Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Udvarhely megye/vármegye
46 tétel
2014. május 24.
A legsúlyosabb ítéletek (A kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza – 5.)
2007-ben a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval közösen elindítottam egy tízkötetes, az erdélyi, romániai ötvenhatnak, illetve az „erdélyi kérdés” megoldási kísérleteinek szentelt sorozatot. Eddig megjelent öt vaskos kötet. A több százezer oldalnyit kitevő, eddig ismeretlen levéltári dokumentumok, politikai perek levéltári iratainak jelentős része itt látható a sepsiszentgyörgyi emlékházban.
A Szoboszlai Aladár magyarpécskai, aradi, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett perben hozták a legsúlyosabb ítéleteket: tíz személyt halálra ítéltek és 1958. szeptember elsején a Securitate temesvári börtönében kivégeztek. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélteken kívül a per többi vádlottját 1300 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: ez volt az ötvenes évek második felének legnagyobb politikai pere, hiszen több halálos ítéletet mondtak ki, mint a Ion Antonescu nevéhez kapcsolódó háborús bűnösök perében!
A mondvacsinált kémper
Az emlékházban nemcsak a perirat dokumentumai, hanem a többpártrendszert, a politikai pluralizmust sürgető Keresztény Dolgozók Pártjának programja is látható. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész elsőrendű vádlott nevéhez kapcsolódó érmelléki per azért különleges, mert a román vádhatóság egy mondvacsinált „kémpert” indított: a Szabad Európa Rádió léggömbakciója során ledobott röpcédulák alapján úgy állította be, hogy a Münchenből induló kémrepülőgépek az érmihályfalvi temető kriptáinál landoltak, hogy adatokat gyűjtsenek Románia siralmas gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről. A per különlegessége: Sass Kálmán elsőként dolgozta ki a kantonális Erdély tervezetét, amelyben – a svájci modelltől eltérően – a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal! A bukaresti magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a tömbben élő székely-magyar. Ő fogalmazta meg: a szórvány kifejezés elsősorban a szórványban élők számára dehonesztáló. A per másik különlegessége: az előbb halálra, majd életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos református lelkész emlékiratának köszönhetően pontos képet nyerhetünk a romániai siralomházak egyedi világáról. Balaskó Vilmos a halálos ítélet kimondása után egyetlen éjszaka leforgása alatt teljesen megőszült!
A jogászper
Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász és nyolc társa úgy gondolta, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit a „magyarkérdés” appendixeként az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kell tárni. Az ENSZ-memorandum nevet viselő, tizenöt oldalas dokumentum egyedülálló a maga nemében: dr. Dobai István úgy képzelte el, hogy az ENSZ égisze alatt meg lehet és meg kell valósítani a báró Wesselényi Miklós árvízi hajós által 1848. június 18-án megfogalmazott lakosságcseretervet. Miközben a romániai közéletben a legsúlyosabb tabutéma az „erdélyi kérdés” volt, a Kolozsvári Katonai Törvényszéken az „erdélyi kérdés” megoldási módozatait vitatták. Ez az egyetlen romániai politikai per, amelyben „érintett” a magyar irodalmi, szellemi és politikai élet számos kiválósága: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Bibó István. Dobai Istvánéktól teljesen függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök szintén kidolgozta a magyar–román lakosságcseretervet, és kiszámolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az előbb említett, úgynevezett „hazaárulási perek” különlegessége abban áll, hogy vallási hovatartozásuktól függetlenül mindannyian Márton Áron püspöktől, a 20. század legnagyobb magyarjától kértek tanácsot, eligazítást.
Iskolások is belekeveredtek
Külön kell szólnunk a számbelileg legtöbb elítélttel „büszkélkedő” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetéről, az EMISZ-ről. Sok mindent leírtak, elmondtak az elsőrendű vádlottról, Orbán Lászlóról. De azt most és először fogalmazom meg: nagyon ismerte a magyar helyesírás szabályaival viaskodó szakmunkás tanulók világát. Kétlem, hogy ma akadna olyan tanár, pedagógus, aki rá tudná venni a szakmai iskolák tanulóit, hogy megírják szülőfalujuk történetét. Orbán Lászlót közel két napon át Márton Áron püspök is vendégül látta, és helyeselte a székelyföldi magyarság művelődési helyzetére vonatkozó tervezetét. Sem akkor, sem később nem volt egyetlen olyan szervezkedés sem, amely annyira pontosan látta a vegyes házasságok hátrányait, mint az EMISZ. A háromszéki, brassói, Udvarhely megyei szakmunkás fiatalokat tömörítő szervezet sokkal mélyebb, világosabb programot mondhatott magáénak, mint a jóval jelentősebbnek tartott, 1956-hoz kapcsolódó szervezetek! Most készítem elő kiadásra az 1000 oldalas forráskiadványt, amelyből egyértelműen kiderül: a román kommunista hatalom akkora veszélyt látott az EMISZ-ben, hogy felgöngyölítése után elrendelte a magyar nyelvű szakmunkásképzés azonnali felszámolását! Az emlékház most bemutatott dokumentumaiból az is egyértelműen kiderül: 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben a magyar értelmiségi képzés legfontosabb központja, a „Bolyai” Tudományegyetem ellen indítottak pert. Mint ahogy már 1956-ban elhatározták az európai hírnevű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kétnyelvűsítését, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ellen ma folyó hajszát jobban megértjük, ha megismerjük a Székely Ifjak Társasága, a SZIT itt látható periratát. A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége a maga 59 elítéltjével, tanár-diák perével – a csíkszeredai Puskás Attila biológus, a sepsiszentgyörgyiek népszerű kutatója, közírója nevéhez kapcsolódó peréhez hasonlóan – önmagában jelezte, hogy a kommunista diktatúrával szemben álló ifjúság, értelmiség megtalálja a belső ellenállás modus vivendijét. Akárcsak a temesvári, kisdiákokból álló Bíbor Banda elnevezésű csoport vagy a Fekete Kéz elnevezésű, szintén szakiskolásokból, diákokból és egyetemi hallgatókból álló csoport.
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. május 24.
Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro
2014. május 29.
Államálmok Erdélyben (I.)
Erdély és az erdélyi magyarság történelmi sorsát az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége döntötte el. A történelmi Magyarország délkeleti területeit hamarosan a nagy-román állam kebelezte be, a Bánságon a szerb állammal osztozva. 1918. október 12-én, a Román Nemzeti Párt Nagyváradon bejelentette, hogy nem ismeri el a magyar törvényhozást. A magyar politika már elkésett az államnak a nemzeti autonómia elve alapján való újjászervezéséről, megőrizendő annak történelmi kereteit. Kudarcba fulladtak Jászi Oszkár november 13-i aradi tárgyalásai is a román nemzetiségi vezetőkkel.
Wilson amerikai elnök, még a háború lezárulása előtt, egy 150 fős munkacsoport elemzésén alapuló, 14 pontba tömörített békejavaslatot tett. A tanácsadója, Edward M. House ezredes által véglegesített elvek előírták, hogy az elkövetkezendő béketárgyalások nyíltak és átláthatóak legyenek, a háborús okok megszüntetésével igazságos és stabil béke jöjjön létre, mely biztosítja a békeszerető országok biztonságát, az erőszak és az önző agresszió megszűnését. Alapelvként fogalmazódott meg a minden néppel szembeni méltányosság, s annak jogossága, hogy egyenlő szabadságban éljenek. A javaslat 10. pontja előírja: „Ausztria–Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a népek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket”. Wilson februári újabb négy pontja szerint a népek akaratuk ellenére nem tolhatók egyik államból a másikba.
A hadviselő felek a wilsoni javaslatot elfogadták ugyan, de a győztesek a békeszerződésekben ezektől eltekintettek. Voltak azonban, akik a wilsoni elveket komolyan vették, és azok alapján próbálták menteni régiójukat a területéhes kisebb, valamiképp a győztesek oldalára került államoktól.
„Ezekben az időkben a wilsoni eszmék hatása alatt, az önrendelkezés mániájába esett az emberiség. Erdélyben is három köztársaság alakult meg, így Székelyföldön, Kalotaszegen és végül a Bánságban” – írja Ligeti Ernő.
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én tartott nagygyűlésén javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem biztosítja a magyar állam területi integritását, akkor a magyar–román együttélést a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosítsák. Ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, és kérték, hogy a békekonferencián számára is biztosítsanak képviseletet. Az SZNT vezetői, Jancsó Benedek és Ugron Gábor, Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket.
Paál Árpád helyettes alispán a Székely Közélet december 8-i számában úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagy-Romániában, mert „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni”. Ezért a következőt javasolja: „Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni”. Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék.
Gyárfás Elemér 1919 márciusában a Iuliu Maniunak készített tervezetben az önálló erdélyi államiságot, mint az erdélyi kérdés rendezése kulcsát, részletesen kidolgozta. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást talált, és ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Mezey Ödön és Paál Árpád köre egy emlékiratban rögzítette a köztársaság tervét. Az új állam Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérné, és gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával és Magyarországgal.
A köztársaság békés kikiáltására 1919. január 10-én került volna sor, azonban 9-én a román hatalom Paál Árpádot 36 társával együtt letartóztatta.
Január 13-án Valer Neamţiu, a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett prefektus, felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot és a szászok medgyesi hűségnyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával, valamint a Székely Köztársaság elve alapján vélte folytathatónak. Ezt azonban a román fél elutasította.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. május31.
Államálmok Erdélyben (II.)
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása Kós Károly számára nem jelentett tragédiát. Ellentétben a hivatalnokértelmiséggel, mely az államhoz ragaszkodott, Kóst népéhez, szülőföldjéhez kötötte a hűség, s mikor amazok az állam után vándoroltak, Kós hazajött népének szolgálni.
Kós Károly és társai szervezkedni kezdtek, és Bánffyhunyadon bejelentették a Kalotaszegi Köztársaság megalakítását.Az elvi megalapozásához a kolozsvári Keleti Újság –amelynek szerkesztőségében ott találjuk Szentimrei Jenőt, Paál Árpádot, Zágoni Istvánt, Ligeti Ernőt és Kós Károlyt is – által terjesztett eszmék is hozzájárultak. Szerintük a köztársaság létesítésének gondolatát az teszi indokolttá, hogy a kalotaszegi magyarságot nagy román tenger veszi körül, és e nyelvsziget önálló állami berendezésének létjogosultságánál így mi sem természetesebb. A Köztársaság lakossága kb. 40 ezer lélekre tehető, pontos határvonalát nem ismerjük. ElnöknekAlbrechtLajost választották meg.
Grandpierre Emil főispán egy küldöttség élén fölkereste a szebeni román Kormányzótanácsot, és javasolták, hogy Erdély magyarlakta területén magyar, a románon román, a vegyes lakosságú területeken vegyes legyen a közigazgatás, azonban a Kormányzótanács hallani sem akart javaslatukról. A Kolozsvárra visszatért küldöttség Apáthy Istvánt, Kelet-Magyarország főkormánybiztosát, akinek a békeszerződés aláírásáig a magyar államot kellett volna képviselnie börtönben találta. Ezzel megszűnt a mini állam léte is.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. június2.
Államálmok Erdélyben (III.)
„Duna-Tisza-Maros, erős karjai ölelték őt
Az Erdélyi hegyek óvták a földjét, s a legelőt”
– nosztalgiázik a költő a 24 napig élő Bánáti Köztársaságról.
A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánság a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozott magyarság jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. Ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok mellett várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antant-szövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében minden oldalról betörtek Magyarországra.
A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a magyarokon kívül elsősorban a németek próbálták megmenteni a tájegységet a széthullani látszó állam számára.
A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-i megalakítása után Temesváron magát elnöknek nyilvánítva, kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására Bartha Albertet nevezte ki miniszternek. Az új állam vezetői a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal kísérleteztek, hogy egy széleskörű autonómiát biztosító rendszerrel győzzék meg a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.
Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat.
A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antant-csapatokkal. A franciák november 19-ig a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.
A sokáig háborúval fenyegető román–szerb konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.
Erdélyben ezzel lezárult a wilsoni elvek gyakorlatba ültetésének reménye. A béketárgyalások folyamán teljesen más modellek szerint döntöttek, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre törekvő közösségek lokális autonómia-tervei.
1918. december 1-jében sem az jelenti az igazi tragédiát, hogy a románság kinyilvánította elszakadási szándékát, hiszen ez az igény hosszú ideje a magyar kormányzat számára is ismert volt. A valódi tragédiát az jelentette, hogy a nemzetállami ambícióit valóra váltó Nagy-Románia később egy pillanat alatt elfelejtette a Gyulafehérváron tett nemes ígéreteket, és sokkal inkább arra törekedett, hogy a magyarság rovására élhesse ki vélt vagy valós nemzeti nagyságát, illetve törlessze korábbi sérelmeit.
