Ötvenöt évvel ezelőtt indultak az első vonatok a bánsági deportáltakkal a rettegett hírű Baraganba. A hatalom urai azzal indokolták a kitelepítést, hogy az országot bármikor megtámadhatja Jugoszlávia. Elővigyázatossági okokból az “ütköző zónából” el kell távolítani a megbízhatatlan elemeket: az osztályellenséget, és azokat, akik egy lehetséges konfliktus esetén árulókká válhatnak. Ez utóbbiak közé azok tartoztak, akiknek volt rokonuk a határ túloldalán. Szalmatetős földbeásott kunyhó volt a kényszertelepesek első menedéke Vincze András, akit Torontálkeresztesről deportáltak, elmondta, annyi volt a bűnük, hogy a család egyik ága a határ túloldalán lévő Torontálszécsányon vagy Káptalanfalván élt. Miért kellett ezt felróni nekik, a második, harmadik nemzedéknek, akik már Romániában születtek? Hajnali háromkor ütöttek rajtuk, három órát engedélyeztek a készülődésre. Ez idő alatt kocsira kellett rakni az ingóságot, az aprójószágot és lábasállatot, amit magukkal vihettek, és fegyveres kísérettel elindították őket a tehervonathoz. Torontálkeresztes falunkból tizenhat családot deportáltak, másolat a szomszédos településekről vittek el. Hét napig tartott az út, és eközben az állatok majd szomjan vesztek, mert lakott helyektől távol vesztegeltek, ahol kút sem volt. A füves térség kellős közepén megállt a szerelvény, és két órát engedélyeztek a lepakolásra. Étlen-szomjan nekivágtak a mezőnek, hogy elfoglalják a számukra kijelölt lakhelyet. Földbevert számozott cölöpök határolták be a portákat, amit a kísérő hatóság osztott ki névsor szerint. A földön aludtak, épület nem volt. Először nekifogtak egy közkút ásásához, majd kunyhót ástak a földbe, föléje tetőt eszkábáltak szalmából. Az elmúlt hét végén emlékeztek az átélt megpróbáltatásokra, a szenvedésre a temesvári emlékműnél a baragáni deportáltak, akik szinte a világ minden tájáról eljöttek, hogy találkozhassanak sorstársaikkal. Az egybegyűlteket Fischer Ignác, az Oroszországba Deportáltak Egyesületének elnöke, Teofil Botlung, a Volt Politikai Üldözöttek Egyesületének elnöke és Karl Zinger, a Német Fórum elnöke köszöntötte. /Sipos János: Emlékezés a deportálás évfordulóján. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 23./

Szigetlét
Délvidék felfedezése
A Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciója (KMÚEK), amelynek tagja a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) is, több mint nyolc évvel ezelőtt, 2005 májusában alakult meg Szegeden, és azóta évente legalább kétszer rendszeresen találkoznak a tagszervezetek. Munkája eredményeként az elmúlt időszakban jelentősen felélénkült a külhoni magyar médiumok közötti kommunikáció.
Általában kétszer tart fórumot, ahol megvitatják az újságírás terén mutatkozó legújabb kihívásokat, problémákat, megvalósításokat. A tavalytól egy új programmal jelentkeznek. A Kárpát-medencei magyar újságírók egy-egy Kárpát-medencei régióban médiatábort szerveznek, és elkészítik annak a régiónak a kismonográfiáját. Az első tábor tavaly Erzsébetlakon volt, a szerbiai Bánságban. A KMÚEK májusi tatrangi tanácskozásán ennek a munkának az eredményét, Erzsébetlak monográfiáját mutatták be a vajdasági újságírókollégák. – Reményeink szerint ez a program is hagyománnyá válik, s még az idén azon fáradozunk, hogy Erdélyben is összehívjunk egy ilyen tábort. Talán már az őszi KMÚEK-találkozóra elkészül az erdélyi szórványt bemutató kötet, nyilatkozta a tanácskozáson Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, a KMÚEK társelnöke.
