"Dec. 7-9-e között tartották a VI. Concordia Napokat, az amatőr színjátszó seregszemlét. A rendezvényen ünnepelték a Jádzó Társaság fennállásának 10. éves évfordulóját is. Jancsó Árpád színész, a Jádzó Társaság elnöke a "nyelvében él a nemzet" alapgondolatából indult ki. A szervezők jóvoltából rendező-, színjátszó- és bábszínháztanfolyamok tették színesebbé az előadásokkal teli három napot. A találkozón fellépett 12 csoport. Volt népies játék, sulikomédia, az abszurd dráma, a szórakoztató vígjáték, kabaré, táncfantázia, történelmi dráma, XVIII. századi erkölcsi vígjáték, vásári komédia is. A kolozsvári Maszkura csoport által bemutatott, Razvan Petrescu A tréfa című bibliai történetre írt abszurd drámája nyerte el a legjobb előadás, a legjobb rendezés díját. A legnagyobb közönségsikernek örvendő Homo Eroticust, a sepsiszentgyörgyi Mandala Mágikus Színház táncfantáziáját a zsűri negatív érzelmekkel fogadta. A csoportmunkáért kiosztott különdíjat nyerte el a szilágycsehi Tövishát Színtársulat Toldi című zenés sulikomédiájáért. /Farkas E Zoltán: Ha Concordia Napok, akkor Sepsiszentgyörgy. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 19./ "

"A Tövishát Társaság és a Művelődés folyóirat szervezésében első ízben tartottak karácsonyi könyvvásárt író-olvasó találkozóval és műemlékgrafikai kiállítással egybekötve, dec. 14-én Szilágycsehen, a Magyar Házban. Fodor Sándor író a gyermekolvasókkal találkozott. A Művelődés főszerkesztőjére, Szabó Zsolt irodalomtörténész bemutatta a két legutóbbi kiadványt és a műemlékgrafikai kiállítást. A két kötet: Makoldy József Erdélyi képek című munkája. A szerző grafikái megörökítették a műemlékkastélyok, templomok, várak, kolostorok romjait. A másik könyv a szobrász Balaskó Nándor Lélekmadarak címmel megjelent rajzgyűjteménye. A könyvvásáron mintegy száz könyvcím - többségük a Kriterion kiadványa - közül válogathattak az olvasók. Fodor Sándor író életműsorozatáról beszélt hallgatóinak. /Fejér László: Karácsonyi könyvvásár. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 20./ "

A Szilágy Társaság és a Pro Zilah szervezésében tartották meg a XIII. Szilágysági gyerek vagyok népdalvetélkedőt jún. 8-án Zilahon. A versenyzők mellett bemutatták művészetüket Vajdaságból a bezdáni és a zombori népdalénekesek is. A bajaiak felajánlottak az idei verseny győzteseinek: meghívják a négy versenykategória első helyezettjeit a július 18–21-i XIV. Duna menti Folklór Fesztiválra. A díjak elosztása nehéz feladatnak bizonyult, mert sok jó teljesítményt kellett elbírálni. /Gáspár Attila: Összekovácsoló erő a XIII. Szilágysági gyerek vagyok népdalvetélkedő. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 11 / A szilágysági települések közül Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Kémer, Szilágyballa, Sarmaság többnyire lány vetélkedőkkel szerepelt. Koltóról már több ízben, Kolozsvárról első alkalommal érkezett és került ki díjazott énekes. A versenyzők a jelenlegi Szilágy megye öt kis tájegységét képviselték tövisháti, krasznai, Berettyó és Szamos menti, valamint a Kalotaszeg Szilágyhoz csatolt része népviseletében. A délvidéki vendégek Bezdánból /a Petőfi Művelődési Társaság képviseletében/ érkeztek és Zomborból. /Énekes bokréta.= Romániai Magyar Szó (Bukarest), 2002. jún. 14./

"Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke fiókja újraalakulására került sor a tudományos intézmény elnöke, dr. Egyed Ákos akadémikus jelenlétében. Az újraalakulás alkalmából dr. Egyed Ákos előadásában ismertette az EME történetét és jelenlegi állapotát. Dr. Egyed Ákos tárgyalt a Magyar Tudományos Akadémia elnökével, ezután július első napjaiban szándéknyilatkozatot fogadtak el az EME és az MTA párhuzamos együttműködéséről. Az EME Zilah és Vidéke fiókja elnökének dr. Bajusz István történészt, egyetemi adjunktust választották meg, alelnökéül Kovács Kuruc János tanárt, helytörténészt, a titkári feladatokat a szilágycsehi Vida Katalin tanár, a Tövishát Társaság vezetőségi tagja látja el. /Fejér László: Zilah és Vidéke. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./"

"A Tövisháti Kulturális Társaság rendezésében aug. 31-én és szept. 1-jén tartják meg a hagyományőrző napokat. Idén dr. Egyed Ákos akadémikus a Kossuth-év okán a szabadságharc vezetőjéről tart előadást, dr. Péntek János pedig a tövisháti nyelvjárásról. Történelmi vetélkedőt tartanak a helyi magyar iskolások részvételével Kossuth életéről, koráról. Éljen a magyar szabadság címmel Meleg Vilmos színművész előadóestjére kerül sor a művelődési házban. Az Ipp Art művészcsoport idei táborozásán készült képzőművészeti alkotásokat a Magyar Házban állítják ki. Szeptember első vasárnapján a hagyományőrző népi együttesek találkozóját tartják meg. /Tövisháti Napok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 20./"

