Roland Vasilievici nyugalmazott szekus ezredes a Timisoara lapban cikksorozatban ismertette Ceausescu kisebbségfelszámoló programját. Erről nyilatkozott az Erdélyi Naplónak. 1970 után tizenkét ilyen program született a Securitate keretein belül. 1976-ban készült el a Tiszta Románia program, amely célul tűzte ki, hogy a Románia számára veszélyforrásnak vélt öt nemzetiség - a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török - húsz év leforgása alatt hagyja el az országot vagy olvadjon be. A program húszéves terv volt, 1977-ben hagyta jóvá Ceusescu. A tervet évekre bontották és minden évben titokban kiértékeltek, hogy mit sikerült megvalósítani. Az éves kiértékeléseken a megyei szekus parancsnokok voltak jelen, ezenkívül havonta helyi elemzést is végeztek, amikor lejött valaki Bukarestről és számon kérte az eredményeket. A program szerint a mezőgazdaságtól az igazságszolgáltatásig, minden téren nyomást kellett gyakorolni a kisebbségekre, oly módon, hogy ők maguk kérjék kitelepedésüket az országból. A terv úgy szólt, hogy a németek tíz év alatt vándoroljanak ki. Nem akartak egyszerre kiengedni egymillió németet. Különben nem tudták volna biztosítani az utánpótlást. Amikor az egyik faluból kivándorolt egy német vagy magyar család, már kijelölték azt a családot, amelyik Moldvából vagy Olténiából a helyére költözik. Ezek ingyen megkapták a házat, rögtön tagjai lehettek a kollektív gazdaságnak, kaptak családonként 30 ezer lej költőpénzt. A románok betelepítése, az etnikai arányok megváltoztatása pontos tervek szerint történt. Az egész programról csak a Securitate vezetői tudtak, ettől a szinttől lefelé mindenki csak a saját szeletét ismerte. A cigányokat igyekeztek rávenni arra, hogy legyenek pünkösdisták. Így könnyebben kaptak politikai menedékjogot Amerikában, Németországban, Franciaországban, még Ausztriában is. A Temes megyei szekun is tartottak magyar tanfolyamot. Minden területen megkapták a feladatot: a Földművelődési Minisztériumnak az volt a feladata, hogy ne segítse a német vagy magyar falvak kollektív gazdaságait, illetve hogy a betelepített románoknak többletjövedelmet juttasson. A főügyész azt az utasítást kapta, hogy a kisebbségieket példásan meg kell büntetni. A kultuszminisztérium nem engedélyezte római katolikus, református, unitárius templomok javítását, csak amikor már majdnem összedőltek. Ugyanez történt a magyar és német műemlékekkel. A magyar származású tanárokat Moldvába vagy Olténiába helyezték. A katonaságnál a kisebbségi fiatalokat bányába küldték, vagy olyan fegyvernemekhez osztották be őket, ahol a legnehezebb volt a szolgálat. Külön programot dolgoztak ki a magyarországi kémkedésre. Ez a Helga nevet viselte. Kifejezetten erre képeztek ki szekusokat a törcsvári iskolában. Akik ebbe az iskolába jártak, két-három évig csak magyarul beszélgettek, magyar irodalmat tanultak, magyar tévét néztek. Vasilievci azért szánta rá magát ennek nyilvánosságra hozására, mert úgy látja, hogy ma is folytatódik mindez, csak leplezettebben, rejtettebben. Azóta többször megfenyegették, az Amnesty International viszont a védelmébe vette. /Gazda Árpád: Húszéves terv a kisebbségek felszámolására. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 7./

"Három éve egy volt szekus alezredes, Roland Vasilievici nyilvánosságra hozta, hogy 1977-ben a Securitate, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá, melynek célja a veszélyesnek minősített öt kisebbség, a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török - teljes felszámolása volt. Ez volt a Helga-terv. Roland Vasilievici nemrég újabb adatokat tárt erről a nyilvánosság elé. A terv Magyarország és a világ magyarságának lejáratását tűzte céljául, de szabotázscselekmények végrehajtása is szerepelt benne. Törcsváron különleges, magyar nyelvű szekusiskolát hoztak létre, hozzáláttak a tudatos félretájékoztatáshoz, a létfontosságú magyarországi intézményekbe való befurakodáshoz, ügynökhálózat kiépítéséhez, a magyar nagykövetségek lehallgatásához, a magyar egyházak lejáratásához, a magyar propagandaeszközök megsemmisítéséhez, a Szabad Európa Rádió és a Vatikáni Rádió magyar adásának hamis hírekkel való ellátásához. A törcsvári iskolát elvégzők új identitást kaptak. Az iskola főleg árvaházakból toborozta tanulóit, hamis személyi igazolványt kaptak, magyar nevekkel. Tökéletesen elsajátították a magyart, magyar lapokat olvastak, a Kossuth rádiót hallgatták, tanulmányozták a magyar néprajzot, a magyar szokásokat. Az iskola elvégzése után "szökve" hagyták el az országot, hatósági segítséggel. 1989 végéig ezek a fiatalok több országban tevékenykedtek, de befurakodtak az erdélyi magyar iskolákba, szervezetekbe is. Õk irányították 1990 márciusában a marosvásárhelyi eseményeket. Õk szítják Erdélyben a két nemzet közötti gyűlöletet, síremlékeket gyaláznak meg. A Helga-tervet a mai napig nem érvénytelenítették. /Asztalos Lajos: A Helga-terv. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 7./"

Tízéves a brassói Transilvania Rádió-Televízió magyar nyelvű adása. 1990. március 15-e óta szemtanúja a barcasági művelődési és társadalmi életnek. A jubileum alkalmával az RTT magyar műsorának főszerkesztője, Bálint Ferenc beszélt a múltról és a tervekről. Az első magyar nyelvű adást éppen 1990. március 15-én sugározták. Országos viszonylatban mindmáig páratlan megvalósítás ez a három nyelvű /román, magyar, német/ televízióadó. Minden szombaton kétórás magyar nyelvű műsort sugároznak. A magyar műsorok elsősorban kulturális, közművelődési jellegűek, ritkábban politikai vonatkozásúak. Azt tervezik, hogy feltérképezik és felleltározzák a barcasági népi kultúra hagyományait, az újjászülető csángó népművészetet. Programjuk hangsúlyozottan helyi jellegű. jelenleg 14 önkéntes dolgozik alkalomszerűen a Transilvania tévé magyar adásában. Végigfilmezték a '48-as forradalom barcasági útvonalait, az ütközetek színhelyeit, emlékműveit, Bodzafordulótól a Tömösi- és Törcsvári-szoroson át a brassói Fellegvárig, a Fogaras-vidéki csatamezőkig, s vissza a kökösi hídig, a hosszúfalusi temetőig. /Csutak Levente: RTT magyar adása. 10 év szolgálat. = Brassói Lapok (Brassó), márc. 17./

„Elsősorban a római katolikus papokat ítélték nehéz börtönre: Ferencz Béla Ervin ferencrendi szerzetest és Ráduly Géza csíkmadéfalvi plébánost életfogytiglanra, Ráduly István gelencei plébánost huszonkét évi, Dénes Dávid akkoriban hátszegi plébánost húszévi, Mezei Mózes Levente ferences szerzetest ugyancsak húszévi, Müller Jenő érszegi plébánost tizenöt évi, Kosza József ozsdolai plébánost és Aurel Dan görög-katolikus főesperest tíz-tíz évi, Kovács Béla törcsvári plébánost hétévi, Kovács Balázs szentkatolnai plébánost négyévi fegyházra. Utóbbi a temesvári tárgyalás idején 73 éves volt. Azzal vádolták, hogy szentkatolnai plébánosként nem jelentette fel mindazokat, akik a „Szoboszlay-összeesküvés” tagjaiként megfordultak a parókián. A csíkmadarasi Mihálcz Andrást 1960-ban huszonöt évi börtönbüntetésre ítélték. Hasonlóan bántak az ugyancsak 73 éves Szörcsei Elek gazdaemberrel, akit magas kora ellenére tizenöt évi fegyházbüntetéssel sújtottak. Ő volt a kevesek egyike, aki a tárgyalás után találkozhatott a hozzátartozóival. Ekkor kapta azt a végzetes csomagot, amely nagyon rövid időn belül az életébe került. Ugyanis attól félt, hogy a börtönben éhen fog halni, s amikor megkapta a csomagot, az ujjairól addig nyalta a zsírt, amíg gyomorgyulladást kapott, és a galaci börtönben rövid időn belül meghalt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Baróti Pál torjai gazdaembert, Schell István és Kuun Zsigmond volt földbirtokost; huszonöt évi nehéz börtönnel sújtották a tbc-s beteg Lőrincz Károlyt, a csernátoni Bulárka Istvánt, Pataki Istvánt és a 17 éves Orbán Pétert, a halálra ítélt és kivégzett Orbán István fiát, akinek az volt a bűne, hogy ő hívta a Szoboszlay Aladárral való csíkszeredai találkozóra az ott beszervezetteket. Tizenöt évi fegyházbüntetést kapott báró Bánffy István, dr. Rend László állatorvos, a marosvásárhelyi állatkert későbbi megteremtője, Pietsch Béla aradi ügyvéd és fia, ifj. Pietsch Miklós építész, gróf Mikó László. A kivégzettek és a börtönben elhunytak emlékét ma faragott kopjafa őrzi a kézdivásárhelyi református temetőben, a torjai római katolikus temetőben és Sepsibükkszádon. Ugyancsak kopjafát állítottak a Szoboszlay-per mártírjainak Budapesten, a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában.” /Tófalvi Zoltán: Megbűnhődött magyarság. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 21./

Kelet-Európa-szerte egyedülálló helyzet alakult ki Romániában a kastélyok visszaszolgáltatása kapcsán: az egykori tulajdonosok leszármazottai több épületet is visszakövetelnek, a román állam azonban hallani sem akar arról, hogy a jelentős turisztikai látványosságként üzemelő intézmények magánkézbe kerüljenek. Visszakövetelik a csucsai Goga-kastélyt, bár 1946-ban Veturia Goga, a költő özvegye nyilatkozatot írt alá, amely szerint az ingatlant a román államnak adományozza. Hasonló helyzet áll fenn a törcsvári kastély, illetve a Peles-kastély esetében is: a román állam minden követ megmozgatna, hogy megtarthassa az ingatlanokat. A törcsvári kastélyt tavaly májusban adták vissza Habsburg Domokosnak, ugyanakkor Adrian Iorgulescu művelődési és vallásügyi miniszter egyezményt írt alá a tulajdonossal, hogy a kastély három évig múzeumként működhessen tovább. Az állam vissza akarja vásárolni a kastélyt. Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-es szenátor szerint az államnak vissza kell adnia adni a kastélyokat is, azok nem képeznek külön kategóriát. Erdélyben több jelentős épület is visszakerült az örökösök tulajdonába. Horváth-Tholdi Péter például visszakapta a marosnémeti László-kastélyt, négy és fél évig harcolt a tulajdonáért, végigmenve az összes fokozaton. A keresdi Bethlen-kastélyt 2004 novemberében a Legfelsőbb Bíróság visszaadta ugyan, azóta húzódik az átadás, Bethlen Anikó reménykedik, hogy végre megkaphatja jogos tulajdonát. A zabolai Mikes-kastélynak már mindkét épületét visszakapták. Mikes Kata és két fia Ausztriából költözött haza, most intézik a helyreállítást. /Sándor Boglárka Ágnes: Felemás helyzet a kastélyok visszaszolgáltatása körül. Eckstein-Kovács: Nem szívesen, de muszáj visszaadni. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./

