Bibó Erzsébet, az elfelejtett nagyasszony
A sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Tanítóképző Intézet épületét, amelynek akkori igazgatója Zayzonné Stöger Adél volt, 1919-ben elvette a román állam. A tantestület egy része elhagyta az országot, a másik részét a Református Székely Mikó Kollégium fogadta be a tanulókkal együtt. Így történhetett meg, hogy az 1919–20-as tanévtől a fiúgimnázium mellett tanítóképző, polgári fiú- és leányiskola is volt. A fiúgimnázium tagozataként a négyosztályos polgári leányiskola (későbbi leánygimnázium) működött a Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola jogutódjaként.
Ennek a tagozatnak az élére nevezték ki 1924 januárjában Bibó Erzsébetet, aki Jancsó Gábor fiúiskolai igazgatót váltotta fel, mivel a törvények nem engedélyezték, hogy férfi álljon a leányiskola élén. Húsz éven át vezette Böske néni az intézetet, szerzett elismerést a nőnevelés terén. Karöltve Csutak Vilmossal, a Fiúgimnázium rektor-igazgatójával síkra szállt a leányképzés ügyéért. Mivel a felettes tanügyi szervek kifogást emeltek, amiért a fiúk és a lányok egy épületben tanulnak, mindent latba vetett, hogy különálló iskolaépületet teremtsen a lányoktatás számára. A különálló épület létrehozásának gondolatát Csutak Vilmos 1925-ben terjesztette a kollégium tanári nagygyűlése elé, és a városi tanácshoz fordul ennek érdekében.
Kemény szervezőmunka következett: elvi engedélyeztetés Bukarestben, felhívás a megye lakosságához az anyagi támogatás érdekében. Az anyagi fedezet megteremtése után Kós Károly építész jóvoltából elkészült az új iskola épületének terve, és 1927-ben már áll is az Ujjvárossy-kertben az új épület, a kicsi Mikó (a mai Kós Károly szakközépiskola), majd 1935-ben mögötte szintén Kós Károly tervei alapján az internátus. Ezen tetteivel Csutak Vilmos beírta magát a mai Mikes Kelemen Főgimnázium történetébe.
A tanulólétszám növekedésével az új épület már nem volt elegendő, ezért használták a Székely Tanalap (a mai C. Brâncuşi-iskola) épületét, valamint a Kriza János utca sarkán álló, ma is használt kicsi Mikest. Ezek az évek voltak az iskola történetében a vándorlás kezdetei. De semmi sem törhette meg a tantestület és igazgatója fáradságot nem ismerő munkáját. Olyan nagyszerű pedagógusokat jegyezhetünk ebből az időből, mint Zakariás Erzsébet (későbbi igazgató), Seprődi Anna, akik szívvel-lélekkel álltak Bibó Erzsébet mellé nemes hivatásuk teljesítésében.
De ki is volt Bibó Erzsébet, mindenki Böske nénije?
Csombordon született 1885. október 19-én. A család barátosi eredetű. Iskoláit Hódmezővásárhelyen, Nagyváradon az Orsolyák Intézetében végezte, majd Győrben tanítói oklevelet szerzett. Milyen érdekes. Itt Pálmai Lenke tanítványa volt, akinek később utódja lesz. 1907-ben Budapesten magyar nyelv és irodalomból és történelemből tanári oklevelet szerzett. Pályafutását Baróton kezdi meg, majd Segesvár, Rimaszombat, a bácskai Kula következett. 1918 őszén kerül Sepsiszentgyörgyre a polgári leányiskolához, 1924 januárjában nevezik ki az iskola igazgatójának. Új megbízatása kezdetén fő feladatának a lányoktatást szolgáló megfelelő iskolaépület létrehozását tartotta. Ezt sikerült elérni a fent vázolt körülmények között. Igazgatói tevékenysége nem szorítkozott csupán az épületkérdés megoldására.  Mindenki Böske nénije nagyszerű, de szigorú pedagógus volt, élményszerű órákat tartott, ezért is szerették növendékei. Kollégái tisztelték demokratikus vezetési módszereiért. Igényességét, pontosságát és következetes vezetési eljárásait a felsőbb szervek által hátrahagyott jegyzőkönyvek is igazolják. Ő volt, aki kezdeményezte a leányiskola főgimnáziummá való fejlesztését (ami Zakariás Erzsébet igazgatósága alatt vált jogerőssé). A tanárokon kívül nagy hozzáértéssel tanított színdarabokat (fiatal korában a színészet felé is kacsingatott) diákjainak, de a felnőtteknek is. Nevelői tevékenysége mellett mintegy két évtizeden át a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének alelnöke.
1971 februárjában bensőséges ünnepségre került sor az akkori 2. számú középiskolában, majd 1995 novemberében a szemerjai templomban. Az 1971-es találkozón még részt vett Böske néni is. Ez volt az utolsó találkozása volt iskolájával. Beszédében hangsúlyozta, hogy ,,tanító ne legyen az, akiben nincs hivatásszerűség, és nem szereti a gyermekeket...”, és hogy belső adottság szükséges a tanítósághoz. Az ünnepség kezdeményezője – úgy, mint az 1995-ös hálaadó ünnepségnek is – Kelemen József, az iskola egykori tanára és igazgatója volt. Kelemen József köszöntőjében (1971) így jellemezte Böske néni: ,,Életét sohasem szennyezte be az öncélúság, a lelkiismeretlenség, a becstelenség, az igazságtalanság, a rosszindulat.” Szemét mindig a közérdeken tartotta, munkaerejét annak szolgálatába állította, erre serkentvén másokat is.
Sokatmondó néhai Szabó József uzoni református lelkipásztor ,,értékelése”: ,,Sokszor elmondta: mindig a boldog családi élet után vágyódtam, nem adatott meg nekem, de nem panaszkodom, családom volt az iskola, gyermekeim a tanítványaim, s örömöm az ifjúság nevelése.” Pályafutásának 40 évéből huszonkilencet töltött az iskola szolgálatában. 1971. május 22-én halt meg. Sírja a szemerjai régi református temetőben található, 1989-ben aligazgatóként kezdeményeztem az akkori líceum építészeti szakosztályai és a Megyei Építészeti Vállalat anyagi támogatásával felújítását. Emléke legyen áldott halálának 45. évfordulóján is!
Jancsó Árpád Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székföldi élő házi múzeum
Lelkes gyűjtő az árapataki Dénes Balázs. Őt minden érdekli, ami szép és hasznos, különösképpen az olyan alkotások, melyek valamelyes hagyományt őriznek, mentésre szorulnak. Valóságos házi múzeum a lakása, szép, gondozott virágok díszítik udvarát, kedvenc háziállatai a különleges angol királyi dísztyúkok és más majorságfélék, melyeknek kukorékolása sem olyan, mint a mifelénk tenyésztett erdélyi kendermagosoké. 
Anyagi áldozatok árán mentette meg a korán elhalt Dénes György nyugalmazott árapataki tanító jellegzetes népi faragványainak és Dénes Enikő árapataki keresztszemes kézimunkáinak egy részét, ugyanis az asszony a hidvégi öregotthon lakója lett. Mindketten ismert és oklevelekkel jutalmazott tagjai voltak a Kovászna Megyei Népművészek Egyesületének. Dénes Balázs begyűjtötte a falu jellegzetes népi szerszámait, kipreparált állatok koponyáit, nemkülönben nagyapja-dédnagyapja világháborús emlékeit, határőr katonai kardját. Nincs szűkében a könyveknek sem. Édesapja, a gyűjtőtársa, a kerti árnyas lugas falán pannón rögzítette – egyfajta hobbiból – a Kárpát-medence történelmi eseményeinek évszámait. A Dénes-féle gyűjtemény alapja lehetne majdan egy helyi falumúzeumnak. Arra biztattuk, hogy meg kellene menteni a jelenleg még működő árapataki tojásíró asszonyok munkáinak mintapéldányait. Megvan ugyan a néhai Dénes Etelka népművész gazdag írott-tojás-gyűjteménye, ám egyelőre nem látogatható, márpedig a hagyományos és jellegzetes árapataki tojásírás is lassan huszonnegyedik óráját éli. Motívumvilágát Lupu-Bakó Enikő helybeli óvónő ismeri, és minden évben megtanítja kis ovisainak. Ez is egyfajta mentőmunka. 
Dénesék szobájának falán különleges dekoráció látható, amely az egykor Árapatakon élő Reményik Mátyás tulajdona volt, s amelyet megszáradt havasi gyopárokból alakítottak ki. Hogy miként került a dobsinai eredetű református Reményik család Árapatakra, számunkra még talány, de Demeter Éva egyik 2007-ben írt tanulmányából tudjuk, hogy Reményik Mátyás árapataki körjegyző volt. Balázs édesapja elmondta, hogy a Reményik-lakás az Erősd felé tartó utca jobb sarkán még most is áll. Az árapataki Reményik-emlékekre alkalomadtán még visszatérünk.
Búcsúzáskor kiderült, hogy Balázst különösen érdekli az árapataki Béldi család története. A falut jó évtizede meg is látogatta egy Svédországban élő Béldi nevű fiatalember, de mivel nem talált olyant, aki bár néhány szót mondhatott volna arról, hol volt az árapataki Béldiek régebbi kastélya, hogy hol élt a szakirodalomból is ismert negyvennyolcas naplóíró gróf Béldi Gergely helybeli gazdag földbirtokos, így a hirtelen érkezett látogató tovatűnt. A Kápolna-hegyen, feltételezett Béldi területen van még egy sírkeret, sírkő is állt mellette, de a mindent elpusztító idő, talán galád kezek is, eltüntették. A sírkő holléte ugyancsak foglalkoztatja Balázst. Uzoni és árapataki gróf Béldi Gergely jeles személyisége a háromszéki önvédelmi mozgalomnak, ő az árapataki szerződés megfogalmazója, aláírója, a fegyverszünet kieszközölője. Árapataki birtokát az osztrákok felgyújtották. Miként mondták a helybeliek, csak sejtjük, hogy hol állhatott a katolikus  család régi kúriája. Fülöp-Gál László árapataki református lelkésztől azt is megtudtuk, hogy az eklézsia rendelkezésére álló családkönyvben nem szerepelnek a Béldi család tagjai.
Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Barcaföldvárra zarándokoltak
Barcaföldvári magyar golgotaként említette a földvári fogolytábor utolsó tömegsírja helyén kialakított emlékkertet annak kezdeményezője, az emlékmű állítója, Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor a helyszínre érkező autóbusznyi magyarországi zarándoknak tartott előadásában múlt héten.
A Gulág-emlékév, magyarán a Szovjetunióba hurcolt foglyok és kényszermunkások emlékévének rendezvényei keretében a felsőzsolcai Megbékélésért Polgári Szövetség szervezésében, Fehér Tibor elnök vezetésével rendhagyó zarándoklatot szerveztek. A közel félszáz résztvevővel szerdán Kolozsváron Benkő Levente történész, újságíró, a Háromszék volt szerkesztője ismertette a földvári fogolytábor történetét. Csütörtökön a helyszínen Ungvári Barna András köszöntötte a vendégeket. Sofoniás könyvéből vett igét (3:16–17) idézett. Isten szava a prófétai üzeneten át szólt az Ószövetség népének, Jeruzsálemnek, Sionnak, annak a népnek, amely elcsüggedt, elbátortalanodott, szíve nehezen nyílt meg a jó hír előtt, kishitű, kételkedő volt. Az emberek nem tudták, mit hoz a holnap, ki tartja meg őket. Hasonlóképpen a barcaföldvári 2-es számú fogolytáborban sínylődők is sokszor feltették ezt a kérdést, mondotta a lelkész, hozzátéve, úgy gondolták, meghalt a reménység is. Milyen csodálatos gondviselése Istennek, hogy elhangzott és ma is hangzik a biztatás. A bűn súlya alatt nyögő embernek szól a biztatás, a bátorítás: ne félj, én vagyok a te Megváltód! Veled vagyok, nem hagylak el, sem el nem távozom tőled. Itt, a Barcaföldváron, Lügeten vagy más fogolytáborokban sínylődők számára is hatalmas biztatás, reménykeltő fénysugár lehetett az isteni üzenet, hogy nincs minden elveszve, nem fordult el az Úr, lehet őt keresni és meg is lehet találni – zárta igemagyarázatát a tiszteletes. Ezt követően az emlékműállítás nehézségeit sorjázta: az 1999-ben a I. földvári fogolytáboros megemlékezésen  nem sikerült az emlékműavatás, de 2000. június 24-én már igen. Aztán az emlékművet traktorral lehúzatták, de sikerült elérni annak visszaépítését 2001. június 21-én, és újraavatni augusztus 4-én. Gulybán Tibor felsőzsolcai görögkatolikus lelkész, esperes liturgiai szolgálatot tartott, és imádkozott az elhunyt foglyok üdvéért. Fehér Tibor elnök megköszönte a fogadtatást, és elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Hidvégen, a volt kántortanítói lakásba átköltöztetett földvári fogolytáboros emlékszobában Nagy János helybeli lelkipásztor fogadta és köszöntötte a felsőzsolcai zarándokokat. Az emlékszoba létrejöttének körülményeiről és 2001. november elején történt avatásáról szólt Ungvári Barna András, aki Páll Domokos csíkszépvízi elhunyt fogoly példájával felhívta a figyelmet a kettétört személyes sorsokra, életekre, megcsonkított családokra. Benkő Levente Bacsó Lajos feldobolyi túlélő szabadulásának történetét mesélte el az általa adományozott drótvágó ollót felmutatva. Nagy János Nagy B. Imre szárazajtai túlélő szabadulásának történetét idézte.
A magyarországi zarándokok Háromszékről a foksányi fogolytáborhoz utaztak.
 Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lóháton az ezeréves határon
Nem mindennapi célt tűzött ki maga elé a bodoki Szellő Lovarda: lovasai négy év alatt lóháton kívánják végigjárni az ezeréves határt. Az első kilométereket már az ősszel megtették az Úz völgye–Nemere-hegység–Nagy Sándor-csúcs–Háromszéki-havasok vonalon. Tavasszal folytatják a túrát, ha teljesítik tervüket, összesen 3600 kilométert fognak végiglovagolni. Májusban kéthetes lesz a túra, az ősszel egy hónapos. A hosszú távú túrát a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatja – tudtuk meg Gajzágó Áron ötletgazdától, a lovarda tulajdonosától.
A hosszú távú lovagláshoz a lovaknak és lovasoknak is alapos felkészülésre van szükségük. A munka a tél folyamán sem szünetelhet, ezért az uzoni Béldi Pál Lovardával társultak, ugyanis ott van fedett pálya, ahol bármikor lehet edzeni. Pillanatnyilag kilenc lóval rendelkeznek, ebből hat lovagolható – mondta el Gajzágó. A programban bárki részt vehet, nyolcéves kortól fogadják a lovasokat. Ha valaki nem képzett lovas, tanulási lehetőséget is biztosítanak. Az oktatás általános, az alapvető lovas gyakorlatok mellett az ugratásba, díjlovaglásba is betekinthetnek az érdeklődők.  A távlovagláshoz jó kiindulópont Uzon, innen könnyen elérhető a Rétyi Nyír, az ottani viszonyok a környék legjobb lovaglóterepévé teszik. De jó helyszín a lovagláshoz Lisznyó, Magyarós környéke is. A felkészülés részeként ide rövidebb, négy-öt órás túrákat szerveznek, melyekre bárki benevezhet – magyarázta Gajzágó. 
A lovastúra nem csak lovaglást jelent. A többnapos kiruccanások alatti éjszakai táborozások, a vadonbeli körülmények, az egymásra utaltság szükségessé teszi a lovasok közötti összefogást, megértést, így közösségformáló szereppel is bírnak. A táborverés, a főzés, a szabad ég alatti alvás külön élményt jelent a lovasoknak. Ugyanakkor a vidékek látványosságait, történelmi jelentőségű helyeket is megismerhetnek – árulta el a részleteket a túraszervező.
Gróf Mikes Zsigmond, a Béldi Pál Lovarda (Béldi Pál székely generális II. Rákóczi György uralma idején tagja volt a 12 tagú fejedelmi tanácsnak, de kegyvesztett lett, vagyonát elkobozták, egy részét a Mikes család kapta meg, innen származik uzoni birtokuk) tulajdonosa kijelentette: örvend az együttműködésnek, az újszerű túralovaglás életet visz az uzoni kúriába is. A lovarda vendégei kihasználhatják az udvarház minden lehetőségét. A dísztermekben hamarosan állandó tárlat nyílik a fejedelemség korának tematikájával. Csoportok fogadására is felkészültek, a szállóvendégek teljes ellátást kaphatnak. 
Nem a külföldi vendégeket célozzák, a helyiek, kistérségbeliek számára kívánnak nem mindennapi lehetőséget biztosítani, számukra kívánják megnyitni az udvarházat – tudtuk meg Mikes Zsigmondtól. Hozzátette: a hosszú távú túralovagláshoz málhás lovakra is szükség van, ezek előkészítése, málházása külön szaktudást igényel. A hátaslovak felszerelésére is oda kell figyelni, a legapróbb hiba is a ló sebesüléséhez vezethet, de a lovas számára is veszélyhelyzetet hozhat, ezért az alapos felkészülés nélkülözhetetlen. Összegzésként kijelentette: a Szellő Lovardával való együttműködés nemcsak a lovaglás miatt hasznos, a kultúra, a történelem megismerése szempontjából is jelentős lehetőségeket nyújt az érdeklődőknek.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A meghurcoltakra emlékeztek
A földvári és hasonló lágerekben elpusztultakra, szenvedettekre emlékeztek tegnap Uzonban a Magyarországon meghirdetett Gulag-emlékév jegyében. Az egész napos rendezvénysorozat részeként leplezték le a templom oldalára erősített, a földvári és más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedett uzoniak örök emlékére készített márványtáblát.
Az eseményeken Magyarország bukaresti nagykövetségét Kóka Zoltán alezredes, katonai és légügyi attasé képviselte. Az uzoniak mellett más háromszéki településekről érkezettek, a Vitézi Rend képviselői, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének tagjai is jelen voltak. A református egyház részéről a házigazda, az esemény mozgatórugója, Ungvári Barna András helyi lelkipásztor mellett jelen volt Incze Zsolt és Szegedi László, a Sepsi, illetve Brassói Református Egyházmegye esperesei és Albert Imre uzoni plébános is.