"Képességvizsgának és útravalót tarisznyálónak minősítette Vida Katalin a hatodik alkalommal megrendezett Tövisháti Napokat megnyitó beszédében. Szilágycseh Művelődési Házában aug. 31-én nemcsak a helybéliek jelentek meg, hanem a zilahi, szilágysomlyói, kárásztelki civil szervezetek képviselői mellett budapestiek is. Kistáj a Tövishát Szilágy megyében, több mint húsz település tartozik hozzá, s Szilágycseh a központja, egyben székhelye a Tövishát Kulturális Társaságnak. Varga D. István, a társaság elnöke szerint a rendezvény az apadó magyar közösség megmaradását szolgálja. Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke Kossuth Lajosról beszélt. Péntek János, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanszékvezető tanára "A tövisháti nyelvjárás - múlt és jelen" címmel tartott előadást. A program ezúttal is magába foglalta az Ipp Art művészcsoport tárlatának megnyitóját. Volt történelmi vetélkedő is, középiskolások részvételével. Meleg Vilmos nagyváradi színművész "Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!" című előadóestje nagy érdeklődést váltott ki. /Fejér László: VI. Tövisháti Napok. Szülőföld, történelem, anyanyelv. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 5./"

"Ápr. 11-én ülésezett a Communitas Alapítvány Művelődési Szaktestülete. A találkozón jelen volt Szép Gyula a szaktestület elnöke, Dáné Tibor Kálmán, Márton Árpád, Dr. Földes Béla, Karda Emese, Kiss Annamária, Könczei Csilla szaktestületi tagok. Az ülésen a Szaktestület elbírálta a beérkezett 697 pályázatot, ebből 236 kulturális programnak, rendezvénynek ítélték meg pozitívan a kérelmét. A nyertes pályázók listája: "Agape" Koltó-Katalini falusi szociális Alapítvány; "Amicitia" Román-Magyar Baráti Társaság; "Hit és Fény" Alapítvány - Nagyváradi fiókszervezet; "Ipó László" Közművelődési Egyesület-Alapítvány; "Ipó László" Közművelődési Egyesület-Alapítvány; "Kós Károly" Kulturális Egyesület; "Megmaradás háza" Belényes/Ref. Egyház; "Pro Juventutis" Alapítvány; A "Varságért" Egyesület; A Romániai Magyar Dalosszövetség Fúvóstagozata Pro Musica Zenei Alapítvány; A.N.O Kulturális Alapítvány; Ady Endre Kulturális Egyesület; Általános Műveltség Alapítvány; Amaryllis Társaság; András Alapítvány; Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége; Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület; Apáthy István Egyesület; Appendix Művelődési egyesület; Aradi Magyar Színház Alapítvány; Arany János Művelődési Egyesület; Arató Andor Alapítvány; Archívum Kulturális Alapítvány; ARTeast Alapítvány; Artera Alapítvány; Asociatia Horváth János Társaság;B.E.Z. Humanitas Ifjúsági és Kulturális Egyesület; Bándi Mária Kulturális Alapítvány; Barabás Miklós Céh; Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány; Bartók Béla Művelődési Ház Érmihályfalva-Bihar; Báthory István Alapítvány; Berde Mózes Alapítvány; Berekenye Ifjúsági Társaság; Besztercei MADISZ; Bethlen Egyesület; Bihar Megyei Magyar Ifjúsági Demokrata Szövetség; Bihardiószeg Község Polgármesteri Hivatala; Bincisz; Bod Péter Alapítvány; Bogáncs - Zurboló Táncegyüttes; Borosjenői EMKE fiókszervezete; Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány; Botorka Művelődési Egyesület; Brassai Sámuel Elméleti Líceum Diáktanácsa; Brassói Magyar Diákszövetség; Brassói Magyar Diákszövetség - Erdészeti-vadászati Szakosztály; Búzavirág Egyesület; Buziásfürdői Református Egyházközösség;Csángó Ifjak Középloki Közössége; Cserey Farkas Társaság; Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület; Csernátoni Népfőiskola; Csíkdánfalvi Ifjúsági Szervezet; Csíkszentimrei Ifjúsági és Közművelődési Egyesület; Csíkszereda Polgármesteri Hivatala; Csiporkázó Játszóház Egyesület; Csorgó Fiatalok Szervezete; Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány;EMKE - Szilágysomlyói Magyar Ház; EMKE Aradi Szervezete; EMKE Besztercei Szervezete; EMKE Maros megyei szervezete; EMKE Partiumi Alelnöksége; EMT Marosvásárhelyi fiókszervezete; Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány; Erdélyi Disputa Egyesület; Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért Alapítvány; Erdélyi Magyar Írók Ligája; Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület; Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság; Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság; Erdélyi Magyar Nőszervezetek Szövetsége; Erdélyi Múzeum - Egyesület ; Erdélyi Múzeum - Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya; Erdélyi Múzeum Egyesület gyergyószentmiklósi fiókszervezete; Erdővidék Egyesület; Érmellék Non Profit Egyesület; Érmihályfalva Városi Tanácsa; Ethnika Kulturális Alapítvány; Eufónia Kulturális Egyesület;Felsőbánya Műveltségszolgálat Alkotó és Előadó Alapítvány; Figura Társaság; Folk Koncert Alapítvány; Fotóművészetet Pártoló "Gyulai Ferenc" Egyesület; G. Egyesület; Gaál Mózes Közművelődési Egyesület; Genézius Társaság; Gericon Alapítvány Györgyfalva; Geszthy Ferenc Társaság; Guzsalyas Alapítvány; Gyermekfilharmónia Alapítvány; Gyimesfelsőloki Polgármesteri Hivatal;Hargita Megyei Alkotóközpont; Hargita Megyei Kulturális Központ; Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes ; Hargita Visual Art; Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület; Háromszéki Táncegyüttes; Hébe Alapítvány; Helikon-Kemény János Alapítvány; Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány; Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság; Hollósy Simon