Kényelmességből románul
Az erdélyi magyar helységnevek keletkezéséről, elrománosításáról tartott előadást Nagy Endre földrajztanár hétfőn este a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyagrészlegén, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) székelyudvarhelyi tagszervezetének meghívására.
A délután hat órakor kezdődött előadáson főként középiskolások vettek részt. A tanár értekezése során példaként nagyrészt olyan településneveket említett, ahol a lakosságnak már igen kis százaléka magyar. Az előadás nemcsak arra világított rá, hogy miként alakultak a magyar helységnevek románokká, de arra is, hogy némely földrajzi tájegység nevét román nyelvből olykor mi is hibásan fordítjuk magyarra.
Mint kiderült, a magyar nép a Kárpát-medencébe való bejövetelkor a már itt élő népektől vette át a meglévő helységek neveit. Saját településeiket egyebek mellett vizekről, folyókról (Oltszem, Küküllővár), növénynevekről (Somosd), erdőkről, állatokról, hegyekről, illetve szentekről nevezték el. A román nép a 13. században kezdett Havasalföldről Erdélybe is áttelepülni, s a magyar helyneveket hallás után fordította nyelvére (Újlak – Uilac, Kisfalud – Chişfalău).
A 18. században Erdélyben is többségbe került románság a 20. század elejéig ezeket a neveket használta, a trianoni békediktátum után azonban többféle koncepció szerint megváltoztatták ezeket, ugyanis nem volt értelmük. A népetimológia vagy szóértelmesítés elve alapján az eredetileg Apáthida (apátság), majd Apahida helységnévhez a „rossz víz” jelentést társították (apă – víz, hâdă – rossz), ám egy köztes időszakban Podul Tatălui névre is átkeresztelték. Megjelentek a magyar névhez igazított új nevek is (Szamosfalva – Someşfalău – Someşeni), valamint az „önkényesen adott, hagyomány nélküli nevek” (Várfalva – Varfalău – Moldoveneşti, Marosújvár – Uioara – Ocna Mureş).
Szóba került az 1920-as években bevezetett gyakorlat is: ekkor a történelemkönyvekben is átírták románra a helységneveket, ezeket magyarul egyáltalán nem volt szabad használni. E rendelkezés abszurd helyzeteket is szült: a „nincsen rózsa tövis nélkül” közmondás például így jelent meg nyomtatásban: „nincsen rózsa Teiuş nélkül”. Az előadó kiemelte a kommunista diktatúra idején alkalmazott névmódosítást is: ekkor a román helységnevek mellé történelmi elő- vagy utótagok kerültek – így lett Szörényvár Turnu-Severinből Drobeta-Turnu Severin, Kolozsvár pedig Clujból Cluj-Napoca.
Mint kiderült, a magyar helységnevek használata a rendszerváltás után is problémákba ütközik: bár a törvény szerint a települések nevét kötelező lenne a lakosság 20 százalékát meghaladó kisebbség nyelvén kiírni, ezzel néhol csalnak. A település nevében szereplő személyneveket ugyanis nem szabad magyarítani, így a Maros megyei Mezősámsond (Gheorghe) Şincai maradt.
Végezetül az előadó kitért arra, hogy a román és magyar helységnevek iskolai használata során rengeteg téves kifejezés épül be a diákok szókincsébe, az Erdélyi Szigethegységet például sokan tévesen Nyugati-Kárpátokként emlegetik (Carpaţii Occidentali). Gyakran kényelmesebb is Maroshévíz helyett „Toplicát” vagy Szentegyháza helyett „Vlahicát” mondani, ám Nagy Endre mégis szorgalmazta a valódi magyar nevek használatát, akkor is, ha hosszabbak vagy nehezebben kimondhatók.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Fóliánsok varázsa
Ha létezne a könyvtárturizmus fogalom, pontosan jellemezné a budapesti Országos Széchényi Könyvtár munkatársainak azt a baráti-szakmai csoportját, amely Nagy Zoltán vezetésével az elmúlt évek során keletről nyugat felé haladva, nagy ívben járta be a Kárpát-medence magyar vidékeit, hogy a föllelhető legkülönbözőbb bibliotékákban – falusi, iskolai és egyesületi könyvtáraktól kezdve egészen a kolostori, főiskolai és egyetemi gyűjteményekig – tekintse át a hungarológia csillagrendszerébe tartozó intézmények gondosan ápolt és őrzött szellemi kincstárainak együttesét. Hogy e térképen Munkács és Fiume, Versec és Alsóőr, Újlak és Kolozsvár, Zenta és Somorja jelezték a láthatár dimenzióit, azt nem az utas szándéka – sokkal inkább nemzeti történelmünk belső rendje határozta meg. Minden esetben a könyvek titkainak nyomában jártunk, akkor is, amikor Vereckénél a regösök énekére, Újlaknál Kapisztrán János imába foglalt fohászára, az Al-Dunán Herczeg Ferenc pogányaira, Fiumében pedig a Garádi Viktor által megidézett Árpádházi királyaink fényes fölvonulására emlékeztünk. Minden, amit az elmúlt idők homálya a fürkésző tekintetek elől eltakar, ott él a könyvtárak őrizte históriás emlékezet mélyén, s a zarándokra vár, hogy életre keljenek a történetek.