Murvai Miklós. Nyugati Jelen (Arad)
2014. június 28.
Köpecről indulva…
A nép ajkán élő mondák serkentőleg hatnak a vendégforgalomra. Jó példa erre Erdővidék északnyugati sarka, Attila hun király feleségének – a székelyek Réka királynéjának – állítólagos sírhelye, ahová egyre nagyobb számú turista látogat.
A Rika-hegységben látható Árpád-kori várromok, a népi képzelet által odavarázsolt mondai alakok felkeltik a múlt iránt érdeklődők kíváncsiságát. Természetes, hogy a mondák valóságtartalma vitatható, de érdemes elgondolkodni azon, hogy Izraelben három helyen mutogatják Mózes sírját, és körülötte virágzik a turizmus. A magyar királyság törcsvári kastélyában Drakula uralkodik, pedig a kegyetlen vajda soha nem járt ott. A nagyszámú turista, illetve zarándok nem rágódik a mondák valóságtartalmán. Ismerünk olyan magyarországi magyar szakos tanárnőt, aki műemléknézés helyett Drakula inget vásárol.
Mielőtt továbbhaladnánk, meghatározzuk a Rika-hegység földrajzi fekvését, mert a bemutatásra kerülő turistaút, gyalogtúra fő célja eljutni a Rikába. A Rika viszont tág körű megnevezés, van, aki a felsőrákosi keresztút környékét is így nevezi. Valójában a Rika az Észak-Persány-hegység Olt-szoros és Hagymási-hágó közti szakaszát jelöli. A népi etimológia szerint mi sem természetesebb annál, hogy e hegy Réka királyné nevét viseli. A gyalogtúrára fel lehet kerekedni a közeli Baróton, Vargyason, Felsőrákoson, illetve Köpecen. Nyilván Udvarhely és Brassó megye irányából is megközelíthető. A kirándulásokon lehetőség adódik a székely települések értékeinek megismerésére. Köpec és környéke
A legideálisabb gyülekezőhelyek egyike Köpec központja, a buszmegálló, a honvédő háborúkban elesett köpeci hősök emlékműve előtti tér. Köpec a honfoglalástól kezdve magyar, később székely település. A Kőcsuk hegyén a székely letelepedés előtti három évszázadban magyar közösségek éltek, ezt igazolják a régészeti kutatások. Itt az első világháború előtt a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Csutak Vilmos, majd 1927-ben a köpecbányai mérnök, Hoffman Géza honfoglalás kori, azaz 10. századi magyar honfoglalókra jellemző lovas sírokat tárt fel. Mielőtt a falut északi irányba elhagynánk, bal kéz felől érdemes benézni a közeli református templomba. A 14. századi alapokon álló és a 19. században átépített templomot a déli oldalon (1926-ban) kibővítik egy bejárati szárnnyal. Ennek kazettás mennyezetén a köpeci nemesi családok címerei láthatóak, melyeket Keöpeczi Sebestyén József – a történelmi Magyarország és Nagyrománia címerét is tervező – hírneves heraldikus készített. Érdekességük, hogy a feliratokat csak tükörolvasással lehet elolvasni. A nyugati karzat mellvédjére festett címerek, valamint az orgonakarzat alatti három kazetta is az ő munkája. Keöpeczi Sebestyén Józsefet neve alapján köpecinek gondolnánk, de ő a történelem furcsa játékaként 1919-ben került a faluba. A háború végén a szülőföld védelmére önkéntes alapon szerveződő Székely Hadosztály hadnagya volt. Miután a többszörös túlerővel küzdő hadtest egy része megadja magát az Erdélyt megszálló román hadseregnek, rövid fogság után kényszerlakhelyre internálják őket. Keöpeczi Sebestyén kényszerlakhelyeként – neve alapján – Köpecet jelölik ki.
A templomnéző után – a Barót felé vezető úton északra haladva – a falut elhagyva, a Köpec patakán – amelyet gyakran neveznek Barót patakának, a hidat Barót hídjának – átvezető híd után, bal oldalon megtekinthető a 300 éves, 35 méter magas, 7,3 méter kerületű famatuzsálem, a köpeci szil, amely 2011-ben Romániában elnyerte az Év fája címet.
1848-ban vívott csaták
A köpeci szil tanúja volt a székelyek két, szabadságért folytatott csatájának. Az elsőt közvetlen közelében vívták 1848. december 9-én. Az első osztrák katonai egységek Erdővidéken törnek be, mert a szomszédos Udvarhelyszéket Heydte osztrák katonai parancsnok tartja megszállás alatt, ugyanakkor Brassó irányából is érkeznek csapatok. Heydte, miután a november 30-i, Hidvégnél zajló csatában visszavonulásra kényszerül, december 9-én a köpeci híd közelében megtámadja az erdővidéki őrséget, és kisebb győzelmet arat. Heydte a háromszéki székely önvédelmi harc megtörésére, a székelység megfélemlítésére adja ki a parancsot Köpec elpusztítására. Miután mindenkit a saját házába rendel, este felgyújtatja a falut, és ördögi megfontolásból a szomszédos Ágostonfalva román népét (is) odarendeli a székelyek és a románok közti feszültség gerjesztésére. Az éjszakai rablás-fosztogatás idején sorra kerülő öldöklésben félszáz köpeci civilt, asszonyt, gyermeket és öreget mészárolnak le.
Köpec hídját elhagyva, az út jobb oldalán álló közeli kopjafa jelzi a csata helyét. Mivel a székely nép köztudottan makacs, szabadságvágya jóval erősebb, mint ahogy azt a megszállók gondolják, alig négy nap múlva – a felsőrákosi bekötőút környékén, a Véczer nevű domb nyergénél, másképp Rikánál –, 1848. november 13-án megbosszulják Köpec pusztulását. A székely határőr-katonaság, a frissen alakult nemzetőrök csapatai és a Gábor Áron öntötte ágyúk tüzérei, élükön az ágyúöntő tüzérparancsnokkal, néhány órás csatában tönkreverik Heydte nyolcezer fős seregét. (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. július 12.
A kolozsvári piarista templom Szent Cecília kórusának elindítója és névadója, Márton Áron püspök
A kolozsvári piarista templom Szent Cecília kórusának krónikája elnevezésű album Tomcsicsuk Matild krónikás kézírásos feljegyzései révén becses hely- és egyháztörténeti adalékokat őrzött meg az utókor számára.
1956 júliusában felröppent az örvendetes hír, Gregoria tisztelendő nővér énekkar szervezésébe kezdett. A leendő tagok nagy örömmel fogadták a hírt – a bejegyzések szerint – „Hiszen lesz végre egy kis közösség, ahol Isten dicsőségére dolgozhatnak!” A jelentkezési kedvet még jobban fokozta, amikor Gregoria nővér bejelentette, hogy „a Püspök úr [Márton Áron] óhaja volt, hogy a piarista templom »mintatemplommá« legyen. S őt bízta meg, hogy énekkart szervezzen, melynek komoly munkája és hivatása lesz!”
A többször megemlített Gregoria tisztelendő nővér – „polgári” nevén – Forrai Magdolna (Magyarszék, Baranya vármegye, 1918. január 22. – Debrecen, 1983. március 17.) tanárnő legfontosabb életrajzi adatai: A gimnáziumot Debrecenben a Svetits Intézetben végezte. 1934-ben belépett a Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek rendjébe, 1938-ban tett örök fogadalmat. A kolozsvári Marianum római katolikus tan- és leánynevelő intézetben kezdett tanítani. Kolozsvárt, 1944-ben jelent meg a népzene iránti elkötelezettségét tanúsító monografikus szintű műve: Népi zenénk a nemzeti öntudat fejlesztésében. 1948-ban – a szerzetesrendek felszámolásának időszakában – fizikai munkás és kántor-karnagy. 1965-től egykori Alma Matere, a debreceni Svetits Leánygimnázium ének-zene tanára. Domokos Pál Péter ösztönzésére 1958 és 1959 nyarán Kájoni János Cantionale Catholicum egyházi énekeskönyve alapján részletes és alapos népének-gyűjtést folytatott Háromszék, Udvarhely és Csík megyében.
Gyulafehérvárt, 1957 májusában Gregoria nővér a kórus ügyében Márton Áron gyengélkedése miatt nem tudott személyesen beszélni a Püspök atyával, csupán levélben tudta előterjeszteni az énekkar kérését.
„Szeretett jó Püspök Atyánk!
Énekkarunk a napokban elhatározta, hogy levélben fog jelentkezni szeretett Püspök Atyánk előtt. Közös óhaj és ragaszkodás volt elindítója ennek a levélnek.
De ez a levél nem csupán betűkből fog állani! Hanem élő, eleven, hálás szívekből, melyeket énekkarunk tagjai tesznek a holt betűkön keresztül szeretett Püspök Atyánk – elindítójuk – elé és kérik, hallgassa meg gyermekeit.
Az első szavunk tele van köszönettel és hálával! Köszönjük, hogy énekkarunk létesítésével nekünk alkalmat adott, hogy tevékenyen dolgozhassunk: Isten dicsőségén és a lelkek megszentelésén. Ez a kettős célunk nagy örömmel és lelkesedéssel tölt el mindnyájunkat!
De köszönjük azt is, hogy énekkarunk által valami közösségbe kerülhettünk, aminek hiányát kiszikkadt lelkünk már évek óta szomjazta. Létszámunk szaporodása is ezt bizonyítja: sokan áhítoznak a külső hajsza után egy kis lelki oázisra. Itt pedig ez vár reánk! Szeretett vezetőnk – Gregoria tisztelendő nővér – nemcsak énekelni tanít, hanem észrevétlenül a lelkünket is neveli, és közelebb viszi az Úr Jézushoz! Meg is áldja őt ezért a jó Isten! Így a legnehezebb, fárasztó napok után is örömmel sietünk az énekpróbákra, mert itt lelkünk telítődik és kipiheni az élet okozta fáradságot.
S nem utolsó sorban köszönjük, hogy »liturgikus« énekkar lettünk, s így rendre megismerjük, megszeretjük az igazán szép egyházi zenét, és megtanuljuk azt értékelni!
A sok jóért mondunk tehát köszönetet szeretett Püspök Atyánknak, mert óhajával, megbízásával ezt létrejönni engedte. Hálás imánk kíséri ezért fárasztó, sok gonddal teli életét és munkáját!
Énekkarunk hő kívánsága már, hogy meg legyen keresztelve, nevet kapjon. Ezért nagyon szépen kérjük szeretett Püspök Atyánkat, tessék számunkra nevet választani és továbbra is őrködni munkánk, fejlődésünk felett!
Egy másik tervünk az, hogy énekkarunk örökítse meg egy Krónikában munkájának főbb eredményeit, fejlődési menetét. De ezt a Krónikát szeretnék, ha Püspök Atyánk áldása nyitná meg, és ezzel indulhatna útjára. Ezért kérjük, tessék nekünk elküldeni néhány soros áldását!
Ígérjük, hogy a jövőben, a szent zenében való buzgósággal, mindig nagyobb elmélyedéssel és áhítattal akarunk helyt állani, hogy így szeretett Püspök Atyánk óhaját tehetségünk szerint megvalósíthassuk.
Áldó kezét szeretettel csókolják hálás gyermekei:
Kolozsvár, 1957. II. 11.
a »névtelen« Énekkar tagjai”
A kórus levelének átvétele után a Püspök Atya megüzente, hogy írásban fogja véleményét kifejteni. Gépírásos válasza a feladást követően egy hét múlva érkezett meg a címzetthez.
„D. a J. Kr.!
T. FORRAI M. GREGORIA NŐVÉRNEK
Kolozsvár
A kolozsvári piarista templom énekkarának jelentkezését és eddigi munkájáról való beszámolóját örömmel vettem.
A buzgó énekesek és lelkes vezetőjük munkájára Isten áldását kérem. Hogy pedig ne legyenek „névtelenek”, ajánlom Szent Cecíliának, az egyházi zene égi pártfogójának nevét.
Gyulafehérvár, 1957. február 14-én
FŐPÁSZTORI ÁLDÁSOMMAL:
+ Áron
püspök”
A kórus tagjai vezetőjükkel együtt örömmel olvasták az erdélyi püspök székhelyéről érkezett levelet. Szent Cecília római szűz vértanúban a 15. század óta a zenészek, a hangszerkészítők és a szent zene védőszentjét tisztelhették. Rövidesen Márton Áron levelére adandó válaszukat is megfogalmazták, melyet a következő megszövegezéssel küldtek el a kolozsvári egyházi szkólát elindító és névadó Püspöküknek.
„Szeretett jó Püspök Atyánk!
Örömmel vettük áldást küldő levelét. Hálásan köszönjük, hogy énekkarunk nevet kapott Püspök Atyánktól.