A háromszéki, illetve brassói megyeházát senki nem képviselte – jegyezte meg Ungvári Barna –, de ott volt számos személyiség – Benkő Levente történész, újságíró, Bedő Zoltán újságíró, Markó Gábor is –, aki támogatta a földvári fogolytábor helyén felállított emlékmű ügyét. Az ünnepi istentiszteleten Szegedi László hirdetett igét. A Ki az ellenség? Ki volt, ki ma, ki lesz? kérdésre a hit elemzésével kereste a választ. Van kísértő, van gonosz, de van szabadító is – vonta le a következtetést. Ungvári Barna köszöntőbeszédében elmondta, a világ csak külsőségekben változik, a gonoszság itt van közöttünk, de biztatást ad az ige. A fogolytáborokban is az Istenbe vetett hit mentett meg életeket. A földvári gyűjtőtábor a szenvedések egyik stációja volt, emlékezni kell a lágerben szenvedettekre – hangoztatta. A földvári tábor – és más hasonló helyszínek – ismert túlélői mára mind meghaltak, a hozzátartozók vagy hallottak, vagy nem sokat tudnak az akkori történésekről. A meghurcoltak többnyire nem mertek mesélni szenvedéseikről, ezért kutatni, keresni kell a történéseket – mondta a lelkész. A földvári foglyok szenvedéseinek megismerésében segített az uzoni református dalárda és a helyi fiatalok előadása, amelyben név szerint említve elevenítettek fel fogolysorsokat. Markó Gábor, Brassó Megye Tanácsának korábbi alelnöke a földvári emlékmű állítása körüli bonyodalmakra emlékezett. A község polgármesterének utasítására 2000 nyarán lerombolták az alig felállított emlékművet. Egyfajta kényszerrel, a költségvetés-kiegészítés megvonásának emlegetésével sikerült elérni, hogy maga a polgármester állíttatta fel újra az emlékművet Ungvári Barna elképzelése szerint. Benkő Levente vetített képes előadásban mutatta be a ’44-es román átállás utáni történéseket, kiemelve a felerősödött magyar- és németellenességet. Előadását a 90-es évek emlékműállítási és megemlékezési történéseinek képes felelevenítésével zárta. 
Részletet mutattak be a Somogyi Csaba és Bartók Emese által készített dokumentumfilmből, amelyben Kató Béla püspök emlékezett meg a földvári táborban meghurcolt és ott meghalt nagybátyjáról.  Ungvári Barna rövid előadásában a földvári emlékműállítás előzményeiről, az első megemlékezésekről beszélt. Azt is elmondta, az uzoniak példamutató módon álltak a felszámolt földvári táborból szabadultak mellé, ellátásukra gyűjtést szerveztek.  A templombeli események a magyar himnusz eléneklésével értek véget, majd az egybegyűltek az iskolába vonultak, ahol szeretetvendégség várta őket. Ezt követően leplezték le a földvári táborban szenvedett és elhunyt uzoniak emléktábláját, majd a református imateremben megnyitották a fogolytáborról szóló kiállítást.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszékről kétezren vesztek oda
Uzonban emlékeztek a barcaföldvári áldozatokra 
Élve az alkalommal, hogy a Magyar Országgyűlés és Magyarország Kormánya 2016-ot a Gulág évének nyilvánította, szombaton az uzoni református templomban ünnepi istentisztelettel, kulturális műsorral, előadásokkal és táblaavatással emlékeztek azokra a magyar és német férfiakra, akiket 1944 őszén a barcaföldvári elosztótáborba hurcoltak a román hatóságok.
Ez alkalomból a Sepsi Református Egyházmegye részéről Incze Zsolt György esperes köszöntötte a templomba Háromszékről és az anyaországból egybegyűlteket. Igét Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdetett, majd az istentisztelet végeztével a barcaföldvári tömegsírokat megjelölő emlékmű elkészítésének értelmi szerzője és kivitelezője, illetve az emlékünnepség megszervezője, Ungvári Barna András, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor elevenítette fel az emlékhely kialakításának nehézségeit. Az elkövetkezőkben az uzoni református dalárda idézte fel szívbemarkoló énekszó és az egykori deportáltak naplójegyzeteinek felolvasásával a barcaföldvári gyűjtőtábor kényszerlakóinak tragédiáját, majd Kóka Zoltán alezredes a bukaresti magyar nagykövetség katonai és légügyi attaséjának, valamint Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége elnökének áldozatokra emlékező szavai hangzottak el. 
A haláltábornak nevezett egykori gyűjtőhely létrehozásának előzményeit és az ott történteket a téma kutatója, Benkő Levente, jelenleg Kolozsváron élő újságíró, történész idézte fel. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy a mai napig sincsenek pontos adatok az 1944 őszén elhurcoltak számára vonatkozóan, szerinte azonban Kolozsvárról például 5000, Csíkszékről 3000, Háromszékről pedig 2000 személy eshetett ennek áldozatul. A barcaföldvári gyűjtőtábor állandó létszáma valahol 2500–6000 között mozgott, és állandóan változott, ugyanis a munkaképeseket folyamatosan elszállították, a helyüket újakkal töltötték fel.
A döbbenetes történéseket felidéző, de mindvégig méltóságteljes ünnepség a templom oldalán az áldozatok emlékére elhelyezett márványtábla leleplezésével, valamint a foglyok és hozzátartozóik leveleiből, visszaemlékezéseiből létrehozott vándorkiállítás megtekintésével ért véget. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kegyetlen tisztogatás volt
Az eseményt megelőző napok zord időjárása után november 4-én, talán Isten áldásaként, ragyogó napsütés fogadta azt a mintegy 150 tisztelgőt, aki a nemzeti gyásznapon felkereste az egykori barcaföldvári 2. számú gyűjtő- és elosztótábor területén található tömegsírt, és megkoszorúzta a föléje emelt emlékművet.
2000 óta immár tizenhetedik alkalommal gyűltek itt össze a Háromszékről, Királyföldről és Barcaságról érkező zarándokok, emlékezni és emlékeztetni azokra a román hatóságok által idehurcolt személyekre, akiknek 1944 és 1945 októbere között csak azért kellett elpusztulniuk, mert magyar anya szülte őket.
Elsőként Nagy József hidvégi református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket, majd az emlékhely létrehozásának ötletgazdája és megvalósítója, Ungvári Barna András, egykor Hidvégen, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor szólt hozzájuk. Azoknak a sanyarú időknek a történéseit, melyekben emberek ezreit lehetett elhurcolni csupán származásuk okán, egy 1944. november 11-én keltezett folyamodvány részletének felolvasásával hívta elő a feledés homályából.
A Maros megyei Magyar Népi Szövetség által a prefektushoz felterjesztett levélben többek között ez áll: „A közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide. Rajtunk akarják megbosszulni azokat a sérelmeket, amelyeket elkövettek rajtuk. A fegyverszüneti szerződés II. pontjára hivatkozva a román hatóságok sajátos értelmezésük alapján letartóztatják és internáló táborok felé irányítják mindazokat a férfiakat, gyakran asszonyostól, csecsemőstől, akik a magyar vagy román hadseregből megszöktek, eldobva a Szovjetunió felé irányított fegyvert, valamint a német és a magyar hadsereggel elhurcolt, és most Észak-Erdély valamelyik részéből visszatért lakosságot.”
Az évek során kialakult szokásához híven igehirdetés után Ungvári tiszteletes egy túlélő szavainak a felolvasásával is felelevenítette az akkor történteket. Ezúttal a miklósvári Miklós Péter visszaemlékezéséből idézett, a Benkő Levente újságíró, történész által összegyűjtött anyagot tartalmazó könyvből.
„Hazaértünk, de nemsokára összeszedtek minket a román csendőrök. Azt mondták, hogy papírt csinálnak arról, hogy katonák voltunk. Minden faluból vittek, nemcsak Miklósvárról” – számol be az elhurcolásáról, a későbbiekben pedig azt is megtudhatjuk tőle, hogy a szomszédos Lügeten is volt a földvári tábornak egy alegysége. Benkő Levente a levéltárakban búvárkodva eddig 79 ott elhunyt magyar áldozatot azonosított, akiknek a tiszteletére ez év október 22-én sikerült emlékkövet állítani.
Az elkövetkezőkben a brassói magyar történelmi egyházak jelen lévő képviselői, Csibi József belvárosi római katolikus plébános, valamint Szász Ferenc unitárius lelkipásztor imádkoztak az elhunytak lelki üdvéért, majd koszorúzás következett. Ennek során Brassó városa önkormányzatának képviseletében Toró Tamás, Bölön polgármestere, Barcaföldvár és Hidvég RMDSZ-szervezete, az énekléssel is besegítő ürmösi unitárius dalárda, a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, Márton Árpád parlamenti képviselő, a Háromszéki és Történelmi Vitézi Rend tagjai, valamint magánszemélyek helyezték el a kegyelet virágait.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emléktáblát avattak Bölönben
Előadással és kiállítással tisztelegtek az áldozatok előtt
Bölönben november 13-án, vasárnap koradélután zimankós, téli időjárási körülmények között avatták fel azt a táblát, mely a helybéli unitárius templom tornyának falán kapott helyet, és az 1944–45-ben a földvári fogolytáborban, illetve más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedéseket átélt bölöni magyar foglyoknak állít emléket.
Az emléktábla-avatást megelőzően a templom melletti unitárius szeretetotthonban megemlékező istentiszteletet tartottak, ugyanitt Ungvári Barna András uzoni református lelkipásztornak a földvári fogolytáborról szóló, vetített képes előadását is meghallgathatták az érdeklődök. Ennek során a földvári fogolytábor létrejöttének előzményeit is taglalta, aztán túlélők vallomásai, valamint a fennmaradt dokumentumok alapján értekezett az ott történtekről, és beszámolt arról is, miként állítottak emlékművet az áldozatoknak.
A szeretetotthonban jelenlevőkhöz először Bartha Attila bölöni református lelkész szólt, majd Ungvári Barna András olvasott fel igét. Mint hangsúlyozta, megmaradás és élet csak ott van, ahol hit is van, ezt a gondolatot mélyíti el a sok, a földvári fogolytábort túlélt ember vallomása is, mely szerint, az embert próbáló körülmények között, aki hitét elvesztette, az menthetetlenül pusztulásra volt ítélve. Kitért arra is, hogy az emberek, a múlt sok figyelmeztető jele ellenére, manapság sem értik egymást, mi több, mi, erdélyi magyarok ráadásul könnyen feladjuk önmagunkat, elveinket, nem tudjuk életünket a szeretet, a békesség útjaira terelni. „Ne legyünk reményt vesztettek, ápoljuk őseink hagyatékát, a hitet, mely megtartotta őket” – figyelmeztetett beszédében.
Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a korunkat emésztő dilemmát, a menni vagy maradni kérdését boncolgatta ama példa tükrében is, melyet a földvári fogolytáborba hurcoltak állítottak elénk: „Ők vállalták a raboskodást, akár a halált is a szülőföldön maradás fejében” – hangoztatta. Az ismeretek szerint – mint elhangzott – a földvári fogolytábornak két bölöni áldozata volt, Vajda György és Vajda Albert, ám a most állított tábla további 51 bölöni magyar ember emléke előtt is tiszteleg – ugyanis összesen ötvenhárman haltak meg a háború után a különböző fogolytáborokban.
Az istentisztelet és az előadás után megkoszorúzták az emléktáblát, majd a Lőfi Áron Konferenciaközpontban berendezett, a földvári fogolytáborról szóló kiállítást tekinthették meg az emlékezők, melyet szintén Ungvári Barna lelkipásztor mutatott be.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A bölöni áldozatokra emlékeztek
A Magyarország kormánya által meghirdetett Gulag Emlékévhez igazodva vasárnap Bölönben megemlékeztek a barcaföldvári fogolytábor rabjairól és az ott elhunytakról, szóltak a táborban történtekről, életről, emberségről és halálról, majd kiállításon mutatták be e kegyetlen idők dokumentumait. Az unitárius szeretetotthont zsúfolásig megtöltő eseményt a bölöni református tiszteletes, Bartha Attila szavai nyitották meg. Imája során úgy fogalmazott: a háború azért törhetett ki, majd azt követően azért jöhettek létre fogolytáborok, és ott azért történhetett megannyi rémség, mert az emberek elfordultak Istentől, s szívükben nem a szeretet, hanem a gyűlölet lelt otthonra. Ha azt szeretnénk, hogy többet ne forduljon testvér testvér ellen, s hallgassanak a fegyverek, ismerjük meg az Istent – mondotta a lelkész.
Ungvári Barna András uzoni református lelkipásztor Jeremiás próféta könyvéből kölcsönzött igére alapozta beszédét. Mint mondotta, bár a történet régi, Krisztus előtt fél évezreddel született, ám üzen a mának is: a hitet vesztettek elvesznek, a hívők megmaradnak. Így volt ez a barcaföldvári táborban is: azok, akik a reményt feladták, ma az elmúlt évtizedekben felszámolt sírokban alusszák örök álmukat, ám sokan hazatértek azok közül, akik Istenbe vetették hitüket. „Megmaradás és élet csak ott van, ahol hit – tanúbizonyságot tehetnek mindazok, akik élték azt a kort. Nem szabad csüggedni! Ezt mondta az Úristen a zsidóknak, ezt mondta a fogolytábor lakóinak is; soha nem szabad reményt vesztenünk.”
Ifjabb Kozma Albert helybeli unitárius lelkipásztor a frontharcosokat példaképként állította a ma nemzedéke elé: sokaknak megvolt a lehetőségük, hogy a háború végén elhagyják szülőföldjüket, a távoli idegenben biztonságosabb helyet, boldogabb jövőt keressenek, de a haza hívó szava sokszor erősebb volt minden ígéretnél. Ezeket a jó magyarságtudattal megáldott embereket tette a román hatalom fogollyá, próbálta megtörni, vallásukat és jövőbe vetett hitüket elvenni. A tiszteletes úgy vélte, a mindenkori román kormány semmit sem változtatott célkitűzésein, ma is közösségünket gyengítené, számolná fel, fontos tehát, hogy elődeink áldozatvállalásából erőt merítve tegyünk a holnap érdekében.
Ungvári Barna András A megmaradás kövei című előadásában a barcaföldvári fogolytáborról szólt. Az elmúlt két évtizedben összegyűjtött korabeli dokumentumok, valamint a tábor poklát megjártak visszaemlékezései alapján elevenítette fel, milyen is volt, milyen is lehetett ott hetven éve az élet. A gyatra élelmezés és az életkörülmények hatására hamarosan fertőző betegségek pusztítottak, az orvosoknak csak kezdetleges felszerelések s jóformán semmi gyógyszer nem állt rendelkezésükre, s bár tudásuk legjavát nyújtották – érkezésük után negyedére esett vissza az elhunytak száma! –, napirenden voltak a temetések. Hogy hányan hunytak el, nem tudni, ugyanis a hivatalos adatok, illetve a túlélők visszaemlékezései igencsak különböznek. A román hatalom a ’89-es fordulat után is megpróbálta bagatellizálni az ügyet – a korabeli brassói sajtóban olyan cikk is megjelent, amely kétségbe vonta, egyáltalán volt-e Földváron fogolytábor! –, majd az emlékműállítást próbálták megakadályozni; hiába tartottak be minden formaságot, az akkori helyi elöljáró az avatást követően néhány órával elhordatta, s csak két év múltán, bírósági ítélet hatására állíttatta vissza.
Ungvári Barna András szólt a két bölöni áldozatról, Vajda Györgyről és Vajda Albertről is, a teremben levő idősek közül többen is adalékokkal egészítették ki történetüket. A bölöni unitárius egyház gondnoka, Uzoni István úgy vélte, a mai ifjúsággal meg kell ismertetni a háború hőseinek nevét és tetteit, az orosz és román fogolytáborokban sínylődők életútját, s ápolni kell emléküket.
A toronybejárat fölé elhelyezett emléktáblát – felirata: Az 1944–45-ben a földvári fogolytáborban, illetve a más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedett bölöni magyar foglyok emlékére – Ungvári Barna András avatta fel, majd a kegyelet virágait helyezték el.
A Lőfi Áron Konferenciaközpontban a földvári fogolytáborról szóló vándorkiállítást nyitották meg. Összeállítói régi levelek, személyes hangvételű visszaemlékezések, a táborban készített összesítések, névsorok, bizonylatok és újságcikkek segítségével elevenítették fel a fogságot szenvedők mindennapjait, próbálták érzékeltetni, min is mentek át az ártatlanul meghurcoltak azokban a válságos időkben.
Hecser László
Háromszék
Erdély.ma

Minden faluban van egy lila ház
Értékelni és értékesíteni kell a bikfalvi unikumot 
„Minden faluban van egy lila ház…” – mondta a kilencvenes évek közepén egy magyarországi főépítész, utalva a hagyományos faluképek változására, és a lakóházak nem mindig ízléses átalakítására. A kúriák földjének egyik gyöngyszeme, a kis hegylábi falu jellegzetes arculata is folyamatosan változik. De vajon vigyáz-e valaki arra, hogy ez az eredeti település megőrizze a javát, jellegzetes értékeit, netán azt értékesítse is turisztikai szempontból? Kihasználja-e Bikfalva saját potenciálját, és látják-e lakói, hogy milyen kincs van a kezükben, tulajdonukban? Ezt firtattuk a falu meghatározó személyiségeinek a segítségével.
– Bikfalvát korán felfedezték. A harmincas években Kós Károly és Gödri Ferenc szentgyörgyi polgármester hasonnevű, képzőművész fia együtt járták a vidéket az udvarházakat fotózva, majd Kónya Ádám lett figyelmes rá, az ötvenes–hatvanas években készített diapozitívjai ma igazi értéket jelentenek a restaurálások alkalmával. 1975-ben a Székely Nemzeti Múzeum évkönyvében, az Alutában hosszabb cikket is megjelentetett, térképvázlaton jelölve a kúriákat. Aztán a nyolcvanas években Zakariás Attila műépítész és csapata mérte fel a népi építészeti értékeket.
A 90-es évek végén az első Orbán-kormány kiterjesztette a műemlékek számbavételére, felújítására indított Nemzeti Örökség Programját a határon túli területekre is. Az erdélyi települési értékfelmérés mintaprojektje (azaz az értékes épületek és objektumok összeírása, lerajzolása) – melyet a sepsiszentgyörgyi „M Műhely” munkatársai végeztek el – épp Bikfalván valósult meg. Sajnos ezek az anyagok nem kerültek az önkormányzat tulajdonába, hogy a helyi értékekre felhívják a község vezetőinek a figyelmét, így a megkezdett tevékenységeket folytatva, 2009-ben a megyei tanács támogatásával indítottuk útjára a Bikfalvi Faluképvédelmi Programot, melynek során több régi – 18–19. századi – kapu helyreállítását, az egykori díszítőfestések restaurálását végeztük el a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társasággal együttműködve.
