Marosszentgyörgy és Tófalva között egy öthektáros római katolikus egyházi területen február 11-én letették egy karmelita kolostor alapkövét, amely ez év októberéig felépül. Az eseményen jelen volt dr. Jean Claude Périsset pápai apostoli nuncius, dr. Jakubinyi György érsek, Tamás József püspök és Baricz Lajos marosszentgyörgyi római katolikus plébános, továbbá több magyarországi karmelita nővér. Baricz Lajos örül, hogy Marosszentgyörgyre esett a választás, mert a karmelita kolostor imádkozó közösség, amely hatással lesz az egész egyházközségre. Dr. Jakubinyi György érsek elmondta, hogy a Szent István által alapított ezeréves erdélyi egyházmegyében a reformáció térhódításáig – 1567-ig, amikor a püspököt is elűzték – voltak szemlélődő rendek. Azóta ezek a rendek hiányoztak az egyházmegyéből. Márton Áron püspök 1938-ban kezdeményezte visszaállításukat, azonban a világháború közbeszólt. 1990-ben Bálint Lajos érsek kezdeményezésére Csíksomlyón elsőként megalakult a klarissza szemlélődő rend. Mivel több katolikus székely lány lépett be a magyarországi – sopronbánfalvi, szombathelyi és pécsi – karmelita kolostorokba, elérkezett az ideje, hogy Erdélyben is létrehozzák a rendet. /Mezey Sarolta: Felépül az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegye első karmelita kolostora. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 12./

Október 1-jén a lisieux-i Kis Szent Terézről elnevezett kármelita kolostort szentelt fel Marosszentgyörgy tófalvi határában dr. Jakubinyi György, a gyulafehérvári érsek. Életcélként az imádságot megnevező női szerzetesrend, a sarutlan karmeliták Erdélybe telepítése régi terve a Gyulafehérvári Főegyházmegyének, Jakubinyi György érseknek, aki ilyen értelemben vette fel a kapcsolatot a pécsi karmelita nővérekkel, akik vállalták a feladatot. Az alapkövet 2005 februárjában áldotta meg Jean Claude Perisset apostoli nuncius, az érsek és Tamás József segédpüspök. A munkálatok ezután kezdődtek meg. A kolostorban helyet kapnak: a kápolna, a közösségi terem, ebédlő, konyha, a nővérek cellái, gyertyakészítő és könyvkötő műhely, a varroda és a vendégfogadásra alkalmas helyiségek. Az építkezés költségét németországi és svájci segélyszervezetektől és érsekségektől, a Magyar Katolikus Püspökkari Konferenciától, a magyarországi Miniszterelnöki Hivataltól, a romániai Kultuszminisztériumtól, egyházi elöljáróktól és a hívektől sikerült összegyűjteni. Dr. Jakubinyi György érsek kijelentette: a karmelita kolostor építésével Márton Áron püspök álma vált valóra. /Mezey Sarolta: Felszentelték a marosszentgyörgyi Kármel kolostort. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 2./

Marosszentgyörgy és Tófalva között van a tavaly felépült karmelita női kolostor. Jelenleg három nővér él a kolostorban. A kis kápolna tervezését, megépítését végigkísérte Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános. A karmelita szerzetesek elsődleges feladata az imádkozás, igeolvasás. Olyan munkát vállalnak, ami mellett tudnak elmélkedni, imádkozni. A marosszentgyörgyiek számára nem idegen a szerzetesrendek jelenléte, hiszen hét évtizede még a ferences szerzetesek szolgáltak a helyi római katolikus templomban. /Az imádság mint életforma. Erdély első karmelita kolostora. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 16./

Immár három búcsújáró helye van a marosszentgyörgyi plébániának. A községközpontban tavasszal, a nemrég épült tófalvi templomban nyáron, a csejdi templomban a névadó Szent Gellért napján tartják a búcsút. A község legkisebb létszámú településén, Csejdén Baricz Lajos plébános kezdeményezésére épült fel a kis kápolna, amelyet október 2-án Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek szentelt fel. Bár a 300 lelkes falu katolikus híveinek száma mindössze 30 körül van, Baricz Lajos plébános templomot álmodott ennek a kis közösségnek is. A múlt évben Szent Gellért napján még csak az alap volt kiöntve, a hívek és a plébános, valamint a Favorit cég munkája nyomán szinte csodával határos módon egy év alatt készült el a Hosszú Péter tervezte épület. A névadó vértanúról s a gyulafehérvári püspökség alapításának ezredik évfordulóján elkészült templom jelentőségéről beszélt az érsek. A templomszentelést a Tófalva határában levő karmelita kolostorban tartott búcsú követte. /(bodolai): Érseki áldás a csejdi Szent Gellért-templomra. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 3./

Ünnepelt november 29-én, vasárnap Székes, történetének bemutatóján. A hajdan félezer lakosú település lakossága mára a felére apadt, mégis, az utóbbi időben kezd „divatba jönni”, mivel a megyeszékhelyhez közelebb eső Tófalván, Marosszentgyörgyön drágábbak a telkek. Aki nem csak pár évre készül ide költözni, annak érdemes tartósan berendezkedni. A könyv két szorgos gyűjtő-kutató, a nagyernyei Nemes Gyula és a helybeli falufelelős, Szakács Ferenc összefogásának a gyümölcse: Székes /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke ismertette a könyvet. /Bölöni Domokos: Bemutatták a falu könyvét. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 3./

Székes falutörténete
Nemrég jelent meg a Marosvásárhelytől nem messze fekvő Székes falutörténete. (A Nagyernye községhez tartozó falu a Dána-patak völgyében, festői környezetben terül el, megközelítésére a Marosszentgyörgy–Tófalva köves út, vagy Ikland felől, a főútról letérő út ajánlott. A település történetéhez kapcsolódik a székesi előnevű Bercsényi család, melynek leghíresebb férfitagja, Bercsényi László a Rákóczi-szabadságharc egyik hadvezére volt.)
A könyv nem monográfia, szerzői nem is ezt tűzték ki célul (kötetük alcíme: Adalékok a falu monográfiájához), hanem egy tárgyilagos, átfogó falutörténet, amely a helység története legfontosabb mozzanatainak bemutatására vállalkozik. A már kiforrott séma szerint a szerzők előbb elhelyezik a falut szűkebb környezetében (A falu földrajzi-természeti viszonyai c. fejezet), majd a település kialakulásának történetét vázolják. A szerzők tájékozottságát jelzi, hogy a falu határában levő legelső emberi települést kutatva, a néphagyományok, Orbán Balázs feljegyzései és a régészeti repertóriumok adatai mellett a közelmúlt régészeti ásatásainak eredményeit is ismertetik. A következő, a helyneveket ismertető fejezet előnye, hogy térképre helyezték a ma használatos helységneveket.
A népességtörténetet külön rész taglalja: ez a népességeredetet, a társadalmi csoportokat (helybeli nemesi családok, jobbágyok, zsellérek), és a nemzetiségi összetételt vázolja. Igen értékes családtörténeti adatokat gyűjtöttek össze a szerzők, és a jómódú családok fényképeiből bepillantást nyerünk ezek életmódjára, kedvteléseire.
A 19. század eleji földművelők életmódját (lakásbeosztás, berendezés, gazdasági eszközök, öltözködés) ötletesen egy hagyatéki leltár segítségével rekonstruálják, ezután a falu 20. századi életmódját részekre tagoltan (ruházat, táplálkozás, staférung, építkezés és berendezés) mutatják be. Külön előnye e fejezetnek, hogy a ruhadarabok leírásán túl a viselet alakulására ható körülményeket is ismertetik, ti. a harisnya a katonai egyenruha része volt, és a különféle színek tulajdonképpen a különböző alakulatokat jelölték.
A település gazdasági helyzetét a különböző összeírások alapján a 18. század közepétől írják le, majd a 19. század végétől napjainkig a birtokviszonyokra, művelési ágakra (állattenyésztés, földművelés), majd a történelmi folyamatokra (kivándorlás, kuláklisták, kollektív gazdaság létesítése és megszüntetése) bontva ismertetik. Ezért is furcsa, hogy a szerzők a 19. század végi, a földhasználat racionalizálását célzó arányosítási-tagosítási akciót ezt követően egy külön fejezetben tárgyalják.
A különböző katonai összeírásoknak, sorozóíveknek köszönhetően a szerzők bőséges forrásanyaggal rendelkeztek ahhoz, hogy külön fejezetet szenteljenek a fegyverforgató székesieknek (az 1602. évi összeírástól a második világháborúig), benne a székesi előnevű Bercsényi Miklós és Bercsényi László hadvezéri tevékenységének.
Az egyháztörténeti rész felekezetek szerint ismerteti a székesi katolikus, református, unitárius egyházak, valamint egyházi épületek történetét (kissé zavaró, hogy az itt szolgáló Décsi János lelkész pár költeményét is ebbe a fejezetbe szúrták be a szerzők), ezt követi a helybeli temetők és síremlékek ismertetése.
Az oktatástörténeti fejezet a református felekezeti iskola, a két világháború között létesített rövid életű román tannyelvű iskola, majd az állami iskola történetének bemutatása, de tartalmazza a fontosabb közéleti vagy szakmai pályát befutott székesiek névjegyzékét is.