Augusztus 15-én a bonchidai Bánffy-kastélyban a Transylvania Trust Alapítvány, a Restauro Projekt és az ESUA Project munkatársai számoltak be munkájukról, valamint az Európai regionális építészet – Három kastély (a törcsvári, az erzsébetvárosi Apaffy- és a bonchidai Bánffy-kastély) helyreállítása elnevezésű közös projektről. Norvég, brit, olasz, német, belga, amerikai és hazai szakemberek részvételével augusztus 4–13. között Törcsváron, Erzsébetvároson, Szászfehéregyházán, Nagybaromlakon és Medgyesen EU-pénzből műhelygyakorlatokat rendeztek. A nyugati építészszakemberek elismerően nyilatkoztak a bonchidai Bánffy-kastélyban működő Nemzetközi Épített Örökség Helyreállító és Szakképző Központ tevékenységéről, amelynek tapasztalatát saját munkájukban is szeretnék hasznosítani. Az ESUA (Európai Építészeti és Városrendezési Iskola) program célja a páneurópai építészeti iskola létrehozása. A bonchidai szakképző központ a legfontosabb ilyen jellegű közép-kelet-európai intézmény 13 európai országból, valamint Ausztráliából és Brazíliából érkező több mint 800 hallgatójának is köszönhetően, és a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány és a brit Institute of Historic Building Conservation szervezetek irányításával működik – tájékoztatott Hegedűs Csilla ügyvezető igazgató. /-f- : Az épített örökség nem múzeum. Magunkénak kell éreznünk az épületeket. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 16./

Romániában jelenleg körülbelül hatvan olyan kastély található régi nemesi családok birtokában, amelyek komoly turisztikai vonzerővel rendelkeznek, ezt azonban a régi-új tulajdonosoknak nem sikerült kihasználniuk. A kommunizmus idején elkobzott, műemlék értékű ingatlanok többsége lepusztult állapotban várja felújítását, ehhez nagyon sok pénzre van szükség. A tulajdonosok rendszerint képtelenek előteremteni a szükséges összegeket. Ezek a kastélyok általában nehezen megközelíthető helyen vannak. A bonchidai Bánffy-kastélykomplexum teljes restaurálása – óvatos becslések szerint – huszonegy millió eurót igényel. Ebből az utóbbi tíz évben a koncesszió birtokosa, a Transsylvania Trust Alapítvány hat milliót költött felújítási munkálatokra, de még így is csupán a műemlék-együttes húsz százalékának rendbetételét tudták fedezni. A zabolai Mikes-kastélyt 1949-ben államosították, és 1997-ben adták vissza jogos tulajdonosának, de a benne működő ideggyógyászati klinikát csak 2005-ben költöztették el. E nyolc év alatt az egészségügyi intézmény nem fizetett lakbért. A kastély, az ahhoz tartozó épületek és a park felújításához 6–10 millió euróra lenne szükség. A Brassóhoz közeli Törcsvár kastélyát a Habsburg családnak szolgáltatták vissza, amely azonban 140 millió dollárért túladna rajta, de még nem talált vevőt rá. Tavaly júliusban vehette végre birtokba a Bethlen-család leszármazottja, a Marosvásárhelyen élő gróf Bethlen Anikó Erdély egyik legszebb reneszánsz kori várkastélyát, a Maros megyei Keresden található nagy múltú kastélyt. A tulajdonos kis múzeumot szeretne berendezni az épületben, illetve panziót, amennyiben sikerül a restauráláshoz szükséges pénzt előteremteni. Erdély-szerte eddig harminc magyar nemesi család kapta vissza őseitől örökölt jussát. Mentőövet a minél nagyobb számú külföldi befektető bevonása jelentheti. Különben félő, hogy a nagy áldozatok árán visszaszerzett épületek ismét idegen kézre kerülnek. /Ördög I. Béla: Védelmet a kastélyoknak! = Szabadság (Kolozsvár), aug. 29./

A magyar nyomkeresésről (Beder Tibor új könyve)
Tegnap délután mutatták be Sepsiszentgyörgyön Beder Tibor Apadó fájdalom című új könyvét. A kötet mintegy összegezése a szerző nagyívű utazásainak, amelyeket nemcsak földrajzi értelemben tett meg, hanem a történelmi, szépirodalmi tudományok, a népi hagyomány, a képzelet térségeiben vándorolva is. Beásta magát a magyar és más népek őstörténetébe, históriájába, szívébe-lelkébe.
Az Apadó fájdalomban már az első mondatban meghökkent: „...decretum Ugros eliminandos esse...", azaz „...elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak..." 907-ben adatik ki az egyesült európai, német-római vezetésű haderő részéről. Az Árpád honfoglaló seregei ellen induló, többszörös létszámbéli fölényű, százezres haderőt a nyugati világ számára ismeretlen harcmodorú magyar sereg legyőzi, és a pannóniai honszerzést területileg a mondák Óperenciá­jáig, azaz az Ens folyóig terjeszti ki.
Ez a metafora a továbbiakban behálózza a szerzőnk könyvét a honfoglalást megelőző, a történelmi, azaz a Szent István-i Magyarország megszületésétől a székelyföldi autonómia megteremtésének igenléséig.
Beder Tibor történelmünket és kortársi világunkat bekalandozó könyvének gerince annak a folyamatnak a feltárása, amely az egykor magyar többségű térségek históriai lefaragását és elvesztését jeleníti meg, és a mérhetetlen veszteségek ellenére a mégis megmaradás, a mégis itt maradás parancsát követi. Erdély esetében mára ez a térség főleg Székelyföldön — és a magyar határ menti övezetben — mutat fel kompakt, nyolcvan százalékban magyar tömeget. Ez képezi magyar szempontból azt a magot, amely az erdélyi magyarság belső anyaországa, erős szellemi és kulturális vára. Ezért tartatik folyamatos nyelvi, kulturális, szellemi és fizikai ostrom alatt. A szerző azért állít mércét, jelöl ki feladatsorokat, hogy ezt a több európai államnál nagyobb térséget szívünkhöz nőtt szokásrendszerével, történelmi múltjával együtt megtartsuk és megvédjük.
A történelmi és földrajzi barangolások során a tanulságos példák sokaságával mutatja be, járja körbe azt a eróziós mállást, amely a magyar etnikum felől nézvést lemarja a székelyföldi „magról" a peremrészeket. Szé­kelyföldet olyan értelemben is „körüljárja", hogy szól a Barcasági-medence népességéről és ezek históriájáról, eljut egészen Törcsvár és Fogarasföld vidékéig, északon a Beszterce környéki Szászföldig, az egykori Aranyosszék székelyeiig, és ezt a földrajzi kört a moldvai csángómagyarokkal zárja, akik ma is a leginkább ki vannak téve a történelmi szélverésnek.
A történelmi tanulságok kiszálazása közben nagy empátiával szól — már csak a családi kötelékek ürügyén is — az örmény—magyar kapcsolatokról és etnikumközi összeszövődésekről, a szászság—magyarság kettős kötődésű és szakítópróbás históriájáról, majd az etnikum majdnem teljes eltűnéséről, az új, hagymakupolás honfoglalás térnyeréséről.
A könyv legmarkánsabb vonulata a románság hol brutális, hol alattomos, rafinált előretörése. Ebben a folyamatban hangot ad a magyar „bűnöknek", ostorozza az országot veszejtő, Károlyi Mihály-féle vonulatot, a bolsevista uralom pótolhatatlan és visszafordíthatatlan kártevéseit, majd a kommunizmus kelet-európai tombolását.
A szerző a magyarság és a székelység türk származásának elkötelezettje, az ótörök rokonságtól az oszmán-török kapcsolatokig terjedő széles pászma megrajzolója. A török—magyar, török—székely kapcsolatokról személyi kötődései, tájékozottsága okán is bőven szól, ebben a könyvében nem kerüli meg a török—örmény konfrontációt sem.
Az Apadó fájdalom széles körű történelmi forrásanyagra támaszkodó mű. Hiányzó és hézagosan vagy rosszul megírt történelemkönyveink kiegészítője, olyan olvasmány, amely a magyar méltóság és önazonosság építésében alig lesz nélkülözhető, az autonóm gondolkodás és az autonómia fundamentumának építése
Sylvester Lajos. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meglátni a múlt jövőjét
Beszélgetés Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével
A haladó hagyományok felkarolásának szándékával jött létre 1993-ban Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítvány. A szervezet a nemesi származású családok tagjainak nyilvántartásba vétele és a sorstársak felkutatása mellett a rászorulók segítését, a kulturális örökség ápolását, a jogi, gazdasági és erkölcsi érdekvédelem megszervezését is állandó feladatának tekinti. A jelenleg mintegy kétszáz tagot számláló egyesület a visszaszerzett ingatlanok ésszerű kihasználását szorgalmazza, és segítséget nyújt a mindeddig vissza nem szolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdésekben. Szívügyének tekinti a műemlékvédelmet, a fiatalok nevelését, megismertetését múlt értékeivel. Április 18-a, Műemléki Világnap alkalmából Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárával beszélgettünk.
– Az utóbbi tíz-húsz évben számos olyan kötet látott napvilágot, amely az erdélyi műemlékek bemutatására vállalkozott. Ezekből az érdeklődők megismerhették a műemlékek múltját, és sok esetben hányatott jelenükről is képet kaphattak. Hogyan látja, hol tartunk ma a műemlékvédelem terén Romániában, mennyire figyel oda az állam az épített örökségre?
– Vegyes helyzet tapasztalható mostanság a műemlékvédelem terén: kiemelt, az állam figyelmét jelentős mértékben felkeltő, ugyanakkor igen elhanyagolt műemlékek is léteznek az országban. Az állam többnyire a legjelentősebb műemlékekre áldoz (pl. Bonchida), illetve azokra, amelyek a hivatalosan elfogadott és tanított történelemmel, vagy a turisztikai trendekkel vannak összefüggésben (Vajdahunyad, Törcsvár). Bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlék-kastélyok jó része visszakerült régi tulajdonosaihoz, akiknek pénzügyi lehetőségeit a helyreállítás várható költségei messze meghaladják. Örömmel tölthet el viszont az, hogy az erdélyi szász örökség jó kezekben van: a németországi támogatásoknak köszönhetően sokat közülük tökéletesen rendbe hoztak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 2007-ben Nagyszebent Európa kulturális fővárosának számított. Szomorú azonban, hogy mindeközben az európai építészeti értékeket és stílusokat magukon viselő más erdélyi kastélyok (Aranyosmeggyes, Bethlenszentmiklós, Kerelőszentpál stb.) romokban hevernek. És ezt nem csak mi, a Castellum Alapítvány munkatársai és tagjai sajnáljuk. A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem harmadéves diákjai 2007-ben széleskörű felmérést végeztek, számba véve a romos kastélyokat. Megdöbbentő eredményre jutottak: felmérésük szerint Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban kb. 500, művészettörténeti szempontból igen értékes nemesi lak dacol az idő múlásával, jó részük az előrehaladott romlás állapotában van. Egy pillanatra még a közvélemény figyelmét is fel tudták hívni a helyzet súlyosságára, sajnos azonban minden csoda három napig tart...
