Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Uzonka (ROU)*
3 tétel
2011. február 5.
A székely társadalom — Településrendszerünk kialakulása, 2.
Háromszék területét három nemzetség között osztották szét. A Feketeügy bal partján elterülő tájegységet az Orbai nemzetség kapta, a Feketügy jobb partját a Kézdi, míg a Feketeügy torkolatától felfelé eső terület, az Olt völgye a sebesi nemzetség birtokába került. Hasonló a helyzet Székelyföld más tájegységeiben is.
A telegdi székelyek a Hargitától nyugatra eső tájegységet szállták meg. Egyik alcsoportjuk, a csíki ág a Csíki-medencét, másik csoport, a gyergyói ág a Gyergyói-medencét, míg a marosi székelyek a Maros középső folyásánál elterülő medencébe és a Nyárád völgyébe telepedtek le. Az összetűzések elkerülésére a nemzetségek területeinek határát a természeti adottságok alapján, patakok, folyók, völgyek, hegylábak vonalán húzták meg. Ahol erre szükség adódott, árkot ástak, és mesterséges földhányásokat emeltek. A gyepűkön, az utak kereszteződéseinél kapukat, átjárókat hagytak, amelyeket veszély idején elsáncoltak, megerősítettek. Védeni kellett az itt élő, többnyire magyar, kisebb számban szláv és türk eredetű népesség településeit, birtokait is. Ők elsősorban a királyi várak környékén, a különböző stratégiai pontokon éltek. A gyepűk nemcsak a helyi lakosság védelmét biztosították, hanem jelezték a birtok határait is. A gyepűk fenntartására nagy gondot fordítottak. Rugonfalvi Kiss István szavaival: ,,a határt halálosan komolyan vették". Erre a legjobb példa Erdővidék, ahol a szűk Baróti-medencét is kettévágták. Gyepűvonalat húztak a sebesi és a telegdi székelyek területének határán. A medence északi részét a telegdiek szállták meg, a déli részét a sebesi székelyek, határvonalként Uzonka és Barót patakát jelölték ki. ,,A gyepűvonal annyira komoly volt, hogy a Bacon nevű falut kettéosztó patak egyik partján alakult települést Telegdibacon, a másik partján lévőt Sepsibacon néven tartották nyilván egészen 1876-ig"― írja Egyed Ákos. Tehát a mai Nagybacont átszelő patakot a székelyek letelepítése idején jelölték ki nemzetségi határnak, s hiába nőtt egy faluvá a két oldalon élő telegdi és sebesi székelyek települése, mert a patak közigazgatási határként közel hétszáz éven keresztül elválasztotta őket egymástól. A pataktól északra eső falurész Bardocszék joghatósága alatt, a déli Miklósvárszék részeként szervezte életét. Megállapítható, hogy a hagyományok ereje az önkormányzat, a helyi szokásjog és törvények tiszteletének szilárd alapja volt. Egyetlen székely csoport a sepsi, amelynek mai lakóhelyére való átköltözését időhöz, évhez tudjuk kötni. A szászok jogi helyzetét szabályozó Andreanumban 1224-ben elhagyott (deserta) földnek nevezik azt a területet, ahol korábban laktak, amely azáltal vált pusztává, hogy a sebesi székelyeket elköltöztették onnan. Erre érdekes módon, s talán nem véletlenül, a Német Lovagrend fegyveres kiverésének előkészítési időpontjában került sor. II. Endre király katonai, stratégiai szempontok figyelembevételével döntött a dél-erdélyi székelyeknek a mai Háromszék területére való telepítéséről. Számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az általa 1211-ben Barcaságra letelepített lovagok ellen fegyveres fellépésre van szükség, mivel azok Magyarországtól való elszakadásra törekednek, és független államot akarnak alapítani. A király ekkor engedi át a szászoknak a Szászvárostól Barótig terjedő területeket, ekkor valósult meg a sepsi székelyek áttelepítése a köztük élő türk blak (nem vlach — a szerző megj.) és besenyő csoportokkal. Elképzelhető azonban az is, hogy a lovagrend elleni harcra való felkészülés nélkül is sor került volna e telepítésekre, mert a király a szászokat egyetlen közigazgatási egységbe, összefüggő területre szerette volna tömöríteni. E sorok írójának az a meglátása, hogy a sebesi székely nemzetség letelepítésével lezárult a háromszéki medence betelepítése. Úgy tűnik, hogy az orbai és kézdi (kozdi) székelyek többségét már korábban letelepítették a Feketeügy két oldalára. Azonban nem lehet véletlen az, hogy a király a teutonokkal való összecsapás előestéjén helyezte át a sebesi székely nemzetséget Barcaság északi határára.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. július 7.
Ha Uzonka feltámadna…
…bizonyára elégedett lenne, mert a marosvásárhelyi Stúdió Színházban dübörgött az a rockopera – Uzonka legendája címmel –, amely az ő tragikus életútját elevenítette meg.
