Csoma-napok rangos konferenciával
A kulturális kínálat tekintetében a megszokottat hozza a ma kezdődő Kőrösi Csoma Sándor-napok programja, de a tudományos konferencia vonatkozásában az idei rendezvény az eddigi legtekintélyesebb – mondta el érdeklődésünkre Gazda József szervező, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület vezetője.
Az idei, 24. konferencia témája is hozzájárult az előadók táborának több mint negyven főre való duzzadásához: Mi a magyar? – erről a kérdésről értekeznek a több kontinensről érkező szaktekintélyek. Japánból, Finnországból is érkeznek előadók, Párizsból, Torontóból küldött tanulmányokat is felolvasnak, bemutatják a Kőrösi Csoma Sándor – lelki élet, vallásosság című, átfogó kötetet.
A gazdag kínálat mellett árnyékos oldala is van az idei Csoma-napoknak. „Ilyen még soha nem volt, holnap kezdődik a rendezvény, s ma még nem tudjuk, miből fedezzük a kiadásokat” – mondta el tegnap délután Gazda József.
A Kovászna legszínvonalasabb kulturális eseményének számító rendezvény költségvetése harmincezer lej körüli, eddig még egy lej sem folyt be a szervezésre, mivel a letett pályázataikat még nem bírálták el, és azt sem tudják, pozitív lesz-e a pályázatkiírók döntése. „Menekülni nem lehet, a könyvet kinyomtatták, már kötik, a vendégek is érkeznek, így az anyagi bizonytalanság óriási terhet jelent” – mondta el a szervező.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Magyar konzuli iroda nyílik Marosvásárhelyen és Nagyváradon
Hat új külképviseletet nyit a magyar kormány: Eszéken, Krakkóban és Torontóban főkonzulátus, Melbourne-ben, Marosvásárhelyen és Nagyváradon konzuli iroda nyílik – áll a keddi Magyar Közlönyben. A kormányhatározat értelmében az eszéki és krakkói főkonzulátusok felállításához szükséges helyi alkalmazotti létszám, továbbá az egyszeri beruházási és működési kiadások a Külügyminisztérium idei költségvetésében már rendelkezésre állnak, míg a marosvásárhelyi és nagyváradi konzuli irodákhoz szükséges kiküldötti és helyi alkalmazotti létszámot, valamint a kiadásokat szintén a tárca idei költségvetése tartalmazza.
A torontói főkonzulátus és a melbourne-i konzuli iroda megnyitásához szükséges kiadások fedezetét a tárca idei költségvetése, továbbá a Miniszterelnökség és a Külügyminisztérium közötti előirányzat-átcsoportosítás adja.
A közlönyben az olvasható, hogy az eszéki főkonzulátus kerülete Eszék-Baranya, Vukovár-Szerémség, Brod-Szávamenti, Pozsega-Szlavón, Verőce-Drávamente, Belovár-Bilogora, Kapronca-Körös és Muraköz megyékre terjed ki.
A torontói külképviselet kerülete Ontario (kivéve Ottawa közigazgatási területe), Manitoba és Saskatchewan tartomány. A krakkói főkonzulátus kerülete pedig az alsó-sziléziai, az opolei, a sziléziai, a szentkereszti, a kis-lengyelországi és a kárpátaljai vajdaságokból áll.
A konzuli irodák közül a melbourne-i a canberrai magyar nagykövetséghez tartozik, és Victoria, Dél-Ausztrália és Tasmania tartományokra terjed ki a kerülete.
A marosvásárhelyi külképviselet a csíkszeredai főkonzulátushoz tartozik, kerülete Maros és Szeben megyékből áll. A nagyváradi konzuli iroda a kolozsvári főkonzulátushoz tartozik, és Bihar, valamint Arad megyékre terjed ki a kerülete.
A kormány a határozat alapján továbbá felhívja a közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy gondoskodjon arról: a Külügyminisztériumnak a külképviselet-igazgatásra mindenkori engedélyezett létszámát hárommal növeljék.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára március közepén Ausztráliában és Új-Zélandon járt, látogatása alkalmával úgy nyilatkozott, hogy 2008-ban az előző kormány több magyar külképviseletet bezárt, közöttük a főkonzulátust Sydneyben, Torontóban és Sao Paulóban, pedig ezek a helyek fontos központjai a magyar diaszpórának.
Az államtitkár hangsúlyozta, tárcája javaslatot tett a kormánynak egyes képviseletek újranyitására, így a közeljövőben várhatóan konzuli iroda nyílik Melbourne-ben is.
hirado.hu
Erdély.ma

Világszerte velünk tüntetnek (A székelyek nagy menetelése)
A világ számos pontján tartanak vasárnap a székelyek nagy menetelésével szolidarizáló tüntetést. Tegnap délutánig tizenhárom ország huszonkét városából jelezték, hogy összegyűlnek, és Székelyföld autonómiakövetelésére irányítják a figyelmet.
Magyarországon nemcsak Budapesten vonulnak fel nemzettársaink, de megmozdulást szerveznek Szolnokon, Debrecenben, Keszthelyen és Sárospatakon is. Az európai fővárosok közül Londonban, Bécsben, Brüsszelben, Helsinkiben, Berlinben, Zürichben, Stockholmban, Pozsonyban lesz utcai megmozdulás, de Németországban utcára vonulnak Stuttgartban is, Svédországban Halmstadban, Szerbiában Topolyán. A tengerentúlon, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is több helyszínen tartanak szolidarizáló tüntetést, Washingtonban, Los Angelesben, New Yorkban, illetve Torontóban és Ottawában próbálják a székelység követelésére irányítani a figyelmet, Ausztráliában Canberrában vonulnak utcára az ott élő magyarok. Idén március 10-én, a Marosvásárhelyen megrendezett Székely Szabadság Napján több ezren vettek részt világszerte a szimpátiatüntetéseken, székely zászlókkal, többnyelvű feliratokkal hirdették a székelység autonómiakövetelését.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyek menete: szolidaritási megmozdulások Európában és Észak-Amerikában
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) háromszéki demonstrációjával párhuzamosan Európa és Észak-Amerika több nagyvárosában is szolidaritási megmozdulásokat tartottak vasárnap.
Az egyesült államokbeli Clevelandben a helyi magyarok egyik rádiója, a Bocskai Rádió szervezett szolidaritási tüntetést. Csibi Lóránd, a rádió főszerkesztője az MTI-nek elmondta, hogy a de- monstrációt a Szent Imre-templom előtti parkolóban tartották meg 100-150 ember részvételével. A megmozdulást azért rendez- ték a Szent Imre-templom előtt, mert Clevelandben nincs román külképviselet. A tüntetők a transzparenseikre írt jelmondatokkal is tiltakoztak az ellen, hogy a román kormány „fel akarja darabolni Székelyföldet".
A főszerkesztő a rendezvényen felolvasta azt a kiáltványt, amelyben a Székelyek nagy menetelésének résztvevői megerősítették a Székelyföld autonómiája iránt korábban is kinyilvánított igényüket. A demonstrációt a magyar Himnusz és a székely himnusz eléneklésével zárták – közölte Csibi Lóránd, aki úgy tudja, hogy másutt Észak-Amerikában is voltak hasonló demonstrációk, például New Yorkban és Torontóban.
A Svédországi Magyarok Országos Szövetsége Stockholmban szervezett megmozdulást, amelyen ott voltak a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség vasárnapi ökumenikus istentiszteletének résztvevői is. A Székelyek nagy menetelését támogató mintegy kilencven felvonuló a román nagykövetség előtt fejezte ki tiltakozását a tervezett közigazgatási átszervezés miatt, és petíciót adtak át a román nagykövetségnek. A Svédországban élő magyarok mindig küzdeni fognak az összetartozásért és az erdélyi autonómiáért. Erdély „nem felosztható" és nem „beolvasztható" – hangzott el a rendezvényen.
Molnár Veress Pál lelkész Székelyföldnek címzett üzenetében Pál apostol Timóteushoz írott leveléből idézett. „Ama nemes harcomat megharcoltam, a futásomat elvégeztem, a hitemet megtartottam". Azt kívánjuk Székelyföldnek, hogy mindenki a maga helyén, a maga idejében a nemes harcot harcolja meg, futását becsülettel végezze el és tartsa meg hitét mindenkor – mondta.
Stuttgart belvárosában egy németországi magyar civil szervezet, a Hunnia Baráti Kör szervezésében tartottak szolidaritási tüntetést. A megmozduláson 300-an vettek részt a szervezők és a tüntetést biztosító rendőrök egybehangzó becslése szerint – mondta el az MTI-nek telefonon Hahn-Seidl Alida szervező. A demonstráció közös imával kezdődött, majd a tüntetők Esztergám Miklós tárogatóművész kísérete mellett székely dalokat énekelve vonultak végig a város központjában. A tüntetésen székely és magyar zászlókat emeltek a magasba, és összesen 1500 szórólapot osztottak ki a járókelőknek. A német nyelvű szövegben a székelyek helyzetéről és törekvéseiről tájékoztattak.
Háromnapos akció Felvidéken
A Felvidéken legalább hat helyszínen tartottak és tartanak szimpátiarendezvényeket.
A Magyar Közösség Pártja (MKP) – a székelyek autonómiatörekvéseivel való szolidaritásukat kifejezendő – Dunaszerdahelyen, Párkányban, Rimaszombatban és Szomotoron jelképes aláírásgyűjtési akciókat szervezett vasárnap délután három órától. A több naposra tervezett akció annak első óráiban a szervezők szerint a „várakozásoknak megfelelően haladt", az íveket több százan írták alá helyszínenként. „Ezzel is szeretnénk jelezni, hogy erdélyi barátaink nincsenek egyedül az önrendelkezésért folytatott küzdelemben, valamint azt is, hogy az autonómia jogos igény a felvidéki magyarság számára is" – hangoztatta Berényi József, az MKP elnöke a dunaszerdahelyi rendezvényen mondott beszédében. Rámutatott: az autonómia szükségességéről Szlovákiában nem csupán a többségi nemzetet kell meggyőzni, hanem a felvidéki magyarságnak egy jelentős részét is.
Gubík László, a Via Nova ICS elnöke a szervezet által az Európai Unió pozsonyi képviselete előtt vasárnap délelőtt tartott tüntetésen a sorsközösség vállalásának fontosságát emelte ki.
Ma mi vagyunk itt a székelyek mellett, holnap talán már ők lesznek ott mellettünk" – hangsúlyozta. A beszédet követően a tüntetés néhány tucat résztvevője, kezükben székely zászlókkal és a „Felvidék Székelyfölddel van" feliratú transzparensekkel átvonult Románia pozsonyi nagykövetsége elé, ahol felolvasták a székelyek önrendelkezésről szóló kiáltványát, elénekelték a székely himnuszt, majd bedobták a dokumentumot a külképviselet postaládájába.
A felvidéki Diákhálózat néhány aktivistája vasárnap még a kora reggeli órákban egy székelyzászlót formáló, égő mécsesekből összerakott alakzatot helyezett el Románia pozsonyi nagykövetsége előtt.
A vajdasági Topolyán is nagygyűlést tartottak a Székelyek nagy menetelése szimpátiarendezvényeként. A délvidéki szolidaritási rendezvényen öt vajdasági magyar párt – a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Magyar Remény Mozgalom, a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Egység Párt – vett részt. A megmozduláson körülbelül ötvenen voltak. Elhangzott, hogy a megjelentek támogatják a székely összefogást, és a mintegy 250 ezer fős vajdasági magyarságnak is ezt a példát kellene követnie.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke szombaton közleményben fejtette ki, hogy a VMSZ támogatja a székelyek nagy menetelését. Szerinte ennek a menetoszlopnak kettős üzenete van: „egyrészt felhívja a figyelmet a magyar összefogásra, másrészt világossá teszi, hogy minden politikai csatát, a kárpát-medencei magyarság megmaradása szempontjából fontos ügyet ott kell győzelemre vinni, abban az országban, ahol a magyarok élnek: a székely autonómiát Romániában kell elérni", ezért van szükség egy erős magyar párt jelenlétére és kiállására.
London A BBC londoni székháza előtt tartottak demonstrációt vasárnap este a székely autonómiáért.
A londoni magyar közösség által szervezett rendezvényen, amelyre hozzávetőleg 120-an gyűltek össze, megemlékeztek 1956 évfordulójáról is. A magyar és székely lobogókat magasba tartó tüntetők előtt Szarvas József, a Magyar Szabadságharcosok Nagy-Britanniai Szövetségének főtitkára emlékezett vissza a harcokra, a szovjet hadsereg bevonulását követő menekülésre.
Ezután a demonstráció főszónoka, Fehér Tamás, a Londoni Magyar Magvető nevű csoport egyik vezetője követelte Székelyföld autonómiájának megteremtését. Beszédében rámutatott: az idő rohamosan fogy, hiszen az utóbbi húsz évben félmillióval csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma asszimiláció vagy elvándorlás miatt. Elhangzott az is, hogy az Erdély feletti román fennhatóság „akár katonai megszállásnak is tekinthető, hiszen az erdélyi magyarokat senki nem kérdezte arról, hogy román fennhatóság alatt kívánnak-e élni".
A demonstráción előadták Wass Albert több költeményét, és a rendezvény végén felolvasták a Székelyek nagy menetelésének kiáltványát. Az összegyűltek a tüntetésen többször is az „Autonómiát Székelyföldnek", a „Vesszen Trianon", illetve a „Székelyföld nem Románia" jelszavakat skandálták.
A másfél órás rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. MTI
Erdély.ma

Marosvásárhelyre figyeljen a világ! – Az SZNT felhívása a nagyvilág magyarjaihoz
Március tizedikén, a Székely Szabadság Napján, amikor Európa és a nagyvilág nagyvárosaiban a székelyekkel szolidaritást vállalók közösségei Székelyföld területi autonómiája mellett tüntetnek, akkor meg kell emlékezniük arról is, hogy Marosvásárhelyen, a megemlékezést követő felvonulást betiltotta a hatóság. Ma már nem csak a székelyek jogos követelésének támogatására kell Románia nagykövetségei elé vonulni, hanem az alapvető emberi jogok védelmében is.
Ezúton kérjük a nagyvilág magyar közösségeit, hogy követeljék a gyülekezési jog, a szólásszabadság tiszteletben tartását Romániában. Hívják fel országuk kormányának, és egész társadalmának figyelmét arra, hogy abban az országban tér vissza az alapvető emberi jogok megsértése, amelyben 1989-ig Európa legembertelenebb és legsötétebb diktatúrája működött.
Beszédes az, hogy a felvonulást betiltó határozatot rendőrségi fejlécet viselő papírra nyomtatták, ezzel is jelezve, hogy Romániában a hatóságok, könnyen és gyorsan az elnyomás, az emberi jogok korlátozásának eszközeivé válhatnak.
A tegnapi napon Románia miniszterelnökéhez, Victor Ponta úrhoz címzett memorandumban kértük, hogy Románia kormánya utasítsa Maros megye prefektusát, hogy a közigazgatási bíróságon támadja meg a törvénytelen, tiltó határozatot. A memorandumot eljuttattuk Gabriel Oprea belügyminiszternek és Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettesnek is. Ez az utolsó lehetőség, hogy március tizedikén, a tavaly májusban már bejelentett felvonulást törvényesen megtarthassuk. A székelység a jog és a törvényhozó, rendtartó falvak népe. Ennek megfelelően jogainkat alkotmányos úton, a jog és a demokrácia eszközével akarjuk kivívni. Ennek lehetett tanúja a nagyvilág a diktatúra bukása után is, és ezt az utat járta és járja több mint tíz éve a Székely Nemzeti Tanács. Még ebben a küzdelemben is, amelyet a felvonulás betiltása ellen folytatunk, a törvénytisztelő közösség áll szemben a jogsértő, a diktatúra hagyományait éltető hatósággal.
Arra kérjük a világ magyarságát, figyeljenek Marosvásárhelyre. A Duna televízió helyszíni, egyenes adásán keresztül legyenek tanúi annak, hogy méltósággal, hittel, békésen, de változatlan kitartással kiállunk a jogaink mellett. Elmondjuk ismételten: szükség van arra, hogy ismét székely zászlók lengjenek Bécs, Belgrád, Budapest, Brüsszel, Hága, Cleveland, Helsinki, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Pozsony, Párizs, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin. Csak így lehetünk sikeresek! Mondjuk ki újra együtt: Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható! Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek!
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,

Kuszálik Péter: Semjén Zsolt nyakkendője
– Az internetet szidhatod, de nélküle már nincs élet – mondta Öcsike egy alkalommal, s ebben igazat kellett adnom neki. Bizony mondom néktek, nagy igazság vagyon az ő szavaiban, miként ezt az alábbi eset is példázza.