Művelődési Egylet; Homo Ludens Alapítvány; Horváth István Alapítvány; Human Reform Alapítvány - Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesülete;Identitás Alapítvány; Ipp Art Társaság; Irkater Alapítvány; Kallós Zoltán Alapítvány; Kaplonyi Crescendo Egyesület; Kékiringó Alapítvány; Kis Küküllő Alapítvány; Kisperegi Református Egyházközség; Kolozsvári Unitárius Kollégium; Kós Károly Kulturális Egyesület; Kőhalmi Református Egyházközösség; Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület; Kriza János Néprajzi Társaság;Lajtha László Alapítvány; Lupényi Katolikus Egyházközösség - Lupényi Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége; MADISZ Bethlen; Magardici Bodurian Alapítvány; Magyarörmények Romániai Szövetsége; Makfalvi Wesselényi Művelődési Egylet; Manóház Egyesület; Maros - Mezőségi Református Egyházmegye; Maros Megyei Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség; Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség; Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem; Marosvásárhelyi Unitárius Egyházközösség; Medgyesi Unitárius Egyházközösség; Mérai Hagyományőrzők Egyesülete; Mikes Kelemen Líceum Alapítvány; Millenium Alapítvány; Minimum Party Társaság; Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület, az EMKE nagybányai szervezete; Moebius Egyesület; Monográfia Alapítvány; Mustármag Kairosz Egyesület; Nagy István Ifjúsági Kórusegyesület; Nagybányai Képzőművészeti és Kulturális Egyesület; Nagyenyedi Bethlen Gábor Alapítvány; Nagyváradi Ady Társaság; Nagyváradi Magyar Diákszövetség; Nyárádszeredai Polgármesteri Hivatal,Pentaton Művelődési Alapítvány; Percseni Általános Iskola; Petőfi Sándor Művelődési Egyesület; Pipacsok Néptáncegyüttes; Pro Juventute Szocio-Kulturális Egyesület; Pro Musica Zenei Alapítvány; Pro Régio Egyesület; Pro Sal Parajdi Soegyes-let; Pro Urbe Szék Alapítvány; Pro Zilah Egyesület, TERBETE néptánccsoport; Pro-Kisbács Egyesület;Rekettye Kulturális Egyesület; Reményik Sándor Kulturális Egyesület Felsővisó; Reményik Sándor Művész Stúdió Alapítvány; Rika Kistérségi Egyesület; RMPSz Beszterce-Naszód megyei szervezete;Római Katolikus Plébánia ; Római Katolikus Plébánia Türkös; Romániai Magyar Dalosszövetség; Romániai Magyar Könyves Céh; Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete; Romániai Magyar Népművészeti Szövetség; Romániai Magyar Zenetársaság; Sapientia Varadiensis Alapítvány; Segesvári Miklós Pál Egylet; Spectator Alapítvány; Studium Academicum Alapítvány; Szászrégeni Református Egyház; Szászvárosi Református Egyházközség;Szatmárnémeti Kölcsei Kör; Szatmárnémeti Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége; Szebeni Magyar Ifjúsági Szervezet; Székelyudvarhelyi Művelődési Ház; Szent-Györgyi Albert Társaság; Szigligeti Jótékonysági és Kulturális Alapítvány; Szilágy Társaság - Zilah; Szilágyerkedi Református Egyházközösség; Szovátai városi múzeum; Szucsági Református Egyházközösség; Tacsi Református Egyházközösség; Tamási Áron Színház; Tasnád Közösségfejlesztéséért Civil Szervezet; Téka Művelődési Alapítvány; Temesvári Állami Csiky Gergely Színház; Temesvári Magyar Diákszervezet; Temesvári Magyar Nőszövetség; Tilos Alapítvány; Tonic Média Alapítvány; Tordaszentlászlói Református Egyházközség; Tövishát Kulturális Társaság; Tranzit Alapítvány; Udvarhelyi Fiatal Fórum; Udvarhelyszék Jövőéért Egyesület; Varadinum Kulturális Alapítvány; Végvárért Alapítvány; Venczel József Vallásszociológiai Intézet; Zichy-Horváth Egyesület, Vajdaszentivány; Zsil-völgyi Ifjúsági Konferencia; Zurboló Táncegyüttes;A Communitas Alapítvány Titkársága a pályázókat levélben értesíti a Szaktestület döntéséről és az elszámolási kritériumokról./Ülésezett a Communitas Alapítvány Művelődési Szaktestülete. = RMDSZ Tájékoztató. 2003. ápr. 15., 2439. sz./A lista ízelítőt nyújt a 2003-ban élő és működő alapítványok és egyesületek címjegyzékéből."

"Lelében járt az a küldöttség, amely a települést segítő hollandiai szervezet képviseletében látogatott el a tövisháti faluba. A szóban forgó szervezet több éve támogatja a vidéket a legkülönfélébb módokon, például úgy, hogy kedvezményes kölcsönt nyújt azoknak, akik a környéken kívánnak munkalehetőséget biztosító vállalkozásokat létrehozni. Két alapítványt is bejegyeztek Hollandiában: a hadadi szegénykonyhát és a lelei fóliasátrak fenntartását segítő SLB-t, illetve az említett hitelt biztosító RPD-t, amelyeknek 150-180 tagja van. A holland csoport vezetője, Otten Jan Willem, hogy jobban szót értsen az itteni emberekkel, megtanult magyarul. Minden áldott reggel azzal kezdi a napot, hogy az interneten elolvassa a Szatmári Friss Újság aznapi számát, hogy lássa, mi történik az általuk támogatott falvakban, Otten Jan Willem 1994 óta jár Lelébe, de máshol is vannak kapcsolatai, például Kolozsváron. A "Lele Barátai Alapítvány"-t azért csinálták, hogy segítsenek a szegényeken: nem csak Lelében, hanem az egész Hadad községben. A hadadi szegénykonyha költségeit ők fizetik. Lelében az egyház a hollandok támogatásával fóliasátrakat állított fel, ahol zöldséget termesztenek. A hollandok vállalkozókat, mezőgazdasággal foglalkozókat támogattak. Eddig körülbelül százhúsz személy volt részese ennek a lehetőségnek. A holland alapítvány tagjai semmiféle anyagi juttatást nem kapnak tevékenységükért. /Fodor István: Hollandok Lelében: Vannak negatív tapasztalatok, de több a pozitívum. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 31./"