– A Castellum Alapítvány érthetően szívügyének tekinti az épületek, sírkertek, emlékhelyek, sírok, és más, műemlék-jelleggel bíró objektumok feltérképezését. Miként viszonyultak ehhez a feladathoz az elmúlt időszakban?
– Pénzügyi lehetőségeink sajnos eléggé korlátozottak, legfőbb bevételi forrásunkat a tagok pénzbeli hozzájárulása, valamint magyarországi, romániai közalapítványok és állami intézmények támogatása jelenti számunkra. 2002-ben teljeskörű felmérést szerettünk volna végezni az erdélyi kastélyok állapotáról, és a visszaszolgáltatási kérések helyzetéről, de anyagi okokból nem tudtuk tervünket valóra váltani. Mivel nyolc évvel ezelőtt le kellett mondanunk egy ilyen jellegű kutatásról, ma sem ismerjük pontosan az össz-erdélyi helyzetet. Az egykor tagjaink tulajdonát képező kastélyok és udvarházak helyzetéről, amelyeknek egy része időközben visszakerült jogos tulajdonosához, természetesen tájékozottak vagyunk. Mivel az alapítványi tagság önkéntes alapon működik, senkit nem kötelezünk, hogy bekapcsolódjon az általunk folytatott tevékenységekbe: aki bizonyítani tudja nemesi származását, saját maga jelentkezhet nálunk.
Korábban többen is azt hitték, hogy jogi személyként a Castellum képes lesz fellépni a restitúció érdekében. Ez azonban nem így működik, a restitúció az állam és a tulajdonos között zajlik, ilyen értelemben nekünk nincs beleszólásunk a jogi procedúrába. Ennek ellenére folyamatosan foglalkozunk tájékoztatással, jogászok bevonásával hívjuk fel az érdeklődők figyelmét a törvények előírásaira, buktatóira. 2002-ben volt egy törvénykezdeményezésünk, amely talán hozzásegített az 1945. március 6-a és 1989. december 22-e között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását rendező 2005/247-es számú restitúciós törvény lérejöttéhez.
– Az alapítvány másik fontos célkitűzése a kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. Mennyire lát esélyt arra, hogy a fiatalokat is megnyerjék az ügynek?
– Erdélyi viszonylatban jelentős ellentmondás tapasztalható a kulturális örökség továbbadása terén: miközben a fiatal nemzedékek, a jelenlegi és a nemrég volt tizenévesek egy része egyre inkább bekapcsolódnak a kozmopolita, világszerte elfogadott és ismert értékekre alapozó kultúrába, az itthoni fiatalságnak többsége szerencsére a folytonosság biztosítását tűzi ki célul. A hagyományápoló fiatalok, akik népdalokat tanulnak és büszkén adják elő azokat a különböző összejöveteleken, táncházba járnak, ismerik, szeretik és olvassák a magyar irodalmat, igyekeznek észrevétlenebbé tenni és valamilyen módon elfedtetni a másik oldal jelenléte révén megjelenő ellentmondásokat.
Természetesen az alapítvány is megpróbál részt vállalni ebből a tevékenységből. 2001 óta irodalmi esteket szervezünk, amelyeken olyan neves személyiségeket mutatunk be, akik a történelmi családokhoz tartoznak, és Erdély művelődési életében jelentős szerepet játszottak (Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, stb.). Testvérszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületettel (EMKE) közösen 2004 októberében például Balassi Bálint-emléknapot tartottunk. Életút-beszélgetéseink keretében az idősebb Castellum-tagok eddigi pályájukról mesélnek, élettapasztalataikat osztják meg a jelenlévőkkel. A Kolozsváron és Marosvásárhelyen szervezett teadélutánjaink célja pedig a családi kapcsolatok felelevenítése. Ezeken a rendezvényeken számos fiatal és gyermek vett részt az elmúlt években. Az alapítványon belül ifjúsági tagozat is tevékenykedik a történelmi örökség tudatosítása érdekében.
Időnként a Kemény Zsigmond Társasággal is vannak közös kezdeményezéseink: amikor arról volt szó, hogy halálának 60. évfordulóján újra kellene festeni Sényi László volt császári és királyi kamarásnak, a társaság titkárának sírfeliratát, a két szervezet képes volt együttműködni.
– Az alapítvány tagjai leginkább az évente egy alkalommal megszervezett összejöveteleken találkozhatnak és beszélgethetnek el egymással. Hogyan zajlik ez a program?
– A legjelentősebb ilyen jellegű, kétnapos rendezvényünk valóban a nyári találkozó, amelyet kezdetben Nagyenyeden tartottunk. 2000 óta, azt követően, hogy az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre került át, Gernyeszegen gyülekezünk. Már most készülődünk az idei eseményre is: Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából és Amerikából jönnek tagtársaink. Az első nap az emlékezés jegyében zajlik, általában tudományos előadásokat hallgatunk, irodalmi szemelvények bemutatására kerül sor, másnap pedig ellátogatunk valamelyik kastélyhoz vagy templomhoz.
– A Castellum Alapítvány fokozott felelősségérzettel óhajt cselekedni az ország és a nemzet haladása érdekében. Hogyan viszonyul a mai modern világ a nemesi családok leszármazottaiból összetevődő Castellum Alapítvány tevékenységéhez, a nemesi címhez?
– Legtöbben rokonszenvvel követik tevékenységünket, pozitívan viszonyulnak hozzánk. Közben persze a történelem során vezető szerepet betöltő személyekkel szembeni elvárást is támasztanak irányunkba. A totalitárius korszakban ellenzékiséget jelentett, ha valaki kedvezően, adott esetben segítő szándékkal közeledett a nemesség leszármazottaihoz. Ez a fajta szemlélet a rendszerváltás után is megmaradt, de persze vannak e kérdésben másként gondolkodó egyének is.
– A Haller név is nemesi származásra utal. Hogyan honosodott meg a család Erdélyben?
– A család Németországból származik, felmenőim Mátyás király korában Budára, majd Erdélybe érkeztek. A legelső leszármazott, aki már Erdélyben élt, Haller Péter, Nagyszeben polgármestere és szász királybíró volt, az ő utódaiból alakult ki az erdélyi ág. Németek voltak, és fokozatosan magyarokká váltak, 1699. április 1-jén bárói, 1713. január 15-én pedig grófi rangot nyertek.
– Mit jelent az ön számára egy ilyen család sarja lenni?
– Jóleső érzéssel tölt el, ugyanakkor nagyon sok kötelezettséggel jár együtt: amikor az emberek tudomást szereznek erről a rangról, magas elvárásokat támasztanak birtoklója irányába. A közéletben korábban szerepet játszó személyek leszármazottjaként az ember emiatt felelősséget érez, igyekszik példát mutatni mások számára. A legszigorúbban gondolkodók ezt úgy értelmezték, hogy vissza kell szerezni a birtokot, a kastélyt, újra kell kezdeni a gazdálkodást vagy akár turisztikai célból a kastély közelében kell maradni. Ez valóban szép és a külvilág szemében példaértékű cselekedet lenne, de nem mindenkinek volt és van módja erre. Amikor a ‘89-es fordulat után elkezdődött a restitúció, a nemesi származásúak többsége életkorukkal magyarázhatóan és gazdasági tanulmányok hiányában nem kezdett el gazdálkodni. Szakmai és emberi helytállással, mások ügyéért való felelősségvállalással kell nekünk elsősorban példát mutatnunk a közösség számára.
– Hogyan kapcsolódott be az alapítvány tevékenységébe?
– Nagy szerepe volt ebben Torma Miklósnak, a Castellum korábbi ügyvezető elnökének. Igen megnyerő egyénisége volt. El tudta különíteni az örökérvényű értékeket azoktól az életforma-elemektől és kulturális formáktól, amelyek már nem hozhatók át a mai korba. Sikerült megtalálnia a hangot a kívülállókkal, a nem alapítványi tagokkal és a médiával is, egyszóval képes volt meglátni a múlt jövőjét. Ezen fáradozom én is nap mint nap, Torma Miklós halála óta utódjával, Ugron Zoltánnal.
– Az eddigi célkitűzéseken túl milyen más tervei vannak a Castellumnak a jövőre nézve?
– Felismertük a világhálón való jelenlét fontosságát, A meglévő weboldal mellett szeretnénk jobban működtetett, tevékenységünket még inkább tükröző internetes oldalt kialakítani. Jelentős előrelépéseket szeretnénk elérni a könyvkiadás tekintetében is: a tervbe vett kötet mindazt a szellemi anyagot foglalná magába, amely az utóbbi tíz évben a Castellum Alapítvány házatáján megfogalmazódott. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy semmit ne adjunk fel a már kialakult szokásokból és a tagok által elvárt módon tudjunk mindig tartalmat adni tevékenységeinknek. Jó hír, hogy magyarországi testvérszervezetünk, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (MTCSE) közbenjárásával idén március 27-én a Castellum is képviseltette magát a párizsi székhelyű Európai Nemesi Szövetség (La Commission d’ Information et de Liaison des Associations Nobles d’ Europe – CILANE) közgyűlésén: ott európai nyilvántartásba vették az alapítványt, bekerült az európai nemesi szervezetek közé, ezáltal pedig a nemzetközi körforgásnak is alakítója lehet a továbbiakban.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Vannak normális románok is (Beszélgetés Lucian Mîndruţăval)
A magyar–román párbeszéd jegyében született HungaRomânisme–HungaRomagyarázatok kiállítás díszvendége volt Lucian Mîndruţă román újságíró, aki az elmúlt hónapokban magyarbarát megnyilatkozásai miatt vált ismertté és népszerűvé az erdélyi magyarság körében.