E sokéves zarándokút egyik legszebb állomását a minap a Somorján létrehozott Bibliotheca Hungarica néven ismert könyvtár, levéltár és adattár gyűjteményében tett látogatás jelentette, ahol az intézet igazgatója, Végh László volt a vendéglátónk. Végh László 1997 óta játszik meghatározó szerepet a szlovákiai magyarságkutatás intézményes kereteinek kialakításában és működtetésében, tudósi, kutatói, könyvtár- és levéltár-gondozói munkáját egyebek mellett A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar könyvgyűjteményének bibliográfiája (1918–2000) I–II. kötet (2000), és A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar folyóirat-gyűjteményének katalógusa (1918–2000) (2002) is dicsérik. A halk szavú tudósokra jellemző módon hagyja, hogy a hangulat és a látvány önmagáért beszéljen: állványok és könyvespolcok között szól az intézet sokrétű feladatairól. Tájékoztató szavai szerint a Bibliotheca Hungarica kutatókönyvtár gyűjtőkörét a (Cseh)Szlovákia területén 1918-tól napjainkig megjelent magyar nyelvű, illetve a szlovákiai magyarság történelmére, művelődésére, társadalmi és politikai életére vonatkozó magyar és más nyelvű kiadványok alkotják, polcain az 1918 után (Cseh)Szlovákiában megjelent magyar nyelvű könyvek, kiadványok, füzetek, egyéb írásos anyagok, folyóiratok, lapok – a központi, a regionális és a helyi sajtó –, továbbá kisnyomtatványok, szakdolgozatok lelhetők fel. Különös színfoltja az intézetnek a levéltár, amely a magyarság életéhez kötődő intézmények (iskolák, lapszerkesztőségek, művelődési egyesületek), írói-tudósi hagyatékok, térkép-, plakát- és fényképgyűjtemények, képzőművészeti alkotások és az egyházi élettel kapcsolatos iratok gondosan rendszerezett gyűjteménye. Úgy, ahogyan az a közönségét tisztelő történeti intézettől méltán elvárható. És én – elbűvölten, új elképzelésekkel gazdagodva – a háttérben máris a mi zentai intézetünket látom, ahol hasonló céloknak és elkötelezettségnek voltam éveken át a tanúja.
Zenta és Somorja között félúton Arany János főtitkári jelentésének szavai jutnak az eszembe, melyeket a kiegyezés lázában, a Magyar Tudományos Akadémia éves munkáját értékelve vetett papírra: „Elmondhatni: tudományban élünk, mozgunk, létezünk. […] a szellemiek terén politikai súlyunk is aszerint növekszik, aminő osztalékkal járultunk az egyetemes tudomány előbbviteléhez… Ha majd a haza szent földén minden rög ismerve lesz… ha népei egymásra temetkezett rétegeit felbúvároltuk a legmélyebbig, de kivált a ma élőknek – édes nemzetünknek – nyelv és tettben nyilatkozó múltját, jelenét a tudomány teljes fényébe állíthatjuk: ez által oly politikai tőkére tettünk szert, melynek keletét legörömestebb ismeri el a művelt külföld. És ím, ez a honszeretet a tudományban.” A Toldi írója figyelmeztetett: a tudós elsősorban tudósi mivoltában teljesíti polgári kötelességét, és bizonyítja a haza és a nemzet iránti elkötelezettségét. Ehhez kellenek a tudomány otthonai, ahol szelíd szerzetesek szolgálják az áhítat örömét, a szellemi gyarapodás boldogságát. Mert a haza ott van, ahol az elődeink emlékezete, bölcs munkájának eredménye – a gonosz tüzek rémülete nélkül – a mindennapokban is kitapintható
Mák Ferenc
Magyar Szó (Újvidék)

„Összevarrnák” a szálakat Hargita és Maros megye között
„Összevarrnák” az idő és a nem kimondottan magyarbarát rendszerek által elszakított infrastrukturális szálakat Maros és Hargita megye elöljárói. A két megyét jelenleg mindössze három aszfaltozott út köti össze, ezek számát szeretnék növelni, ugyanakkor a kövezett vagy földutakat is járhatóvá tennék.