Egy ökofalu létesítésének esélye
Várallyay Réka budapesti művészettörténészt – aki a fentieket elmondta – szentgyörgyi képzőművész férjével, Péter Alpárral már jó pár éve befogadta a falu és a Koréh–Dénes-kúria, melyen azóta is akad munka, de legalább jó kezekben van, ez ugyanis nem éppen mindegyik kúriáról mondható el. Nem könnyű egy régi ház tulajdonosának lenni, sem abban lakni, ismeri el a háromgyermekes anyukaként tevékenykedő Réka, aki kétéves magyarországi tartózkodás után nemrég költözött vissza Bikfalvára családjával. Távollétük alatt, illetve azért is, mert az egymás után érkező gyermekek átszervezték a család életét, lelassult az értékmentés, amelynek Réka volt a motorja, de most újra tele vannak tervekkel.
– Sok gyermek született a faluban az elmúlt években, sok fiatal gazdálkodik itt, reméljük, lesz kivel szervezkedni – mondta. – Nyitott kapuk napját tervezzük késő tavasszal, amikor minden kúriát meg lehetne látogatni, és folytatnánk a Bikfalvi Kincses Vásár nevű rendezvényt is, ahol gyerekprogramok mellett a helyi kézművesek és termelők kínálnák portékáikat. Férjem tevékenysége által a kortárs képzőművészeti életbe is bekapcsoljuk a falut, hiszen már többször megszerveztük a bikfalvi Naptelepet, a nemzetközi természetművészeti alkotótábort. Bikfalvi háztulajdonosokkal évekkel ezelőtt létrehoztuk az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesületet, melynek egyik célja a település értékeinek felkarolása. De elsősorban az élő, jó közösség megteremtése a cél, ez az alapja mindennek. Sok felelősségteljesen gondolkodó ember él itt, akár egy ökofalu létesítésének is lenne esélye, az pedig mindenütt a világon sok látogatót vonz. 
Arról már mi is írtunk, hogy Bikfalvát az UNESCO világörökségi listájára is felterjesztenék, így arra kérdeztünk rá, hogy mit nyerne a falu ezzel a státussal.
– A világörökségi listára felkerülni nagyon nehéz, több feltételnek kell megfelelni, de megérné. A település elismert rangra emelkedne, jelentősebb lenne a publicitása a nemzetközi felületeken is. A nem magyar turisták Erdélyből csak Drakulát ismerik, így viszont be lehetne építeni a köztudatba az erdélyi lófő székelyek kultúráját, életformáját is. Ez természetesen anyagi hasznot is jelentene a településnek, a turizmusnak és az a köré épülő kulturális programoknak köszönhetően. És nem elhanyagolandó szempont, hogy rendezett, szép környezetben, ahol az értékeket elismerik és gondozzák, sokkal szívesebben él mindenki.
Van-e még elkótyavetyélni való?
Ha Bikfalván jár az ember, és nemcsak látni szeretne, hanem hallani is, nem kerülheti el a Kerezsi házaspár házát. Nyugdíjasok lévén Kerezsiék erős kézzel irányítják a falu kulturális életét, nem hagyják azt ellanyhulni, komolyzene-fesztiválokat szerveznek, de egy kisebb múzeumi gyűjteményt is összehoztak, amelyeket most – a kultúrház felújítása miatt – házuk padlásán őrizgetnek jobb időkre.
A kúriák tudóiként is őket ajánlották figyelmünkbe. Őket hallgatni felér egy időutazással, évszázados dolgok tűnnek át a mába, szövődnek múlt sorsok a jelenlevőkével.
Nem véletlenül ők is egy kúriában laknak, melyet saját kezük munkájával újítottak fel több mint tíz év alatt, míg városi hétköznapjaikat maguk mögött hagyva az mindennapjaik színtere lett. Együtt leltároztuk Bikfalva legfőbb látványosságát, a még megmaradt 24 udvarházból a fontosabbakat. A Zsigmond-kúria (18. sz.) lakatlan, de tulajdonosa rendben tartja és úgy újította fel, hogy meghagyta eredeti építészeti sajátosságait, az 1793-ban épült műemlék Simon-kúriát tulajdonosaik egy hozzáértő cég segítségével újították fel, így megmenekült a pusztulástól. A Komán-kúriát (17–19. sz) olyan tulajdonos birtokolja, akinek hobbija a régi házak megmentése és felújítása, ma szebb, mint új korában, tehát ez is jó kezekben van. A Zöld Diófa panzió tulajdonosa is az egykori családi kúriát (Zátyi-kúria, 1802) újította fel, a szállóvendégek egyik első találkozása tehát egy hiteles udvarházzal történik. A Koréh–Dénes-kúriában (17–18. sz.) Várallyay Réka és Péter Alpár laknak, nekik nem kellett elmagyarázni az épület eredetiségében rejlő értéket. A történelem szempontjából leghíresebb épület, Simonyi óbester kúriája (18. sz.) jelenleg eladó, de nagyon romos állapotban van. A Vén Ábrahám-kúriának (18. sz) egykori íves oromzatát a földrengések okozta károk miatt megváltoztatták, és a tornácot is beüvegezték, de tömegében őrzi eredeti formáját. A főút mellett álló Jantsó-kúriát egyszer állítólag megvette volna egy kanadai magyar, annyit adott volna, amennyit kértek, de nem adták el. Még áll a lábán, fedeles kőkapujával együtt, de az egyre növekvő kamionforgalom miatt már nem sokáig. A mellette levő ház tornácát bádoggal fedte új tulajdonosa, ez elég elrettentő példa, de van rosszabb is: a Böjthe–Cseke-kúriát (1868) az ortodox egyház szerezte meg parókiának, híre-hamva sem maradt eredeti jellegének.
– A mienk 1805-ben épült, Török György annak idején a község jegyzője volt, aki az erkölcsi bizonyítványokat állította ki a volt határőrkatonáknak, akik itt telket kaptak, építkeztek és állatokat tartottak – mesélte Kerezsi János tanár úr. 
Menteni kellene, ami van, ebben egyetértünk, ehhez az a javaslata lenne a tanár úrnak, hogy a polgármester építtessen terelő utat, mert a sóderrel, fával megrakodott teherautók nagyon sok kárt tesznek a házak szerkezetében, idő előtti romlásukat okozván. Mindemellett legalább olyan szükségesnek látja az emberek nevelését is, hiszen az autentikus falusi környezethez, amelyért a turista fizetne, nem föltétlenül tartozik hozzá az iskolások által eldobált kiflis papír, tejes doboz, vagy a kocsmatöltelékek által elhajigált üveg a sáncban. És nem kellene bugyi rózsaszínű meg türkiz zöld házak festését engedélyezni a faluban…
– Elképzelhető lenne még egy kicsi ajándékbolt is, ahol a helyi kézművesek termékeit árulnák, hiszen van keramikus, fafaragó, nemezelő, textilfestő és csempekészítő is a faluban, érdeklődés is lenne rá, csakúgy, mint a Kultúrházban felállított helytörténeti kiállításokra – sorolta ötleteit Kerezsi János. – Régi bikfalvi fotók gyűjteményét, varrottasokat, kézimunkákat és 300 hímes tojást is őrizgetünk. Rengeteg magyarországi csoport fordul meg a faluban, akik igen felkészülten jönnek, szinte többet tudnak a faluról, mint a helybeliek, de egy turisztikai ügynök ploieșt-i, galaci csoportokat is hozott, akik nagyon érdeklődőnek bizonyultak, ez utóbbiak még az erdei iskola-programot is itt bonyolítják egy panzióban. De jönnek a szentgyörgyi iskolások is rendszeresen.
Eladó udvarház már nem nagyon van, de árván maradt két teljesen felszerelt kovácsműhely a faluban, jó volna megtartani őket a falunak, és sajnos az elemi iskola műemlék épülete is romlik – egyik testvére a másiknak, és mind várja a szebb holnapot. 
A készülődés megtörtént
Sok éve már, hogy vizsgálják Bikfalva építészeti értékeit. A sok felmérés összegzéseként az uzoni polgármesteri hivatal megrendelésére Fekete Márta építészmérnök és kollegái összeállították a helyi értékvédelmi javaslatot, és át is adták annak a bukaresti cégnek, ami Uzon község általános településrendezési tervét készíti. Ehhez 2012-ben budapesti tájépítészek a falu tájképi elemeinek megőrzésre méltó részleteivel is kiegészítették az értékkatalógust.
A legnagyobb elvárásokat természetesen Ráduly István polgármester felé támasztják a falu lakói, de a szakemberek is. Őt arról faggattuk, mit kezd ezzel a felelősséggel, hogyan látja a bikfalvi turizmus kérdését. 
– Azt kell látni, hogy itt nemcsak a panziós nyer, a vendégek ki vannak éhezve a finom házi tejre, sajtra, pityókás kenyérre, pálinkára, és feltarisznyálnak belőle, amikor hazamennek – vágott bele az elöljáró. – De a turizmus megfelelő infrastruktúra nélkül nem működik, és az önkormányzat feladata, hogy megteremtse az általános infrastruktúrát (szennyvízhálózat, utak karbantartása), és el is adja ezt a potenciált, népszerűsítve a megfelelő fórumokon, és rendezvényeket szervezve az idelátogatóknak. Egészen friss kiadványunk a háromnyelvű turistatérkép a község és környékének látnivalóival, és jóváhagyta a helyi tanács egy kúria megvásárlását is, hogy falumúzeumot alakítsunk ki benne. Háromnyelvű információs táblák kihelyezését tervezzük a Csigavárhoz és más kilátópontokhoz is a környéken. 
– Séta a kúriák földjén című pályázatunkat sajnos 2013-ban elvesztettük, de nem adjuk fel – állítja Ráduly polgármester. – Az UNESCO világörökségi listájára való felvételhez nagyon szakszerű, kétnyelvű dokumentációt kell összeállítani és benyújtani a kulturális minisztériumba, ennek az értéke 100 ezer lej, amit nem tudunk kigazdálkodni, így várjuk a megyei tanács segítségét, hiszen Tamás Sándor elnök úr meglátása szerint is a megyében Bikfalva és Zalánpatak képviseli a legautentikusabb turisztikai értékeket. Értékközpontú településrendezési tervünket már az összes illetékes minisztérium jóváhagyta, de a végső szót a megyei tanácsnak kell kimondania, reméljük, ez is még az idén megtörténik. Viszont amíg a PUG-ot (Általános településrendezési terv – szerk. megj.) nem fogadják el, addig arra sincs eszközünk, hogy megakadályozzuk a falukép-rontást, az oda nem illő építményeket, majd csak arra lapozva hozhat ilyen irányú tiltást a helyi tanács.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Aksakal nyelvének szűkülő terei
Beszélgetés Beder Tibor csíkszeredai tanárral
Gyakorlásképpen még elgyalogolt Zágontól Nagyváradig, az első adandó alkalommal pedig máris indult a macarköy-i magyarok felfedezésére. Beder Tibor magyarságkutatóval az iskolák szétválasztásának hőskoráról is beszélgettünk.
– Honnan ered ez a gyaloglás iránti, egészen kivételes késztetés?
– Háromszékinek számítok, édesapám tanító ember volt Uzonban, szeretett vadászni, én meg szívesen elkísértem a Lisznyó, Uzon környéki portyázásaira. Mindig érdekelt, mi van a hegyen túl, a gyaloglás nem jelentett gondot, kolozsvári egyetemista koromban például bejártam a város negyven kilométeres körzetét. Később, amikor a megyei pionírtanács keretében a turisztikáért feleltem, bejártam a teljes Hargita megyét, jobban ismertem a hegyeket, mint a településeket. Tavalyig még az újságot sem rendeltem meg, hogy mindennap el kelljen mennem érte a legtávolabbi lapárusig. A világot pedig csak gyalog lehet igazán megismerni. – Kőrösi Csoma Sándor volt a példakép? Vagy önmagában volt kihívás a gyaloglás? – Együtt a kettő. A legerősebb a kíváncsiság, a földrajzi felfedezés izgalma volt. Bárhová indultam, előtte soha nem kötöttem magam senkihez, reggel azt mondtam magamnak, na, fiú, ma ebbe az irányba mész negyven kilométert. Földrajztanárként Nagyajtára helyeztek, ott rögtön meg is alakítottam a Benkő József Kört, felújítottuk a néhai lelkész-füvész sírját. Be is hívtak a Securitatéra, hogy miért foglalkozom reakciós papokkal. Ettől még lerajzoltam egy emlékünnep alkalmával a Kriza János házát is, ekkor megfenyegettek a pártbizottságnál. – Ezek a zaklatások kergették a szomszédba, Hargita megyébe?
– Részben, nem sok esélyt láttam arra, hogy Sepsiszentgyörgyre kerüljek. A magyartanárnőként Szentkeresztbányán dolgozó feleségem meggyőzött, hogy menjünk Székelyudvarhely környékére, így lettem aztán három éven át iskolaigazgató Korondon, akkoriban építettük a líceumot. Természetesen ott is szerveztem turisztikai kört, a gyermekekkel nagyon szép sikereket értünk el az eredménytúrázásban, annak következtében aztán a pionírtanácshoz helyeztek. A kollégák többsége pedig értékelte, hogy azt csinálom, amit mások nem. Például igyekeztem történelmet bevinni a mozgalomba. Lejátszottuk az 1642-es tatár betörést, de nem úgy, ahogy a hatalom előírta. Szervezzem a vasárnapi mise idejére, javasolták, hogy az emberek ne menjenek templomba. Én azonban megbeszéltem a pappal, hogy aznap korábban misézzen. Nagyon jól sikerült, Csíkszeredából több ezer ember jött ki a rendezvényre, nem is engedélyeztek nekünk több tatár betörést.
– Az 1989-es fordulat után szinte egyöntetűen választották megyei tanfelügyelővé. Senki nem kifogásolta, hogy túraimádata miatt sokat lesz majd távol a hivatalától?
– Nem, mert mások számára is szorgalmaztam a kimozdulást. Kilencvenben még szinte bármit lehetett csinálni, én meg azt mondtam a tanároknak: menjetek Magyarországra, nézzetek körül, tapasztaljatok, hozzátok haza a szerzett tudást. Rengetegen megfogadták tanácsomat, sok mindent meg is tanultak a kollégák, miközben menetrendszerűen érkeztek a kritikák is, miszerint turizmust csinálok a tanügyből. Aztán ott volt az iskolák szétválasztása, amit Hargita megyében szinte maradéktalanul végrehajtottunk. Egyetlen helyen nem sikerült, Gyergyószentmiklóson, ott a dolog Dézsi Zoltán polgármester ellenállásán bukott meg. Azért maradt kezdetben két tannyelvű a Salamon Ernő Líceum. Nem voltam hajlandó olyan kompromisszumokra, mint a hajdani sepsiszentgyörgyi tanítóképző épületének feladása volt, és amiről igyekeztem is lebeszélni a háromszéki kollégákat. Sajnos, sikertelenül. Négy év után az oktatási minisztérium le is akart váltani, mert nem hajtottam végre maradéktalanul az új tanügyi törvény előírásait, fél éven át például Hargita megyében magyarul tanították a földrajzot és történelmet. Ötezer fős szimpátiatüntetésen álltak ki akkor mellettem a kollégák, a város- és megyevezetés is támogatott, így végül tizenkét éven át töltöttem be ezt a pozíciót. – Az igazi nagy gyalogtúrázás, a törökországi utak csak ekkor kezdődtek. Mióta csírázott önben a szándék?
– Valamikor 1981-ben találkoztam egy írással az Élet és Tudomány című lapban egy törökországi magyar faluról, és én rögtön elhatároztam, hogy elmegyek Macarköybe, meg kell néznem, hogyan voltak képesek évszázadokon át megőrizni az ott élők magyar identitásukat. A kommunista világban kibocsátott útlevéllel persze csak a bolgár–török határig jutottam, nem baj, gondoltam, hazajöttem, és elgyalogoltam Zágontól Nagyváradig, Szatmárnémetiig. Felkészülés gyanánt, tapasztalatszerzés céljából. Ahogy azonban lehetőség nyílt rá, azaz 1990-ben már indultam is Törökországba. A bolgár határtól indultam, mivel egyszer már eljutottam odáig, Törökország északi részén, Trákián és Anatólián kellett átjutnom. Kiszámoltam, hogy három hét alatt megteszem az utat, a tanév kezdetére már itthon is voltam. Annak idején megfogadtam: ha elmehetek Törökországba, szakállat növelek. Azóta viselek szakállt, a török barátaim Aksakalnak, Fehér Szakállnak neveznek. A régi időkben a falu bölcseit is így nevezték. – Soha nem érezte, hogy kész, egyetlen további lépést sem tud tenni?
– Egyetlen alkalommal, az első törökországi utam idején valahol Anatóliában éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Egy vendégfogadó tornácán aludtam, reggel pedig úgy keltem fel, hogy folytatom, ha a fene fenét eszik is. Két napig tartott ez a válság, a kamionsofőrök mindegyre fel akarták venni az út szélén vánszorgó rövidnadrágost, de egy 35 kilométeres szakasszal átestem a holtponton, és aztán újra minden a régi volt. Ami hatalmas lelki segítség volt: Törökországban soha nem kértek tőlem útlevelet, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok.
– Olvasmányai, álmai Törökországával találkozott?
– Nem is hasonlított arra, amit eredetileg elképzeltem magamnak. Már 1990-ben olyan benzinkutakat, szolgáltatásokat találtam például, amilyet itthon akkor el sem lehetett képzelni. Az emberek kedvesek, az itthoniaknál sokkal barátságosabbak, szolgálatkészek voltak. Rodostóhoz közeledve egy este megérkeztem egy település iskolájához, magyar vagyok, tanár vagyok, mondtam, szállást kérek. Az igazgató az irodába terelt, a hűtőszekrényben étel-ital volt, ott aludhattam egy fotelben, senki nem kételkedett a tisztességemben. De aludtam polgármesteri irodában is, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok. Amikor Isztambulban székely kaput avattunk, a kerület polgármestere úgy fogalmazott a beszédében, hogy ez a hely innentől kezdve a székelyeké. Amikor híre ment, hogy Bilecikben – ahol olyasfajta nemzeti emlékhelyet alakítottak ki a törökök, mint az ópusztaszeri – megkoszorúztuk Attila szobrát, a tartományi kormányzó vendégül látott, díszvacsorát adott a 45 fős küldöttségnek. Mi, rokonok, tartsunk össze, hangoztatták.