A közművelődés terén igen gazdag a falu története, hiszen 1877-től van írásos bejegyzés a székesi református dalárdáról, de működött itt zenekar, tánccsoport és színjátszó kör is.
A következő fejezetben a helybeli népszokásokat (gyermekjátékok, hagyományok, hiedelmek) tárgyalják a szerzők, itt kiemelendő a székesi szőlőszüret különlegessége, hiszen aznap a szőlősdomb tetejéről zenekar húzta a talpalávalót a szüretelőknek.
A közigazgatással foglalkozó rész a faluközösség működését, a helybeli falusbírák és esküdtek neveit, a helység pecsétjét, majd a közigazgatás működését ismerteti napjainkig, súlyponttal a 20. század második felére. Az egészségvédelemmel foglalkozó fejezet a 19–20. századi, Székessel kapcsolatos egészségügyi adatokat mutatja be.
A Székes vonzáskörében című rész a székesi származású, ott dolgozó vagy oda telepedett "jelentősebb" személyeket mutatja be. Az utolsó fejezet a Székesen lakó, vagy ott hétvégi házzal rendelkezőket sorolja fel, ezek szerint 2008 elején 95 család lakott a helységben, emellett 41 hétvégi ház, 12 lakatlan ház és 25 üres telek volt.
A Mellékletek részben színes fényképeket láthatunk a legfontosabb székesi középületekről, és helyet kapott néhány Székeshez kapcsolódó dokumentum is.
A könyv a település történetének jó áttekintése. A kisebb formai és fogalmazásbeli hibákon túl azonban pár esetben hiányérzete támad az olvasónak. A lelkiismeretesen összegyűjtött adatok nyomán megfogalmazódó kérdések megválaszolásának több helyet kellett volna szentelni. (Például az a tény, hogy a település lakossága 150 év alatt több mint a felére csökkent, bővebb magyarázatot kívánt volna.)
A könyv másik előnye, hogy a közelmúlttal is foglalkozik. Itt nem "szépít", nem rejti véka alá a falu nehéz állapotát, a mezőgazdaság nehéz helyzetét, de ismerteti az innovatív, előremutató próbálkozásokat is.
A kötet jól strukturált, átfogó képet ad a település történetéről, kiemelve a helyi különlegességeket, és igen gazdag fényképgyűjteményével szemet gyönyörködtető, tartalmas olvasmány. (Nemes Gyula–Szakács Ferenc: Székes. Adalékok a falu monográfiájához. Marosvásárhely, 2009, Mentor Kiadó.)
László Márton. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Identitásválság Marosszentgyörgyön
Marosszentgyörgy gazdasági fejlődése megváltoztatta a település etnikai összetételét: a magyarok mára az összlakosság kevesebb mint felét teszik ki. Sófalvi Szabolcs polgármester azonban tenni akar a község elrománosodása ellen: a tanács új magyar utcanevekről döntött, kétnyelvű táblákat helyezett ki, az iskola udvarán pedig hamarosan Petőfi-mellszobrot avatnak. Az idő rövid, és sok a teendő, mivel az elöljáró szerint megtörténhet, hogy többé nem lesz magyar polgármestere a településnek.
Az erőteljes románosodás ellenére is megpróbálok magyarkodni, a szó nemesebbik értelmében. Mivel szerintem a községnek most van utoljára magyar polgármestere, úgy érzem, hivatalbeli kötelességem ezt megtenni” – állítja Sófalvi Szabolcs, Marosszentgyörgy 2008-ban megválasztott elöljárója.
A nagyközség demográfiai adatai évről évre változnak; egyre több városlakó költözik ki a Vásárhellyel összenőtt településre. Míg 1992-ben Marosszentgyörgynek 7120 lakosa volt, 2002-ben ez a szám 7900-ra duzzadt. Mára mintegy 10 ezren lakján a települést, az egykor abszolút többségben lévő magyarság pedig kisebbségbe szorult. A polgármester szerint a 2002-ben még 58 százalékban jelen lévő magyarok mára az összlakosság kevesebb mint felét teszik ki.
Kiküszöbölnék a visszásságokat
A községközponthoz tartozó három településén, Tófalván, Csejden és Szentgyörgyön elsősorban román családok vásárolnak telkeket és kezdenek építkezni. Az utóbbi években a községközpontban új lakónegyedek, utcák létesültek, a lakosság és a vállalkozások számának növekedése ugyanakkor gazdasági gyarapodáshoz is vezetett. Jelenleg Marosszentgyörgy a megye egyik leggazdagabb községének számít.
„Mindez szép és jó, csakhogy a település elveszíti identitását. A város közelsége pedig csak fokozni tudja ezt a veszélyt. Erről a volt községvezetők is tehetnek, azok, akik nem voltak hajlandóak életbe ültetni néhány, a magyarság számára fontos tanácsi határozatot: az utcák, terek átkeresztelését, nem szolgáltatták vissza a történelmi egyházak elkobzott javait. De földet adtak a vásárhelyi ortodoxoknak vagy beengedték a kastély területére a most is ott állomásozó csendőrséget” – magyarázza a fiatal RMDSZ-es elöljáró, aki megfogadta: mandátuma alatt mindent megtesz az eddigi visszásságok ellensúlyozása érdekében.
Lesz még magyar polgármester?
Marosszentgyörgyön az etnikai arányok felborulásával egyetemben a közhangulat is változott, vagy legalábbis egyesek mindent megtettek annak érdekében, hogy változzon. A 2008-as helyhatósági választások alkalmával a városból ideköltözött egyik újgazdag román jelölt alpári hangnemű magyarellenes uszításba kezdett az RMDSZ jelöltje ellen.
Sófalvi szerint az ellenfél lejáratására jelentős pénzösszeget szóró Andrei Moscviciov taktikája bumerángként hatott: példaértékű összefogásra ösztönözte a község magyar lakóit, így Sófalvi elsöprő győzelmet aratott a sovén megnyilvánulásokban dúskálódó üzletember és pártja fölött. Marosszentgyörgyön az RMDSZ tíz, a román pártok együttvéve öt képviselőt juttatott a tanácsosi estületbe.
„Mivel a helyhatósági választások óta is egyre több román nemzetiségű új lakos folyamodik marosszentgyörgyi személyazonossági iratokért, nem valószínű, hogy ezt a győzelmet meg tudnánk ismételni. Legjobb esetben Szentgyörgyinek még egy mandátum erejéig lehet magyar elöljárója, de az is kétséges” – mérlegeli az RMDSZ esélyeit Sófalvi Szabolcs. Mint mondta, a jelenlegi tényállás és a kedvezőtlen tendencia sarkallta arra, hogy időben törlessze az önkormányzat két évtizede halmozott, tetemes adósságait a magyar lakosság fele.
Életbe ültetett kétnyelvűség
„Egy idegen, aki belépett a faluba, nem tudhatta, hogy ez valamikor magyar település volt, de talán még azt sem, hogy a mai napig magyar közösség él itt. Az utcanevek, a szobrok, az elhanyagolt kastély egyáltalán nem a mi múltunkról tanúskodtak” – állapítja meg a polgármester. Amikor egy évtizeddel ezelőtt a Krónika ugyanezt a tényt jelezte Sófalvi elődjének, szóvá téve, hogy a községben egyetlen utca sem viseli magyar személyiségnek a nevét, Vízi József azzal replikázott, hogy „De románnak sem!”. Annak ellenére, hogy az utcák későbbi átkereszteléséről még a 2004–2008-as időszak alatt döntött a helyi önkormányzat, Vízi nem ültette életbe az akkor még tanácsosként dolgozó Sófalvi kezdeményezésére született önkormányzati döntést.
Az új nevek, akárcsak a kétnyelvű táblák az elmúlt nyáron kerültek a helyükre. A Fő út egyik szakasza gróf Petki Dávid, a kastély parkja annak néhai tulajdonosának, Máriaffy Lajosnak a nevét viseli. Továbbá utcát neveztek el többek között Márton Áron püspökről, Török János 1848-as forradalmárról, Bolyai János matematikusról, Bányai József földesúrról, a község főtere pedig a település védőszentjéről, Sárkányölő Szent Györgyről kapta a nevét. A fél éve kitett táblákat eddig nem is rongálták meg, nem is lopták el.
A fiatal polgármester tervei között szerepel, hogy a jövőben Kossuth Lajosról is nevezzenek el utcát. „Ha már Marosvásárhelyen nem lehet, akkor legalább Marosszentgyörgyön lesz Kossuth utca” – jegyzi meg mosolyogva. Addig is Petőfi-mellszobor kerül az iskola elé, ahová a tanintézmény 90-es évekbeli román vezetősége, a helyi tanács megkerülésével a magyarellenes tetteiről elhíresült, a falu határában, 1849-ben meggyilkolt Constantin Romanu-Vivu szászrégeni prefektusnak állított emléket.
Községháza vagy kocsma lesz a kastélyból?