„Az utóbbi évtizedekben annyira elvágták az infrastrukturális szálakat a két megye között, mintha két külön, egymástól határátkelővel elválasztott ország lenne” – utalt a Maros és Hargita megyét összekötő utakra Borboly Csaba.
A Hargita megyei önkormányzat elnöke elkeserítőnek és ugyanakkor természetellenesnek tartja, hogy a két megyét mindössze három aszfaltozott út köti össze: a Marosvásárhely–Csíkszereda 13A számmal jelzett országút Szovátánál és Parajdnál, a Szászrégen–Gyergyószentmiklós DN15-ös út Csobotfalvánál és Maroshévíznél, valamint a Segesvár–Székelyudvarhely 137-es út Héjjasfalvánál és Újszékelynél.
A negyedik, a bözödújfalusi tó partján kígyózó, Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr közötti út elkészítése még várat magára. A hargitaiak majdnem a megyehatárig eljutottak a korszerű aszfaltszőnyeggel, a Maros megyei 2012-es „hatalomváltás” azonban zsákutcába terelte a túlsó oldalon startra kész projektet. „Mi mindegyre keressük a megoldásokat, de a szándékunk csak akkor erősödhet, ha van viszonzása is. Én azonban nem érzem Maros megyei kollegám, Ciprian Dobre pozitív hozzáállását” – fejtette ki lapunknak Borboly Csaba.
Bözödújfalu felé – csak apránként
A Hargita megyei tanácselnök ezzel arra célzott, hogy bár néhány éve sikerült közös nevezőre jutnia Lokodi Edit Emőkével, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével az utat illetően, a 2012-es helyhatósági választások után az új elnök, Ciprian Dobre törölte a prioritási listáról a megyeközi út felújítását.
Mindezt annak dacára, hogy négy évvel ezelőtt, 2011-ben a Maros Megyei Tanács jóváhagyta a műszaki tanulmányt, majd 2012 áprilisában el is kezdte a közbeszerzési eljárást. Azonban a tanácselnöki szék elfoglalása után Ciprian Dobre egyik első intézkedése a bözödújfalusi tavat megkerülő és a Hargita megyei Körispatakra átvezető út törlése volt.
„Végül sikerült megértetnünk az elnök úrral, hogy ez a térség is fontosnak számít, és 2014 vége felé elkülönítettünk 2,8 millió lejt az út megépítésére” – mondta el lapunknak Kelemen Márton, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke. Számítások szerint az összegből mintegy két kilométernyi aszfaltot lehet teríteni a megye határáig vezető mintegy 13 kilométeres útszakaszra.
Kelemen azt reméli, ha évente egy-egy kisebb szakasszal megtoldják az utat, előbb-utóbb csak sikerül összekötni a két megyét és lerövidíteni a Marosvásárhely és Székelyudvarhely közötti távot. Az útra annál is inkább szükség van, mert nyári idényben lényegesen nő az amúgy is népszerű bözödújfalusi tó idegenforgalmi potenciálja. Az RMDSZ-es politikus annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy amennyiben beindul az aszfaltozás, kormányprojektbe is be lehetne építeni a fennmaradt szakasz elkészítését.
A világörökséget is közelebb hoznák
Mindkét magyar politikus hasonlóan fontosnak tartja a Szederjes–Erked–Székelyderzs 133-as megyei út korszerűsítését is, hiszen ezáltal a Maros vagy Brassó megye felől érkező turisták számára is „megnyílna” a világörökség részét képező székelyderzsi unitárius erődtemplom. „Akkor pályázhatunk uniós alapokra, ha Maros megye vállalja a partnerséget. Eddig erre semmi biztosítékunk nincs” – fejtette ki Borboly Csaba.
A Marosvásárhely és a Gyergyói-medence közötti távolságot a két térség legszebb útja rövidíthetné le: a Szászrégent Gyergyóremetével a Görgény völgyén összekötő vonal. Valamikor ugyanis nemcsak szekerekkel és traktorokkal lehetett átkelni a hegyen, kisautók is jártak. Kelemen Márton szerint ma már a világ pénze nem lenne elég a modernizálására. Maros megyei oldalról a 153C jelzésű úton csak a királyi vadászkastélyáról híres Laposnyáig lehet aszfalton haladni, míg a gyergyóiak számára Remete jelenti a végállomást.