"Aug. 30-án a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság titkára, Vida Katalin megnyitotta az évente megrendezett Tövisháti Napokat. A kétnaposra tervezett ünnepségen a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc eseményei és a tájegység hagyományőrzése a főszereplő. A Rákóczi szabadságharc tövisháti és tágabb értelemben vett partiumi vonatkozásairól tartott előadást Dancsecz Mónika történelemtanár. Varga D. István, a Tövishát Kulturális Társaság elnöke előadása után többek között a Budapesten doktoráló szilágycsehi Fóris Mónika a désházi lakodalmas szokásokról beszélt. Az iskolások vetélkedője után az IPP ART képzőművészeti csoport ez évi táborának "termését" mutatták be. A nyolcezer lakosú Szilágycseh kisvárosnak mintegy fele magyar, 1997-től évente rendezik a Tövisháti Napokat nemcsak a város, hanem a három részre szakított tájegység magyarsága számára. Az ünnepség kapocs a Szatmár és Máramaros megyéhez kapcsolt tövisháti települések között. Évente átjárnak egymás ünnepeire. A Tövishát Társaság mellett létrehozták a Berkenye Ifjúsági Egyesületet is, így jobban tudtak pályázni az ifjúsági rendezvényekre. /Józsa László: Hetedik alkalommal szerveztek Tövisháti Napokat. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 2./"

"Dec. 13-án tartja alakuló ülését az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A Kolozsváron tartandó ülésig minden magyarlakta kistérségnek ki kell neveznie küldöttjeit, akik képviselik érdekeiket a Tanácsban. Mátis Jenő, a KT Kolozs megyei tagja szerint a helyi fórumok szerepe eltér a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) helyi testületeitől, a székely tanácsoktól. Mivel a székelyföldi régióhoz viszonyítva, itt a magyarság számaránya változó és egy kistérség akár húsz-harminc településből is állhat, a helyi fórumok maguk döntik el, hogy állandó testületként kívánnak működni, vagy küldöttjeik révén az EMNT tevékenységében vesznek részt. A képviseleti arány meghatározásakor a tavalyi népszámlálási adatokat veszik figyelembe, háromezer magyar után egy küldött kerülhet be a testületbe. Következésképpen az EMNT mintegy ötszáz tagú lenne, a küldöttek majdnem felét a szervezet részeként működő, nemrég megalakult SZNT képviselői jelentenék. Kolozs megyében négy fórum lesz: a kolozsvári, Torda-Aranyosi, Szamosmente-Mezőségi és kalotaszegi kistérség. Szilágy megyében három kistérség lesz, a Tövishát és Meszesalja (Zilah környéke) kistérségek nov. 26-án tartották küldöttjelölő üléseiket. A Magúralja (Szilágysomlyó és környéke) kistérség küldöttjeit a nov. 26-án tartandó fórumon választják meg. /Pap Melinda: Küldötteket jelölnek az EMNT-be. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 26./"

"Sok látogatót vonzott a Szilágysági Advent Budapesten. Alig egy hónap alatt ez a második szilágysági rendezvény a magyar fővárosban. A gazdag kulturális műsorkínálat, táncházak, kórusmű-koncertek, könyv- és lapbemutató sok érdeklődőt vonzott az Uránia Filmszínházba. Kisfilm pörgött az elmúlt év kulturális eseményeiről is, a zilahi szüreti báltól, a szilágysomlyói Báthori-napokon és a tövisháti napokon át a szilágykrasznai napokig. Szilágy megyében pedig jövőre Budapesti Napokat szerveznek. /(ke): Szilágy megye. Népszerű a Szilágyság Budapesten. Jövőre Budapesti Napok Zilahon? = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./"

Szilágycsehben nyolcadik alkalommal aug. 28–29-én tartották meg a Tövisháti Napokat. A Tövishát Kulturális Társaság vállalja a nemzeti anyagi és szellemi értékek megőrzését. A szűkebb tájegység – a Tövishát településeinek – szellemi hagyatékáról Mitruly Miklós folklórkutató értekezett. A rendezvény hagyománya szilágysági képzőművészek bemutatása. Idén a sarmasági Kiss Bálint amatőr festményeit állították ki. Az Ipp Art művészcsoport tagjainak az augusztusban Kárászteleken tartott táborozásán készült munkáit tekintette meg a közönség. A diákok vetélkedőjén Balassi Bálinttal foglalkoztak. /Fejér László: Tövisháti Napok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 1./

A Tövishát Kulturális Társaság tisztújító közgyűlését tartották meg február végén Zilahon. Közművelődési rendezvényeik közül kiemelkedik a Tövisháti Napok megszervezése, amelyeknek keretében tudományos előadásokra került sor. A Tövishát Kulturális Társaság újabb mandátummal ruházta fel a hét tagból álló kuratóriumot, amelynek elnöke Gyalay György /Szilágycseh/ lett, titkárává Vida Katalint újraválasztották. /Tövisháti tisztújítás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 1./