Egy vizsgakoncert, amelyet Simon Örs harmadéves diák álmodott meg tövéről hegyére. Egy év alatt zenét és szöveget írt, "vért" verejtékezett, talán nagy fába vágta a fejszéjét, de kicsiny műve vulkánerejű volt. Gyerekkorában sokat nyaralt Uzonkafürdőn, itt hallott erről az erdővidéki legendáról, amelyet azonban nem sokan ismernek. Az opera tizennégy éneket karolt egybe, minden jelenet előtt kivetítőn láthattuk a legenda színhelyeit, szövegét, fűszerezve az előadást.
A Művészeti Egyetem zene szakos diákjai és meghívottak kapcsolódtak bele a dalba. A próbákon kaptak meleget és hideget, a kritika füstje beborította őket, de nem adták fel. Tudták, hogy messze állnak még a tökéletességtől, hogy rengeteg a csiszolnivaló, de remélték, hogy nem vallanak szégyent. És nem is vallottak, hiszen a teremben ülők vastapssal jutalmazták őket. A rock és a népzene nászát élvezte idős és fiatal, tanárok és ismerősök egyaránt, az előadók lelkesedése, a zenészek remek munkája elégedetté tették a nagyérdeműt, hiszen gazdagabban tértek haza, a tehetséges fiatalok munkájának örvendve.
Íme a kis csapat, amely az elismerést megérdemelte: Simon Örs, Nemes Katalin, Suba László, Ördög Attila, Demeter Attila, Sipos Tiffany, Biblia Attila, Ferencz Annamária, Jakab István, a Grazioso Quartet, Mihály Csaba, a Kontrax zenekar, Zsozsó.
S. Köpeczi Júlia
Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 9.
Lemaradtunk a kutatással
Székely középkor: sok kérdés, kevés válasz
A baróti Tortoma Önképző Kör legutóbbi vendége Fehér János művészettörténész volt, aki előadásában Háromszék és Erdővidék középkori településtörténetének kérdéseit taglalta, megjegyezve, hogy előadásának címe – Székely középkor: sok kérdés, kevés válasz – nem véletlen, hiszen a témában mi, háromszékiek leginkább csak kérdéseket tudunk megfogalmazni, ugyanis mind a régészeti ásatások, mind az írott források kutatása tekintetében még Székelyföld többi részéhez képest is jócskán le vagyunk maradva.
Fehér János elmélete szerint a székelyek megjelenésekor Háromszéken már létezett egy településhálózat: csak Erdővidéken négy, ma már elpusztult faluról szólnak a források, éspedig Dobóról, Valálról, Uzonkáról és Kisköpecről. Utóbbi a 16. század közepén még létezett, talán ott, ahol ma Köpecbánya található. De hiába keressük ma már Orbaiszéken is Borcfalvát vagy Domokosfalvát, egyiket sem találjuk.
Fotókon több régi oklevelet is bemutatott. Például egy 1455-ben Hunyadi János által kibocsátottat, mely Cófalva alapításával kapcsolatos. A település a nevét az oklevélben szereplő Có Jánosról kaphatta – magyarázta.
Kézdikővárról, avagy régi nevén Peselnekről is beszélt, melynek környéke az első katonai felmérés (1769–73) térképén még mintegy enklávéként jelenik meg, a terület ugyanis nem Háromszékhez, hanem Fehér vármegyéhez tartozott. Mint mondta, egykor úgy gondolták, itt besenyők éltek, gróf Kemény Józsefnek is tulajdoníthatóan, akiről viszont kiderült, jártas volt az oklevelek hamisításában. Egy 1324-ből származó eredeti oklevél azt bizonyítja, hogy nem besenyők, hanem ruténok voltak a hely őslakói.
A települések „életkorainak” tekintetében is elővigyázatosságra intett. Halljuk például, hogy Sepsiszentgyörgy 555 éve város, holott már egy 1427-es oklevél is in opido- nak, azaz vásáros helynek említi. Érdekes az esete Kézdivásárhelynek is, melyet vásáros helyként egy 1427-ben kibocsátott oklevél említ először, aminek viszont csak a 17. századi másolata van meg – az eredeti Fehér szerint feltehetően hamis.
Mátyás király 1462-ben kibocsát egy oklevelet, amiben ugyanaz szerepel, mint az 1427-es oklevélben, de hiányzik belőle a Torjavásárra vonatkozó rész, egy 1618-ban kibocsátottban pedig Marosvásárhely szerepel Torjavására helyett. Az előadó úgy véli, Torjavásár birtokosai a marosiaktól érdeklődtek vásártartási szokásaik felől – erre bizonyíték is van –, azok alapján aztán a később újra kibocsátott oklevelekbe már belefoglalták a torjavásári privilégiumokat is.
– Oda kell tehát figyelni a levéltári forrásokra – hangsúlyozta, majd összegzésként megállapította: Székelyföld középkori kutatása még nem kezdődött el, ha egyszer sor kerül rá, azt összehangoltan kell végezni, összekötve a levéltári kutatást a régészeti kutatással.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)