Az első sikerélmény, hogy együtt voltunk
A riporttábor szervezője a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) volt. Az egyesület 2003-ban alakult meg, tagságának túlnyomó része a legnagyobb vajdasági magyar szerkesztőségekben dolgozik, de az egyesület nyitott a helyi lapok, rádiók és televíziók felé is. A VMÚE egyik alapítója és állandó résztvevője a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciójának. A VMÚE elnöke, Tóth Lívia szerint Erzsébetlak olyan település, ahol riporteri kíváncsiságát mindenki ki tudta elégíteni. – Szerencsésen egy tető alá tudtunk ülni többen egy olyan Nagybecskerek közeli faluban, Erzsébetlakon, ahol a közelben szlovákok, katolikus bolgárok, románok, szerbek élnek. Az első sikerélmény az volt, hogy együtt voltunk. Bár közhelynek tűnik, de jó leülni és beszélgetni.
A másik sikerélmény az volt, hogy az elkészült írásokat kötetben jelentettük meg. Maga az írás ugyanis még nem könyv. A könyvet el kell készíteni, meg kell szerkeszteni, képileg, szövegileg is. Úgy gondolom, hogy csinos kis küllemet tudtam kölcsönözni a könyvnek, mert ez volt az én feladatom, és így kötetben, két borító közé fogva, gondolom, nemcsak írások ezek, hanem könyv is. Nem baj, ha kevesen olvassák el, nem baj, ha a polcon marad, egyfajta dokumentum, hogy 2013-ban milyen emberek éltek azon a területen, milyen történeteket mondtak el. Tóth Lívia szerint azért választották Közép-Bánátot, illetve Erzsébetlakot, mert oda a vajdasági újságírók is ritkábban jutnak el, pedig ezen a vidéken sok jó kezdeményezés van, amelyekről a Kárpát-medencében is érdemes hírt adni. – Mi a falusi turizmusra, a konyhakertészek munkájára, a Császár-tó természetvédelmi területre, az écskai Lázár-kastély történetére hívtuk fel a figyelmet, de az erdélyi Háromszék lap újságíróját, Ferencz Csabát például az itteni katolikus bolgár lakosság élete érdekelte – tette hozzá a VMÚE elnöke. A kiadvány megjelenését a Bethlen Gábor Alap támogatta, a fotókat Bencsik István, Ferencz Csaba, Kecskés István, Léphaft Pál, Martinek Imre és Tóth Lívia készítették.
*** Erzsébetlak (szerbül Belo Blato, szlovákul Biele Blato, németül Elisenheim) a Vajdaság Közép-bánsági körzetében helyezkedik el, Nagybecskerektől 17, Belgrádtól 60 kilométerre, Lukácsfalva és Écska közelében. A vidék 74 méteres tengerszint feletti magassága enyhén kiemelkedő szigetet képez, valószínű, hogy a területe egykor szigetet alkotott a Pannon-tengerben. Nyugatról a Tisza, délnyugatról a Béga folyó övezi, keletre számos halastó található.
A község a német bánsági Határőrvidék területén 1866-ban jött létre, Torontálszécsányból jött katolikus németekkel telepítették be. A Határőrvidék feloszlatása után, 1872-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1876-ban a Tisza áradása az egész falut elpusztította, lakosai elköltöztek. 1887-ben (a Magyar katolikus lexikon szerint 1888-ban) telepítették be ismét szlovákokkal, magyarokkal, bolgárokkal. Jelenlegi, mintegy 1.500 fős lakosságát is zömében ez a három nép alkotja, de élnek a faluban szerbek is.
A katolikus templomot Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére 1896-ban emelték, az evangélikusoké pedig 1902-1903-ban épült.
A falut övező 1600 holdnyi földterületből csak mintegy 600 hold művelhető. A kertészet mellett a lakosság jelentős része halászattal is foglalkozott, valamint a nád kitermelése és értékesítése is bevételt hoz több család számára. Az utóbbi időben a településen fellendülőben van a falusi turizmus is.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

„Mondtuk eleget, mondja most már más is” – Mi fán terem az autonómia?
Fel kéne már fogni végre: az autonómia nem országromlás! Ellenkezőleg.
