Honismereti fotóalbumok a hazai Kárpát-koszorúról
Negyedszázat is meghaladta azoknak az Erdélyt bemutató színes és igényes kiállítású fotóalbumoknak a száma, amelyeket a Veszprém testvérvárosunkban működő PéterPál Könyvkiadó jelentetett meg a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt. Nincs olyan tája Erdélynek, ahol meg ne fordult volna a Tamási Áron- és Gizella-díjas szerzőpáros, a Magyar Örökség Díjas fotóművész Váradi Péter Pál és életpárja, Lőwey Lilla, aki a ragyogóan szép fényképfelvételeket hitelesen dokumentált és veretesen ványolt szövegekkel tette és teszi még mindig halhatatlanná. Mindketten kötődnek Erdély földjéhez, a férj bölcsőjét Nagyváradon, Lilla asszonyét Szovátán ringatták. Megszólal a szerkesztő
„Tavaly az erdélyi Alpokról, a sokak számára talán kevésbé ismert Déli-Kárpátokról készítettünk két albumot – nyilatkozta lapunk kérdésére Váradi Péter Pál –, ebben az évben pedig kiadtuk a Keleti-Kárpátok első vonulata, a Kárpát-kanyar albumát. Nem telt el évszak, hogy Erdély egy-egy ragyogóan szép vidékét meg ne örökítettük volna. Ez a hármas sorozat azonban sokkal több fotóalbumnál, a mi históriás szövegünk teszi súlyosabbá. Tudtuk, hogy szórványvidéken járunk, hogy mit kell lencsevégre kapni, miről kell nejemnek igazul és hitelesen dokumentálódnia. A Kárpátok Koronája – Keleti-Kárpátok 1. talán még az előzőknél is értékesebb életteret örökít meg, hiszen szívében fekszik a ragyogóan szép környezetben tündöklő Brassó, a soknemzetiségű város, Dél-Erdély gyöngyszeme. Bonckésünk alá vettük a hét- és tízfalusi csángó falvakat, a történelmi Háromszékhez, a mai Kovászna megyéhez tartozó Bodza-vidéket, de ezen túlmenően sokak számára meglepő, hogy átléptük a Kárpátok vízválasztóját azzal a céllal, hogy bemutathassuk a Kárpát-kanyar havasalföldi peremén elterülő egykori székely megyét, a legendás Luana földjét, amelyet a mai Prahova és Buzău megye hegy- és domblábi övezetei öleltek közre. Mintegy hatszáz évig éltek e tájon őseink, ragaszkodva a földhöz, melyre rendeltettek, melyet szülőföldjükként védelmeztek. Nem tudták túlélni a történelem viharait, s az erős beolvasztó politika következtében felmorzsolódtak a súlyos évszázadok alatt. Az örökséget, melyet utódaikra hagytak, nem sikerült megóvni, a megtartó erő gyengének bizonyult.”
Székely megye Havasalföld peremén
Sokunk számára jobbára ismeretlen a szóban forgó egykori megye históriája, pedig tájait-vidékeit bejárta, ismertette Gazda László (1933–2007) sepsiszentgyörgyi földrajz-geológia szakos tanár, néprajzkutató, közíró. Számos idevágó adatát, összegyűjtött emlékeit külön kiadványban jelentette meg (Székely megye a Havasalföldön, a Székelyföld déli meghosszabbítása, Sepsiszentgyörgy, 2007). Az egykori Saaka (Secuieni) – Székely nevű megye annak a korábbi kun-katolikus püspökségnek a területén feküdt, amelyről Középajta neves tudós papja, Benkő József külön tanulmányt írt (Bécs, 1781). A szerzők közlik az egykori megye címerét (képünk), amely Săcuieni néven látható Cantacuzino gróf egykori térképén is.
Szerintük a szóban forgó közigazgatási egység 1845-ben szűnt meg hivatalosan, „területén három új megyét alakítottak ki: Prahova (81 magyar településsel és földrajzi névvel), Bodza (77 magyar település és földrajzi név), valamint Ialomiţa. A Secuieni-nek nevezett Székely megye Havasalföld legjelentősebb gyümölcs- és szőlőtermő területe volt. (Címerképe a szőlő, s ez a szimbólum a két szomszédos megye címereiben meg is maradt).” Részletesen taglalják, miként terjedt ki az egykori magyar királyság a Kárpátokon túli havasi területekre a 11. században, s miként folytatta a terjeszkedést a Német Lovagrend. 1227-ben Milkó városában II. Endre magyar király és Róbert esztergomi püspök megalapította a milkói püspökséget a tatárok elől menekülő kun törzsek számára. Az új püspökség a barcasági Német Lovagrendnek is püspöksége lett. Milkó városát – írják – az 1241-es tatárjárás elpusztította. „A mohácsi csatavesztés után Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni, s a Kárpátokon kívül rekedt magyarság védelem nélkül maradt. Havasalföldön a katolikus vallási élet korlátozódott, melynek következménye a korai évszázadokban való elrománosodás volt.” Számtalan fényképfelvételt közölnek az egykori székely eredetű településekről (Măneciu-Ungureni, Unguriu, Vălenii de Munte, amely 1431-ben Székelyvására névalakban jelent meg, tovabbá Posești-Ungureni és Calvin.) A 2011-es népszámláláskor Buzău megyében még 81-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az ócirill betűkkel ékített terméskőből faragott kereszteken gyakran kapták lencsevégre a székely faragók által kedvelt naprozettát, a székely faragóhagyományt utánzó díszes nagykapukat, a régi századokban szakrális célokra homokkő-sziklákba vájt barlangtemplomokat, amelyek Ilie Mandricel buzăui kutató szerint a „barbár hunok” idejéből származnak, s tele vannak eddig meg nem fejtett bekarcolásokkal, írásjelekkel. Mindezek friss, 2014 végén és ebben az esztendőben készült fényképfelvételekről tekintenek az olvasóra.