Hosszas huzavona után Máriaffy Lajos kommunista érában tönkretett kastélya visszakerült a gróf családjához. Az önkormányzat a helyi közösség részére szeretné megmenteni az 1870 körül épült kétszintes ingatlant, a település egykori gyöngyszemét. Az épület visszaszolgáltatásáig jó esély mutatkozott erre, azonban amint a leszármazottak visszaszerezték a kastélyt, megfeledkeztek arról az ígéretükről, miszerint telekkönyvezés után a két történelmi magyar egyháznak, a római katolikusnak és a reformátusnak adományozzák. „Inkább áruba bocsátották, amihez egyébként joguk volt, ám az épület állagához képest horribilis összeget kérnek. Mint várható volt, a művelődési tárca lemondott az elővásárlási jogáról, az önkormányzat viszont szeretne élni ezzel a lehetőséggel.
Nekünk nem mindegy, hogy a polgármesteri hivatalt költöztetjük oda, és egy falumúzeumot létesítünk az épület egyik szárnyában, vagy egy idegen vásárolja meg, és kocsmát meg panziót nyit, vagy netán még azt sem. Nem mindegy, hogy ez a valamikori csodálatos épület továbbra is Máriaffy-kastélyként él a köztudatban vagy egy bizonyos vendéglátó-ipari egység nevét kapja” – figyelmeztet a polgármester. A család jogi képviselője, Rózsa József marosvásárhelyi ügyvéd előbb 800 ezer eurót kért a neoreneszánsz épületért, majd 600-ra csökkentette az árat. A tanács által megrendelt felmérés alapján az ingatlan mintegy 200 ezer eurót érne, a restaurálási költségek pedig legalább félmillió euróra rúgnának. A meglehetősen nagy árkülönbség ellenére mindkét fél a méltányos megoldásban bízik, és a másik engedményét várja.
A falu épített örökségének másik értéke a 13. században épült római katolikus, kazettás mennyezete 1750-ből való, de egy sajnálatos mulasztás következtében kimaradt a műemlék jellegű épületek lajstromából. A polgármester és a tanácsosok most azt szeretnék, ha többnyelvű plakettek, elhelyezésével sikerülne a község történelmi múltját ismertetni.
Szívességek az ortodox egyháznak
Baricz Lajos plébánostól megtudtuk, a római katolikus egyházat sokkal inkább elkeseríti az a vita, ami a vagyona körül folyik. 2008-ig javarészt csak az ortodox egyház kapott földet a községben, míg a katolikusok és reformátusok a mai napig hiába kérik jogos tulajdonukat. „Valóban így van, az előző községvezetés csak az ortodoxoknak adott földet, és hogy jobb legyen, nemcsak a szentgyörgyi parókiának, hanem a vásárhelyinek is, amelynek az égvilágon semmi köze nem volt a faluhoz. Ezt a helyzetet kellene valahogy helyrehozni” – mondja Sófalvi Szabolcs, de belátja, nem lesz könnyű dolga.
A prefektúra keretében működő földosztó bizottság részéről hatalmas etnikai és politikai nyomást érez. „A hozzá nem értés és a rosszindulat párosul egyes bizottsági tagokban, de főleg a prefektúra vezető jogászában” – ismeri el Csuszner Ferenc, aki maga is tagja a testületnek. Szerinte a bizottság legutóbbi döntése, mely az egykori jogos tulajdonosok ellenében egy állami fantomvállalatot favorizál, újabb pert helyez kilátásba. A marosszentgyörgyi önkormányzat emiatt nemcsak a történelmi egyházak kéréseit odázta el, de mindmáig a Máriaffyék földjeit sem tudta visszaszolgáltatni.
„A mezőgazdasági kutatóállomás adminisztrálja azokat a földeket, a prefektúra meg arra int, hogy most telekkönyvet állítsunk ki a nevére. Hogy milyen kutatás folyik ott, arról jobb nem beszélni, de tudjuk: a román állam számára nem is az a fontos” – állítja a községgazda. Sófalvi úgy érzi, sok román hivatalnok azért próbálja átverni, mert 36 évesen fiatalnak és tapasztalatlannak tartják. Legutóbb az útügy vezetőjével folytatott szócsatát, amikor közölte: a községközpontban nemcsak a helységnévtáblák, hanem az irányjelzők is kétnyelvűek lesznek. A polgármester a magyar feliratok elhelyezését szeretné elérni a Marosszentgyörgyön megtelepedett román vállalkozók részéről is.
A legtöbb, akivel elbeszélgetett, hajlott a megoldás elfogadására. „Én csak a törvényes jogok tiszteletben tartásához ragaszkodom, azokat pedig megtagadni nem lehet” – vallja Sófalvi Szabolcs, és egyben arra biztatja Maros megye többi RMDSZ-es polgármesterét is, hogy merjék felvállalni magyarságukat és az általuk képviselt szövetség programját.
Szucher Ervin. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Élet a Virgó vize mentén – falumonográfia-bemutató Csejden
"E kicsi falu mindig értéket adott, vigyázni kell rá"
Nemes Gyula nagyernyei helytörténész legújabb falumonográfiáját mutatták be múlt hét végén Csejden, a helyi kultúrotthonban. Élet a Virgó vize mentén. Adalékok Csejd és Tófalva monográfiájához – címmel a Mentor Kiadó gondozásában megjelent, szép kivitelezésű kiadványt a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal, a marosszentgyörgyi tanács, Sófalvi Szabolcs polgármester támogatta.
"Magyar nyelven e két faluról keveset vagy szinte semmit nem írtak az utóbbi évtizedek során. Múltunk, elődeink minél jobb megismerése gazdagabbá tesz lelkileg, szellemileg, és örömtelibbé, otthonosabbá teszi e környéken való létünket. Olyan érték, ami segíti a lokálpatriotizmus kialakulását, elmélyíti a szülőföld, nemzetünk szeretetét, hozzásegít, hogy Marosszent-györgy, Csejd, Tófalva mindannyiunk számára igazi otthonná váljon" – olvashatjuk Nemes Gyula legújabb monográfiájában Sófalvi Szabolcs gondolatait. Maros- szentgyörgy fiatal polgármestere már korábban is kinyilvánította, hogy fontosnak tartja a község és a hozzá tartozó falvak monográfiáinak megjelentetését, "hiszen értéket, maradandó értéket kell alkotni". Ezt hangsúlyozta Csejden is, ahol első ízben tartottak könyvbemutatót, tehát ilyen szempontból is "történelmet írtak". A monográfia telt házas bemutatóján Muresán Kilyén Emma tanárnő üdvözölte a közönséget. Elmondta: "a szülőföldhöz való kötődéshez ezer szálra van szükség, és emléket állítani is sokféleképpen lehet – a falumonográfia megírása az egyik maradandó emlék, amit állíthatunk". "E kicsi falu mindig értéket adott, vigyázni kell rá" – jelentette ki. Biró Jenő csejdi lelkipásztortól megtudtuk, már évekkel ezelőtti megszületett az ötlet, hogy jó lenne Csejdről könyvet írni, és az a gondolat is felmerült, hogy ő írná meg. "Nem vállalhattam fel e feladatot, mivel nincs hozzá képesítésem, tehetségem, adottságom. De mertünk ábrándozni róla, hiszen a szülőföld, múltunk, kultúránk, őseink szeretete összefogó kapocs, és az átörökítés kötelessége a csejdi embernek is. Fontos megírni a falu történetét, amíg lehet, amíg van mit. Nemes Gyula helytörténész vállalta, a polgármesteri hivatal pedig anyagi támogatást nyújtott, a kiadvány megjelentetését, e régi álom megvalósulását a gyülekezet, a presbitérium is támogatta. Ötszáz év történéseit lehetetlen egy könyvben történelmi pontossággal megörökíteni, de tartalmas könyvet vehetünk kézbe, amely segíti nemzeti öntudatunk erősítését"– hangsúlyozta Biró Jenő lelkész.
A könyvet méltatva dr. Tamási Zsolt történész, a marosvásárhelyi 7-es általános iskola igazgatója nem szakmai kritikát fogalmazott meg. Csejdről, arról a kis zárt világról beszélt, amelynek mindennapi hősei – és Csejden sok ilyen mindennapi hős van – példaértékűen éltek, családot tartottak össze, gyerekeiknek megélhetést biztosítottak. "Csejd közel van, de félreesik. Olyan világ, amelynek népszokásai, hagyományai "mások", mint a környékbeli településeké. Kevés a falura utaló szakirodalom, régészeti anyag. Épített örökség, fennmaradt történetek, megtalálható írásnyomok szükségesek egy falumonográfia megírásához, Nemes Gyulának viszont sikerült "bemérnie", milyen lehetett Csejd, amelyről kevés volt az írásos anyag. Fehér foltot tüntetett el, érthetőbbé vált a nemzet története" – mondta a történész. Hangsúlyozta: a kötet szerkesztésében fontos szempont volt az is, hogy tükrözze a viharos változásokat a falu történetében. A különböző történelmi korszakok helyet találtak e könyvben, abban a zárt világban, amely a maga csendjében élte életét, ugyanakkor a nemzet nagy történéseiben mindig részt vett. A könyv tárgyalja azokat a társadalmi változásokat, amelyek behatárolták a falu életét, a falu lakosai magukénak érezhetik a történelmet, a kötet pedig a színes képek mellett közösségi albumot is tartalmaz, felsorolva azokat, akikre a falu büszke lehet. De nem csak erről szól a monográfia. A csejdi híres borokról is megtudunk egyet s mást, vagy arról, hogy hogyan szerveződött a falu táncmulatsága, kik jártak farsangolni, milyen volt a locsolkodás, a lakodalom, a halotti tor, a kalákázás, a cimboraság. Erőt lehet belőle meríteni a jövő építéséhez. A szerző, Nemes Gyula az adatgyűjtésről, a könyvszerkesztés folyamatáról beszélt.