Az a zsigeri reakció késztet e sorok írására, melyet több honfitársam részéről tapasztalok különféle honlapokon, Facebook- vagy Twitter-csoportokban, illetve más közösségi hálózatokon, ha csak meghallják az autonómia szót.z a Autonómia nem jelent elszakadást, sem „állam az államban” állapot kialakulását.
Szeretném, ha áttekintenénk és tisztáznánk néhány autonómiával kapcsolatos fogalmat, melyek egyes románok számára érthetetleneknek tűnnek.
Az európai kontinensen nagyjából tizenegy, etnikai kritérium alapján kialakított autonómia működik, ebből nyolc az Európai Unión belül, nevezetesen: Belgiumban a belgiumi német közösség, Finnországban az Åland-szigetek (svédek), Olaszországban Dél-Tirol és Vale d’Aosta (németek és franciák), az Egyesült Királyságban a Man-sziget, Spanyolországban Baszkföld, Galícia, Katalónia, (baszkok, galíciaiak és katalánok). Még három autonóm tartomány van az Európai Unión kívül: Macedóniában (albán közösség), Moldova Köztársaságban Gagauzia (törökök és bolgárok), Szerbiában Vajdaság (hat különféle etnikumot tömörítő autonómia, melyek elismert hivatalos nyelvvel rendelkeznek).
Vajdaság Autonóm Tartomány Státusza, Alapvető rendelkezések, 6. cikkely: A Vajdaság Autonóm Tartomány (VAT) szerveinek tevékenysége során a szerb-horvát és a cirill betűs írásmód hivatalosítása, illetve a törvény által szabályozott módon a latin betűs mód használata mellett egyidejűleg alkalmazható a magyar, szlovák, román és rutén nyelv, az írásmóddal együtt, valamint más nemzetiségek nyelvei és írásmódjai, a törvény által szabályozott módon.
Ennek megfelelően a társadalom szegmenseinek többségében alkalmazható a román nyelv. A VAT területén a román a következő településeken hivatalos: Alibunár (Alibunar), Fehértemplom (Biserica Albă), Bégaszentgyörgy (Jitişte), Nagybecskerek (Becicherecul Mare), Antalfalva (Kovaciţa), Kevevára (Cuvin), Zichyfalva (Plandişte), Szárcsa (Sărcia) és Torontálszécsány (Sečanj). Versec (Vârşeţ) községben Vajdalak (Voivodinţ), Márktelke (Marcovăţ), Temesőr (Straja), Kiszsám (Jamu Mic), Kisszered (Srediştea Mică), Meszesfalva (Mesici), Almád (Iablanca), Temesszőllős (Sălciţa), Réthely (Râtişor), Homokdiód (Oreşaţ) és Mélykastély (Coştei) településen a román hivatalos nyelv.
Három olyan állam van, ahol minden jelentős őshonos kisebbséget az illető ország államalkotó nemzetiségeként is elismernek: Belgium, ahol flamandok, vallonok és németek, Svájc, ahol németek, franciák, olaszok és rétorománok és Bosznia és Hercegovina, ahol szerbek, horvátok és muzulmán bosnyákok élnek.
A fentebb említett tizenegy etnikai autonómia közül jelenleg csak egyben van konfliktus, és az is a mindennapi életben elég ritkán: Baszkföldön. Különleges eset a Bosnyák Föderáció.
Pontosan az autonómiák azok a konstrukciók, melyek megakadályozzák, illetve véget vetnek az ilyenfajta konfliktusoknak. Más esetekben az autonómia megadása kezdeti szakaszában állít le egy konfliktust. Az etnikai autonómiák minden esetben stabilizáló jogi és politikai konstrukciók.
Következtetés: az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómia nagyon is modern, európai és alkotmányosan lehetséges koncepció, ha megvan a politikai akarat, és ugyanakkor az EU közösségi joganyagával is kompatibilis. Aki ilyesmit kér Romániában, az nyíltan és félelem nélkül megteheti, mert nem sért semmilyen törvényt és alkotmányt.
