Megnyílt a 35. Tokaji Írótábor, „Magyar tájhazák – nemzeti kultúra, regionalitás, európai integráció” címmel kezdődött a tanácskozás. Serfőző Simon, a Tokaji Írótábor Egyesület kuratóriumának elnöke kiemelte: a mostani tanácskozás azokat a szálakat kívánja összekötni, amelyek az első világháborút követően szétszakadtak, és „máig lógnak szélbe, világba”. Serfőző Simon utalt arra, hogy ezt az országot nem csak mások tépték darabokra, „az országhatáron belül is voltak olyan erők, amelyek tovább szaggatták, amikor a második világégés után felszámoltak egybetartozó közösségeket. … dudvasorsra juttattak szívós szokásokat megtartó hagyományokat, kulturális emlékeket”. Jelen lesznek az írótársadalom kiválóságai mellett Kassa, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Beregszász, Kolozsvár és Ungvár szellemi műhelyeinek képviselői is. /Megnyílt a Tokaji Írótábor. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 15./

Hauler Pacz Gyöngyi Nagykárolyban született. A főiskola elvégzése után tovább végezte a gobelinvarrást. Munkái vallási kellékek; miseruhák, oltár– és szószékterítők. Alkotásai közt nagy elismerést szerez Munkácsy: Rőzseszedő asszony, Szinnyei Merse Pál: Lilaruhás hölgy, Murillo: Dinnyeevő fiú, Cavaragio: Gyümölcsárus fiú gobelin-változataival. Munkái kikerülnek külföldre is. 2003 nyarán meghívást kapott a Tokajban megrendezett nemzetközi kiállításra, ahol megosztott első díjat nyertek alkotásai. Több kiállítása volt. Verseket is ír, verseinek többsége vallásos vers. /Kovács Albert: Nagy festők képei gobelinből. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 4./

Nagy múltú borvidékről, a magyarlakta Érmellékről sugároz húszrészes sorozatot a magyarországi m2 csatorna. A filmmonográfia egyedülálló a magyar televíziózás történetében. A Bihar megyei önkormányzat ötlete volt, hogy a magyar többségű településekről filmsorozat készüljön. Kiss Sándor, az önkormányzat elnöke karolta fel a kezdeményezést. Bimbó Szuhai Tibor producer alaposan felkészült. Nagy segítségére volt a Dukrét Géza szerkesztésében megjelenő Partiumi Füzetek, de forgatta a Pallas Nagylexikont, és böngészte a helyi honlapokat is. Érmelléknek élő népviselete nincs, a hagyományőrző csoportok is ritkák errefelé. A vidék református többségű, a nép igen vallásos. A családi vállalkozások a mezőgazdaságból próbálnak megélni, nagyon keservesen. A történelmi Magyarországon Érmellék a harmadik legjelentősebb fehérborvidéknek számított Tokaj és Balatonfelvidék után. Napjainkban csak Bihardiószeg környékén terem minőségi bor. Viszont mindenütt megmaradt a pincerendszer. /Az Érmellék felfedezése. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 17./

Hatodik születésnapját ünnepelte a Bulgakov Irodalmi Kávézó, ez alkalomból június 14-15-én kétnapos rendezvénysorozat várta az érdeklődőket. Az első napon a Partium irodalmi folyóiratot mutatta be Felhős Szabolcs, a lap főszerkesztője. A Partium Irodalmi Társaság 1987-ben alakult Tokajban, Ratkó József költő elnökletével, halála után Ószabó István debreceni költő vette át az elnökséget és 1992-ben napvilágot látott a folyóirat, amelyet az írások hiánya miatt csupán periodikus lett, majd 1994-ben megszűnt. 1995-ben a néhai Partium Irodalmi Társaság Protestáns Szabadelvű Kör néven alatt kezdett tevékenykedni, a Partium folyóirat újraindult. A folyóirat lírát és prózát egyaránt tartalmaz, magyarországi és Kárpát-medencei kortárs írók alkotásaiból. A folyóirat ismertetése után bemutatták Papp Attila Zsolt Fogadó a senkiföldjén című második verseskötetét, Az első /A dél kísértése/ 2002-ben látott napvilágot. /Braica Tünde: Hat éves a Bulgakov Irodalmi Kávézó. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./