Beírtam a címbeli három szót, néhány tizedmásodperc alatt egy biztos és 69.999 bizonytalan találatot jelzett a gugli keresője. Máris idézem: »„A magyarság olyan gazdagság hordozója, amit csak mi, magyarok adhatunk át az egyetemes világörökségnek” – vette át a szót Semjén Zsolt, aki pöttyös nyakkendőjében beszélt a magyarság küldetéstudatáról, a történelmi sorsközösség jelentőségéről, a külhoni magyarok iránt érzett felelősségtudatról. Szerinte a most megjelent hang- és képanyag valódi nemzetegyesítés, hiszen legyünk akár határon innen, vagy határon túl, ha lejátsszák a himnuszt, mindenütt ugyanazok a dallamok csendülnek majd fel.« (Origo, 2013. január 22.) Az éleselméjűség spontán megnyilatkozása, nem egyéb. Ha a Himnusz és a Szózat van a lemezen, akkor arról soha sem fog a kis Vuk indulója fölharsanni.
Arról nem ír az utóbbi időben egyebekért is idézett forrás (bezzeg a nyakkendőről igen!), hogy e szöveget a ’saját kútfejéből merítette’ – ahogy a magyartanárnőnk szokta mondani –, vagy papírról olvasta. Az ominózus mondat egy családias jellegű ünnepségen hangzott el, az Országgyűlés kupolatermében, ahol külhoni magyar kisiskolásoknak adták át az ’új’ Himnuszt tartalmazó CD-ket és DVD-ket. (Ti. a Himnusz és a Szózat zenéjét meg kellett szelídíteni, hogy a köznép is énekelhesse, ne csak az okleveles énekesek.) A szöveghez mellékelt képen fehér blúzos kislányok veszik át a mosolygó miniszterelnök-helyettestől az ajándékokat. Kék nyakkendőjén férfikörömnyi sárga pöttyök vannak.
Elgondolkoztam a világ dolgain. Harminc törzskönyvezett, szép mosolyú kisiskolást összegyűjtenek valahonnan, buszra ültetik őket (számolj hozzá gyermekenként egy-egy közjegyző előtt tett nyilatkozatot, hogy szülők helyett a tanító nénivel is utazhatnak), s elviszik őket az Országházba, hogy a min.el.-hely. úrral lefényképeződjenek. Drága fénykép volt, de megérte. Nagymama korukban lesz majd mit mutogatni az unokáknak.
Nem irigylem Semjén Zsoltot. Sem a státusáért, sem az ebből eredő megfelelési kényszerért, amelynek a nap tizenhat ébrenléti órájában eleget kell tennie. Állandóan frászolnia kell, hogy gonosz firkászok kiforgatják a szavait, vagy silány kommentelők céltáblájává válik. Vajon ki lehetett az a semmirekellő, aki Tömjén Zsótinak gúnyolja a Magyar kormány második emberét, aki nemcsak min.el.-hely., hanem nemzetpolitikáért felelős tárcanélküli miniszter, akit a minap erősített meg tisztségében a kormány első embere, mintegy elismeréseként annak az odaadásnak, amellyel az előző négy évben végezte a munkáját?
A civil életben van ám neki egy másik jelentős funkciója is, ő az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöke is. Ebben a tisztségében rá vár a megtisztelő feladat, hogy megvédje a baloldali sajtóhiénák sunyi támadásaitól Lázár János országos magyar vadászt, a kormány másik oszlopos tagját, aki kétezer darab, határon túli fácán életére alkuszik, ezzel is kímélve a magyar fácánokat.
Védegyleti elnökként igen kackiásan üli meg a lovat, erről Kézdivásárhely népe – és a Duna tévé kismilló nézője, Sydneytől Torontóig és Backamadarastól Kunmadarasig – két alkalommal is meggyőződhetett. Akkor nem figyeltem arra, hogy volt-e rajta nyakkendő és milyen, de azt tudom, hogy az utóbbi időben ismét elővette az egyik kedvencét, amelyet korábban gyakorta láttam rajta. Szent István napi körmenetben, a kormány beiktatásakor, választási győzelmek idején előszeretettel hordja azt a fekete-sárga csíkos nyakkendőt, amelyet egy aradi megemlékezésen láttam rajta először, talán három vagy négy esztendeje. Aradra általában október hatodikán jön el a magyar kormány néhány jeles tagja, amikor is az elbukott forradalom és szabadságharc vértanúira emlékezik a magyarság. Nagy tapló kell legyen valaki, hogy a császári színekkel csíkozott nyakkendővel menjen el egy olyan helyre, ahol a császári önkény halottaira emlékeznek. Bocsánat, nem tapló, hanem a magyar kormány második embere. maszol.ro

Erdélyben is szavaltak a magyar nyelv napján
Csaknem kilencezer magyar óvodás szavalta el ugyanazokat a verseket világszerte csütörtökön fél 12-kor, hogy így ünnepeljék közösen a magyar nyelv napját. A közös versmondás a nyelv tanulása és fejlesztése mellett az összetartozást is jelképezi – emelte ki az akciót életre hívó Hanczár János a rendezvény központi budapesti helyszínén az MTI-nek.
Az Eötvös 10 Kulturális Színtérben erzsébetvárosi, rákosmentei és csepeli óvodások egy-egy csoportja szavalta el az óvodákba elküldött verseket. Online közvetítéssel két másik óvodás csoport is csatlakozott a fővárosi gyerekekhez Lentiből és Kézdivásárhelyről, több ezren pedig saját intézményeikben szavaltak. A kezdeményezéshez idén Nagyszalonta is csatlakozott.
Hanczár János emlékeztetett rá, hogy 1844. november 13-án a pozsonyi országgyűlés nyilvánította a magyar nyelvet államnyelvvé, erre emlékezve a parlament 2011-ben döntött arról, hogy november 13-át nevezi ki a magyar nyelv napjának. Két évvel ezelőtt 1000 erzsébetvárosi óvodás vett részt a programban, tavaly pedig a VI. kerületi óvodákhoz Terézváros és Csepel is csatlakozott.
A csütörtöki eseményen már mintegy kilencezer gyerek vett részt világszerte. Nemcsak Magyarországon belül és a szomszédos országokba, hanem világszerte 70 magyar közösségnek küldték el a felhívást Canberrától Torontóig. A gyerekek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseit szavalták.
Krónika (Kolozsvár)

Egyformán szolgálni Budapestnek és Bukarestnek
A nemzeti-autonomista szárny elsöprő győzelmének tekinthetjük az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatot, amely első ízben rögzítette az erdélyi magyarság akkor még egységes érdekképviselete, az RMDSZ belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. A politika logikája azt diktálta volna, hogy az emlékezetes nyilatkozat politikai mondanivalóját az alapszabályzat és a program nyelvére lefordító brassói kongresszuson 1993. január közepén e csoport erős jelöltet indít, és átveszi a szövetség irányítását az önfeladó, adaptív, eseménykövető politikát folytató Domokos Gézától.
Nos, nem így történt, ami az érintettek naivitásig menő ügyszeretetére és nemzetféltésére vezethető vissza. Az autonomisták úgy gondolkodtak: ha átengedik a másik oldalnak az első számú vezető pozícióját, nagyobb az esélye a közös autonómiaküzdelemnek. Tőkés László jelölése az elnöki posztra csak taktikai húzás volt arra az esetre, ha a program- és alapszabályzat alapvető módosításait a küldöttek a kollaboráns szárny esetleges aknamunkájának következtében nem szavaznák meg. Ebben az esetben az akkori tiszteletbeli elnök versenyben maradt volna, és minden bizonnyal győz az elnökválasztáson.
Gúnykeresztben
Markó Béláról az autonomisták közül is sokan azt gondolták, hogy alkalmas elnök lesz, akiben megbíznak az önmagukat „mérsékelteknek” nevezők, s akinek vezérlete mellett a közös autonómiaelvű cselekvés hatékonyabb lehet. Ehhez képest Markó Bélát úgy választotta másodszor is elnökké az 1995-ös kolozsvári kongresszus, hogy a Brassóban kétéves határidővel elfogadott autonómiaelvű lépések közül (nemzeti kataszter, belső választás, autonómiastatútumok) egyikben sem gondoskodott érdemi mozgásról, nemhogy megvalósításról. Miközben ezen lépések megtétele nem ütközött a román közjogi szabályozásba s kizárólag a magyar politikai akarattól, elkötelezettségtől és célorientáltságtól függött. Markó számára éppúgy világos lehetett, mint az elemzők számára, hogy az RMDSZ-ben nem a kongresszus által az elnökre ruházott feladatok megvalósításához, hanem a középgárda hűségéhez kötött az elnöki mandátum. Nem is történt e kérdésekben semmiféle előrelépés Markó közel két évtizedes elnöklete alatt.
Mindebből az autonomisták naivitásán kívül leszűrhető Markó Béla pozícióorientáltsága, az autonómiaprogram iránti közömbössége, de nem következik feltétlenül az elnök ideológiai kompromittálódása. Sokan máig olyan olyan vezetőként tekintenek rá, aki az „ahogy lehet” filozófiája mentén cselekszik, és őszintén fontos neki a magyar nemzeti ügy.
E hipotézissel azonban élesen ütközik a tény, hogy a kétezres évek eleje óta Markó Béla a legmegveszekedettebb anyaországi nemzetellenes erőkkel keresi a kapcsolatot. Ne feledjük: 2002-ben már az első forduló után sietett az MSZP–SZDSZ-kormányról és az azzal való majdani jó RMDSZ-es együttműködésről nyilatkozni. Azóta is építgetik az RMDSZ kapcsolatát a magyar álbaloldallal, aminek hangulati aláfestést adnak Markó Béla által a balliberális sajtó olyan orgánumaiban közölt esszék, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság, ahol a nemzetstratégiai célkitűzések és szimbólumok céltáblát vagy gúny tárgyát képezik. Legyen szó a határokon átívelő magyar nemzetegyesítésről, a státustörvényről vagy a Nemzeti Összetartozás Napjáról. A Székelyek Nagy Menetelését néhány „elgurult” SZDSZ-es értelmiségit és a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciót leszámítva valamennyi magyar politikai erő támogatta – bizony, még az MSZP és az Együtt is –, Markó Béla viszont az Élet és Irodalomban közölt éles hangú esszét, amelyben az ötvenes évek felvonulásait emlegette azon túl, hogy alapjaiban támadta elvi-stratégiai síkon a menetelést.
Mást jelentő szavak?
Hiába törekedett a Fidesz az RMDSZ-szel való viszonyának harmonizálására, hiába tett egyoldalú gesztusokat az erdélyi magyarok szavazataival Bukarestben sáfárkodó zsákmánypárt irányába, Markó szépen beviszi egymás után a maga elvi ütéseit a nemzetközi globalizmus ellen küzdő Orbánnak. Legutóbb a bevándorlás kapcsán megfogalmazott miniszterelnöki kijelentést pécézte ki magának, miszerint Magyarország homogén kultúrájú ország, és közölt ezzel kapcsolatban a Népszabadságban egy eszmefuttatást, amelyből megtudhattuk, hogy a magyarságot tulajdonképpen csak a nyelv kapcsolja össze. De ma már a szavaink sem jelentik ugyanazt, lám, mi, erdélyiek rossz érzéssel hallgatjuk, ha a magyar miniszterelnök nemzetállamról vagy homogén társadalomról beszél.
Az ellentét konstruált és mesterkélt, Markó pedig fogalmazhatott volna egyes szám első személyben. Egy magyar ember, éljen Budapesten, Kolozsváron vagy Torontóban, ha nemzetben gondolkodik, helyén kezeli a dolgokat és a magyar sors, a magyar érdek és magyar nemzetstratégia szempontjai alapján értelmez fogalmakat, szándékokat és politikai nyilatkozatokat. Míg a trianoni utódállamok politikusainak körében kiválóan működik a nemzeti összekacsintás, a „jó tiszt, rossz tiszt” leosztás, addig Markó Béla siet a Népszabadságban rámutatni a magyar miniszterelnök nyilatkozatainak vélt vagy valós ellentmondásaira. Ha létezne is ilyen ellentmondás az erdélyi magyarság autonómiatörekvései és a magyar kormánynak a nemzetállam intézményére alapozó nemzetépítő szándéka között, vajon egy határon túli magyar vezető lenne hivatott arra rámutatni? Ráadásul a Népszabadságban? Nem ellenfeleink vagy ellenségeink reszortja ez? Különös tekintettel a kontextusra: Orbán Viktor a bevándorlás ügyében azért küzd, hogy Magyarország magyar maradhasson, hogy gátat vessen idegen és asszimilálhatatlan, a magyar kultúrával szemben közömbös, a keresztény kultúrával szemben kifejezetten ellenséges tömegek beözönlésének.
A megbízhatóság mértéke
Egyébként a napnál világosabb, hogy itt arról van szó: a trianoni döntéssel és Erdély megkaparintásával Románia többnemzetű állammá vált, míg Magyarország nemzetállammá, aránylag homogén kultúrával. A román elitnek tudomásul kellene vennie: ha kapott egy kulcsrakész országot nemzetnyi kisebbséggel együtt, akkor az a minimum, hogy saját 1918-as ígéreteit betartva autonómiát biztosít számukra. Mint ahogy az is természetes, hogy Magyarország, ahol kisebbségi csoportok a cigányságot leszámítva csak mutatóban élnek – de így is személyelvű autonómiának örvendhetnek –, nemzetállamként határozza meg magát, és akként is cselekszik.
Az esetnek fontos politikai tanulsága van. Hiú remény volt azt gondolni: az RMDSZ-szel való viszony pacifikálása azt jelenti, hogy a szervezet vezetői részéről nem éri majd hátbatámadás az Orbán-kormányt. Az RMDSZ csúcsvezetése soha nem volt a Fidesz megbízható partnere, és soha nem is lesz az. Az ok rendkívül egyszerű: a szervezetet elsődlegesen a román politikai élet szereplőihez kötik az érdekek, az üzleti kapcsolatok, vezetői Bukaresttől remélik pozícióik megtartását, onnan várják az ukázokat. Márpedig Dsidával szólva „Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet.”
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szász Endre grafikus, festő 90 éve született
Szász Endre Munkácsy-díjas grafikus, könyvillusztrátor, festőművész kilencven éve, 1926. január 7-én született. Csíkszeredában látta meg a napvilágot. Sebészdoktor apja orvosi pályára szánta, de már gyermekkorában megmutatkozott kiváló készsége a rajzoláshoz, festéshez.
Marosvásárhelyen érettségizett, itt került kapcsolatba Erdély akkori szellemi vezetőivel, Kós Károllyal, Szolnay Sándorral és Nagy Imrével, akik felismerték tehetségét, segítették fejlődését. Tanára a marosvásárhelyi festőiskolában az akvarellista Bordy András volt.
Miután 1946-ban átjött Magyarországra, a budapesti Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. Az intézményben Szőnyi István és Bernáth Aurél volt a mestere, de Szász nehezen viselte a politikai légkört és az iskolai kötöttséget, ezért abbahagyta tanulmányait.
Dekorációs szakemberként helyezkedett el, de mivel nem volt hajlandó „Szabad Nép-félórákra” járni, 1950-ben fegyverrejtegetés koholt vádjával tíz év börtönre ítélték, a rácsok mögött egy évet töltött. 1951 és 1960 között mintegy 600 könyvet illusztrált, vonalrajzaival, rézkarcaival több díjat nyert külföldi könyvkiállításokon. Illusztrációiban felhasználta a rézkarctechnikát, vonalrajzai máig meghatározóak a hazai könyvillusztrálásban.
Számos közéleti ember portréját készítette el, festészetében a klasszikus mesterek technikájából merített, sajátosan egyedi, figuratív stílusban használta fel a szürrealizmus és a szimbolizmus elemeit. Néhány évig a filmgyárban is dolgozott, 1968-ban látványtervezője volt a Várkonyi Zoltán rendezte Egri csillagoknak.
1970-től Torontóban, majd 1974-től Los Angelesben élt, ekkor lett világhírű. A világ több nagyvárosában rendezett kiállításokon csodálhatták meg a látogatók egyedi motívumait, jellegzetes, allegorikus fejdíszt viselő nőalakokkal díszített porcelánjait, ékszereit, kristályait. Népszerű lett, rengeteg pénzt keresett, a saját maga által kikevert színű Rolls-Royce-szal járta a világot. A gazdagság azonban nem hozott boldogságot számára, csak a munka.
