Szkepszis és hit a könyvbemutatón
Kétkedés és bizonygatás találkozott a PKE-n tartott kötetbemutatón és előadáson, amelyik olyan vitás témáról szólt, mint például a Szent Korona-tan. Ám a kettő nem feszült egymásnak, inkább megfért egymás mellett…
Két szerzővendége volt a Partiumi Magyar Művelődési Céh legújabb rendezvényének: kedd este Kocsis István és Vetési Zoltán több kötetét mutatták be, illetve előadást is meghallgathattak a résztvevők a PKE-n. Vetési például a Magyar kincsek, egyetemes értékek című kötetét, valamint a Szent Korona-tant vizsgáló több, sorozatban megjelent könyvét hozta el, míg Kocsis A Szent Korona üzenete és az A fény éjszakája címűt is népszerűsítette a rendezvény alkalmával.
A fókusz a Szent Korona-tanra helyeződött a rendezvényen, mivel mindkét szerző foglalkozik ezzel. A bemutatásra felkért Szilágyi Aladár közíró őszinte, a szokott kliséket, paneleket messze elkerülő felvezetőt tartott. Ebben hangsúlyozta, hogy becsüli e munkákat, a szerzők régi baráti is, mégsem tud e műveknek maradéktalanul örülni. Nyíltan, ám nem sértő hangvételben például így fogalmazta meg szkepszisét: “Honnan tudjuk mi azt, hogy isten kiválasztott nemzete lennénk? ÉS azt, hogy küldetést adott volna, és miért pont nekünk adta volna? És azt honnan tudnánk, hogy isten adta nekünk a szent koronát?”
Mi is ez?
Mint ismeretes, a szóban forgó tan az a középkorban kialakult magyar hagyomány, amely az addig még nem létező államelméletet pótolva, a korona „testének” elképzelésében hozta létre a király személyétől független magyar államiság fogalmát, amelynek része, „tagja” volt – maga az uralkodó mellett – egyrészt a Magyar Királyság területe, másrészt pedig az uralkodó osztály. A legenda szerint 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján az államalapító király, Fehérvárott a Mennybe emelt Szűz Mária templomában országát a korona képében Szűz Máriának ajánlotta fel. A misztikus magyarázat alapján ezzel egy szerződést hozott létre az Ég és Föld között, amely a Kárpát-medencét Szűz Mária birodalmává tette, úgy, hogy ezen a földi hatalmak ne változtathassanak. Magyarország tehát Mária országa, a Regnum Marianum, ahol a hatalmat Szűz Mária gyakorolja, a Szent Korona pedig az ő szuverenitását testesíti meg. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon a szuverenitás nem lehet kizárólagosan sem egy abszolút uralkodóé, sem pedig a népé. Az első világháború után a Szent Korona tana segített ébren tartani a területi revízió reményét, ezért mind a legitimista erők, mind a szabad királyválasztás Horthy kormányzó köré tömörülő hívei gyakran hivatkoztak rá. A magyar királyi korona 1978-as visszaadása után Magyarországon újra megélénkült a téma iránti érdeklődés, és – különösen a rendszerváltás után – új, misztikus elméletek is fejlődésnek indultak. Ezeknek az egymástól is sokban különböző elképzeléseknek a közös vonása, hogy a Szent Korona tanát egyedülálló magyar jelenségnek tartják, ami az ősi magyar társadalomban gyökerezik, és igazi tudománynak hivve kutatják és publikálnak róla.
Tézisek
A rendezvényen a két szerző különbözőképp reagált a felvezetésben elhangzottakra. Vetési Zoltán azt hangoztatta, hogy ő nem szakértő, hanem reál képzettségű emberként, gondolkodóként “észrevett bizonyos összefüggéseket”, ennek nyomán kezdte tanulmányozni a témát. Mint mondta, kötete első részére állhatna a moderátor néhány meglátása, ám ő, a szerző már az első részben sem állítani akart semmit, hanem inkább összefoglalását nyújtani a témával kapcsolatos téziseknek. A Szent Korona üzenete című könyve második részében az ezzel összefüggő, szerinte létező erkölcsiséget és küldetést mutatja be. Szerinte ugyanis e tanok egyetemes értékrendet képviselnek, amelynek a magyarság része, és amely “a magyarság újjáépítkezésének alapja lehet”.