Augusztus 27-én és 28-án a XI. Tövisháti Napok rendezvényei vonzották Szilágycsehen a művelődési házba a közönséget. A Tövisháti Kulturális Társaság kuratóriuma a József Attila centenárium záróünnepségének és a hagyományőrzés ünnepének szánta a rendezvényt. Fejér László újságíró, a Hepehupa folyóirat szerkesztője számba vette a Tövishát-kutatás eddigi eredményeit, Balázs Imre József adjunktus pedig a József Attiláról kialakult képet árnyalta. Délután a sepsiszentgyörgyi Visky Árpád színjátszó csoport előadásán volt teltház. A hagyományőrző csoportok találkozóján közel 150 táncos mutatta be különböző tájegységek táncait, dalait. /Józsa László: XI. Tövisháti Napok. Ünnepségsorozat Szilágycsehben. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 29./

A Zilah és Szilágycseh között fekvő tövisháti falu, Vérvölgy első falunapját tartották szeptember 17-én, vasárnap. A falu hazavárta elszármazottjait is. A falunap a belülről felújított református templom hálaadó istentiszteletével kezdődött. Ezt követően a résztvevők a Vérvölgyről elszármazott amatőr szobrász, Kun János kiállítását tekintették, majd az új művelődési ház felavatása következett. Három évvel ezelőtt kívülről újították fel a templomot. Remény van arra, hogy a néhány éve gyülekezeti összefogással és a holland testvérgyülekezet támogatásával felépített imatermet a jövőben tovább bővítsék. Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője előadásában a falu történetét mutatta be. A családi kötelékek révén, mondta, 13 éves vérvölgyisége túl kevés ahhoz, hogy közelről megismerhette volna ezt a magyar közösséget, a levéltári adatokban, a múlt dolgaiban való kutakodása azonban további munkára ösztökéli. Vérvölgy az ötvenes években volt a legnépesebb, közel nyolcszáz fő, ez a létszám folyamatosan csökken. A többségében magyar lakta falu napjainkra ismét népesedni kezdett, ma közel ötszáz lakója van. /Kisréti Zsombor: Vérvölgy. Felújított templom, új kultúrotthon a Tövisháton. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 20./

A Szilágyságban a legtöbb település évente megtartja falunapját, ezek közül mindenik valamiben különleges. Szilágysomlyón dr. Széman Péter, a Magyar Egészségügyi Társaság kárpát-medencei alelnöke a Báthory István fejedelemre való emlékezés mellett a szakmai továbbképzésre helyezte a hangsúlyt. Szilágysomlyó napján rangos orvostovábbképző zajlott 146 résztvevővel. A Magyar Egészségügyi Társasággal közösen szervezik már tizenhárom éve ezeket a konferenciákat. Nemcsak a testvértelepülések – Nyírbátor, Szarvas, Albertirsa – vezetői, de pedagógusai, orvosai is eljöttek. Albertirsa a néptáncosait is elhozta, majd a nyírbátori fúvószenekar és mazsorettcsoport szórakoztatta a várost. A magyar iskolában a pedagógusok tanácskoztak az oktatási reformról. Bevezetik a minőségbiztosítási rendszert, amely évente értékeli minden iskola eredményeit, ötévente pedig külső értékelés következik. A nap legfontosabb eseménye a Szilágysági Magyarok díszoklevelek átadása volt. Eddig tizenhárom év alatt 44 oklevelet osztottak ki. Most két post mortem díjat ítéltek oda a krasznai Pákai Ferenc és a szilágysomlyói dr. Farnas Géza hozzátartozóinak. Nagy Mihály történelemtanár helytörténeti kutatásaiért kapta a díjat. Vida Katalin szilágycsehi tanár kitüntetésével a Tövishát Kulturális Társaság titkáraként kifejtett közösségszervező tevékenységét értékelték. Papp Béla Szilágysomlyón tanított három évtizedet, most Magyarországon is csak Szilágysomlyóról ír. Sepsi József szobrász a Szilágyság több települése számára készített szobrokat. Legjelentősebb alkotásai Zsibó (Wesselényi szobor), Kraszna, Zilah, Sarmaság tereit díszítik. /Józsa László: XIV. Báthory Napok Szilágysomlyón. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./