Két nemzetiség együttélése olyan, mint a házasság: ha szabadságra vágysz, szabadabban kell engedned társad is, még akkor is, ha ez nem mindig tetszik, s olykor féltékennyé tesz – fejtette ki felszólalása elején. Őszintén, színesen, szellemesen beszélt a nacionalizmusról, a gyáva, cél nélküli emberek menedékéről, az oktalan, értelmetlen gyűlöletről, a másik megismerésének fontosságáról. A megnyitó után még rövid ideig elidőzött Sepsiszentgyörgyön, mint mondotta, ezúttal nem próbálta ki, adnak-e neki kenyeret, pár éve már bizonyosságot nyert, hogy alaptalan e mítosz, s azóta is őrzi az itt románul vásárolt hűsítőt. Lucian Mîndruţă szívesen válaszolt a Háromszék kérdéseire is. – Honnan jött az ötlet, hogy december elsején közzétegye a világhálón azt a magyarokkal szimpatizáló írást, melynek köszönhetően rövid időn belül rendkívül népszerű lett a magyarság körében? Miért tartotta fontosnak ezt a gesztust? – Egy amerikai ismerősömet hoztam el Erdélybe, s elvittem olyan helyekre, amelyek híresek, ahová minden román elviszi a külföldi vendégeit: a Peleş-kastélyba, Törcsvárra, Segesvárra, Nagyszebenbe. Az illető egyfolytában kérdezgetett: ezt ki építette, ez kinek köszönhető? S bár nehezemre esett, de rá kellett jönnöm, hogy bármit mutatok neki, azt mind mások készítették, nem az enyéim. Ekkor szembesültem azzal, hogy Románia gazdagságának jelentős része nem a románoknak köszönhető, s ha bölcsek lennénk, ünnepelnénk, kihasználnánk ezt. Az elutasítás helyett közelednünk kellene az itt élő nemzetiségekhez, tanulni tőlük. Rájöttem, úgy félünk a magyaroktól, mint a sötéttől, azért, mert nem ismerjük őket. Ezért gondoltam, hogy megteszem az első lépést, kezet nyújtok, és megpróbálom december elsejét, a mi ünnepünket az ő ünnepükké is tenni. S ugyanakkor megérteni, hogy a magyarok közül sokan nem ugyanazt érzik ezen a napon, mint mi, s ez normális, hisz nem vagyunk mindannyian egyformák. – Még meglepőbb volt két hónappal később, amikor a legnagyobb cirkusz közepette ön is kitűzte a székely zászlót Facebook-oldalán. – Igen, akkor kineveztem magam az első argeşi székelynek. Nevetségesnek tartom, hogy egy történelmi szimbólum ellen harcoljunk. Ha a magyarok szeretik a székely zászlót, a sajátjuknak tartják, kinek van joga megtiltani használatát? Olyan ez, mint Rómeó és Júlia története: hogyan tilthatod meg a fiataloknak, hogy szeressék egymást? Ez az ő zászlójuk, hagyd békén őket. Mit zavar téged Craiován, hogy valaki Hargita megyében kitűzött egy zászlót? Mit ártott neked? Nevetségesnek tartottam és fontosnak éreztem, hogy legyen egy román, aki normálisan viszonyul a kérdéshez. Gőgöljük magunkat a nagy nemzeti öntudatunkkal, pedig nem kellene olyan dolgokkal dicsekednünk, amelyek nem rajtunk állnak. Románnak születtünk, ez szerencse vagy esély, de önmagában még nem érdem. Az, hogy egy adott országban születtél, adott nemzetiségben, az csupán véletlen. Arra kellene figyelnünk inkább, hogy mit cselekszünk, milyen jót teszünk, mi marad utánunk. – A magyarok rokonszenve egyértelmű volt. Milyenek voltak a román visszajelzések? – Higgye el, vannak normális románok is. Sokan. Olyanok, akiknek nem az az első, hogy szidni kezdik a magyarokat, akik nem érzik rögtön azt, hogy vesztenivalójuk van, hogy valaki el akarja lopni tőlük Erdélyt. Sokan vannak, akiknek ugyanúgy elegük van ebből az üres hőzöngésből, mert ez a nacionalista mellveregetés nagyon üres. Jobb lenne, ha az őseink érdemei helyett saját érdemeinkkel foglalkoznánk, azzal, amit ma teszünk. Persze, nagyon sokan megharagudtak. A Facebookon kialakult egy szélsőjobboldali csoportosulás, tagjainak megvannak a közös jellemzőik: mindannyian egy bizonyos focicsapat szurkolói – nem mondom meg a csapat nevét –, mindannyian szeretik Corneliu Zelea Codreanut, egy polgárt, aki hatvan évvel ezelőtt az utcán lövette le az embereket. Rendben van, azt szeretnek, akit akarnak, de ami még súlyosabb, egyikük sem tud helyesen románul, mindannyian műveletlenek. Ez számomra elfogadhatatlan. Nem lehetsz úgy román hazafi, hogy csak Eminescu egyetlen versét olvastad, s azt sem tudod, mikor kell egy vagy két i betűt használni a szó végén. Ez a legnevetségesebb: a tudatlan, helytelen nacionalizmus. Hogyan szeretheted a hazádat, ha nem szereted az anyanyelvedet? A nyelv lenne az első, a legfontosabb, azután jön az ország. – Úgy gondolja, a nacionalista hőzöngők kisebbségben vannak? – Mindig, minden nemzetségben van és lesz egy ideges csoportosulás. Magyarországon is ott vannak a jobbikosok, akik most nagyítóval keresik a zsidókat. Kicsit furcsa, nem is értem. Nálunk is hasonló a helyzet, ellenséget keresnek, s ezek az emberek, akik ezt teszik, éppen önmaguk legnagyobb ellenségei. Üres az életük, nem találnak jobb elfoglaltságot, mint hogy szidjanak valakiket. – Hogy érezte magát péntek este Sepsiszentgyörgyön? Mi a véleménye az itt összegyűltekről? – Érdekes volt. Azért tartottam fontosnak, hogy eljöjjek, mert időnként belefáradsz abba, hogy folyton olyan emberek között legyél, akik nem értik azt, amit mondani akarsz. Arra gondoltam, itt talán olyanokkal találkozom, akik értik a mondandómat – és így történt. Kevesen vagyunk ilyenek, románok és magyarok is, akikben nincs görcsösség, nem figyeljük a másikat gyanakodva. Itt bizonyos mértékig megértésre találtam, de hangsúlyoznom kell: én nem ismerem a magyarokat. Egy más etnikum, más kultúra. Én egy olyan kultúrából érkezem, ahol sokat beszélünk, de végül nem teszünk túl sok mindent. Az itt összegyűlt magyarokon láttam, visszafogottabbak, figyeltek engem, s nagyon tetszett, hogy őszinték voltak. Amikor feltettem a kérdést, hogy szeretik-e a románokat, volt azért néhány másodpercnyi csend. Legalább nem voltak képmutatóak. Erre, persze megvan a magyarázat: azoknak is köszönhető, akik folyton, ok nélkül szidják a magyarokat.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! – (20.)
A nemzetállam gyökerei
Az egységes, homogén nemzetállam megteremtésére való tö- rekvés nem Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor nevéhez kötődik. Ennek gyökere másfél száz éves múltra tekint vissza, még az 1881-ben kikiáltott Románia előtti időkbe. A két román vajdaságból – Moldvából és Havaselvéből – alakult Egyesült Feje- delemség már az 1860-as évek első felében úgy egységesül, hogy nemcsak modern alapokra épül, hanem nacionalista nem- zetállami eszmeiségre is.
E törekvés ékes példája az 1864-es oktatási törvény, amely előírja, hogy román állampolgár csak román tannyelvű iskolákba járhat. Ennek értelmében a moldvai csángó magyarok és a négyötöd arányban nem román népességű Dobrudzsa lakói nem tanulhatnak anyanyelvükön. Az anyanyelvhasználatot hivatalosan a trianoni békediktátum után kezdik korlátozni. Ekkor teszik kötelezővé a román nyelv használatát a bíróságokon, a közigazgatásban, majd a munkahelyek elnyerésének is alapfeltétele lesz. Bár Romániát a nemzetközi szerződések a kisebbségi jogok biztosítására kötelezik, azokat kirakattörvényekkel és látszatengedményekkel semlegesítik. Az elnemzettelenítés – kisebb-nagyobb intenzitással és változatos módszerekkel – a mai napig folyamatos.
Kedvező történelmi helyzetben a román hatalom nem riad vissza a kisebbségi közösségek, főképp a zsidók fizikai megsemmisítésétől sem. Mihai Antonescu miniszterelnök az 1941. június 17-i minisztertanácsi ülésen nyilvánosan jelenti be, hogy a Szovjetuniótól meghódítandó területeken azonnal megkezdik az etnikai tisztogatást, mert elérkezett az a történelmi pillanat, amely „évszázadokig nem fog újra beköszönteni”. Ion Antonescu marsall az 1941. október 6-i minisztertanácsi ülésen kifejti, hogy mit sem ér Erdély, Besszarábia visszaszerzése, „ha nem tisztítom meg a román nemzetet”. Meggyőződése, hogy egy nemzetet nem a határok, „hanem faji egyöntetűsége és tisztasága” tesz erőssé.
A kommunizmus idején a kisebbségellenes munkába bekapcsolódik az 1948-ban szervezett hírhedt titkosrendőrség, a Securitate is. Hatáskörébe a nemzeti kisebbségi közösségek ellenőrzése tartozik. Elsősorban a kultúra terén dolgozók megfigyelése, megfélemlítése a cél, hogy elfogadják a többségi társadalom értékrendjét, ne küzdjenek nemzeti közösségük fennmaradásáért, hogy felgyorsuljon az asszimilációjuk, illetve ösztönözzék kivándorlásukat. A Kelet-Európában végbemenő változások Romániának kedveznek, az 1947-es párizsi békeszerződés után Magyarország védhatalmi státusa megszűnt, a kisebbségi kérdés belüggyé vált.
Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere kemény kézzel folytatja a nagy előd, Antonescu marsall „tiszta” román nemzet megteremtésére irányuló programját, de – a megváltozott körülményeknek megfelelően – más eszközökkel. Parancsára készülnek el a kisebbségek felszámolását célzó tervezetek, melyek nevében is szerepel a „tiszta”, a nemzeti kisebbségek nélküli Románia megteremtése.
A Tiszta Románia program
A második világháború elején a sovén nacionalizmus, senkitől sem kényszerítve, a román hadsereggel negyedmillió zsidó nemzetiségűt mészároltat le. A háború végén a Szovjetunióba nagyszámú német lakost deportálnak, majd a háború után, 1946-ban megpróbálják elnyerni a szovjetek támogatását arra, hogy Észak-Erdélyből 400–450 ezer magyart telepítsenek ki. Folyamatos a nemzeti közösségek, elsősorban a magyarok és a németek anyagi tönkretétele a földreform, a CASBI-törvény által, a szövetkezetek ellehetetlenítésével. Mivel Romániában még mindig tekintélyes számú kisebbség él, ezért Ceauşescu parancsára kidogozzák a Tiszta Románia fedőnevű tervet, melynek célja, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessék a más nyelvű és kultúrájú nemzetiségeket.
E terv elkészítéséhez az 1970-es években fognak hozzá, több variánst, tizenkét tervezetet készítettek. Az 1976-os előirányozza, hogy húsz év alatt öt nemzetiségtől, a németektől, a magyaroktól, a zsidóktól, a cigányoktól és a törököktől kell megszabadulni. Ceauşescu e tervet 1977-ben hagyja jóvá. Eszerint a kisebbségek felszámolását két tízéves szakaszban kell megvalósítani. Minden évben kiértékelik az elért eredményeket, és az új adatok birtokában javítják a korábbit. Országos szinten a kiértékelésekre évenként Bukarestben kerül sor a megyei főnökök jelenlétében. A megyék szintjén havonta tartanak gyűlést, amelyen részt vesz egy bukaresti küldött is, aki számon kéri az elvégzett feladatokat.
E program alaposabb megismerését teszi lehetővé a Gazda Árpád által 1995-ben közreadott dokumentumértékű vallomás*, melyben egy volt szekustiszt, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes beszámol arról, hogy a hatalom miként próbált megszabadulni a nemzetiségektől. A munka megtervezésénél az 1977-es népszámlálási adatok alapján, alapos pontossággal térképezik fel a magyar és más közösségek helyzetét, igyekeznek megismerni a különböző beosztásban dolgozók anyagi körülményeit is.