A nemEZ együttest 2007 tavaszán alapította öt tehetséges fiatal zenész, Kátai Judit, Kátai Jocó, Kerezsi Csongor, Könczey Jenő és Orbán Ferenc. Sepsiszentgyörgyön született, de Kárpát-medencei zenekarnak is nevezhetnénk, ugyanis a tagok Sepsiszentgyörgyről, Székelykeresztúrról és Szegedről működtetik. A nemEZ célja az volt, hogy népdalokat dolgozzanak fel olyan köntösben, amilyenben eddig még nem nagyon lehetett hallani. A nemEZ nem csak Erdélyben szerzett hírnevet különleges muzsikájával, felléptek már a Kárpát-medence különböző tájain, mint például Szeged, Tokaj, Budapest, sőt megfordultak már Bécsben is. Kiadták első nagylemezüket Ötösfogat címmel, ami egy erdélyi zenekarnak igencsak ritka lehetőség. A lemez tíz népdalfeldolgozást tartalmaz és a Csángó leány videoklippjét is. /(bende): Népi jazz a nemEZelőktől. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./

Az erdélyi magyar főtanfelügyelőknek, főtanfelügyelő–helyetteseknek, valamint iskolaigazgatóknak tartanak egyhetes továbbképzést Magyarországon, Hajdúszoboszlón, tájékoztatott Kónya László szatmári főtanfelügyelő–helyettes. A találkozót minden évben megrendezik, az ideinek fő témája az európai uniós oktatási követelmények ismertetése. A gyakorlati részben több tanintézmény látogatását iktatták be. Így ellátogatnak majd Tokaj, Pécs, Miskolc, illetve Nyíregyháza kiválasztott iskoláiba is. /Gugulya–Hégető Lóránd: Továbbképzés Hajdúszoboszlón. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 14./

Július 2-4-e között tartják meg Nagyváradon a VI. Partiumi Írótábort. Az idén különös figyelmet szentelnek a költő, író, nyelvújító Kazinczy Ferenc emlékének, születésének 250. évfordulójára alkalmából. Magyarországról és a Felvidékről is érkeznek meghívottak. Az ünnepi megnyitó július 2-án lesz a váradvelencei Góbé csárdában. Köszöntőt mond Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke, majd Kazinczy Ferenc életútjáról, munkásságáról tart előadást Bíró Ferenc irodalomtörténész és Kupán Árpád helytörténész. A Vámbéry Antológia 2009 című kiadványt Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának főtitkára mutatja be. Ezután Nemzet, anyanyelv, kultúra címmel Pomogáts Béla irodalomtörténész értekezik. Július 3-án elzarándokolnak Kazinczy szülőhelyére, Érsemjénbe. Ünnepi beszédet mond: Mezey Katalin költő, a Tokaji Írótábor kuratórumi elnöke, L. Simon László költő, a Magyar Írószövetség titkára, Székelyhidi Ágoston író, politikus és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő. Este a nagyváradi Góbé csárdában Halász János országgyűlési képviselő, Debrecen alpolgármestere méltatja Székelyhidi Ágoston Értékek és esélyek című könyvét, majd a nagyváradi Szigligeti Társulat színművészeinek Tövisek és virágok című pódiumműsorát tekinthetik meg az érdeklődők. Végezetül a pénteki irodalmi esten a budapesti Magyar Napló friss számait mutatja be Oláh János főszerkesztő. Július 4-én Széphalom és a Kazinczy-kultusz címmel Fehér József, a Magyar Nyelv Múzeumának igazgatója tart előadást. Ezután a Várad folyóirattal ismerteti meg a közönséget Szűcs László főszerkesztő. Lipcsey Ildikó és Dukrét Géza könyveivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők. /Holnap nyit a Partiumi Írótábor. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 1./ 22/ A vasfüggöny leomlásának 20. évfordulóján adták át június 27-én, Gödöllőn a Magyar Szabadság Díjat, amit idén Tempfli József nagyváradi megyés püspök és Rózsás János Gulágot megjárt író vehetett át. Rózsás János 1944-ben került ki leventeként a szovjet frontra, ahol azonnal hadifogságba esett, majd tíz év kényszermunkára és örökös száműzetésre ítélték. A málenkij robot idején jó barátságba került Alekszandr Szolzsenyicinnel, aki a Gulág szigetcsoport című művében meg is emlékezett róla. Miután visszatérhetett Magyarországra, megírta visszaemlékezéseit, ami csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Művei közül kiemelkedő a Gulag lexikon, ami segít e történelmileg fehér folt felszámolásában. Tempfli József nagyváradi megyés püspök az elmúlt két évtizedben papi tevékenysége mellett visszaszerzett több egykori egyházi tulajdont, többek között a püspöki palotát és több kórházat. /Magyar Szabadságért díjak. Tempfli József és Rózsás János a díjazott. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 1./