– A főtanfelügyelői székből rögtön a nyugdíjasok táborába lépett. Változatlanul vonzotta az út, Törökország? – Igazából tavalyig, amikor fájni kezdett a derekam, nem is éreztem, hogy nyugdíjas vagyok. A Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöki tisztsége, a Julianus Alapítvány, a Mikes-zarándoklatok, a Lármafa-találkozók, a székely kapuk, kopjafák állítása közben gyakorlatilag semmire sem maradt időm. Egyetlen dolog zavar, de az nagyon: a nyelvi harc. Azt tartom, csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol a nyelvünk is otthon érzi magát. És ez a terület egyre szűkül. A magyarságomért csak Törökországban részesültem feltétlen szeretetben és elismerésben. Olyan esettel is találkoztam, hogy egy kislány megtapogatott, én voltam az első hús-vér magyar, akivel találkozott, miután korábban csupa jót hallott felőlünk. Büszke vagyok, hogy Macarköyben háromezer ember magyarságtudatát állíthattam vissza.
– Nem sok közös témája lehet a finnugor elmélet képviselőivel…
– Egyszer Böjte Csaba atya keresett fel egy hölggyel, a gyergyószárhegyi tatárjárást szerették volna rekonstruálni, szakmai-szervezői segítséget kértek tőlem. Hogyne segítenék, mondtam, hiszen a tatárok a rokonaink voltak. Parázs vita kerekedett belőle, ne beszéljek hülyeségeket, mondta a hölgy, ő a finnugor elméletből doktorált. Hölgyem, több embert is ismerek, aki a dák elméletből doktorált, válaszoltam neki. De attól az még nem lett igaz.
BEDER TIBOR
Csíkszeredában élő tanár, magyarságkutató, 1938. március 6-án született a Beszterce-Naszód megyei Kisrebrán. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott földrajz-geológia szakon. Tizenöt éven át volt a Hargita megyei pionírtanács turisztikai vezetője, 1990-től pedig több mint egy évtizeden át megyei főtanfelügyelő. 1990-ben gyalog tette meg a törökországi Macarköy-ig tartó 2800 kilométeres utat, amelyről Gyalogosan Törökországban címen könyvet is írt. A témában eddig hét kötetet jelentetett meg. Törökországi útjairól több előadást tartott a hajdani Magyarország egész területén. Tevékenységi további fontos területe a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány égisze alatt szervezett Lármafa-találkozósorozat, amely a Szent László-kultusz ápolását tűzte ki célul. A Magyarok Székelyföldi Társasága, a Julianus Alapítvány és a Johannita Segítő Szolgálat erdélyi kirendeltségének elnöke. Huszonhat különféle kitüntetés – köztük Rodostó város díszpolgári cím és az Orbán Balázs-díj – birtokosa.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eltűnőben levő örökségünket dokumentálta
Doboznyitogató idők
A nemrég Sepsiszentgyörgyön, a Bástya-házban bemutatott, az ArtPrinter Kiadó gondozásában megjelent, Háromszék népi építészete című könyv kiemelkedő jelentősége abban áll, hogy azok közül az építmények közül, amelyeket 40 éve megörökített bennük Murádin Beyer Katalin, jó néhány már nyom nélkül eltűnt, pusztulni hagyták, vagy lebontották.
A szerző román nyelven megírt és 1984-ben megvédett doktori dolgozatának kivonatából készült el az a közel 150 oldalas, igényes kivitelezésű könyv, amely Háromszéken belül is hét kisebb, építészetileg elkülönülő jegyekkel rendelkező tájegységet tárgyal, mindemellett van közös, háromszéki vonása is azoknak az épületeknek, amelyeknek rajzait is tartalmazza a könyv.
Annak eredetéhez visszanyúlván az április 6-ai esten Murádin Beyer Katalin elmondta, a környékbe – és könnyen replikázó, szófacsaró lakosaiba – akkor szeretett bele, amikor egyetemi diplomamunkájához, a Kovásznára tervezett szívkórháznál tartott terepszemlét. Mikor aztán a doktorátusra készülődve közölte választott témáját, tanárai nem ismervén Háromszéket, annak részletes ismertetését kérték tőle. Így az elkészült munka nagyon terjedelmes lett, hiszen történelmi, földrajzi, geológiai, adminisztratív, kulturális, szociológiai és néprajzi szempontból is bemutatja Háromszéket.
Életéből mindmáig a legkedvesebb két nyarat köszönheti a hosszú előtanulmányok után elvégzett dokumentációs terepmunkának az akkor már a kolozsvári Építészeti Egyetem oktatójaként dolgozó Murádin Beyer Katalin. 1978–79-ben a kistérség 111 falujából 109-et bejárt, nagyon sok templom, harangláb, kastély, kúria, lakóház, ipari építmény belekerült a dolgozatba, köztük sok olyan, amelyiknek az országos műemléklistán lett volna a helye addig is, de nem volt ott.
A most megjelent kötet kifejezetten a népi építészetre összpontosít: számos doboz nyitogatása előzte meg, melyek az akkori rajzokat, fotókat, jegyzeteket, diákat őrizték. A munka rövidített formájában is kiemeli azokat a jegyeket, amelyek telekformában, anyaghasználatban, építkezésben egységesítik, illetve elkülönítik a hét vidék házait. A sok rajz közé utólag az illető épületekről készült fotókat is beillesztettek a kiadó vezetője, Kopacz Attila javaslatára.
Ilyenformán tehát Kézdivásárhely és környéke népi építészetének (mely a legérintetlenebb és egységesebb maradt, különösen a régió északkeleti részén) a leírását Orbaiszék tárgyalása követi, majd Bárkányé és környékéé, mely erőteljes havasalföldi hatásokat mutat. Az Olt mente (Sepiszék) után Uzon–Lisznyó környéke következik, a barcasági beütések részletezésével a kőépítészetben, majd Köpec–Bölön övezete (Miklósvárszék), mely szintén szász befolyásra utal. Utolsóként Erdővidék jellegzetességeit foglalja össze a szerző, mely udvarhelyi hatásokat mutat, lévén hogy 1876-ig Udvarhelyszékhez tartozott.
Murádin Beyer Katalin könyvét a Kovászna Megyei Képzőművészek Szövetségének üzletében lehet megvenni (a megyei tanács mellett).
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Világörökség részévé tennék a háromszéki Bikfalvát
A Kovászna megyei és a helyi önkormányzat is lépéseket tesz annak érdekében, hogy a kúriáiról híres Bikfalva felkerülhessen az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára.
Az UNESCO védelme alá helyeznék Bikfalvát, a kúriáiról híres háromszéki falut – jelentette be Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke, aki azt is elmondta, hogy a háromszéki turizmus évében különösen nagy hangsúly fektetnek a település népszerűsítésére. Hosszú távú céljuk, hogy Bikfalva felkerüljön az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára, a törekvés „előszobájaként” már elkészült a falu értékvédelmi terve. Az ügyben megkezdték a tárgyalást a kulturális minisztériummal is. Ráduly István, a Bikfalvát is magában foglaló Uzon község polgármestere évek óta szorgalmazza a világörökségi listára való felvétel kezdeményezését, az önkormányzat pedig korábban egy olyan településrendezési tervet is elfogadott, amely kifejezetten az épített örökséget védi. Arra törekszenek, hogy ne rontsák, sőt ha egy mód van rá, javítsák Bikfalva értékképét, ennek megfelelően például az utcákat nem aszfaltozzák, hanem kockakövekkel rakják ki. Az elöljáró elmondta, arról is tárgyalnak, hogy a föld alá rejtsék az áramkábeleket. Bikfalván – amelynek nevét 1332-ben, a pápai tizedlajstromban említik először – 34, hivatalosan nyilvántartott kúria áll, ezek közül több megőrizte a 18. századi formáját. Némelyiket a hatvanas években újravakolták és kicserélték az ablakait, de kis befektetéssel ezek is visszakaphatják eredeti külalakjukat. Esetenként örökösök vagy tehetős vásárlók újították fel az udvarházakat, és nem mindig tartották be a műemlék épületekre vonatkozó szabályokat. Előfordult, hogy a régi zsindelytetőt bádogra cserélték, vagy a boltíves szoba mennyezetébe lépcsőfeljárót vágtak. Ugyanakkor több példa van a szakszerű, példaértékű felújításra is. A 350 lakosú Bikfalván 1994–1996-ban az akkori Orbán-kormány által életre hívott nemzeti örökség program keretében térképezték fel az udvarházakat. Várallyay Réka művészettörténész vezetésével egyetemisták és középiskolások egyhetes táborozás során kiegészítették a dokumentumot. Akkor hat épületet mértek fel, illetve minden jelentős kúriát és népi lakóházat térképen rögzítettek.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Kiemelten figyelnek az otthoni beteggondozásra (Kihirdették a szociális pályázat eredményeit)
Meggondolatlan és felelőtlen döntést hozott a kormány, amikor megvonta a törvény szerinti februári támogatást a szociális ágazatban tevékenykedő civil szervezetek egy részétől, majd márciusban a korábbi összegeknél 25 százalékkal kevesebbet fordított e célra – mondta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke tegnap az idei szociális pályázatok elbírásálását ismertető tájékoztatón. A kialakult helyzet miatt a megyei önkormányzat a tavalyi összeg kétszeresét osztotta szét a pályázó szervezetek között, amelyek képviselői az alkalomból beszámoltak tevékenységükről.
A szociális szolgáltatások közül Tamás Sándor az otthoi idősgondozást nevezte a legfontosabbnak, a 800 ezer lejes pályázati keretből ez a tevékenységi terület 500 ezer lejt kapott. A megyevezető azzal indokolta a pályázat késői kiírását, hogy amíg nem volt megyei költségvetés, az önkormányzat nem dönthetett az összegről, bár az érintett szervezetek éppen az év elején voltak a legnagyobb bajban az állami támogatás megvonása miatt. Vass Mária, a szociális gondozói és gyermekjogvédelmi igazgatóság vezetője ismertette a 2007-ben indult megyei támogatási programot, és kiemelte, míg az első évben 110 ezer lejre pályázhattak a civil szervezetek, idén közel nyolcszorosa ez az összeg. A május 5-i határidőig nyolc szervezet tizenhárom pályázatot nyújtott be, mindeniket pozitívan ítélte meg az elbíráló bizottság. A sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány 203 ezer lejt kapott az otthoni beteggondozói szolgálatra, amelyet jelenleg tizenhét önkormányzat területén ötvenkét településen működtet a szervezet. Tóth Anna, az ágazat vezetője elmondta, havonta több mint kilencszáz idős embert gondoznak, közülük közel ötszázat hetente többször, a többieket alkalomszerűen, havonta kétszer-háromszor látogatják. Júliustól bővítik a tevékenységet, Málnás és Uzon kilenc településén indítják be a szolgáltatást. A terepmunkát huszonnégy főállású asszisztens és ápoló végzi, nyolcan a programszervezésben, szakmai koordinálásban dolgoznak. A megyevezetők közbenjárásával sikerült egységesíteni a helyi önkormányzatok anyagi hozzájárulását a szolgáltatás finanszírozásához, a pályázati úton elnyert támogatás mellett ez is biztonságot nyújt a tevékenységük folytatásához – hangsúlyozta Tóth Anna. A Diakónia fogyatékkal élő fiatalok számára létesített nappali integrációs központja 63 ezer lejt nyert a pályázaton, amit Makkai Péter, a program vezetője megköszönt, és némi iróniával azt mondta, a támogatások megvonásával a kormány megtanítja a civil szervezeteket önállóan boldogulni. Kiemelte, tíz évvel ezelőtt még jelentős volt a külföldi szervezetektől kapott segítség, jelenleg ez a támogatás egyre kevesebb, mert a külföldi partnerek belátták, korábbi kedvezményezettjeik képesek autonóm módon megszervezni és fenntartani a tevékenységüket. A legnagyobb pályázati összeget, 220 ezer lejt a Gyulafehérvári Caritas háromszéki szervezete otthoni beteggondozói szolgálata kapta. Hubbes Kinga területi képviselő elmondta, több mint harminc településen hétszáz idős beteget látnak el, mottójuk: a szükség közelről látszik. Ezt azért hangsúlyozta, mert szerinte a megyei önkormányzat is eszerint járt el, amikor az anyagiak hiányával küszködő civil szervezetek segítségére sietett, hogy folytathassák a közösség érdekében végzett munkájukat. Ezenkívül a Caritas 39 ezer lejt nyert a nehéz helyzetben lévő családból származó gyermekek őrkői nappali központja működtetésére és 48 ezer lejt komplex szociális szolgáltatásokra, amelyekkel gyermekeket és nehéz sorsú családokat segítenek falvakban. A baróti Laura Házban tizenkilenc helyi és erdővidéki fogyatékkal élő gyermekkel és fiatallal foglalkoznak, a létesítményt működtető egyesület folyamatosan anyagi gondokkal küzd. Tevékenységüket idén 45 ezer lejjel támogatja a megyei önkormányzat. Cseresznyés Emília egyesületi elnök úgy véli, az iskolákban folytatott érzékenyítő programokkal és a különböző baróti eseményeken való részvétellel változtatni tudtak a helyiek viszonyulásán a fogyatékkal élő embertársaikhoz. Kiemelte a tavaly novemberi Fogadjunk, kibírod elnevezésű futóversenyüket, amelyen a Laura Ház javára gyűjtöttek, és a helyi közösség felkarolta akciójukat. A dévai Szent Ferenc Alapítvány a sepsibükszádi, kovásznai, esztelneki és kézdiszentléleki nappali központok javára kapott 66 ezer lejes támogatást, hogy folytathassa áldásos tevékenységét az elhanyagolt gyermekek körében. A Kovászna Megyei Vöröskereszt az otthoni betegápolásra kapott 55 ezer lejes támogatást, mely szolgáltatás által havonta átlagban száz idős számára nyújtanak segítséget. A szociomedikális ellátásban olyan egyedül élő idősek is részesülnek, akiknek senkijük nincs, ágyhoz kötöttek, esetenként naponta háromszor is el kell menni hozzájuk megetetni, megmosdatni. Szintén otthoni beteggondozásra pályázott az Izabella Alapítvány, idén 22 ezer lejes támogatást nyújt számára a megyei önkormányzat. Pap Adolf, a Vöröskereszt megyei igazgatója visszatért egy több mint másfél évtizedes javaslatára, hogy alakítsanak egy megyei testületet a szociális ágazat tevékenységének stratégiai megtervezése céljából. Minden változás a mi fejünkben történik – ezt a gondolatot népszerűsíti a sepsiszentgyörgyi Pro Nobis Egyesület, amely az általa létrehozott bölönpataki nappali központ működtetésére 39 ezer lejes támogatást nyert. Hetvenöt hátrányos helyzetű gyermek számára tavaly életvezetési tréninget tartottak, idén művészetterápiás foglalkozásokba vonják be a gyermekeket. Kernászt Huba, az egyesület ügyvezetője kiemelte, hogy programjukban nagy segítség a bölöni önkormányzat, és a helyi közösség is pozitívan fogadta a Pro Nobis jelenlétét. Az összegzésnél kiderült, az említett civil szervezetek több mint 1700 háromszéki beteget, idős embert ápolnak rendszeresen otthonaikban, és a más jellegű tevékenységeikkel együtt 340 alkalmazottat foglalkoztatnak. Többen hangsúlyozták, vannak nehéz időszakok a szervezetek életében, ilyen minden esztendő első néhány hónapja, amikor még nem tudják, miből fedezik a kiadásaikat, de bárhogy legyen, a rászoruló és a beteg ember megsegítését nem hagyják, nem hagyhatják abba.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepelt az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskola
Szűknek bizonyult tegnap az uzoni művelődési ház nagyterme, a karzat is benépesült a Tatrangi Sándor Általános Iskola napjának nyitórendezvényén. Az ünneplő diákok és a tanári kar mellett a község vezetői, a tanfelügyelőség képviselői, egyházfők, nyugalmazott pedagógusok, szülők, nagyszülők mellett idegenből érkezettek is részt vettek a tizenkettedik alkalommal megszervezett iskolanapon.
Az idei iskolanap eseményei az ember és természet közötti egészséges kapcsolatra, az ökológiai egyensúly megbomlásának lehetséges következményeire hívták fel a figyelmet. Az egész napos műsor, tevékenység mottóját is ehhez a gondolathoz igazították: Uzon a holnapért, a fenntartható fejlődésért. Az ünnepség az iskola és a község zászlóinak bevonulásával kezdődött, Szabó Margit iskolaigazgató köszöntő beszédében a színek segítségével ecsetelte az ember természetre gyakorolt áldatlan hatását, a környezet és értékeinek megóvására buzdítva a jelenlévőket. Ráduly István polgármester az önkormányzat nevében köszöntötte az ünneplőket, megjegyezve: a lehetőségeket, új pillanatokat saját magunk formálhatjuk úgy, hogy fenntartható jövőt teremtsünk. Bartók Enikő Anna tanfelügyelő az intézmény életének fontos mozzanataként beszélt az iskolanapról, kiemelve: ez jó lehetőség arra, hogy betekintést nyerhessünk az itt zajló nagybetűs nevelőmunkába, szabadidős foglalkozásokba. A magyar országgyűlés parlamenti képviselője, az oktatásügyi tárca korábbi államtitkára, Hoffmann Rózsa levélben fogalmazta meg jókívánságait. A Szabó Margit által felolvasott méltatásban kiemelte: ha az iskolanap a természet problémáira hívja fel a figyelmet, az a környezetvédelem fontosságára való ráébredést mutatja. Az iskolanap alkalmával a négy elem – tűz, víz, levegő, föld – témakörben hirdettek pályázatokat a tanulóknak, a nyertes munkák alkotóit az ünnepségen díjazták. A fotópályázat nyertese Gál Márk, különdíjat kapott Száraz Andrea. A kreativitási díjat Kis Tamara érdemelte ki, a rajz- és grafika-kiírás győztese Majláth Szilárd. Az irodalmi pályázatra több tucat alkotást küldtek, gondot okozott a győztes kiválasztása, a zsűrinek hat-hét legjobb mű közül kellett megneveznie a legjobbat – ecsetelte Czegő Zoltán író, aki részt vett az alkotások elemzésében. Végül Kányádi Izabellának ítélték oda a díjat, de Czegő fontosnak tartotta további neveket is megemlíteni: Fazakas Boglárka, Bartha Gabriella.