Egyben szeretettel meghívjuk március 3-án tartandó első egyházzenei ájtatosságunkra.
Ígérjük, minden erőnkkel azon fogunk dolgozni a jövőben, hogy Püspök Atyánk óhaja szerint az Isten dicsőségét előmozdítsuk a lelkekben.
Áldó kezét hálás szeretettel csókolják
Kolozsvár, 1957. II. 25.
gyermekei:
a »Cecília Énekkar« tagjai”
A gyulafehérvári püspökség épületében 1957. június 6-tól tíz évig házi őrizetben lévő Márton Áronnal még az írásbeli diskurzus is nehézségekbe ütközött. Ezen időszak alatt arról természetesen szó sem lehetett, hogy székhelyét elhagyhassa, s részt vehessen Erdély másik városában megtartott egyházi jellegű rendezvényen. Ezért nem tudott élni a Szent Cecília kórus szíves invitálásával, hogy személyesen győződhessen meg vallásos elkötelezettségükről és magas szintű zenei énektudásukról. Meghívásukat örömmel fogadta, de annak el nem fogadható okát természetszerűleg nem indokolhatta meg. Főpásztori áldásával igyekezett áthidalni az őket elválasztó földrajzi távolságot, hogy lélekben mégiscsak találkozhassanak.
„D. a J. Kr.!
Tisztelendő FORRAI M. GREGORIA nővérnek
Kolozsvár
Templomi hangversenyükre szóló meghívójukat köszönettel vettem.
Köszönöm a meghívást s még inkább a »Szent Cecília kórus« szép munkáját.
A kórus lelkes tagjainak és érdemes vezetőjüknek a Szűzanya oltalmát kéri, és főpásztori áldását küldi
Gyulafehérvár, 1958. december 12-én.
+ Áron
püspök
Tisztelendő
FORRAI M. GREGORIA
nővérnek
KOLOZSVÁR”
Az eddig közöletlen levelekből is kitűnhet, hogy Isten szolgája, Márton Áron a zenét, mint különlegesnek minősített művészeti ágat az akkori rendkívül nehéz politikai és gazdasági viszonyok közepette is igyekezett támogatni, és annak egyháza értékrendjében a megillető helyet biztosítani. Minden bizonnyal egyetértett Johann Sebastian Bach megállapításával: „Minden zene célja [...], hogy Isten dicsőségét zengje, és kikapcsolódást nyújtson a lélek számára; ahol ezt nem tartják szem előtt, ott nem zene szól, csak pokoli lárma.”
A napjainkban működő Szent Cecília kórus a kolozsvári Szent Mihály-templomban teljesíti a liturgikus események során Isten dicsőségére vállalt egyházzenei szolgálatát.
Sas Péter, Szabadság (Kolozsvár)
2014. július 25.
Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 4.)
A román betörés
Románia – közelinek ítélve a központi hatalmak vereségét, s hogy az igényelt területrészeket megszerezze – augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződéssel csatlakozott az antanthoz. A hadba lépésért cserébe Romániának ígérték részben Bukovinát és a Bánságot, a történeti Erdélyt s az attól nyugatabbra lévő területeket, nagyjából a Tisza vonaláig, mely térségnek akkor a románság mellett jelentős magyar, német, ukrán, szlovák és szerb lakossága is volt.
E titkos paktumban a román fél kötelezte magát, hogy megszakítja gazdasági kapcsolatait Németországgal, és augusztus végéig támadást intéz addigi szövetségese, a Monarchia ellen. Romániának orosz részről is katonai támogatást ígértek. A románok 1916. augusztus 27-én Bécsben átadták a hadüzenetet a Monarchiának, a három román hadsereg több mint 300 ezer katonával azonnal átkelt a Kárpátok valójában őrizetlenül hagyott hágóin. A támadás az egész határvonalon, minden erre használható szoroson egyszerre történt.
A menekülés
A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására, ez pedig elsősorban a magyar és szász városi népességet és Székelyföldet érintette. Az országutak megteltek szekerekkel és állatcsordákkal, a szülőföldje elhagyására kényszerített lakosság tömegeivel. Az arányaiban szűk területekre vonatkozó megszállás a korabeli társadalmat mélyen megrázta. A sérelmek egyik forrása a vidék lehető legrosszabb módon irányított és lebonyolított kiürítése volt. A kormány nem értett egyet a hadvezetéssel a kiürítés mértékét tekintve. A katonaság minél nagyobb területről, minél több embert kívánt kitelepíttetni, hogy a hadműveleteket ne zavarják a helyben maradt civilek. Közben kompromisszum született arról, hogy csak a hadra fogható lakosságot, illetve a hadianyagot szükséges a megszállás előtt álló területekről kivonni. Csakhogy a támadás hírére az érintett megyék lakosságának nagy többsége pánikszerűen menekülni kezdett, s a hatóságoknak nem sikerült úrrá lenniük a helyzeten. A menekülés torlódást, fennakadást okozott az országutakon, mert a vasutat csak nagyon kevés menekülő és csak az első napokban vehette igénybe. Az emberek szerették volna minél több ingóságukat magukkal vinni, háziállataikat is beleértve. A továbbiakban a jószág ellátása nagy nehézséget okozott, a legtöbben arra kényszerültek, hogy megszabaduljanak tőlük, ezért jóval áron alul eltékozolták takarmány nélkül maradt állataikat. Nehéz kérdés a menekültek számának megbecsülése. Különféle számadatok láttak napvilágot, száz-kétszázezer személytől egészen millióig terjedtek a becslések. Az Est című központi újság beszámolója szerint Sepsiszentgyörgy körülbelül 11 ezer lakosából alig több mint ötszázan maradtak vissza. Ugyanakkor sok település teljes lakossága otthon maradt, vagy rövid menekülés után magát meggondolva hazatért. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó, károkat összegző esperesi jelentés szerint az itteni harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők nagy része még a megszállás előtt visszatért, illetve háromból nem menekültek el nagy számban. A lakosság menekülésével kapcsolatosan két kérdés merül fel: életkörülményeik figyelemmel követése, majd később visszatelepülésükről is szót ejteni, annak ellenére, hogy erre vonatkozó forrásokban nem bővelkedünk. A témával szorosan összefügg a rövid román megszállás és annak hatása a helyben maradt lakosság életének mindennapjaira, valamint a megszállott területeken okozott anyagi károk mértéke. Mindezekről, valamint a menekülés problematikájával kapcsolatosan Bálint Dénes 1916. december 23-i polgármesteri jelentéséből tájékozódhatunk, ennél kevésbé részletes, de néhány érdekes adattal szolgál dr. Király Aladár, Háromszék vármegye alispánja 1917. január 30-án a vármegyei közgyűlésen elhangzott beszámolója is. A háborús viszonyokkal és az 1916-os harctéri kudarcokkal, a várható román megszállással és annak következményeivel a kormány túl keveset és csak felszínesen foglalkozott. Erre utal többek között a menekülők vasúton való kitelepítésének szükségessége és az ezzel kapcsolatos bonyodalmak. A Háromszék vármegyei lakosság részére körülbelül ezer vasúti kocsit ígért a belügyminisztérium, amiből a valóságban semmi sem lett. Így indult meg a népáradat Udvarhely vármegye irányába. Az alispán erről a szomorú eseményről így emlékezett: „Reményvesztett keserű csüggedéssel voltak tele a szívek. Ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő felé, alig-alig mentve meg valamit, s hátrahagyva minden vagyonát, termését, házát, temetőit.” Bálint Dénes állítása szerint Sepsiszentgyörgy lakosságából a kiürítés alkalmával a menházat és a kórházat is beleszámítva körülbelül 150-en maradtak helyben. A menekülés közben viszont sokan meggondolták magukat és visszatértek, így a város lakosságának számát a rövid román uralom alatt 600–700-ra teszi. Ez a számadat jórészt egyezik az Est című újságban közöltekkel.
Homályban a végcél
A kormány felkészületlenségére utal az a fejetlenség is, ami a menekülők végcéljának kijelölését illette. Több kelet-magyarországi vármegyét is megjelöltek befogadó közegként, az útra kelők viszont indulásuk idején még nem ismerték végállomásuk helyét. Az alispáni jelentésből mindez kitűnik. Elmondása szerint ő személy szerint augusztus 28-án délután 6-kor hagyta el a várost. A homoródoklándi járás főszolgabírójától úgy értesült, hogy Hajdú megye a végállomás, Udvarhely vármegye alispáni hivatala pedig Bihar megyét jelölte letelepedésük helyéül. Balavásáron a kormánybiztossággal távbeszélő összeköttetés eredményeként tisztázódott, hogy Békés megyét jelölték ki számukra utazásuk végcéljául. A következő települések fogadták a menekülőket: Gyula, Vésztő, Gyoma, Szarvas, Orosháza és Békés. A háromszéki menekültek közül némelyek úgy határoztak, hogy nem térnek haza, ezek számára az államsegély folyósítását megszüntették. A menekülés idején, de Békés megyébe érkezésük után is a közigazgatási elöljárók elsőrendű kötelességüknek tekintették az emberek érdekeinek képviseletét: segélyeket osztottak szét, útbaigazításokkal látták el a rászorulókat. A Háromszék megyei különítmény őszinte támogatóra lelt Dósa Endre székely származású Kolozs vármegyei alispán személyében, akinek külön érdeme az állatállomány kedvező elhelyezése.
(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. augusztus 15.
Különös békeszerződés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (7.)
„A Monarchia és Németország 1917. december 9-én Focşani-ban fegyverszünetet, majd 1918. május 7-én Bukarestben békeszerződést kötött Romániával. Ez a szerződés, mondhatni, a világtörténelem legenyhébb békefeltételeire épült: a Monarchia egészen keskeny sávban kapott határkiigazítást a Kárpátokban, egyszerűen avégett, hogy a román tüzérség ne tudjon a hegygerinc nyugati, illetve északi oldaláról támadóállást elfoglalni. A megszerzett területen különben alig élt számottevő lakosság, így Erdély etnikai képe nem változott meg. A békeszerződés értelmében a román hadsereg megtarthatta teljes fegyverzetét. Ezekkel a fegyverekkel vonult be Erdélybe néhány hónappal később, a Monarchia hadseregének összeomlása után.” (Pomogáts Béla: Ember az embertelenségben)
Belső hadszíntér
A hirtelen rázúduló veszedelem következtében a vármegye lakossága fokozott mértékben károsodott. A helyzetet tovább rontotta, hogy mire az emberek visszatérhettek otthonaikba, a szövetséges katonákat találták ott, akik a maradék tartalékaikat is felélték vagy rekvirálták. Készült egy másik, a miniszterelnökhöz küldött felirat is, amelyben a kárpótlás elmaradását sérelmezték, a legfőbb vezetést figyelmeztették, hogy a vármegye lakossága kárpótlás nélkül már nem bírhat ki még egy telet. A kialakult siralmas állapotokról dr. Török Andor alispán 1918 májusában számolt be, hogy a megye már 20 hónapja belső hadműveleti területnek számít, emiatt a postai, távíró szolgálat szünetelt, de rendkívüli nehézségekbe ütközött a szállítás is. 1917-ben katasztrofálisan rossz termés volt. A hiányt csak az Alföldről lehetett volna pótolni, de a szállítási fennakadások következtében ez csak nagy nehézségek árán sikerülhetett. Gyakorlatilag élelmiszerhiány alakult ki. 1917. október 4-én a városi képviselő-testület megállapította, hogy a közélelmezés a háborús viszonyok között a hatóság legnehezebb feladata. Szükségessé vált a jegyrendszer általánosítása. A lakosság ellátásával kapcsolatos súlyos fennakadások kötelezővé tették a közélelmezési ügyosztály felállítását. Az élelmiszerhiány ugyanakkor lehetőséget kínált némelyek számára, hogy uzsoraáron értékesítsék eltitkolt készleteiket. 1917 márciusában a kenyérnek fogyasztási igazolvány nélküli forgalmazásáért Apor Jánost a rendőrség 150, Voloncs Mihálynét 75 koronával büntette. Tejdrágítás miatt Juga Józsefnét 60 koronával bírságolták. A cukornak jegy nélküli árusításáért Kozma Lajosnét 60 koronával, szalonnadrágítás vétségéért Pál Lajost 75 koronával büntették. A hatóságok számára az 1917-es év kiemelkedő fontosságú feladatát jelentette a román megszállás elől Kelet-Magyarországra menekültek hazatelepítésének megszervezése. A türelmetlenebbek a román visszavonulás után mindjárt hazaindultak ugyanolyan módon, ahogy azt fél évvel korábban tették, szekereik és lovaik segítségével. 1917 február elején a belügyminisztérium megállapodott a központi vasúti igazgatósággal, hogy a sok ezerre tehető menekült számára naponta két-két szerelvényt biztosítson. Jó hírként nyugtázták, hogy az Udvarhely, Brassó és Háromszék vármegyei hazatérőket már útnak is indították.