A beindult gépezet minden téren nyomást gyakorol a kisebbségekre, hogy „önként” kérjék a kitelepedésüket. Persze, úgy kell ezt megrendezni, hogy úgy tűnjék, mintha a kitelepedni vágyó azt saját akaratából tenné. Főképp a bánsági németek körében alakítják ki azt a tudatot, hogy nehéz útlevelet szerezni. Ez azzal magyarázható, hogy a németek kitelepítése tervszerű, nem egyszerre, hanem tíz évre betervezve valósulhat meg, mert az elköltözők helyére csak fokozatosan lehet beszervezni azokat a családokat, amelyek pótolják a hiányt. Ezek jó része Moldvából, illetve Olténiából érkezik. Rendszerint 30 ezer lejt kapnak (70 ezer lejbe került egy új Dacia), és más juttatásokban is részesülnek. A Securitate pontosan tudja, hány német és magyar költözik el, ennek függvényében szervezik be a helyükbe települőket. A telepítési módszer emlékeztet a Constantin Anghelescu közoktatási miniszter által az 1920-as években meghonosított kultúrzóna intézményére. Akkor is óriási anyagi támogatásban részesült a kisebbségi régióban letelepedő munkavállaló.
A munkaerő ésszerű elosztását emlegetve a kitelepítést és az etnikai arányok megváltoztatását tervszerűen végzik. Az 1977-es tervet a zsidók esetében 90 százalékban, a németekét 85, a magyarokét 12, míg a cigányokét 18–20 százalékban teljesítik. A török közösséget bolgár minta szerint négy év alatt kell felszámolni. A cigányokat a pünkösdista vallásra térés irányába befolyásolják, mert tudják, hogy azok így könnyebben kaphatnak menedékjogot Amerikában, Franciaországban, Németországban és máshol.
A magyarkérdés megoldása már nehezebb. A magyarok és a székelyek Erdély őshonos lakói, ugyanakkor a határ mellett az anyaországuk, ezért a Securitate külön magyarországi kémkedési programot dolgoz ki, melynek a Helga fedőnevet adják. Külön kiképzést szerveznek Törcsváron, ahol a résztvevők két-három évig csak magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, ismerkednek a magyar irodalommal, történelemmel, hallgatják a magyar rádiót, és magyar tévét néznek. Hasonló tanfolyamokra kerül sor a Temes megyei Securitatén is. Minden szekusnak ismernie kell egy idegen nyelvet, választhatnak a magyar, a német és az angol közül.
Ahol kisebbségi közösség él, minden megyei parancsnok ismeri a Tiszta Románia programot. Ők megkapják a tervezet másolatát és egy etnikai térképet, amely aprólékosan mutatja a nemzetiségek számát, egészen addig, hogy hányan élnek vegyes családban. A program egészéről csak a Securitate főnöke tudhat, a többiek, a kisebb beosztásúak csak azt a részt ismerhetik, amely rájuk vonatkozik. A különböző régiók szekus vezetői is csak a saját körzetükben élő kisebbségi helyzetet ismerhetik, így a dobrudzsai a törökkérdést, a Temes megyei a magyar-, a német- és a zsidókérdést.
Mivel a nemzeti kisebbségek felszámolása összetett feladat, megvalósítására felhasználják az állam intézményeit. Például a mezőgazdasági minisztérium feladatul kapja, hogy a magyar, a német kollektív gazdaságok ne részesüljenek támogatásban.
A főügyész tudja, hogy feladata alaposabban büntetni a kisebbségieket, bár nem ismeri a Tiszta Románia tervet. A kultuszminisztérium a magyar egyházak templomainak restaurálását akadályozza. A tanügyminisztérium feladata a magyar származású tanárok kihelyezése Olténiába vagy Moldvába. Meghatározzák az egyetemekre való bejutás küszöbét is. Ez történelmi összehasonlításban talán a zsidótörvényekhez mérhető, hisz a második világháború előtt és alatt a német befolyású országokban megszabják, hogy bizonyos állásokat a zsidók hány százalékban tölthetnek be. A különbség annyi, hogy itt bizonyos tevékenységi ágazatokban a magyarok számaránya már a diploma megszerzésének akadályozásával csökkenthető. A honvédelmi minisztérium a magyar fiatalok egy részét nehéz munkára, főképp a bányákba irányítja.
Sajnos, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes 1995-ös vallomásának az a része is igaz, hogy 1989. után a helyzet alig változott. Idézem: „ma is folytatódik ugyanaz a disznóság, ami akkor volt, csak rafináltabban, leplezettebben”. Ez tetten érhető, ha valaki rendszeresen tájékozódik, mert naponta szembesül azzal, hogy a székely megyékben, de Erdély más vidékein is a prefektusok ádáz harcot folytatnak a magyar megnevezések, a székely zászló ellen. A kormánymegbízottak az elmúlt két évben csak zászlóügyben mintegy félszáz pert indítottak, hogy még külsőségekben se lehessen látni: Romániában – az egységes és homogén nemzetállamban – többmegyényi más nemzetiség is él.
A papíron létező nyelvhasználati jog még a magyar többségű székelyföldi településeken sem érvényesül. Mindezek mellett az utóbbi két évben sűrűsödnek a magyarellenes intézkedések, provokációk. Újabban a régiósítás álarcába bújtatva szeretnék felszámolni Székelyföldet, illetve a Partiumban még jelentékeny arányban magyarok által lakott tájegységeket. Alig-alig észlelhető, de nem tagadható, hogy egy maréknyi román értelmiségi is rájött arra: a 21. században a valódi és teljes körű, minden tevékenységi ágazat decentralizációja biztosíthatja a fejlődést, de úgy, hogy tiszteletben tartják a nemzeti közösségek kollektív jogát önazonosságuk megőrzésére.
A szélsőségesen nacionalista nemzettudat-formálás eredménye: bárhogy kizsigerelik, elnyomják a román népet, mind a mai napig riogatni lehet a román állam széthullásának rémével, el lehet terelni a figyelmet arról, hogy egy gazdag országban mély szegénységben élnek, mert a korrupció velejéig áthatja a román központosított államapparátust. A tömeges méretűvé duzzasztott szélsőséges nacionalizmus gyakran felszínre tör. Gondoljunk csak arra, hogy 2013-ban Bukarestben tízezrek ordítják: „Ki a magyarokkal az országból!” Ismerve az elmúlt másfél száz év román nemzetiségpolitikáját, számunkra egyértelmű: az idegengyűlölet, a nemzeti elnyomás nemcsak egy-egy kormány, politikai párt, illetve politikus bűne. Megmaradásunk kerete csak a területi, a kulturális és a helyi autonómia lehet. Kollektív jogok nélkül Erdély földjén nincs magyar jövő, ezért mi, székelyek és magyarok következetesen küzdünk ezek megszerzéséért. Tudjuk, hogy a szabadságot sehol nem adják ingyen, de azt is, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét!
Vége
Kádár Gyula
* Gazda Árpád: Húszéves terv a kisebbségek felszámolására /Szabadság (Kolozsvár), 1995. június 27.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Le a hősökkel az állványról!
Könyv is készül a brassói hadosztály harcairól
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében Bordi Zsigmond Loránd régész, örökségvédelmi műtárgyszakértő, történész A brassói hadosztály (többnyire háromszéki katonák) harcai 1849 júniusában címmel tartott célratörő, legendákat megdöntő előadást.
Az előadót, ennek eredményes kutatómunkáját Kádár Gyula történész méltatta nyitóbeszédében. A közel kétórás eseményen, ha nem is népes, de annál figyelmesebb közönség vett részt.
Pontosan 165 éve, június 17-én reggel indult az invázió, melynek során az orosz hadsereg több hadoszlopban megtámadta Erdélyt. A magyar honvédelmi erők hatalmas túlerővel szálltak szembe, hősiesen, nagy vérveszteséggel harcoltak, ám visszavonulásra kényszerültek.
– Régész lévén, az 1848–49-cel foglalkozó kutatásaim csak pár évvel ezelőtt kezdődtek, amikor hazakerült Gábor Áron ágyúja, és kiállítás készült az eseményhez kapcsolódóan – magyarázta kutatómunkája kezdetét a történész. – Akkor nagy bátran elvállaltam, hogy felállítom Gábor Áron utolsó csatájának, a kökösi ütközetnek a térképét. Elővettem a szakirodalmat, és elkezdtem „térképre tenni” az eseményeket. Az eredmény megdöbbentő volt: az áttanulmányozott szakkönyvek alapján elkészített térképen nem egy ütközet, hanem kaotikus, több helyszínen lezajló csapatmozgások rajzolódtak ki.
Bordi ezután már nemcsak a szakirodalom felhasználásával kezdte tanulmányozni az eseményeket, hanem a csatákban résztvevők visszaemlékezéseit, naplókat, leveleket kezdte vizsgálni, ennek eredményeként jelent meg 2010-ben egy 60 oldalas tanulmánya a múzeum évkönyvében, az Acta Siculicában A második kökösi csata címmel.
Kutatásai kapcsán több nem tisztázott tényezőnek kellett utánanéznie: így derült ki például, hogy a június 23-i, első kökösi ütközetben valójában nem a brassói hadosztály, hanem Gál Sándor székelyföldi csapatai vették fel a harcot az orosz támadókkal. A hadműveletek kutatása során rájött, ahhoz, hogy kiderüljön, mi történt pontosan 1849 nyarán, összes részletében ismernie kell az eseményeket, mivel csak így lehet teljes képet alkotni az 1849. június 18-a és július 5-e közötti időszakról, amikor Háromszék csak a maga erejére támaszkodva vette fel a harcot az orosz invázióval szemben – felfedezései hamarosan könyv formájában is napvilágot látnak.
Az előadás a kevésbé ismert brassói hadosztály harcairól, pontosabban a június 18–22. között a Barcaságban lezajlott öt ütközetéről, a predeáli, a magyarvári és a sipoti csatáról, Törcsvár védelméről, valamint a brassói Fellegvár ostromáról szólt, tabuk nélkül.
– Nem a legendák sorát akarom bővíteni, a valóságot rekonstruálom, ezért közelről vizsgálom tevékenységüket, és ennek érdekében emberközeli dimenziókba helyezem a hősöket – összegzett a régész-történész.
Tinca Teddy. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

TÖRTÉNELMÜNK A VÁDLOTTAK PADJÁN
Egy nemzet vagy népcsoport kivéreztetésének hatékony eszköze, hogy emlékezetétől és önazonosságától igyekeznek megfosztani. E törekvésnek véres és mulatságos esetei egyaránt vannak. Utóbbi iskolapéldája az úgynevezett székelyzászló-per Romániában és Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Bármilyen furcsa, a nagyváradi közigazgatás képes volt perbe fogni az erdélyi história egyik jelképét, nevezetesen Székelyföld történelmi lobogóját. Bár a múlt meghamisítása a környező országokban Trianon óta bevett gyakorlat, efféle eljárásra még sehol sem került sor.
Tőkés László európai parlamenti képviselő 2014. június 18-án bátorkodott kifüggeszteni a székelyek zászlaját nagyváradi irodája erkélyére. Azt a jelképet, amelyet a magyar Országgyűlés és számos településünk a sajátja mellett használ. Éppúgy, ahogy a sváb, tót, horvát, szerb eredetű községek a magyaron kívül a magukét, azzal a címerrel, melyet többnyire a Habsburgoktól, köztük Miksa és Ferdinánd császártól, végül Mária Terézia királynőtől kaptak. Ehhez képest a másfél milliós székelység szimbólumát a román bíróság olyan veszélyesnek találta, hogy két éven át húzódó pert indított, majd az elkövetőt, Tőkés Lászlót jogerős ítéletben elmarasztalta. Nehéz eldönteni, az indokláson sírjunk-e vagy nevessünk. Ugyanis az eljárást nem a Ceausescu-féle diktatúra kezdeményezte, hanem az Európai Unió egyik tagállama, a moldovai románok jogainak harcos védnöke.