A színpadon került sor az iskola által aktív és nyugalmazott oktatóknak odaítélt Pedagógusi és Tatrangi Sándor díjak átadására – ezzel az elismeréssel tisztelegtek példaértékű munkásságuk előtt. A Tatrangi Sándor díjat Pénzes Klára, a Pedagógusi díjat Vargha Orbán Csaba kapta, mindketten nyugalmazás előtt álló pedagógusok. Elismerésben részesült Szőcs Edith és Dénes Irén. A díjazásokat követően az iskola tanulói változatos műsorral léptek színpadra. A produkciókat vastapssal jutalmazta a közönség, nemcsak a gyermekek előadásmódja fogta meg őket, a betanító pedagógusok ötletességéből fakadó koreográfiák is színes varázslatba vitték a nézőket. Az iskolanap keretében később megkoszorúzták a Beke György, valamint az iskola pedagógusai emlékére állított kopjafákat.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolanap és könyvtáravató Uzonban
A jövőépítés jegyében
Az elmúlt hétvégén immár tizenharmadik alkalommal rendezték meg Uzonban a községi napokat, melynek az ilyenkor szokásos lacikonyhás vásári forgatagon, szórakoztató műsorokon és közös mulatságon kívül, pénteken két kiemelkedő mozzanata volt: az iskolanap és a könyvtáravató.
„Uzon a holnapért, a fenntartható fejlődésért” jelmondattal szervezték meg a Tatrangi Sándor Általános Iskola napját, melynek idei tematikája a természetvédelem volt. A nagyközség pedagógustársadalma ugyanis hiszi és vallja, hogy jövőt csak természetkímélő és környezetbarát magatartásra lehet építeni. Az ünnepi rendezvényt Szabó Margit igazgatónő nyitotta meg, két nyelven elmondott köszöntőjében az eredetileg sokszínű, de az ember, romboló tevékenysége következtében egyre szürkébbé és barátságtalanabbá váló természet még megmaradt értékei megóvásának fontosságára hívta fel a hallgatóság figyelmét. Dr. Ráduly István polgármester az önkormányzat nevében szólt az egybegyűltekhez, hangsúlyozván, hogy életünk minden pillanata egy újabb lehetőséget rejt magában, az viszont már rajtunk múlik, hogy tudunk-e élni vele, képesek vagyunk-e a magunk és mások javára fordítani.
Bartók Enikő Anna tanfelügyelőnő ez alkalomból elhangzott véleménye szerint egy iskola értékét nem csak a tanulmányi eredmények határozzák meg, hanem az ott végzett diákok felelősségérzete, értékrendje, a kihívások megválaszolásának képessége és a természethez való viszonyulásuk is.
A beszédek után az I–IV. osztályos tanulók, Oxigén nevet viselő előadása következett, mellyel szintén a természet megóvásának szükségességére hívták fel a figyelmet. Ezt követően pedig az V–VIII. osztályosok mutatták be Beke György írása nyomán született összeállításukat, majd a tűz, víz, levegő témakörben kiírt pályázatok nyerteseinek díjazása következett. Példaértékű munkásságáért Pénzes Klára, Tatrangi Sándor és Vargha Orbán Csaba, pedagógusi díjban részesült. Az iskolanap a falu nagy szülöttje, Beke György, valamint a pedagógusok emlékére állított kopjafák koszorúzásával ért véget.
Délután, érdeklődők népes tábora jelenlétében avatták fel az Erdélyi Lajos Községi Könyvtár 1939-ben épített és 2015–16-ban felújított régi új otthonát. Az egybegyűlteket köszöntő dr. Ráduly István polgármestertől megtudhattuk, ennek megvalósítása egy európai uniós pályázat elnyerése és az önkormányzat hozzájárulása révén vált lehetségessé. Szonda Szabolcs az általa vezetett Bod Péter Megyei Könyvtár nevében értékes könyveket adományozott a tevékenységét újraindító intézménynek, melyben az elöljáró ígérete szerint kéthavonta tartanak író–olvasó találkozókat.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Életszimfónia fuvolára és zongorára – Beszélgetés Simon Gábor nyugalmazott operaigazgatóval
Sepsiszentgyörgyi, mégis „rossz” származása ellenére a Kolozsvári Állami Opera történetének leghosszabb ideig regnáló igazgatójaként vonult nyugalomba Simon Gábor. Zenészsors a kommunista korszakból a mába vezető meredek és enyhébb kanyarokkal.
– Itt ülünk fél órája, és szinte valamennyi erre haladót régi ismerősként üdvözölt. Honnan ismeri fél Szentgyörgyöt? – Onnan, hogy én is szentgyörgyi vagyok. 1945 tavaszán, március 29-én születtem, apám családja bikfalvi, Uzon és Bikfalva határában szép nagy földekkel rendelkeztünk. Ő maga banktisztviselőként dolgozott, a Székely Mikó Kollégium sarkán volt egy könyvesboltja, amelytől 1948-ban jó érzékkel megszabadult, átíratta a Mikóra. A család „rossz” származása ettől még megmaradt, de ő megúszta a kitelepítést. A Mikóba jártam iskolába, de a hetedik osztályt követően hiába felvételiztem sikeresen, nem engedték ott folytatnom a tanulást. Akkor Kézdire „telepített” az apám, így a nyolcadik első évharmadában megélhettem a kollégiumi lét minden keservét. Ütöttek-vertek mint a legkisebbet, míg kézilabda-tehetségemmel ki nem vívtam valamiféle tiszteletet. A családot amúgy szabadúszó zongoratanárként édesanyám tartotta el, a Mikóban is éveken át tanító, aztán az 1960-as évek magyar könnyűzenéje egyik meghatározó alakjává váló Bágya András tanítványa volt. Papírja nem volt róla, de kitűnően játszott, Szentgyörgyön nagyon sokan tanultak zongorázni Simon Ica nénitől. Innen származik az én zongorás képzettségem is, amellyel 17 éven át korrepetitorként dolgoztam a kolozsvári balettintézetben – fuvolás végzettséggel. 
– A fuvola választása saját döntés volt?
– Dehogyis, nem dönthettem én semmiről. A nővérem a brassói sportiskolában kosarazott, így a nyolcadik második évharmadától Kézdivásárhelyről én is oda kerültem, de hiába szerettem én sportoló lenni, a családi tanács másként döntött. Kilencediktől zeneiskolában folytattam, de a zeneiskolai történetem úgy kezdődött, hogy még nyolcadikos koromban egy ismerősöm elvitt Guttmann Misi bácsihoz, a kolozsvári zeneiskola igazgatójához. Levizsgáztatott, hallás, ritmusérzék, akkordok, utána pedig elkezdte nézni, milyen hangszeren vannak helyek a következő induló évfolyamon. Az alapképlet az volt, hogy ha a felvételi vizsgáig sikerül felzárkóznom, felvesznek fuvola szakra. Így is történt, mégis azt tanácsolták, hogy menjek inkább Marosvásárhelyre. Jó elképzelés volt. De mivel valamennyi szerelmem zongorista volt, én meg imponálni akartam, megtanultam néhány zongoradarabot a kötelező repertoárból. Furcsa mód elsősorban románnyelv-tudásomnak köszönhetően jutottam be aztán a kolozsvári zeneakadémiára, amelynek öt évét különösebben mély nyomok nélkül hagytam magam mögött. – Hogyan találta magát egy friss végzős mindjárt a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában? – Természetesen protekcióval. A feleségem főnöke ajánlott be 1968-ban az operaigazgató barátjának, de még így sem volt könnyű, mivel egy zenekarban legfeljebb három fuvolás kell. Én meg negyedikként kerültem oda… Nagyon stréber voltam, hogy gyakorlásra kényszerítsem az öregebb, elfásult zenészeket, kamarazene-formációkat találtam ki. Addig fontoskodtam, míg 1972-ben kirúgtak. Nehéz pillanat volt, akkoriban fizettünk be egy monostori tömbházlakásra, megszületett az első gyermekünk, én meg utcára kerültem. Összes­ségében azonban jó lecke volt. Némi eseti rádiózás után a könyvelosztó központ következett, szükség esetén az utcasarkon is árusítottam a könyveket, néha simlis trükköket is alkalmazva. Utólag azt mondom, nem vált káromra a könyvterjesztés világában eltöltött közel két esztendő sem, míg egy barátom fel nem villantotta, hogy holnap felvételi vizsgát tartanak a balettintézetben egy korrepetitori állásra.
– Vissza a zongorához?
– Bizony. Ha nem is túl sokat, de a könyves periódusomban is zongoráztam, a pianínó mindig kéznél volt, a tömbházba költözéskor a haverok segítségével – köztük Vermesy Péter, Bodor Ádám… – cipeltük fel a negyedik emeletre. A versenyvizsga előtti este körbejártam a szomszédokat, elnézést, de egész éjjel gyakorolni fogok, hiszen kész repertoárt kellett előkészíteni. Reggelig aztán leporoltam néhány korábban tanult darabot, s felvettek. Elsősorban azért, mert jól improvizáltam, ami a balett­iskolában igen nagy érték. Én meg tizenhét éven át, 1975-től az 1989-es forradalmi eseményekig csupa csinos nő között dolgoztam, nagyon élveztem azt a munkát.
– Nem volt unalmas bő másfél évtizeden át balettlépések alá klimpírozni?
– Nem, mert közben mást is csináltam. 1977-ben kitaláltuk például a Musica Antiqua nevű régizene-együttest, nagyon jók voltunk, külföldre jártunk. Voltak akkoriban más jó együttesek is, mi viszont valamennyien képzett, akadémiát végzett profi zenészek voltunk, a csíkszeredai régizene-fesztiválon mindig szívesen láttak bennünket. Az operaigazgatói kinevezésemig zenéltem ott, amikor az együttes vezetője, Majó Zoltán „eltanácsolt”, arra hivatkozva, hogy igazgatóként nekem már nem lesz időm próbára járni. Nem esett jól, mert lett volna.
– Milyen mértékig erodált lelkiállapotban érték a romániai ’89-es rendszerváltoztató események? – A 17 esztendős fiam megkérdezte: édesapa, akkor most már, ugye, nem kell másik országba mennünk? Mi ugyanis akkor már Magyarországra szóló kitelepedési engedéllyel rendelkeztünk. Kis híján elsírtam magam, nem is mentünk sehová. Márciusig még billentyűztem a balettiskolában, amikor egyszer csak szembejött velem az operaigazgatóság lehetősége. Egy kolozsvári vendéglőben üldögéltünk néhányan zenészemberek, és arról beszélgettünk, hogy a két operának, a filharmóniának, a zeneakadémiának új igazgató kellene. Ott teremtettük az új világot a terített asztal mellett. Személyemmel kapcsolatban felmerült az is, hogy a filharmóniához menjek, de az operás és a balettiskolás múltam alapján inkább az opera érdekelt. Szerencsém volt, mert az akkori igazgató, Hary Béla karnagy magától állt fel az igazgatói székből, ám mégsem ment simán minden. Miután Horváth Andor a maga művelődési államtitkári minőségében bejelentette a kinevezésemet, bizony akadtak, akik kezdetben nem tudták lenyelni, hogy egy incifinci fuvolás lett az opera vezetője. Olyanok is voltak, akik a szemembe mondták: mindent elkövetnek, hogy ne töltsek ott túl sok időt. De minden kezdeti viszály ellenére maradtam, felállítottuk a nulla kilométerkövet, versenyvizsgát rendeztünk, gyakorlatilag lecseréltük a teljes zenekart, harminchárom új tagot vettünk fel a kórusba. Közben kinőttük az új rendszer gyermekbetegségeit, lassan elkoptak az ellenzőim, én meg húsz éven át vezettem a Kolozsvári Magyar Operát.
– Az első, igazgatóként jegyzett produkció igazán emlékezetes lehetett...
– A Marica grófnő valóban az volt, gyönyörű szereposztás, telt ház valamikor ’90 áprilisában. A Tasziló grófot alakító Szeibert István kiment jelmezben a függöny elé, és bejelentette, hogy a társulat munkakonfliktusba keveredett a vezetőséggel, ezért aztán a kezdés tizenöt percet csúszik. Ez a demokrácia hajnalán több más helyen is előfordult. Engem meglepetésszerűen ért a dolog. Másnap már Kolozsváron volt egy államtitkár, de miután a vizsgálat semmiféle indokát nem találta a sztrájknak, a megmozdulás szervezői fegyelmit kaptak, mi meg mentünk tovább.
– Az új csapat, az új lehetőségek milyen mértékben befolyásolták a repertoárt?
– Egy év alatt összeraktunk egy profi csapatot. Az átalakítás után a zenekar robbanásszerű fejlődésen ment át, akárcsak a fiatal kórus, Valkay Ferenc koreográfus meghívása után pedig a balettkar is magas színvonalú feladatokra lett képes. Az új körülmények nyilván átalakították az opera repertoárját. Mindenekelőtt a kortárs magyar művek irányába nyitottunk, igazgatóságom húsz éve alatt tizenhét hasonló alkotást mutattunk be. Akkoriban kezdett velünk dolgozni a hetvenes évek végétől már Budapesten élő Selmeczi György karmester-zeneszerző. Először azzal kerestem, hogy csináljuk meg együtt Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című, egy Tamási Áron-témára készült operáját, amelynek születésénél szinte folyamatosan jelen voltam, tekintve, hogy Vermesyvel jó cimborák voltunk. Selmeczi örömmel jött, azóta is folyamatosan visszajár. Valkay is értékes, klasszikusokból és saját koreográfiákból álló sorozatot tett le az asztalra. Az emberi kapcsolatok szintjén jóval korábbról datálódó budapesti Magyar Operával való kapcsolatunk 1992-től hivatalossá is vált, amikor három előadással meghívtak a Budapesti Tavaszi Fesztiválra.
– Hogyan tudta együtt tartani a csapatot a közelmúltig meglehetősen alacsony művészbérek mellett? – Esetenként igen nehéz meccseket vívtam, de mégis könnyebb dolgom volt, mint a román intézmények vezetőinek, tekintve, hogy már a kezdetektől fogva magyar állami támogatásban részesültünk. Azokból a pénzekből tudtunk például szolgálati lakásokat vásárolni az alkalmazottaknak. – Milyen élmények kívánkoznak az élre egy húszesztendős operaigazgatói pálya sikerlistáján? – Mindenekelőtt talán az, hogy színre vittük Erkel mind a nyolc operáját. Küldetésnek tekintettük Hary Béla karnaggyal, Dehel Gábor rendezővel együtt, hiszen a Bánk bánon és Hunyadi Lászlón túl a többi művet gyakorlatilag papírcafatokból a Széchenyi-könyvtárból szedtük össze és rekonstruáltuk. Örök élmény a két olaszországi turnénk is, bejártuk a csizmát Torinótól Szicíliáig. Az első három hónapja alatt 55 előadást tartottunk, számomra azonban a második, rövidebb volt az igazán emlékezetes. Hary Béla ugyanis eltörte a kulcscsontját, s bár egy előadást levezényelt fél kézzel, a turné impresszáriója a továbbiakban már nem engedte pódiumra lépni. Vagy hazamegyünk, vagy vendégkarmestert alkalmazunk, vagy megoldjuk saját erőből – ez a három alternatíva állt előttünk. Nyolc előadás volt még hátra, a koncertmesterek, a kórusban éneklő néhány, karmesternek tanuló egyetemista közül senki sem vállalta, nekem kellett beugranom. Így jött szembe velem az újabb kihívás, mint korábban a balettintézet vagy az opera direktori státusa. A kollégák segítettek a végszavazással, igaz, korábban sem a kocsmában üldögéltem végig az előadásokat, hanem jelmezben, kórustagként tébláboltam a színpadon, jól ismertem a műveket. Vagy ott van a két éven át szervezett, példa nélküli nemzetközi karmesterverseny, amelyen 38 ország 40 karmestere vett részt.
– A zongorát meg belepte a por?
– Nem teljesen, mert még pénzt is kerestem vele. Például egy amerikai haknikörúton, ahol nemcsak a műsort kellett végigzenélnem, hanem az azt követő mulatságokat is. Anya annyi köszönetet nem kapott még, mint amennyit én rebegtem akkor.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miklósváron is táblát avattak
Sokan átálltak románnak
Bölön, Köpec és Szárazajta után egy negyedik erdővidéki településen, Miklósváron is emléktáblát avattak tegnap a második világháború fogolytáboraiban szenvedettek, illetve elhunytak emlékére.
A Gulág–Guvpi-emlékév jegyé­ben zajlott eseményen ezúttal is Ungvári Barna András uzoni lelkipásztor tartott vetített képes előadást, illetve mutatta be a helyieknek a kiállítást, mely számos kordokumentum által emlékezteti a jelen emberét a foglyok által átélt szenvedésekre, meghurcoltatásokra.
A kiállított iratok között volt az az újságcikk is, melyben a helybéli, 1922-ben született Tüzes György meséli el a földvári fogolytáborból való szabadulásának történetét. Az 1943-ban bevonult határvadászt a román átállás után először 1944 szeptemberében Sepsiszentgyörgyre vitték a román csend­őrök, onnan került Földvárra.
„Aki átállott románnak, azt hazaengedték. Sokan átálltak…” – olvasható a visszaemlékezésben. Gyuri bácsi nem tett így, viszont többedmagával sikerült megszöknie a táborból és szerencsésen hazaérnie Miklósvárra.
A helyi római katolikus templom tornyára elhelyezett emléktáblát Ungvári Barna és Fülöp László lelkészek leplezték le.
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Barátoson virágzik a zenei élet
Fúvósok találkoztak
Vasárnap fúvószenétől és jókedvtől volt hangos Barátos, ahol a barátosi Ferenc Ernő Református Fúvósegyesület szervezésében tartották a nagy hagyománynak örvendő fúvóstalálkozót.
A 46. alkalommal tető alá hozott találkozó 10 órakor kezdődött, a faluközpontból a fúvósok felvonultak a helyi református templomba, ahol Bóné Barna barátosi lelkipásztor tartott istentiszteletet. Az ünnepségen a házigazdák mellett Uzon, Székelykeresztúr, Réty, Sepsibükszád, Étfalvazoltán, Nagybacon, Korond, Zágon, Kézdivásárhely, Kovászna és Lécfalva fúvósai tették tiszteletüket. A rendezvény az Erzsébet kertben folytatódott, ahol a helyi rezesbanda nevében Deák Ingrid, 12. osztályos tanuló köszöntötte az egybegyűlteket.
Tánczos Szabolcs polgármester elmondta: öröm az önkormányzatnak, hogy partnere lehet egy ilyen hagyománnyal bíró rendezvénynek. Az ünnepségen jelen volt Barátos anyaországi testvértelepülése, Pálmonostora küldöttsége is Cseszkó László polgármester vezetésével, őket is lenyűgözte a fúvós zene. Kérdésünkre Bóné Barna, a fúvósegyesület elnöke elmondta: a Kelemen Szilárd karnagy vezette zenekarnak 32-33 aktív tagja van, és nagyon mozgalmas zenei életet élnek, hiszen a nyáron eddig szinte minden héten felléptek valahol.
Szőke Zsuzsa / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Őrizzék meg emberi méltóságukat!