Idén 37. alkalommal találkoztak a magyar nyelvterület irodalomkedvelői a Tokaji Írótáborban. Csaknem 200 meghívott és számos érdeklődő vett részt az augusztus 12–14. között megrendezett írótábor változatos programjain. Anyanyelvünk általános helyzetéről, megújulásáról, a nyelvőrzés és a nyelvújítás kérdéseiről tanácskoztak kortárs irodalmárok a magyar borok fővárosában, Tokajon. Az előadások, szakmai viták és kiállítások mellett a résztvevők idén a 250 éve született Kazinczy Ferencre is emlékeztek. Az idei tábor címe Élő nyelv, élő irodalom – Hagyomány és kihívások. „Az író és olvasó nyelve a szórványban eltávolodik egymástól. Itt Petőfi és Jókai nyelve érthetetlenné válik” – fogalmazott az írótábor egyik előadásában Vetési László kolozsvári református lelkész. Vetési kifejtette: irodalom nélkül nincsen kultúra, és ott, ahol már nem beszélik a nyelvet, bezárul a magyar irodalom megértése felé vezető út. Vetési felhívta a figyelmet: már annyira kevesen beszélik a magyar nyelvet a Szatmár megyei Sződemeteren, hogy ott szinte teljesen érthetetlenné vált Kölcsey, és ez igaz a mezőségi Pusztakamarásra is, ahol Sütő András már nem csak fizikai valójában halott. Mezey Katalin, a tábor elnöke bejelentette: a jövő évi Tokaji Írótábort a határon túli magyar irodalomnak szentelik, a címe pedig Sokágú síp: Kánon, hatás, közvetítés lesz. /Végh Balázs: Csaknem 200 meghívottja volt idén a Tokaji Írótábornak. = Krónika (Kolozsvár), aug. 18./

Erdély nevezetes fő végháza: Lippa
Győzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink.
Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét.
A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára.
A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben…
A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék).
Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.”
Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.”
Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált.
„Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta.
Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.”
A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta.
A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak…
Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt.
„A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött.
Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.”
A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.”
Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket.
A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel…
„Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.”
A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását.
Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”…
Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez.
Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat.
A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről.
„Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.”
1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét.
Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét.
Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit.
Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól…
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyar Művészetért Díj Ütő Gusztávnak
Átadták Budapesten a Magyar Művészetért Díjakat, Ütő Gusztáv sepsiszentgyörgyi képzőművész mellett Lendvay József hegedűművész, Nagy Ervin színművész, Schilling Árpád rendező, Szórádi Zsigmond szobrászművész vehette át a rangos kitüntetést.