Arany János szerint: „Ha per, úgymond hadd legyen per.” A román bíróság a Partiumban, Nagyszalontán született költő intelmét megfogadva ugyanazzal a lendülettel beperelte a Partium (Részek) zászlaját is. A nagyváradi ítélőszék 2016. április 25-én kelt elsőfokú határozatában a székely lobogóéval azonos megállapítást alkalmazta, vagyis a vásznat propagandamolinónak minősítette. Az ítélet az előző szövegével szóról szóra megegyezik. Az érvelés olyan elképesztő, hogy érdemes idézni: „A zászló kitűzésével a panaszos (Tőkés László) a közönség figyelmét akarta felkelteni önnön cselekedeteire és az általa kezdeményezett akciókra, következésképp a zászló kitétele reklámcéllal történt.”
Az ürügy nevetséges jogi csűrcsavar, mivel reklámhordozónak minősít két nemzeti szimbólumot, melyek szabad használatát a román alkotmány szavatolja. A bíróság figyelmen kívül hagyta Tőkés László történelmi tényekkel alátámasztott érvelését, hisz azok mérlegelése éppoly kínos lett volna, mint mondjuk a védett házsongárdi temető, a szász erődtemplomok vagy a bonchidai Bánffy-kastély és más műemlékek felújítása – jobban mondva megóvásuk az enyészettől.
Ehhez képest a törcsvári Drakula-kastély remek állapotban van. Szerencsére.
Ugyanis Bram Stoker kitalált rémtörténetével ellentétben a várat 1377-ben Nagy Lajos király engedélyével építették, épp a havasalföldi román vajdák betöréseinek megakadályozása céljából. Később a brassói szászok zálogba kapták és felújították, majd II. Lajos király a zálogjogot meghosszabbította, azzal a kikötéssel, hogy kapitánnyá mindenkor magyart nevezzenek ki. Törcsvárnak köze nem volt a Drakula grófként ismert Vlad Tepeshez, Mátyás király vazallusához. Jelenleg a román uralkodóház leányági örökösei, Habsburg Mária Magdolna és Habsburg Domonkos építész birtokolják. Rendbe hozatták, egy ideje árulják, de a román állam annak ellenére sem óhajtja megvenni, hogy újszerű állapota, múzeuma és a Drakula-mese miatt jelentős idegenforgalmat vonz. Persze meg sem közelíti a Székelyföld és a partiumi magyar városok látogatottságát. Csakhogy ebben az esetben a jókora bevétel sem számít. A bizánci stílusú román politika nemcsak a történelmet írja felül, hanem a puszta anyagi érdeket és a székely-magyar lakosság, vagyis a romániai adófizetők gyarapodását, illetve a terület fejlesztését is. Nem tudni, a zászlóper megindítását félelem vagy irigység motiválja, mindenesetre maga a tény, hogy Strasbourgban vár döntésre, egyet-mást elmond az Európai Unió állapotáról is.
Nemzetközi bíróságnak kell határoznia egy történelmi jelkép ügyében.
A zászló eredete a XV. századra vezethető vissza. Bögöz, Székelyderzs és más települések templomi freskóin, gyámkövein és késő gótikus bútorain akkortájt kezdték alkalmazni a székelyek két szimbólumát, a holdsarlót és a nyolcágú napot. Később feltűntek a hadi lobogókon, majd a két égitest a XVI. század folyamán beépült az Erdélyi Fejedelemség címerébe. Az égszínkék mezőben ragyogó arany napról és ezüst holdról a szászsebesi országgyűlés 1659-ben kimondta: „A székely nemzet pecsétjén légyen egy fél hold és nap.” 1765-ben Erdély Nagyfejedelemség hivatalos jelképei közé került, ma pedig részét alkotja Románia címerének.
A lobogó kék alapszínének és arany sávjának Székely Mózes fejedelem több mint négyszáz éves hadi zászlaja képezi az alapját. Ezért választotta szimbólumává a Székely Nemzeti Tanács és tűzte ki Gyergyócsomafalván 2005-ben, majd Sepsiszentgyörgyön 2009 elején, végül sorra az ottani településeken. A nyolcágú nap a székely székeket: Marosszéket, Udvarhelyszéket, Gyergyószéket, Csíkszéket, Bardóc- Miklósvárt, Sepsiszéket, Kézdiszéket és Orbaiszéket, illetve azok összetartozását jelképezi.
Ez szúrja a szemét a román közigazgatásnak. Van egy európai ország, ahol a büntetést a múlt sem úszhatja meg. Csak remélni lehet, hogy a francia területen fekvő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, vagyis egy EU-s intézmény nem követi az abszurd román gyakorlatot. Ha pedig mégis jóváhagyja, egy kapavágással tovább mélyíti a sokat emlegetett „európai értékek” sírját.
Wodianer-Nemessuri Zoltán
Magyar Idők (Budapest)

Erdélyi turizmus: Brassó megye a legnépszerűbb
Brassó megyeként és városként egyaránt az első számú idegenforgalmi célpont Erdélyben. A másik véglet a Szilágyság: a teljes megyébe alig valamivel több turista látogatott el, mint Tusnádfürdőbe.
Bármily meglepő is, Románia első számú idegenforgalmi célpontja Bukarest, ahol az elmúlt évben 1,72 millió turista töltött el minimum egy éjszakát. Az biztos, hogy a fővárosba látogatók tetemes hányada nem kéjutazásra ment a Dâmbovița partjára, hanem üzleti útra, esetleg ügyintézés céljából valamelyik hivatalba, ugyanakkor tény, hogy a főváros lóhosszal előzi meg a második leglátogatottabb megyét, Konstancát, ahol az Országos Statisztikai Hivatal adati szerint 1,02 millióan fordultak meg.
A külföldi vendégek számát tekintve még nagyobb a különbség, Bukarestbe ugyanis 991 ezren érkeztek a határon túlról, míg a tengerparti megyébe csupán 58 ezren, ami sokat elmond a román tengerpart vonzerejéről.
A harmadik legnépszerűbb megye Brassó, ahova 2015-ben 992 ezren látogattak el, köztük 117 ezer külföldi. Brassót egy másik erdélyi megye, Maros követi, 490 ezer turistával, akik közül 90 ezer érkezett idegenből, majd Prahova, Szeben és Kolozs következnek, 465 ezer, 436 ezer és 428 ezer látogatóval. Az erdélyi megyék közül Bihar tartozik még a népszerű idegenforgalmi célpontok közé, 340 ezer látogatóval.
Hargita megye ugyanannyi turistát vonzott, mint Máramaros, 152 ezret. Kovászna megyének van még hova fejlődnie a turizmus tekintetében, évi 97 ezer vendéggel az országos rangsornak a második felében tanyázik. Az erdélyi megyék közül Szilágyra voltak kíváncsiak a legkevesebben, mindössze 37 ezren, ezek egytizede volt külföldi.
Călărași és Teleorman megyékben idegenforgalom tulajdonképpen nem létezik, előbbiben tavaly 17, utóbbiban 13 ezren fordultak meg. A külföldi látogatók tekintetében országos viszonylatban Szeben megye áll a harmadik helyen, Bukarest és Brassó után, 109 ezer turistával, majd Temes és Maros következik, 91 ezer, illetve 90 ezer fővel.
Félmillió turista Brassó megyében
Az erdélyi városok közül Brassó a legnépszerűbb, 514 ezer látogatóval, bel- és külföldieket is beleértve, majd Szeben (320 ezer), Kolozsvár (319 ezer), Marosvásárhely (180 ezer) és Nagyvárad (163 ezer) következik. A 2014-hez viszonyított legnagyobb arányú, 20 százalékos növekedéssel Kolozsvár büszkélkedhet, amiben minden bizonnyal jelentős szerepe volt az Untold fesztiválnak. Segesvár egymaga több turistát vonzott, 94 ezret, mint a teljes Szatmár megye.
Az erdélyi üdülőhelyek és faluturisztikai célpontok közül valószínűleg a Félix-fürdőt kereste fel a legtöbb vendég, 105 ezer. Azért csak valószínűleg, mert a statisztikában csak közigazgatási egység szintjéig van bontás, s Szentmártonhoz a Félixfürdőn kívül a Püspök (Május 1) –fürdő is hozzátartozik, azt azonban nem lehet tudni, hogy ezek között pontosan milyen arányban oszlottak meg a látogatók.
Szováta második helye azonban megkérdőjelezhetetlen, 105 ezren üdültek tavaly a Székelyföldi fürdővárosban. Herkulesfürdőn 95 ezren, Tusnádfürdőn 31 ezer, Tordán 14 ezer, Parajdon 13 ezer, Bálványoson és Torockón 10 ezer, Borszéken pedig 5000 szállóvendég volt. A falusi turizmus két legkedveltebb erdélyi célpontja a Brassó megyei Törcsvár és Mócs, 67 ezer, illetve 53 látogatóval.
A valós számok minden bizonnyal lényegesen nagyobbak a hivatalos statisztikai adatoknál, az idegenforgalomban ugyanis a becslések szerint elképesztően magas a feketegazdaság aránya.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Anyaországi fiatalok tanulmányúton
Öt nap alatt sok téma felől érdeklődtek Székelyföldi régiónkban azok a középiskolás magyarországi fiatalok, akik a Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítvány jóvoltából jöttek mihozzánk. Sepsiszentgyörgyön kívül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai karán találkoztak az ottani szervezőkkel és egyetemi hallgatókkal.
Tanulmányútjukon eljutottak a szinajai királyi kastélyba, Törcsvárra, protestáns istentiszteletet hallgattak Olthévízen, megtekintették a felújított kőhalmi várat, a Minden poklokon keresztül című regénye kapcsán idézték Jókai Mór emlékét, ismerkedtek Brassóval és Segesvárral, városunkkal, a Szent Anna-tóval és a Mohossal. Csíkszeredában interaktív csapatösszerázó foglalkozások során barátkoztak az egyetemistákkal, ahol dr. Makó Zoltán dékán és négy jeles középiskola vezetősége fogadta őket, jelen volt az alapítvány által támogatott Vincze Boglárka egyetemi hallgató és Onodi Henrietta XI. osztályos tanuló. Az alapítvány arra törekszik, hogy kapcsolatai révén felkutassa a hátrányos helyzetű, határokon túl élő fiatalokat, hogy egyetlen diák se kallódhasson el ennek okán, s hogy később visszatérhessenek szülőföldjükre. A mi támogatottunk a Csíkszeredai Imets Tamás, aki 17 évesen megnyerte az Ifjúsági Innovációs versenyt, és az elmúlt héten ő volt az egyik, aki Magyarországot képviselte Brüsszelben az ottani EU-s versenyen. Az alapítvány csapata Illyefalvat, a Keresztény Ifjúsági Központot választotta szálláshelyéül. (sikó)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Teleki család archívumát ismertető kiállítás nyílt a Teleki Tékában
A Teleki – Bolyai Könyvtár időszakos kiállító termében új tárlatot nyitottak péntek este: a Maros megyei könyvtár, a Teleki Téka és a Magyar Országos Levéltár együttműködésében a Teleki család levéltárának egy keresztmetszete látható.
A  kiállítás látogatói korabeli dokumentumokat, leveleket, fényképeket, képeslapokat, jogi iratokat, tulajdonleveleket, meghívókat, adományleveleket, végrendeletek fotómásolatait tartalmazó pannókat tekinthetnek meg. A kiállításmegnyitón Kovács György, a Teleki Téka megbízott vezetője köszöntötte a vendégeket, meghívottakat, a Teleki család tagjait. Arról beszélt, hogy rendhagyó a tárlat, más mint ahhoz a közönség szokott.
„Reméljük, vándorkiállítás lesz belőle, már kulturális intézményekhez is eljut” – hangsúlyozta. Monica Avram, a Maros megyei könyvtár igazgatója a két intézmény – a könyvtár és a Magyar Országos Levéltár – közötti, határokon átnyúló együttműködésének jelentőségét emelte ki.
A személyiség és a történelem viszonyát boncolgatta Balogh Béni, a Magyar Országos Levéltár tudományos titkára, aki a Teleki családból Teleki Mihály alakját emelte ki és mutatta be több leírás alapján. A kancellárt Cserei Mihály negatívan ítélte meg, Bethlen Miklós éppen ellenkezőleg, úgy vélekedett róla, hogy nagy veszteség érte az országot a halálával. Trócsányi Zsoltnak sikerült Teleki arcképéről eltüntetni a sátáni vonásokat – mondta Balogh, aki felolvasott egy részletet Teleki Mihály utolsó, feleségéhez, Veér Judithoz Törcsváron írt leveléből is.
Éppen száz éve annak, hogy 1916-ban a Teleki család úgy döntött, hogy a Marosvásárhelyen őrzött családi archívumot Magyarországra menekíti. A most megnyílt tárlatnak ez a száz éves évforduló adta az egyik apropóját – mondta Weisz Szidónia, a tárlat ötletgazdája és kurátora. A témaválasztás másik aktualitása abban rejlik, hogy még mindig sokan keresik – laikusok és tudományos kutatók  – a Teleki-gyűjteményt a Tékában. A harmadik motivációja a kiállításnak az volt, hogy a hatalmas gyűjtemény még mindig kútfő és erőforrás a történelem kutatói számára.
A kiállított pannókon az archívum története olvasható, a somkeréki Erdélyi család levéltáráról, a Teleki család levéltárosairól – Farkaslaki idős Hincs Miklós, Nagysolymosi Koncz József és Dersi ifjú Biás István – személyéről olvashatunk, valamint az irattípusokról. A tárlókban azok a dokumentumokat, kiadványokat állították ki, amelyeket a Teleki – Bolyai Könyvtár őriz. maszol.ro

Nemzetközi iskolai együttműködés
December 13–18. között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző hét budakeszi, hat portugáliai és hat törökországi tanárt látott vendégül az Erasmus-program részeként.
Az ünnepélyes megnyitó után a következő két év tevékenységét tervezték meg, leszögezték a találkozók időpontjait, majd a résztvevők szakok szerint, csoportokra osztva kidolgozták az alapvető kulcskompetenciák fejlesztésére irányuló feladatok témáját: idegen nyelvi kommunikáció, matematikai és természettudományok, digitális és kulturális kompetenciák. A vendégtanárok programjában olyan kulturális és történelmi nevezetességek megtekintése is szerepelt, amelyek az erdélyi multikulturalitást tükrözik: Törcsvár, Csíksomlyó, Bálványos, Brassó, Csíki Székely Múzeum, csíkszentsimoni sörgyár stb. A hetet gálaesttel zárták, amelyen az iskola Gyöngyvirág tánccsoportja különböző magyarlakta tájegységek népi táncait mutatta be, majd a vendégek is belekóstolhattak a magyar néptánc világába, hiszen közösen vettek részt az élő zenés táncházban, tánctanulással egybekötve.  A négy partneriskola nemzetközi együttműködése az Erasmus-program részeként két évre, a 2016 és 2018 közötti időszakra szól, az Európai Unió finanszírozza, és az Interkulturalitás a nevelés és a tanulás szolgálatában címet viseli. A Bod Péter Tanítóképző harmadik alkalommal vesz részt ebben. Az első találkozónak a tanítóképző adott helyet, lesz még egy portugáliai tanári találkozó, a záró, kiértékelő összejövetel a budakeszi Nagy Sándor József Gimnáziumban zajlik majd. Három diáktalálkozót is terveznek, az elsőt egy törökországi líceumban, a másodikat a budakeszi középiskolában, a harmadikat pedig a portugáliai iskolában. A program során a kézdivásárhelyi tanítóképző harminchárom tanulójának és hat pedagógusának adódik lehetősége, hogy egy-egy hetes tapasztalatcserén vegyenek részt a partnerintézményeknél, a tanári találkozókon az iskola tizenkét tanára képviseli majd az intézményt.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Multikulturális park épül Szejkefürdőn
A Mini-Erdély park első kilenc épületmakettjét kedden átszállították a Hargita megyei Szejkefürdőre. Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium ezen projektjének ötletgazdája szeretné megmutatni Erdély látnivalóit és hozzájárulni a világ kulturális örökségéhez.
A Székelyföldi Legendárium Mini-Erdély projektjének első kilenc épületmakettjét kedden a Hargita megyei Szejkefürdőre szállították, ahova a park megépítését tervezik. Eddig a székelyderzsi erődtemplom, a barcarozsnyói, a dévai, a berethalmi, a fogarasi vár, a törcsvári, valamint a vajdahunyadi vár, illetve a Jézus-kápolna és Kolozsvár kicsinyített mása készült el – fejtette ki Fazakas Szabolcs, a projekt ötletgazdája.
Hozzátette, összesen kilencven makettet rendeltek meg, ezekből fog összeállni Szejkén a brüsszeli Mini-Európa park mintájára készülő Mini-Erdély park. Ezzel a 17. és a 19. század közti időszakot szeretnék megjeleníteni, különös figyelmet fordítva azokra az épületekre, amelyeket Orbán Balázs, a legnagyobb székely is láthatott. Egy dimbes-dombos részen fogják megépíteni a parkot az egyik szejkei villa mellett, hogy ez még jobban emlékeztessen az erdélyi tájra. Fazakas rámutatott, pünkösdre tizenkét makett készül el, akkor szeretnék megnyitni a kiállítást, először Udvarhely központi zónájában, ahol többnyelvű tárlatvezetés várja az érdeklődőket.
Fazakas Szabolcs elmondta, a park elkészítésének ötlete a brüsszeli Európa park megtekintése során fogalmazódott meg benne, ahol azt tapasztalta, hogy egyetlen erdélyi épület sem szerepel, pedig ezek is részei a világ kulturális történetének. „Megmutatjuk, hogy Erdélyben is van látnivaló, és hozzájárultunk a világ kulturális örökségéhez" – fogalmazott. Fazakas Szabolcs rámutatott, multikulturális parkot szeretnének, ezért román, magyar és szász épületek kicsinyített másait is ki fogják állítani.
Láthatóak lesznek szász, móc, magyar és székely építkezésrészletek is, ahogyan például a várfallal körbevett Brassó, Segesvár, Kolozsvár, Medgyes, Szeben, valamint a bonchidai és a Rhédey-kastély. Makett készül arról a Vajdahunyad melletti kohóról, ahol a párizsi Eiffel-torony alkatrészeit öntötték, a gyergyói örmény udvarokról, a dési zsinagógáról, a marosvásárhelyi zenélő kútról, de a szaploncai vidám temetőről is – jegyezte meg érdekességként az ötletgazda.
A rekonstrukcióban Gyöngyössy János történeti grafikus segíti a Legendárium csapatát, a maketteket a székelykeresztúri származású Vajda Domokos készíti budapesti műhelyében, az épületeket pedig Németh Hajnal művész festi ki. Fazakas Szabolcs azt szeretné, ha a parkban minden, Erdélyhez kötődő nemzet tagjai megtalálnák a számukra érdekes épületeket. Ez fontos, hiszen turisztikai szerepe is van a projektnek. Az érdeklődők a székely gőzöst felelevenítő minivasúton is körbeutazhatják a kiállított épületeket.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
SZEGÉNYSÉGBEN ÉLEN. Az Eurostat jelentése szerint Románia az első helyen áll az Európai Unióban, ami a szegénységben élő lakosság arányát illeti – ez 2014-ben meghaladta az összlakosság 40 százalékát. A közigazgatásért és társadalmi politikáért felelős intézet és a szociális munkások országos egyesületének sajtóközleménye szerint a községek több mint egyharmada (35 százaléka) tekinthető a társadalom peremére sodródott közösségnek, ezek közül 535 községben az átlagosnál nagyobb szegénységben élnek. (Agerpres)
TÚL DRÁGA A HEGYIMENTÉS. Április elsejétől megszűnik a törcsvári (Bran) hegyimentő-szolgálat, amely a Bucsecs-hegység északnyugati részét és a Moécs–Fundáta (Moieciu–Fundata) kisrégiót is kiszolgálja. A szolgálatot átiratban értesítették, hogy megszüntetik a finanszírozást. A hegyimentők vezetője, Sorin Măluşelu közölte: panaszt tettek a közigazgatási bíróságon, mert senki nem konzultált velük a döntésről, és a három önkormányzat közül csak Moécs hajlandó fenntartani őket, egyedül azonban nem képes rá. A törvény alapján a sípályákon kötelezően biztosítani kell a hegyimentő-szolgálatok működését, de a hegyen eltévedt, bajba jutott turistáktól naponta több alkalommal is kapnak segélyhívásokat; sok esetben extrém körülmények között kell kimenteniük sérült embereket. Măluşelu szerint a szolgálat költségvetése évi 300 ezer lej, amelyből felszereléseket vásároltak, karbantartották ezeket, és a munkatársak bérét is fedezték. Ennek 60 százalékát Törcsvár önkormányzata, 20–20 százalékát Moécs és Fundáta önkormányzata biztosította. A törcsvári hegyimentő-szolgálat 200 négyzetkilométeres erdős területet és 18 hegyi turistaösvényt fed le. Ezt a térséget évente több százezer turista látogatja, tavaly csak a törcsvári kastélynál 800 ezren jártak, nagyobb részük külföldi. (Agerpres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Legendárium Karnevált szerveznek Székelyudvarhelyen
A Székelyföldi Legendárium, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalával közösen, valamint az Eötvös József Szakközépiskola hozzájárulásával, május 28-án, vasárnap tartja meg az első Legendárium Karnevált a Székelytámadt várban, közölték a szervezők.
Az egynapos, ingyenes, mindenki számára nyitott gyerek- és ifjúsági rendezvény fő programja a színjátszó fesztivál, illetve a jelmezes felvonulás lesz, amelyre 1-8. osztályos diákcsapatok jelentkezését várják a teljes Székelyföldről. Jelentkezni az info@legendarium.ro e-mailcímen vagy a 0749624728-as telefonszámon lehet, március végéig.
Legtöbb 10 fős diákcsapatok jelentkezhetnek kísérő pedagógussal, legfeljebb 7 perces legenda- vagy mondaadaptációkkal, saját településükről vagy annak környékéről származó történetek alapján. A résztvevők előzetesen készíthetnek díszletet, monda- vagy legendakompozíciót újrahasznosított anyagokból, amelyeket külön is díjaznak. Megfelelő időjárás és létszám esetén, a résztvevők a székelyudvarhelyi városközpontban jelmezben vonulnak fel, valódi legendás karneválhangulatot teremtve, olvasható a közleményben.
A programot Orbán Ferenc és az Evilági zenekar Zenerege című lemezbemutató koncertje színesíti, és más izgalmas programokat is kínálnak majd a látogatóknak, illetve bárki megcsodálhatja a helyszínen a Legendárium eddig elkészült makettjeit is. Nyárig 15 makett elkészítését vették tervbe, eddig Fogaras, Vajdahunyad, Törcsvár, Kolozsvár, a székelyudvarhelyi Jézus-kápolna, Székelyderzs temploma, Barcarozsnyó vára, Berethalom és Déva vára készült el.
maszol.ro

3D-s alkotások a Történeti Múzeumban
A kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum elsőként szervez Romániában olyan kiállítást, amelynek teljes anyaga 3D-s nyomtatással készült. A Jövő a 3D-s nyomtatásban című tárlaton több mint 30 alkotás tekinthető meg, köztük egy robotkar vagy például egy 3Doodler ceruzával készült Törcsvári kastély. A kiállítást június 9-én nyitják meg, június 23-ig ingyen látogatható.
A Jövő a 3D-s nyomtatásban tárlat célja, hogy bevezesse az érdeklődőket a 3D-s nyomtatás valós történetébe, bemutassa, hogyan alkalmazzák ezt a technikát Romániában, emellett betekintést nyújt a jövőbe is, részleteket lehet megtudni arról, hogy milyen forradalmi felhasználási lehetőségei vannak ennek a technikának. Három kulcsfontosságú szektort mutatnak majd be – ipari, orvosi és iparművészeti –, amelyekben felhasználták már a technológia nyújtotta lehetőségeket.
A rendezvény folyamán a közönség interaktív műhelymunkákon is részt vehet, ezen kívül sok 3D-s tárgyat közelebbről nézhetnek meg a látogatók.
A kiállítás tárgyát képezi több olyan alkotás, amelyeket a STARTS 2016 díjaira jelölt művészek készítettek. Az Európai Bizottság pályázata, a STARTS 2016 a képzőművészek innovatív, a tudomány és technológia együttes értelmezésén alapuló kezdeményezéseinek a támogatását tűzte ki célul. A Jövő a 3D-s nyomtatásban kiállítás alatt alkalom nyílik arra is, hogy a látogatók betekintést nyerjenek a június 13-14. között Kolozsváron zajló Open Innovation 2.0, konferencia munkálataiba, amelyen romániai és európai meghívottak lesznek jelen.
– Manapság mindannyian kísérletezhetünk a 3D-s nyomtatás technológiájával. A vállalkozó és lelkes művészek mindenhol a világon kihasználják a 3D nyomtató nyújtotta lehetőségeket, hogy megálmodják, majd megalkossák innovatív design tárgyaikat. Ez a projekt jelenti az első lépést a kolozsvári Quantum Science központ fejlesztése felé, amely a Kolozsvári Művelődési Központ napirendi pontjai között szerepel. Szeretnénk bátorítani a közönséget és a helyi közösséget, hogy vegyenek részt a művészeti, tudományos és technológiai szektor interdiszciplináris tevékenységein – mondta Miruna Amza, a Scientifica Egyesület alapítója. Az egyesület a Kolozsvári Művelődési Központtal együttműködve szervezte meg a kiállítást. Szabadság (Kolozsvár)

Láthatóvá tennék a Barcaságot: kitörnének Brassó árnyékából a környékbeli csángó települések
Értékeik és hagyományaik erőteljes népszerűsítésével kitörnének Brassó árnyékából a barcasági csángók. A tíz vidéki település magyarsága rájött, hogy a térség népszerűsítése nélkül még a szomszédos székelyföldiek sem igazán tudnak sokat róluk.
Brassó megyéről mindenekelőtt egy kiadós séta jut eszünkbe a Cenk alatti városban a kihagyhatatlan Fekete templom felkeresésével, sízés és levegőzés Brassópojánán vagy Predealon, vár- és kastélylátogatás Törcsváron és Rozsnyón, esetleg ellátogatás az evangélikus erődtemplomokba Prázsmáron és Szászhermányon. Tagadhatatlan, hogy nagyjából így fest mind a hazai, mind a külföldi látogatók kötelező turisztikai programja. A tíz barcasági csángó falut jóformán sem az erdélyi, sem a magyarországi vendégek nem fedezték fel maguknak. Legalábbis egyelőre. Ezen próbál változtatni a Barcasági Csángó Alapítvány, amely a múlt héten indította útján a világhálón www.terrabarcensis.ro régiónépszerűsítő honlapját.
Nem egyszerű feladat kimozdulni a holtpontról – látja be a civil szervezet alelnöke, Hlavathy Zsuzsánna, aki elmondása szerint gyakran szembesült azzal, hogy az anyaországban jóformán nem is hallottak a barcasági csángókról.
„Tudnak a gyimesiekről, a moldvaiakról, de rólunk nem. Sajnos az erdélyi magyarság körében sem vagyunk túl ismertek, a térségbe érkező látogatók rendszerint elkerülik a Barcaság tíz csángó faluját. Pedig abból négy éppen Brassó tövében fekszik” – számol be tapasztalatairól az alapítvány programfelelőse. Szerinte nincs is miért csodálkozni a fura helyzeten mindaddig, amíg léteznek olyan brassói magyar kulturális programok, melyeken több négyfalusit látni, mint helybélit. Fordított esetben viszont nem mondható el ugyanez a brassóiakról. „Tisztelet a kivételnek, de a brassóiak általában mellőzik Négyfalut, mert oda »ki kell menni«, ahogy mondogatni szokták” – mutat rá a csángó vezető.
Amikor hátránnyá válik Brassó közelsége
Brassó közelsége számtalan tagadhatatlan előnnyel jár – látják be a nagyvárossal összenőtt Négyfalu lakói. Ugyanakkor bizonyos hátrányt is jelent. Hlavathy Zsuzsánna szerint Brassó „skizofrén helyzetbe taszítja” a valamikor csángó többségű kistérséget. „A maga négy falujával és harmincezer lakójával Négyfalu odajutott, hogy nem is falu, de nem is város. A hagyományai, népszokásai már szinte teljes egészében kihaltak, de Brassó mellett mégsem fejlődhetett annyira, mint egy egészséges város. Ráadásul az iparosítással járó elrománosítási hullám is komoly változást okozott” – állítja az alelnök.
Míg valamikor csak a juhtenyésztéssel foglalkozó mokányok képezték az egybenőtt négy csángó falu, Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu románságát, az etnikai arányok olyannyira átfordultak, hogy a magyarság számaránya alig haladja meg a húsz százalékot.
A Kolozsváron töltött hosszú évek után szülőfalujába visszatérő Hlavathy Zsuzsánna úgy véli, a környék másik három csángó faluja, Tatrang, Zajzon és Pürkerec éppen a néhány kilométeres távolságnak köszönhetően maradt meg nagyjából ugyanannak, ami az évszázadok során volt.
Épülő térségmárka
A térség ismertetése érdekében a megyei önkormányzatnál sikeresen pályázó civilek előbb logórajzolásra hirdettek versenyt, melyet egy négyfalusi fiatal képzőművész, Sipos Gaudi Tünde nyert. Munkája alapján a Barcaság jelképe a nap, mely mind a tíz csángó falunak a közös szimbóluma.
Az égitest ma is fellelhető a régió számos régi házának ormózatán. Második lépésként egy, a kulturális-szellemi örökséget népszerűsítő weboldalt elkészítését vállalták. A gondosan és ötletesen szerkesztett, december 9. óta elérhető honlap egyelőre három nyelven – magyarul, románul és angolul – „tud”, de a közeljövőben németül is fogja tájékoztatni látogatóit. Következik a tevékenységek és programok szervezése, valamint a turisztikai kínálatok összeállítása.
Az 50-es évektől Szecseleváros néven is ismert Négyfalu jól áll a befogadóképességgel, a vízen túli további három településen, Tatrangon, Zajzonban és Pürkerecen csak az utóbbiban sikerült életben tartani a falusi turizmust. A valamivel távolabb fekvő települések, Apáca, Krizba és Barcaújfalu nemigen tudnak vendégül látni nagyobb számú turistacsoportokat. Éppen ezért egyelőre, a kisebb csoportos vendéglátásra alapoznának.
A faluturizmust az engedélyeztetések kálváriája fojtja meg.
A jelenlegi jogszabály szerint a vendég nem veheti ki magának reggelire a tyúk alól a tojást, és nem ihat abból a tejből, melyet a szeme láttára megfejt tehén adott. Ennek ellenére a Barcaságnak Brassó árnyékában, egyetlen esélye van a kitörésre és a megélhetésre: hogy a népi hagyományokra építsen” – véli Hlavathy.
„Másfajta turizmust” szeretnének meghonosítani
A programmenedzser azt is tudja, hogy a megfakult népi hagyományaival és aránylag gyenge elszállásolási lehetőségeivel a Barcaság miként veheti fel a versenyt a megye sokkal népszerűbb turisztikai régióival: mindenekelőtt a helyi románok és szászok, illetve az általuk képviselt örökség bevonásával.
Hlavathy Zsuzsánna szerint nem szabad megfeledkezni arról, hogy a környéken van tizenhárom szász falu is, és ezek közül szinte mindenikben van egy-egy erődtemplom. „A turizmus ma már nem arról szól, mint húsz évvel ezelőtt. A látogatónak nem elég egy szép szoba, melynek ablakából szép kilátás tárul a vendég elé. Aktivitásra van szüksége, lehetőleg olyanra, amit csak itt talál meg” – mondja Barcasági Csángó Alapítvány alelnöke, majd sorolásba kezd.
Aki a kézművességre kíváncsi, ellátogathat a szövőasszonyokhoz, a bútorfestőkhöz vagy a fafaragókhoz. Aki néptáncot szeretne látni Négyfaluban, december folyamán a borica nevű hagyománnyal ismerkedhet meg, ekkor legény- és férficsoportok járják az összenőtt falvak utcáit. Februárban az apácai farsangtemetésre ajánlatos ellátogatni, húsvétkor pedig a tatárjárás óta hagyományos kakaslövést érdemes megtekinteni. A helyiek igyekeznek minden programhoz idegenvezetőt is biztosítani.
A felhozatal iránt már az országos turisztikai vásáron is nagy érdeklődés mutatkozott, ahol a Barcaság első ízben lehetett jelen önálló standdal. „Olyan látogatók keresték fel standunkat, akik hangsúlyozták, ők nem Brassópojánára, nem Predealra, nem a törcsvári kastélyhoz szeretnének kirándulni, hiszen ott már jártak, hanem egy egészen más típusú, emberközeli vendéglátásra vágynak. Kiderült, hogy valami ilyesmire gondoltak, tematikus turizmusra, amit mi ajánlunk” – állítja Hlavathy Zsuzsánna. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)