Kocsis István egy konferencián megismert francia ismerőse példájával igyekezett válaszolni, akinek odaadta a Szent Korona-tan 26 oldalas összefoglalóját, majd ezt elolvasva az illető “az élet tanának” nevezete azt, és egyetértő lelkesedéssel viszonyult. Azt is jelezte, hogy a magyar kvázi hagyományok ilyen vonulatait több nemzet képviselői (angolok, olaszok) is jönnek néha tanulmányozni. Kocsis István egyúttal rövid, ismeretterjesztő jellegű előadást is tartott a témáról, bevezetést nyújtva hallgatóságának az általa kutatott témakör lényegébe. A rendezvény második felében Vetési Zoltán tartott prezentációt.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Újra kell írni a történelmet!
A hun-székely-magyar rokonság bizonyítékai 
Októberben az azonos nevű folyóiratban megjelent cikkei elismeréseként Székelyföld-díjjal tüntették ki dr. Obrusánszky Borbála történészt, néprajz- és keletkutatót, akivel a Baróton immár 2. alkalommal megszervezett honismereti táborban beszélgettünk a hun-székely-magyar rokonságról. Nyomatékosította: a hunok és a magyarok történetét a források és nem egyes történészek elméletei alapján kell újraírni, mert nem az a lényeg, hogy mit gondolnak rólunk a modern történészek, hanem az, hogy mi található a régi, hiteles forrásokban.
– A birodalmuk Atilla halála miatt bekövetkezett összeomlása után a hunok valóban véglegesen és nyomtalanul eltűntek a történelem süllyesztőjében?
– Ezt csak néhány történész állítja alaptalanul, hiszen a krónikákban továbbra is jelen vannak, így többek között Iordanes (?–553) leírja, hogy Pannóniában a hunok gót fennhatóság alatt élnek, sőt, 561-ben a Meroving források ott már hungarusokat, vagyis magyarokat is emlegetnek. Az utólagos félremagyarázásokra egy tudósítás teremt lehetőséget, mely szerint Atilla fiai, Dengizik és Irnek vezetésével a hunok visszamentek Szkítiába, de ők csak a kb. tízezer főt számláló kíséretükkel keltek útra, nem az egész hun nép vándorolt el. A többiek itt maradtak a Kárpát-medencében. A 6. századi bizánci történetíró, Prokopiosz (500–560) Gót háború című művében ír mind az európai, mind a kaukázusi hunokról. 
Gepidának vélt leletek
– Vannak-e a jelenlétükre utaló régészeti leletek?
– Igen, hiszen egy nép sem tűnik el nyomtalanul, így a hunok is hagytak hátra tárgyi emlékeket. A régészet azonban a Dunától keletre előkerült, 455 utánra keltezett leleteket tévesen a gepidáknak tulajdonította, mert megmunkálásuk módja, külalakjuk és jelképrendszerük megegyezik az Európa nyugati felében találtakkal. Ennek azonban az lehet a magyarázata, hogy az 5. század második felében még érződött a 4. század végétől Európa nagy részén hatalmas birodalmat létrehozó hun uralom hatása.
– Mivel lehet bizonyítani, hogy ezek nem gepida, hanem hun kincsek?
– Az Atilla fennhatósága alatt élő fejedelmek, illetve főemberek, így a gót királyok is udvartartásukkal együtt a hun divatot követték, az általuk használt, sok esetben méltóságot is jelző kincseiket pedig utódaik nem temették el velük együtt, hanem megtartották. Így azok az egykori hun birodalom területén, vagyis Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt, még nemzedékeken keresztül, pontosabban a 6. század közepéig használatban maradtak. Ezeket feltárásukkor – korabeli közép-ázsiai ásatások hiányában – a 19. század francia és német régészei a gót, pontosabban a Meroving kultúrához sorolták. Hogy ez mekkora tévedés volt, azt a későbbi közép-ázsiai orosz feltárások bizonyítják, melyek során nagy számban kerültek felszínre az Európában talált leletek hasonmásai, holott köztudott, hogy Ázsiába a gepidák és gótok nem jutottak el. Egyértelmű tehát, hogy a hun hagyatékhoz tartozó leleteket tekintették gótnak és gepidának. A kézzel fogható bizonyítékok ellenére a szakemberek jó része mégsem akarja beismerni, hogy a gótoknak tulajdonított kultúrát igazolhatóan a hunok hozták létre. Van azonban más bizonyíték is. Az antropológusok jelentős része szerint a hunok mongolidok, míg a gepidák és gótok europidok voltak. Azt az ellentmondást azonban nem tisztázzák, hogy a feltételezett gepida sírokban miért vannak nagy számban mongolid jegyeket viselő emberi maradványok. Amint arra sem adnak magyarázatot, hogy a gepidáknak mondott emberi koponyákon nagyon magas a koponyatorzítás nyomait hordozók aránya is, mely szokás köztudottan a hunok és a közép-ázsiai szkíta népek jellemzője volt.