A Magyar Művészetért Posztumusz Díjat Jakobovits Miklós festőművésznek, a Petőfi Sándor-díjat a délvidéki Petőfi Sándor Kultúregyesületnek ítélte a kuratórium. Árpád fejedelem-díjat kapott Vizi E. Szilveszter a magyar tudományos életben elért világhírű eredményeiért. Ex Libris Díjban részesült a délvidéki Bogdán József pap költő, Dinnyés József előadóművész, az Eszéki Magyar Tanszék, a brünni Kazinczy Ferenc Diák Kör, a Krónikás Zenede, a Muzsikás együttes, a kárpátaljai Nagy Béla református főgondnok, a Prágai Tükör, Salamon Beja zeneművész, Sidi Péter sportlövő-világbajnok, a nagyváradi Szigligeti Színház és Meleg Vilmos színművész, Tar Károly író és Tokaj városa. (-kas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Néptáncszínház Kányádi nyomán
Évadkezdő sajtótájékoztató a Maros Művészegyüttesnél
Turnék, tervek, új munkatársak, tavalyi összegzés és új bemutató – a Maros Művészegyüttes vezetőségének szerda délelőtti évadnyitó sajtótájékoztatóján ezen témakörök mentén zajlott a beszélgetés. A kövesdombi székházban megjelenteket Barabási Attila Csaba vezérigazgató üdvözölte, és elmondta: 2013-ban próbáltak új kihívásoknak is megfelelni, ez a most kezdődő évadban sem lesz másképpen.
– Olyan előadásokkal jelentkeztünk, amelyek korábban nem voltak jelen az együttes repertoárján, folyamatosan próbáljuk táncszínházi produkciókkal gazdagítani a műsorkínálatot. Mindezek mellett olyan turnékon vettünk részt, amelyek – noha anyagi szempontból nem voltak kifizetődők – eljuttatták előadásainkat a szórványmagyarsághoz, például Fogarasba. A Bécsben tartott Szem látta, szív szerette... című vendégelőadásunk is óriási sikernek örvendett, a zemplényi néptáncfesztiválon pedig a román tagozat is fellépett, nagyon tetszett nekik mindaz, amit Magyarországon láttak. A magyar tagozat ezek mellett a gyulai Minden Magyarok Fesztiválján is vendégszerepelt, az utánpótláscsapatunk, az ifjak pedig Szabadkán arattak visszhangos sikert. Hétfőn értünk haza Pozsonyból, ahol a Magyar Táncművészek Szövetségének gyűlésén vettünk részt. Immáron e szövetség tagjává váltunk, és ez óriási lehetőségeket hordoz magában. Kialakult az a kommunikáció a magyarországi hivatásos és műkedvelő táncegyüttesekkel, amely idejövetelem idején – 2007-ben – még nem létezett. De nem csak a néptánc területén mozgunk – a mikházi I. Széllyes Sándor-népdalvetélkedő szervezőjeként is bemutatkozott az együttes.
Ami az idei évadot illeti, a munkafolyamat zökkenőmentesen kezdődött, táncosaink elvégezték a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen folytatott tanulmányaikat. Természetesen vannak hiányosságok, a táncszínházi előadások más jellegű felkészítést is követelnek, ezért színészi, szakmai tréningre neveztük be őket Nagyváradon, ahol több előadásban is szerepeltek. Meggyőződésünk, hogy az ott szerzett tudást itthon kamatoztatni fogják. Közeledik az idei premierünk időpontja, a produkció egy tavalyi előadásunk úgymond folytatása. Akkor Kányádi Sándor Vannak vidékek című verse alapján vittünk színre egy táncszínházi produkciót, az idei bemutató alapjául szintén Kányádi-vers, a közismert Fekete-piros című költemény szolgál. Nagyon örvendek, hogy Juhász Zsolt rendező-koreográfus ismét elfogadta meghívásunkat, ő az előadás rendezője. A bemutatóra szeptember 20-án kerül sor, a Fekete-piros című produkcióval veszünk részt az erdélyi magyar hivatásos néptánc-együttesek október 3-a és 6-a között sorra kerülő vándortalálkozóján, amelyet az idén mi szervezünk. Mind az öt táncegyüttes jelezte részvételét a találkozón, amelynek első napjaiban az együttesek előadásait láthatja a közönség, október 6-án, vasárnap pedig a zsűri értékelése, a gálaműsor és a díjazás következik.