Csaknem húsz év után végleg visszatért Magyarországra, mert mesteriskolát szándékozott alapítani a tehetséges itthoni fiataloknak. A Hollóházi Porcelángyár stúdiójának megalapításával tervét részben meg is valósította, itt születtek meg világviszonylatban is egyedülálló falképei. Ötven „porcelánfalat” készített, de különleges forma- és színvilágú vázákat, dísztárgyakat is. A hatalmas porcelán faliképek megalkotásakor a nyers, öt milliméter vastag porcelánra szórópisztollyal fújta rá a festéket, azután égette ki nagy gondossággal a lapokat. Így készült a Győri Nemzeti Színház előcsarnokának arany-fehér porcelánfala, a Miskolci Egyetem aulájának faliképe, a kaposvári kormányhivatal Somogy múltját és jelenét bemutató több mint 100 darabból álló porcelánkép-sorozata. Ezután Sopronba költözött, majd kaposvári kötődése miatt – anyai nagyszüleinek köszönhetően – a megyeszékhelyhez közeli Várdán telepedett le, az általa felújított kastélyban élt és alkotott. Otthonában éveken át szervezett képzőművészeti tábort fiataloknak. Szabadság (Kolozsvár)

Székely Szabadság Napja a nagyvilágban – Felhívás a világ magyarságához 
A Székely Nemzeti Tanács szolidaritási megmozdulásokra hívja a világ magyar közösségeit 2016. március 10-ére, a Székely Szabadság Napjára. Idén is kérjük őket, hogy a Marosvásárhelyen megszervezett autonómiatüntetéssel lehetőleg egy időben, Románia külképviseletei előtt nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényének támogatását, és adjanak hangot tiltakozásuknak a román hatóságok által elkövetett jogtiprásokkal szemben.
Mindig fontosnak tartottuk, hogy üzeneteink eljussanak más népekhez is, de a világ országait irányító hivatalosságok is tájékoztatást kapjanak a székelység helyzetéről és törekvéseiről. Ez utóbbi kiemelten fontos, hiszen nem egy nyugati kancellária csak a bukaresti sikerpropagandát ismeri, amely szerint a helyzetünk példaértékűen megoldott. Ez már a korábbi években sem volt igaz, ráadásul a helyzet az utóbbi időben romlott.
Romlott abban az értelemben, hogy a jelenleg zajló válságok (migránsválság, orosz-ukrán konfliktus, szíriai polgárháború) a világ politikusainak figyelmét a biztonságpolitikára irányították és kevésbé figyelnek a demokratikus alapértékek tiszteletben tartására. Ezt kihasználva a román hatóságok megsokszorozták a magyarellenes intézkedéseket.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Románia a nemzetközi kötelezettségvállalásait megszegi. Megszegi például a nyelvi jogok tekintetében, hiszen még a kevés elismert jogot is korlátozzák és egyre inkább peremre szorítják a magyar nyelvet. Folytatódik a székely jelképek és a magyar nyelvű feliratok üldözése, egyre nagyobb arányokat ölt a magyar nemzetiségű közéleti szereplők hatósági zaklatása. Nem hárult el az a veszély sem, hogy Románia közigazgatási átszervezése a székelységet hátrányosan érintő, súlyosan jogfosztó módon menjen végbe.
A román hivatalosságok immár nem csak mellőzik a székelység népszavazáson is kifejezett autonómiaigényét, de megkezdték magának a kérdésfelvetésnek a kriminalizálását is. A belügyminisztérium a 2015-2020-as időszakra vonatkozó közrendvédelmi és közbiztonsági stratégiája „bűnügyi jelenségként” aposztrofálta az autonómiatörekvést, amely „állandó fenyegetés az állampolgárok jólétére és biztonságára” nézve. A területi autonómiára irányuló igény a dokumentum szerint rasszista, szélsőséges és xenofób megnyilvánulás. Jóllehet ezek a szavak külső nyomásra a dokumentumból kikerültek, viszont érvényesülnek a hatóságok mindennapi gyakorlatában.
A világ csak akkor fog felfigyelni tiltakozásunkra, ha a jogfosztásra, antidemokratikus hatósági fellépésre folyamatosan figyelmeztetünk és rendszeresen tájékoztatjuk a nemzetközi szervezeteket és a világ országainak kormányait. 
Mindezeket figyelembe véve kérjük a világban élő magyarokat, segítsenek abban, hogy minél többen megértsék: Székelyföldet sem felosztani, sem beolvasztani nem hagyjuk! Ezért vonulunk utcára a Székely Szabadság Napján, Marosvásárhelyen, de lengjen ismét a székely zászló Bécs, Budapest, Brüsszel, Cleveland, Hága, Helsinki, Isztambul, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin is!
Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek! 
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

Jelentett is meg nem is: itt van Frunda szekusdossziéja
Legalább egyszer kérte a Securitate segítségét az útlevél megszerzéséhez Frunda György. Az akkoriban ügyvédként praktizáló Frunda jelentéseivel azonban elégedetlen volt a kommunista titkosszolgálat.
„Ez a teljesen jelentéktelen vázlat nem jogosítja fel Önöket arra, hogy a szerzőjét fellengősen informátornak nevezzék. Minden jel arra mutat, hogy egyelőre ő nem informátor, és nem is lesz soha informátor. Legalábbis én szkeptikus vagyok, de jóindulatúan hagyom magam meggyőzni az ellenkezőjéről, ha érvelni tudnak emellett. (…) Kötelességük mindent megtenni annak érdekében, hogy ebből az emberből egy hasznos informátor legyen, olyan, amilyen lehetne, ha akarná.”
Ezeket a szarkasztikus mondatokat Roman Chercheş alezredes, a Maros megyei Securitate hármas, tehát kémelhárítással foglalkozó osztályának a vezetője firkantotta egy kétoldalas, 1987. november 12-én kelt beszámolóra, amelyben Frunda György európai útját részletezi.
Talán ezek a dühösen odafirkált sorok jellemzik a legjobban azt a folyamatos macska-egér játékot, melyet a Securitate és az akkoriban fiatal ügyvéd játszott 1979-től 1989-ig.
Útlevélhez kérte a Securitate közbenjárását
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában jelenleg megtalálható megfigyelési, valamint hálózati dossziék alapján kijelenthető, hogy Frunda és az állambiztonsági szervek viszonya hullámzó volt: a „közeledés” időszakait minden esetben „elhidegülés” követte, és bár az ügyvéd soha nem utasította el egyértelműen az együttműködést, azonban vigyázott arra, hogy beszámolói mindig az általánosságok szintjén mozogjanak.
A birtokunkban levő iratok szerint a Nyugatra utazni vágyó, a ’80-as években nagyvilági életet élő marosvásárhelyi ügyvéd egyszer biztosan, de talán kétszer is igényelte a Securitate segítségét, hogy külföldre utazhasson.
Hazatérve azonban kijátszotta az „ellenszolgáltatást” váró kommunista titkosszolgálatot: ha jelentett is, az általa szolgáltatott információk elmaradtak a várakozásoktól, illetve egyáltalán nem is jelent meg a találkozókon.
Frunda mindent tagad
1989 óta Frunda György látványos politikai karriert futott be: 1990-től az RMDSZ parlamenti képviselője, a román parlament alkotmány-szerkesztő bizottságnak titkára, 1992-től 2012-ig az RMDSZ Maros megyei szenátora, 1996-ban és 2000-ben az RMDSZ államelnök-elnökjelöltje.
1992-től az Európa Tanács Közgyűlése román küldöttségének a tagja, 1996-tól két mandátumon keresztül az Európa Tanács Európai Néppárt Csoportjának alelnöke, 2004-től az Európa Tanács Európai Néppárt Csoportjának alelnöke.
Frundáról az utóbbi években rendre bukkantak fel olyan információk, miszerint együttműködött a Securitatéval. Ezt a volt RMDSZ-szenátor minden esetben tagadta, azt állítva, hogy épp ellenkezőleg: a kommunista titkosszolgálat meghurcolta őt. 2006-ban a Transindex hiába kérte Frundát, a dossziék publikálásával vessen véget a sugdolózásnak.
A CNSAS kollégiuma a rendelkezésre álló iratok alapján egymás után háromszor, 2004-ben, 2005-ben és 2006-ban is azt a döntést hozta, hogy Frunda nem működött együtt a Securitatéval. Tavaly áprilisban a téma ismét előkerült annak kapcsán, hogy Frunda megfigyelési és hálózati dossziéi új iratokkal gazdagodtak.
A CNSAS által 2015. április 21-én kiadott igazolás ezeknek az új dokumentumoknak a fényében ismét megerősítette, hogy Frunda – legalábbis a Securitate-dossziékhoz való hozzáférésről szóló kormányhatározat értelmében – nem minősül informátornak, mivel nem jelentett ellenzéki tevékenységről, jelentései pedig nem korlátoztak alapvető emberi jogokat.
Az iratok egy részét kaptuk meg
Bár a CNSAS-tól minden, Frunda Györggyel kapcsolatos iratot kikértünk, valamiért az újonnan előkerült, 151103, 63615 jelzetű megfigyelési, valamint a 311811 jelű hálózati dossziét az olvasóterembe nem hozták ki, és arról fénymásolatot sem lehetett kérni.
Cikkünk ezért a Frunda-dossziék egy részén, a 072468 jelzettel ellátott megfigyelési, valamint a 156646 jelű hálózati dossziékon alapul, melyeket egyébként Frunda György is kikért.
Már ezekből a dokumentumokból is egyértelműen kiderül: Frunda részigazságot állít akkor, amikor arról beszél, hogy nem kollaboráns volt, hanem épp ellenkezőleg, meghurcolták. Az ügyvédről már csak azért sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a Securitate áldozata volt, mert igénybe vette a kommunista titkosszolgálat segítségét, azt a látszatot keltve, hogy később majd honorálni fogja ezt a közbenjárást. Aranyifjak életét éli
Frunda György élettörténetének fontos mozzanata az apja, Frunda Károly, aki részt vett a Faliboga-csoport néven ismert ellenzéki szervezkedésben. Őt az 1956-os magyarországi forradalom utáni megtorlások idején bebörtönözik, és csak 8 évvel később, 1964-ben rehabilitálják, azonban szabadulása után sem él a családjával. Frunda Györgyöt az anyja neveli fel.
A Frunda-család számára meghatározó Faliboga-történetnek azonban csak utalások szintjén láthatjuk nyomát az iratokban; a dokumentumokból nem tűnik ki, hogy ez az epizód befolyásolta volna Frunda Károly fiának az életpályáját. A jelentésekben egyszer van megemlítve, hogy a fiatal Frunda arról beszélt, apja miatt komplexusok gyötrik.
Elsők között veszik fel jogra
Apjának a múltja ellenére Frunda Györgyöt elsők közt veszik fel a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Jogtudományi Fakultására 1970-ben.
A birtokunkban levő jelentések a ’80-as években követik végig Frunda életútját. Ebben az időszakban Frunda György a harmincas éveiben jár, és az akkori lehetőségekhez mérten nagyvilági életet él.
Anyagilag máris révbe ért: anyjával él ugyan, de különbejáratú lakása van a családi házukban, egy, akkoriban státusszimbólumnak számító 1200-as Ladát vezet, és nem mellesleg jól is keres.
Válóperekre szakosodott ügyvédként nagyon sok ügyfele van, a korabeli igazságügyi-közigazgatási elittel is jó viszonyt ápol, sokan fényes jövőt jósolnak neki.
A szakma mellett azonban a társasági életet sem hanyagolja: egy ügyvédekből és színészekből álló társaság oszlopos tagja, gyakran látni vendéglőkben, a társasághoz elég gyakran külföldiek is csatlakoznak.
Jó megjelenésű, szeret sportolni, ráadásul művelt és kellemes beszélgetőpartner: nem csoda, hogy a nők buknak rá, ő pedig szívesen udvarol, azonban soha nem kötelezi el magát.
Korunk embere
Egy későbbi, 1987-es jelentésben már kevésbé hízelgő képet fest Frundáról egy „Adrian” néven jelentő személy, aki feltehetőleg egy idősebb kollégája.
„Már karrierje kezdetén azt mondták róla, hogy jó, ügyes szakember lesz. A kollégák, főleg az idősebbek, szimpatizálták. Okos, művelt, érdeklődő, sznob fiúnak tűnt. Nem hiszem (legalábbis én nem hallottam róla) hogy bárkinek érdek nélkül, teljesen ingyen szívességet tett volna. A kapcsolatai rendszerint profitról szólnak. Abban a pillanatban, hogy egy barátság már nem éri meg neki, megszabadul tőle, mint egy csomagolástól (…).
Ezzel elnyerte a ‘korunk embere’ címet, vagyis öntelt, skrupulusok nélküli, és fogékony mindenre, ami profitot jelent. Apropó a társadalmi vágyai: egy fiatal, kémiát végzett lánynak, akit egy évvel korábban ismert meg, kijelentette, hogy csakis egy szép, fiatal, egyetemet végzett lányt vesz majd feleségül, akinek háza és autója van, és akinek az apja befolyással rendelkezik.”
Ugyanebben az időszakban egy másik informátor, „Ludusan“ így jellemzi:
„(…) egy jó, szakmailag felkészült ügyvéd, széleskörű általános műveltséggel, bármilyen társaságot képes szórakoztatni. Bármit elmesél magáról, ha az a társaságban előnyére válik. Könnyen megközelíthető, szívesen szóba áll bárkivel, azonban nagyon gyanakvó, ha személyes kérdéseket tesznek fel neki. Ha dicsérik és hízelegnek neki, ha elhitetik vele hogy egy értékes ember, akkor nehéz, bonyolult szakmai kérdések megoldásában is fel lehet használni (…).“
A New York-i muzikológus Marosvásárhelyre látogat
1979 júniusában Frunda kérvényezi, hogy Amerikába látogasson. Történt ugyanis, hogy 1978 nyarán egy New Yorkban élő muzikológus, C. P. meglátogatta Amerikába emigrált anyja Marosvásárhelyen élő testvérét.
(A CNSAS-tól kapott iratokban, melyeket részben publikálunk is, számos megfigyelt magánszemély teljes neve szerepel. Mivel a történethez nem adnak hozzá semmilyen plusz információt, a cikkben csak a nevük kezdőbetűit írjuk ki azoknak a magánszemélyeknek, akik a jelentésekben felbukkannak. A publikálásra kerülő dokumentumokból is kitakartuk azoknak a neveit, akik nem közszereplők – szerk. megj.)
A rokon nem beszél angolul, C. P. tősgyökeres amerikaiként viszont sem magyarul, sem pedig románul nem tudott, ezért Frundát kérik meg, fordítson. Mivel épp volt pere Segesváron és Kolozsváron, az ügyvéd ezeket a városokat, sőt, „Drakula házát” is megmutatja C. P.-nek, akit annyira lenyűgöz, hogy meghívja magához.
A kiutazáshoz szükséges papírokat azonban nem könnyű megszerezni, és Frunda ezzel tisztában van. Egy – véletlen – utcai találkozáskor részletesen beszámol C. P. erdélyi útjáról, és az egyedülálló utazási lehetőségről Puskás Ferenc ismerősének illetve iskolatársának, aki a Securitate kötelékében dolgozik. Puskás kapitány a beszélgetést 1979. június 7-én egy jelentési jegyzékben foglalja össze, majd hozzáfűzi:
„Tudja hogy a kiutazás kérvényezése után ellenőrzik majd, de valószínűleg másoknál fognak érdeklődni, akik nem ismerik részletesen az ügyét. Ha őt személyesen nem keresik meg, akkor én tudjak felvilágosítással szolgálni, azonban nem kért ez ügyben segítséget tőlem. (…)”
„A szervek segítségére lehetne a két hónapig tartó úton és azután is, mivel kiterjedt kapcsolatai vannak a marosvásárhelyi fiatal értelmiségiek körében” – javasolta Puskás kapitány.
A kémelhárítás felfigyel rá
Egy nappal később, június 8-án a Frunda kérvényéről szóló jelentés végén ez áll: Frunda György a hármas igazgatóság (kémelhárítás) figyelmében van, kapcsolatban tartjuk (va fi menţinut în contact), hogy kiderítsük, alkalmas-e a felderítő tevékenységre (muncă informativă).
Mint hamarosan kiderül, Frunda elutasítással kapcsolatos félelmei nem alaptalanok. Egy 1979. szeptember 4-én kelt jelentésben egy informátor beszámol arról, hogy Kincses Előd, Frunda baráti társaságának állandó tagja mesélte: Frunda kérelmét negatívan véleményezték. Ez nagyon rosszul esett neki, azonnal fellebbezett a döntés ellen, és Bukarestig is elmegy, ha kell – mondta az informátor szerint Kincses.