Nagy Sándor /sz. Bogdánd, 1964/ lelei lelkész, a nagykárolyi református egyházmegye esperese. Ahogyan a római katolikus egyház számára Túrterebes, úgy a református egyháznak Bogdánd számít különleges településnek, ahonnan sok lelkész került ki. Ma már nem beszélnek róla, hogy a diktatúra idején a magyar iskolák diákjait januártól kora tavaszig a Duna–csatornához vitték kényszermunkára a megyéből, emlékezett iskolás korára a lelkész. Fabarakkokban, katonákkal együtt szállásolták el őket. Kiadott norma szerint kellett sáncot ásniuk. A meghurcoltatás mellett ráadásul a nyári vakációban be kellett pótolniuk azt az anyagot, amiről lemaradtak, míg a többiek pihentek. Lele 524 lelkes gyülekezetét tavalyi mínusz két lélekkel zárták, enyhe létszámcsökkenés tapasztalható évek óta. A nagykárolyi református egyházmegye lélekszáma évente egy–egy kisgyülekezetnyivel csökken, tavaly például 286-tal lettek kevesebben. Jelenleg az egyházmegyében 18. 087 számon tartott hívük van, miközben 2005 végén 18. 373 volt a lélekszám. Három részre lehet osztani az egyházmegyét: Nagykároly és Börvely, Gencs, Tasnád nagy gyülekezetek, a Kraszna–mente – Dobra, Magyargéres, Ákos, Krasznamihályfalva, a Tövishát – Lele, Hadad, Bogdánd és Szér – nagyobbacskákból tevődik össze, az érmellékiek pedig kisebbek, itt óriási a szórványosodás. A legkisebb református közösségek az egyházmegyében: Adyfalván harmincnégy, Krasznaszentmiklóson negyvenegy, Szekerestanyán hatvannégy, Sződemeteren negyven, Érszodorón negyven, Érkáváson negyvenöt református él, de léteznek olyan szórványok is, ahol csak néhány hívük lakik. Például Krasznacégény, ahol hárman–négyen vannak, de áll a templomuk, és a krasznamihályfalvi lelkész jár ki hozzájuk. A hadadi Dégenfeld-kastélyt nemrég átvette a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, de az egyházmegye, illetve a hamarosan létrehozandó alapítvány fogja kezelni. A Dégenfeld Egyházi, Oktatási, és Kulturális Központ elsősorban a felnőttoktatásra helyezné a hangsúlyt. Szeretnének átvenni egy erdészházat Rákosterebesen, nagyszerű lenne állandó táborhely kialakítására. Egyre több helyen igénylik az emberek, hogy elkezdődjön a diakónia, a szeretetszolgálat, amelynek szép példája az Oikodomos Alapítvány, amelyet Nagy Sándor lelkész vezet. Százhatvan fő részére meleg ételt biztosítanak. Decembertől indult be az otthoni gondozás. /Fodor István: Egy többarcú református egyházmegye, a huszonegyedik század elején. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 19./

Kulcsárné Mészáros Kinga történelemtanár tudományos igénnyel írt Hadad művészettörténeti emlékei /Szatmárnémeti/ című munkája az Otthonom Szatmár megye helytörténeti sorozat 28. darabja. Nemcsak falu és egyháztörténet, hanem egy egész tájegység, a Tövishát története is. 1963-1980 között 480 család költözött el Hadadról a lehetetlen megélhetési körülmények miatt. A szerző kimutatást készített a hadadi református lelkipásztorokról is. Bemutatta a templomot, a Wesselényi- és a Degenfeld-kastélyt. /Csirák Csaba: Hadad művészettörténeti emlékei. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 31./

Ünnepélyes istentiszteleten köszöntötte Marosvásárhelyen a Cserealji Református Egyházközség a 80 éves Varga Lászlót, a gyülekezet első lelkipásztorát /sz. 1928. márc. 17./. Azt az embert, aki Csiha Kálmánnal együtt a kommunista rezsimmel dacolva vállalta az engedély nélküli templomépítést. A lelkész az évtizedek alatt csaknem 500 gyereket keresztelt és több mint 700 fiatalt konfirmáltatott, s a házasságkötések száma is jóval meghaladja a százat. Köszöntötte az általa alapított vegyes kar is. Az ünnepség szervezői meglepetésnek szánták új könyvét, amelyet fia, Varga István mutatott be. A címe: Ezt jól kifogtam!, alcíme: Erdélyben éltem a XX. században. Saját vallomása szerint az önéletírására azért szánta el magát, mert sokat hányatott, változásokon átment élete, családja története jellemző a huszadik század elfelejtődő világára, a jövő nemzedéknek okulniuk kell belőle. Megírta, hogyan lett jogász és lelkész, hogyan jutott el Tövisháttól a pitesti-i börtönig, onnan a Princeton egyetemig, az Indiai-óceán partjáig. /Mezey Sarolta: 80. születésnapján köszöntötték Varga László lelkipásztort. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 14./

Szilágymenyői zarándoklattal zárult december 27-én az 1989-es események 20. évfordulójára szervezett forradalmi emlékév. Közismert, hogy Tőkés Lászlót Temesvárról ebbe a szilágysági kis faluba „helyezte át” egykori, az államhatalmat kiszolgáló püspöke, Papp László. Ide hurcolta őt és feleségét, Tőkés Editet a Szekuritáté 1989. december 17-én. A húsz évvel ezelőtti karácsonyra emlékezett Tőkés László püspök, EP-képviselő igehirdetésében a zsúfolásig megtelt templomban. A Menyőbe való érkezés rettenetéről Tőkés László elmondta: bár vigasztalta őket a falubeliek szeretete, akkor még nem volt látható a szerencsés végkifejlet. Felhívta a figyelmet: görög-katolikus papok tucatjai, sőt, püspökök haltak meg a diktatúra lágereiben; emlékeztek még Szabédi öngyilkosságára, Sass Kálmán perére – tudatában voltak tehát annak, hogy mi várhat rájuk. Tőkés a megbukott rendszer ateizmusát emelte ki: a bevallottan ateista, sőt, Isten-ellenes rezsim szükségszerűen ért véget, hiszen „aki nem becsüli az Istent, az nem becsüli az ő képére teremtett embert, az emberi méltóságot sem”. Az ateista-kommunista rendszer ugyanakkor kifordítottan „Isten-félő” volt, féltek Isten Igéjétől, az Ige igazságától, az Istentől magától – ezért is tiltották a vallást, zárták be a templomokat, hajtották el a gyermekeket vallásóráról, tiltották a tanároknak, hogy Krisztusról beszéljenek. Molnár Kálmán nyugalmazott esperes köszöntése egyben a Szilágysági Szabadító Karácsony. Tövisháti emlékezések 1989–1999 című kötete második, bővített kiadásának bemutatója is volt. /Zarándoklat Menyőbe. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 29./