A Diakónia Uzon községben
Az 53 eddigi település mellé, ahol a Diakónia idősgondozó szolgálata működik, hétfőtől még 7 település társul: Uzon község 7 falujában is van már az öregeknek megbízható támaszuk. A segélyszervezet az érdeklődőknek a kultúrotthonban mutatkozott be.
A gyűlésen jelen volt Ráduly István polgármester, Birtalan Csilla, a Diakónia Alapítvány alelnöke, Vass Mária a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság képviseletében, Ungvári Barna András uzoni református lelkész és természetesen Tóth Anna, a Diakónia idősgondozó szolgálatának igazgatója. Az előzmények rövid áttekintőjében Ráduly István felemlegette: már 2006-tól történtek próbálkozások az idősgondozói szolgáltatásnak a községben való meghonosítására, akkor nem ment át a tanácson, később nem volt pénz rá. Most Szabó Annamária alpolgármester kitartó, meggyőző munkájának köszönhetően a tanács is rábólintott a vonatkozó költségvetési tételre (ez 6000 lej havonta).
Ungvári Barna lelkész János evangéliumából vett igéjével vont párhuzamot a betegek hit által való gyógyulása és a Diakónia dolgozói által az öregeknek hozott enyhülés, de akár felépülésük között, majd Vass Mária ígért a megye részéről további támogatást a növekvő szociális igények kielégítéséhez, melyet „csak a civil szervezetek közreműködésével tudnak megvalósítani.” Tóth Anna igazgatónő kimerítő részletességgel mutatta be szolgálatuk – és nem szolgáltatásuk, bár hivatalosan így nevezik – három ágazatát: mit jelent, amikor alapápolást, egészségügyi ellátást vagy háztartási-közösségi segítséget nyújtanak naponta a rászorulóknak.
Elsősorban az egyedülálló öregeket, az idős krónikus betegeket és a mozgáskorlátozottakat segítik abban, hogy emberi méltóságuk megmaradjon ágyban fekve, magatehetetlenül is, tisztán, rendbetett hajjal, meleg szobában éljék napjaikat. A betegek hozzájárulása szimbolikus, a látogatások heti gyakorisága függvényében nyugdíjuk 5, 3 vagy 1 százaléka. Kizáró jellegű feltétel csak az lehet, ha valakinek főállású gondozója van, de még ilyen esetben is egészségügyi szakellátásra hívható az alapítvány helybeli munkatársa, akit ott helyben be is mutattak. Karácsony Erika asszisztensi végzettséggel kezdi meg a napokban tevékenységének ismertetését a község lakóinak körében, akiket a háziorvosi, lelkészi ajánlások nyomán keres fel, majd folytatja a gyakorlati teendőkkel. Ha 20-25-nél több igénylő lenne a községben, jövőtől akár a második munkatársat is alkalmaznák – jelezte Tóth Anna.
A kultúrotthonbeli előadás után a vendégeket a szolgálati autókkal átszállították az uzoni volt autóbontó mellett kialakított munkapontra, egy frissen rendbetett kis irodába, ahol helyi munkatárs intézi majd az adminisztratív ügyeket. Az udvaron frissen vásárolt Dacia Logan szolgálati autó állt felszalagozva – ez minden alkalommal így történik, mikor új helységben indítják el működésüket. Megtörtént a szalagvágás is, majd a szervezők kis kínálmációval húzták alá a Diakónia és Uzon község szövetségét.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ha nem kérnek, nem kapnak (Helyi fejlesztések országos programja)
Háromszékről összesen 105 pályázatot hagyott jóvá a Regionális Fejlesztési, Közigazgatási és Európai Alapokért Felelős Minisztérium a Helyi Fejlesztések Országos Programja részeként. Ez összesen 392 millió lej támogatást jelent 2020-ig, amihez hozzájön még a megyei önkormányzat által szintén az emłített tárcával szerződött 45 millió lejes támogatás a Bodzaforduló–Nagyborosnyó megyei út korszerűsítésére. Az összeg országos szinten a legkisebbek közé tartozik – csak a Bukarest közelsége miatt amúgy is fejlett Ilfov megye kapott ennél kevesebbet –, és ugyancsak a rangsor végén áll Hargita megye 507 millió lejjel. Arról érdeklődtünk, Háromszéken milyen fejlesztésekre jutott pénz, miért csak annyi, amennyi, és megszólítottuk azokat a polgármestereket is, akik nem is pályáztak – tehát településük nem is kaphat kormánytámogatást ebben a programban.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a tegnapi megyeinfón ismertette a tavalyi év elején indított Háromszéki Települések Modernizációs Programja egyik pillérének számító Helyi Fejlesztések Országos Programja részeként a megye közigazgatási egységei által elnyert támogatásokat. Az elnök kitért magára a programra is, elmondva: ennek célja a vidék felzárkóztatása, és kidolgozásánál az egyik alapvető érv volt, hogy a megye lakosságának 55 százaléka vidéken él, illetve a városi lakosság 80 százalékát is erős vidéki kötődés jellemzi. „2016 a tervezés éve volt, 2017 a pályázásé, míg a 2020-ig terjedő időszak a megvalósításé lesz” – mondta. A pályázatok túlnyomó többsége az infrastruktúrát célozza, de nem csak e vonatkozásban hoznak fejlődést: az életminőség javulását is szolgálják, munkát jelentenek a vállalkozásoknak, illetve munkalehetőséget az embereknek – fogalmazott. Szintén a modernizációs program kapcsán felidézte: az egy többpillérű elképzelés, mely a településfejlesztési, vidékfejlesztési, a nagyberuházási operatív, illetve a Leader-programok támogatási rendszereire támaszkodik. A megye közigazgatási egységei által sikerrel megpályázott támogatások finanszírozási szerződéseit idén írják alá. Számításaik szerint ezek a szerződések 2020-ig nagyjából 200 millió euró fejlesztést jelentenek Háromszék településeinek és a megyei önkormányzatnak.
A helyi fejlesztések programjára végül Kovászna Megye Tanácsa, a megye öt városa, valamint 35 község nyújtott be támogatási kérést. A jóváhagyott támogatások víz- és csatornarendszer, úthálózat, iskolák és óvodák építésére, polgármesteri hivatalok és orvosi rendelők felújítására használhatók fel. Tamás Sándor úgy értékelte: a támogatásként beérkezett összesen 437 millió lej tisztességes összeg, és lényegesen magasabb, mint amennyi lakosságarányoson jutna a megyének. Az önkormányzati vezető azt is megemlítette: sajnos, öt község – Kézdiszentkereszt, Szentkatolna, Kézdialmás, Nagyajta, Sepsibükszád – egyáltalán nem élt a pályázás lehetőségével. Azt viszont örömmel nyugtázta, hogy az eddig is aktívan pályázó községek – Bodok, Bardoc, Bereck, Réty, Csernáton, Uzon, Zágonbárkány, Esztelnek – ez alkalommal is éltek a lehetősséggel.
Menyi jutott a megyeházának?
A megyei önkormányzat 67 millió lejből valósíthat meg beruházásokat. Ezek közül a legfontosabb – noha értékben nem ez a legjelentősebb – a kommandói iskola új épülete, melyre elnyerték a teljes szükséges összeget, azaz 3,8 millió lejt. Tamás Sándor arról is beszámolt: az adományokból, valamint a megyei önkormányzat hozzájárulásából eddig összegyűlt pénzt a tanintézet felszerelésére és működtetésének biztosítására használják fel. A megyei testület mások mellett a nagyajtai vashíd újraépítésére, a már említett Bodzaforduló–Nagyborosnyó útszakasz (ez a legnagyobb tétel – 45 millió lej), illetve a Maksa–Lécfalva–Cófalva út (22,75 millió lej) korszerűsítésére kap még támogatást. Dobolló, Uzon és Sepsiszentgyörgy az élen
Települési szinten a legtöbb pályázatot, tizenkettőt Dobolló község nyújtotta be, következik Sepsiszentgyörgy tíz, többségében útjavítást célzó finanszírozási kéréssel. A pályázatok értékét tekintve Zágonbárkány és Uzon vezet: mindkét község 30 millió lejt kapott fejlesztésre. Húszmillió lej körüli támogatást nyertek között a városok szerepelnek, így Barót (25,2 millió lej), Kovászna (22,2 millió lej), Sepsiszentgyörgy (20,6 millió lej), Bodzaforduló (19,5 millió lej). Tízmillió lej fölötti támogatásban Dobolló (18,4 millió), Gelence (10,9 millió), Gidófalva (10,7 millió), Kökös (16,3 millió), Lemhény (10,2 millió), Szitabodza (18,3 millió), Torja (11,7 millió), Zabola (14,5 millió) részesül.
Újságírói kérdésre válaszolva Tamás Sándor elmondta: az öt község, amelyek vezetői nem pályáztak, minden bizonnyal a jelenlegi kiírásban nem találtak megfelelő fejlesztési lehetőséget. A megvalósítás esélyeit illeti, Tamás Sándor elmondta: ami biztos, a támogatási szerződéseket aláírták, a pénzügyi háttér megteremtése a kormány feladata. Helyben nekik arra kell odafigyelniük, hogy az eljövendő években össze tudják hangolni a végrehajtás különböző fázisait. Ahol sokat pályáznak
Mivel a helyi önkormányzatoknak kellett pályázniuk, polgármestereket kérdeztünk a tervezett fejlesztésekről, illetve megkerestük azokat az elöljárókat is, akik nem igényeltek támogatást. A baróti helyzetet pénteki, a sepsiszentgyörgyi terveket hétfői lapszámunkban ismertettük, a legaktívabbak közé tartozó önkormányzatok közül Ráduly Istvánt, Uzon község polgármesterénél érdeklődtünk. A sepsiszéki község elöljárója hosszasan ismertette azokat a beruházásokat, melyeket világbanki, uniós, illetve kormányzati forrásokból sikerült megvalósítani. Ami a helyi fejlesztési programot illeti, Uzon öt pályázatot nyújtott be: jelentős részük községi utak javítását, korszerűsítését célozzák. Ezek: az Uzont Lisznyóval és Lisznyópatakkal összekötő 27-es számú, a „régi” sepsimagyarosi útként ismert 16-os számút, a gyér forgalom miatt kerékpárútnak is ideális Uzon–Bikfalva–Lisznyó–Lisznyópatak–Sepsimagyaros–Uzon szakasz, valamint a Szentivánlaborfalvára vezető 16A számú. A nem infrastrukturális pályázatuk a bikfalvi iskola korszerűsítését célozza, ez a beruházás meghaladja a 40 millió lejt. Ráduly István hozzátette: noha kihasználták a kormány biztosította lehetőséget, a tapasztalatuk az, hogy szívesebben folyamodnak uniós támogatásért. Ahol nem kell a pénz
Eltérő indokokat fogalmaztak meg azok az elöljárók, akik nem pályáztak kormányzati támogatásra: kis lélekszámú település nem felel meg a program feltételeinek, településükön elkészült már a csatorna- és vízrendszer, egyesek nem is hisznek abban, hogy egyhamar pénzt biztosít a kormány a jóváhagyott fejlesztésekre.
Bács Márton Csaba, Sepsibükszád polgármestere lapunk érdeklődésére kifejtette: tekintve, hogy a községben már zajlik egy uniós pályázat végrehajtása – óvodaépítés –, illetve több kisebb beruházást saját forrásból is rendeznek, ez alkalommal nem volt kapacitásuk a programhoz csatlakozni. Bihari Edömér, Nagyajta község elöljárója szerint azért nem pályáztak, mivel prioritásként a csatornahálózatot szeretnék megoldani, de inkább a vidékfejlesztési országos programon keresztül, mert azt biztosabbnak ítélik meg. Ami sürgős a község számára: az orvosi rendelő újjáépítése, de a pályázatok leadásának idején nem rendelkeztek megfelelően összeállított tervvel. Molnár István, Kézdialmás polgármestere úgy látja, a meghirdetett kormányprogramból egyhamar nem lesz semmi. Évek hosszú sora telik majd el, mire ebből valami konkrét is lesz – adott hangot borúlátó véleményének, azzal érvelve, hogy tudomása szerint országos szinten minden benyújtott pályázatot jóváhagytak. „Attól függetlenül, hogy most nem pályáztunk, önerőből, a saját költségvetésünkből folytatjuk az aszfaltozást: a tavaly leöntött 1,3 km-es szakasz után idén két kilométerre kerül új aszfaltszőnyeg. A megyei önkormányzattól a csomortáni útra 300 ezer lejt kaptunk, saját költségvetésünkből 950 ezer lejt különítettünk el mellékutcák aszfaltozására, hidak építésére. Máskülönben Kézdialmáson elkészült már a csatornázás és a vízvezetés, amire pályázni szerettünk volna, az a csomortáni szennyvízhálózat és ülepítőállomás lett volna, de kétezer lakos alatti község lévén erre nem volt lehetőség” – ismertette a helyzetet Kézdialmás polgármestere.
Tusa Levente, Szentkatolna polgármestere azt mondta: azért nem igényeltek kormánytámogatást, mert egy pályázatot már benyújtottak az Aquacov Egyesülethez – két helyre pedig nem lehet pályázni. Egyelőre Szentkatolna csatornázására kértek 400 ezer eurót az Aquacovnál. „Hatolyka esetében a községi vízhálózat bővítésére pályáztunk volna, de sajnos, nincs meg a pályázó által kért kétezer lakos, illetve a Szentkatolna és Hatyolyka közötti távolság is több mint három kilométer” – magyarázta.
Hasonlóan nyilatkozott Páll Endre, Kézdiszentkereszt polgármestere: azért nem pályáztak a kormányprogramra, mert a községközpont és Bélafalva csatornázására és ivóvízhálózatának kiépítésére már benyújtották az iratcsomót egy uniós vidékfejlesztési programra, abból remélnek 2,4 millió eurót. „Nem lehet itt is, ott is pályázni, és majd meglátjuk, hol sikerül előbb” – összegzett a kézdiszentkereszti községgazda.
Nagy D. István, Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi falujegyzőség kialakulása (Jegyzők Uzonban a XIX. századtól napjainkig)
A falujegyző a feudalizmus korában (annak vége felé) a parasztközösség egyik vezetője volt. A falu írásbeli ügyeit intéző íródeákról a XVIII. század elejétől tesznek említést az okiratok. A székelyeknél Aranyosszék 1723. évi constitutiójában találunk róla feljegyzést, II. József korában számuk egyre gyarapodik. Ennek ellenére csak a század utolsó évtizedében és a XIX. század első felében válik általánossá és intézményessé a falujegyzői megbízatás Erdély valamennyi történelmileg kialakult közigazgatási vidékén – ismerteti Szabó Miklós a Művelődéstörténeti tanulmányok első kötetében megjelent, Az erdélyi falujegyzői intézményről című 1979-es írásában.
Régen a falujegyzőt a falu választotta meg, és az is bocsátotta el, javadalmazása a falu kötelessége volt. Ezt a gyakorlatot a főkormányszék is törvényesítette. A falusi elöljáróságon belüli ügyeket a bíró, esküdtek, esetleg a kisbíró, határbíró intézte. A faluközösségnek a gazdasági és igazságszolgáltatási önkormányzatból fakadó belső ügyei a következők voltak: a község vagyonának, jövedelmének kezelése, a közhasználatban levő földek évenkénti felosztása, a közerdők használata, utak, hidak, árkok karbantartása, pásztorok, mezőőrök fogadása (juhgyűlések), a dögkút ellenőrzése vagy létrehozása a falu szélén, vásárok, vásáros napok megszervezése (piaci kirakodás, állatvásárok évente ötször). Uzonban, tűzveszély elhárítása, a falusi igazságszolgáltatás (pereskedés, békéltető bizottság), adózók nyilvántartása, adóbegyűjtés, az átvonuló katonaság elszállásolása és ellátása, katonai szállítások, újoncállítás, büntetések végrehajtása és még sok egyéb.
A falu elöljárója, a bíró valósággal az államhatalom alkalmazottjává vált. Mivel az írástudatlanság elég soká fennállott, gyakran került a falu élére írástudatlan vezető. A visszaélések, összetűzések sokasága oda vezetett, hogy II. József elrendelte a jegyzőségek létrehozását. A franciaellenes háborúk idején Bécs kénytelen fékezni a parasztok túlzott megterhelését, lenyirbálni a visszaéléseket, túlkapásokat. Ezt a célt szolgálta a falujegyzőség mint intézmény létrehozása, amit a XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedére tehetünk. A helyi hatóságok közreműködésével kidolgozott Falusi Nótáriusok Instructiójával a főkormányszék egységesíteni kívánta Erdély területén a falujegyzők hatáskörét. A nótáriusok megbízatása egy-három évre szólt. Annak lejárata után a községi gyűlés két-három jelöltből választott nyílt szavazással új jegyzőt, vagy választotta újra a régit. Szavazáskor a jelöltek elhagyták a termet, és az nyert, aki a legtöbb voksot kapta. Ez az eljárás főleg ott érvényesült, ahol nagyobb számú szabad paraszt élt, és több volt az írástudó. A jegyzőnek képviselnie kellett a parasztok érdekeit, ellenkező esetben az első kedvező alkalommal megfosztották megbízatásától. Csíkban, Gyergyóban és Háromszéken a jegyzőket a határőri, a szabad paraszti és a katonarészről való családok adták általában. Ezek a jegyzők eljutottak kolozsvári, nagyenyedi, szebeni stb. gimnáziumokba, sőt, külföldön is tanultak. Jegyző csak az lehetett, aki elégséges tudománybeli tehetséggel bírt az adókivetési és -begyűjtési tervek elkészítésében. Egy 1775-től származó constitutio tanúsítja, hogy a szász falvakban az iskolaigazgató a jegyző. Háromszéken és Csíkban gyakran a tanító volt a jegyző (lévén írástudó ember). A falujegyzők mindig a parasztság érdekeit képviselték, felléptek a túlzott terhek ellen, a falubírók, adószedők, vármegye, vidéki tisztek, átvonuló katonaság, a földesurak visszaélései és hatalmaskodásai ellen.
A francia forradalom éveiben a falujegyzők közvetítették a híreket a parasztok felé, néhol még a Bécsi Magyar Kurírból is felolvastak a hallgatóságnak.
Az 1848–49-es forradalom után a polgári fejlődés lényegbevágó változásokat hozott. Elindult az a folyamat, amely során néhány évtizeddel később a falujegyző állami tisztviselővé változott át. A pap és a tanító mellett a falu értelmiségijei közé tartozott, a világi értelmiség elég népes alsó rétegét képezte. Olyan, nem egységes végzettségű, az iskolázottság bizonyos fokára eljutott, főleg a parasztság köreiből kikerült személyekből formálódott ez a csoport, akiket társérdekeik általában a parasztközösségekhez kötöttek. Így a jegyzők gyakran jelentős szerepet töltöttek be a parasztság harcaiban.