1917. október elején Sepsiszentgyörgy felszabadításának első évfordulóját a katolikus és református templomban is istentiszteleten ünnepelték meg.
A meglévő súlyos gondok mellett más természetű, aggodalomra okot adó jelenség is izgatta a hatóságokat. Alispáni jelentés szerint kormányértesülésekből tudható volt, hogy orosz fogságban lévő magyarok körében a forradalmi ideológiát elsajátítók száma igen magas, és várni lehetett az ilyen személyek tömeges hazatérését. A főszolgabírák figyelmébe ajánlotta, hogy készüljenek fel erre, és jelentsék az estleges baloldali agitációt körzetükben. Sepsiszentgyörgyre ugyanakkor nagyobb számú hadifoglyot irányítottak. Két okból is elrendelték a hazatérő rokkant katonák ideiglenes elkülönítését: a járványfertőzések miatt, másrészt a „szellemi mételytől”, a különböző forradalmi, főleg bolsevik eszméktől való fertőzöttségük okán. Közben a szegénység egyre nagyobb méreteket öltött, ezt csak fokozták az általánossá váló rekvirálások. A szarvasmarhákat rendszeresen potom áron eltulajdonították a gazdáktól. A Székely Nép 1918. január 16-án írta: „Ha ezt a brutális eljárást be nem szüntetik, rövidesen összeomlik a székely gazdasági élet. Követeljük, hogy azonnal vessenek véget ennek a rekvirálásnak, amely az ellenséges betörés kárát megismétli.” 1918 februárjában az hír járta Sepsiszentgyörgyön, hogy a rekvirálás mindenre kiterjed, most már nemcsak élelmiszert, hanem még a fehérneműt is elviszik. A hírek arról is szóltak, hogy mindent visznek a hatóságok, még a létfenntartáshoz szükséges élelmet is. Más alkalommal azzal riogatták az embereket, hogy a lakosság teljes burgonyakészletét elkobozzák, még a vetőmagot is.
Új román invázió
1918. november 11-én dr. Török Andor alispán a bonyolult katonai, politikai és nemzetbiztonsági helyzetről tartott közgyűlési beszámolót. Újabb román invázió valószínűségét említette, miközben Magyarországon kitört a forradalom, ami a háború befejezését vonta maga után Magyarország számára. Az új hatalom az államiságot más alapokra helyezte. A kormányzást az Országos Nemzeti Tanács ragadta magához. Mindenütt megalakultak ennek a helyi szervei, így történt Háromszék vármegyében is. Az alispán hangsúlyozta, hogy nincs fontosabb teendő, mint a közrend, köznyugalom, a személyi és vagyonbiztonság helyreállítása. Az ellenséges betörés esetén senki sem kötelezett távozásra, aki csak teheti, maradjon helyben, mert ezzel javait jobban védheti. Véleménye szerint: „Mivel már nem vagyunk hadviselő felek, az idegen csapatok csak bevonulnának hozzánk, és mi az egész világ nemzetközi oltalmába ajánlanánk magunkat.” 1918. november 2-án a városi tanács polgárai számára hirdetést bocsátott ki arról, hogy a független, szabad és önálló Magyarország kormánya a nemzeti tanács elvei alapján Károlyi Mihály vezetésével megalakult. A városi tanács sürgönyileg köszöntötte az új miniszterelnököt. 1918. november 14-én belügyminisztériumi távirat értesítette a törvényhatóságot az idegen megszállás közeli bekövetkezéséről. Sepsiszentgyörgy képviselő-testülete kimondta, hogy a városi hatóságok idegen csapatok általi megszállás esetén helyükön maradnak, munkájukat tovább folytatják, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a megszálló csapatok jóakaratát a lakosság részére megnyerjék. Időközben Ojtozban és Bereckben román katonák jelentek meg. 1918. december 14-én pedig már a megszállás tényéről tett jelentést a polgármester. Dumitru Tigoianu százados parancsnoksága alatt mintegy 120 főből álló katonaság érkezett a városba. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a megszállás már nem rövid lejáratú kalandnak minősült, mint korábban, hanem immár a győztes hatalmak diktálták a vesztesek számára kötelező békefeltételeket. Ez pedig Magyarország területe kétharmadának, ezzel együtt Erdély elvesztéséhez is vezetett.
Vége
Cserey Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 23.
Bocskai-napok: történelmi zászlókkal ünnepeltek Nyárádszeredában
Történelmi magyar és székely zászlókat mutattak be a hétvégén Nyárádszeredában a huszonkettedik alkalommal megszervezett Bocskai-napok ünnepségsorozaton.
A programsorozatot a Bocskai István-középiskola diákjainak irodalmi öszszeállításával nyitották meg pénteken a helyi a művelődési házban. A magyar zászlókat illetően Kollár Zsolt, Nyárádszereda magyarországi testvértelepülése, Örkény jegyzője elmondta, a Határok Nélkül – Magyartól Magyarig Kulturális és Turisztikai Egyesület úgy gondolta, hogy érdemes rekonstruálni a történelmi zászlókat és azokat bemutatni Magyarországon és a határon túl is.
A székely zászlókról, illetve a 2009-ben létrejött Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportról a székelyudvarhelyi Mihály János történész tartott előadást. Bár eredeti lobogók csupán a 18–19. századtól maradtak fenn, de a történelmi leírások, templomi falfestmények és egyéb források alapján jól sikerült rekonstruálni a középkori zászlókat is.
A tervezett 23 zászlóból eddig 19 készült el, és a tehetséges brassói fiatal mester, Puskás-Bajkó Gábor műhelyéből kerültek ki a 14. századtól az 1941-ig terjedő korszak jelképei.
Találni közöttük 15. századi székely ispáni zászlót, Marosvásárhely Mátyás királytól kapott zászlaját, régi székely lovassági és gyalogsági lobogókat, Székely Mózes lovassági és fejedelmi zászlóit, Hans von Aachen németalföldi mester készítette lobogók rekonstrukcióit, de a sorban ott vannak Csíkszék, Udvarhelyszék, Csík és Udvarhely vármegye zászlói, 1848-as és az 1919-ben készült székely hadosztályi lobogó is.
Szombaton az érdeklődők közönségtalálkozón találkozhattak a Duna TV Hazajáró című turisztikai-honismereti műsorának két műsorvezetőjével, Jakab Sándorral és Kenyeres Oszkárral, akik bemutatták a tavaly januárban, Nyárádszeredában forgatott filmrészletet, de a forgatási bakikat is láthatták a helyiek.
A beszélgetés után Nyárádszereda polgármestere, Tóth Sándor hívta színpadra Aszód, Simontornya, Szerencs, Örkény, Hajdúdorog és Mór küldöttségeinek képviselőit, akik a testvértelepülések üdvözleteit, jókívánságait tolmácsolták.
A Bekecs néptáncegyüttes kis- és középcsoportjának fellépése után a főtérre vonultak az ünneplők, ahol az egykori erdélyi fejedelem 99 éve álló szobrát koszorúzták meg.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Jancsó Benedek: A székelység a[z egykori] magyar állam keleti részében ([Avagy: Miért állunk „csehül”?])
Erdély, geográfiai értelemben véve, délkeleti Ma­gyarország, természeti alakulata szerint a Kárpátok hegyrendszeréhez tartozó magas hegylánctól övezett medence. Egész középső része dombvidék, amelynek átlagos magassága a tenger színe felett 400–500 méter. A Keleti-Kárpátok hatalmas párkányhegység gyanánt északtól, Máramaros havasaitól kezdődően délkeleti irányban az Erdély délkeleti szögletében emelkedő Csilyános hegytömbig húzódik, ahol majdnem derékszög alatt törik meg, és mint déli párkányhegység folytatódik keletről nyugat felé, egészen az aldunai Vaskapuig, bástyafalként választva el Erdélyt a román királyságtól.
Nyugaton a magyar Alföld felé a medencét szegélyező hegyek sora nem olyan határozott választóvonal, mint a keleti és déli határhegység. A hegypárkányzat itt sokkal szaggatottabb és alacsonyabb. A Duna vízrendszeréhez tartozó számos folyó völgyén át járhatóbb is. A nyugat felé folytonosan lankásodó hegyvidék majdnem észrevétlenül megy át a magyar Alföldnek a Tisza folyótól keletre fekvő síkságába. Ezt a 102 787 négyzetkilométer (más adat szerint 103 003 négyzetkilométer) területet csatolta a trianoni békeszerződés a román királysághoz. Ε területen az 1910-es népszámlálás adatai szerint 5 265 000 főnyi lakosság él, amelyből a 2 800 000 főnyi románsággal szemben 1 705 000 magyar, 560 000 német, 54 000 szerb és 146 000 tót, horvát, bolgár stb. más nemzetiségű lakosság él, mégpedig nemcsak elszórt kisebb nyelvszigetek alakjában szorítva be a románság közé, hanem igen jelentékeny nagyságú összefüggő tömegekben is, hiszen a magyar etnikumnak második nagy területe éppen Erdélynek keleti sarkában, a Maros, az Olt és a két Küküllő folyó felső folyásának termékeny völgyeiben, az úgynevezett Székelyföldön, Háromszék, Csík, Udvarhely és Marostorda vármegyékben van. Ε területen tömör egységben több mint félmillió magyar él, csakis a terület szélein vegyülve román lakossággal.
A székelységnek egy másik 45–50 000 főnyi tömege nyugat felé Erdélynek majdnem a közepén, az Aranyos folyó alsó folyásának termékeny síkságán, a hajdani Aranyosszékben, a Nagyenyed, Felvincz, Toroczkó, Torda és Gyéres között fekvő területen él. Ezt, a két területen lakó magyarságot nevezik székelynek, amely egyik törzse a magyarságnak, s amely ez országrész történetében egészen napjainkig igazán jelentékeny és előkelő politikai szerepet játszott. Erről az etnikai és politikai tényről az ententhatalmak békét diktáló párisi főtanácsának is tudomása volt, amennyi­ben a Romániával kötött békeszerződés I. fejezetének 11. §-ába beiktatta, hogy „Roumanie agrée d’accorder sous le contrőle de l’État roumain, aux commu­nautés des Secklers et des Saxons en Transylvanie l’autonomie locale en ce qui concerne les questions religieuses et sco­laires”. (Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székelyek, szászok közületeinek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben önkormányzatot engedélyez.) Gustave Le Bon, a francia tudományosság egyik világszerte legismertebb és legtiszteltebb képviselője 1916-ban Enseigments psicholigiques de la guerre Européenne címmel egy könyvet írt, amelynek 107. lapján a következőket írta: „La Transsylvanie compte 1 540 000 Roumains contre 380 000 Hongrois, 560 000 Tchèques, 234 000 Allemands et 54 600 membres de nationalités diverses”. (Erdélyben 1 540 000 román van 380 000 magyarral, 560 000 csehvel, 234 000 némettel és 54 000 más nemzetiségű lakossal szemben.) Le Bon szerint Erdélyben tehát 560 000 cseh lakik. Mi lehet a magyarázata a nagy tudós e tévedésének? – Semmi egyéb, mint a román politikusok, tudósok és hírlapírók által régóta divatba hozott következő megtévesztő statisztikai fogás: hogy Erdélyben a magyarság száma, szemben a románságéval, mentől kisebbnek tűnjék fel, az Erdély néprajzi viszonyait nem ismerő külföldi olvasó megtévesztése végett a székely vármegyék lakosságát a német nyelvből kölcsönzött sekler név alatt mindig elválasztják Erdély többi magyar lakosságától. Le Bon abban a forrásműben, amelyet használt, különválasztva látván az 560 000 seklert a 380 000 hongrois-tól, valószínűen úgy vélekedett, hogy miután abban a sekler világosan meg van különböztetve a hongrois-tól, nem lehet sem magyar, sem német fajú nép, tehát okvetlenül szlávnak kell lennie. Miután a világháborúban a csehek nagy szimpátiákra tettek szert a franciáknál, ezt a seklernek nevezett 560 000 főnyi, bizonytalan nemzetiségű népet megtette csehnek. A külföldi közvéleménynek a székelyekre vonatkozó kevés tájékozottságát a román politikai írók propagandacéljaiknak előmozdítása érdekében tudományos színezetű történeti hamisítás segítségével is igyekeznek kizsákmányolni. Ε tekintetben Jorga Miklóst*, a bukaresti egyetem tanárát tekinthetjük úttörőnek. Acte românesti din Ardeal etc. címmel 1916-ban kiadott könyvének bevezető részében bizonyos etnikai: testi és lelki sajátosságokban, továbbá társadalmi berendezkedésekben és jogi intézményekben megnyilvánuló hasonlóságokat igyekezett minden elfogadható komoly ok vagy bizonyíték nélkül megállapítani a székelyek és a románok között csak azért, hogy később bátran hirdethesse és a tájékozatlan külföldi közvéleménnyel elhitesse, hogy a székelyek tulajdonképen elmagyarosodott románok. Ennélfogva nem is tekinthetők igazságtalan erőszakosságnak az elrománosításuk érdekében életbeléptetendő intézkedések, mert ez intézkedések következtében nem történik semmi egyéb velük, mint hogy egyszerűen, habár némi douce violance-szal (szelíd erőszakkal – szerk.) ismét románokká lesznek, mint aminők századokkal ezelőtt voltak. Ε kis tanulmánynak nincs más célja, mint a külföldi érdeklődő közvéleményt a valósághoz és a történeti igazsághoz híven megismertetni a székelységgel, a magyarságnak ez értékes és igen nagy történeti múlttal bíró egyik legtősgyökeresebb ágával, amely Erdélyben mindig a legerősebb képviselője volt a magyar nemzeti törekvéseknek. (1921)
Nicolae Iorga (1871–1940), az egyik legnagyobb hatású, legtermékenyebb román történész és politikus. 1894-től tanított a bukaresti egyetemen, 1911-től akadémikus. Az ún. régi típusú nacionalizmus képviselője volt, 1907-től 1938-ig parlamenti képviselő, 1931–32-ben miniszterelnök.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 5.