A hogyan tovább
„Folytatjuk, már dolgozunk is a Keleti- Kárpátok 2. albumon – meséli Váradi Péter Pál. – Bodola és Keresztvár térségétől indulunk bemutatni a Háromszéki-havasokat egészen a nagy Szamos völgyéig, úgy, hogy még megmaradjon számunkra hely ölelkezni azzal a Kárpát-szakasszal, amely innen Románia északkeleti határvonaláig tart.”
A veszprémi albumokat forgatva arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok hiteles és magyar helynevezéktan szerint szerkesztett térképei nélkülözhetetlenek számunkra, miként a sok szép vers és versidézet is, ugyanis a Kárpát-kanyart bemutató albumból sem zárták ki a szerzők a Brassót és Barcaságot ízig-vérig szerető költőt, Áprily Lajost.
A PéterPál Könyvkiadó kötetei felbecsülhetetlen értékeket mentettek-mentenek meg számunkra, az egyszerű olvasó, az egyes vidékek után érdeklődők, de a tájimádó gyalogosok, az autós turizmus kedvelői, nemkülönben a régész-történész társadalom számára is, mert valljuk be, mikor volt és mennyit tartott az az időszak, amikor a kristálytiszta igazságot kereső régészeink-történészeink megélhetőségük biztosítása mellett korlátlanul belemerítkezhettek múltunk, őstörténetünk, a székelység eredetének s történetének kutatásába?! Miként a legújabb album előszavát író dr. Kovács Lehel István egyetemi oktató jegyzi, „a honismereti fotóalbumok a fényképek erejével állítanak emléket, mementóként őrzik meg e táj jelenlegi állapotát az eljövendőknek”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kacsó Albert-emléktúra a Feliratos-barlanghoz
Székely nyomok a Regátban
Július 17-én két éve lesz annak, hogy a kézdivásárhelyi táltosként közismert Kacsó Albert tragikus hirtelenséggel elhunyt. A szomorú évforduló apropóján özvegye emléktúrát szervezne arra a helyre, amely a titkát talán megnyitotta Berci előtt, de ő azt már nem tudta megosztani velünk.
Kacsó Izolda a Buzău megyei Nucu falu határában található ún. Feliratos-barlanghoz szeretne emléktúrát szervezni. A Bozioru községhez tartozó, hegyek között meghúzódó kis település egyedülálló nevezetessége már önagában komoly vonzerőt képez, ám az egész vidék – ne feledjük, hogy az 1845-ig létező Săcuieni (más néven Secuieni vagy Saac), azaz „székely” megye területén vagyunk – különös jelentőséggel bírhat a múltunk iránt érdeklődők számára, hiszen még Nicolae Iorga is Székelyföld havasalföldi meghosszabbításának tekintette.
Elég csak a környező településneveket ízelgetni, s azonnal otthon érezzük magunkat! Nucutól mindjárt délre ott rejtőzik Scăeni falucska, nyugatra Aluniș (Mogyorós), valamivel északabbra Secuiu. Aztán távolabb Buzău (Bodzavásár), Chiojdu (Kövesd), Cislău (a lócsiszárból), Pănătău (pemetefű), Unguriu (Magyaros), Sibiciu (Szépügy), Homorâciu (Hamarügy), Făcăieni (fakó), Corlătești (korlát), Ghiosești (Diós), Șoimescu (sólyom), Șoi­mari (Solymár), Zărnești (a Barcaságban is van Zernyest), Lapoș (Lápos), Buda Crăciunești (Budakarácsony), Colceag (kócsag), Făcăieni (fakalány) stb. A székely eredetre utaló patak-, domb- és erdőneveket tucatjával lehetne sorolni, a Vintilă Vodă-i Menedec nevű várról nem is beszélve. Tudta a kedves olvasó, hogy Ploiești városa Esővásárhelyként, Vălenii de Munte pedig „székelyek vására”-ként jelenik meg a régi térképeken?
Visszatérve az emléktúra célpontjára, a Feliratos-barlang falain különböző, egymástól elkülöníthető történelmi korokból származó jelek láthatók. A legrégebbiek, a Kr. e. 6–4. századból fennmaradt tőr-, nyíl- és lándzsahegy-ábrázolások az akkoriban ezen a területen élő szkíta agathyrsek emlékét őrzik – és itt megint csak a székelyek szkíta eredetét bizonygató elméletek jutnak az eszünkbe. De ha ez nem lenne elegendő „székely nyom”: a barlang középkori (Kr. u. 4. század utáni) lakói is irkáltak a falakra, és a cirill betűk, számok között székely rovásjelek is felfedezhetők! Ezek közül Ráduly Jánosnak több olyan betűt sikerült azonosítani a nikolsburgi ábécé alapján, amelyek már az Árpád-korban is előfordultak.
Nem csoda, hogy ez hely erősen felcsigázta az amúgy is minden iránt érdeklődő Kacsó Albert fantáziáját, többször is megfordult a barlangban, élete utolsó vasárnapján a családját is oda vitte el kirándulni. Kacsó Izolda ezért tervezi Nucuba a férje emlékének szentelendő túrát július 23-án. Ígérete szerint – e sorok írója mellett – a környék helyneveit alaposan ismerő Sántha Attila is ott lesz, de Izolda főleg régi barátok, kirándulótársak segítségére, részvételére számít, a 0722.870.968-as telefonszámon bármikor elérhető. Hátha sikerül annyian összeverődni, hogy autóbuszt kelljen fogadni…
Kocsis Károly Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)