Nem világos, mi történik a következőkben, mindenesetre szeptember 25-én „Wolf“ arról számol be, hogy Frunda az amerikai nagykövetségen járt, ahol megkapta a vízumot. Egy korábbi, szeptember 19-i jelentéshez az ügyön dolgozó Voşloban Emil kapitány ezt a megjegyzést fűzte:
„Frunda György a hármas osztály figyelmében van. Az Egyesült Államokba való távozása alkalmából kémelhárítási kiképzésben fog részesülni“.
„A gyakran hivatkozott szabadság egyfajta anarchia”
Frunda október 3-31. között az Egyesült Államokban tartózkodik, hazatérve, november folyamán részletesen beszámol útjáról. A tájékoztatók mellett a Securitate több informátort is a közelébe irányít, egyrészt azért, hogy ellenőrizzék a jelentéseket, nem keveredik-e ellentmondásba, kiderítsék, mi a véleménye az Egyesült Államokról, megváltozott-e a viselkedése, másrészt pedig hogy felmérjék, mennyire foglalkoztatják az ott szerzett kapcsolatok.
„Bár érdekes dolgokat látott, volt a Niagara vízesésnél és Kanadában is, három hét után elege lett, és a vízuma lejárta előtt hazajött. (…) A gyakran hivatkozott szabadság egyfajta anarchia, mindenki saját maga tesz igazságot, az egyén biztonsága gyenge. Mikor nem voltak otthon, a házigazdája lakását feltörték, és az összes pénzüket ellopták. Meglepődve tapasztalta az általános kultúra hiányát (…), az ember csak az egzisztenciájával törődik, a gazdagokat csak a profit érdekli” – számol be a Frunda által elmondottakról „Adrian”.
Főleg az amerikai magyar emigrációról érdeklődnek
Megfigyelhető, hogy a jelentésekben általában az amerikai magyar emigrációról, illetve a Marosvásárhelyről elszármazottakról szóló részek vannak aláhúzva. Kiderül, hogy Torontóban egy magyar vendéglőbe, a Csárdába is ellátogat, melynek tulajdonosa, F. T. barátja Domokos Gézának és Hajdu Győzőnek.
1979. december 5-én aztán egy jelentésben javasolják Frunda György beszervezését „a Marosvásárhelyre látogató külföldiek tevékenységének, viselkedésének és foglalatosságainak” megismerésére.
A jelentés felsorolja Frunda György azon ismerőseit, akik iránt a Securitate érdeklődik, majd hozzáteszi:
„október folyamán Frunda György turistautat tett az Egyesült Államokba. Indulás előtt kémelhárítási kiképzésben részesült, hazatérése után megkerestük, és műveleti szempontból érdekes részleteket mesélt. A beszélgetések során a jelölt megfelelő viselkedést tanúsított az állambiztonsági szervekkel szemben.”
„Emil” nem ír alá
A beszervezésre Frunda György lakásán került sor. A beszervezési utasítás szerint Voşloban Emil kapitánynak arra kellett felhívni a figyelmét, hogy az iránta és a Románia iránt különös érdeklődést mutató személyek kémek lehetnek, akikről hazafias kötelessége az állambiztonsági szervek számára információkat szolgáltatni.
Frunda Györgyöt 1979. december 19-én szervezik be, azonban elutasítja az írásos kötelezettségvállalást. „Amikor felvetettük azt, hogy hajlandó-e együttműködni az állambiztonsági szervekkel a külföldi állampolgárok és hazai kapcsolataik állambiztonsággal kapcsolatos problémáinak megoldására, a jelölt beleegyezett, hogy bármilyen problémában segítsen, amennyiben az nem haladja meg a lehetőségeit. (…) A jelölt kijelentette, hogy a támogatásról, valamint a titoktartásról való szóbeli ígérete, valamint a velünk szemben tanúsított korrekt magatartása elég garanciát kell jelentsen” – így Voşloban kapitány.
A tartótiszt arról is beszámol, hogy közös megegyezéssel az „Emil” álnevet választották, a találkozókra továbbra is Frunda lakásán kerül sor előre megbeszélt időpontokban, váratlan fejlemények esetén telefonon beszélnek meg időpontot. A beszervezés után nem sokkal megszüntetik Frunda felügyeletét, azonban levelezését figyelik, és informátorok továbbra is faggatják az amerikai útjáról.
„Emil” nyolcszor jelent
1980 folyamán „Emil” összesen nyolcszor jelent Marosvásárhelyre látogató külföldiekkel való találkozásokról, a külföldihez férjhez menni szándékozó szomszédjáról, valamint egy marosvásárhelyi gyökerekkel rendelkező amerikai látogatásáról (a jelentések a hálózati dossziéhoz csatolt mappában megtalálhatóak).
Ezek a Voşloban kapitány által leírt jelentések rövidek és tényszerűek, ha valakinek a viszonyulását/attitűdjét értékelnie kell, akkor Frunda minden esetben semlegesen vagy pozitívan nyilatkozik.
Függővé kell tenni
„Emil” tevékenységével azonban a Securitate nincsen megelégedve. Egy 1981. március 27-én kelt elemzési jegyzék hűvösen fogalmaz tevékenységéről: a „kis ország” problémakörben (problema Ţării mici)
„az együttműködés során az informátor egyes, operatív szempontból érdekes információkat szolgáltatott azokról a külföldiekről, akikkel érintkezésbe került, de nem egyezett bele, hogy írásos beszámolókat adjon. (…)
Nem rajong különösebben az állambiztonsági szervekért, de az általa átadott információk ellenőrzés során igaznak bizonyultak. Az ellenőrzési anyagokban nincsenek arra utaló jelek, hogy felfedte volna magát, vagy hogy ellenségesen viszonyult volna a szervekhez. Nem mondta azt, hogy a továbbiakban nem támogat.
(…) A nevezett társadalmi és szakmai státuszát, valamint a rendelkezésére álló hírszerzési lehetőségeket figyelembe véve javasoljuk az informátori hálózatban való megtartását, ezzel párhuzamosan pedig intézkedni kell, hogy az állambiztonsági szervektől függővé váljon.
(…) Komplex ellenőrzési/lehallgatási intézkedéseket foganatosítunk kompromittáló anyagok megszerzése céljából.“
Meg sem jelenik
1982. június 15-én aztán „Emil” feladását javasolják.
„(…) a találkozókon nem volt pontos, kifogásokat keresett arra, hogy ne adjon írásos jelentést. (…) 8, a tartótisztje által írt jelentése mellékelve (…) 1980 augusztusától egyáltalán nem lehet kapcsolatot létesíteni vele, ugyanis nem jelent meg a közös megegyezéssel rögzített találkozókon. (…)
Beszervezése óta nem lelkesedik az információszerzésért, megelégszik azon személyek nyilatkozataival, akik mellé irányítottuk. Olyan, az együttélő magyar nemzetiségű közösség ügyeivel foglalkozó személyek mellé irányítottuk, mint a svájci N. K., valamint a marosvásárhelyi Kincses Előd, azonban kitért (a feladat elől), azt mondva, hogy nem akar ilyen dolgokkal foglalkozni.
(…) Emil jó személyes tulajdonságokkal és sok hírszerzési lehetőséggel rendelkezik a szerveinket érdeklő személyek körében, azonban az együttműködés elutasítása miatt a hírszerzési hozzájárulása a lehetőségeinél alacsonyabb.”
Fokozottan figyelik
Alig egy hónapra rá, 1982. július 14-től aztán a Securitate elkezdi fokozottan megfigyelni Frunda Györgyöt, akinek ezúttal a „Furnea” nevet adják. Két informátort, „Adriant” és „Dorelt” irányítják mellé hogy felderítsék kapcsolati körét, viselkedését, azt, hogy mi foglalkoztatja, ki látogatja meg otthon, milyen külföldi állampolgárokkal tartja a kapcsolatot, és milyen természetűek ezek a kapcsolatok.
Utasítást adnak telefonbeszélgetéseinek lehallgatására, levelezésének a felbontására, a külföldi személyekkel vendéglőkben zajló találkozóin elhangzott beszélgetések rögzítésére. Ezen kívül munkahelyén beazonosítják azokat a kollégákat, akikkel közelebbi kapcsolatokat ápol, őket ellenőrzik, a hírszerzési szempontból érdekesnek tűnő kollégákat kihallgatják, és fontolóra veszik beszervezésüket.
Ebben az időszakban egy sor, véleményünk szerint kevésbé fontos jelentés születik a Frunda Györgyöt meglátogató külföldiekről: a nyugatnémet S. V.-ről vagy az izraeli B. P.-ről. Mintha a Securitate is érezné az üresjáratot: ezekről a találkozókról és kapcsolatokról érintőlegesen tesznek említést a későbbi belső levelezésben.
Figyelmeztetés és bírság egy dán lány miatt
Fontosabbnak bizonyul egy dán lány, D. A. B. látogatása. D. A. B.-vel az ügyvéd a román tengerparton, Mamaián ismerkedik meg 1982 augusztusában. Meghívja magához, a lány pedig október 2-án meg is érkezik az Otopeni repülőtérre.
Frunda személyesen várja Bukarestben, majd Marosvásárhelyre érve egy három éjszakára szóló szállodai foglalással próbálják kijátszani azt a 225/1975-ös rendeletet, miszerint magánszemély nem szállásolhat el külföldit saját lakásán. Mi több, a lányt Ratosnyára, Frunda egy barátjának a hétvégi házába is elviszi, ahol szintén három éjszakát töltenek.
„Azokban a körökben, melyeket látogat, néha nacionalista megnyilvánulásai vannak, bár általában ‘jó fiúnak’ igyekszik tűnni, aki a szakmáján, a művészeten és a barátokkal való fecsegésen kívül semmi nem érdekel.
A barátai között olyan, ellenséges megnyilvánulásokról ismert személyek is vannak, akiket a Securitate figyel. Kérjük jóváhagyni a (Frunda György) meghívását a székhelyünkre, a figyelmeztetését, valamint a megbírságolását“ – áll egy 1982. november 27-én kelt jelentésben.
Egy érdekes részlet, mely valamiféle személyes érdeklődésként vagy akár leszámolásként is értelmezhető: az írógéppel írt jelentésben eredetileg az állt, hogy Kocsis Petre és egy másik (olvashatatlan nevű) tiszt figyelmeztetnék Frundát. A második tiszt neve utólag tollal át lett húzva, helyette Roman Chercheş alezredesnek, a Maros megyei Securitate hármas osztályának a vezetőjének a neve olvasható.
Részletes nyilatkozatok
Frundát 1983. január 11-én részesítik figyelmeztetésben, melynek részeként az ügyvédnek egy sor, részletes nyilatkozatban kell tisztáznia, kivel hogyan ismerkedett meg, és pontosan miben is áll a kapcsolatuk.
Hangsúlyozza, hogy senkivel sem beszélt semmi olyasmit, ami érdekelheti az állambiztonsági szerveket. Megígéri, hogy a jövőben tiszteletben tartja a külföldiek elszállásolására vonatkozó törvényt, ezen kívül pedig kifizet 5000 lej bírságot (ez valamivel több, mint az egyhavi fizetése abban az időben).
Frunda 1983-ban európai körutat tervez, ezt azonban a Securitate negatívan véleményezi. „Figyelni a reakcióját az elutasítás után” – áll egy jelentésben. Egy 1983. június 1-én kelt dokumentum szerint Frundának a fellebbezését is elutasítják.
Gyakrabban találkoznának vele
Másfél évvel később, 1985 januárjában látszanak az első jelei annak, hogy a Securitate ismét keresni kezdi a kapcsolatot Frundával.
„Lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy ‘Furneával’ gyakrabban találkozzunk, hogy kiderítsük a politikai álláspontját, és hogy ebben az ügyben dönteni tudjunk”.
A Securitatén belül nem mindenki lelkesedik az ötletért: „azt hiszitek, elárulja a politikai pozícióját? Tévedtek. Sok sikert a beszervezéshez, és aztán majd beszélünk” – firkálta a lap szélére valaki.
1985 folyamán egy sor, viszonylag pozitív jellemzés születik Frundáról, a feljegyzések végén pedig kilátásba helyezik, hogy megkeresik, kipuhatolni, hogy be lehet-e szervezni vagy sem. „Pozitívan befolyásolni és a szervekhez közelíteni informatív kiaknázása céljából” – így az egyik megjegyzés.
November 30-án egy jelentés azt javasolja, zárják le a megfigyelését, mivel a figyelmeztetés óta megszakított minden kapcsolatot a külföldiekkel, és „korrekt módon viszonyul az országunk társadalmi-politikai helyzetéhez”.
Ismét utazna
Két évvel később, 1987-ben aztán Frunda ismét Nyugat-Európába utazna, megkeresve Puskás kapitányt, hogy segítsen neki útlevelet szerezni. Ezúttal nem „véletlenül” futnak össze az utcán: a találkozóra június 23-án Frunda kérésére a lakásán kerül sor, ott, ahol korábban a konspiratív találkozók is zajlottak.
„Meggyőződésem, hogy ezáltal Frunda György ‘segítséget’ keresett annak érdekében, hogy a kérvényét pozitívan bírálják el, mert nem biztos benne, hogy sikerül útlevelet szereznie. Ebből presztízskérdést csinál, több barátja is volt a közelmúltban külföldön, az ő kérését kétszer elutasították. (…) abban az esetben, ha jóváhagynák számára az ország időleges elhagyását, közeledne hozzánk, és támogató személyként (írásos kötelezettségvállalás nélkül) használhatnánk” – így Puskás kapitány.
A személyes kapcsolatfelvétel mellett június 25-én Frunda írásban is megkeresi a Securitatét. Felsorolja azokat az ismerőseit, ahol megszállna, illetve ismerteti a körút tervezett útvonalát, hozzátéve, hogy
„szakmai hivatásom részeként kötelességemnek érzem, hogy értesítsem az illetékes hatóságokat, ha az ország törvényeinek a megsértését tapasztalnám. (…)
Nem szükséges informátornak lennem ahhoz, hogy korrekt legyek, és tudomásukra hozzam az esetleges törvényellenes attitűdöket, melyekről tudomást szereznék“ – így Frunda, és megemlíti, hogy néhány évvel korábban figyelmeztetésben részesült, azonban a büntetést kifizette.
Beutazza Nyugat-Európát
Frunda külföldi útját jóváhagyhatták, mert 1987. november 12-i keltezéssel egy kézzel írott, két oldalas beszámolót találunk a külföldi útjáról.
Az ügyvéd részletesen beszámol arról, hogy szeptember 8. és október 23. között nyugat-európai körutat tett Magyarország, Ausztria (Bécs), Nyugat-Németországba (Nyugat-Berlin és Köln), Hollandia (Amszterdam, Hága és Rotterdam), Belgium (Brüsszel), Franciaország (Párizs és Strasbourg), majd ismét Németország (München és Garmisch-Partenkirchen) útvonalon. A beszámolóban kitér arra hogy útja során kivel találkozott, kinél szállt meg, ők kicsodák és hol dolgoznak.
Párizsban például egy volt iskolatársánál, Maria Mailatnál, a Szabad Európa Rádió egyik közreműködőjénél száll meg, aki vendégszeretően, de visszafogottan fogadja. Sehol nem volt szó politikáról vagy az ország biztonságát érintő kérdésekről – így az ügyvéd.
„A feljegyzés az indulás előtt megejtett kémelhárítási felkészítés alapján lett szolgáltatva” – így az oldal alján a megjegyzés. Erre az anyagra írta rá az elégedetlen Roman Chercheş alezredes a cikk legelején idézett sorokat.
Újból beszerveznék
1987. október 30-án Puskás Ferenc kapitány javasolja Frunda (újbóli) beszervezését.
„Az igazságügyben dolgozó értelmiségiek, valamint kulturális-művészeti érdeklődésű személyek körében kell egy olyan informátort keresni, aki velük jó kapcsolatokkal rendelkezik, főleg azért, mert a legtöbbjük gyanús külföldiekkel áll kapcsolatban, és más, a szerveket érdeklő tevékenységük is van” – így az indoklás.
Frunda azért is jó választás, mert közkedvelt, könnyen barátkozik, jól beszél angolul és németül, a külföldiek gyakran veszik igénybe tanácsait vagy jogi szolgálatait. Ha ez nem elég, közeli ismerősei vannak szinte minden európai országban, és ők főleg olyan értelmiségiek, akik Marosvásárhelyről emigráltak.