Az alábbiakban közlöm azon uzoni jegyzők nevét, amelyeket az Uzoni Jegyzői Hivatal Anyakönyveiből kijegyzeteltem 1895-től napjainkig.
Pünkösti Károly 1896-ig, Rápolti Mózes 1896-tól 1897-ig, Kovács Dénes anyakönyvvezető helyettes 1899-ig, Barabás Ferenc anyakönyvvezető-helyettes 1899-ben, Incze Balázs 1899–1920-ig, Eugen Verzar 1924-ben, Ioan Gavrilescu 1927–1938-ig, Victor Ardeleanu 1938–1940-ig, Jancsó Miklós 1940-ben Magyarósról egy évig, Simon Samu 1941–1944-ig (Bikfalváról), Bodosi Sándor 1944–1950-ig, Imreh János 1963–1987-ig, Mihaela Roşca 1987–1989-ig, Bodali István 1989–2006-ig, Aczél Melinda Cecília 2006-tól.
Köszönöm Aczél M. Cecília uzoni jegyzőnőnek az anyakönyvek tanulmányozásához adott segítségét, önzetlen hozzáállását.
Ambrusné Imreh Anna, ny. tanárnő, Uzon / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jól teljesítettek az igazgatók
Százszázalékos átmenési arányt jegyeztek az iskolaigazgatók háromszéki versenyvizsgájának írásbeli szakaszán, országszinten ez a legjobb eredmény – tudtuk meg Kiss Imrétől. Kovászna megye főtanfelügyelője tegnap lapunk érdeklődésére elmondta: „komoly vizsga volt, és erre fel is készültek a kollégák”.
Mint arról korábban tájékoztattunk, a július derekán indult versenyvizsgán 25-en jelentkeztek iskolaigazgatói, 13-an pedig aligazgatói helyre. Az igazgatói állásra pályázók mind sikeresek voltak, az igazgató-helyettesi tisztségnél egy pályázó nem érte el a szükséges minimális pontszámot. Nem is pályáztak, így tizenkét háromszéki településen nincs igazgató, ezért augusztus végén intézményvezetőket nevez ki a tanfelügyelőség Szentkatolnán, Csernátonban, Kökösben, Dobollón, Illyefalván, Maksán, továbbá a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumban, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben, a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola mellett a kovásznai Avram Iancu Általános Iskolában, Kézdiszentkereszten, valamint Kézdiszentléleken is. Igazgató-helyetteseket Baconban, Csernátonban, Hidvégen, a megyeszékhelyi Ady Endre Általános Iskolában, a kézdivásárhelyi Túróczi Mózes Általános Iskolában, a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolában, a baróti Gáll Mózes Általános Iskolában, Kézdiszentléleken, továbbá Torján, Zabolán és Uzonban neveznek ki.
Százszázalékos átmenési arányt jegyeztek az iskolaigazgatók háromszéki versenyvizsgájának írásbeli szakaszán, országszinten ez a legjobb eredmény – tudtuk meg Kiss Imrétől. Kovászna megye főtanfelügyelője tegnap lapunk érdeklődésére elmondta: „komoly vizsga volt, és erre fel is készültek a kollégák”.
Mint arról korábban tájékoztattunk, a július derekán indult versenyvizsgán 25-en jelentkeztek iskolaigazgatói, 13-an pedig aligazgatói helyre. Az igazgatói állásra pályázók mind sikeresek voltak, az igazgató-helyettesi tisztségnél egy pályázó nem érte el a szükséges minimális pontszámot.
Százszázalékos átmenési arányt jegyeztek az iskolaigazgatók háromszéki versenyvizsgájának írásbeli szakaszán, országszinten ez a legjobb eredmény – tudtuk meg Kiss Imrétől. Kovászna megye főtanfelügyelője tegnap lapunk érdeklődésére elmondta: „komoly vizsga volt, és erre fel is készültek a kollégák”.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beke György kerek évfordulói apropóján
Biblikus küldetés
Nagy csend a temetőkben. Egykor csókolózni jártunk oda, most már összevont szemöldökkel nézünk bele egyik-másik volt kortársunk életébe és életművébe. Beke Györgynek még az útjait is nehéz áttekinteni; mintha zászlai rúdjára azt véste volna tizenhat éves korában: Nincs megállás! Húszéves korában már a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Népi Egység lap szerkesztőségében dolgozott. Háromszéken, Uzonban született 90 éve. Tíz éve halt meg. Falujában, Uzonban, a Feketeügy folyó mentén nyugszik.
Számadatainál kerekebb az élete. A parancsot és a falu- meg nemzetlátást, a kisebbségbe nyomorított sorsunkat vezéreszmeként kezelte, óriási munkabírással. Még Budapesten neveztem egy írásomban a 20. század Orbán Balázsának. Nem tördeljük elemzéskor sem az életművét, írt novellákat, regényt, sokat fordított román irodalomból. Meghatározó műfaja éppen az erdélyi magyar nép sorsparancsából eredő szociográfia, a riport. Nem is mellesleg említem, hogy Budapestre, a fia után kiköltözve éppen a romániai műanyagforradalom idején, mintegy magához ölelte az immár könnyebben elérhető magyar kisebbségeket Szlovéniától Ungvárig. Már ahogy győzte s bírta.
Mondhatni nem volt olyan magyar vagy vegyes lakosságú vidék, falu Romániában, ahonnan nem írt volna elemző, fölmérő, kiáltás számba menő könyvet. Egykor is, ma is úgy tűnik számomra, hogy igenis és tulajdonképpen is küldetést, biblikus hitű megbízatást teljesített a magyarság dolgaiban. Természetesen minden lépését, kéziratát ismerte az állambiztonság, a szekuritáté, a cenzúra. Hogyan élte meg magában, amikor kinyomtatott, forgalomba is került könyvét (Boltívek teherbírása) párt-, tehát állambiztonsági parancsra órák alatt begyűjtötték, bezúzták, kitiltották, mert Máramaros és Szatmár vidékét és annak magyar falvait barangolta. Jegyezte, véste ólomba, könyvbe Erdély vidékeinek is a múltját, jelenét. Az óriási zuhanást a magyar oktatásban, a hagyományőrzésben. Mindezt a román kommunista diktatúra teherbírása nem tudta elviselni. Ma sem tudja. Ma sem tudom, az illető, a vétkes kiadói cenzort akkor hová száműzték.
Beke György arcáról tudták meg akkor sokan, mi is az a keserű mosoly.
Beke György stílusa, könyveinek nyelve abszolút módon a szépirodalmi szociográfia stílusa volt. A szó igazi értelmében hurbolta a saját kocsiját és fizikumát a megismerés, a föltárás és fölmutatás makadámútjain. És nemcsak a Szilágyságban, a sok szórványban, de a keleti részen, a Kárpátokon túl is ismerték a csángómagyarok és a rendőrök őt meg a masináját. Akkor bújta, búvárkodta a moldvai magyarság sorsát, mikor egyszerűen kiutasították az idegen, azaz nem moldvai rendszámú kocsit a csángó falvakból. Beke Györgynek küldetése volt, önmaga által meghatározott és kivitelezhetőnek, kötelességének tartott munkavállalása. Ebbe beleértem a román kortársak könyveinek fordítását, a román és magyar írókkal készített interjúköteteket. És ez nem cserébe ment a maga missziója érdekében. Beke György vallotta, hogy lehetséges a magyar-román megegyezés, noha tudta, hogy azt nehéz barátságként kezelni a román tábornokoktól, pártvezérektől a falusi katolikus kántorig, földművesig, oda és vissza.
Nem próbált és talán nem is látott visszautat. Budapestre kerülve azonnal fölvette a kapcsolatot mindazokkal, akikben megbízott. Tagja, majd alelnöke lett az Erdélyi Szövetségnek, miközben publicisztikája, szociográfiai vállalkozásai megelevenedtek. Már ahogy munkabírása engedte. Közölte írásait lapokban, folyóiratokban, elveit nem adta föl még abban a politikai forgószélben sem, amit az úgynevezett rendszerváltás jelentett a sajtó és a maga számára is.
Első megszólalása a sajtóban 16 éves korában történt. Utolsó útja is falujába vezette, a maga akaratából. Uzon volt számára a világ, abban a magyar nemzet s Erdély közepe. Tréfának elment az is, mikor a megyésítés idején (1968) a leendő lapnak nevet kerestünk páran, fiatal s leendő szerkesztők, hát fölvetődött, lenne a lap neve Feketeügy…
Beke György később nem egyszer vallotta kisebb írói hangyabolyokban, hogy az uzoni folyónak, a Feketeügynek bizony sok szennyet kell eltakarítania.
Csendes az uzoni temető, annyira, hogy az már csönd. Naplementekor itt rója köreit Beke György fák között, virágok s illatos füvek fölött sóhajtásnyira. Százötven évre való munkát vállalt. Most lenne csak 90 éves. Tíz esztendeje pihen.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Közösségüket ünnepelték (Olasztelek)
A hagyományhoz híven idén is szeptember első hétvégéjén tartották az olaszteleki falutalálkozót. A háromnapos ünnepség során volt tudományos és táncos előadás, fényképkiállítás, megemlékeztek a meghurcoltakról, szabadtéri játékokon lehetett részt venni, és aki bírta, estébe nyúlóan nótázhatott.
Péntek délelőtt Bene László bevezetésével Olasztelek múltja – a II. világháború tárgyi emlékei címmel tartottak kötetlen beszélgetést a templom előtti gesztenyefa alatt. A szervezők célja az volt, hogy az idősebb nemzedék segítségével a falu múltjának eseményeit felidézzék a fiatalabbak okulására, a történetek megmaradjanak és tovább éljenek. Szombaton Pásztori-Kupán István lelkipásztor, egyetemi tanár A magyar Szent Korona üzenete címmel értekezett a gyülekezeti közösségi házban, majd dalaink és táncaink őrzői, a Hajnalcsillag néptánccsoport, a Cygnini reneszánsz táncegyüttes, a vasárnapi iskola furulyacsoportja és a kibővített Harmónia Női Kórus lépett fel, végül Tókos Csaba Betekintés a fotók birodalmába című kiállítása volt megtekinthető a művelődési házban. Vasárnap az ünnepi istentiszteleten Pásztori-Kupán István megköszönte azt az áldást, amelyet napról napra érzünk, és az alkalmat, hogy találkozhattunk: hogy együtt lehetünk, abban a szent akarat mutatkozik meg. A lelkipásztor hangsúlyozta a szeretet fontosságát, majd arra kérte a gyülekezet tagjait, feltétel nélkül szeressék felebarátaikat, mert a legnagyobb jót akkor cselekszik. Az önkormányzat nevében Kolumbán Sándor alpolgármester köszöntötte az ünneplő közösséget, s dicsérte a falu népét, amely összefogásból jelentős eseményt hozott létre, és sikerül nemcsak megszólítania, de haza is hoznia az elszármazottakat. Tüzes-Bölöni Ferenc helybeli református lelkipásztor is a falu összetartását emelte ki: akik itt születtek és nőttek fel, bárhol is éljenek a világban, hazavágynak. Jól példázza ezt – mondotta a tiszteletes – az idei kortárstalálkozó: a szülőföld hívó szavát meghallván szinte kivétel nélkül mindenki eljött. Az 1967-ben születettek az egyházközségtől egy-egy szál virágot vettek át, majd átadták a nemzedékről nemzedékre vándoroló emlékalbumot és faragott stafétát a soron következőknek. A templomi műsor keretében fellépett a Harmónia női kórus és a fiatalok kórusa, szavalt Bene Sarolt, Máté Anikó, Rancz Gyöngyvér, Máthé Ágnes, Molnár Katalin és Tüzes-Bölöni Noémi. Tüzes-Bölöni Ferenc sajnálatát fejezte ki, amiért Markó Attila volt parlamenti képviselő és államtitkár nem lehet jelen, de tolmácsolta a Ma reggel őszre ébredtem (Olasztelek hívása) című versét. Alkalmi beszédében id. Balázsi László és Molnár Ferenc Olasztelek megtartó erejéről szólt. A templomtorony előtt Ungvári Barna András Uzonban szolgáló református lelkipásztor az emlékezés fontosságát emelte beszédje középpontjába, az olasztelekieket pedig arra kérte, elődjeik példáját tartsák örökké szem előtt, s ne torpanjanak meg, ha hirtelen nehézség tornyosul előttük. Barta Imre, a Történelmi Vitézi Rend erdővidéki székkapitánya úgy fogalmazott, a földvári fogolytáborban meghurcoltak emlékét a falunak őrizni kötelessége, hiszen annak olaszteleki áldozatai is voltak. Az emléktábla leleplezését követően a gyülekezeti házban Ungvári Barna András áldást mondott, és bemutatta a korabeli feljegyzésekből, levelekből, illetve az elmúlt években írt újságcikkekből összeállított kiállítást. Délután – bár némi eső is volt – megtartották a labdarúgó-mérkőzést, az ácsi Bakancsos Klub tagjai jóvoltából pedig szabadtéri játékokat lehetett használni. A szervezők azt ígérték, ha még rosszabbra fordul az idő, nem hagyják, hogy befolyásolja a programot.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népszerű a Tanulók Háza
Háromszék öt városában több mint 3500 diák látogatja a Tanulók Háza ingyenes köreit, moderntánc- és zeneoktatás mindenütt működik, Kézdivásárhely kivételével néptáncot is tanítanak minden helyen. Az ingyenes délutáni iskolák tevékenységéről Kerekes Jenővel, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza igazgatójával, az öt intézmény koordinátorával beszélgettünk.
A Tanulók Háza köreiben olyan ismeretek átadására és készségek fejlesztésére van lehetőség, amit a diákok nem kapnak meg az iskolában, és itt mindenki szabadon választhatja meg az őt legjobban érdeklő területet – hangsúlyozza az igazgató. Az utóbbi években igen népszerű a modern tánc, ami elsősorban Dimény Olgának köszönhető, aki a baróti csoporttal nagyon szép eredményeket ért el különböző versenyeken, mára már a többi városban is közkedvelt ez a kör – mondotta. Sepsiszentgyörgyön huszonegy szakosztály működik, egyesek több korosztályban is, a huszonegy tanárból tizenegyen főállásúak, tízen óraadók, a diáklétszám 1450. Újdonság, hogy idéntől a síszakosztály nem csak télen működik, a Sport-All Egyesület támogatásával gyepsízésre is van lehetőség, és szintén az új tanévtől indult be az angol nyelv, angol civilizáció és kultúra tanítása is. A Tanulók Háza oktatója Gidófalván is tart moderntánc-órákat, a kézműveskörre Uzonból és a megyeközponti Speciális Iskolából csoportosan érkeznek a diákok. Baróton négyen tanítanak hatszáz gyermeket, Kovásznán öten szintén hatszáz diákkal foglalkoznak, Kézdivásárhelyen négy főállású és egy óraadó tanár tartja a köri tevékenységeket 550 tanulónak, Bodzafordulón 450-en látogatják a programokat, amelyeket négy oktató irányít. Működésre és fizetésekre elegendő az oktatási minisztériumtól a megyei tanfelügyelőségen keresztül folyósított költségvetési összeg, de fejlesztéshez, beruházásokhoz pályázniuk kell központi forrásokra. Kerekes igazgató elmondta, 2006-ban és 2007-ben felújították az épületeket, a felszerelések, eszközök bővítésére is kaptak pénzt, tavaly hangszereket vásároltak a kézdivásárhelyi háznak, számítógépeket Bodzafordulóra, nagy teljesítményű fénymásolót, valamint gokartot a sepsiszentgyörgyi intézménynek. Idén a baróti Tanulók Háza fával működő fűtési rendszerét szeretnék átállítani gázfűtésesre, és tervezik számítógépek, valamint hangszerek vásárlását oda, ahol pótolni kell a meglévőket. Anyagi téren nagy segítség, hogy szálláshelyek kiadásával saját bevételre tudnak szert tenni Sepsiszentgyörgyön, Baróton és Bodzafordulón. Főként a tavaszi időszakban érkeznek tanulócsoportok a magyar kormány diákutaztatási programjában, de belföldi igénylés is van – ismertette az igazgató. Minden évben nagy az érdeklődés az adventi koszorú és húsvétkor az írott tojás készítése iránt, tavaly a sepsiszentgyörgyi Tanulók Házában ezerszázan vettek részt az adventi és hétszázan a húsvéti tevékenységeken. A programokról a diákok beszámolnak a Miújság nevű gyermeklapban, a megyeközponti Tanulók Háza és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum közös időszakos kiadványában, amelyben saját meséket, kreatív feladványokat is közölnek, a fotók pedig arról tanúskodnak, hogy mindenki jól érzi magát a maga választotta szakkörön.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lakodalmi szokások Uzonban
Lakodalom, sokadalom, nincs olyankor beteg asszony – tartja a régi rigmus. Az emberi élet sorsfordulókra tagolódik: a születés, keresztelés, lakodalom és halál, illetve temetés mindig is kiemelt fontossággal bírt. Az uzoni lakodalmi szokások, hagyományok általában megfelelnek a mostani alsó-háromszéki falvak hasonló szokásainak, legfeljebb néhány elemükben térnek el, de lényegükben azonosak.