"Az anyag gyűjtés könnyű volt, hiszen ez már a negyedik falutörténetem – Csejd-Tófalva előtt jelentek meg a Nagyernyéről, Székesről, Marosszentgyörgyről írott monográfiáim – , és már van némi tapasztalatom abban, hogy hol mit kell keresni, hogyan kell kiválasztani az adatközlőket, milyen bibliografiát kell átnézni, stb.. A Csejd-Tófalva monográfiához az anyagokat a Szentgyörgy- monográfiával szinte párhuzamosan gyűjtöttem, írtam. Jelenleg Csíkfalva falutörténetén dolgozom, egyelőre az adatgyűjtésen Tulajdonképpen minden falutörténet megírása egy kihívás, de ha az ember valamit jószívvel es kedvvel tesz, akkor nem nehéz. Persze a megjelent munka látványa sikerélmény, ami további munkára ösztönöz" – jelentette ki a szerző.
A könyvbemutatót, amelynek végén a szerző dedikált, a Sola Musica kórus előadása, illetve Lörinczi Izabella szavalata színesítette.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

BÖZÖDI GYÖRGY (1913–1989)
A százéves szerző és a hetvenöt éves Székely bánja
Erdélyi írástudók vállalt sorsára példa a Bözödi Györgyé is: forgandó hatalmakkal és rosszabbra forduló, „körülményekkel” kénytelen mindegyre szembefordulni, aki becsületes, s aki számára az írott magyar szó ekként a cselekvés egyetlen lehetősége, módja maradt. A Székely bánjamár a két világháború közötti romániai magyar irodalom romantikára hajló vagy népmegváltói szemléletével is ellenkezett, nem is adta ki sem az Erdélyi Szépmíves Céh, halinakötésben, sem a Hitel; tizenhat fiatal írónak kellett összeállnia, hogy napvilágot lásson. A második „közhatalom-változás” után pedig, amikor 1943-ban, a Magyar Élet kiadásában harmadszor megjelent, Bözödi az új viszonyok között sem látta szükségesnek változtatni rajta (csupán kibővítette a Marosszékről szóló fejezettel) – hiszen, az ígéretek és remények ellenére, a szegény székelységnek nem a sorsa, hanem csak úri vezérkara változott. Az újabb történelmi fordulat után aztán a könyv meg sem jelent többé.
Hasznos és szükséges lett volna pedig, nem csupán a nemzetiségi kérdésnek nevezett akut tünetcsoport vizsgálatához és a felette máig folyó viták egészséges légkörének megteremtéséhez, hanem talán az irodalom új- és stílromantikus lelkesedését, energiáit is segítette volna a szűkebb és szürkébb valóság felé fordítani, fennköltség helyett a mélységre irányítva azt. Hiszen Bözödi György bevallottan egy szívós előítélet cáfolatát készíti könyvében. E bűbájos téveszme szerint a székelység egészséges és erős, egységes és szabad emberek közössége: szálfaemberek szűz erdők szálfái tövében. Ez a kényelmes és megnyugtató szemlélet, Bözödi György tanúsága szerint, a múltban a gyakorlatban is óriási károkat okozott a szegény székelységnek, hiszen nem tartotta szükségesnek megoldani az eszményinek minősített gazdasági, társadalmi, szellemi életben megsemmisítő kényszerűséggel felmerült kérdéseket. A fenyvesek ködlő mítosza még ma is sokszor eltakarja a valós problémákat, s gyakran a legjobb akarattal is mesék festett köntösét, vágyott és képzelt díszeit ruházzuk rájuk, hiába hogy ezek alól szemünkbe szúrnak a tények, adatok...
Bözödi György a harmincas évek elejétől kezdve gyűjtötte adatait, amikor Magyarországon is megindult a falukutató munka (de „anélkül, hogy egymás munkájáról, terveiről tudtunk volna!”), és két évvel a Puszták népe után, 1938-ban került a közönség elé és a kritikák össztüzébe a Székely bánja...Helyzetfelméréséből kiderül, hogy a székelység a valóságosnál hosszabbnak tűnő századok óta nem szabad, csupán csak zárt közösség, melyet a váltakozó uralkodók és hatalmi rendszerek legalább annyira sújtottak, mint a belső széthúzás, az osztály- és felekezeti torzsalkodások (a „három bevett vallás” földjén, Erdélyben!), a földnélküliség és a népbetegségek, a lelkiismeretes vezetők hiánya és az elzártságból fakadó konzervativizmus, mely megtartó erő ugyan, de meg-megakasztó is; a szóban forgó időszakban pedig, az első világégést követő „közhatalom-változás” után a királyi Románia elnemzetlenítő politikája, mely gazdasági és kulturális tekintetben egyaránt hátrányos megkülönböztetést érvényesített vele szemben, mind a földreform megvalósításakor, mind a szövetkezeti gazdálkodás kísérletének elfojtása, mind pedig oktatási és szellemi életének szétzilálása terén.(...)
„A múlt tévedései talán a jövő tanulságai lehetnek – írja Bözödi György könyve harmadik kiadásának Előszavában.– Reményünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe(kiemelés tőlem – Cs. L.), és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket, és közelebb visszük a valósághoz. Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert éreztem: kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. DE az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.”
Ki hát ez az író?
Bözödi György Székely bánja című könyvének sorsát többnyire ismerjük: ha a székelység életét nem is, az íróét egy életre meghatározta. Kis közösségekben az írástudók sorsa óhatatlanul a népé: példázza azt is...
(, 1985)
Népesedés
A nemzetiségi viszonyok alakulásáról nincs egységes kimutatás, ellenben különböző statisztikák alapján a románság jelentős növekedését állapíthatjuk meg. 1934 végén így oszlott meg a Székelyföld lakossága nemzetiség szerint a megyei főorvosi hivatalok jelentése alapján:
Román % Magyar % Más % Összesen
Udvarhely 7.885 6,03 119.468 91,46 3309 2,51 130.662
Csík 14.953 10,42 125.336 87,42 3101 2,16 143.390
Háromszék 25.828 18,34 112.961 80,25 1976 1,41 140.756
A legmagyarabb Udvarhely megye tehát 91 százalékban magyar, míg Háromszék csak 80 százalékban. Ismeretes az a törekvés, hogy azokat, akiknek családjában román ős is előfordul, románnak könyveljék el. A románság kritériumának az ortodox és görög katolikus vallást tekintik, holott sok görög katolikus vallású székely is volt a háború előtt a székelyföldi román görög katolikusok mellett. Az utóbbiak külön egyházakba tömörültek, külön román iskoláik voltak, mellettük a görög katolikus vallású székelyek számát a tusnádi kongresszus 1902-ben 22 000-re becsülte, és ezek részére, kik főleg Csíkban és Háromszéken laktak, magyar görög katolikus püspökség felállítását javasolta. Az is ismeretes, hogy az erdélyi magyarság kereszténységre térésekor a görögkeleti vallást vette fel és a magyar történészek nagy része azt tartja, hogy a mai görög katolikus székelyek vallásának eredete idáig nyúlik vissza.
De ennél a magyarázatnál sokkal fontosabb figyelembe venni azt a tényt, amelyet számos oklevél igazol, hogy a székelyek a XVI. század óta, a fokozatos elszegényedés következtében igen gyakran térnek át a keleti egyházba, hogy ezáltal mentesüljenek a papi bér fizetése alól. Ősi székely nemesi családok tagjait találjuk az oklevelekben Vazul és más román keresztnévvel, míg a család többi ága megmaradt római katolikusnak vagy protestánsnak. A nagybirtok kialakulásával és a földesúri hatalom kifejlődésével ennél is fontosabb tényező járul a vallási kérdéshez, olyan, mely szoros kapcsolatban áll a jobbágykérdéssel. Erdély úgy él ugyan a köztudatban, mint a vallásszabadság klasszikus földje, de ez nem akadályozta meg abban a földesurakat, hogy jobbágyaikat és a községükben lakó szabad székelyeket vallási alapon üldözzék A merészebb történetírók ennyit bátrak voltak bevallani már a múlt században, és ennek keretében próbálták megmagyarázni azt, hogy a földesurak miért változtatták át az uralmuk alatt álló magyar falvakat román lakosságúvá. Mert ez történt a Székelyföld sok községében, főleg Maros megyében, ahol a földesúri rendszer legáltalánosabban volt elterjedve. Több marosmegyei község, mint Szentlőrinc, Sárd, Mosony, Nyárádszentandrás, Marosszentgyörgy, Bárdos, Szabad, Tófalva, Maroskeresztúr, Nyárádtő, Meggyesfalva stb. székely községek a XVII. század elejével kezdődőleg elrománosodtak vagy elpusztultak. A földesurak magyarok voltak és nagyrészt katolikusok, képtelenségnek látszik tehát, hogy az elrománosodásnál vallási szempont játszott volna közre, hiszen a románok görög katolikusok maradtak és maguk a földesurak létesítettek számukra görög katolikus templomot és hoztak bele görög katolikus papot. De az sem hihető el, hogy a román jobbágyokat azért telepítették volna, mert katolizálásukat inkább remélhették, mint a protestáns magyarságét. A hitbeli kérdés csak ürügy volt, a külszín, mellyel eltakarták a lényeget. Azért terelték történészeink is erre a figyelmet, hogy a súlyosabb igazságot ne kelljen kimondaniok.