Székelyföld „igazi román terület”?
1918 novemberében, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács megfogalmazza Magyarországgal szembeni területi követeléseit, a székely megyéket a románlakta vidékek sorában említi, s kijelenti, hogy „Erdély románok által lakott” vidékeire tart igényt.
Ez már akkor érthetetlen volt, mert a székely megyék nem tartoztak a román vidékek közé. Talán akkor is azt jelentette, mint most, a 21. század elején, hogy Székelyföld nem létezik? Ha úgy fogalmaztak volna, hogy Erdély románok, magyarok és szászok lakta megyéit szeretnék elszakítani Magyarországtól, az tükrözte volna a demográfiai adottságokat és a politikai célt. Székelyföldre a helyes és pontos meghatározás a magyarlakta kifejezés lenne. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya itt a következő volt: Udvarhely megyében 2,28, Csík megyében 12,37, Háromszéken 15,5, míg Maros vármegye marosszéki részén mintegy 10 százalék. Érthető, hogy a 90 százalékarányban székelyek lakta Székelyföldre miért nem használják a románok által is lakott vidék kifejezést. Mert az egyértelműen csak a peremvidéki román településekre vonatkozna. Márpedig a területszerzők egész Székelyföld elszakítására törekednek. A románlakta meghatározást csak megtévesztésként használják, mert hogy nézne ki a magyarlakta Székelyföld fölötti román önrendelkezést emlegetni? Jól tudták, hogy e régió a székely népet illetné meg. Ha ők a 43 százalékarány nevében jogosnak tartották követelni Kelet-Magyarország területét, akkor a székelyek 90 százalékarányának igénye Székelyföldre vitathatatlan!
Vajon mit takar Liviu Dragnea 2013-as székelyföldi turnéján elhangzott, címben idézett kijelentése? A régiók átalakításáért felelős miniszterelnök-helyettes talán politikai megfontolásból fogalmaz úgy, hogy „Székelyföld nemcsak egy szép térsége” Romániának, hanem „igazi román terület” is. Lehet, hogy a területi autonómia elleni bizonygatási kényszer hatására tört ki belőle az őszinteség, hogy minek szeretné látni e régiót. Teszi ezt egy „baráti” látogatás alkalmával, amikor senki nem vitatja, hogy Székelyföld államjogilag Románia része. Akkor, amikor jól tudjuk, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára „elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens”, olyan jog, amellyel bármikor lehet élni. Ami a trianoni diktátumot illeti, precedensértékű az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés, amely nem megegyezés alapján, hanem diktátummal született.
Az ENSZ-közgyűlés az angol–spanyol vitában úgy nyilatkozott, hogy jogos Spanyolország részéről e terület visszakövetelése. Minket, akik Románián belüli területi autonómiát kérünk, köszönetképp, hogy beérjük ennyivel, még arra sem méltatnak, hogy az általunk lakott régiót elismerjék igazi székely területnek?
Mitől igazi román terület? A miniszter ennek magyarázatával adós, de nem hihetjük, hogy ne tudná, a hivatalos román népszámlálási adatok szerint Székelyföld – a statisztika nyelvén is – igazi székely-magyar terület. Lehetséges, hogy Dragnea ismeri és elfogadja a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga, valamint G. Popa-Lisseanu fajelméletét, amely alapján úgy gondolja, hogy Székelyföld székely népe „vérében” román, vagyis román származású?
Tiszától a Dnyeszterig
Nyilvánvaló, hogy a székely megyék románlakta vidékké nyilvánítása politikai célzatú. A román politikai elit számára 1918-ban közismert volt az Aurel Popovici által – Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös sugallatára – 1906-ban összeállított Nagy Ausztria Egyesült Államok konföderációjának terve, amely a történelmi Székelyföldnek (Seklerland) Erdéllyel egyenrangú szövetséges státust biztosítana. Tehát tudják, hogy – a népek önrendelkezési joga alapján – jogtalan e székely régió bekebelezése. 1918. december elsején Gyulafehérváron (is) a minél nagyobb terület megszerzését határozták el. Magyarországtól 26 magyar vármegyéjének átadását követelték – köztük színmagyar nagyvárosokat és a Tisza keleti sávját –, mindezt az 57 százalékarányú nem román ajkúak megkérdezése nélkül.
A Tiszától keletre levő magyarországi települések lakói – közel száz évvel Magyarország szétroncsolása után – még álmukban sem hinnék el, hogy a szélsőséges román nacionalisták mindmáig nem mondtak le e területekről. A 2000-ben alapított Noua Dreaptă (Új Jobboldal) – a Vasgárda szellemi örököse – legfőbb célkitűzése a Tiszától a Dnyeszterig tartó területek megszerzése. E követelés Moldva és Havaselve egyesülése ünnepén, 2015. január 24-én is elhangzott.
Kollektív jogok nélkül
Ha tisztességes politikai morál jellemezné Romániát, akkor lehetne olyan demokratikus törvényeket alkotni, amelyek egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre alapoznák a nemzeti közösségek jogait. Ha a román nacionalista elitet nem a más nyelvű és kultúrájú nemzeti közösségek léte zavarná, hanem célja a magasabb életszínvonal megteremtése lenne, akkor törekedne arra, hogy a döntések helyben szülessenek. Azokra bízná, akiket érint, a nagy történelmi régiók etnikumtól függetlenül maguk dönthetnének sorsukról. Sabin Gherman, a jeles román értelmiségi adatokkal alátámasztott előadásaiban rámutat, hogy a román demokrácia alapköve Románia föderális átszervezése lenne. Bizonyos alrégiók területi autonómiát élveznének, mint például Székelyföld, Partium stb. Romániában ennek ellenkezője zajlik. Az 1990-ben megszerkesztett alkotmány első cikkelyét úgy fogalmazták meg, hogy lehetetlenné tegyék a közösségi jogok gyakorlását, köztük a magyarok, a székelyek területi, kulturális, illetve helyi autonómiáját, és meggátolják az ország föderális átszervezését. Az alkotmány első cikkelyének horderejét a politikailag éretlen magyar parlamenti csoport is érzékeli, és nem vesz részt a szavazáson. Egyedül Király Károly érti e törvény valódi súlyát, és tiltakozásként elhagyja a termet. Fültanúja voltam (Sepsiszentgyörgyön) az olyan megjegyzéseknek, hogy: Király megint kiviselte magát! Annak a cikkelynek semmi jelentősége! Miért kell a románokat heccelni? Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy az említett alaptörvényre hivatkozva akadályozzák meg a kollektív jogok biztosítását.
Csaba királyfi visszatér?
Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászló kitűzése miatti első pénzbüntetést a marosvásárhelyi rendőrség szabta ki. Egy másik székely szimbólum eltávolításának követelése Kovászna megye prefektusától származik. Őt a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó tábla zavarta, amely Sepsiszentgyörgy központjában állt. Végül a „modellértékű” román demokrácia 2015 Kisasszony havában már nem tűri a kis ovális SIC feliratú öntapadóst sem. A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelem munkatársai Sepsiszentgyörgyön ezért háborgatták a magántaxisokat, kapartatják le az autók farán lévő jelképet, mert jogos használatáról nem tudtak semmilyen igazolást felmutatni! Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen! Ha április elseje lenne, azt hihetnénk, hogy az említett intézmény tréfát űz. Megfigyelhető, ha korábban a szélsőséges önjelölt hőbörgők gyalázták a székelységet, illetve szélsőséges bandák ordítozták, hogy a székelyek és Székelyföld nem létezik, most egyre gyakrabban a román állam törvényes intézményei teszik ugyanazt. Büntetve, fenyegetve és a törvényességre hivatkozva! Kérdés, meddig lehet porig alázni egy őshonos népet. Székely voltunk szimbólumait – székely zászló, a Terra Siculorum, a SIC-jelkép – népszerűsítő reklámnak csúfolni? Kérjünk engedélyt jelképeink használatára! Kitől? Az égi hatalmaktól? Csaba királyfitól? Köztudott, hogy hadai élén – a székely mitológia szerint – a Tejúton lovagol, de a csillagösvényről hazatér, ha a székely nép veszélybe kerül!
Talán a legegyszerűbb az lenne, ha már születésünk pillanatában résen állva követelnénk azt a román nyelvű, lepecsételt igazolást, amely bizonyítja székelységünket, s hogy Székelyföldön születtünk. Amire nagy szükség lenne, mert nélküle nem használhatjuk a Székelyföldet és székely mivoltunkat szimbolizáló SIC-jelképet. A megalázott székely atyafiakat az­óta is fűti a kíváncsiság, és kérdezgetik is egymástól, hogy a buzgó hivatalnokok a RO jelzést is levakartatják, büntetik, ha arra a székely taxisnak nincs szerződése? Hogy a székelyudvahelyi rendőrautó magyar felirata körüli siralmasan nevetséges hacacárét most ne is emlegessük.
Az úgynevezett Székelyföld
A román politikai elit és a szélsőséges nacionalisták kínosan ügyelnek, hogy nehogy kiejtsék szájukon a Székelyföld megnevezést. Ha mégis elhangzik, akkor az úgynevezett szóval jelzik, hogy ők tudják, nem létezik. Agyrém: területi autonómiát kérni néhány száz székelynek? Márpedig a román népszámlálás csak ennyit talált. Micsoda pofátlanság a székelyek követelőzése! – halljuk a román médiában. Mi lenne ebből a szép, kerek országból, ha minden kis csoport autonómiát kapna? A székelyek nyelve és kultúrája azonos a magyarral, de sajátos történelmük révén egy évezreden át külön népnek tartják magukat. A székely nép fogalmát sokan az iskolában tanultak alapján csak rendi értelemben, a középkorra vonatkoztatva használják. Márpedig a székelyek önálló nép a magyarokhoz való csatlakozástól kezdve, de az azonos nyelv és kultúra révén részesei a magyarságnak is. Abban különböznek a magyarságtól, hogy annak legöntudatosabb csoportja. A külön nép tudatát úgy kell érteni, mint a németeknél: vannak osztrákok, bajorok stb.
Hogy a székely hivatalos népszámláskor nem vállalja székelységét, annak magyarázata egyszerű. Brătianu román miniszterelnök a párizsi tárgyalások (1919–20) idején a székelyeket külön nemzetiségnek nyilvánítja, és különböző csúsztatásokkal lefaragja az 1,7 millió erdélyi magyar lélekszámát 600 ezerre, ezzel is alátámasztva a román igényt a románlakta Erdélyre. Azóta a román népszámláskor a magyar politikusok óva intik a székelyeket, hogy vallják magukat magyarnak. Azonban most, amikor a székely területi autonómiát követeljük, szükség van a székely identitás vállalására! Székelyföld létezik!
Az utóbbi másfél évtizedben a székely nemzeti öntudat megerősödött. Akik részt vettek az autonómiáért folytatott tüntetéseken, tudják, hogy az egyik erőteljesen skandált jelszó: Székelyek vagyunk! Ebben szerepet játszik a hun származás tudata és a sajátos székely történelem! Nem elhanyagolható: ez tiltakozás az ellen is, hogy a hatalom nem ismeri el a székely népet, Székelyföldet! A román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy történeti források százai bizonyítják Székelyföld létét, mely már akkor is létezett, amikor a román államok (1330, 1359) alapítására még nem került sor. A székely ispánra utaló oklevél 1235-ből származik. Székelyföldet nem most találtuk ki! Egy 1495-ből fennmaradt latin szövegben olvasható az in terra Siculi megnevezés, egy másikban, melyet 1497-ben kelteznek, az in terram Siculorum, majd a 16. századtól kedve egyre gyakrabban magyarul és németül is olvasható a Zekel földen és a Zegelland formában is. Mi tudjuk, hogy Székelyföld volt és lesz! Mert egy nép (nemzet) – nem rendi nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség – létét nem lehet letagadni!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 23.