Az együttes életében változásokra is sor került: objektív okok miatt Füzesi Albert nem vállalta tovább a művészeti vezetői funkciót, utóda Varró Huba lett. Vannak új tagjaink, örvendünk, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán végzett hallgatók közül sokan felénk kacsintottak, többen jöttek hozzánk táncolni. Anyagi jellegű problémákkal nem küzdünk – a költségvetésünk kevesebb, mint a tavaly volt, de pályázatokkal pótoljuk a hiányzó összegeket. Tárgyalunk a református egyház által visszaigényelt, visszaszolgáltatási folyamat alatt lévő épületben található próbatermünkről, a Maros Megyei Tanács felajánlotta, hogy még 5 évig csak értünk béreli a szóban forgó épületet. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy nem egyszerű dolog táncosnak lenni ebben az alulfizetett szakmában, csodálom, hogy hogyan tudnak igen kicsi fizetésükből megélni a művészeink. És ez a fizetés sajnos nem tőlünk, a vezetőségtől függ.
A közelgő premierről, a Fekete-piros című előadásról a rendező, Juhász Zsolt szólt.
– Kányádi Sándor versét nem kell bemutatni senkinek, alapmű. A néptáncszínházi produkció nem óhajt politizálni, az erdélyi magyarság létezésével kapcsolatos sorskérdésekkel, méltósággal foglalkozik, azzal, ahogyan az erdélyiséget megélték, megélik múltban és jelenben egyaránt. 40 év telt el a vers írása óta, de az nagyon sok elemében ma is aktuális, így a mából indulunk ki. A kérdés, hogy mi történik ezzel a kultúrával, mi zajlik itt? Mindezt erdélyi néptáncokon és mai színházi világon keresztül. Örvendek, hogy a csíkszentdomokosi születésű, többszörös nívódíjas koreográfus táncmester, Kádár Ignác elvállalta a rendezőasszisztensi, Kiss Zsuzsanna és Szélyes Andrea-Natália pedig a jelmeztervezői munkát. Én pedig szívesen dolgozom itt, nagyon szeretem az erdélyi légkört, köszönöm, hogy itt lehetek.
Szélyes Andrea-Natália elmondta, nagy kihívás volt a ruhák megtervezése, hiszen a táncszínházi produkció egészen más jellegű munkát igényel, más a színpadi mozgás, Barabási Attila Csaba pedig az együttes új szervezőjét, Benedek Botondot mutatta be, aki – színművész lévén – színpadközeli ember, tapasztalatát pedig a kultúraszervezésben kívánja kamatoztatni.
– Nagyon sok újítással jelentkezünk a kezdődő évad során – árulta el Benedek Botond. – Ezek egyike, hogy honlapunk folyamatos frissítés alatt fog állni, követhető lesz rajta minden, ami az együttessel kapcsolatos, egészen a naprakész programig. Létrehoztunk egy Facebook-oldalt is, amelyen szívesen várjuk nézőink visszajelzéseit. Szeptember folyamán fellépünk Székelykeresztúron, Jedden, Nagyernyében, ezt követően pedig Sátoraljaújhelyen és terveink szerint Tokajban, illetve Nyíregyházán is. Azon dolgozom, hogy minél többször ellátogathassunk a Partiumba, az új bemutató mellett pedig tovább játsszuk a Szem látta, szív szerette..., a Vannak vidékek, a János vitéz, illetve a Farsangi hangulatok című előadásainkat.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Kiállás a székelyek mellett
A székelyföldi autonómiáért a világ több mint húsz városában tartanak szimpátiatüntetést, többek között Budapesten és több más magyarországi településen is utcára vonultak tegnap az emberek a Székelyek Nagy Menetelése melletti kiállásként. A főváros mellett Szolnokon, Debrecenben, Keszthelyen, Sárospatakon, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Tokajban, Szombathelyen, Gyöngyösön, Zalaegerszegen és Nagykanizsán is felvonulással fejezték ki szolidaritásukat a székelyföldiek autonómiatörekvése mellett demonstrálók.
Területi autonómiát a Székelyföldnek – ez állt azon a molinón, amely a budapesti Hősök teréről a román nagykövetség irányába elindult menet elején volt látható. A Civil Összefogás Fórum (CÖF) és a Székelyföldért Társaság kezdeményezte, tízezresre becsült menetet egy nemzeti színű és székely zászlókkal feldíszített, régi Csepel teherautó vezette fel, a plató oldalán lévő molinón pedig ez volt olvasható: "Magyarok! Veszélyben a székelyek!"