Az elképzelések szerint jó lenne rendszeresen kövezni és karbantartani a Bözöd és Gagy, Sóvárad és Siklód, Szolokma és Küsmöd, valamint Székelyvécke és Újlak közötti megyei vagy községi útszakaszokat is. Kérdésünkre, hogy a szálak „öszszevarrásában” Maros megye miért kullog a szegényebb Hargita megye mögött, Kelemen Márton úgy vélekedett: a szomszéd térség nemcsak kevesebb pénzből gazdálkodhat, de jóval rövidebb az úthálózat is, amelyről gondoskodnia kell.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Már nem csak az utak révén kapcsolnák össze Hargita és Maros megyét
Még szorosabbra fűzné a kapcsolatot a két székely megye, Maros és Hargita. A szomszédos településeknek együttműködve nagyobb esélyük van a fejlődésre, lakóiknak pedig ezáltal egy jobb életminőségre – állapították meg a két megye elöljárói.
A Székelykeresztúri Kistérség Szövetség kezdeményezésére született találkozó célja az volt, hogy a megyehatárhoz közeli települések között állandó párbeszéd kezdődjön el, és bővüljön a közös kapcsolati háló. A felvetett vitaindító témajavaslatok kapcsán elindult a párbeszéd a megyék közti kulturális együttműködés, iskolák közötti kapcsolatok ápolása, turisztikai adottságok összesítése, kiaknázása, közös idegenforgalmi programok megvalósítása, egyházak támogatása, ifjúsági és szociális programok közös kivitelezése terén, ugyanakkor terítékre került a két megye közti átjárhatóság, az utak helyzete.
„Most kedvező a széljárás a megyeközi kapcsolatok megerősítésére. Nagyobb a nyitottság, beszélhetünk LEADER-térségek együttműködéséről vagy akár kistérségi kapcsolatok kialakításáról. Nagyon sok ponton kapcsolódhatunk, támogathatjuk egymás munkáját, partnerséget vállalva. Térségi gondjaink megoldása közös érdek, ezért nagy szükség van az egymásra figyelésre, fontos a helyi kapcsolatok kialakítása és megerősítése” – hangsúlyozta Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke.
Az elöljárók arra is választ kerestek, hogyan tudnának a tömbmagyar települések és a szórványrégió összedolgozni, milyen módon segíthetik egymást. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke, korábbi megyei tanácsos, örömmel nyugtázta, hogy a tömbben élő Hargita megyeiek már konkrét segítséget is felajánlottak. Az általuk adományozott faanyagból készül el a fehéregyházi Petőfi-emlékpark lugasa. „Életem során számos tanácskozáson és projektben vettem részt, de úgy érzem, hogy most végre konkrétumokról tárgyaltunk. A Hargita megyeiek tényleg akarnak segíteni rajtunk, a megyehatár túlsó oldalán élő, Segesvár körüli szórványmagyarokon” – vélekedett Gáll. A választás nem véletlenül esett Petőfire és végső csatájának helyszínére, Fehéregyházára: július 31-én Székelyföld mindhárom megyeelnöke tiszteletét tette a költő halálának 167. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen, ami abszolút premiernek számít.
Javaslatokat fogalmaztak meg a balavásáriak is, akik szívesen tanulmányoznák a székelykeresztúri tejfeldolgozás, illetve a környékbeli gyümölcsfeldolgozás sikeres modelljét, hisz a Kis-Küküllő mentén egyre inkább leépülőben van a szarvasmarha-állomány.