In memoriam – dr. Hints Miklós emlékére
„Halnak, halnak, / Egyre halnak, / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy név, / Ott is egy név, /
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él, / Minden névnél / Összerezzen, búsan, árván: / Mint a néma / Lomblevél, ha / Egy-egy társa hull le sárgán.” (Arany János: Néma bú)
Hetvenévesen távozott közülünk Hints Miklós marosvásárhelyi nyugalmazott vegyészmérnök /Marosvásárhely, 1945. máj. 16. - Marosvásárhely, 2015. dec. 18./
az Erdélyi Kárpát Egyesület tagja. Polihisztornak tartottam, minden érdekelte, mindennel foglalkozott. Iskoláskorában lencsét csiszolt távcsőhöz, nagy türelemmel, hosszú hónapokon át. Édesapjával motorbiciklin bebarangolta egész Erdélyt. Később a vegyészettel kötelezte el magát.
A változások után, a kétes módú privatizációt követően profilt kellett változtatnia; a világ végén, szeretett hegyei között oktatta a móc gyerekeket mindenre, ami a tantervben volt, de azon túl is. Ott, a hegy tetején szerény szobát bérelt, ahol télen megfagyott a víz a lavórban. Nyaranta helynévgyűjtő utakat tett biciklivel, gyalogosan, hogy megmentse a magyar falvak még ismert helyneveit az enyészettől. Az Erdélyi Kárpát Egyesület aktív tagja volt.
Az Erdélyi Gyopár hasábjain érdekfeszítő beszámolókat írt a Törökországban, Iránban, Indiában és más országokban megtett útjairól, ahol a helyi lakosság életmódját, kultúráját tanulmányozta, és ahová – akárcsak Kőrösi Csoma Sándor – alkalmi szállítóeszközökkel, szerény körülmények között utazott, példát mutatva, hogyan lehet kevés pénzzel, nyelvtudás nélkül is nagy távolságokat bejárni.
Természetet és kirándulásokat népszerűsítő előadásokat tartott többek között a Kolozsvári Rádióban – nagy érdeklődéstől övezve. Optimizmussal, bizakodva viselte alattomos betegségét. Azt hittük győztes lesz. Nem így történt. Végső akarata szerint szülei mellett, Marosvásárhelyen fogja égi turistaútjait járni. Volt osztálytársa és kiránduló cimborája búcsúzik tőle. Isten veled, Miki!
Fodor András
Emlékeztető:
Művelődés (Kolozsvár). 1995. 11. sz.
Hints Miklós: A romániai magyar helynévkutatás
1. Nem kell bizonygatnom, hogy a modern, korszerű magyar helynévkutatás bölcsője Kolozsvár. Kezdete Szabó T. Attila nevéhez fűződik, és az 1930-as évekre nyúlik vissza. Ezekben az években lát napvilágot Szabó T. Attila gyűjtésében és feldolgozásában néhány erdélyi kisváros: Nagyenyed (ETF. 58. sz.), Zilah (ETF. 86. sz.), Dés (ETF. 101. sz. ) helynévanyaga, valamint egy többnemzetiségű település, Szásznyíres helynévtörténeti adatainak a feldolgozása. Ebben az időben írja meg, dolgozza ki Szabó T. Attila a helynévkutatás módszerét a már klasszikussá vált tanulmányában: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? (Népművelési Füzetek 4. sz.). Az 1940-es években, részint az Erdélyi Tudományos Intézet keretében meginduló tervszerű gyűjtés eredményeként néhány olyan mintaszerű kiadvány látott napvilágot, mint a Szabó T. Attila szerkesztette Kalotaszeg helynevei (1942), Árvai Józsefnek A barcasági Hétfalu helynevei (1943) című könyve, ez talán mindmáig a legrészletesebb helynévgyűjtés, továbbá Gergely Béla és Szabó T. Attila három kiadványa a szolnokdobokai Tőki völgy (1945), a Dobokai völgy (1946) és a Kolozs megyei Borsa völgy (1945) helyneveiről. Néhány, csupán egy-egy falu helyneveit feldolgozó tanulmány is született. Gazda Ferenc Csomakőrös, Imreh Barna Mezőbánd, Márton Gyula Nagymon, Ördöngösfüzes és Árpástó helyneveit tette közzé. És ki kell emelnünk Benkő Lorándnak a későbbiekben több vonatkozásban is mintául szolgáló feldolgozását az Alsó-Nyárádmente földrajzi neveiről (1947), de ez már nem Erdélyben, hanem Magyarországon látott napvilágot.
2. S míg a háború utáni években, némi változtatással és finomítással, de lényegében a Szabó T. Attila kidolgozta módszer alapján Magyarországon a helynévkutatás lendületet vett — a megyei kiadványok sora látott napvilágot —, addig Erdélyben a helynévkutatás teljesen szünetelt. De nem azért, mintha a kolozsvári nyelvészek körében lanyhult volna a földrajzi nevek iránti érdeklődés, hanem mert az akkori hatalom és szerve: a cenzúra szemében a helynévkutatás a nacionalizmus gyanújába keveredett. Érthető: a helynév mint a népiségtörténet fontos forrása, nem azt a történelmi felfogást példázta, amely a korabeli román ideológiába beágyazható lett volna. Jóval később, két évtized elmúltával gondolt arra az 1957-ben meginduló Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztősége, az öncenzúra feladásával is, hogy próbálkozzon helynévanyag közlésével. Így jelent meg a lapban 1967-ben elsőként Csák László, Bélfenyér jelenkori helynevei című közleménye. S minthogy a cenzúra a továbbiakban sem gördített akadályt — bár itt-ott, egy-egy helynév kapcsán akadékoskodott — a NyIrK. a további számaiban is helyt adott a helynévközléseknek, s 1967-től 1994-ig bezárólag 124 település helyneveit tette közzé. Itt jelentették meg dolgozataikat nemcsak az elkötelezett helynévgyűjtők (Janitsek Jenő, Csomortáni Magdolna, Burus János, Hints Miklós stb.), hanem az „egyfalus” gyűjtők is, azok a végzős egyetemi hallgatók meg vidékre kihelyezett tanárok, akik államvizsga- vagy szakdolgozatként szülőfalujuk helynévanyagát gyűjtötték össze és dogozták fel. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékén ugyanis előbb Márton Gyula, majd B. Gergely Piroska mindig is ösztönözte e témaválasztást. Valamennyi ilyen dolgozat — ellenőrző gyűjtés után — máig sem kerülhetett kiadásra. Az erdélyi helynevek közzétételében időközben besegített a Sepsiszentgyörgyi Történelmi és Néprajzi Múzeum évkönyve, az Aluta is, hasábjain több háromszéki település — közöttük Sepsiszentgyörgy — helynévanyaga látott napvilágot. A továbbiakban spontánul, minden szervezeti keret nélkül — de talán a NyIrK. adta lehetőségek hatására — lendületet vett erdélyi helynévgyűjtés anyagának közlését, a kilencvenes évektől az ELTE kiadványa, a Magyar Névtani Dolgozatok szerkesztője, Hajdú Mihály is pártolta. A MND. egy-egy számaként több kiadvány is megjelenhetett: az erdélyi Sajó völgye (MND. 94. sz.), az erdélyi Melles-völgy (MND. 102. sz.), Torockó és Torockószentgyörgy (MND. 106. sz.), Közép-Mezőség (MND. 110. sz.), Bardocszék (MND. 118. sz.), továbbá Mezőségi magyar falvak (MND. 121. sz.) és a máramarosi Hosszumező helyneveiről.
3. A kilencvenes évektől az erdélyi helynévkutatás ösztönzésének halvány keretei is mutatkoznak. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke azon túl, hogy támogatja a helynévkutatással kapcsolatos témákat államvizsga- és szakdolgozatokként, helynévkutatást és -feldolgozást doktori értekezések témájául is felvett és felvesz. Ilyen volt Tibád Levente értekezése a Nyikó mente és Csomortáni Magdolna készülő disszertációja a csíki székelység földrajzi neveiről. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagilag is támogatja — igaz szimbolikus összeggel — a csíki meg a gyergyói gyűjtést és Murádin László szervezésében a háromszéki és aranyosszéki gyűjtést. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület évi pályázataira is több, egy-egy falu helyneveit bemutató pályázat érkezik. Itt kell említenünk a budapesti Néprajzi Múzeum pályázataira beérkezett pályamunkákat is. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények továbbra is vállalja a lehetőségeihez mérten, ösztönzésül, főleg a még „ismeretlen” szerzők dolgozatainak közlését.
4. Bízva a hallgatóság földrajzi ismereteiben, mielőtt röviden áttekintenők a közölt és még kéziratos anyag alapján az erdélyi helynévkutatás eredményeit és hiányait, előre kell bocsátanunk: nem lehet célunk valamennyi erdélyi település, Erdély egész területe földrajzi neveinek összegyűjtése — függetlenül a lakosság etnikai összetételétől. Gyakorlatilag pusztán rövidebb távú céljaink lehetnek: s ez a magyar vagy magyarok is lakta tájak és vidékek, jól körülhatárolható magyar etnikai csoportok földrajzi neveinek összegyűjtése és kiadványsorozatokban való közzététele. Nem lehet feladatunk a csak román lakosságú települések helynévanyagának a felmérése, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben a román helynevek, például a Mezőség területén, a magyar népiségtörténet szempontjából is sokatmondóak. A feladat így sem kevés, Erdély mintegy 3 800 településéből legalább 1 500 magyarok is lakta helység földrajzinév-anyagára lenne szükségünk.
A moldovai csángó települések helynévanyagának gyűjtéséről már beszélt az előttem szóló előadó, Halász Péter. Mindenekelőtt a Székelyföld helynevei tarthatnak az érdeklődésre számot. E területet tájegységekre tagolva, Csík helyneveinek gyűjtése — Csomortáni Magdolna révén — befejezéséhez közeledik. Gyűjtőt igényel ugyanakkor a Gyimesi-szoros és a Kászoni-medence. A gyergyói települések helyneveit az EME megbízásából Janitsek Jenő gyűjti. Háromszék több mint 100 helységéből befejeződőtt a gyűjtés 54 faluban, még 48 település van hátra. Főleg Kézdiszék területe hiányos, innen csupán 3 falu anyaga gyűlt egybe. A megjelent Hétfalu mellett, kéziratos anyaggal rendelkezünk a Brassó melletti királyföld területéről. A régi Udvarhely vármegyét tekintve gyűjtés folyt az Erdővidék ideeső részén, a Nyikó mentén és a megye nyugati felében, a székely Párciumban. Egy-egy gyűjtőre lenne szükség a két Homoród vidékére és a Hargita-Hegyalja falvaira. Összegyűlt a Sóvidék helynévanyaga, de innen a Kis-Küküllő mentén egészen Balázsfalváig mindössze 6 falu anyagával rendelkezünk. A Felső-Maros mentén Magyarótól Székelykocsárdig mindössze 14 faluban folyt gyűjtés, de közzé kellene tenni a nemrég elhunyt Vígh Károly remek dolgozatát Marosvásárhely helyneveiről. Folytatni kellene Benkő Loránd Nyárád menti gyűjtését, Felső-Nyárádmente területéről mindössze 2 falu anyaga gyűlt egybe. Igen nagy terület az erdélyi Mezőség. E területről a már régebben közzétett Tőki-, Dobokai-völgy, Borsa völgye, továbbá egy tucatnyi településen végzett gyűjtésen túl, magam eddig 50 település helynévanyagát tettem közzé, s alighanem, magyar szempontból e szórványvidéken még 100 olyan magyarok is lakta település van, ahol szükségszerű gyűjtést végezni. Aranyosszék, továbbá Kolozsvár környéke helyneveinek gyűjtése befejeződött, s a már említett kalotaszegi gyűjtés vált közismertté.
A Királyhágótól nyugatra eső települések közül a Szilágyság mintegy 60 falujából csupán 12-ben folyt gyűjtés. Míg Máramarosban Janitsek Jenő munkájaként a gyűjtés befejeződött, Szatmár vidéke, Bihar és a Bánság területéről csupán szórványos gyűjtéseket említhetünk, ilyen falvakból, mint Mezőfény, Albis, Érbogyoszló, Berettyószéplak, Érmihályfalva, Ottomány, Bélfenyér, Köröstárkány, Kis- és Nagyiratos, Szentpál. Tudomásunk van Bura László és tanítványainak gyűjtőmunkájáról, de a pontos terület számomra ismeretlen.