„A Székelyföldért megmozdult az egész világ” – jelentette ki György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke, miután a szimpátiamenet megérkezett a nagykövetség Thököly úti épületéhez. Bayer Zsolt újságíró eközben a Román Királyság és Erdély egyesülését kimondó Gyulafehérvári nyilatkozatnak a nemzeti önrendelkezést garantáló harmadik pontját idézte fel beszédében. Az eseményen ugyanakkor elhangzott, hogy a Civil Összefogás Fórum petíció átadására készül az Európai Unió és a román kormány számára. Mint Bencze Izabella, a CÖF alapítója és szóvivője elmondta, a dokumentumban felsorolják majd a várható jogsértéseket. Hozzátette: nem hagyják majd, hogy az Európai Unió "úgy rázza le magáról az autonómia kérdéskörét, mint ahogy azt eddig tette". Közölte: azt üzenik a román kormánynak, hogy az autonómia nem ördögtől való, ha egyetértésben, gyűlölködés nélkül hozzák létre, az aranyat ér nemcsak az ott élőknek, hanem az azt jóváhagyó államnak is.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)|

Egy politikai kalandor

– Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti - fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke az augusztus 15-ig tartó, 42. Tokaji Írótábor megnyitóján szerdán.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
Rámutatott: a tábor 2012-ben hirdette meg az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban című tanácskozását, amelynek idén érnek a végére, a 25. évfordulón stílusosan épp a rendszerváltozás időszakát vizsgálva.
A péntekig tartó tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálja, amelyeket hosszú évtizedekre - Szentmártoni János szavai szerint - a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom."
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? - tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását - válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" - mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy +nagy jövő+ megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk."
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan
társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Az írótábor elindítóinak szellemi hátterét a Tokajjal szomszédos Tiszaladány szolgáltatta, amelynek lakói ma is híven őrzik a népi írókkal - Sinka Istvánnal, Somogyi Imrével, Szabó Pállal, Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel - való kapcsolatuk emlékét, és ahová a mostani tábor résztvevői is elzarándokolnak.
MTI

42. Tokaji Írótábor
A médiában nagy visszhangot kapott kellemetlen incidenssel tarkítva, de érdekes gondolatokat felvető élénk eszmecserékkel és több rendezvénnyel gazdagítva augusztus 13–15. között lezajlott a 42. Tokaji Írótábor eseménysorozata. Több mint kétszáz író, költő, esztéta, irodalmár vett részt az összejövetelen, lengyel írók is voltak a Nagy jövő mögöttünk mottójú táborban.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség vezetője, az írótábor kuratóriumának elnöke összegzésében elvégzettnek nevezte azt a munkát, amelyet még 2012-ben az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei című tanácskozással indítottak el a tábor résztvevői.
A rendszerváltozás éveit felölelő korszak három tábor szakmai közönségének adott témaanyagot, amelynek feldolgozása az idei találkozón fejeződött be.
A munkát persze nem láttuk el maradéktalanul, hiszen nem is ez volt a célja az írótábornak, de számos olyan kérdést és témát érinthettünk, amelyek hozadéka az idő múlásával be fog igazolódni – fogalmazott Szentmártoni János, megköszönve a jelenlévőknek részvételt.
A pénteki plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. A résztvevők a nap folyamán felavatták Weöres Sándor és Határ Győző emléktábláját a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban.
Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke a tábor megnyitóján.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
A tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálta, amelyeket hosszú évtizedekre – Szentmártoni János szavai szerint – a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom".
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? – tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását – válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" – mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy »nagy jövő« megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk".
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Népújság (Marosvásárhely)

Vidékfejlesztési konferencia zajlott Zeteváralján
Október 6. és 9. között a Hargita megyei Zeteváralján, a marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ és a Reflex Környezetvédő Egyesület, a Magyarországi Éghajlatvédelmi Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége műhelykonferenciát szervezett Vidéki lehetőségek és kihívások a klímaváltozásban címmel. A rendezvényen 50 magyarországi és erdélyi önkormányzati képviselő, civil környezetvédő és vidékfejlesztő szervezet képviselője vett részt.