Az átalakulás hátterében a jobbágyszerzés áll. Tófalva esete megvilágítja az elrománosodások történetét. Tófalva lakói az 1614-i és későbbi lustrákban szabad székelyek, akiket a községbe adományozás útján telepedett földesúr csak két módon tehetett jobbággyá: vagy erőszakkal, vagy ha önként szolgálatába állnak. Miután ez az utóbbi nem történt meg, és a székelyek jobbágyságra kényszerítése büntetéssel járt, ha kitudódott, a földesúr egy újabb, harmadik módszerhez folyamodott: a székely református lakosságot román vallásra igyekezett téríteni, hogy mint románokat büntetés nélkül tehesse jobbágyaivá. A nép egy része áttért, a másik rész ellenszegült, mire a földesúr széjjelverte őket, helyükbe pedig románokat telepített. Ez történt a XVIII. század kezdetén. „A polgári szabadság ily megsértése ellen senki sem lépett ez időben fel”, csak a szomszédos csejdi ref. egyházközség próbálta az egyház jogait megvédeni, de eredménytelenül. A tófalvi ref. egyházközség 1756-ban megszűnt, földjeit, kaszálóit, templomhelyét a földesúr, Bálintith István báró foglalta el, harangját pedig körtefáji udvarába szállította. A csejdi egyházközség sokáig folytatta a pert az elpusztult egyházközség vagyonáért, de a földek részint a földesúr, részint a Tófalván létesült görög katolikus egyházközség birtokában maradtak. Ez a vázlata a székely községek XVIII. századbeli pusztulásának. Kisebb-nagyobb eltérésekkel így folyt le mindenütt a változás. Meggyesfalva földesura, gróf Kornis Zsigmond, Erdély akkori kormányzója a község református népének katolikus vallásra térítését használta fel eszközül. A kormányzó 1716-ban karhatalommal elfoglalta a református templomot, jezsuitákat telepített belé, az ellenszegülő népet pedig szétverte, a falut a földdel egyenlővé tette, Marosvásárhely közvetlen közelében. Az üldözött protestánsok elköltöztek, helyükbe a földesúr román jobbágyokat telepített. A katolikus templom megmaradt, de hívek nélkül, a község tiszta románná lett. Testvéregyházközsége, Székelykakasd, ahová annak idején nem ért el a földesúri hatalom, ma is tiszta székely község. Hasonló sors jutott osztályrészül Sárd és Mosony községeknek, pusztulásuk oka a hűbériség. Nemkülönben Nyárádszentandrás, Marosszentgyörgy és Nyárádtő községeké is. Szentlőrinc, Bárdos és Szabad átalakulásánál közrejátszott részben a török és tatár pusztítás, a földesurak kevesebb akadály árán cserélhették fel a székely lakosságot románokkal. A szentlőrinci elpusztult ref. egyházközség földjeit, templomát és parochiális épületeit 1661-től 1701-ig a tompai ref. egyházközség bírta, de akkor a szentlőrinci román pap híveivel együtt erőszakkal elfoglalta, amint egyik szemtanú állítja, „a román püspök parancsolatából” s végig a román egyházközség tulajdonában maradtak a földek és épületek. Medgyesfalvához hasonlóan Marosszentgyörgyön is elfoglalja a földesúr a református templomot, s amikor a magyarok kivesznek, románokat telepíthelyettük, Nyárádtőn 1768-ban a jezsuiták foglalják el a református esperesség templomát, mire a magyarság pusztulni kezd, román egyház létesül és a magyarok egy része is elrománosodik. Remeteszeg székely lakóit a Lázár-család üldözte ki a faluból és helyükbe a Bánd és Bergenye közti hegyen lakó románokat telepítette be. Gerebenes lakói 1602-ben már mind románok, de beírták őket a szabad székelyek, lófők és nemesek lajstromába, mivel „azt mondgyák, hogy székelj földen laknak”. És mennyi azoknak a száma, akik a Kárpátokon túl olvadtak bele a románságba, a több évszázados kivándorlás folytán? Ha a nemzetiségi alakulást szándékos befolyás irányította volna, alig képzelhető el, hogy a székely fővárosnak nevezett Marosvásárhely közvetlen közelében miképpen alakulhattak ki tiszta román vagy jelentéktelen magyar kisebbségű falvak, melyeknek lakói magyarul sem tudnak, holott sok van közöttük Szabó, Kovács, Kerekes, Keresztes stb. nevű. Hasonló a helyzete Csíkban Vasláb, Gyergyóbékás és Bélbor községeknek, melyek megmaradtak színromán telepeknek a csíki székelység között, távol és minden összeköttetés nélkül a nagy román tömegekkel. Ellenben még a múlt század legutolsó éveiből is van példa arra, hogy Háromszék megyében tősgyökeres székely családok tértek görögkeleti hitre, mert saját egyházuk terheit nem bírták, a román egyház pedig nem kívánt tőlük anyagi támogatást. Arra is volt eset, hogy magyar gyermekek a román iskola ingyenes oktatását élvezték.
Az 1910. évi népszámláláskor a magyar hatóságok annyi román lakost írtak össze a három székely megyében, közéjük számítva a román vallású székelyeket is, hogy most, egy negyedszázad múlva és román uralom alatt a fent ismertetett 1934. évi jelentések a három megye területén mindössze 5307 románnal mutatnak többet ki.
Szellemi élet
A kisebbségi sorsba került magyarság részére súlyos veszteséget jelentett, hogy az egyházak annak idején átadták iskoláik nagy részét az államnak, mert csak a hitvallásos iskola biztosíthatja a magyar ifjúság magyar nyelvű tanítását és nevelését az új viszonyok között. A román állam 1919-ben 373 magyar és 25 román tannyelvű elemi iskolát vett át a három székely megyében, Udvarhelyen, Csíkban és Háromszéken, de a román tannyelvű iskolák száma az új uralom alatt hamarosan, az első pár évben meghaladta a magyarokét, hiszen csak Háromszék megyében a minisztérium két rendelettel egyszerre 27 magyar iskolát szüntetett meg, illetve változtatott át románná. Az állami iskolák nagy része magyar tagozattal működött 1930 körülig; ezekben a nemzeti tárgyak kivételével magyarul folyt a tanítás, a harmincas évek elején azonban észrevétlenül, egyszerű tanfelügyelői rendeletekre megszűnt a magyar tanítási nyelv és csak a hittant taníthatják a lelkészek magyarul, az iskola igazgatójának ellenőrzése mellett. A minisztérium kimutatása szerint 1933-ban Udvarhely megye területén még 71 magyar tannyelvű állami iskola állott fenn (papiroson), Háromszéken 80, magyar tagozatú állami iskola pedig 8, illetve 19, míg az 1936–37. tanév végén már a hivatalos kimutatás is elismeri, hogy a Székelyföld egyetlen megyéjében sincs magyar tagozata egy állami iskolának sem, magyar tannyelvű állami iskolának pedig már a nevét sem ismerik. A kultúrzóna, melyet Anghelescu közoktatásügyi miniszter egyszerű rendelettel léptetett életbe 1924-ben, meghozta eredményét, a Székelyföldön a román oktatás általánossá vált.
A Regátból és a románlakta erdélyi megyékből idetelepülő tanítóknak nyújtott kedvezmény valóban vonzó volt: ötvenszázalékos fizetésemelés és a kor-pótlékidő négyévenkénti számítása azok számára, akik csak négy évig vállalják a kultúrzónás munkát, ugyanilyen fizetésemelés, háromévenkénti korpótlék és 20 hold települési föld azoknak, akik végleg itt maradnak. A minisztérium 1937. év folyamán a román papokat is bevonta a kultúrzónás munkába, jogot ad a tanítói vizsga letételére azoknak, akik közülük vállalkoznak, hogy tíz évig a Székelyföldön tanítói szolgálatot is végeznek...”
(Székely bánja, 1938. – részlet)
Szabadság (Kolozsvár),

Nincsen hős a szigeteken
A Mentor kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont szerda este a Bernády Ház – a Mentor könyvkiadó két, újonnan megjelent kötetét mutatták be az érdeklődőknek: Sebestyén Mihály marosvásárhelyi történész Midway- szigetek című novelláskötetét, valamint Méliusz Anna Nem hősökről beszélek című emlékiratát. Az előbbi kötetből B. Fülöp Erzsébet színművésznő olvasott fel egy – közönségi felröhejekkel bőven tarkított – részletet, Káli Király István kiadóigazgató üdvözlőbeszéde után.