Keleti kútfők vallomása
– Mi maradt fenn a hunokról és magyarokról a keleti népek történelmében, és mit mondanak a történészeik?
– A legtöbb adat a kínai krónikákban található. Kína több mint ezer évig hol barátságban, hol hadban állt a hunokkal. A krónikák szerzői legtöbbször elismerően szólnak a hunokról, államszervezetükről, életformájukról, kultúrájukról és harcművészetükről. A hunokat a mai kínaiak is nagyon tisztelik, senkitől sem hallottam, hogy lekicsinylően szólt volna Ázsia egykori urairól. A déli hunok egykori fővárosa, Fehérvár (Tungvancseng) környékén a mai népesség a közemberektől a kulturális és politikai vezetőkig a hunok utódainak tekinti magát, és nagyon büszke származására. Ha magyar látogat hozzájuk, azt sem felejtik el megjegyezni, hogy a magyarság ősei erről a helyről vándoroltak Európába, vagyis tudnak a hun-magyar rokonságról. De értékes történeti források vannak a Kaukázusban, ahol eleink egykor hosszú ideig éltek. A legtöbb keleti, például kazak, azerbajdzsáni, mongol kutató tisztában van azzal, hogy mi is a hunok utódai vagyunk, és azzal is, hogy Atilla birodalmának központja a Kárpát-medencében volt. A 19. században Thúry József turkológus összegyűjtötte azokat a kaukázusi forrásokat, amelyek a hunokról és a magyarokról szóltak, ezekkel is igazolva a hun-magyar rokonságot.
– A krónikáik erről mit állítanak?
– Rengeteg régi történeti feljegyzés szól a hunokról. Ezeket persze nem magyar nyelven tették közzé, ám magyar szempontból napjainkban nem vizsgálta át senki. Azokat a magyar kutatókat, akik ezzel foglakoztak, a maiak nem idézik, így munkáik jórészt feledésbe merültek. Pedig a kora-középkori történeti munkákban már nemcsak a hunokról, hanem a hun-magyar rokonságról is szó esik, ezeket például a dagesztáni és azerbajdzsáni kutatók ismerik, de az ő munkáik nem jutnak el hozzánk. Egy példát említenék: hazai történészeink szerint a Nimródtól való származást krónikásaink találták ki, holott a legtöbb ókori kaukázusi dinasztia – perzsa, pártus, grúz, alán stb. – azzal büszkélkedik, hogy ők a nagy Nimródtól származnak. Thúry József egyébként ezt a kérdést is alaposan körüljárta, és igazolta, hogy ez a hagyomány is valós. 
Adjunk hitelt a Csíki Székely Krónikának!
– Mondhatjuk-e azt, hogy a Kárpát-medencében hun-székely-avar-magyar folytonosság volt?
– Igen. Legalább a szkítáktól kezdve beszélhetünk folytonosságról, főleg, ha a keleti sztyeppei népek felfogása alapján vizsgáljuk a történeti folyamatokat. A viszonylag jól ismert késő római korban a Kárpát-medencében egymással rokon népek – hunok, szarmaták és alánok – éltek, akik a Tarih-i Üngürüsz krónika szerint követséget menesztettek a keleti hunokhoz, hogy jöjjenek, és szabadítsák fel őket az idegen uralom alól, ami 375 után meg is történt. Ezt követően a nagy birodalom helyén kis hun és szarmata királyságok alakultak ki, amelyekről említést tesznek a latin és görög nyelvű források. A 6. század közepe után a Kárpát-medence sztyeppei népeit egyesíti a bizánci források szerint hunnak, majd avarnak nevezett nép. A magyar Képes Krónika szerint vezetőjük Csaba királyfi unokája volt. Ezt követően Atilla örökségét az Árpád vezette magyarok veszik birtokukba. A fentiek alapján jól látható, hogy hazánkban folyamatosan jelen volt egy nagy sztyeppei lovas nép, akik vérszerződéssel egyesítették erejüket. Hasonló nyelven beszéltek, hasonló kultúrájuk volt, és tudták, kik a rokonaik. Ami a székelyeket illeti, a fennmaradt nyugati krónikák név szerint nem említik őket, ugyanis ez a terület kiesett a látószögükből, mert nem volt a rómaiak birtokában, Erdélynek csak kis része állt rövid ideig a fennhatóságuk alatt. Sajnos, a történészek és régészek jó része nem fogadja el a régi magyar és székely krónikák adatait, amelyek leírják, mi történt ezen a területen Atilla halálát követően. Reményt keltő viszont, hogy ma már egyre többen adnak hitelt a Csíki Székely Krónikának, amely tömören leírja a Kárpátok keleti felének Árpád előtti múltját. 