Vitaindító előadásában dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ vezetője az új vidékfejlesztési paradigmáról beszélt. Többek között arról, hogy a szeptember 5–6-án megtartott konferencián az EU 28 tagállamának küldöttségei kidolgozták és Phil Hogan, az EU mezőgazdasági és vidékfejlesztési biztosa vezetésével kihirdették az agrár-vidékfejlesztés alapvető dokumentumát, a Corki Nyilatkozatot. A nyilatkozat az elmúlt húsz év tapasztalatai és a jövőbeli tervek megfogalmazásával, az 1996-os első Corki Nyilatkozat felülvizsgálata nyomán jött létre, a tagállamok közösen kifejezett szándékainak rögzítésével a következő két évtizedre írja elő a vidékfejlesztés fejlődési irányát 10 pontban. Ezek röviden a következők: a vidék jólétének elősegítése, ami azt jelenti, hogy a vidékfejlesztési politikáknak a változatos vidéki területekre épülő fejlesztési stratégiákon és a többszempontú megközelítésen kellene alapulniuk. Ennek egyik kulcsa a vidéki értéktermelési láncok erősítése. Ez fontos letéteményese lehet a vidék életképessége növelésének. Ezért az elkövetkezendő időszakban olyan fenntartható kezdeményezéseket kellene támogatni, amelyek a versenyképes vidéki gazdaság fejlődését és a sokszínű mezőgazdasági termelés növekedését ösztönzik. Mivel a nyersanyagforrások végesek, fontos a vidéki környezet megőrzése, ami új szemléletet igényel az ember és környezete kapcsolatában a természeti és kulturális értékek megőrzésére irányuló elképzelésekben. Legalább ennyire fontos a természeti erőforrások hatékony kezelése, olyan innovatív, tudományos alapon működő és mindenki számára elérhető megoldásokkal, amelyekkel többet lehet termelni kevesebből. Mivel érezhetőek a klímaváltozás hatásai, ezért külön kihívást jelent a megváltozott klimatikus viszonyokhoz való alkalmazkodás. Hogy ez a fajta szemléletváltás hatékony legyen, szükség van az innováció és tudásátadás támogatására, a vidéki gazdák és vállalkozók közötti együttműködés, tudásátadás és hálózatkiépítés támogatására. Javítani kell a vidékfejlesztési elképzelések irányát, a helyi közösség kezdeményezéseit, annak érdekében, hogy a vidéki potenciált még hatékonyabban ki lehessen aknázni. Hogy minél több pályázati befektetést lehessen eszközölni vidéken, a vidékfejlesztési politikák közvetítését átláthatóbbá kell tenni hatékony és okos adminisztratív eszközök létrehozásával és bevezetésével, az adminisztratív terhek csökkentésével a kedvezményezettek és a nemzeti valamint regionális hatóságok esetében is. És ehhez kötődik az elszámolhatóság és teljesítmény javítása, amelyet összhangba kell hozni a célkitűzésekkel.  Vidéken még mindig a gazdasági követelményeket helyezik előtérbe a beruházásokkal, a fejlesztések, a táj- és a természetvédelmi értékek, az ökológiai funkciók elhalványulnak – mondta Hajdu Zoltán. A Corki Nyilatkozat értelmében szükség van vidéken is a kényelem, az urbanizáció szükségleteinek megteremtésére, de ügyelni kell arra is, hogy a vidék ne veszítse el természetközeli jellegét. Ezért integrált, összehangolt, a térségek sajátosságait figyelembe vevő fejlesztési programok kellenek. A jelenlegi uniós támogatási rendszer a nagyfarmereket, a nagygazdaságok kialakítását támogatja, a monokultúrás mezőgazdálkodás azonban megszünteti a táj biológiai sokféleségét. A fenntartható mezőgazdaság figyelembe veszi a biodiverzitást, az ökoszisztémák megőrzését. S erre leginkább akkor van szükség, amikor a klímaváltozás jelei egyre nyilvánvalóbbá válnak, hiszen vannak vidékek, ahol egyre kevesebb a víz, vagy a szélsőséges időjárás gyakran tönkreteszi a termést. Az új vidékfejlesztési paradigma szerint ahhoz, hogy a közösségek eleget tegyenek a jövőbeni kihívásoknak, rezilienssé kell váljanak. „A reziliencia általános értelemben rugalmas ellenállóképességet jelent, azaz valamely rendszernek – legyen az egy egyén, egy szervezet, egy ökoszisztéma vagy éppen egy anyagfajta – azon reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen alkalmazkodjék” – tudtuk meg az előadótól.