Az utak nem szakadhatnak meg a megyehatáron
Amint a helyhatósági választások óta több ízben, ezúttal is felmerült a két megyét összekötő infrastruktúra helyzetének a kérdése. Javaslatok hangzottak el a két megye településeit összekötő, javítást igénylő szakaszokról, mint például a Gagy-keresztje–Bözöd, Siklód–Sóvárad, Újlak–Székelyvécke, Szederjes–Székelymuzsna. Utóbbinak a Hargita megyei részét leaszfaltozták, a Maros megyei szakaszra, bár van elkülönített költségvetési tétel, még nem fogtak hozzá. „Mi még a tavaly belefoglaltuk a büdzsébe, mégsem kezdődött el a munka. Ígéretet kaptam, hogy két éven belül leaszfaltozzák a ránk eső mintegy 12 kilométeres részt” – mondta el lapunknak Gáll Ernő. Székelykeresztúr polgármestere, Rafai Emil szerint mindenképpen érdemes odafigyelni arra, ami összeköt. Az elöljáró nemcsak utakra gondolt, hanem, amint fejtegette, jelentősnek tartja, hogy a kultúra, a nemzeti identitás és az érzelmi kapcsolatok mentén egyáltalán elkezdődik a közös gondolkodás az ügyek, gondok és problémák megoldásáról. Amint beszámoltunk róla, az új önkormányzatok felállása óta Péter Ferenc, a Maros megyei tanács új elnöke többször is találkozott kollégájával, Borboly Csabával, akivel több közös megyehatárt is bejártak, és „az elvágott szálak összekötéséről” egyeztetett. A leglátványosabban az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, a bözödújfalui tó partján összekötő út aszfaltozása halad. Az elképzelés szerint a két megyét 2017-től kötné össze aszfaltszőnyeg.
Szucher Ervin Székelyhon.ro |

Megyehatáron átívelő együttműködés a Székelyföld fejlődéséért
Még szorosabbra fűzné a kapcsolatot a két székely megye, Maros és Hargita. Mint a két önkormányzat elöljárói megállapították, a szomszédos településeknek együttműködve nagyobb esélyük nyílik a fejlődésre, lakóiknak pedig ezáltal egy jobb életminőségre.
A Székelykeresztúri Kistérség Szövetség kezdeményezésére született hétvégi találkozó célja az volt, hogy a megyehatárhoz közeli települések között állandó párbeszéd kezdődjön el, és bővüljön a közös kapcsolati háló. A felvetett vitaindító témajavaslatok kapcsán elindult a párbeszéd a megyék közti kulturális együttműködés, iskolák közötti kapcsolatok ápolása, turisztikai adottságok összesítése, kiaknázása, közös idegenforgalmi programok megvalósítása, egyházak támogatása, ifjúsági és szociális programok közös kivitelezése terén, ugyanakkor terítékre került a két megye közti átjárhatóság, az utak helyzete.
„Most kedvező a széljárás a megyeközi kapcsolatok megerősítésére. Nagyobb a nyitottság, beszélhetünk LEADER-térségek együttműködéséről vagy akár kistérségi kapcsolatok kialakításáról. Nagyon sok ponton kapcsolódhatunk, támogathatjuk egymás munkáját, partnerséget vállalva. Térségi gondjaink megoldása közös érdek, ezért nagy szükség van az egymásra figyelésre, fontos a helyi kapcsolatok kialakítása és megerősítése” – hangsúlyozta Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke.
Az elöljárók arra is választ kerestek, hogyan tudnának a tömbmagyar települések és a szórványrégió összedolgozni, milyen módon segíthetik egymást. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke, korábbi megyei tanácsos örömmel nyugtázta, hogy a tömbben élő Hargita megyeiek már konkrét segítséget is felajánlottak. Az általuk adományozott faanyagból készül el a fehéregyházi Petőfi-emlékpark lugasa. „Életem során számos tanácskozáson és projektben vettem részt, de úgy érzem, hogy most végre konkrétumokról tárgyaltunk. A Hargita megyeiek tényleg akarnak segíteni rajtunk, a megyehatár túlsó oldalán élő, Segesvár körüli szórványmagyarokon” – fogalmazott Gáll. 
Amint a helyhatósági választások óta több ízben, ezúttal is felmerült a két megyét összekötő infrastruktúra helyzetének a kérdése. Javaslatok hangzottak el a két megye településeit összekötő, javítást igénylő szakaszokról, mint például a Gagy-keresztje–Bözöd, Siklód–Sóvárad, Újlak–Székelyvécke, Szederjes–Székelymuzsna. Utóbbinak a Hargita megyei részét leaszfaltozták, a Maros megyei szakaszra, bár van elkülönített költségvetési tétel, még nem fogtak hozzá. „Ígéretet kaptam, hogy két éven belül leaszfaltozzák a ránk eső mintegy 12 kilométeres részt” – mondta el lapunknak Gáll Ernő. Székelykeresztúr polgármestere, Rafai Emil szerint mindenképpen érdemes odafigyelni arra, ami összeköt. Az elöljáró nemcsak utakra gondolt, hanem, jelentősnek tartja, hogy a kultúra, a nemzeti identitás és az érzelmi kapcsolatok mentén elkezdődik a közös gondolkodás. 
Szucher Ervin | Krónika (Kolozsvár)

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)