Végtelen történet
Trianon és a magyar autonómiák 1947-től máig (2.)
Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk.
Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el. 
Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára. 
1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”.
Párizs és az etnikai magyarság
Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban. 
A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve. 
Diktatúrából diktatúrába
A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiume, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő.
Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról...
A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül.  Európa keleti felének szovjetizálásához „alkotmányos út” vezetett. 
A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal. 
A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak...
A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában. 
A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában.  1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak.
A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányzatok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével.
Az autonómia mai esélyei
rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást. 
Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en.
Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen. A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék.
A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs. Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám! Juhász György
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa. Magyar Hírlap

Gondolatok a Honismereti Akadémiáról
A Honismereti Szövetség 44. alkalommal szervezte meg Csongrád megyében, Makón az Országos Honismereti Akadémiát, mintegy 150 résztvevővel.
Amióta csak lehetőség van rá, a szervezők minden alkalommal meghívják a határokon túl működő honismerettel (is) foglalkozó személyeket.
Erdélyből, Délvidékről mindig jelen vannak legalább négyen-öten, sőt az előző helyről többen is, de a Felvidékről ezen az évi egy alkalommal rendezett egyhetes, igen tartalmas programon az utóbbi tíz évben csak egyedül veszek részt. (Azelőtt még a Lévai járásból két-három megszokott és megszállott személy ott volt).
Pedig hát én is a drága szabadidőmet (és az utóbbi években már a pénzemet is, mivel fizetni is kell) áldozom rá, de hiszem és tudom, hogy ezek nélkül az egyhetes nyári továbbképzésnek is nevezhető programok nélkül már lehet én is lemondtam volna az itthoni honismereti teendőimről.
Nemcsak óriási élményt ad a négy napon keresztül reggeltől estig tartó konferencia, majd a mindig más megye nevezetességeinek megtekintése, de a kapcsolatokon kívül főleg ismereteket szerezhet az ember az évente mindig más történelmi, honismereti tudománytárból.
Mindig csodálattal és elismeréssel tapasztalom, hogy az anyaországban nemcsak megyei, de helyi szinten is mennyire fontos a honismereti mozgalom bővítése, generációktól generációknak való átadása. A Honismereti Szövetség ugyanis ezen a nyári programon kívül minden évben őszi háromnapos tematikai találkozókat is szervez, és ifjúsági programmal, vetélkedőkkel, pályázatokkal mozgósítja a fiatalokat, középiskolásokat, egyetemistákat. Természetesen ide is hívják a határon túli diákokat is (és itt sem nagyon veszünk részt).
Megvallom, itt döbbentem rá – sok évvel ezelőtt – hogy számunkra mennyire fontos lenne a honismereti mozgalom szerveződése, következetes felvállalása. Jómagam is ennek hatására indítottam el a regionális honismereti társulást 15 éve (kezdetben kulturális társulás céllal). Azt is tudatosítottam, hogy a honismeretbe – a mi helyzetünkből kiindulva – szinte minden beletartozik, amit magyar, nemzeti vonalon teszünk, de mégis tudatosabb átgondolással kellene megalapozni honismerő ismereteinket. Mire is gondolok?
Falvainkat járva szomorúan tapasztalom, hogy még a települések „legfontosabb emberei” (tanító, pap, polgármester) sem ismerik a falujuk, városuk történetét, értékeit, múltját. Helytörténeti kiadványok szempontjából pedig tényleg nagyon szegények vagyunk. Pedig talán mindennek ez az alapja: az egészséges önbecsülésnek, az identitástudatnak, a lokálpatriotizmusnak.
Persze, kivételt képeznek itt a jó példák, mert azért vannak, például ahol már megmentik a község kultúrájának értékeit (tájházak, kiadvány, jelképek, stb.), ott már tettek valamit azért, hogy a múltra alapozva a jövőt is építsék, bármilyen kis településen is.
Nos, ezeken a fenti gondjainkon mindig eltöprengek, hogy miként is lehetne változtatni. Vannak programjaink is, akár országos viszonylatban is, de nem elég pár jó példát elmondani.
S ilyenkor mindig előjön az oktatás, hogy talán ott kellene elkezdeni a honismerettel való foglalkozást. Nem vagyok pedagógus, mégis mindig ott kötünk ki ennél a témakörnél is, hogy mit tesz az iskola, mert ott még fogékonyak a gyermekek az ilyen ismeretekre is.
Sajnos, itt sem dicsekedhetünk. Mi évente szervezünk honismereti vetélkedőt, általában helytörténeti témával is, de míg a Párkányban megszervezett vetélkedőre a vágsellyei magyar iskolából eljönnek, a párkányiak nem jelentkeznek, a környékről pár iskola ha részt vesz, pedig csodálatos dolgokat tárnak fel a diákok, s élvezettel teszik. Hogy a legjobb példát említsem, az érsekkétyi egyházi alapiskola felső tagozatos diákjai nemcsak helytörténeti anyagot dolgoztak fel már, de az I-II. világháború emlékeit is, méghozzá a nagyszülőktől, dédszülőktől, de van, hogy helyi egyházi levéltárból is.
A pedagógusok gyakran azzal mentik ki magukat, hogy ilyen vetélkedőre nem kapnak kreditpontot. Na itt kérdezem meg, hogy akkor kit hibáztatunk, hogy gyermekeink, felnőttjeink, értelmiségünk egy része még a szűkebb szülőföldjét sem ismeri, tiszteli, becsüli? Persze, nem szabad és nem lehet csak a pedagógusokra hárítani mindent. Valamennyiünknek feladata van ezen a téren. Nem szabad a magyar kultúránkat kipipálni egy falunapi rendezvénnyel, fesztivállal.