5. E futólagos áttekintés után megállapítható, hogy Erdély területéről a kívánatos 1 500 településből mindössze kb. 400–450 helység földrajzinév-anyaga gyűlt egybe. Ezek egy része nyomtatásban is megjelent, más részük még kéziratos anyag. A fentiekből következően a még hosszú évekig, évtizedekig elnyúló gyűjtőmunka eredményessége érdekében néhány közvetlenül elvégzendő feladatunk lenne:
a) Bár készült már kimutatás a közzétett erdélyi helynevekről (vö. NyIrK. 36: 113), szükségünk lenne egy átfogóbb kimutatásra, amely tájegységenként számba venné a már publikált, de a kéziratos anyagot is, főleg a Néprajzi Múzeum, az EME, a kolozsvári magyar tanszék archívumaiból, valamint az iskolák és a különböző magánszemélyek birtokában lévőket. (Ezeket újsághirdetések révén kellene felkutatni.) Csak ez esetben lennének elkerülhetőek a gyűjtési átfedések. Kapott már gyűjtési pályázaton díjat olyan személy is, akinek beküldött anyagát más gyűjtő már rég publikálta, egy magyarországi főiskola diákjai e nyáron például olyan faluban is gyűjtöttek, ahonnan már két másik, alapos gyűjtésünk is van.
b) Szerveznünk kell önkéntes gyűjtőket a pedagógusok köréből, esetleg a megyei Tanfelügyelőségek segítségével. Munkájukat a történelmi helynevek és a szükséges térképek beszerzésével segíthetjük elő.
c) Meg kellene indítanunk egy kiadványsorozatot, folyamatosan egy-egy tájegység földrajzinév-anyagának a bemutatására.
Mindehhez, persze, anyagi támogatás szükségeltetik.
-
Kiegészítés
Hints Miklós gyűjtései:
Hints Miklós: Az erdélyi Sajó völgye nyolc településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),1991
Hints Miklós: Közép-Mezőség hét településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1992
Hints Miklós: Mezőségi magyar falvak helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1993
HINTS Miklós: A mezőségi Lúc völgye helynevei.
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1995
HINTS Miklós: A Bodoki-hegység hét településének család- és helynevei. (Sepsibükszád, Mikóújfalu, Málnás, Málnásfürdő, Oltszem, torja, Futásfalva, Ikafalva.)
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1997
Hints MiklósA Maros-Küküllő köze tizenkét településének jelenkori és történeti helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 1999
Hints Miklós Kászon jelenkori és történeti család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Gyimesi helynevek
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Marosvécs és környéke család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),2002
Hints Miklós: A Komlód völgye hét településének család- és helynevei ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2004
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Aranyosgerend helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 1. sz. 84–90. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Magyarpalatka és Visa helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 2. sz. 182–187. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Székelykocsárd helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXV. évf. (1991) 1. sz. 174–177 1991
Krónika (Kolozsvár)
2016. január 22.
Székelyek csatasorban
Történelmi előadás az első világháborúról 
Vasszékelyek, a császári és királyi 82. gyalogezred az első világháborúban címmel tartott izgalmas előadást Baróton Nagy József gyergyóremetei történész. Csaknem kétórás előadásában részletesen taglalta az előzményeket, vázolta a csatába vonuló seregek szerkezeti felépítését, egy-egy nagy csata lefolyását, végül a háború utolsó fejezetének történéseit.
Térképek segítségével mutatta be az Osztrák-Magyar Monarchia katonai kerületeit, részletezve a XII. katonai kerület szerkezetét, amelyhez a történelmi Erdély is tartozott. Bővebben beszélt a híres 82. gyalogezredről, amelynek tulajdonosa báró Ludwig Schwitzer von Bayersheim gyalogsági tábornok volt, parancsnoka pedig Fülekkelecsényi Szende Ferenc, s amely az egyetlen, többségében magyarokból, vagyis székelyekből álló ezred volt. Ugyanis Csík és Udvarhely vármegyék tartoztak kiegészítési területéhez, azaz innen verbuválták bele a bakákat.
A történész szerint ez az ezred egészen a háború végéig derekasan helytállt, egyike volt a legmegbízhatóbbaknak, katonái gyakorlatilag a végletekig harcoltak. Hogy az Osztrák-Magyar Monarchia végül is vesztesen került ki a háborúból, nem rajtuk múlott – mondta. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 18.
Az 1916-os román betörés és Kolozsvár
Szeptember 9–10-én Kolozsvárt jár Sándor János belügy- és Hazai Samu hadügyminiszter, megbeszélést folytatnak az erdélyi főispánokkal, főtisztviselőkkel a menekültügyi helyzetről. Sándor kijelenti: „Kolozsvár nem tartozik a veszélyeztetett területek közé és kiürítéséről szó sincs”.
Ugyanakkor a kormánybiztos kihirdeti, hogy a menekülők állatait, gabonatartalékait az állam átveszi és megőrzi. A menekülők lehetőleg válasszák a vonatot. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület is felhívást tesz közzé: akik műkincseket, értékes dokumentumokat hoznak magukkal, adják le megőrzésre a Bástya utcai múzeumépületben. Egyáltalán nem hangzik megnyugtatóan a szeptember 15-i miniszteri rendelet, mely Szolnok-Doboka, Kolozs, Udvarhely, Maros-Torda, Csík, Háromszék, Fogaras, Brassó, Nagy- és Kis-Küküllő, Alsó-Fehér, Torda-Aranyos, Szeben és Krassó-Szörény megyéket „belső hadműveleti területté” nyilvánítja, s szeptember 19-től csak katonai engedéllyel lehet e megyékben utazni. Egy újabb miniszteri rendelet arról intézkedik, hogy az elmenekült tanárok, állami tisztviselők egy havi fizetésüket bármelyik városban felvehetik.
Eközben a Kolozsvári színház minden este tart előadást, a mozik is vetítik a filmeket. A közönséget kissé zavarja, hogy a vendéglők, kávéházak záróráját előbbre hozták. A harctérről érkező hírek egyre kedvezőbbek. A Fellegváron működő hadifogoly-táborban szeptember 20-án már 170 román foglyot őriznek. Ugyanakkor 600 gyermeket, jórészt csecsemőt menekítenek Marosvásárhelyről Kolozsvárra, s itt alig tudják őket elhelyezni. Ekkoriban érkezik a haditudósítók egy csoportja Kolozsvárra: négy magyar és négy osztrák lapé. Ezek a csatatérre készülnek, hogy helyszíni riportokat írjanak. A magyar riporterek igen ismertek: Molnár Ferenc (Az Est), Lázár Miklós (Pesti Napló), Biró Lajos (Pester Lloyd), Radó Antal (Pesti Hírlap).
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 2.
Az első világháború Erdélyben
2016. szeptember 2.
Hol voltak a székelyek, amikor Románia megtámadta Erdélyt?
kérdezett: Simon Mária Tímea
Habár a nemzetegyesítési kísérlet Bukarest elestével végződött, a háború végén mégis a románoknak állt a zászló. Az 1916-os román betörés utáni eseményekről Nagy Józsefet kérdeztük.
1916 augusztusában Európa már két éve lángokban állt. A nyugati fronton a verduni csatában százezer számra estek el addigra a francia, brit és német katonák, keleten az osztrák-magyar, német és orosz katonák vívták a saját állóháborújukat.
Erdély és Székelyföld lakói csak a besorozott katonák leveleiből ismerték a háború borzalmait, 1916 augusztus végén azonban a háború közvetlenül is megérkezett a térségbe: augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, és a román csapatok közvetlenül a hadüzenet pillanatában átlépték a határt. A román betörést követő hadi eseményekről Nagy József történészt kérdeztük, akitől nemcsak azt tudtuk meg, hogy hol voltak a székelyek a román támadáskor, hanem azt is, hogy miért sikerült az osztrák-magyar és német csapatoknak a kezdeti hét-nyolcszoros román túlerővel szemben a későbbiekben mégis eredményesen fellépni.
A román csapatok augusztus 27-én este megtámadták az Osztrák-Magyar Monarchiát, Románia ezzel belépett az első világháborúba. Mennyire volt felkészülve az osztrák-magyar hadvezetés a támadásra? - A Román Királyi Hadsereg 4 hadseregből állt 1916. augusztusában. Ebből egy hadsereg volt Dobrudzsában, mert Bulgáriával is tisztázatlan volt Románia viszonya. Három hadsereg pedig a Kárpátok vonalára zárkózott fel, Orsovától Bukovináig, közel ötszáz kilométeres szakaszon egyenletesen elosztva. Az Erdély ellen támadó három hadsereg létszáma 380 ezer fő volt, és a hadüzenet pillanatában, 1916. augusztus 27-én este kilenc óra tájban lépték át az erdélyi szorosokban a határt. A határon vámőrség, magyar királyi csendőrség és néhány, augusztusban a különböző hadszínterekről ide irányított alacsony létszámú alakulat volt, aki felvette a román csapatokkal a harcot.
Augusztus 16-tól az Erdélybe irányított alakulatokat egységesen a császári és királyi első hadsereg alá szervezték, amelynek élére a nagyszebeni származású Arz Artúr von Straussenburg vezérezredes került, aki jól ismerte az erdélyi viszonyokat. Augusztus 27-re viszont még csak 34 ezer katona volt Erdélybe irányítva, ez azonban teljességgel elégtelennek bizonyult a támadó román csapatokkal szemben, körülbelül 7-8-szoros túlerőben volt a román hadsereg. Közben az augusztus 27-ét követő hetekben, október elsejéig több hadosztályt sikerült Erdélybe irányítani, de így sem éri el a támadó román hadseregek létszámát, szeptember 19-én is még csak 45 ezer fős a haderő.
Arz tábornok már 1916. augusztusában megpróbált hadműveleti terveket kidolgozni arra az esetre, ha támadnak a románok. Azonban a Monarchia hadvezetése úgy számolt, hogy a román támadás csak szeptemberre várható, addig azonban minél több csapatot igyekeztek Erdélybe küldeni, ezt viszont nem akarták tüntető módon elkövetni, nemcsak a rendkívüli nehézség miatt, hogy nem volt ahonnan csapatokat hozni, de ők sem akarták provokálni Romániát. Az osztrák-magyar hadvezetés, amennyire lehetett, el akarta kerülni a támadást, mert egyszerűen nem volt megfelelő védelmi ereje, hiszen százezer számra emésztette fel az emberanyagot mind a keleti, mind az olasz hadszíntér. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a hadvezetés nem tartotta ütőképesnek a román hadsereget, és úgy gondolta, hogy egy román támadás egyelőre nem valószínű. Ennek ellenére a nagyszebeni katonai parancsnokság már augusztusban tudta, hogy be fog következni a román támadás, de ez már túl késő volt, hogy elegendő csapat érkezzen Erdélybe.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia haderejét lekötötték a keleti és az olasz fronton zajló harcok, emiatt a hátországban az éppen kiképzés alatt álló úgynevezett menetzászlóaljakat irányították Erdélybe, és ezekből szervezték meg az új hadosztályokat. Emellett a Monarchia Németországtól is kért támogató csapatokat, így került Erdélybe a német kilencedik hadsereg. A németek a román csapatok térnyerése után szeptember végén már támadásba lendültek, ők Dél-Erdélyben vették fel a harcot a román csapatokkal szemben, az osztrák-magyar első hadsereg pedig a Keleti Kárpátok szorosain indította meg a támadást.
A román csapatok kezdetben körülbelül egy 100-150 kilométeres sávban nyertek teret Erdélyben, de az előrenyomulásuk lassan haladt, mivel a Kárpátok szorosaiban az utánpótlási vonalaik túlságosan megnyúltak. A román hadsereg felkészültsége és felszereltsége elmAradt a Monarchia és Németország felkészültségéhez képest, és azt is meg kell említeni, hogy a román katonák békebeli tapasztalatokkal indultak a hadjáratba, hiányoztak azok a háborús tapasztalatok, mind a hadvezetés, mind a katonák esetében, amelyeket Németország és a Monarchia szerzett két éven keresztül a különböző hadszíntereken. Egy osztrák-magyar tüzér több ezer lövésen volt már túl, miközben a román tüzérség akkor próbálta ki a lövegeit. Persze problémák akadtak a tüzérség és gyalogság együttműködéséből is, és nem mindig állt a helyzet magaslatán a hadvezetés sem, lassan hozták a parancsokat, és az is előfordult, hogy egymásnak ellentmondó parancsokat osztottak ki. Ezek a problémák összeadódtak, ami hozzájárult a román hadsereg vereségéhez.