Szilágyságba várják a diákokat
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség idén is megszervezi a Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetemet.
A résztvevőket a Szilágyságba viszik, ahol Désháza fazakasművészetétől a sámsoni borcsodákon át a tövisháti táncokig sok élményben lehet részük. A rendezvényt szaktól függetlenül minden érdeklődő hallgatónak ajánlják.
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség hagyományos Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetemének helyszíne ez alkalommal a Szilágyság, időpontja 2010. július 28 – augusztus 2. lesz. 
A tábor résztvevői az évek folyamán úgy az erdélyi, mint az anyaországi, és más elszakított területekről érkező fiatalok közül is kerültek ki. Nyári egyetemünket nemcsak néprajz, illetve a társadalomtudományok valamely ágának hallgatói figyelmébe ajánljuk, hanem mindazoknak, akik érdeklődnek a népi kultúra, a hagyományok, az épített örökség és a földrajzi látnivalók iránt. 
A KMDSZ a hat napi szállás, étkezés, utazás és programok ellenértékeként vendégeinek 40, a diákszövetség tagjainak 30 lejes benevezési díjat számol fel. (Átszámolt értéke kb. 2700/2100 forint, illetve 10/7 euró.) A Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetem elmúlt kilenc éve a tartalmas pihenésről és kikapcsolódásról, az érdekes előadásokról, a tábori hangulatról és kirándulásokról, valamint a népi értékek és magyar kultúra egyhetes leltározásáról szólt. Idén sem lesz másképp, a tizedik kiadás résztvevőit1 Désháza fazakasművészetétől a sámsoni borcsodákon keresztül a tövisháti táncokig több élménnyel is szórakoztatjuk majd. 
A jelentkezéshez a mellékelt regisztrációs ívet, valamint egy motivációs levelet kell legkésőbb 2010. július 19-ig, a következő címek valamelyikére eljuttatni: 
– titkarsag@kmdsz. ro 
– KMDSZ iroda, 400083 Kolozsvár/Cluj- Napoca, Petőfi Sándor/Avram Iancu utca, 21. sz. Személyes leadás esetén kérjük figyelembe venni, hogy a nyitvatartás ideje 10-15 óra. A helyek száma a jelentkezők függvényében korlátozott. A KMDSZ legkésőbb július 21-ig, telefonon értesíti az pályázókat.
erdon.ro

Élő, éledező hagyomány
Szatmár megye – 12 hagyományőrző tánccsoport mutatkozott be a XX. Bogdándi Nemzetiségi Folklórfesztiválon.
Vasárnap ünnep volt Bogdándon, hiszen huszadik alkalommal szervezték meg anemzetiségi folklorfesztivált, ahol Szatmárról, a Szilágyságból, és Magyarországról érkezett magyar, román, sváb és cigány nemzetiségű néptánccsoportok mutatták be hagyományos táncaikat, dalaikat az eseményre érkezett népes közönségnek. Bogdánd utcáit különböző vidékek szebbnél-szebb viseleteibe öltözött fiatalok töltötték meg. Aki egy kicsit is szemügyre veszi a színpadi fellépésre várakozó vidám, egymással incselkedő lányokat, fiúkat, láthatja, hogy ezek a fiatalok nemcsak a színpadon, közönség előtt őrzik a hagyományokat, számukra a közös táncolás, éneklés közösséget, baráti kört jelent, ahol fiúk, lányok egymással ismerkedhetnek, hiszen a táncháznak régen, és ma is ugyanaz a szerepe, az ismerkedés, udvarlás, leánykérés. Húsz évvel ezelőtt Sipos László bogdándi pedagógus, néprajzkutató indította el a bogdándi néptánctalálkozó hagyományát, mert szükségét látta a térség hagyományos értékei, táncai, dalai bemutatásának, megmentésének. A fellépők zömét a szilágysági, szatmári tánccsoportok tették ki, de érkeztek táncosok Érmihályfalváról, és Magyarországról is. A szilágysági, tövisháti, szatmári mellett mezőségi, kalotaszegi táncokat is bemutattak a színpadon fellépő gyermek és felnőtt táncosok. A korondi csoport 100 éve készült, kenderből szőtt viseletbe öltözve helyi román táncokat, dalokat vitt színpadra, a csanálosiak sváb táncokat, a stánai romák cigány táncaikat mutatták be a közönségnek. A magyarországi Nagyivánról érkezett csapat szatmári, kunsági, és modern néptáncot is előadott, a hajdúsági Kabáról pedig egy nyugdíjas asszonycsoport jött el a rendezvényre, akik kalocsai, és hajdúsági táncaikkal, dalaikkal lepték meg a közönséget.
Egymást tisztelve
„Nemzeti kultúránk hagyományos táncaink, dalaink, mesterségeink nélkül hiányosabb lenne, talán nem is lenne”, mondta el Kelemen Hunor kulturális miniszter a rendezvényt megnyitó beszédében. „Az ilyen események által kötelességünk ápolni, megőrizni értékeinket, átadni a fiatalabb nemzedéknek azt, amit a kommunizmus fél évszázada alatt nem sikerült kiirtani. Az évszázadokig együtt élő népek egymás értékeit gazdagították, egymás iránti kölcsönös tisztelettel, a jövőnek is erre kell épülnie”, hangsúlyozta a miniszter, ígéretet téve arra, hogy jövő évtől a kulturális tárca partnere lesz a rendezvénynek, és anyagilag is támogatni fogja. A rendezvény jelentőségére utal, hogy Szilágyi Mátyás, a Magyarország kolozsvári főkonzulja is jelen volt, aki rávilágított: „Csak akkor tudjuk megbecsülni mások értékeit, ha ismerjük és becsüljük a sajátunkat”.
Pándi Annamária. erdon.ro