Az írásom apropóját az Országos Honismereti Akadémia adta, de sajnos itt is tapasztaltam megdöbbentő dolgot. Részt vettem azon a szekcióülésen, ahol a magyar történelem oktatása volt a téma határokon innen és túl. Az egyik nagyvárosi szakközépiskola tanára arról is beszélt, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek történetét hová vezetik vissza. Az ott élő szlovákokról ez hangzott el: a IX. századtól élnek együtt a Felvidéken a magyarokkal, ezt így tanítják. Azt hittem, nem jól értem az alig 40 körüli középiskolai tanárnőt. Ezután az erdélyi, majd egy hazai magyar gimnázium pedagógusa következett. Ők a realitásnál mAradtak, sőt a szegedi tanár nagyon szép példáját hozta fel az összetartozás gyakorlati megvalósításának, amit nem a tankönyvekre alapoznak. Jómagam nem pedagógusként nem szólaltam meg, de az adrenalinszintem igen magasra szökött. Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor Székely András Bertalan kisebbségkutató, egykori államtitkár helyretette a nagyon téves információt, erős kritikát mondva a még mindig kommunista oktatásról Magyarországon. Tőlünk egy ipolysági tanár levelét ismertették, aki viszont a történelemtanítás hazai valóságát tárta az érdeklődők elé.
Mindebből az következtethető, hogy van mit tenni odaát is, de nálunk még inkább, mert sajnos itt az idő, az érdeklődés, a feledés, és a beolvadás órája gyorsabban ketyeg.
Dániel Erzsébet -
Felvidék.ma

Écsi Gyöngyi: A népmese világában mindig van feltámadás
Az ízes népi nyelv időtálló
A felvidéki Écsi Gyöngyi két meseelőadással érkezett a Szent György Napokra. Mindkét produkcióban a zenének, az ízes népi nyelvnek, a mozgásnak és a kellékeknek, eszközöknek egyforma súlyuk, szerepük van. Meséi nemcsak a gyerekekhez szólnak, hanem a felnőttek számára is fontos üzenetet hordoznak, utat mutatnak. Az előadóval a bábszínházzal való találkozásáról, a népmesék időtálló üzenetéről beszélgettem.
– Szerencsés embernek mondhatom magam, mert megtalált a népmese, a bábszínház. Már kisiskolás koromban néptáncoltam, énekeltem. Az egyetemi éveim alatt népzenét is gyűjtöttem, aztán népdalköröket vezettem. Egyszer úgy adódott, hogy az éneklés kibővült néhány mozdulattal, bábbal, és így alakult ki ez a mesemondós, bábos, énekes, táncos műfaj – magyarázta.
A népmese egészben látja, láttatja a világot, minden eleme valahová beilleszthető, valamire jó, a zuhanás éppúgy, mint az emelkedés. A népmese világában mindig van feltámadás, a halál legyőzhető. Van benne humor, mindenre van szófordulat, tele van sorok közötti gondolatokkal. A mesemondás mosolyokkal előadott üzenetközvetítés. Ez egy titokzatos gyönyörűséges világ. Szeretem előkeresni a régi történeteket és másokkal is megosztani. A mese számomra egy lélekvirágzás – teszi hozzá.
Mesélés közben a közönséggel kezdeményezett párbeszéddel, szerepjátékokkal igyekszik fenntartani az érdeklődést.
– Nagy öröm számomra, hogy a jelen lévők bekapcsolódnak a játékba, válaszolnak a kérdéseimre, beülnek a királynak a koronája alá, vagy magukra vállalják Jancsi szerepét. Jó azt gondolni, hogy minden történet, ami valami üzenetet át akar adni, arra tényleg szüksége van a közönségnek. Hangokat is utánozok, énekelek, mondókázok, mert ezekkel elérem, hogy figyeljenek rám. A díszletet a padláson fellelhető régi tárgyakból – motolla, guzsaly, prés – és természetes anyagokból építem fel – mondta.
Meglátása szerint a népmese sokkal magasabb fejlettségi fokon álló üzenetet hordoz és közvetít, mint a rajzfilm. A népmese több száz év összesűrített tapasztalata, és a mai kor emberének, gyermekének pont ilyen magas rangú üzenetre van szüksége.
– Kortól függetlenül bennünk van a tisztaságra való igény. Amikor nagyvárosokban játszom, s megszólal a népmese, a gyerekek először kiakadnak, mert nem értik a tájszavakat. Amikor megszólítom, látja, hogy neki beszélek, akkor válaszol, bekapcsolódik a játékba. A gond akkor lenne, ha én felkínálok egy párbeszédet, és azt mondja: bocs, de én ebből nem kérek. De ez még sose történt meg. Rájön, hogy az idegensége, a furcsasága ellenére, ez a párbeszéd értelmes. Már előre vetítődik, hogy itt különös dolog fog történni. Megértjük egymást. A mese örök érvényű és útmutató – szögezte le.
Écsi Gyöngyi a mátyusföldi Vágsellyén született 1965-ben. Az általános iskolát szülővárosában végezte, majd a galántai magyar tanítási nyelvű gimnáziumban érettségizett. A pozsonyi egyetemen újságírónak tanult, de nem államvizsgázott, inkább jelentkezett a komáromi református teológiára, annak elvégzése óta lelkészként tevékenykedik.
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)