Szinte naponta lehet hallani elszomorító tényekről: a magyarság az egész Kárpát-medencében fogy, erodálódik, föladja korábbi szállásterületeit, hagyja szétzülleni százados kompakt közösségeit, mintha mindegy lenne minden. Az anyaországban a sok évtizedes kommunista és ,,internacionalista” agymosás tette meg romboló hatását, a határokon túl az önfeladás, a reményvesztettség, az elöregedés, az identitástudat fokozatos elvesztése. Megdöbbentő például, hogy a Nagyvárad környékén lévő, nemrég még színmagyar településekre tucatjával költöznek be az idegen családok, s most már szemet vetettek a környékre is, a nagyváros és a határ között sokáig színmagyarnak megmaradt településekre, Újszántóra, Borsra, Szentjobbra, Szentjánosra... A két világháború között az akkori román hatalom úgy ,,lazította” fel az Érmellék tömbmagyarságát, hogy úgynevezett telepes falvakat hozott létre a határ közelében, s a kisajátított birtokokra, tanyákra és majorságokba ezrével verbuválta az ingyért földhöz juttatott mócokat, oltyánokat, más vidékekről származókat. Azt a látszatot akarták kelteni ezzel, hogy az erőszakosan megvont politikai határ egybeesik az etnikai határral. Amit nem sikerült az erőltetett iparosítással megvalósítani, az most a közigazgatás álságos manipulációival, az erőszakszervek felduzzasztásával, az ortodoxia nyomakodó térhódításával valósul meg. A magyarság, a székelység önvédelmi reflexei pedig ellankadtak. A térhódításra számbeli és közösségi gyarapodással, a nemzeti tudat szívós erősítésével, az értékek, az örökség megőrzésével kell válaszolni. /Magyari Lajos: Pusztulunk, veszünk? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 18./