Kultúránk nápolyi követe: Amedeo Di Francesco
Amedeo Di Francesco professzor neve valóságos fogalom a magyarságtudománnyal foglalkozók körében, nemzetközi hungarológiai kongresszuson figyeltem fel arra, hogy a dallamos nevű tudós a tanácskozások elnökségében foglal helyet, tíz évig a Nemzetközi Hungarológiai Társaság elnöke is volt. „Balassi-kutató” – közlik kérdésemre suttogva, amitől a csodálkozás csak fokozódik az emberben. Nos, legutóbb a Sapientia Egyetem csíkszeredai konferenciáján találkoztam vele, a nápolyi L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője volt szíves válaszolni pár kérdésemre. Előbb a tanszékről és diákjairól beszélgettünk. – A mi egyetemünk neve azért A Keleti, mert egy 18. századi kezdeményezésre épül. Annak idején a kínaiak kollégiumának hívták, mert azok tanultak ott, akiket kínai misszióra készített fel az egyház, és keleti nyelveket kellett tanulmányozniuk. A L’Orientale magánintézményként kezdte, negyven éve már állami egyetem a megfelelő ösztöndíjrendszerrel, mindennel. Nálunk persze mindenkinek kötelező tandíjat is fizetnie, aránylag nem túl nagy összegről van szó. Olaszországban a hungarológiai tanszékeknek egész hálózata működik, hét egyetemen tanítják a magyar nyelvet és irodalmat: Nápolyon kívül Rómában, Firenzében, Padovában, Udinében, Milánóban és Bolognában, ezeken a magyar tanszékek helyzete szilárd. Hogy a jövőben mi lesz, az persze kérdéses, de egyelőre, ahogy a székelyek mondják: mi erősek vagyunk – neveti el magát.
Saját tanulmányairól is elárul egy-két részletet:
– Én egyetemista koromban találkoztam a magyar kultúrával, ahogy viccesen mondani szoktam, mindig vonzódtam a „furcsa” dolgokhoz. Hosszú ideig tanultam latinul, ógörögül, nagyon szeretem az ókori irodalmat, de vonzódom a kelet-európai kultúrákhoz is. A közép-európai műveltségek iránti érdeklődésem vezetett el a magyar, a horvát kultúrához is. Nem utolsósorban azért, mert a gimnáziumban a tanárok nem tudták pontosan megmondani, mi is történt a kontinensnek ebben a felében. Kiváló vendégprofesszoraim voltak Rómában: Balázs János és Szauder József. Magyarországon először ösztöndíjasként 1969-ben jártam a debreceni nyári egyetemen, azóta még számtalanszor. Szerencsés voltam, hogy ilyen kiváló tudósoktól tanulhattam. Nem voltunk sokan, nemegyszer hárman talán. Többnyire baloldali érzelmű diákok, én azonban nem politizáltam, a kommunizmus kimondottan taszított. De nem támadt ebből bonyodalom, mert én a 16. századi irodalommal kezdtem. Hogy azt a szakot végeztem-e? Nem voltunk olyannyira szigorúan szakokra osztva, de szakdolgozatomat valóban Balassi Bálint Szép magyar komédia című pásztorjátékáról írtam. Balassi tudott olaszul, fordított is olaszból, én pontosan ezt a fordítást és átdolgozást elemeztem. Sokáig foglalkoztam a reneszánsz kori olasz irodalommal, és így találtam rá e témára. Az olasz irodalmi nyelv a Dante-féle toscanai dialektusból alakult ki, Pietro Bembo volt az a kiváló tudós és költő a 16. században, aki megteremtette a Dante utáni olasz irodalmi nyelvet. Az ő nyomán ismerte meg Balassi Petrarca költészetét, és lett maga is petrarkista költő. Igen, Balassi lépést tartott a kor irodalmi fejlődésével. Nagyon érdekes a magyar kultúrában, hogy mikor szinkronban, mikor késésben van a Nyugathoz képest, de nem is így kellett volna mondanom, inkább az az igazság, hogy Balassi után a históriás énekek, a hagyományos verselési formák nyomultak előtérbe a reformáció és a török hódoltság korában. Családomban csak én tudok magyarul, ha elvonulok szép magyar könyvtáramba, az az én külön világom.
– Balassi mellett milyen súlypontjai vannak még munkásságának? – Balassival már régen nem foglalkozom, most Zrínyi Miklós köt le. Nagyon tetszik a Szigeti veszedelem és annak horvát változata is, én horvátot is tanultam az egyetemen, és tudom élvezni ezt a magyar–horvát párhuzamot. De Erdélyben vagyunk: nagy szerelmem Dsida Jenő. Nagy költő. Magyarországon tanulmánykötetet várnak tőlem róla, már tizenegy tanulmány el is készült, csak a kötet összeállításával késlekedem. Májusban Dsida-konferenciára is meghívtak, sajnos Amerikában leszek éppen, de tanulmányomat elküldöm, befejezésén dolgozom.
Az olaszországi hungarológiai tanszékek jövőjéről, a tanárutánpótlásról óvatosan nyilatkozik. Fájlalja, hogy a mai diákok „nem annyira bátrak”, mint az ő fiatalkorában, az angol, a kínai ma a sláger, azt remélik, hogy ezekkel könnyebben jutnak majd álláshoz. A L’Orientalén különben 11 ezer diák tanul. A hungarológiai tanszéken ketten dolgoznak, legutóbb hét magyar diák érkezett hozzájuk az Erasmus-programnak köszönhetően. Nápolyban román tanszék is létezik, a professzor elmeséli, hogy dékán korában sikerült a felszámolástól megmentenie. A takarékossági hullám szele megcsapta ezt az intézményt is, az amerikai tanszéknek akarták adni azt az állást, nagy „kelet–nyugati csata volt”, mondja nevetve, de sikerült megőriznie, ma az újlatin filológia erős ágazatnak számít. A magyar állam korábban cserelektort küldött, most ez nincs, de jól kiépített személyes ismeretségi háló biztosítja a szükséges kapcsolatot.
Amedeo Di Francesco professzor ma választmányi tagja a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak, melynek elnöke a finn Tuomo Lahdelma – a tudományág egy másik élő „fogalma”.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)