Vidám kudarctörténetek
– Ha az ember Időtárat készít, abból oly sok témát lehet meríteni, hogy ilyen szellemes, eseményekben gazdag elbeszélések születnek – mondta a méltató Nagy Miklós Kund. Az olvasó nevet, avagy mosolyog. Nagyszerű játékok vannak a kötetben, az író idősíkokat és tereket hoz össze New Yorktól Tófalváig, az ókortól napjainkig. Rendkívüli nevek sokaságával találkozhatunk, amelyek önmagukban egy egész jellemet ábrázolnak: Dzsingás Béla, Munczingerné, Gazetta elvtársnő avagy Endokrinulescu ezredes. A kötet olvasásakor időnként Rejtőre gondoltam, de Rejtőnél nincs meg ez a sok egymásba olvadó, emberekből folyó történet. És Sebestyén Mihály kötetében benne van Marosvásárhely, Erdély, Románia, Európa, a világ és a világegyetem is. Egybefolyik a Monarchia, a boldog békeidők kora az átkossal, majd a mostani abszurddal. Családtörténet, várostörténet is. Misi a nagy vásárhelyi anekdotázók közé tartozik, írás közben is biztos remekül szórakozott. Ő maga is gyakran benne van a történetekben, időnként kikacsint az olvasóra. A kötetet nem lehet egyből elolvasni, időnként elő kell venni. 40 novellát tartalmaz, ha ezekből naponta kettőt elolvasunk, már jó napunk van és jól fogunk aludni.
– Az Isten nem közvélemény, de az Isten rákérdezhet: akarsz-e róla mesélni? Adtam neked tehetséget, nyelvi leleményt, környezetet, tüneményes segget. Mit teszel vele? És a szerző cédulázik, ír és válaszol: igen, akarok róla mesélni. Hihetetlen mennyiségű eszköztárat mutat fel Sebestyén Mihály ebben a kötetben. Párat olvastam a novellák közül a Múzsában, akkor nem ragadtak meg annyira. Amikor egyben, kiadandó szövegként elolvastam az egészet, hülyére röhögtem magam, és nagyon örültem, hogy a kötetet én szerkeszthetem. A másodszori olvasatra már nem röhögtem annyit. Felfedeztem, hogy Misi nem Az előretolt helyőrség, hanem A csontbrigád. A szomorú valóság, kiröhögve és kiröhögtetve. A harmadszori olvasáskor már ismét nevettem. Felszabadultam. A kérdés, hogy van-e tenger Rubinháza alatt? Ehhez vissza kell mennünk a Monarchiába, amikor kialakult egy nemzet. Sebestyén Mihály e nemzet részének tartja magát, és megérzi azt, hogy mikor mit és hol rontottunk el – tette hozzá Káli Király István.
– A szerző kiírta magát – szólt Sebestyén Mihály. – A kötet három év munkája volt. Az első 20 mondat mindig csodálatosan megy, utána jön a gond, a szereplők sorsgörbéje, mindaz, ami a szerzőn múlik. E novellák vidám kudarctörténetek. Mint a magyar, kudarcos néplélek, amelyből építkeznek és amely erénnyé válik. Csattanó van ugyan, de a pof is csattan. A szerző e novellákat 2-3 hétig érleli, aztán megírja. A Tenger Rubinháza alatt című írásomat a városi és megyei tanácsosságom éveinek tapasztalata szülte: az, hogy a hivatal dolgozik, a mókuskerék, a hatalom viszonyulása, a fölösleges jelenlét és az előre eldöntött játszmák érzete. A kötetet nagy szeretettel ajánlom a közönségnek, jó volt dolgozni vele, jó hogy a szerkesztő kezébe került, örvendek, hogy van egy Mentor könyvkiadó, amelyhez ragaszkodom. A szómagyarázathoz Káli Király István ragaszkodott. Ez tudományossá teszi a kötetet, holott távol áll attól – sokkal inkább fikció.
Akit liftaknába dobtak
A második kötetet az első szerzője méltatta. Mint Sebestyén Mihály elmondta, Méliusz Anna könyve nehezen olvasható kötet, egy tragikus eseménysor megjelenítése. – A szerző nem hivatásos tollforgató. Méliusz József költő második felesége volt, a család történetének azt a fejezetét meséli el, ami tragédiák sorozatához vezetett. Méliusz temesvári, horvát származású ember volt, nagy műveltségű, nagyon jól felkészült író, amikor találkozott a kommunista mozgalommal. Úgy várta az oroszokat, mint hívő a Messiást. És ők '45-ben letartóztatták. Kiszabadul, majd a kommunista diktatúra kezdetén egymás után kap fontos megbízásokat. Aztán újra letartóztatják, és tárgyalás nélkül fogva tartják hat évig. Ezek után még mindig meggyőződéses baloldali marad. Első felesége, Klára, a Méliusz hatása alatt szintén baloldalivá válik és elkezdi a férje igazát keresni. Mindenütt falakba ütközik, majd letartóztatják Kolozsváron. Továbbra is kitart az igaza mellett, rendkívül kényelmetlen tanú. Liftaknába dobják, összetörik a csontjait, majd Méliusznak azt mondják, hogy felkötötte magát. Valójában – miután rájöttek, hogy a csonttöréseiből felépül – a Securitate egyik embere fojtotta meg. A fia, Péter, beleőrül ebbe, anya és apa nélkül nő fel. Rajta lobotómiát hajtottak végre...
Rettenetes, ógörög sorstragédia. És a költő ezek után is képes hinni a pártban?! Történészként felfogom, de emberileg képtelen vagyok rá.
A kötet a korszak bukaresti stílusában íródott. Sok idegen szót tartalmaz. Vádolja azokat, akik nem segítettek, másokról csodálatosan szépeket mond. Utóbbiak között magyarok nincsenek, csak Szilágyi Domokosról ír a szerző valami jót. A kötetet ajánlom. Erős idegzettel, sok kritikai érzékkel lehet olvasni. Egy nézet arról, hogy mi történhetett az ötvenes években velünk. Akár kis senki voltál, akár pozícióban voltál, bárhogy kikezdhettek, és nem volt ahova menekülni. Érdekes, hogy Méliusz számára Ceausescu a megmentő volt. Én ezt nem tudom elfogadni. Mindez, akárcsak a kötet egésze, a XX. század elmebajának egyik lenyomata.
– A modern kort kutató történészek, valamint Sebestyén Mihály véleménye egybecseng: '45 és '89 között egy hiteles mondat sem jelent meg a hazai sajtóban. Miről írjon a történész, hol van a hiteles világkép? – véli Káli Király István. – De minden embernek megvan a saját története, és ezen magántörténelmek egymás mellé rakásával kulcsot kaphatunk a korról, a külső és belső rendszerekről. Ezért indítottuk el az Emberek – Életek címet viselő sorozatunkat. Bokor Péter rendező, Méliusz Anna fia küldte el Kanadából ezt a szöveget. Nagyon sok mindenre következtetni kellett, de megértettem, hogy a stíluson nem szabad változtatni, csak közérthetővé kell tenni a szöveget. Javítás közben végig hidegrázást éreztem. A kötet példát ad egyféle emberségből, ízelítőt az embertelenségből. Méliusz Anna kiderítette: nem Klára volt az egyetlen ember, akit liftaknában ölt meg a Securitate. Én betege voltam a könyvnek és vagyok mindmáig.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Utazások az idő sodrában – újabb Marosszentgyörgyi Füzetek
A Nico Kiadó gondozásában megjelent Marosszentgyörgyi Füzetek második kötetét múlt hét végén mutatták be Marosszentgyörgyön, a helyi iskola könyvtárában. A kétnyelvű, a község múltjáról, épületeirol, a hagyományokról, népszokásokról szóló kiadvány elsősorban azokhoz szól, akik többet szeretnének megtudni a településről. Az igényes kivitelezésű könyv megjelenését a polgármesteri hivatal és a helyi tanács támogatta.
– Sok érdekes és izgalmas dolgot tudhatunk meg a község múltjáról, megismerhetjük a település híres embereit, családjuk történetét, de a közelmúlt egyes, Marosszentgyörgy életének fontos eseményeiről is részletesen írnak a könyv szerzői – jelentette ki köszöntőbeszédében Sófalvi Szabolcs, a község polgármestere, aki szerint a kiadvány megjelenése azon marosszentgyörgyiek igényeire adott válasznak is tekinthető, akik szeretnék jobban megismerni a helyi hagyományokat, jellegzetességeket, látványosságokat. Az egyre bővülő község lakosságának mintegy 70 százalékát ugyanis azok teszik ki, akik az utóbbi években, évtizedekben költöztek a településre.
– Sokan megkerestek és érdeklődtek egy-egy épületről, arról, hogy milyen hagyományai, népszokásai vannak a településnek, milyen kulturális csoportok, civil szervezetek tevékenykednek, hogyan tudnának ők is aktív módon bekapcsolódni a község életébe. Egyesek arra voltak kíváncsiak, hogy miért növekszik a község ilyen rohamosan urbanisztikai szempontból és a lakosság számát tekintve is, ezért az egyik fejezet Marosszentgyörgy urbanisztikai fejlődéséről szól, sokakat pedig a község székely múltja érdekel. Baricz Lajos plébános Székely kapuk Marosszentgyörgyön című írása számukra érdekes, értékes olvasmányt jelenthet. De megemlíthetem Bartos Zoltánnak a Csiki család tulajdonában levő, egyköri községi vámőrlő malomról szóló, román nyelvű írását, vagy Nemes Gyulának a tófalvi perről készült tanulmányát is – mondta a községvezető. A kétnyelvű könyv érdekessége, hogy a román nyelvű tanulmányok végén magyar nyelvű összefoglaló található, és fordítva, a magyar nyelvű írásokat román nyelven összegezték. – Ezáltal is közelíteni próbáljuk a két közösséget egymáshoz – tette hozzá Sófalvi Szabolcs.