„Jó érzelmi kapcsolat”
Ami a lojalitását illeti, Puskás megjegyzi, hogy mielőtt külföldre utazott volna turistaként, az ő segítségét kérte, „jó érzelmi kapcsolat” alakult ki kettejük között. Másrészt jogi végzettsége és fejlett igazságérzéke miatt is garantált, hogy egy lojális és őszinte informátor lesz, ezt a korábbi érintkezések során is bizonyította.
A beszervezésre 1987. október 30-án (egy másik dokumentum szerint 31-én) kerül sor Frunda György lakásán.
„Minden a terveknek megfelelően haladt: Frunda nagyon elégedett és hálás a tiszt nyújtotta segítségért, részletesen beszámolt a külföldi útjáról, kivel találkozott és mit látott (erről külön jelentés is készült), ismét bebizonyítva: memóriája kiváló, és tehetségesen foglalja össze a tényeket és az eseményeket.
Felvetettük, működjön együtt velünk minket érdeklő információkkal, úgy, ahogy mi is segítettük, amikor szüksége volt rá. A jelölt kijelentette, hajlandó segíteni nekünk, azonban ne kérjünk olyan dolgokat, melyek az ügyvédi titok körébe tartoznak. Kijelentette, szakmája révén ismeri kötelességeit, ami a kompetens szervek értesítését illeti, amennyiben olyan információk birtokába jut, melyek fenyegetést jelenthetnek az állambiztonságra.”
Beszervezik, de nem dolgozik semmit
A tartótiszt beszámol még arról, hogy Frunda írásban titoktartási kötelezettséget vállalt, elkezdődött a kiképzése, a jelentéseit írógépen írja majd. Konspiratív neve: „Friciu” – írta Puskás kapitány a beszervezésről szóló jelentésben 1987. október 31-én. („Friciuról” ez az egyedüli említés, Frunda konspiratív neve a későbbiekben következetesen „Frend” lesz – szerk. megj.). Az iratcsomóban megtalálható a Frunda által szeptember 5-én kézzel írott írásos kötelezettségvállalás is.
„A beszervezés időpontjától mostanáig az informátor semmilyen információt nem szolgáltatott, és nem jelent meg a tartótiszttel való találkozókon” – áll egy, a beszervezés után egy évvel, 1988. december 20-án született elemzési jegyzékben, mely megemlíti, hogy az angol problémakör (problema engleză) átvétele óta a forrással nem léptek kapcsolatba.
Frunda közben tartja a kapcsolatot a külföldön élő ismerőseivel. A fent nevezett személy novemberben be lett hívva, és kilátásba lett helyezve, hogy döntenie kell – így az elemzés. Mivel nem dolgozik jelentős ügyeken, támogató személlyé lehetne minősíteni, feltéve, hogy együtt akar működni. Ha nem, akkor feladjuk, és megdolgozzuk (luat în lucru).
Egyébként Frundát ebben az időszakban (ismét) megfigyelik, telefonját lehallgatják, levelezését pedig 1988 februárjától felbontják. 1989-ben negatívan véleményezik az újabb kiutazási kérelmét, mivel informátorként „nem lojális és nem őszinte”, ellenségesen nyilvánul meg az állam- és pártvezetéssel szemben, sovén megnyilvánulásai vannak, arról beszél, hogy kisebbségiként nehéz karriert csinálni, mi több, Maria Mailattal, a Szabad Európa Rádió párizsi munkatársával is tartja a kapcsolatot (ez a „kapcsolat” egyébként egy Frunda által küldött karácsonyi üdvözlet).
Holnap publikálunk egy interjút, melyben Frunda György mondja el saját verzióját a Securitate-val való kapcsolatáról.
Sipos Zoltán. erdely.atlatszo.hu

Gondolatok erdélyi kórházügyben
Nagyváradon ülésezett április 8-án az Erdélyi Magyar Kórházügyi Egyeztető Fórum a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében. Az alábbiakban a szerző beleegyezésével közöljük dr. Ábrám Zoltánnak a tanácskozás résztvevőihez intézett levelét, javaslatait.
Figyelembe véve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által több éve megfogalmazott kórházépítési törekvéseket, továbbá a nemzeti magyar kormány kedvező viszonyulását erdélyi kórház létrehozásának támogatása terén, valamint különböző szakmai szervezetek, szakemberek kiegészítő és kiterjesztő gondolatait és elképzeléseit, fontosnak tartom a szándékok egyeztetését és a lehetőségek számbavételét. Az erre a célra meghirdetett tanácskozás meghívottjaként az alábbiakban a témára vonatkozó gondolataimat és javaslataimat tolmácsolom.
Előzmények egyházi, közösségi, magánkórház létrehozásáról
Ahol nem központosított az egészségügyi rendszer, jogilag lehetővé válik az állami kórházak mellett magánkórházak, filantrópikus fekvőbeteg-ellátási intézmények létrehozása. Bár az egészségügyi intézmények sorában a kórház felépítése és működtetése igényli a legnagyobb anyagi ráfordítást, számos külföldi és hazai példa, gyakorlat bizonyítja, hogy járható út a magánadományokra, egyéni befektetésekre, egyházi támogatásra alapozó kórház létrehozása. A magánkórházak, egyházi-közösségi kórházak működtetése terén Magyarország, Erdély is gazdag múltbeli gyakorlattal rendelkezik. Romániában az 1997-től érvényes 145. számú egészségbiztosítási törvény lehetővé teszi az állami fennhatóságú egészségügyi intézmények mellett a magánintézmények működtetését, beleértve a magánkórházat is.
Nem rendelkezem ugyan országos rálátással, de számos megvalósítás már működőképes, így például a marosvásárhelyi Nova Vita kórház, amelyet magántőke hozott létre. Példának okáért, az egészségügyi ellátásra a nemzeti össztermékből amúgy legtöbbet költő Amerikai Egyesült Államokban a magán-, egyházi, közösségi, filantrópikus kórházak aránya rendkívül magas, a tehetős intézmények és személyek adakozási cselekedete kiterjedt és meghatározó a mindenkori állami felelősségvállalás mellett.
Szűkebb és általam tapasztalt példa: Torontóban a leghangsúlyosabb karitatív tevékenységet a magyar származását nem tagadó Munk Péter végzi, aki nemcsak a kardiológiai klinika, különböző egészségügyi részlegek, emberbaráti alapítvány stb. névadója, hanem érdekességképpen a világhírű CNT (Canadian National Tower) működtetője is. Az egyes országok lakosainak boldogságszintjét elemző legutóbbi jelentések szerint Románia 71., Magyarország 91. a sorban közel másfél száz vizsgált ország közül. Összesen hat tényezőt vettek figyelembe, köztük az egészségügyi ellátást, valamint a polgárok közadakozási szintjét.
Személyes megállapítások
Erdélyben a saját (értsd: egyházi, közösségi, magyar) kórház(ak) létrehozása nemcsak létjogosult, hanem jó ideje időszerű kérdés, aminek a megvalósítása a közösségünkben, közösségeinkben rejlő együttgondolkodás, szolidaritás és adakozókedv próbaköve. Mindezt számos érv támasztja alá: mások eddigi megvalósításainak példája, a magyar betegeket ért hátrányos megkülönböztetések ellensúlyozása, egészségügyi végzettjeink (orvosok, egészségügyi asszisztensek, sapientiás közegészségügyi diplomások) itthon tartása, emberbarátibb ápolás biztosítása, jó szakmai színvonal fenntartása akár magyarországi kórházakkal való szorosabb és gyakorlatiasabb együttműködés által, a magyar nyelvű egészségügyi képzési formák támogatása stb.
A saját kórház(ak) létrehozása nem a magyar kormány támogatásának a kizárólagos függvénye, viszont a segítségnyújtás alapvető és nagymértékben értékelendő, biztonságot nyújtó és az elmélet gyakorlatba ültetését megsegítő lépés. Emellett fontos és nélkülözhetetlen az erdélyi és azon kívüli magyar tőke befektetése, az intézmények és magánemberek támogatási potenciáljának a bevonása és a hosszú távú stratégiai gondolkodás kialakítása.
A megvalósításban prioritás illeti meg a kezdeményező Királyhágómelléki Református Egyházkerületet, valamint a magyar nyelvű egészségügyi képzés ügyét, amelyet kiemelten, de nem kizárólagosan a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem biztosít. Az előrelépés, a minél optimálisabb megvalósítás és működtetés alapfeltétele az igények és az elképzelések pontos megfogalmazása, a helyi és a globális összhang és az ügynek alárendelt egyetértés megteremtése, a koordináció létrehozása és a helyes kommunikáció kialakítása. Természetesen a támogató(k) elvárásait is összhangba kell hozni, és adott szinten bizalmasan kezelni a felmerülő kérdéseket.
Elvi és konkrét javaslatok
Elsősorban kívülállóként – hiszen nem vagyok a kérdés belső ismerője, alapvető információkkal sem rendelkezem –, viszont erdélyi magyar értelmiségi és részben szakmai rálátásom alapján az alábbiakat fogalmazhatom meg. Szükségesnek tartom egy kórházügyet koordináló szerv létrehozását, elsősorban adminisztratív, másodsorban szakmai szempontból. Központja legyen Nagyváradon, a kezdeményező helyszínén, ami a magyarországi szakemberek bevonása által egyúttal földrajzi középpont is. Pontosítani, részletezni, kidolgozni kellene a helyi (regionális) igényeket, amennyiben ez nem történt meg, legalábbis a lehetséges szinten.
Például a MOGYE ügyében dilemmák (hogyan maradni?, esetleg menni?) és alternatívák fogalmazód(hat)nak meg (Sapientiához való kapcsolódás, székelyföldi városba való „menekülés”), ám azok mögött nem tűnik fel a konkrét tartalom, ráadásul rendkívüli a széthúzás a belső ügyekben is, márpedig az egységes álláspont hiánya megnehezíti az ügyszolgálatot és az együttműködést.
Nem szabad sem egyetlen kórházban gondolkodni, sem azon vitatkozni, hogy a magyar kormány lehetséges támogatását melyik kórház kapja meg. Amennyiben az erdélyi, a szülőföldjéről elszármazott és azon kívüli magyarság társadalmi tőkéjét, nemzeti ügyekben megnyilatkozó társas támogatását ki tudtuk volna használni, a jelentős magántőkével rendelkezők érzékenységét sikerült volna ez irányban kamatoztatni, már lehetne saját kórházunk, saját kórházaink. Bár történelmi és jelenbeli tapasztalataink a magyar összefogásról, fontos ügyek céljára megnyilatkozó adakozókedvről mondhatni vegyesek, közösségünk tagjait újabb és újabb próbák elé kell állítani, majd újabb és újabb következtetések által üzenni közösségi és akár egyéni szinten.
A fentiek alapján hitelesen megszervezett és felügyelt gyűjtést kezdeményezek a saját kórházügy előmozdítására jól átgondolt módszertan alapján. Külföldi mintára az adakozó intézmények és személyek nevei az adakozás mértéke szerint rákerülnek majd az adakozók listájára a majdani kórház(ak) halljának falán.
Amúgy általános kérdésnek tartom, hogy az adakozás nemességét többet kellene hangoztatni a közvélemény előtt. Én magam John Harvard példáját szoktam kiemelni, akinek a nevét viseli a világ leggazdagabb egyeteme. Ő maga semmilyen lényeges tudományos vagy művészeti tevékenységet nem folytatott, nem kötődik semmilyen alkotás igen rövid életéhez, mégis mindannyiunknak illik ismerni a nevét. Egy szerencsés helyzetben, amikor egyetemet akartak alapítani az Újvilágban, ő volt az, aki a földet és könyvtárát adta hozzá.
Kezdeményezem egy Adományozd a saját kórházunk számára az egyhavi fizetésed! akció lebonyolítását, amihez kiindulásképpen személy szerint máris felajánlom egyhavi egyetemi tanári fizetésem.
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Ábrám Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Zarándoklat mint „múzsa”
Még Torontóból is érkezett résztvevő az idei Vadárvácskatáborba. A Gyergyóalfaluban zajló eseményen összesen huszonhárom képzőművész alkot együtt a héten.
Huszonhárom alkotó, köztük a 80. születésnapját éppen ezekben a napokban ünneplő, gyergyói származású, Torontóban élő Sorbán Szilvia vesz részt a Vadárvácskatáborban, amely az elmúlt pénteken vette kezdetét és vasárnapig tart Gyergyóalfaluban. A nemzetközi alkotótábort tizenkettedik alkalommal szervezték meg, a témája idén a zarándoklat.
A tábornyitó-ünnepségen Szili Katalin, Magyarország щrszággyűlési képviselője volt a díszvendég, az egyház képviseletében a borzonti születésű Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános kérte Isten áldását az alkotók munkájára, majd megáldotta a szervező Sövér Elek Alapítvány zászlaját. „Kíváncsi vagyok, az idei témában milyen művek születnek” – mondta Gál Mihály, a tábor létrehozója és házigazdája. Hozzátette, biztos érdemes lesz megnézni a hét folyamán készülő munkákból összeállítandó táborzáró kiállítást, amelyet vasárnap a 10.30-tól kezdődő nagymisét követően nyitnak meg a nagyközönség előtt az alfalvi galériában.
Értékkereső barangolás
A nyitóünnepségen részt vett a tábor két mentora, a Csíkszeredai Márton Árpád és a helyi Balázs József képzőművész is. Utóbbi a csíksomlyói búcsúra Alfaluból induló zarándokok állandó vezetőjeként vasárnap tartott „felkészítőt” zarándoklatból. „Ez megért egy misét, igazi istentisztelet volt” – így méltatta hallgatósága a búcsújárásról szóló élménybeszámolót, illetve a búcsú történelmi hátterének ismertetését. Balázs József ugyanis, mint mondta, a „közelmúltra” is kitért, úgy 800-1000 év távlatából közelítette meg a búcsú ma ismert hagyományát. István pap személyét emelte ki, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a somlyói búcsújárást 1567-ben Sarlós Boldogasszony napjáról pünkösdre tették át.
„Mária csodáit emeltem ki – osztotta meg velünk is a beszámoló főtémáját Balázs József. – Azt a csodát is többek között, hogy ma már a pünkösdi búcsún félmillió magyar gyűl össze. Ember ilyet nem tudna szervezni.” A témáról elmondta, kézenfekvőnek tűnik, mégis nehéz lesz „formába önteni”. Azt viszont érzi, ebben a táborban „nem illusztrációk fognak születni”. „Én nagyon szorult helyzetben vagyok most, mert tőlem itt sokat várnak” – vallotta be a festőművész, hiszen köztudott, milyen erős szálak fűzik a somlyói búcsúhoz.
A lélekből felhozott gyöngyök
A tábor résztvevőivel kapcsolatban Balázs József elmondta: sokféleképpen tudnak hozzányúlni a témához, vannak, akik jártak már zarándoklaton, így meríthetnek korábbi élményeikből. „De ha úgy fogjuk fel, hogy a földi életút is egy zarándoklat, akkor egyedi értékek kerülhetnek kőbe, fába, vászonra. Ez olyan téma, hogy mindenkinek bele kell nyúlnia a saját lelkébe, onnan kell felhozzon valami gyöngyöt. Lehet, olyasmit talál, amiről nem is sejtette, hogy ott van” – mutatott rá Balázs József.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Minden magyar nagykövetei
Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kató Béla a közelmúltban Észak-Amerikában járt, ahol a kanadai presbiteriánus egyház zsinatán vett részt, majd Washingtonban amerikai szenátorokkal és észak-amerikai magyar közösségekkel is találkozott. Körútjáról hazatérve a Kolozsvári püspöki hivatalban nyilatkozott lapunknak.
– Kinek a meghívására, milyen célból látogatott a tengeren túlra?
– Az észak-amerikai presbiteriánus egyházzal régi kapcsolata van egyházkerületünknek. A korábban megkötött partnerségi egyezmény szellemében látogattam meg őket, tavaly ők jártak nálunk. A kanadai meghívás aktualitását az adta, hogy Brian Johnston – aki a Kolozsvári teológián 20 évet szolgált angoltanárként, kórusvezetőként – nyugdíjba vonult. Ezért az ottani zsinaton az őt kiküldő egyháznak megköszöntem e sokrétű munkát. A találkozó arra is alkalmat adott, hogy beleláthattunk a tőlünk nyugatabbra levő egyházak életébe.
– Melyik volt látogatásának leghangsúlyosabb témája?
– A számos beszámoló és bizottsági jelentés mellett a leghevesebb vitát a melegházasság elfogadásáról szóló beszélgetés jelentette. Évek óta folyik a vita közöttük, de szavazásra eddig még egyetlen ülésvezető sem bocsátotta. Az idén is így történt. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy szavazás esetén elfogadták volna a melegházasság intézményét. A moderátor – akivel utólag beszélgettem – elmondta: amennyiben szavazásra kerül sor, az egyházban szakadás áll be, a két tábor ugyanis ebben a kérdésben teljesen ellentétes gondolkodású.