– Végszóként, még mit fűzne hozzá az elhangzottakhoz?
– Történelmünket nemzeti érdekeink, hagyományaink és őseink keleti szemléletmódja alapján kellene megvilágítani és nem a nyugati, tőlünk idegen felfogás szerint. A hunok és a magyarok történetét a források és nem egyes történészek elméletei alapján kell újraírni, mert nem az a lényeg, hogy mit gondolnak rólunk a modern történészek, hanem az, hogy mi található a régi, hiteles forrásokban.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Károly Róbert – Kolozsvár – hétszáz év
Az a javaslat született a helyi önkormányzatban, hogy a város fennállásának 700. évfordulója alkalmából nevezzék el a Kajántói út mentén található Szentháromság, jelenleg a Karl Liebknecht nevét viselő teret Károly Róbert Anjou-házi magyar királyról, akitől Kolozsvár 1316. augusztus 19-én a városi rangot kapta. A kezdeményező Adrian Mureşanu, a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) városi tanácsosa. A város önkormányzatának valóban figyelembe kellene vennie: a Kolozsvárt városi rangra emelő egykori uralkodót, Károly Róbertet megilleti, hogy egy, az annak idején létezett településen, a mai belvárosban, méltó helyen, utca vagy tér viselje a nevét. Erre a legmegfelelőbb a Főtér vagy a Deák Ferenc utca (Hősök útja) lenne. Semmiképp egy külvárosi sikátor. Ezzel egyidejűleg szobrot is kellene állítani a tiszteletére. Amint azt tavaly a temesváriak már megtették. Annak emlékére, hogy városuk évekig Károly Róbert székhelye volt.
Károly Róbert, helyesen I. Károly néven magyar király, Anjou Martell Károly magyar trónkövetelő és Habsburg Rudolf császár leányának, Klemenciának a fiaként, V. István magyar király dédunokájaként 1288-ban született Nápolyban. 1300 augusztusában hajója a dalmáciai Spalatóban kötött ki, amikor még III. András ült a trónon. A délvidéki tartományok urai – Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csák Ugrin –, valamint Bicskei Gergely esztergomi érsek, Mihály zágrábi, János nyitrai püspök és a nemesek kisebb csoportja támogatta, külföldről VIII. Bonifác pápa és a Habsburg hercegek.
András király 1301 januárjában váratlanul meghalt. A támogatói által Esztergomba vitt Károlyt, Bicskei Gergely május 13-a előtt – egy alkalmi koronával – megkoronázta. Károly ez időtől számította uralkodását. A pápa 1301. május 13-án Boccasini Miklóst Károly Róbert támogatására Magyarországra küldte.
A többségi ellenpárt azonban az ország szabadságának vélt sérelme miatt a koronázást nem tekintette érvényesnek. Helyette előbb II. Vencel, Cseh- és Lengyelország királyának – IV. Béla dédunokájának – azonos nevű, 12 éves fiát (1301–1305), III. András leányának, Erzsébetnek a jegyesét –, majd utána a bajor Ottót (1305–1307) ismerte el Magyarország királyának. Vencel behívásának előkészítéseként 1301 augusztusában Kőszegi (Németújvári) Iván megtámadta Esztergomot, ahonnan Károly és Bicskei Gergely menekülni kényszerült. Vencelt 1301. augusztus 27-én Fehérvárt a Szent Koronával János kalocsai érsek koronázta királlyá. Az illetéktelen koronázás miatt a pápa az érseket a Szentszék elé idézte, aki azonban elhalálozott.
Károly 1302-i, Buda elleni ostroma sikertelen maradt. Nem változtatott az erőviszonyokon az sem, hogy VIII. Bonifác pápa 1303. május 31-én Károlyt nyilvánította királynak. De Esztergom 1306., majd Buda 1307. évi elfoglalása és Gentilis bíboros, pápai legátus működése lehetővé tette, hogy 1307. október 10-én a rákosi országgyűlés királynak ismerje el. 1309. január 16-án Budán újból megkoronázták, majd ugyancsak Gentilis közreműködésével 1310. augusztus 20-án Fehérvárt, végre a Kán László erdélyi vajda által visszaszolgáltatott Szent Koronával koronázták meg.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)