A tavaly megjelent Marosszentgyörgyi Füzetek folytatását méltatta köszöntőbeszédében Ilarie Opris, a Szentgyörgy Egyesület elnöke, Marosszentgyörgy díszpolgára, dr. Liviu Boar, a Maros Megyei Levéltár igazgatója a történészek kutatómunkáját segítő "élő levéltárakról" szólt. A kiadvány hitelességét, az írások történelmi igényességét hangsúlyozták a további felszólalók, illetve köszönetet mondtak a helyi tanácsnak és Sófalvi Szabolcs polgármesternek a könyv megjelenéséhez nyújtott támogatásért. Méltatások, előadások hangzottak el, felszólaltak Laura Frent, Ioan Eugen Man, Constantin Bogosel, Elena Mihu, Moldovan Péter, Adriana Moldovan, Bartos Zoltán és Mircea Moldovan, majd megtekintették a könyvben is említett malmot. "Jó dolog, hogy a múltról beszélünk, mert egy olyan marosszentgyörgyi, aki pár éve, évtizede költözött ide és megismeri a község múltját, sokkal befogadóbb lesz, jobban érezheti magát, adott helyzetekhez, emberekhez sokkal pozitívabban viszonyulhat, toleránsabbá válhat" – összegzett Sófalvi Szabolcs.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Önálló lett a Kis Szent Teréz karmelita kolostor
A Karmel hegytől Marosszentgyörgyig
Tíz évvel ezelőtt fektették le a marosszentgyörgyi karmelita kolostor alapkövét, miután az Apostoli Szentszék Szerzetesi Kongregációja a Sarutlan Karmelita Rend generálisának hozzájárulásával engedélyt adott ennek megalapítására. A Kis Szent Teréz kolostor kánoni megalapítására dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Tamás József segédpüspök, Oláh Dénes főesperes jelenlétében szeptember 8-án szentmise keretében került sor. E naptól kezdve a kolostor önállóvá vált, rendi joghatóság alá került.
A marosszentgyörgyi szentmisén nemcsak egyházi főméltóságok, papok, nővérek, szerzetesek vettek részt, hanem számos katolikus hívő is, akik szívükhöz közel érzik a kolostor lelkiségét.
Több évszázados múlt
A világi emberek közül valószínűleg nem sokan szereztek tudomást arról, hogy a marosszentgyörgyi az egyetlen erdélyi karmelita kolostor. A Karmelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje a palesztinai Karmel hegyen született, ahol Illés próféta élt és tevékenykedett a Krisztus előtti IX. században. A próféta imádságai révén a Karmel hegy a termékenység és a szépség jelképévé vált. A karmel szó kertet jelent. A XII. században, a harmadik keresztes hadjáratot követően néhány Európából érkezett vezeklő zarándok az Illés-forrás közelében, a Karmel hegy egyik völgyében telepedett le, hogy remeteként, Illés szellemében éljen tovább keresztény életet. Egyházjogi szempontból ezek a remeték a jeruzsálemi pátriárka fennhatósága alá tartoztak. Alberto Avogadro, Jeruzsálem pátriárkája (1150-1214), aki a Karmel hegy közelében székelt, mivel Jeruzsálem már szaracén fennhatóság alatt állt, összeállított számukra egy életszabályt. A 15-16. század folyamán többen próbálkoztak a rend megreformálásával. Ezek közül az Avilai Szent Terézé (1515-1582) bizonyult maradandónak, mivel ő nem csupán reformálta a rendet, hanem visszatért az eredeti "regulához", és saját karizmájával gazdagította annak lelkiségét. Ez az irányzat 1892-ben önálló renddé vált. Ezt nevezik ma "Sarutlan" vagy terézi Karmelnek, míg az előbbi, enyhített fegyelműt "Sarus" Karmelnek. Az elnevezés tehát nem a lábbeliviselettel van összefüggésben, hanem a 16. századbeli reformra utal. A ferencesek honosították meg ezt a fogalmat, akik szegénységük, elszántságuk jeléül mezítláb jártak. Szent Teréz 17 női kolostort alapított, a reformált irány túllépte Spanyolország határait. Napjainkban 82 országban, mintegy 800 kolostorban több mint tízezer sarutlan karmelita nővér él.
1997 novemberében dr. Jakubinyi György érsek meglátogatta a pécsi Karmelt, hogy felkérje a magyar nővéreket a kolostoralapításra. A nővérek egy kis csoportja 2001 nyarán érkezett Erdélybe, hogy alkalmas helyszínt keressen a kolostornak. 2004-ben Marosszentgyörgyre esett a választás, a Tófalva határában elterülő gyönyörű, csendes környezetre. 2005. február 11-én Jean-Claude Périsset nuncius szentelte meg a kolostor alapkövét, 2006 szeptemberében megérkeztek az első nővérek az egyházmegye által építtetett kolostorba, amit Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök október 1-jén fel is szentelt Kis Szent Teréz tiszteletére. Háromfős kis közösséggel elkezdődhetett a karmelita élet.
Áldás a kolostorra
Dr. Jakubinyi György érsek felolvasta a szerzetesi élet és megszentelt intézmények kongregációjának a döntését, amellyel jóváhagyják a marosszentgyörgyi önálló kolostor létrehozását. Az érsek a tartalmas prédikáció után áldást kért a kolostorra, a testvéreket pedig arra buzdította, hogy imáikkal kísérjék a kolostor életét és vegyenek részt a nyilvános rendezvényeken.
Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános hálát adott a mindenható Úristennek a csodálatos eseményért, s azért, hogy az érsek szívében hordozza a karmelita kolostor ügyét. A község vezetőségének köszönetet mondva hangsúlyozta, úgy érzi, hogy "az ő szívük is kissé a Karmelben dobog". A Karmel születésének fájdalmát és örömét velük együtt viselték, s ha csak törmelékkel is, de leaszfaltozták az ide vezető utat. Bíznak abban, hogy lesz még folytatás, lesz még jobb minőségű út is – fogalmazott Baricz atya.
"Imádkozunk minden emberért"
"Nagyon fontos nap ez a mi Karmelünk életében, mert mostantól önálló lesz a kolostor. Magyarországról a magyarszéki Mindenszentek Karmel alapította a marosszentgyörgyi Kis Szent Teréz Karmelt. A Jóisten ajándékából ez a kis Karmel, leválva az anyakolostorról, teljesen önállóan fog működni, perjelnője lesz, illetve tanácsosnői, nem kell semmiben egyeztetni az anyakolostorral. Saját káptalanja, döntéshozó testülete lesz, amibe az örökfogadalmas nővérek tartoznak. A káptalan választja meg a perjelnőt és a két tanácsos nővért, akik a közösséget vezetik. A Karmelünk rendi joghatóság alá fog tartozni. Jelenleg nyolcan vagyunk, hét nővér és egy jelölt, s ezzel be is telt a kolostor, mert nyolc cellánk van. Jövő évben bővítenünk kell, hogy fogadhassuk az érdeklődőket. Hála Istennek, van érdeklődő. Mi arra szeretnénk áldozni az életünket, hogy imádkozzunk, nemcsak az egyházért és a papságért, hanem minden emberért, hogy nagy szeretetben éljünk, és ezt sugározhassuk szét Erdély földjére. A karmelita rend szemlélődő rend, kontemplatív, ami azt jelenti, hogy konkrét apostoli tevékenységet nem végzünk, mi imaapostolkodást végzünk. Kétkezi munkával dolgozunk, hogy a szellemünk szabad maradhasson az imára. Van egy könyvkötő- és egy gyertyadíszítő műhelyünk, szeretnénk önellátó gazdálkodásba kezdeni, és példát mutatni. Vissza szeretnénk adni a földművelés nemes értékét. A földdel dolgozni nagyon lélekemelő, nem megszabadulni kell földjeinktől, hanem megművelni, mert ennek nagyon mély szakrális értelme is van. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy arcod verejtékével keresd meg a kenyeredet. Isten a mi javunkra adta ezt a földet, nagyon fontos, hogy úgy gazdálkodjunk vele, hogy majd számot tudjunk adni az ég és a föld teremtőjének. Fákat ültetünk, példát mutatva, hogy nemcsak irtani kell az erdőinket, hanem telepíteni is" – mondta Johanna nővér.
Az ünnepi esemény agapéval végződött.