„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”
Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről.
— Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma?
— A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat.
— Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért?
— A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre.
— Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni?
— A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek.
— Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások?
— A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket.
— Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket?
— Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött.
— Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura?
— Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni.
Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató?
— Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások?
— A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el.
— Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek?
— Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont.
— A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében?
— A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség.
— Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk?
— Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép.
András Gyula színművész kételkedik
— Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege.
— A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani.
— A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása.
— Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken?
— Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték.
— Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet?
— Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni.
— A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro

Magyar szót vittek a szórványba
Román iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett.
Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken.
Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sok hazájú nép
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben...
és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el.
Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került.
Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

Ismerjük meg Észak-Erdélyt
Negyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el.
A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába.
A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással.
A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda.
A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is.
Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás!
DR. PÉTER SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Megmentenék az állagromlástól a hadadi Wesselényi-kastélyt
Megvásárolná a hadadi Wesselényi-kastélyt a helyi önkormányzat, mely kulturális és idegenforgalmi központként működtetné a műemlék épületet, de attól sem zárkózik el, hogy közösen pályázzanak a felújítási költségekre az épület jelenlegi tulajdonosával.
Balogh Ferenc polgármester lapunknak elmondta, érdeklődtek az ingatlan jelenlegi gazdájánál aziránt, hogy eladó-e a patinás épület, azonban egyelőre nem kaptak választ. Az elöljáró szerint pénzük e célra elkülönítve még nincs, azonban nagyon szeretnék megmenteni az ingatlant, és áldoznának is az ezzel kapcsolatos költségekre.
A Tövishát egyik legnagyobb községében levő kastély az 1700-as évek második felében épült, a kommunista rendszerben a helyi polgármesteri hivatal működött benne. A Wesselényi örökösök 2007-ben kapták vissza a műemlék épületet, majd áruba bocsátották.
Vevő azonban csak három év elteltével került a komplexumra, melyet Balogh Ferenc szerint egy magyarországi üzletember vásárolt meg főként a célból, hogy megmentse a további állagromlástól. A tulajdonos azonban csak igen ritkán fordul meg a környéken, felújítási munkálatokat pedig nem eszközölt, ezért az elöljáró szerint jó lenne, ha a helyi közösség venné gondjaiba az ingatlant.
Jelenleg a melléképületben működik a községi művelődési ház, a tulajdonos ugyanis csekély bérleti díj fejében átengedte ennek használati jogát az önkormányzatnak, a főépület viszont üresen áll. „Nagyon ráférne már a kastélyra a felújítás. Szeretnénk valamiképpen megvenni, de szívesen együtt is működnénk a tulajdonossal, akár közös pályázatot is készítenénk a munkálatok finanszírozására, ha sikerül megállapodnunk” – fejtette ki Balogh Ferenc.
A polgármester úgy véli, az épület igen alkalmas lenne kulturális központnak, ahol konferenciákat lehetne szervezni, továbbá turistákat is fogadhatnának itt, hisz a környék igen gazdag műemlékekben és a táj is szép. Az elöljáró szerint vonzó programokat kínálhatnának a kirándulóknak, hisz a nyári táborhelyként használt Dégenfeld-kastély, a református és az evangélikus templom, valamint a régi vár pincéjének látogatható része egyaránt érdekes lehet a turisták számára.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)

Turisztikai kiadvány Észak-Erdélyről
Negyedik turisztikai könyvét mutatta be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban a sepsiszentgyörgyi földrajztanár és turistavezető, Török Árpád.
A Sepsiszentgyörgyöt, az Olt mentét és a Maros völgyét bemutató kiadvány után most egy háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el a szerző, akinek célja megszerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet – olvasható a Profi Rádió honlapján.
„A kiadvány szokványos turisztikai kalauz, amelynek megvannak az úgynevezett szellemi részei, irodalmi és néprajzi vonatkozásai, a tájleírás és amellett pedig gyakorlati részek, a különlegességek, természeti kincsek leírása” – mondta Török Árpád.
A könyv kétségkívül hasznos útitárs lehet azok számára, akik a bemutatott vidéken járnak, ugyanis szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmet a számos látnivalóra. A Kőköze, Érmellék, Avas, Tövishát, Doboka, Belényes elnevezések már csak azoknak hangzanak ismerősen, akik tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket, amelyek a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen eltűntek. A sorozat ötödik kötetében a szerző egész Erdély bemutatását tervezi.
Krónika (Kolozsvár)

Bármelyik nemzethez is tartozott, minden foglyot hazavárt valaki
Az elhurcoltakra emlékeztek a XIX. Tövisháti Napokon Szilágycsehen
Történelem és szilágycsehi emberi sorsok címmel, az emlékezés jegyében zajlottak a hétvégén Szilágycsehen idén a XIX. alkalommal megszervezett Tövisháti Napok.
Bár a helyi román nemzetiségű tanácsosok ellenállása miatt nem sikerült leleplezni az 1944 őszén a Szilágy megyei településről Barcaföldvárra elhurcolt, az eddigi ismeretek szerint nyolcvannégy magyarnak – akik közül hatan hunytak el a haláltáborként elhíresült Brassó melletti internáló lágerben – tervezett emlékművet, a szilágycsehi magyarokat ez mégsem tántorítja el eredeti szándékuktól: az emlékmű mielőbb állni fog, ha köztéren nem lehet, akkor a református templomkertben. A témakörben elhangzó tudományos előadások által lehetőség nyílt a múlt eseményeinek alaposabb megismerésére, illetve az évtizedek óta mélyen elásott emlékek valamelyes kibeszélésére. Mindemellett szórakozásban is volt része a közönségnek, Kovács Katinak és a néptáncegyütteseknek köszönhetően.
Több alkotótáborban készült munkát állítottak ki a képzőművészeti tárlaton.
Szabadság (Kolozsvár)