A konferencia előadói saját példájukkal igazolták, hogy vannak olyan törekvések, amelyek az említett Corki Nyilatkozat alapján újfajta szemléletet honosítanak meg a közösségekben. Erről beszélt többek között Laki György, Kajárpéc polgármestere, aki a nyugat-dunántúli vidéki fejlesztésekről tartott előadást. Majd a hazai jó példát Rodics Gergely, Magyarországról Erdélybe költözött környezetvédelmi szakértő szolgáltatta, aki a Csíkszereda és a Gyimesek között húzódó Pogányhavas kistérség által megvalósított projekteket mutatta be. Molnár Antal a Zemplén – Tokaj mentén húzódó Bodrog menti települések fenntartható falvakért elnevezésű mozgalmát ismertette. Nyugat-magyarországi példával állt elő Tóth Jenő, Őriszentpéter jegyzője, aki az Őrség menti, három országot összekötő törekvésekről beszélt. Német Zsolt a Fókusz Öko Központ nyárádgálfalvi törekvéseit mutatta be, míg Farkas István, a Magyar Természetvédők Szövetségének ügyvezető elnöke egy közösségi napkollektor felállításáról és működtetéséről, illetve a gyerekeknek szóló oktatási projekt sikereiről értekezett. A konferencián levetítették a projekt keretében készített Akiket a csillagok vezetnek című filmet, a Pentaton stúdió és a Fókusz Öko Központ közös alkotását, amelyben olyan személyeket mutattak be, akik önfenntartó módon gazdálkodnak – élő példái annak, hogyan lehet a Corki Nyilatkozat elveit gyakorlatba ültetni.
A konkrét esettanulmányok sem maradtak el. A konferencia résztvevői Énlakán, Kolumbán Gábor volt politikus vendégeiként, ismertették az élő örökség fenntartására tett erőfeszítéseket. Már István vidékfejlesztési szakértő gyümölcsfeldolgozó és -értékesítő hálózatát, illetve az üzemet is bemutatta. Tankó Ágnes programvezető a közösség által támogatott mezőgazdasági programba nyújtott betekintést. Az integrált vidékfejlesztés fontos kiegészítőjeként műhelymunkán dolgozták ki a résztvevők, hogy milyen lehetőségek rejtőznek a helyi természeti és épített örökséget értékesítő faluturizmusban. Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Kiket díjaztak a 45. Tokaji Írótáborban?
Felavatták Arany János emléktábláját a 45. Tokaji Írótábor résztvevői a tanácskozás utolsó napján Tokajban. Vasárnap kiosztották az írótábor díjait is.
Arany János emléktábláját, Györfi Sándor szobrászművész alkotását a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban helyezték el, majd a vasárnapi plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. Az írótábor díját az idén Nagy Zsuka nyíregyházi költő, szerkesztő vehette át. A Nagyhordó-díjat Pomogáts Béla író, a Hordó-díjakat pedig Dobozi Eszter író-költő, Cseke Péter irodalomtörténész és Turczi István író, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője kapta meg.
Az idén négynaposra bővült 45. Tokaji Írótábor Arany János munkásságára, valamint az elmúlt 200 év magyar irodalmának közvetítésében bekövetkezett változásokra és kihívásokra fókuszált. A szó útja – a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai és módozatai Arany Jánostól napjainkig címet viselő tanácskozás a megújulás jegyében története óta először kilépett a megszokott szakmai keretek közül, a tanácskozás ideje alatt családi programokat és egyéb kulturális rendezvényeket is szerveztek Tokajban és környékén.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)