Kutatásaim során idős néniktől azt a felvilágosítást kaptam, hogy régen a vendégséget (lakodalmat) farsang idején tartották, éspedig keddi napon. A fiatalok régen a fonóban, a bálokban, a vásárokon ismerkedtek, de sok esetben az öregasszonyok boronálták össze a párokat. A régi időkben még divat volt, azaz hagyomány az udvarlás, vagyis a vizitába járás. Vizitába menni, vagyis a leányt a lakásán felkeresni katonaviselt, komoly udvarlónak leányos napok (kedd, csütörtök és vasárnap) estéjén illett. Ezeken az estéken a leánynak nem volt szabad otthonról elmennie. A legény a leányos háznál egy órát tartózkodott, utána illett hazamenni... Ünnepek szombatján illetlenség volt vizitába menni. Ez a szokás is a II. világháború után szűnt meg, főleg a kollektivizálás, az új rendszer forgatott ki sarkaiból mindent. Ma általában iskolákban, egyetemeken, munkahelyeken alakulnak ki a párkapcsolatok, az udvarlás a réginél bizalmasabb és kevésbé szertartásos. Ha egy leány és egy legény között szorosabbra fűződtek a szerelmi kapcsolatok, sor kerülhetett a házasságkötésre. Régen a leányok 18–20 évesen, a legények 24–25 évesen léptek házasságra. Századunk első két évtizedében a lakodalmakat farsangkor tartották. Mondták is a vénleányokra a rigmust: „Húshagyó, húshagyó, engemet itt hagyó!” Újabban a lakodalmak megtartásának nincs meghatározott ideje, de inkább nyáron, szép időben próbálják megszervezni a fiatalok, hogy a felvonuló násznép a templomba tartó díszes menetet élvezhesse. Hosszú éveken, évszázadokon át a lakodalmat a házasulandók új otthonában vagy valamelyik szülő (leginkább a vőlegény) házánál tartották. A 60-as évektől már vendéglőben szervezik meg a mulatságot, mert sokkal praktikusabb, de ezzel a váltással az összetartozás, együtt dolgozás, közösségi munka megszűnt... Leánykérőbe a legény általában az apjával vagy a keresztapjával, nagybátyjával ment egy lányos napon (vizitanapon). Visszautasításra nem került sor, mert a legény szándékát a leány már idejében tudatta szüleivel. A jegyváltás a leányos háznál történt, ezt kisebb mulatság, eszem-iszom követte. Ekkor megegyeztek a hozományban, valamint az esküvő (vendégség) megszervezésében. A leánynak régen a szülők kiállították a perefernumlevelet, amely az utolsó fakanálig mindent tartalmazott, amivel férjhez ment. A leánynak adtak bútort, szőttest, ládát, széklábat, tekenőt, a gazdagabbaknak földet, tehenet, lovat, disznót, ki mit tudott. A jegyesség fél évet, egy évet tartott, azután jött a lakodalom. Először a polgári, majd az egyházi esküvőt tartották meg, a vendégsereg régebb edényt, diótörőt, mákőrlőt, fazekakat, lábosokat, vájlingot, húsőrlőt (ez nagy érték volt) és pénzt adott. Az asztalokon pálinka és kürtőskalács volt, majd leves (laskaleves), másodiknak sült körítéssel, később töltött káposzta vagy vadas bélszín, tészták, és persze bor meg borvíz. Régen a kávé és a torta nem volt divatban, ma el sem lehet képzelni enélkül egy esküvőt. Az uzoni lakodalmakon főzött Lisznyóból Rétyi Rózsika néni, Uzonból Pataki Andrásné Anika néni, Lepedus Piroska néni, Kóréh Károlyné, Szász Mihályné, Buzsi Ferencné Nagy Borbála és sokan mások. Az asszonyok körében a rokonok segítettek. A koszorúslányok két csoportba voltak osztva: a fiú részéről valók halványkék, a lány részéről pedig púderrózsaszín, földig érő selyemruhában vonultak fel, természetesen csokorral és csipkekesztyűvel (lásd a mellékelt fényképet). Az esküvői menetet a vőfély vezette, az egész ceremóniát ő irányította az első perctől az utolsóig. Uzonban Buzsi Sándor bácsi volt a vőfély sok-sok éven át. A házasulandók előtt régen az utat elkötötték szénalekötő kenderkötéllel, s a leányt addig nem engedték férjhez menni, amíg nem fizettek. Uzonban régen egy Rigó nevű cigány (Kosztándi András bá) kötötte el az utat, mellette álltak a gyermekek a vederrel, amibe illett aprópénzt dobni az esküvői menet tagjainak. A menyasszonyt úgy engedték el, hogy fizettek érte egy liter pálinkát és 25 lejt, de előbb még a feltett kérdésekre is válaszolnia kellett. Például arra, hogy száz bolhának hány lába van, vagy hogy mi van az uzoni rét közepén... A mai esküvőkön nem kötik el az utat, de a cigánynék most is ott állnak a vederrel. Most a pergőszekeres fuvarozást szebbnél szebb gépkocsik váltották fel, de már olyan esküvő is volt, amelyre motorkerékpárral jöttek a menyasszony után, sőt, nemrég egy tehergépkocsis esküvői menet vonult végig az uzoni utcákon, a falu nagy csodálatától övezve. O tempora, o mores!
Bizony a változó világ új divatokat hoz, amelyeket elfogadunk, de a régit mégsem tudjuk elfelejteni.
Ambrusné Imreh Anna ny. tanárnő / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Béldi–Mikes-kúria rejtett kincsei (Uzon)
Tudományos értekezlet keretében ismertették az uzoni Béldi–Mikes-kúriában (az A kategóriás besorolású ingatlan Béldi–Mikes-kastélyként szerepel a műemlékek jegyzékében – szerk. megj.) végzett műemlékvédelmi kutatások eddigi eredményeit. A kutatások egy megkezdett felújítás alapjául szolgálnak, a munkálatok várt eredményeként az épületegyüttes eredeti rendeltetetésével összhangban rendezvényeknek, kiállításoknak adhat majd otthont, és a tervek szerint szállóvendégek fogadását is biztosítják majd.
A kutatások még nem fejeződtek be, lehet még érdekességekre számítani – hangoztatták az előadók a szombati rendezvényen, melyre a kúria boltíves termeiben került sor. A munkálatokban részt vevő szakemberek mellett számos háromszéki kúria, műemlék épület tulajdonosa is jelen volt, velük az ingatlanjaik felújítását szabályozó törvényes előírásokat is ismertették. Az előadásokat Tüdős Kinga művészettörténész moderálta. Mikes Zsigmond – az udvarház úrnője, Mikes Borbála unokaöccse – Ferenc pápa Lau­dato si’ – Áldott légy megnyilvánulására alapozta megnyitóbeszédét. Az enciklikában a teremtett világ értekeinek megőrzéséről, fenntartható fejlődéséről szól az egyházfő – ez vonatkozik a kúriák világára is – hangoztatta Mikes Zsigmond. Varga Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, a rendezvény védnöke izgalmas feladatnak, nagy felelősségnek nevezte a kúriatulajdonosok által elkezdett munkát. Személyesen először járt a kúriában, melyet eddig csak abból a szerződésből ismert, melynek alapján a múzeum szakemberei részt vesznek a feltárásokban – hangoztatta. A konferencia jelentőségét kiemelve szögezte le: a tulajdonosok nemcsak hasznot akarnak húzni az ősi birtokból, hanem szerzett tapasztalataikat nagylelkűen megosztják másokkal. Az arisztokratákat a kommunizmusban gyártott hamis kép alapján népellenes osztálynak nevezték, ez ivódott be a köztudatba is. Ennek ellenére az erdélyi arisztokrácia fokozott szociális érzékenységet mutatott, azon dolgozott, hogy a helybelieknek ne kelljen idegen vidékekre – például Bukarestbe – vándorolniuk megélhetési lehetőség kereséséért. Jó példaként említette özv. Cserey Jánosné Zathureczky Emíliát, a Székely Nemzeti Múzeum alapítóját, báró zágoni Szentkereszty Stefániát (akinek nevéhez fűződik többek között az 1873-ban létesített Háromszék Megyei Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézet, az 1884-ben megnyílt Kézdivásárhely városi és vidéki Rudolf Kórház elindítása – szerk. megj.). Erőt, kitartást kívánt az uzoni kúria tulajdonosainak, felújítóinak a hatalmas munka elvégzéséhez, melynek eredményeként Uzon és egész Alsó-Háromszék is gazdagabb lesz – hangoztatta. A késő délutánba nyúló előadás-sorozatban az utóbbi három évben zajló kutatásokban részt vevő neves szakemberek ismertették feltárásaikat a műemlékvédelem, levéltári kutatás, régészeti ásatások, falkutatások, tárgyrestaurálás, stukkórestaurálás terén. Mindannyian kiemelték: a munkálatok folytatódnak, további érdekes eredményekre lehet számítani az uzoni Béldi–Mikes-udvarházzal kapcsolatosan. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öröm és aggodalom a Heveder alatt
Bizony van öröm is, gond is egy olyan település életében, mint amilyen Sepsimagyarós – derült ki a vasárnapi ünnepi igehirdetésből. Deák Botond tiszteletes, beszolgáló rétyi református lelkipásztor Ezsdrás könyvének azzal a versével példázódott, amikor a hívek lerakták az Úr házának alapját, és felhangzott az örömben való kiáltás, de a nép siralmának szava is. Lehet-e új életre számítani egy apadó lélekszámú, kiöregedő faluban? – tette fel a kérdést a lelkész az ünnepi istentiszteleten. Lehet – hangzott a derűlátóan fogalmazott felelet, mert itt még megkondulnak az imára hívó harangok, mert tartja magát az egykoron önálló jeles település, mert meg-megújítja templomát, mert időnként óhajt találkozni az elszármazott falusfelekkel, jólesik ünnepeket ülni, s lám, emléket állítani és emlékezni az egyre tovatűnőbb múltra is. De az ezsdrási üzenetben benne van a sirám is, egyfajta közösséget sebző jajveszékelés, mert a gyerekhiány a falu ősi iskolájának létét ismét veszélyezteti. – Mennyi a jelenlegi gyermeklélekszám a Fodor János tanító nevét viselő helybeli iskolában? – kérdeztük Gál Erika tanítónőt. – Nagy a gond és főleg az aggodalom – felelte –, mert a tavaly megszűnt az óvoda. Az egyetlen óvodáskorú gyerek most előkészítő osztályos, és vele együtt heten vagyunk. Év végén kirepül egy negyedikes, és így jövőre hatan maradunk. Kérdés, hogy ezzel a létszámmal maradhat-e az iskola? Ennél még szomorúbb, hogy nincsen a faluban óvodaköteles gyerek, nincs utánpótlás, hacsak nem költözik ide néhány fiatal, gyerekes család. – Veszélyben van a magyarósi iskola jövője – jeleztük Ráduly István polgármesternek. – Volt még ehhez hasonló helyzet évekkel ezelőtt – mondotta –, az önkormányzat akkor segített, bepótolt a költségekbe. Segítenénk ezután is, ez lehet a megoldás a következő iskolai évben is. – Valóban aggodalomra ad okot a jelenlegi helyzet? – kérdeztük Szabó Margittól, az uzoni Tatrangi Sándor Központi Iskola igazgató-pedagógusától is. – Már tavaly párbeszédet folytattunk a megyei tanfelügyelőséggel az iskola fenntartásának fontosságáról, megértőek voltak, és engedélyezték az idei működést. Jövő iskolai évre is kérni fogjuk az egység működésének engedélyeztetését, meglépjük ismét a legfontosabb lépéseket. – Van még más baj és kétely éppen elég ebben a faluban – jelezte Kovács Zsombor falufelelős, a községi tanács képviselője. Lehangoló, hogy rohamosan öregedik ki a falu, nincsenek munkahelyek a fiatalabbak számára, a megélhetés is egyre nehezebb, mert a vadállomány szaporodása idén is jelentős károkat okozott az amúgy is munkaerejük fogytán levő magántermelőknek. Rendszeresen bejárnak a vadak terményeinkbe, ezért átlagon aluli volt a termés, a kevéske elvetett napraforgót például teljesen elpusztították a medvék!
Ünnepre készülünk – mondták a templomba igyekvő idős férfiak, s azt is mutatták, hogy egy szép kopjafával több van már a templom előtt. 500 éves a reformáció – betűztük az újonnan elhelyezett kettős feliratú emlékkopján – Az elesett hős kurucok emlékére. Örömmel láttuk, hogy az emlékkopját a Bukarestben élő, de köpeci gyökerekkel rendelkező Vajda Botond állíttatta, a néhai helytörténész, Gáspár József köpeci néptanító unokája, aki a helyiek szerint a magyarósi Jancsókkal ápol rokoni szálakat. A robusztus faragvány Bedő János köpeci faragómester munkája. – Ünnepi pillanatoknak voltunk tanúi a nem kis erőfeszítéssel felújított templomban, ahol a reformáció félszázados múltjára emlékeztek. Gomba támadta meg a templom padlózatát, és már a gerendázatra is átterjedt – tájékoztatott Kovács Zsombor. – Nem kis anyagi áldozat árán kiköveztük a templomot, meszeltünk, nagyobbik harangunkra villanymeghajtást szereltettünk. Kevés volt a tehetős munkaerő. Nyolcvan kepefizetőnk van, a falu lélekszáma 110 körül ingadozik. Leszereltük a műemlék értékű, vasból készült családi címeres ablakkereteket, mert kitöredezett belőle sok hutaüveg ablakszem, pótlása gondot okoz, pénzre lenne szükség, hogy valahonnan ilyen üveget szerezzünk. Zsúfolásig teltek a templomba visszaszerelt padsorok, együtt énekeltek a helybeliek a ménesbirtokáról híres mezőhegyesi testvértelepülésről érkezett vendégekkel. A magyarósiakhoz a Békés megyei kisváros polgármestere, Mitykó Zsolt szólt, felolvasta a Magyar Országgyűlés elnökének ünnepi üzenetét. Az uzoni községvezetés jóvoltából ez alkalommal falutalálkozót is tartottak, újra felcsendült az uzoni fúvósok muzsikája Kóréh Ferenc szülőfalujában, Ráduly István és Mitykó Zsolt jelenlétében felavatták a Kóréh nevét viselő kultúrotthon előtt létesítendő emlékpark bejárati székely kapuját. Étel, ital és zene mellett éjfélbe nyúlva feledte bajait-gondjait a falu. Néhány gondolat még erről a faluról azoknak az olvasóinknak, akik nem ismerik Sepsimagyaróst. A település fölötti hegyfarkon helyezkedik el a Nyír irányában az eredetében még véglegesen nem tisztázott Homárka. Az árok és a mellette húzódó földtöltésvonulat szatellitfelvételen jól követhető. A település mögötti hegyoldalban több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, sejthetően római kori vízvezetékcsövek. Református temploma 1752-ben épült. Harangtornya megőrizte a korra jellemző toronytetők kiképzését. Két portikuszának háromszöges oromfala már a korai klasszicista stílus jegyeit hordozza. Turisztikai látnivaló egy helybeli székely lakóházból kialakított tájház. A Magyarósi előnevet viselte Bartha László, a XVIII. századi földrajzi utazó, író, de itt született Teleki Sándor (1894–1952) református lelkész, egyházi író, szegedi lelkész, valamint Teleki József (1905–1986) református lelkész, egyháztörténeti író, székelykeresztúri tanár, kinek édesapja a falu jeles kántortanítója volt. Iskolája viseli Fodor János (1899–1969) néptanító nevét. A faluhoz kötődik néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, a falu monográfiájának szerzője és Dancs Rózsa tanár-író, a torontói magyar–angol nyelvű Kalejdoszkop lapszerkesztője. A gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség óhaja volt, hogy elevenítsük fel ez ünnepi alkalommal a háromszéki kurucmozgalom históriáját, hiszen október elsejétől azt is képviseli a falu új emlékkopjája.
A magyarósi Kuruchalom Istennel a hazáért és a szabadságért! A kuruc szabadságharc e jelszavának szellemében idéztük a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot (1703–1711), amelynek a háromszéki székelység is részese volt. Említett Kóréh Ferenc, a Háromszék elődjének, a Székely Népnek korabeli főszerkesztője, később az Amerika Hangja rádióállomás belső munkatársa egy rádióbeszédében emlékezett arra anno, hogy egy Magyarósra hazatérő honvéd így mesélt: „amikor kiértem a Heveder tetejére a Kuruchalomhoz, megláttam a falu templomának tornyát, szemem megtelt könnyel”. A kortárs Cserei Mihály Históriájában részleteiben foglalkozik – bár nem rokonszenvezett a ribillióval – a Rákóczi-féle mozgalom eseményeivel. A zágoni kötődésű történésznek, a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Csutak Vilmosnak már 1906-ban megjelent Háromszék fölkelése a Rákóczi-szabadságharc elején című tanári székfoglaló értekezése, mely szerint Háromszék idejekorán kifejezte rokonszenvét a kor szabadságeszméivel. Vidékünk székelysége lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Cs. Bogáts Dénes levéltári kutató 1941-ben részletesen ismertette Zágon 1690. évi feldúlását és következményeit. 2003-ban az említett szabadságharc 300 éves évfordulójára emlékezve jelent meg Magyari András (1927–2006) kolozsvári történész, egyetemi professzor Rákóczi és az erdélyi kurucmozgalom című kötete, s azt követően Demeter Lajos és Éltes Enikő sepsiszentgyörgyi könyvtárosok szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok című olvasókönyv (2004). Háromszék sem régen, sem most nem viszonyulhatott másodlagosan és érdemtelenül a kuruc szabadságharchoz, ugyanis Rákóczi Ferenc és zágoni Mikes Kelemen személyisége a Habsburg-ellenes harcban az önzetlen kitartás és a hűséges ragaszkodás örökös példaképévé váltak. Sepsimagyarós Uzon község szomszéd települése volt akkor is, lakói (hiszen az 1567-es összeírásban 9, 1703-ban 27 család lakta) hallhattak a fellángoló kurucmozgalomról. Az uzoni református egyház egykori jegyzőkönyvében ez olvasható: „Anno 1704. Ezen esztendő az Isten haragjának, s tűzzel-vassal való pusztíttatásunkkal mostoha ideje lévén a mi bűneinkért, édes hazánknak s nemzetünknek szörnyű pusztíttatásában több környékbeli helységekkel s templomokkal egyedül ége el 14. Aprilis drága szépségű, s ritka ékességű szép templomunk s egész falunk jutának soha ki nem lábalható kietlen pusztasággá.” Bizonyára, hogy a futótűzként terjedő veszedelem híre borzadalmat kelthetett Sepsimagyaróson is, különösen akkor, amikor 1706-ban a Lisznyóból kiszorított és leölt kurucokat a magyarósi határban elhantolták. Erre a küzdelemre emlékeztet ma is a még álló Kuruchalom – írta Sepsimagyarós helytörténetírója, néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, hivatkozva dr. Binder Pál és Cserey Zoltán 1992-ben megjelent adataira. A Kuruchalom domborulatát azóta sem bolygatta meg régész ásója, az akkori eseményekről szűkszavúak az írott emlékek. Még csak a háromszéki Sepsibesenyő népe kapcsolódik olyan tárgyi emlékhez, ami, akárcsak a magyarósi kopja és a halom, kézzelfogható. Nem más ez, mint egy sokszor lemásolt kéziratos irka (füzet), amit őriznek, olvasnak, úgymond több kézen megfordul. Címe Csulak Marci kuruc vitéz regényes élete a 18. század elejéről, Porzsolt Ádám besenyői tanító írta helyi visszaemlékezések és Cserei Mihály adatai alapján. Az eredetiből, a Pál István által 1960-ban lemásolt füzetből e sorok írója közölt részleteket a Háromszékben (2011). Kovács Zsombor falufelelős kifejtette: szakemberrel szeretnénk biztosabban azonosítani a halomsírt, megvizsgáltatni kézi fémdetektorral. Az ötletet Ráduly István polgármester is támogatná, s a leendő ásatásoknál önkéntes módon segédkezet nyújthatnának a község falvaiban lakó fiatalok. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)