Mit szóljunk akkor a kulturális, pénzügyi vagy gazdasági autonómiáról… Ez abszolút jogos kérése a különböző régiókban élőknek, és nincs semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, legfeljebb olyan mértékben, amennyire egy bizonyos régió összes etnikuma együtt törekszik e cél elérésére.
A kulturális kölcsönhatás nagyon logikusan működik, mert nem próbálja kikényszeríteni egy bizonyos identitás, az etnikumok egyikének, általában a legerősebb identitásának dominanciáját a többi etnikum, identitás felett. Ez történt Ausztria-Magyarországon – gyakorlatilag ennek kéne történnie most Romániában is.
Elmondhatjuk, hogy egy adott országban éppen azért működnek az etnikai autonómiák, mert érvényesülési teret nyújtanak a kisebbségi etnikai közösségeknek, miáltal feloldják az érdekütközéseket, így aztán a kulturális, nyelvi, regionális stb. identitás érvényesítésére és megőrzésére vonatkozó érdekek nem válnak destabilizáló tényezővé, mint most.
Az autonóm terület annak az államnak az egységes része marad, amelyen belül létezik, elszakadási jog nélkül.
Ez egyszer s mindenkorra legyen világos. Éppen ezen a nemzetközi szervek által felügyelt – mondjuk úgy – autonómiaszerződésen keresztül biztosítható a kérdéses állam területi integritása.
Nevetségesnek tartom az „igazi románoktól” folyamatosan hallott állítást, mely szerint a román állampolgárok többsége nem akar és nem kér semmilyen fajta autonómiát. Az ország lakóinak többsége nem akarja a görög-katolikusok templomainak visszaadását sem, nem ért egyet a melegek házasságával, nem ért egyet a romák integrálását célzó szociális segélyezési politikákkal és így tovább. A modern államok mindig olyan reformok és gondolatok révén jöttek létre, melyekkel a lakosság nagy része nem értett egyet.
Az Erdély-koncepcióra vonatkozó néhány szóval zárom írásomat, mert valójában ezzel van a nagy gond. Meglepetten tapasztalom azt a 96 év után még létező félelmet, hogy a regionalizálás és a bármiféle autonómia miatt Erdély elszakadhatna Romániától. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hogyan lenne ez lehetséges, amikor Erdélyben, Bánságban és Partiumban a románok aránya csaknem 71 százalékos…
Nekünk, románoknak könnyű, többségben vagyunk, és a saját államunkban élünk. A többi etnikai közösség számára minden másképp néz ki, mi pedig, akik „örökre urak” vagyunk (utalás egy nacionalista román dalra – a szerk.), abszolút semmilyen erőfeszítést sem teszünk azért, hogy megértsük gondjaikat. Egy cseppnyi empátia sincs bennünk a magyarok iránt, hogy a romákról ne is beszéljek… Vannak tragikus példáink, fájdalmas és nehezen gyógyuló emlékeink: egy etnikai közösség megsemmisítése, a szászoké és a sváboké, akik több száz évnyi létezés után szinte teljesen eltűntek, a zsidó közösség eltüntetése, a görög-katolikus románok közösségének részleges megsemmisítése.
A Bánságot és Erdélyt az iparosításon keresztül egy demokratikus világban elképzelhetetlen asszimilációs folyamatnak vetették alá. Ez a folyamat 1990 után megszűnt, de a helyi rendet valószínűleg visszafordíthatatlanul felforgatták.
Akkor viszont ne csodálkozzanak, hogy a magyarokkal és a németekkel együtt az e régiókban élő románok is diszkrimináltaknak érzik magukat, és a jogaikat kezdik ők is követelni.
Ezek a románok lassan-lassan kezdik megérteni, hogy a jövőjük attól függ, akivel nap mint nap együtt élnek, lett légyen az roma, szász vagy magyar. Mert ha arra várnak, hogy ezeket a gondokat a központosított állam politikusai oldják meg, akkor eltelik újabb 96 év, és ugyanebben a szuperközpontosított államban fognak élni.
Tudor Duică
Forrás: Tudor Duică: Un român din Transilvania despre autonomie Háromszék / corbiialbi.ro
Erdély.ma