– Mivel érvelnek a melegházasság elfogadása melletti kardoskodók?
– A zsinaton erről nem tudtunk beszélni, de ugyancsak a presbiteriánus egyház vendégeként jártam az Egyesült Államokban is. Ott újból előkerült a téma. Náluk már néhány éve szavaztak ebben a kérdésben és a szakadás megtörtént, ráadásul a kétharmad távozott az egyház kebeléből.
– Mi történt a távozókkal?
– A szabály szerint nem vihetik magukkal az egyház vagyonát, a templomot, a parókiát, illetve más egyházi ingatlant. Ezek ugyanis az alapító egyházé mAradnak. Mindez azt jelenti, hogy az elszakadt rész hívei és lelkipásztorai bérelt termekben, stadionokban, kultúrházakban tartják istentiszteleteiket, amely új helyzetet, gondolkodásmódot teremtett. Velük is beszéltem és elmondták: különleges, új forma, hogy Istent így is lehet dicsőíteni. Néhány év elteltével már lemondtak arról, hogy ragaszkodjanak történelmi épületeikhez.
– Ideológiailag, vallási szempontból mivel magyarázzák a döntést?
– A melegházasság mellett érvelők azt állítják: a Szentírás egy dolog, amit a Szentlélek mond, az más. És számukra ez utóbbi a fontos. Rendkívül veszélyes út, amelyre rátértek. A Szentlélek ugyanis csak azt mondhatja, ami az Írásban benne van.
– Milyen lélekre gondolnak? Az emberben levő lélekre vagy a Szentlélekre?
– Eléggé keverik. Teológiai szempontból nyilván a Szentlélekre gondolnak, de ez nagyon képlékeny dolog, mert olyan területre lépünk, ahol nem tudjuk ellenőrizni, mit mond a Lélek. Ha erre az útra térünk, akkor szinte bármit tudunk igazolni, állítani. A mi hitünk szerint azonban ami nem a Szentírás szerint való, az nem származhat a Szentlélektől. Amúgy amióta az Egyesült Államokban hivatalosan is elfogadták a melegházasságot, sorra szakadnak az egyházak, nem csak a presbiteriánus egyház.
– A püspök úr amerikai szenátorokkal is találkozott Washingtonban a Mikó-ügy kapcsán. Milyen sikerrel?
– Tavaly előtt ősszel, 2014 novemberében a ploiești-i táblabíróság által hozott ítélet – mely szerint a Sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium épületét újra elvették tőlünk – lesújtó volt, és számunkra elfogadhatatlan. Mindazok ellenére, hogy az amerikai nagykövetség képviselője számos peren vett részt és figyelemmel kísérte a fejleményeket – jelezve, hogy az USA-nak fontos az ügy, ezt erősítette meg 21 szenátor külön beadványa is John Kerry külügyminiszterhez –, a pert mégis elvesztettük. Ezért akartam találkozni a szenátorokkal, hogy megtudjam a véleményüket az üggyel kapcsolatban, és azt is, hogy tudnak-e a végkifejletről.
– Mit tudtak erről?
– Egyikük sem tudott a számunkra negatív döntésről. Ezért bekérették az Egyesült Államok külügyminisztériumának tisztségviselőjét a képviselőházba, hogy számoljon be a helyzetről. Jelen volt a romániai ügyekkel foglalkozó referens is, aki azt állította, az ügy meg fog oldódni, sőt azt is elmondta, hogy a román államelnök májusban aláírt egy törvénymódosítást, amely rendezi a jogutódlás kérdését az egyházi ingatlanokkal kapcsolatban. Erre nyilván azt válaszoltam, hogy erről nem tudunk, velünk ilyent nem közöltek. A képviselők elhatározták, utánanéznek mindennek, mert az nem lehet, hogy az egyik egyet állít, a másik mást mond.
A képviselők ugyanakkor biztosítottak arról, nem felejtették el az ügyet. Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása továbbra is prioritást jelent, hiszen a vallásszabadság és az emberi jogok kérdése nem kerülhet le napirendről.
– Néhány helyi, észak-amerikai magyar közösséghez is ellátogatott. Kivel találkozott, mit tapasztalt?
– Washingtonban és a kanadai Torontóban találkoztam magyarokkal. A pennsylvaniai Betlehemben is találkozhattam volna, hiszen ott működik egy Hungarian Reformed Church. Szép nagy magyar korona van a táblájukon, de a helyszínen bezárt templomot találtam egy olyan részében a városnak, amelyet valamikor elődeink építhettek. Ám ahogy körülnéztem, láttam: nem éppen magyar emberek lakhatnak a környéken. Az interneten angolul hirdetik magukat: kenyeret és lángost sütnek a templom alagsorában. Ez jelenti a bevételi forrásukat, ezzel nagyjából jellemeztem is az egyházi életet. Amely persze nem vonatkozik mindenkire.
A statisztikák szerint az USA-ban másfélmillió magyar származású személy él. Ennek sajnos már kevesebb, mint tizede beszéli a magyar nyelvet. Sokan közülük beépültek az amerikai társadalomba. Washingtonban találkoztam az ottani magyar szervezetek – többnyire idős emberek közössége – képviselőivel egy vacsorán. Tájékoztattam őket arról, mi történik nálunk, Erdélyben: elsősorban a népességfogyásról és a kisebbségi életünk nehézségeiről beszéltem.
Kanadában a Torontói Első Magyar Református Egyház vendége voltam. A hazaiak elmondták: a városban és környékén mintegy százezer magyar élhet, ennek ellenére kevesen tartoznak szervezett közösséghez, még kevesebben járnak templomba. 5–600-an tartozhatnak a református egyházhoz, ám csupán 150-et tartanak nyilván.
Éppen akkor voltam ott, amikor június 4-én, a magyar összetartozás napján a torontói 1956-os emlékművet koszorúzták meg, este pedig a helyi Magyar Házban – fiatalok és gyerekek közreműködésével – gálaműsoron vettem részt. Az ottaniakkal való beszélgetés során kiderült, többen is hazajönnének, viszont már rég elvágták a szálakat a szülőföldtől, nehezen találnák meg helyüket itthon, ezért gyerekeik, leszármazottaik abban érdekeltek, hogy minél hamarabb integrálódjanak a többségi nemzetbe. Ám ott nem igazán lehet tudni, hogy ez utóbbi mit jelent. A megemlékezés alkalmával különben hangsúlyoztam, egy szempontból akár áldásként is felfoghatnánk a trianoni békediktátumot: a szétszórtságban minden magyar ember nagykövete lehet nemzetének. Természetesen csak abban az esetben, ha nem a beolvadás és integrálódás oldaláról közelíti meg, hanem magyarságát naponként megéli.
– Az ott tapasztaltak fényében akár azt is mondhatnánk: jó az, hogy mi itt élünk Erdélyben...
– Onnan egyértelműen így látszott. És azt se feledjük, hogy a Kárpátok sok mindentől megvédett bennünket évszázadokon keresztül. Ha csak a csillogásra-villogásra tekintünk, és elkezdünk futni a többi után, akkor a világ könnyen megtéveszthet bennünket, és hamar boldogtalanokká válhatunk. Ha itt mAradunk, ahol őseink ezer év óta éltek, akkor egy szórványgyülekezet tagjaiként is másképp állhatunk meg. Akár a hegy-vízrajzra, a klímára, akár a biztonságra gondolok, állíthatjuk: Erdély élhetőbb vidék, mint bármely más hely a környezetünkben. Viszont ezt nekünk is el kell hinnünk, és fel kell nőnünk ahhoz, hogy ezt értékelni tudjuk.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Remekelt Székelyföld az Örökségünk mozgalomban
Még nincs egy éve, hogy egy dal segítségével szólította meg az Örökségünk mozgalom a világ magyarságát, és ezreket vontak be Bécstől Kézdivásárhelyig, Kanadától Új-Zélandig egy, a magyar nyelv megőrzését, a magyarság megtartását szorgalmazó mozgalomba.
Tervük az volt, hogy határoktól, távolságtól függetlenül buzdítsák a magyarokat, énekeljék a paksi Gyulai István Örökségünk című szerzeményét, mindezt rögzítsék és juttassák el a mozgalom honlapjára. A beérkezett videókból áll össze hamarosan az új, közösségi klip.
2016. augusztus 31-én éjfélkor lejárt az Örökségünk klippályázat második fordulójának határideje, és az elmúlt napokban össze is ült az Örökségünk mozgalomra beküldött klipek elbírálására létrejött zsűri, melynek összetétele: Szabó Stefánia torontói főkonzul, Kalocsai Andrea, az MTVA kiemelt szerkesztő-műsorvezetője, Kovács Antal az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. kommunikációs igazgatója, Iochom Zsolt, a Székelyhon.ro hírportál videóriportere, Papp Gyula zenész és Gyulai István dalszerző.
Több mint száz videó megtekintése után a zsűri meghozta döntését. A „legjobb produkció” díját megosztva kapta két Székelyföldi, Háromszéki település: Gelence és a Kézdivásárhelyi Step by Step Egyesület.
A „legkreatívabb videó” címet a mosonmagyaróvári Ujhelyi Imre Általános Iskola nyerte el, míg a „legjobb zenei feldolgozás” elismerést a nyíregyházi Folkfusion Band zenekar érdemelte ki. Jutalmuk 100–100 ezer forintos ajándék. A zsűri különdíjjal ismerte el a CS.Í.T. zenekar és az Ausztráliai Napsugár Kórus munkáját, illetve a lévai, a huszti, a szabadkai és az írországi produkciót.
Kelemen Évát, a legjobb produkció díjat elnyerő Step by Step Egyesület elnökét kérdeztük klipjük születéséről. „Megkérdeztem Datki Gyöngyikét, akinek a kislányát tanítottam, hogy tudnának-e nekem segíteni a klip elkészítésében, lévén, hogy ők fotóznak, gondoltam értenek a videózáshoz is. Ők ezt nagyon komolyan vették, és a felkérés nagyon motiválta is őket. Látván lelkesedésüket egy idő után szabad kezet adtam nekik a forgatókönyvet, helyszíneket illetően. A forgatáson több generációs volt tanítványaim vettek részt, akiket az időt és pénzt nem kímélő szülők kísértek el mindenhova” – elevenítette fel Kelemen Éva.
A klipben szereplő gyerekek mellé időközben még többen is csatlakoztak, akik számára megindító a dal: Kocsis Róbert (gitár és ének), Veres Hunor (hegedű) valamint Baróthi Johanna (ének), tovább emelve a klip színvonalát.
„Szívügyemnek tekintem az Örökségünk mozgalmat és nem csak azért, mert az erdélyi nagykövete vagyok, hanem azért, mert a születése is olyan helyhez kötődik, Cseresznyés-pusztához, amely a Kézdivásárhelyi középiskolások egyik törzshelye is. Mint tanító kötelességemnek és feladatomnak érzem a magyarságtudat erősítését, a hagyományaink megőrzését, csodálatos anyanyelvünk elsajátítását, tanítását és továbbadását, hisz nyelvében él a nemzet” – hangsúlyozta Kelemen Éva tanítónő.
Az egyesületnek egy másik nagyon szép kezdeményezése volt, amikor az összmagyarság ünnepén, több mint háromszáz szülő és a gyerek megkülönböztető Örökségünk feliratos kendővel, a dalt énekelve zarándokolt fel a Csíksomlyói Nyeregbe. Erről felvételek az októberi klipbemutatón, a közösségi klipben lesznek láthatóak – tudtuk meg az Örökségünk mozgalom erdélyi nagykövetétől.
„Külön öröm volt számunka, hogy a gelenceiekkel közösen nyertük a díjat, ugyanis mindkét videoklip az értéket különböző módon mutatja be és úgy tűnik ezt eljutott a zsűrihez is. A videoklipünket a magyar nemzeti ünnepen, augusztus 20-án hoztuk nyilvánosságra, és alig három hét alatt mintegy 150 000-en tekintették meg a közösségi oldalon” – mondta el érdeklődésünkre Kelemen Éva.
Aki nem készült el mostanáig saját klipjével, az se csüggedjen, hamarosan új pályázatot hirdetnek a szervezők, és továbbra is várják majd a videókat.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Fotóalbum jelent meg Székelyvarságról
Ember és föld címmel jelent meg egy Székelyvarságot bemutató fotóalbum és nyílt a kötet anyagát bemutató kiállítás a Budapesti Unitárius Egyházközség dísztermében pénteken.
A kötetben 13 fotóművész székelyvarsági alkotótáborban készített képei láthatók és Böjte Csaba ferences szerzetes képekhez írt gondolatai olvashatók.
Böjte Csaba a bemutatón arról beszélt: a gyönyörködő tekintet megszépíti azt, amire néz. Az igazi művészet pedig képes megtanítani, hogy „merjük mi is szépnek látni egymást, a szülőföldünket és a munkánkat". Hozzátette: a székelyvarsági tájról és az ott élő emberekről készülhettek volna akár „rosszkedvű képek" is, és nagyon hálás, amiért a kötet alkotói ilyen szépnek látják és mutatják őket és szülőföldjüket.
Bitay Márton Örs, a kiadvány megjelenését támogató Földművelésügyi Minisztérium államtitkára kiemelte: Erdély, az ott szerzett élmények és az erdélyi tájat bemutató album is segít felemelni fejünket saját hétköznapi, „lehajtott fejjel vívott csatározásainkból", és erőt ad e harcok megvívásához. A kötet és a kiállítás képei 2016 nyarán, a székelyvarsági alkotótáborban készültek, az alkotók többsége Erdélyből, néhányan Magyarországról, egyikük pedig Torontóból érkezett, hogy megörökítsék a székelyvarsági tájat és az ott élők mindennapjait. A kiállításmegnyitó és kötetbemutató egyben jótékonysági est is volt, amelyen a székelyvarsági alkotótábor helyszínéül szolgáló csűr felújítására gyűjtött a tábort működtető és a kötetet megjelentető Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány. A tárlatot a jövőben Genfbe, Strasbourgba, Lyonba, sőt, terveik szerint a tengeren túlra is elviszik a szervezők.
MTI; Erdély.ma

Találkozót tart a magyar református diaszpóra Kanadában
Reformáció 500
Kanadában ezen a héten tartják a magyar református diaszpórának a reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett találkozóját. Az esemény szerdán kezdődött és péntekig tart.
Vass Zoltán, a torontói Első Magyar Református Egyház lelkipásztora a közmédiának elmondta: a Niagara Falls-ban rendezett eseményre Kanadából, az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztráliából és Európából is érkeztek egyházi küldöttek. Egy szerdai kerekasztal-beszélgetésen a résztvevők az egyházat érintő örömökről és problémákról beszéltek. Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, valamint a magyarországi református egyház zsinati elnöke azt mondta: bár országonként, régiónként jelentősen eltérő helyzetben vannak a közösségek, a résztvevők egyetértettek, hogy „mindenekelőtt az evangéliumi igehirdetésben kell megújulnunk”. Ebben van elrejtve az egyház jövője – tette hozzá.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke arról beszélt, hogy a problémák ugyanazok a Kárpát-medencében és a diaszpórában is.
„Hogy valaki Bukarestben vagy Torontóban tűnik el a közösségéből, az elvileg mindegy” – fogalmazott. Mint mondta, úgy látják, csak az intézményhez tartozás segíti a közösséget abban, hogy megmaradhasson.
Ha valaki egyetlen intézménnyel sincs kapcsolatban, „annak veszélyben van a hite is, a gyülekezeti közössége, a vallásossága és az anyanyelve is” – vélekedett.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Kanadában folytat tárgyalásokat, és csütörtökön ellátogat a találkozóra. 
MTI Népújság (Marosvásárhely)

Székely népviseletben hódították meg Kanadát (Szentegyházi Gyermekfilharmónia)
Két hete egy erdőszentgyörgyi koncert után indult útnak az idén 35 éves Szentegyházi Gyermekfilharmónia népes – 127 gyerekből és 13 felnőttből álló – csapata, hogy hosszas előkészítés után meghódítsa Kanadát. A koncertkörút apropóját az adta, hogy idén július elsején az észak-amerikai ország államiságának 150. évfordulóját ünnepelte. Magyarország kormánya és külügyminisztériuma lehetővé tette, hogy a jubileumon a Gyermekfilharmónia – azaz a Fili – képviselje a Kárpát-medencei magyarságot.
Haáz Sándor, a Fili karnagya és vezetője elmondta, eleinte túl nagy kihívásnak tűnt több mint száz gyermekkel Kanadába utazni, de a 35. évforduló méltó ünneplést kívánt. Az utazás megvalósíthatóságáról tavaly szeptemberben történt terepfelmérése alkalmával győződhetett meg, amikor a kanadai magyar közösségekkel való találkozás során nyilvánvalóvá vált, hogy nagyra értékelnék a Fili vendégszereplését.
Ezt követően már csak alapos tervezésre és a finanszírozás kérdésének megoldására volt szükség ahhoz, hogy az álom valóra váljon. A magyar kormány és a külügy váratlan felajánlást tett: magára vállalta az utazás anyagi feltételeinek biztosítását, ezzel ajándékozva meg a kanadai magyarságot, illetve diplomáciai gesztust téve Kanada kormánya és politikai elitje irányában. Haáz szerint mindez jól „sült el”, hiszen mindenki méltányolta a Fili szereplését, a gyerekek kiváló – csillagos tízes – teljesítményt nyújtottak, és a július elsejei felvonuláson, amelynek keretében a különböző országok küldöttségei vonultak fel Toronto főutcáján, a Fili révén Magyarország képviselte magát a legnagyobb létszámban, amit a sajtó is külön kiemelt. A Gyermekfilharmónia vezetője úgy vélekedett: a Kodály-emlékév kapcsán is fontos, hogy Magyarország a tiszta éneklés elkötelezettjeit küldte a kanadai ünnepségekre. A turné egyik érdekessége volt, hogy Haáz ötletének megfelelően a 127 székely gyermek mellé kanadai magyar gyerekeket is verbuváltak, akik előzetesen megkapták a repertoárt és a kottákat, és ezeket megtanulva szívesen csatlakoztak a gyermekkórushoz. Így teljesült a turné mottója, egyes helyszíneken valóban 150 énekhang csendült fel a 150 éves Kanadáért. A kihagyhatatlan magyar népdalok és történelmi énekek mellett más népek dalait, továbbá öt angol nyelvű dalt, kiemelt módon pedig Kanada himnuszát is előadták. Minden fellépés alkalmával magyarul és angolul is bemutatták a Filit, elmondták, hogy milyen kicsi székelyföldi településről érkeztek, és méltatták Kanada 150 éves államiságát.
Haáz Sándor kitért arra is, hogy koncertjeiknek nagyon nagy sikere volt, a közönség állva tapsolta. Ehhez hozzájárult az is, hogy a gyerekek mind a 11 koncerten székely népviseletben szerepeltek, még akkor is, amikor ez a hőség miatt nem számított kis teljesítménynek. Kanadában nemcsak a népviseletre tekintettek kuriózumként, hanem a gyerekek fegyelmezettségére, egy emberként való színpadi mozgására is. A jövőbeli tervekről Haáz Sándor elmondta: miután kipihenték a hosszú úttal járó fáradalmakat, a turné során eladott lemezekből és adományokból befolyó összeget augusztus végén a csángó magyaroknál tett látogatásra fordítják. A Bákó melletti, erősen szórványban levő csángó falvakat keresik fel azzal a szándékkal, hogy a szentegyházi gyerekek gyakorolhassák a román nyelvet, az ott élő csángó gyerekek pedig a magyart. Az ottani látogatást végül egy Fekete-tenger parti nyaralással zárják. Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki magyar volt, az mind büszke lehetett
Hazajött Kanadából a Gyerekfili, Haáz Sándor tanár urat kifaggattuk a nagy turné részleteiről.
Tizenkét napos turné alatt hódította meg Kanadát a szentegyházi Gyermekfilharmónia 127 tagja. A 35 éves együttes képviselte a magyarságot Kanada 150. születésnapján Torontóban. Hosszas előkészületek után 13 felnőtt kísérővel indultak útnak angol és francia dalokkal a tarsolyukban, és lelket öntöttek a világ másik felére vándorolt honfitársainkba.
Most jutott el először a Fili a tengeren túlra. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?
Úgy, hogy a nagyon sikeres brüsszeli filmünk megjárta Kanadát. Farkas Antal készített a 2011-es turnéról egy egyórás anyagot, annyira friss és szemléletes, nagyon jól sikerült film volt, hogy a magyarországi televízió is többször leadta. Farkas Antal barátja, Maros Zoltán pedig tévésként betette a kanadai szórásba is, elkészült egy rövidített változat angol felirattal, óriási érdeklődésnek örvendett a kanadai magyarság körében. Tehát Kanadában így jelent meg a Fili, virtuális úton.
Aztán később a Kanadai Magyarokért Egyesület vezetője, Takács Kati néni három és fél évvel ezelőtt ide látogatott, felvette velünk a kapcsolatot és meghívott. Sokszor jött még, rengeteget levelezett, sokszor próbált rábeszélni. Számunkra akkor a kanadai utazáselképzelhetetlennek tűnt.
Azt gondoltam, hogy nem a mi vadászterületünk Kanada, túl messze van, nem a mi kultúránk. Abban az időben, mikor Kati néni elkezdte ezt a dolgot, még nem volt direkt repülőjárat se, vízumköteles volt Kanada, aztán az idők folyamán ezek mind megoldódtak, a gyerekek szülei magyar állampolgárságot kaptak, lett minden gyermeknek magyar útlevele, és ezáltal a romániai vízumkötelezettségünk megszűnt. Közben beindították a Budapest-Toronto járatot, s ezek mind olyan érvek voltak, amik az egésznek a megvalósíthatóságát mutatták.
Kati néni tavaly augusztusban váratlanul küldött egy repülőjegyet, hirtelen elhatározással oda utaztam. Aztán kiderült, hogy Kanada nem is annyira veszélyes, meg nagyon nagy létszámú magyarság van ott, és tulajdonképpen pont úgy ki vannak éhezve a magyar szóra, vagy a Fili sugárzására, mint itt, a Kárpát-medencei magyarság.
Megismerkedtem az ottani magyar szervezetek vezetőivel, mindenki úgy látta, hogy ez egy jó ötlet, és érdemes megvalósítani. Tehát énbizakodva jöttem haza, bár nem volt még meg a szükséges pénz rá. Takács Kati néni sok pályázatot adott be, és biztatott azzal, hogy a pályázatai nyerni fognak, mi csak készülődjünk. Mi ezt elhittük neki, és nekiálltunk készülődni.
Hogyan zajlott a felkészülés?
A készülődésünk sok rétegű volt. Első feladat a gyermekek kiválasztása volt: tudjon énekelni, legyen egészséges, legyen jó tanuló, ne legyenek hiányzásai, megbízható legyen, szófogadó.
Mint később kiderült, jó, hogy válogattunk, mert eléggé kemény és húzós turné lett ebből, olyan értelemben, hogy minden nap utaztunk és minden nap máshol volt a szállás, a koncert, zsúfolt program, zsúfolt városokban. Nagy volt a felelősség, és nem szabadott a gyermekek ebből a körből kiessenek.
Úgy határoztuk el a tavaly nyár végén, hogy pontokat kell szerezni.Aki 40 pontot összegyűjt, az mehet Kanadába. Meg volt adva, hogy milyen aktivitásából hány pont származhat, s akkor megindult egyfajta verseny a gyerekek között a pontszerzésre.
Veszíteni is lehetett pontot?
Igen. Például, aki nem jött el csemetét ültetni tavasszal, az öt pontot veszített. De aki eljött, az egy pontot nyert, plusz ahány embert hozott magával, annyiszor még egy pontot.
A szólóénekesek, népdalvetélkedők nyertesei vagy résztvevői, zenekari szólamvezetők viszont indulásból 10, esetenként 20 ponttal rendelkeztek.
Végülis honnan került pénz?
Kati néni végig azt hirdette, hogy nyertek a pályázatai. Végül nyertek is, de nem annyit, amennyit ő tervezett.
Amikor januárban ez kiderült, akkor hirtelen elkezdtem én is gondolkodni, jelentős önerő bevonását terveztük, de világos volt az is, hogy ezt a hatalmas adag pénzt a szülőktől nem lehet összeszedni. Az alapítványunk költségvetésének a százszorosa ez, nem lehet csak úgy előrántani.
Végül tavaszra teljesen lemondtam az utazás gondolatáról. Persze ezt a gyermekeknek nem hirdettem ki, ők versenyeztek tovább másfél hónapot, mire váratlan csoda történt: a Magyar Külügyminisztérium felvállalta a kanadai turnénk költségeit. Jelentős pénzösszeg kiutalásával nemcsak a repülőjegyeink árát, hanem a Kanadában tartózkodásunk idejére szállásaink és étkezéseink javarészét is felvállata. Szintén kormánypénzből biztosítottak számunkra három nagy autóbuszt, amellyel két hét alatt több, mint 3.000 km-t utaztunk.
Az Ottawai Magyar Nagykövetség kapott felkérést a szervezésre. Ódor Bálint nagykövet úr és a Torontói Konzulátus munkatársai sikeresen fogták össze a különböző magyar szervezeteket, biztos kézzel irányították az előkészületeket. Emelett a Magyar Diaszpóra Tanács lobbija is meghatározó volt a szervezésben.
Mindenképpen nagyon munkás dolog volt, a kísérők is tűkön ültek, hogy ebből vajon mi lesz. De az ottlétünk alatt meg lehetett győződni, hogy Kanada egy biztonságos, nyugodt, fegyelmezett és gazdag ország. Nem igazán volt, amitől félni.
Hogy készültek a nyelvi akadályokra? Tanultak angol és francia dalokat is.
Más népek dalait mindig is tanulta és feldolgozta a Fili, mostanra már egy bőséges repertoárunk van. A sárga Filharmónia Kottatárban finn, francia, svájci, osztrák, török, lengyel, román énekek vannak. A Gyerekfili egy olyan együttes, amelyik Erdélyt képviseli, és Erdély több nemzetiségű, többnyelvű, nagyon érdekes hely. Olyan, mint Kanada, csak kicsiben.
A lényeg az, hogy a gyermekek pontrendszerébe az is beletartozott, hogy hogyan tudják megtanulni az idegen nyelvű énekeket. Volt öt angol és két francia dalunk. Rengeteget biflázom velük, a szájukba rágom, órákat kínlódunk azzal, hogy mondjuk a szöveget, addig, amíg a végén megy. De volt, akinek így sem sikerült megtanulni.
Viszont meglepetésemre van 40-50 gyermek, aki folyékonyan beszélt angolul Kanadában, el voltam bűvölve. Jobban beszéltek angolul, mint románul. Az Y generációnak az interneten nevelkedve az angol nyelv kézenfekvő, és ezt nagy élvezettel gyakorolták Kanadában. Nyelvi bajaim inkább nekem voltak, mint nekik.
A kanadai magyarok továbbadják a nyelvet a leszármazottaiknak?
Az a helyzet, hogy a nyelvi asszimiláció Kanadában nagyon erős. Sokkal erősebb, mint Romániában, vagy Európa-szerte akárhol. Kanada jóléti ország, a jólétet pedig munkával lehet megteremteni, a munkát többnyire angol környezetben, angol nyelven végzik. Kivéve Quebec tartományt, ahol francia a többség.
A nyelvi asszimiláció a magyarokat megtörte, beolvasztotta. Az elsőgenerációs magyarok, akik jól beszélik az anyanyelvüket. A másodgenerációsok törték, a harmadgenerációsok nem is beszéltek magyarul. Tehát egy 56-os menekültnek az unokája alig néhány szót tud magyarul általában. Nagyon kevés a kivétel.
Akik pedig most mentek ki, a kétezres években, még teljesen urai a nyelvnek. Ők képezik a diaszpórának a magyar kulturális életét. Érezzük, hogy ők is a nyelvi beolvadás áldozatai lesznek.
Milyen a kanadai világ?
Először nagyon látványos, nagyon megható, hogy olyan tisztaság van, olyan üde és gondozott, igényesen kivitelezett minden. Első látásra ez tűnik az ember szemébe. Most másodszorra, már zavart a pazarlás, a felelőtlen, "egyszerhasználatos" szemetelés. Vajon mi lesz a rengeteg hulladékkal? Zavart az indokolatlan, mértéktelen légkondi-használat, ami néhányunknak egészségét tönkretette minden óvintézkedésünk ellenére is.
Nagyon érdekes csúcstechnológiai megoldások vannak a kényelem érdekében, remekül működik minden. Ami zavaró volt, hogy nincs tömegközlekedés, ami van, az is nagyon drága. Viszont nagyon olcsó a benzin, abszolút könnyedén lehet autót bérelni. És így a személygépkocsi a fő közlekedési eszköz. Még a biciklinek sincs akkora keletje, mint itthon. Autózik mindenki, az utak szélesek, az autók nagyok. Az emberek az autóikban laknak.
Gyenge tévéműsoraik vannak, látszik, hogy nem tévéző világ. Interneten, Facebook-on élnek, illetve maguk között. Egy család nem ül le tévézni és nassolni, hanem nyírja a füvet, pancsol a kerti medencében, sétál, belakja a helyét, jó nagy házaik vannak.
Mit tanulhatunk a kanadaiaktól?
Mindenképpen törvénytisztelőbbek, mint a romániaiak, a munkahelyen elvégzik keményen a munkát, amit vállaltak, és ezért bőségesen megkapják a fizetést, megéri dolgozni. Olyan gazdasági mechanizmusuk van, amely az embereket erkölcsössé, szorgalmassá neveli.
Mi volt a legnagyobb élmény a turné során?
Nekem a legnagyobb élmény az volt, hogy a Gyerekfili zökkenőmentesen, egy emberként, hihetetlen odafigyeléssel megcsinálta azt, amit nem hittem volna, hogy meg tud csinálni. Tizenegy koncertünk volt tizenkét nap alatt.
És ebbe bele kell számolni, hogy van egy 7 órás átállás, ami eléggé nehéz volt, a gyerekek egy részét megkínozta. Mégis, a koncertek és a költözködések napirenden voltak. Ezt a megpróbáltatástfantasztikusan bírták a gyermekek.
Milyen érzés volt Torontóban felvonulni Magyarország képviselőjeként a Nemzetiségek Parádéján?
Büszke voltam ránk. Mert a nagy létszámú ázsiai országok képviselete mellett a magyar menet volt a legnagyobb. Mi több mint 200-an meneteltünk Torontó főutcáján, ezt a létszámot más nép nem érte el.
Voltak még majdnem riói karnevál szerű felvonuló csapatok, látványos díszkocsik, de ezt a rendezett fegyelmezett négyes sort, amit a Fili produkált a helybéli magyar közösségek képviselőivel, ezt más ország nem tudta megcsinálni. Úgyhogy én irtó büszke voltam, s szerintem aki magyar volt, az mind büszke lehetett. Méltón képviseltük Magyarországot, ennek Torontóban híre ment. Az országos TV-ben négyszer is szerepeltünk, kórusunk énekelte Kanada himuszát, fiaink lengették a 17 színes tartományi zászlót. Piros-fehér-zöld léggömbjeinket a végén közösen engedtük a magasba.
A gyermekek is nagyon hálásak voltak ezért az ajándékért, hogy elmehettek, nem a saját költségükön, egy ekkora útra, sokan először ültek repülőn. Nagyon élvezték, hogy meg tudnak felelni, a feladataikat meg tudják oldani. Tudták nagyon jól, hogy a fegyelem és a figyelem az egyetlen megoldás.
Komolyan és következetesen felkészítettük őket, nagyon sok beszélgetés volt arról, hogy mire kell figyelni, hogy egészséges maradj, fitt maradj, hogy a ruhád mindig tiszta és kivasalt legyen, ne legyen világvége a bőröndödben, ne vesszen el soha semmid. Tehát erre mind találtunk valamilyen megoldást.
Például Tókos Attila fényképes jelkártyáit, amit a bőröndökre kötöttünk. Vagy a Kanadai Kisokos című tenyérnyi füzetet, amiben le volt írva az összes tudnivaló angolul rólunk, hogy ha véletlenül elveszne a gyermek, akkor legyen a kezében egy olyan azonosító dokumentum, amivel kivágja magát a bajból. Ez mind azt mutatta a gyermekeknek, hogy nagyon komolyan vesszük mi, felnőttek, ezért ők is komolyan vették.
Mi lesz a Fili következő lépése?
Az adományládákból, és a CD eladásokból összegyűlt pénzből veszünk egy nagy telket, egy 26 áras földet, amiből csemetekertet létesítünk, amit a gyermekek fognak gondozni. Ez a legnagyobb vágyunk, ami, most úgy néz ki, hogy a kanadai turnéval teljesült. A bevétel többi részéből pedig augusztusban egy bákói csángó turnét szervezünk. Családokhoz fogjuk vinni a gyermekeket, hogy tanuljanak románul. Mindenkinek nagy gond az iskolában a román. Ezt a görcsöt a román nyelvvel szemben próbáljuk feloldani ezzel a kísérleti próbálkozással.
Öt napot lesznek Bákó megyében, olyan csángó családoknál, akik elrománosodtak annyira, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul, akárcsak a Kanadában élő magyarok utódai.
Ezt elvileg mi pozitívan fogjuk befolyásolni, a mi gyermekeinktől óhatatlanul fog magyarul tanulni az ottani gyermek. És meg vagyok győződve, hogy a mieink románul fognak tanulni, mert ott a családban románul beszélnek a gyermekekkel.
Nekünk megvan ez a nagyon szerencsés helyzetünk, hogy van Romániában egy románul beszélő közösség, aki nincs előítéletekkel a magyar iránt, ráadásul meg akar tanulni magyarul, és cserébe tudunk tőle tanulni románul. Mi ezt a lehetőséget akarjuk kihasználni.
Ugyanaz a csapat megy, mint Kanadába?
Most nem pontostunk, úgy gondoltam, lehetőséget adok mindenkinek. Igaz, hogy a Kanadában begyűjtött pénzből történik a nyelvtáborunk, de most nem koncertezni megyünk, hanem azért, hogy a családokban olyan alkatrészek legyünk, akik a mindennapokban részt vesznek, mennek velük a mezőre, és ezalatt tanulnak románul. Ez pedig a Fili-utánpótlást is érdekli.
Az ötnapos történet után szintén öt napig csángó gyermekestül lemegyünk a tengerre, ezt is mi fizetjük. Erre már nem futja a kanadai pénzből, de a magyar kormánytól ígértetet kaptam arra, hogy az autóbuszok futását kifizetik, és az alapítványunknak van kerete arra, hogy kifizessük a tengerparti nyaralásunkat.
A kezdeti kétségek ellenére megérte elmenni a tengeren túlra?
El kellett menni. Azok a magyarok a Gyerekfilitől akkora töltés kaptak, és olyan erőt, hogy sokáig hatása alatt lesznek. Meg amellett, várjuk ki a végét, hátha megindul errefele a kanadai turizmus.
Kíváncsian várjuk, hátha bejönnek számításaink, látogatóink lesznek Kanadából. Elképzeltem, hogy a csemetekertünk, Ontario Tree Garden nevet viselő, kanadai telek lesz. Szívesen bemutatjuk majd az ide látogatóknak akár kapálhatnak is benne. Megmutatjuk Gabika Kanada nevű lovát is. Ez is a turnénk egyik hozadéka, hiszen Tankó Gábor első hegedűs utcazenélésből, közös nótázásokból gyűjtötte ki a ló árát.
Nem csak abban bízom, hogy jönni fognak, és beindul egy kétoldali kapcsolat, hanem arra is gondolok, hogy talán még meghívnak. A negyven pont akkor is mindenképpen fog kelleni.
Simó Veronka / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk
A nyergestetői csatára emlékeztek
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik utolsó helyszínén, a Nyergestetőn tartottak megemlékezést a csata 168. évfordulóján szombat délután Csíkkozmás község és a Csíki területi RMDSZ szervezésében, Hargita Megye Tanácsa és az Aktív Közélet Egyesület társszervezésében. A helybeli és környékbeli megemlékezők mellett Öttömös, Daruszentmiklós, Lukácsháza és Isaszeg testvértelepülés képviselői is jelen voltak. Díszőrséget négy csíki huszár állt.
A magyar himnusz eléneklését követően házigazdaként Szántó László, Csíkkozmás polgármestere az ősök áldozatvállalását emelte ki köszöntőbeszédében. „Az ősök áldozatvállalásában mindig ott volt a remény fénye egy szebb, jobb és szabadabb jövőképpel. Akik csatába indultak, képesek voltak egy emberként, egy testként felsorakozni a vezetők mögé, és tették, amit kértek tőlük. Ilyen vezető volt Tuzson János őrnagy, aki a tizenkétszeres túlerővel szemben is képes volt az élre állni és tisztességgel védeni a hazát” – mondotta többek között az elöljáró.
A magyar kormány nevében Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkár – az itt harcoló bélafalvi születésű őrnagy egyenes ági leszármazottja, a botanikus Tuzson János unokája – osztotta meg gondolatait. Az államtitkár ebben a minőségében második alkalommal volt jelen az ünnepségen, először három évvel ezelőtt. Tuzson az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. Az államtitkár a magyar kormány nevében megígérte: a kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban. Csak egy erős ország képes kiállni polgáraiért, és Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, hogy kik vezessék az elkövetkezőkben Magyarországot. Arra is rámutatott, hogy ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell. „Ma nem olyan időket élünk, amikor véráldozatot kell hozni, de a döntés áldozatát nem kerülhetjük el. Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben, a magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk. Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta beszédét a miniszterelnöki kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a székelységről mint a magyarság élcsapatáról beszélt. Megítélése szerint a kettős állampolgárság intézményével, a nemzetegyesítéssel a magyar állam értünk is felelősséget vállal. „Úgy vállal értünk felelősséget, hogy közben lehetőséget teremt értékeinket megőrizni, bővülni és itthon megtalálni a helyes utat. Ne feledjük el, hogy 1848–49-ben a székelység volt Magyarország egyik élcsapata, élharcosa. Példát tudtunk akkor is mutatni, és példát kell ma is mutatnunk. Itt van az az időszak, hogy tudjunk Kárpát-medence szintjén is élcsapatként jó példát mutatni” – nyomatékosította Borboly Csaba, aki szintén a jövő évi magyarországi választásokon való aktív részvételre buzdította a jelenlevőket. „Székelyföld akkor lesz erős, ha mindannyian tesszük a dolgunkat. Ha a fiatalok itthon terveznek jövőt, akkor volt értelme őseink áldozatvállalásának, mert a forradalom a jövőről szól, nem csak a jelenről. Jövő csak akkor lesz, ha itthon családjaink bővülni tudnak, a fiatalok megtalálják számításaikat” – összegzett a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor azt hangoztatta: Székelyföldön csak magunkra és Magyarországra számíthatunk, másra ritkán, talán soha. „Amikor döntés előtt állunk, úgy kell határoznunk, hogy ne a megalkuvót, ne a meghajlót, hanem a gerincesen állót támogassuk” – mondotta többek között az RMDSZ honatyája. Bilibók Géza tusnádfürdői római katolikus plébános rövid imája után a csíkkozmási Bojzás Néptánccsoport, valamint a csíkkozmási Tuzson János Fúvószenekar lépett közönség elé. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és a kegyelet koszorúinak elhelyezésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tuzson Bence a hős őrnagy leszármazottjaként összefogásra biztatott a Nyergestetőn
A magyarság egésze minden magyar emberért felelős, de minden magyar ember felelős a magyarság egészéért is – hangoztatta Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára szombaton a Nyergestetőn tartott megemlékezésen.
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi csatájának helyszínére a történelmi esemény 168. évfordulója alkalmából a csíkkozmási önkormányzat szervezett zarándoklatot – írja az MTI.
„A magyarság egészét ma Magyarország testesíti meg, hiszen 2010 óta nem egy határok által körbezárt terület, hanem minden magyar közössége, hiszen minden magyar megkaphatja a magyar állampolgárságot. Magyarország immár nemcsak erkölcsileg, hanem jogilag is felelős minden magyar emberért” – jelentette ki az államtitkár.
Ünnepi beszédében Tuzson Bence az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. A magyar kormány nevében megígérte: a magyar kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban.
Hozzátette: csak egy erős ország erős képes kiállni polgáraiért. Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, kik vezetik Magyarországot.
Rámutatott: ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell.
„Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben. A magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk.
Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta ünnepi beszédét a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára. Szántó László, Csíkkozmás polgármestere a többszörös túlerő ellen is kiálló Tuzson János őrnagy és honvédei bátorságát méltatta. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke közéleti szerepvállalásra, a magyarországi és romániai választásokon való részvételre bátorította honfitársait.
A Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára személyesen is kötődik a székely önvédelmi harc egyik legfontosabb jelképévé vált csatájához, ugyanis annak a Tuzson János őrnagynak a leszármazottja, akinek a vezetésével az alig kétszáz fős honvéd seregnek önfeláldozásával 1849. augusztus elsején sikerült feltartóztatnia a mintegy 1200 fős összevont osztrák–orosz csapatok csíkszéki behatolását a Nyergestetőn. Krónika (Kolozsvár)

Balog: Megmaradásunk és gyarapodásunk a 21. században is csak a Szent István által ezer évvel ezelőtt lefektetett alapokra épülhet
Megmaradásunk és gyarapodásunk a 21. században is csak a Szent István által ezer évvel ezelőtt lefektetett alapokra épülhet. Ez a magyarok személyes és közösségi szövetségkötése a keresztény hittel és kultúrával - fogalmazott Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter, aki állami kitüntetéseket és szakmai díjakat adott át augusztus 20. alkalmából pénteken a Pesti Vigadóban.
A tárcavezető Magyar Érdemrend Középkereszt, Magyar Érdemrend Tisztikereszt, Magyar Érdemrend Lovagkereszt, Magyar Arany Érdemkereszt, Magyar Ezüst Érdemkereszt, Magyar Bronz Érdemkereszt, valamint Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral közösen Móra Ferenc-, Pauler Gyula- és Szinnyei József-díjakat adott át.
A kitüntettetek tisztességes munkával, tudományos teljesítménnyel, magas művészettel és rekordokkal járultak hozzá a magyar nemzet életéhez, így folytatói és résztvevői a megmaradásért és gyarapodásért vívott küzdelemnek - emelte ki Balog Zoltán.
Hozzáfűzte: augusztus 20-án a minőség, a jóság, a szépség és igazság Szent István életművében is megnyilvánuló, tér és idő mechanikus határait elmosni képes erejét ünnepeljük, valamint mindazt, ami közös bennünk Beregszásztól San Franciscóig, Tel-Avivtól és Torontótól Canberráig és Stockholmig, Gyimesbükktől a Rózsadombig.
Az elmúlt hét év, a demográfiai, az államadósság és a környezetvédelem helyzetének javulása megmutatta, hogy nincsenek vesztett ügyek, lefutott meccsek, ha komolyan nekilátunk, javíthatunk az életünkön - hangsúlyozta az emberi erőforrás miniszter.
Példaként említette, hogy ma már nem a munkanélküliek magas száma gond, hanem a munkaerő hiánya, egyre kevesebb az olyan fiatal, akik sem tanulni, sem dolgozni nem tudnak. Hozzátette azt is: az állam és az egyházak összefogásának is hála, ma kétszer annyi cigány fiatal jár egyetemre Magyarországon, mint három évvel ezelőtt.
Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár az ünnepség zárásaként hangsúlyozta: Magyarország kormánya példaként állítja a díjazottakat a társadalom elé.
Az elmúlt években a Millennium óta nem látott kulturális infrastruktúra-fejlesztés indult Magyarországon - fűzte hozzá az államtitkár, aki kiemelte a kulturális alapellátás, valamint a népi kultúra megerősítését célul kitűző 7,5 milliárd forint összértékű Csoóri Sándor-program elindítását is.
Szent István jól tudta, csak erős, független állam védheti meg polgárait a külső erőkkel szemben. A mai aktív generációnak is az a feladata, hogy nemzeti kultúránkat és függetlenségüket az ezzel ellentétes nemzetközi tendenciák ellenére is megőrizze - fogalmazott Hoppál Péter. (MTI)

POTÁPI: NEM MINDEGY, HOGY A MAGYARSÁGOT MEGŐRIZZÜK, VAGY LEMONDUNK RÓLA
Tizenöt-tizenhat millió magyar él a világban, ezért nem mindegy, hogy megőrizzük, vagy lemondunk magyarságunkról – hangoztatta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára pénteken Győrben, a nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók 16. továbbképzésének záró napján a Széchenyi István Egyetemen.
Potápi Árpád János elmondta, hogy Magyarországon kívül a Kárpát-medencében 2,5, s a diaszpórában is csaknem ennyi magyar él. A kormány ezért döntött 2010 után a nemzetpolitika megújításáról. Hozzátette: a magyarság megítélése is megváltozott az elmúlt tíz évben. A diaszpóra magyarsága becsülettel dolgozik, ők szorgalmas emberek, „ha akarják, ha nem, Magyarország nagykövetei, rajtuk keresztül ítélnek meg bennünket is” – mondta. Emlékeztetett arra, hogy a világban 212, magyar nyelvet és kultúrát vasárnapi iskolában oktató intézmény működik. A cél az lenne, hogy ezeket az iskolákat egy rendszerbe tömörítsék.
Egy elképzelés szerint azokat a hétvégi iskolákat, ahol nagyobb létszámban tanulnak gyermekek, olyan módon erősítenék meg, hogy az a magyar és az adott ország törvényeinek is megfeleljen, akkreditált általános vagy középiskolai formában. Ezek az iskolák egyfajta centrumként működnének majd: magyarul vagy két nyelven tanítanák a gyermekeket, s olyan bizonyítványt adnának ki, amelyekkel Magyarországon is folytatni lehetne a tanulmányokat. Ezekbe a centrumokba kapcsolnák be a kisebb, alacsonyabb létszámú hétvégi iskolákat. Nagyobb létszámú hétvégi iskola működik egyebek mellett Sao Paulóban, Torontóban, Bécsben és Londonban.
Az államtitkár hozzátette: ez rendkívül nagy feladat, a tervek pedig egyelőre gondolati szinten fogalmazódtak meg. Potápi Árpád János kiemelte a diaszpórában hétvégenként magyar nyelvet és kultúrát tanítók áldozatos munkáját, mert legtöbbjük önkéntesen, idejüket és energiájukat felhasználva adja át tudását, ezáltal a magyar öntudatot.
A nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók továbbképzését az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége szervezi. A 16. rendezvénynek 11. alkalommal adott otthont a győri egyetem Apáczai Csere János Kara. A programokon idén tíz országból 28-an vettek részt. A legtöbben Ausztriából és Argentínából, de Spanyolországból, Ausztráliából, Kanadából és Lengyelországból is érkeztek magyar nyelvet tanítók. Augusztus 21. óta szakmódszertani előadásokon, személyiségfejlesztő tréningeken és kreatív csoportunkákon vettek részt, de a kétnyelvűség elméletével és gyakorlatával, valamint a fenntarthatóság pedagógiájával is ismerkedtek az oktatók.
MTI; magyaridok.hu

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1945: egy kíméletlen thriller Erdélyben
Török Ferenc 1945 című, 13 nemzetközi filmfesztiválon díjazott alkotásának lesz díszbemutatója Kolozsváron szombaton, november 11-én este fél 8-tól a Győzelem moziban. A vetítésen részt vesz Török Ferenc rendező és Szántó T. Gábor forgatókönyvíró. A filmnek további három romániai városban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Bukarestben is lesz díszbemutatója november 10. és 13. között, a romániai mozikban november 10-től kezdik forgalmazni a produkciót, áll a Filmtett szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében.
„A Szántó T. Gábor novellája alapján készült filmdráma története 1945 augusztusának egyetlen napján játszódik, egy kelet-magyarországi faluban, ahol mindenki a jegyző fiának az esküvőjére készült. A téma a második világháború utáni újrakezdés a vidéki Magyarországon.”, olvasható a beharangozóban.
Török Ferenc filmje a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Panoráma szekciójában mutatkozott be idén tavasszal, ahol elnyerte a közönségdíjat. Összesen 13 fesztiválon díjazták, további 19 filmfesztivál versenyprogramjába hívták meg, bemutatták már New Yorban és Torontóban is, november folyamán további 25 országban kerül a mozikba, a hónap végén pedig Los Angelesben debütál. Az 1945 című alkotás a BBC Tíz film, amit meg kell nézni novemberben elnevezésű listáján is szerepel.
A Berlinálén Török Ferenc rendező elmondta, 12 évébe telt elkészíteni a filmet, amely western elemekkel, állandó feszültségre építő fekete ballada. Szántó T. Gábor forgatókönyvíró szerint a film azért rendkívül népszerű olyan országokban is, ahol nem ismerik a magyar történelmet, mert a téma „a világ minden pontján ugyanazt jelenti, ezért arat mindenütt sikert”.
A film forgatókönyvét Szántó T. Gábor és Török Ferenc közösen írta, operatőre a világhírű Ragályi Elemér, látványtervező Rajk László, zeneszerző Szemző Tibor, hangmester Zányi Tamás, vágó Barsi Béla. A fontosabb szerepeket Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Szarvas József, Znamenák István és Nagy-Kálózy Eszter alakítja. Szabadság (Kolozsvár)