Szeptember végére már olyan mennyiségű osztrák-magyar és német katona érkezett Erdélybe, hogy meg tudták indítani az ellentámadást, erre azért tudott sor kerülni, mert a román csapatok az 500 km-es frontszakaszon Bukovinától Orsováig teljesen egyenletesen oszlottak meg, nem volt döntő túlerő egyik szorosban sem, ráadásul nem vágták el az Arad-Gyulafehérvár vasútvonalat sem, ezért az utánpótlások gondtalanul tudtak jönni nyugati irányból a német és az osztrák-magyar csapatok támogatására. Az osztrák-magyar és német támadóékeknek, amelyek kis létszámuk ellenére csoportosultak és bizonyos terepszakaszokon döntő túlerőt hoztak létre, sikerült megvernie a román csapatokat, így jött létre szeptember végén a nagyszebeni csata, október első napjaiban a Brassói csata, amelynek következtében sikerült visszafoglalni a Barcaságot is.
Október 5-e után az osztrák-magyar első hadsereg a Székelyföldi szorosokat foglalta vissza, és a három román hadsereg Erdélyen belül elszakadt egymástól, és kénytelen voltak nagy veszteségeket szenvedve kivonulni a Kárpátok külső peremére, ahonnan indult a támadás. A Székelyföldi szorosokban a román csapatokat már novemberben orosz csapatok váltották fel, Oroszország Románia megsegítésére küldte az orosz kilencedik hadsereget, az Ojtoztól északra levő szorosokban vonult fel és november-decemberben kis híján be is tört újra Székelyföld területére, de az osztrák-magyar csapatoknak végül sikerült elhárítaniuk a támadást.
- Ha a nemzetiségi összetételt nézzük, milyen csapatok harcoltak az erdélyi hadszíntéren az Osztrák-Magyar Monarchia kötelékében? Hol voltak a székelyek?
– A Székelyföldi szorosokban a harcoló csapatok az Osztrák-Magyar Monarchia különböző területeiről meg a hadszínterekről visszahozott csapatok voltak, de nem székely csapatok. A székely gyalogezredek közül egyedül a 82-es Székelyudvarhelyi közös gyalogezredet hozták vissza Galíciából, az összes többi székely alakulat mAradt a galíciai hadszíntéren, hiszen ezek az alakulatok etnikailag vegyesek voltak. Némelyiknek negyven-ötven százalékát alkotta mezőségi vagy dél-erdélyi román legénység, és az osztrák-magyar hadvezetés nem tartotta szerencsésnek azt, hogy az erdélyi román a Román Királyi Hadsereg ellen harcoljon, emiatt ezeket az ezredeket nem szállították haza. De volt olyan is, hogy egyszerűen nem volt, hogy kivonni az adott hadszíntérről, mert akkor ott lett volna probléma. Ezért van az, hogy 1916-17-ben a 82-eseket leszámítva egyetlen székely gyalogezred sincs Erdélyben, és a keleti hadszíntéren maximum levelek formájában értesültek arról, hogy a szülőföldjüket is elérte a háború.
Gyergyóban pozsonyi és Budapesti hadosztályok harcoltak, Csíkban debreceni és kassai hadosztályok, egyes területeken pedig, ha kis létszámban is, de harcoltak erdélyi és bukovinai románok.
- Mit kell tudni a 82-esekről? Tényleg vasszékelyek voltak?
– Amint már említettem, azokat az ezredeket, amelyekben székelyek is szolgáltak nem hozták vissza, vagy azért mert nem tudták kivonni őket a frontról vagy mert etnikailag annyira vegyesek voltak, hogy nem lett volna szerencsés bevetni Románia ellen. A 82-eseket viszont azért is hozták haza, mert majdhogynem fellázadtak, amikor Galíciában meghallották a román hadüzenet hírét, de azt is hozzá kell tenni, hogy az ezrednek a kiürítési területe Csík és Udvarhely vármegyék voltak, amelyek a Gyergyótölgyesi-tölgyesi járást leszámítva gyakorlatilag színmagyar területek voltak, és emiatt az ezred legénységi állománya szinte teljesen magyar volt, csak néhány százaléknyi románság szolgált az ezredben.
Az ezred a Segesvár környéki harcokban kapcsolódott be a harcokba, az első fontos ütközetük a pálosi ütközet volt, ahol egy román seregtestet semmisítettek meg. De ugyancsak ők vettek részt a barcasági harcokban, majd az Erdővidéken is. Később őket az Ojtozi szorosban vetették be, és egészen 1918 tavaszáig itt is harcoltak.
A Monarchia egyik legkitűnőbb ezredéről van szó, sokszor az ezredparancsnokok is versengtek, hogy ki kerülhessen az ezred élére. Persze a saját mítoszuk is visszahatott a háború alatt rájuk, kihívás volt ebben az ezredben szolgálni, számtalanszor ki is tüntették őket. 1918 késő tavaszán, amikor az erdélyi hadszíntér felszámolódott, és megkötötték a békét, akkor őket is átvitték az olasz hadszíntérre.
- A román támadást követően hogyan reagált a lakosság? Voltak-e számottevő atrocitások a román hadsereg részéről?
– Amikor a román csapatok betörtek Erdélybe, akkor nem volt egy konkrét kiürítési terv, csak egy kiürítési rendeletet adtak ki, ami pánikszerű meneküléshez vezetett, ami azt jelentette, hogy mindenki, amit tudott, felpakolt a szekereire, az állataiból, amennyit tudott, magával vitt, és menekült nyugat felé. Meg volt szabva, hogy a megtámadott vármegyék lakói melyik vármegyébe kellett menjenek, például Csík vármegye Maros-Torda vármegyébe kellett menjen, onnan pedig vonatszerelvényekkel igyekeztek az embereket még tovább szállítani. Így kerültek a Csík vármegyeiek a Tiszán-túlra.
Októberben, amikor a történelmi határra sikerült visszaverni a román csapatokat, akkor a civilek is lassan visszajöttek. A román nemzetiségű lakosságból értelemszerűen sokkal kevesebben menekültek el, mint a magyar vagy a szász közösségekből, erről pontos statisztikáink viszont nincsenek, nagyon sok egymásnak ellentmondó információval rendelkezünk.
A bevonuló csapatok – és ez minden korban minden hadseregre jellemző volt – a saját maguk számára az élelmet és a lovaknak a takarmányt kíméletlenül rekvirálták. A lakossággal incidensek akkor fordultak elő, ha ezek megszerzésére konfliktusok alakultak ki a településen visszamAradt lakossággal, továbbá számított a településre bevonuló román katonák fegyelmezettsége, hogy mennyire tudta a parancsnokság a katonákat egyben tartani. Bármiféle megtorlásra a legfelsőbb hadvezetés parancsot nem adott, ami megtorlás történt, nem voltak számos és az adott alakulat kilengésének a számlájára írható. A polgári lakosság körében viszonylag kevés volt az áldozat, ennek ellenére voltak elrettentő események, mint például a gyergyószárhegyi bíró és a hét tanácsos nyilvános kivégzése a lakosság előtt, a sóvidéki kivégzések, de tömeges megtorlásra nem került sor. Ez valószínű azért is így volt, mert a román katonák arra voltak felkészítve, hogy ők Erdély felszabadítására érkeznek, és a román lakosság őket virágcsokorral fogja várni.
A román csapatok azonban hadimenetben nyomultak előre, rengeteg harci cselekmény is zajlott, a harcok miatt el volt menekülve a lakosság, ez megakadályozta, hogy virágkoszorúkkal és zászlólengetéssel várják a katonákat. Hogy megtudjuk, hogy valóban hogyan élte meg az erdélyi lakosság a román bevonulást, egy komoly társadalmi mélyfúrásra lenne szükség, hiszen rengeteg propagandaanyaggal átszőtt anyag áll a rendelkezésünkre, az egyik ilyen, a másik olyan éllel mutatja be ugyanazokat az eseményeket, az egyik csak a pusztulásra, a másik csak a nemzetegyesítésre emlékszik. Ezért a levéltári forrásokat kellene összevetni, hiszen azt látjuk, hogy Székelyföldön is több olyan mű született, amelyek a román csapatokat fosztogatással vádolják, ezeket a román hadsereg forrásaival kellene összevetni, hogy tisztábban lehessen látni, de ezenkívül vannak az 1917-1918-as kárfelmérő bizottságok jegyzőkönyvei, hitelesen még ezeket sem dolgozta fel senki. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy mind a Székelyföldi, mind a szász falvakban a helyi csőcselék is részt vett a fosztogatásokban, és ez is számottevő, de a kárfelmérő bizottságok, amikor 1917-1918-ban felmérték a lakossági károkat, akkor nem biztos, hogy figyelembe vették, hogy a fosztogatásokat kik is követték el, hiszen ekkor már mindenki mondhatta, hogy a román katonák voltak. Nagyon sok oldala van ennek, ami árnyalttá teszi a teljes képet.
- Említetted, hogy ha kis mértékben is, de harcoltak bukovinai és erdélyi románok a Románia elleni háborúban. Ez az Akasztottak erdejét juttatja az ember eszébe, mennyire volt jellemző a dezertálás a román katonák körében?
– A román szakirodalom sokat foglalkozott a monarchia kötelékében harcoló román nemzetiségű katonák dezertálási kísérleteivel, pontos számadataink azonban nincsenek. Ez viszont azért nem egy nagy létszám, mert az erdélyi ezredek, amelyekben szolgált a románok zöme, mind a keleti hadszíntéren mAradtak. Például a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred ötven-ötven százalékban állt gyergyói, udvarhelyi székelyekből és mezőségi, Maros-Tordai, Kolozs vármegyei románokból, és ez az ezred végig Galíciában mAradt, így ők csak hírből hallottak a Romániával való háborúról. A máramarosi 85. gyalogezred 80 százaléka román nemzetiségű volt, de ott vannak a krassó-szörényi, szászvárosi vagy a nagyszebeni ezredek is. Több mint félmillió román katona harcolta végig a monarchia oldalán a háborút. A doberdói fennsíkon, a híres ütközetek helyszínén rengeteg román harcolt a szegedi 20. honvéd gyaloghadosztály kötelékében, és ott a források kiemelik, hogy a nemzetiségek közül a legjobban éppen ők harcoltak.
Elemeztem a 22. marosvásárhelyi gyalogezred levéltári anyagait, és ott egyértelműen látszik, hogy a bomlás 1918-ban kezdődik. A hadműveleti iratokból nem lehet etnikai problémákat találni, egyedül egy olyan forrást találtam, hogy 1916 augusztusában, mikor megkezdődik Romániával a háború, a kolozsvári hadosztály parancsnokság elrendeli, hogy az erdélyi románok levelezését fokozottabban ellenőrizze a cenzúra, hogy a katonák családtagjai miket írnak a háborúról.
Az viszont tény, hogy amíg 1914 őszén a románok románul, a magyarok magyarul teszik le a honvéd esküt Marosvásárhely főterén, és vállvetve együtt mennek a háborúba, 1918 őszén már nemzetiségekre bomolva özönlenek haza a monarchia katonái az olasz frontról. 1914 és 1918 között egy fokozatos változás megy végbe, ameddig felbomlik a monarchia hadserege. A háború kezdetekor még nagyon sok román nemzetiségű hivatásos tiszt szolgál a monarchia kötelékében, akik a birodalomért harcoló, császárhű katonaként mentek harcolni, hiszen a monarchia tisztképző intézeteiben szocializálódtak, ahol nem számított a nemzetiség, mindenki Ferenc József katonája volt. Azonban mikor a hivatásos tisztek elestek, akkor a tartalékos tiszti tanfolyamokról a tartalékos tisztek vették át a helyüket, és ezek a katonák már a hátország viszonyait vitték ki a harctérre az etnikai problémákkal együtt, és így fokozatosan ment végbe a monarchia hadseregének a bomlása. Ennek ellenére valóban voltak olyan román katonák, akik az erdélyi ezredekben szolgáltak, átszöktek a román oldalra, de a pontos számukat a bécsi archívumokból lehetne megtudni.
Transindex.ro
2017. január 30.
Emlékezés arra, akire Ditró büszke lehet
„Volt nekem egy nagyapám, úgy hívták, Józsa Sándor” – így kezdődik Szőcs Elemér története. A folytatás pedig indokolttá teszi a megemlékezést. Az egykori ditrói személyiség életútját fontos felidézni most, amikor a ditrói iskolatörténethez gyűlnek az adatok. De más aktualitása is van: a Józsa családból mindössze ketten élnek már. A nagy ember legkisebb unokája nem hagyhatja veszendőbe az emlékét.
Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.”
Kinyitni az emlékkönyvet
Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal.
Kicsik-nagyok tanítója
Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban.
Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel.
Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést.
Józsa Sándor létezett
A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel.
„Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.”
A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...”
1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro