Dávid Erzsébet főtanfelügyelő-helyettes a Máramaros megyei magyar nyelvű oktatásról kifejtette, hogy a tanévet jó esélyekkel indítják. Szinérváralján önálló épületben fog zajlani az óvodai és az I-VIII. osztályos magyar nyelvű oktatás, ezt ő harcolta ki. Emellett nagyon sok olyan helyen indul be a fakultatív magyar nyelvű oktatás, ahol eddig még nem volt, mint például: Tőkésen, Borsabányán, Nagybocskón, Veresmarton. A nagybányai Németh László Gimnáziumban csak három kilencedik osztály indul. Négy osztályt engedélyeztek, de nagyon sok gyereknek nem sikerült a képességvizsgája. A Leöwey Klára Gimnáziumban csak egy osztályt kértek, az be is indult. /Tamási Attila: Tanévkezdés előtti számvetés. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), szept. 17./

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Nem mondok újat, mindenki saját környezetében is érzi, hogy Erdélyben, a Partiumban is hatalmas etnikai, nyelvi változások következtek be az elmúlt évtizedek alatt. Ha valaki arra kíváncsi, mivé lett szép magyar nyelvünk az együttélésben az elmúlt tíz, húsz év alatt, elég, ha vasárnap délután bekapcsoljuk a kolozsvári rádió betelefonálós kívánságmuzsika adását. Lehangoló, ahogyan magyarjaink beszélnek.
Elsősorban Kolozsvár és környékének nyelvromlását tükrözi az adás. Állítólag Kodály még azt mondta valamikor a XIX. század végén, hogy a magyar nyelvterületen Kolozsváron beszélik a legszebben a magyar nyelvet. Vallomása pontosan így hangzik: „Hol beszélnek a legszebben a magyarok? Kolozsváron a piacon!” Sajnos elmúltak ezek az idők!
Egyszerűen elfelejtettünk egész mondatokban, szavainkra gondosan vigyázva, értelmesen beszélni. Hallgassuk csak! „Koolozsvári rágyo? Ínen vagyok Koolozsvárból, a Monosturból. És minden telhetö jot szeretnénk kivánkozni fiiamnak Feerinek, meenyemnek Rodicának és uunokámnál is Mirelához.” Érdemes azonban itt azt is megfigyelni, hogy a rádió vonzáskörzetében milyen nyelvi oázist jelentenek még a szilágysági, bihari, koltói, hosszúmezői betelefonálók. Kellemes hallani, ahogyan ízes belső szolnoki nyelvjárásban elhangzik: „keívánnak minden jaót és baoldogságot a liányomnak, az összes pujának és az egíssz családnak”.
Milyen jó, hogy él még és erősen tartja magát a Szilágyság, Bihar, Szatmár ízes magyar nyelve!
Önként vállalt asszimiláció
Kisebbségi életünk, értékeink általános leépülési folyamatainak évtizedek óta tanúi vagyunk. Mindezek alapvetően befolyásolják nyelvünk állapotát is.
Elsőnek egy etnikai csoport létszáma és arányai fogynak el a regionális és helyi környezetben. Elkezdődik a számbeli leépülés. Sérül a csoport képviseleti jelenléte az országos döntéshozásban, érdekvédelemben, helyi önkormányzatban, elveszíti jelenlétét a gazdasági életben. Az elégtelen számú szavazat miatt a közösség képviselete kimarad a „helyi önvédelemből”. Ez számottevő közéleti érdeksérülést is okoz. Az etnikai csoportot a jogtalan politikai-hatalmi döntések nyomán is sorozatos sértések és sérülések érik. Leépülnek intézményei, nem jut hozzá anyanyelvi értékeihez, oktatáshoz, kultúrához, nyelvhasználathoz, nyelvi nyilvánossághoz. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a kiscsoport önfeladással, többségi értékátvétellel védekezik. Bekövetkezik a döntően többségi intézmény-, média-, értékfogyasztása, majd a kultúravesztés. Felerősödik az anyanyelvi igénytelenség, nyelvromlás, nyelvcsere, az oktatásról és az endogám párválasztásról való lemondás.
Bekövetkezik a belső lemondás, önként vállalt asszimiláció, az anyanyelvi családnak mint utolsó végvárnak a feladása társul ehhez.
Térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció a nagyvárosokban
Tudomásul kell vennünk, hogy az erdélyi-partiumi magyarság küzdelmeinek legnagyobb hadszíntere a nagyváros lett. A térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció legszomorúbb helyszínei ezek. Évtizedek óta közismert szlogen, hogy a nagyváros az erdélyi magyarság legnagyobb temetője. Itt sérült leginkább a kisebbségi csoport nyelvi önbizalma és otthonérzete. Elsősorban itt kerültek nehéz helyzetbe a nemrég még döntően többnyelvű, elsősorban magyar jellegű erdélyi városok polgárai. Itt a Trianontól kezdődő ingadozások után néhány évtized alatt tervezett betelepítés, nagy mesterséges etnikai arányváltás, sőt erőszakos szórványosítás zajlott. Mesterségesen, politikailag és hatalmilag lenyomták a természetes nyelvhasználati szabályozásokat, régi nyelvi értékeket. A kétnyelvű, három-négy etnikumú erdélyi városokból csonkolt népességű és etnikai arcú, mesterségesen asszimilálásra kiszemelt városok lettek. Szomorú harcot vív a magyar nyelv értékéért, használatáért nemcsak Temesvár, Arad vagy Nagybánya, de már Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagyszalonta és Margitta is. Nyilvános térben még mindig nincsenek kellő arányú és méltányosan elkészített magyar feliratok egyetlen erdélyi városban sem. Eltűnőben van a „térnyelv”, a kisebbségi nyelv közhasznú, hivatali használata, értékelése, de még a szándék sincs meg ehhez. Sőt inkább a nyelvi megbélyegzések, folyamatos nyelvi sérelmek és sértések a gyakoriak. Az ortodoxia dominanciájának jegyében, városainkban tervezett „hagymakupolás honfoglalás” zajlik, térnyelvi agresszió, „manélészennyezés”, hangszórókon kihangosítva lakótelepek egészét zavarja a román ortodox pópák müezzin-zenéje, az egész lakónegyedeket stresszelő ortodox liturgiális „szluzsbaszennyezés”.
Azt is szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy erőteljes szórványosodás és ezzel nyelvi térvesztés zajlik nagyvárosaink külső övezeteiben, a magyar falvak környezetében is. Sajnos nemsokára teljesen elveszítjük erdélyi nagyvárosaink hajdani magyar föld- és tulajdongyűrűit. Hallatlan területpocsékolás zajlik, mivel jelentősen felértékelődött az építkezésekhez és befektetésekhez igencsak előnyös elhelyezkedésű, megőrzött vagy visszaszerzett magyar földtulajdon. Kialakult egy jelentős magyar falusi és városi őshonos réteg, amelynek tagjai örökség-megélhetési életformában őseik földjeiből, ingatlanaiból próbálnak (vagy kénytelenek) anyagilag talpon maradni, gyermekeiket elindítani. Ez pedig a térfeladás, értékvesztés és gazdasági elszórványosodás szomorú, gyászos formája. Világosan láthatjuk ezt szerte Erdélyben.
Azt is érzékelhetjük, hogy nagyvárosaink gyűrűjében, román és magyar falukörnyezetében is nagy népességmozgás, népességcsere zajlik, és átalakítja az évszázados településszerkezeteket. Ezzel többirányú szórványosodás is folyik! Magyarok jelentős számban eladják városi tömbházlakásaikat, házat vásárolnak és kitelepednek a városkörnyéki román falvakba is. Hasonlóképpen románok költöznek magyar falvakba. Egy számottevő magyarországi román kitelepedés is folyik a teljes román–magyar határsávban, Battonya, Biharpüspöki, Berettyóújfalu, sőt, Debrecen térségében. Több helyen már román óvodai és iskolai csoportok is indultak a szükségletek kielégítésére.
És közben a nagyvárosi lakótelepi létben a magyar közösségek, csoportok életét az elmagányosodás, szociális hátrányok, munkanélküliség, a gyermekek elszigetelődése, a galerik hatására „lakótelepi gyermekekké” (băiat de cartierré) süllyedése, a magyar oktatás leépülése jellemzi. Részben ugyanez mondható el már Aradról, Temesvárról, Kolozsvárról, lassan Szatmárról, Nagyváradról, újabban pedig Marosvásárhelyről, sőt Sepsiszentgyörgyről is, ahol a peremhelyzetben élők jelentős tömegei már más nyelvet beszélnek.
A lakótelepek uralkodó nyelve mindig az utca nyelve volt, az utca nyelve pedig szinte mindig a többség nyelve. Ezeken a településeken a kisebbségi magyarság és nyelve kiszorult a hatalmi szférából, a hivatali életből, a mindennapi hatalmi-adminisztratív kommunikációból és mesterségesen bélyegzett lett.
A városokban az önértékelés és a nyelvi helyzet tekintetében észlelhetők tehát a legnagyobb gondok. A hatalomnak nem kell a kisebbség mássága. A történelmi utcaneveket átkeresztelték, a magyar személyneveket lefordították vagy törölték; az utcanevek kétnyelvűsége is többnyire tükörfordításokban nyilvánult meg. A többségiek nyolcvan év alatt annyit sem tanultak meg a kisebbség nyelvén, hogy nevüket, nevünket felismerhetően kiejtsék, megkülönböztessék a családnevet a személynévtől. A hatalomnak sikerült megteremtenie és a kisebbségbe sulykolnia a másság méltósága helyett a másság szégyene megalázó érzetét.
„Nettmagyarság”
Azt is megtapasztalhatjuk, hogy az anyanyelv értéke a vegyes és átmeneti területek mellett a halmozottan hátrányos nyelvi régiókban élő magyar gyermektársadalom körében van a legmélyebben. Ott, ahol nincs mód a közös anyanyelvi kultúrájú kortársközösségek, szomszédsági csoportok, utcai, játszótéri vagy szabadidős galerik kialakulására, egyszóval a legszélesebb nyelvi megnyilvánulásra, nyilvánosságra. Jól megfigyelhetjük, hogy vegyes területeken, különösen városokban, lakótelepeken már alig maradt meg anyanyelvi közegben a játszótér, a játékok, a kiszámolók, a gyermekkommunikációk nyelve. (Kallós Zoltán hívta fel a figyelmünket egy alkalommal, amikor Csángóföldön jártunk együtt: „figyeld meg, hogy az utcán milyen nyelven játszanak a gyermekek. Ez mutatja a falu, a település domináns nyelvét.”)
Több figyelmet és alaposabb kutatást érdemel az is, hogy (a sziget- és átmeneti területeken is) mi vezetett el a felgyorsuló időskori nyelvromláshoz, a nyelvvédelmi önkontroll sérüléséhez, a nyelvi kényelem kialakulásának állapotához. Ne csodálkozzunk ezen! Az idősödő rétegnél ugyanis a hosszú évtizedek óta tartó együttélések mentén megjelentek a „nyelvi megfáradás” jelei, és rájuk egyre nagyobb hatással van a többségi nyelv és szókészlet, nyelvi szerkezetek hosszú ideje tartó begyakorlása, a többségi fogalomkészletek berögzülő makacs agresszivitása.
Joggal haragszunk az egész nap számítógép mellett ülő gyermekeinkre, unokáinkra. De azt is érzékelhetjük ugyanakkor, hogy a mai fiatalság jelentős rétegének, amely a divatos magyar kábelmédiumokon és a magyar nettkultúrán, magyar közösségi oldalakon szocializálódott, bizonyos fokig jobb a magyar nyelvismereti szintje, mint idős nagyszüleiknek, szüleiknek. Nagyon fontos számolnunk azzal is, hogy a virtuális magyar közösségek kialakulása jelentős nyelvi tereket, kapcsolatokat hoz, hozhat létre, amiről a továbbiakban komolyan beszélni kell. A nettmagyarság a világhálón keresztül ma már teljesen átszövi a világot, és jelentőségéről esetenként nagy elismeréssel kell szólni az ismeretszerzés, de a kapcsolatépítés, az ismerkedés, sőt, a párválasztás folyamataiban is. A magyar közösségi élmények hiányát ez a nettvilág sok esetben pótolja, segíti a párkapcsolatokat, de jó és rossz értelemben meg is változtatja az élő társasági-találkozási szokásokat. Több olyan szórványmagyar fiatalt ismerek, akiben mélyen él a vágy, hogy azonos etnikumhoz tartozó társra találjon. A mindennapi élettérben nem tudtak anyanyelvi kapcsolatokat kialakítani, de a virtuális, személytelen térben nem szégyellik identitásgátlásaikat, botlásaikat, nyelvi csonkaságukat, hibáikat, és könnyebben társra találnak.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”
Sajnos azonban vannak olyan magyar vagy volt magyar közösségek is, amelyek mély történelmi folyamatok eredőjeként, önként és csoportosan váltottak vagy váltanak identitást. E régiókban, közösségekben hiába él a magyar múlt emlékezete, a közös eredet tudata, hiába van meg az eredeti anyanyelvükön szolgálatot teljesítő egyház, ez már mind nem elég. A közösség lemondott a családban beszélt anyanyelvéről is.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”, szinte „unalma” miatt felszámolódik az oktatás, elnéptelenül a templom, leépül a nyelv és egy-két nemzedék élete alatt befejeződik a teljes nyelvváltás. Példa erre Krassó-Szörény és Temes megye jelentős számú falusi magyarsága, Hunyad megyében, az Érchegységben Verespatak, Gyulafehérvár mellett Borbánd volt magyarsága. Erdélyben és részben Kővár és Máramaros bányavidékein szomorúan készíthettünk jegyzéket azokról a településekről, ahol az aktív, az életvitelszerűen működő anyanyelvhasználat lényegében megszűnt (példa erre a Domokos melletti Erzsébetbánya katolikus és református közössége, Tőkés, Oláhlápos, Kohóvölgy). A magyar nyelv e helyeken már csak szakrális nyelvként maradt használatban. Él még a már említett magyar („sunt ungur”, „sunt catolic”) öndefiníció, mely többnyire már csak „magyar vallást” és eredet-identitást jelent.
Tudomásul kell vennünk tehát, hogy vannak olyan régiók, főleg a Bánságban, Krassó-Szörény, Fehér, Szeben és Hunyad megyékben, ahol már a falusi népesség körében is megjelent, sőt nemsokára be is fejeződik a teljes nyelvi asszimiláció. Hajdan színmagyar települések lakossága, amely még ma is őrzi a magyar történelmi egyházakhoz kötődő vallási identitását, nyelvileg már nem is egyes egyéneiben, hanem teljes tömegében szűnik meg magyarnak lenni. Egyre több az olyan mezőségi, dél-erdélyi helység is, ahol utolsó tanúkként, nem szórvány-, hanem foszlánymagyarként él néhány ember, nem ritkán egy-egy nagy történelmi értékű műemlék templom vagy rom árnyékában. Az ő elmúlásukkal lezárul egy hosszú történelmi folyamat, eltűnik jelenlétünk emberi emlékezete is.
Ahol pedig a tömbök és szigetek pereme körül felszámolódik a szórványgyűrűk védelme, ott lassan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek maguk a szigetek, sőt a tömbök is. Beszűkül a nyelv mozgástere, a fiatalok párválasztási lehetősége, elsorvadnak az anyanyelvi kapcsolatok, megakad az értékek utánpótlása, bizonytalanná válnak a magyar gazdasági vállalkozások, sérül a magyarok gazdasági kibontakozásának lehetősége. Felszámolódik a másként való megnyilvánulás sikere, értéke és haszna.
VETÉSI LÁSZLÓ
(Megjelenés előtt a 2014-es Királyhágómelléki Református Kalendáriumban)
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Nyelvmentés a szórványban
A magyar nyelv kihalása fenyegeti az erdélyi Máramaros megye egyik kis településének lakóit. Az utóbbi években délutáni tanórákon próbálnak magyart oktatni a tőkési gyerekeknek, akik már egyáltalán nem beszélik szüleik, nagyszüleik anyanyelvét.
Hetente, saját költségen teszi meg az oda-vissza 40 kilométeres távot Molnár Judit domokosi tanítónő, hogy magyar szót vigyen a Máramaros megyei Tőkésre. Idén összesen 24 elemi és általános iskolás diák jár az órákra.
Noha legalább az egyik szülő és a nagyszülők is tudnak még magyarul, otthon kizárólag a románt használják, ezért is nehézkes a magyar szóalkotás.
Frandes Sebastian Vaile tanuló: „Szeretni, olvas, írni, énekel şi mosolyogva magyarul”.
A közös éneklés már jobban megy, a rímek és a ritmus is segít a kiejtésben.
„Most már egy kis elégtételem is van és örülök, hogy elvállaltam, mert nekem is ugye míg rájöttem, hogy mi is érdekli a gyereket, hogy lehet megfogni, addig nekem is egy vívódás volt és nagyon sok gondot okozott igazán, hogy most mit is vigyek fel, mit válasszak mi érdekelné” – mondta el Molnár Judit tanítónő, a Domokosi Általános Iskola igazgatója.
A magyar oktatás évtizedekkel ezelőtt megszűnt a településen, és a vegyes házasságok miatt is háttérbe szorult a nyelv, már csak a nemzettudat élteti a magyar szót.
„Magyarok vagyunk, így születtünk, itt születtünk és próbáljuk folytatni a magyar nyelvet” – vélekedett Vlasa Emil szülő.
A település magyarságát már csak a vasárnapi szentmisék tartják össze, de mivel a fiatalabbak nem értik a magyart, a prédikáció már románul hangzik el.
DÉNES EMESE
erdely.tv
Erdély.ma

Csodákat tett egy Facebook-felhívás a szórványban
Máramaros megye szórványmagyar iskoláinak felét sikerült ellátni magyar meséket tartalmazó dvd-vel, került 6 darab dvd- és videólejátszó is, illetve rengeteg könyv egy rendkívül sikeres közösségi akciónak köszönhetően, amely 2013 december végén pezsdítette összefogásra a magyar anyanyelvű Facebook-felhasználókat.
A Lápos-hegység alatt, Magyarlápostól északkeletre fekvő Tőkésen, egy bányavidéki szórvány faluban tart fakultatív magyar órákat Molnár Judit tanítónéni, aki hetente három alkalommal jár ki a mintegy 20 kilométerre fekvő településre Domokosról, hogy 22 gyermeket tanítson az anyanyelvén.
Magyarok, akik nem ismerik anyanyelvüket
A gyerekek magyar családokból vagy vegyes házasságokból származnak, de nem tudnak magyarul. „A nagyszülők némelyike még beszéli a nyelvet, hellyel-közzel a szülők is, de a gyerekek már nem tudnak” – mesélte a maszol.ro-nak a tanítónéni, aki szerint itt a magyar közösség annyira beolvadt már a román közösségbe, hogy otthon is ritka vagy teljesen hiányzik a magyar szó. A falu népessége 2100 fő, ebből 100 ember vallja magát magyarnak.
Ezelőtt egy évvel vállalta el a tanfelügyelő kérésére a fakultatív magyaroktatás tanítását Tőkésen Molnárné, aki Domokoson tanít, és már nyugdíj előtt áll. Jelenleg 22 gyerek van beiratkozva a fakultatív anyanyelv-oktatásra Tőkésen, melynek az iskolai osztályzása ugyanúgy kötelező, mint bármely más tantárgyé a közoktatásban.
Megtudtuk, hogy a fakultatív anyanyelvtanulásra ciklusonként lehet csak beiratkozni, tehát előkészítő osztályban, első, illetve ötödik osztályban. Molnár tanítónéni gyerekei előkészítőtől nyolcadikosokig kerülnek a padba és hetente háromszor ismerkednek a magyar nyelvvel.
„Nagyon nem tudnak... az elején arra gondoltam, irodalmat, nyelvtant lehet tanítani nekik, de erről le kellett mondanom” – magyarázta a pedagógus, akinek ebben a nehéz helyzetben az az ötlete támadt, hogy versekkel, mondókákkal, dalokkal, felolvasással próbálja közelebb hozni a gyerekekhez az anyanyelvüket.
Bábelőadással jött a mentő ötlet
December végén a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű kolozsvári színházi projekt kezdeményezői látogattak el Máramaros megyébe egy összetett színházi játékkal, amelynek bábos és vetített elemei is vannak. A sors úgy hozta, hogy a tőkési iskolabusz nem tudta volna beszállítani a gyerekeket Domokosra, így a színházasok mentek ki hozzájuk, és az utazási költséget is vállalva, ingyen tartottak előadást Tőkésen. Csakhogy a gyerekek alig értették az előadást, pedig az anyanyelvükön szólt...
„Akkor beszélgettünk el a bábszínházasokkal arról, hogy ezek a gyerekek mennyire szeretnének magyarul tudni, és hogyan segítsünk rajtuk” – mesélte Molnárné. Megszületett hát az ötlet, hogy mesefilmekkel, rajzfilmekkel, ismeretterjesztő filmekkel és természetesen könyvekkel lehetne segíteni a csoport nyelvtanulását.
A kolozsvári társulatnak köszönhetően a tervnek híre ment a Facebookon, 260 megosztást kapott a felhívás alig néhány óra alatt, úgyhogy az újév már hozta is a cd-ket, dvd-ket és könyveket tartalmazó csomagokat, adományokat. Molnárné lapunknak azt is elmondta, hogy a tervnek akkora híre ment, hogy már a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztősége és a Duna televízió is felkereste őket, sőt, a válaszúti Kallós alapítvány munkatársai azonnal jelentkeztek, hogy sokéves tapasztalatukkal segítsék a máramarosi szórványtanítókat az anyanyelvi oktatásban.
Elindult a mesefilm-áradat Bányavidékre
A tanítónénihez év elején 4-5 csomag érkezett Magyarországról, valamint további csomagok Kolozsvárra jutottak el, ahonnan majd továbbítják Domokosra a pedagógusnak. A tanítónéni ígéretet kapott a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségétől is arra, hogy magyar nyelvű, román feliratos mesefilmeket, rajzfilmeket, könyveket is fognak kapni hamarosan.
A nagybányai Teleki Magyar Ház is részt vállal a gyűjtésben-osztásban, hogy megkönnyítsék a kezdeményezés terjesztését. Markó Hajnal, a Teleki Ház képviselője lapunknak elmondta, hozzájuk első sorban elektronikus úton érkeztek magyar nyelvű mesefilmek, rajzfilmek, töméntelen mennyiségben.
„Idővel ezeket a hang- és képanyagokat megírjuk dvd-re és elküldjük a tanítónéninek, illetve más, Máramaros megyei szórványtelepülésekre is” – mondta Markó. Tájékoztatása szerint a Teleki Magyar Ház a maga módján évek óta szívügyének tekinti a szórványmagyarok felzárkóztatását az anyanyelvhasználathoz. Rendszeresen előadásokat, kulturális tevékenységeket szerveznek a mintegy tucatnyi „nagyon szórvány” településen, így került a kolozsvári bábcsoport is a térségbe. Az intézmény évről évre pályázati úton támogatást nyer, hogy legalább havonta eljusson a magyar szó minden településre valamilyen formában.
Munkájukhoz tartozik az is, hogy ismertebb-nevesebb előadókat győzzenek meg arról, hogy kisebb, alig néhány tucatnyi közönség előtt is fellépjenek, interaktív műsorokat hozva létre, amelyet a kis szórványközösség is magáénak érezzen. „Erre példa egy nemrégiben szervezett táncház Kapnyikbányán, ahol a helybéliek kérték, hogy a vendég népzenei együttes maradjon kicsit tovább, mulatozni is” – mondta el lapunknak örvendezve Markó.
A Teleki Ház képviselője szerint hozzáállás kérdése, hogy két generáció alatt csaknem teljesen elfelejtődik az anyanyelv egy családban. „Sokan feladják magukat egy vegyes házasságban vagy vegyes nemzetiségű közösségben, semmiféle rossz szándék vagy külső megszorítás nem kell ehhez. Nagyon kevés az a tudatos ember, aki felméri, hogy a gyereknek csak nyernivalója származik abból, ha két nyelven boldogul, és abból az egyik az ősei anyanyelve” – összegezte Markó Hajnal.
Játék útján lehet megőrizni az anyanyelvet
Erre a problémára talált megoldást Vadas László kolozsvári színházi rendező, aki immár két éve vezeti a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű projektet. Mint elmondta, a projekt első szakaszában a dél-erdélyi szórvány településeket keresték fel színházi előadással, roppant sikert aratva.
„Beszélgetve a helybéliekkel, derült ki, hogy nem, vagy csak alig tudnak magyarul – mondta el Vadas a maszol.ro-nak. – Óriási élmény volt látni, hogy az előadás végén nyolvanéves nénikék felálltak és karácsonyi énekeket énekeltek nekünk hálából, hogy magyar szót hallhattak – de beszélni már nem tudtak. Azt mondták, szinte gyerekkoruk óta nem használják anyanyelvüket, de a dalok megmaradtak, azokat ma is éneklik”.
Az első év dél-erdélyi élményei és szellemi elégtétele hozták a lendületet a folytatáshoz, így tavaly a bányavidéki szórvány településeket járta be a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban”, Oscar Wilde Boldog hercegével, Demeter Ferenc kolozsvári bábos előadásában. A megható történetet összesen 19 alkalommal, Monóban, Szamosardón, Misztótfaluban, Láposbányán, Máramarosszigeten, Hosszúmezőn, Rónaszéken, Kapnikbányán, Koltón, Sárosmagyarberkeszen, Felsőbányán, Domokoson, Tőkésen, Tőkésbányán és Erzsébetbányán, nagybányai óvodákban és iskolában, valamint a Teleki Magyar Házban adták elő gyermekeknek és felnőtteknek alig öt nap leforgása alatt.
Az előadóművész Demeter Ferenc a maszol.ro-nak elmondta, meglepő, de Közép-Erdélyben is, sőt Kolozsvártól alig néhány kilométerre is léteznek olyan szórványtelepülések Kajántó, Bodonkút és Diós környékén, ahol bár élnek még magyarok, nem ismerik az anyanyelvüket. Rajtuk segít azzal, hogy időről időre ellátogat egy-egy bábelőadással, amelyre aztán az egész település lakossága eljön kicsitől nagyig, mert szeretik, és jól érzik magukat.
Harmadik szakaszra is készül a Vadas László vezette projekt, idén a királyföldi magyarokat, illetve a csángókat keresik fel két bábjátékkal. A kezdeményezést a Bethlen Gábor Alap támogatja. „Egyetlen generációt sem zárunk ki az előadásokból, melyeket úgy rendezek, hogy a gyerekeket megnevetteti, a felnőttek némelyikének pedig könnyeket csal a szemébe” – magyarázta a rendező, hiszen a projektnek pont az a célja, hogy megőrizze az anyanyelvet, ciklusosan visszatérő jelenléttel életben tartsa ott is, ahol a mindennapok elmossák az anyanyelvápolás fontosságát.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,