Tegnap délelőtt a káptalan Johanna nővért perjelnővé választotta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

A közösségépítés jegyében
23. Marosszentgyörgyi Napok
Hat napon át „állt a bál” Marosszentgyörgyön. Keddtől vasárnapig rendkívül színes és gazdag, minden korosztályt megszólító programsorozattal ünnepelték a 23. alkalommal megszervezett Szent György Napokat. A közösségépítés jegyében zajlott rendezvénysorozat elérte a célját, az aprónéptől a szépkorúakig nagyon sokan kapcsolódtak be az egyes programokba.
Bár kedd óta zajlottak a rendezvények, hivatalosan pénteken délután került sor a Marosszentgyörgyi Napok ünnepélyes megnyitójára. A családias hangulatú eseményen a községvezetés, rezesbanda kíséretében, népes gyereksereggel együtt vonult végig a művelődési otthontól a Szent György-szoborig. A hideg idő ellenére a három-négy éves, székely ruhás apróságok is lelkesen meneteltek a sorban. A felvonulást követően megkoszorúzták a község névadójának az emlékművét, majd 23 lufit engedtek fel a levegőbe. Az ünnepség a helyi általános iskola udvarán folytatódott, ahol Sófalvi Szabolcs polgármester, illetve a testvértelepülések jelen lévő képviselőinek a köszöntője után a gyerekek színvonalas néptáncműsorral örvendeztették meg a szépszámú közönséget. Nem csoda, hiszen a községben közel százhetven gyerek jár néptáncoktatásra.
A szomszédos Tófalvi utcában számos érdeklődőt vonzott a kézműves- és termékvásár, a házi szörpöktől a mézig, a horgolt ékszerektől a szőttesekig, és a kézzel festett üvegtárgyakig, illetve az igazi vásári hangulatot idéző, népi motívumokkal díszített mézeskalácsokig igen széles volt a választék.
Bár a kedvezőtlen időjárás miatt szabadtérről a művelődési otthon termébe szorult, igen nagy érdeklődésnek örvendett pénteken a Procardia Egészség szigete, ottjártunkkor több idős tért be egészségügyi szaktanácsadás végett. Pálosi Tünde ügyvezető igazgató lapunknak elmondta: vérnyomást mértek, a gyerekeknél gerincferdülést szűrtek ki, de lúdtalptornát, illetve különféle mozgásprogramokat is bemutattak a szakembereik, ugyanakkor László Mihály orvos egyénre szabott általános egészségügyi szaktanácsadásban részesítette a hozzá fordulókat, és felhívta a figyelmet az esetleges életmódbeli hibákra, amelyek különféle betegségekhez vezethetnek.
A helyi értékeket teszik közszemlére
Sófalvi Szabolcs polgármester szerint az idei Szent György Napok fő mottója az, hogy nemcsak községet, hanem közösséget építenek.
– Úgy próbáltuk a rendezvényeket megszervezni, hogy a marosszentgyörgyiek ne csak azt érezzék, hogy az infrastruktúra fejlődik, hogy utcákat aszfaltozunk, javítunk, építünk, hanem azt is, hogy itt itthon vannak, hogy Marosszentgyörgy egy meleg családi fészek, ahol jó lakni. Itt nemzetiségtől függetlenül egy nagy családban gondolkodunk. A kulturális tevékenységekre is hangsúlyt fektettünk, elsősorban a helyi értékekre, ezért helyi táncosok léptek fel, helyi festők, írók mutatták be munkáikat. Odafigyeltünk arra, hogy olyan családi rendezvények legyenek, amelyeken gyerek a szülővel, nagyszülővel együtt vehet részt. Aminek nagyon örülök, és valójában ez a hűség jele, akár egy házasságban, hogy nemcsak a jóban, hanem a megpróbáltatásokban is ott vagyunk egymásnak. Hogy ilyen hideg van, egy megpróbáltatás, de mégis a hároméves gyerektől a nyolcvanas éveiben járó néniig nagyon sokan felvonultak velünk, eljöttek a rendezvényekre, és ez azt jelzi, hogy ha esik, ha szakad, a marosszentgyörgyiek összefognak – hangsúlyozta a község vezetője.
Megújult lakónegyed magnóliafával
Erről a családias hangulatról árulkodik az is, hogy szerdán frissen sült fánkkal fogadták az Egyesülés negyed lakói a község vezetőjét, aki magnóliafa-ültetéssel avatta fel jelképesen a szépen felújított lakónegyedet a Szent György Napok keretében.
Sófalvi Szabolcs elmondta, a tavaly elkezdett munkálatokat most fejezték be, és közben nekifogtak dolgozni az újabb helyszíneken, a Sportoló és az Új utcai tömbháznegyedekben. Az átfogó korszerűsítés nyomán teljes felújítják az úttestet, a járdákat és a parkokat, parkolóhelyeket alakítanak ki, facsemetéket ültetnek.
A hagyományhoz híven idén is meglátogatták a legifjabb marosszentgyörgyi lakost. A mindössze hatnapos Ivácson Dániel a második fiúgyermek a családban, és a polgármester szerint örvendetes, hogy az anyuka, bár alig hagyta el a szülészetet, azt mondta, örömmel vállalná a harmadik gyereket is. A legkisebbek mellett a helyi időseknek is kiemelt figyelmet szenteltek, 387 idős ember vett részt a nekik szóló ünnepi műsoron. Kilencvenes éveikben járók is eljöttek, ami örvendetes, ugyanis azt bizonyítja, hogy fontosnak tartják ezeket a közösségi élményeket, és igényt tartanak ezekre.
Leleplezték a „Turisztikai település” táblát
A Szent György Napok kiváló alkalom volt arra, hogy ünnepélyesen elhelyezzék azt a három táblát, ami a község értékeire hívja fel az ott áthaladók figyelmét.
– Három táblát helyeztünk el, az egyik azt jelzi, hogy februártól turisztikai településsé váltunk, ami újabb előrelépést jelent pénzlehívások szempontjából, a második, hogy tavalytól kulturális települése vagyunk Romániának, országos második helyezést értünk el, ezért kihívás volt, hogy a községi napokon is a kultúrára fektessük a hangsúlyt. A harmadik tábla azt jelzi, hogy pályázati szinten a Leader Egyesülethez tartozunk, és ott is élen járunk a pályázatok megírása és megnyerése terén.
Külön tengely van, amelyen csak a turisztikai települések pályázhatnak, több millió euróról van szó, amit csak az a száz romániai helység hívhat le, amelyek a turisztikai település címet megszerezték. Nem mindegy, hogy háromezer-ötszáz településsel versenyzel vagy százzal. Marosszentgyörgy jelentős turisztikai potenciállal rendelkezik, a híres sós fürdő, a Cinege-tető, a Máriaffy-kastély, ami műemlék, a park a több évszázados tölgyfákkal, a sportbázis, lovaglóhely, a Hétfák környéke, Tófalva, Csejd mind növelik a potenciált és hároméves munkánknak most lett meg az eredménye, hogy megkaptuk ezt a státust. Országos és nemzetközi folyóiratokban fognak népszerűsíteni, és lehetőség nyílik, hogy a turisztikai infrastruktúrát tovább fejlesszük. Már elő is készítettünk egy pályázatot kerékpárutak kialakítására, a kastélypark környékének a felújítására, a műemlékeink tatarozására, Tófalván és Csejden a faluturizmus erősítésére, amit remélhetőleg – mintegy első lépésként – idén nyáron be is nyújtunk. Májusban hozzáfogunk a Máriaffy-kastély felújításához, ott lesz a község kulturális központja – sorolta a turisztikai településsé válással járó előnyöket és lehetőségeket a községgazda.
A kulturális műsorok, sporttevékenységek, családbarát és gyerekprogramok mellett a hét végén több népszerű hazai és külföldi együttes koncertezett a Szent György Napokon, többek között az Irigy Hónaljmirigynek, Szikora Róbertnek és az R-Gonak is sikerült tömegeket megmozgatni.
MENYHÁRT BORBÁLA / Népújság (Marosvásárhely)

Csejd, az élni akaró közösség
Azok akik a város közelségét szeretik, de nem kívánnak része lenni a zajos, füstös hétköznapjainak, ide költöznek ki, a Marosvásárhelytől alig tíz kilométerre fekvő Csejdre. A település egyszere nevezhető város közeli, de rejtőzködő közösségnek is. Lakói legtöbben a megyeközpontba járnak dolgozni, mégis lelkipásztor, tanító, képzőművész és polgármester egyaránt arra törekszik, hogy a településből vonzó falu váljék
Egy körzeti presbiterkonferencia alkalmával látogattunk el Csejdre, az utolsó igazán meleg szeptemberi szombat délután. Marosszentgyörgy határáig aszfaltúton autóztunk, majd Tófalva következett, és egy éles kanyar után előtűnt a Csejdet jelző településtábla. A két falu között a mezőn is építkeztek. Egy szalmabálából készülő házat és egy zöldházat is láttunk igen érdekes építkezési megoldásokkal. Azt jelzi, hogy azok, akik a város közelségét szeretik, de nem kívánnak része lenni a zajos, füstös hétköznapjainak, ide költöznek ki.
A települést alig több mint 150 református lakja pár katolikus családdal. Számukra 2009-ben a millenniumi év alkalmából felépült az 50 négyzetméteres Szent Gellért-ház, ahol minden év szeptember utolsó vasárnapján Szent Gellért-búcsút tartanak. Számottevő a roma családok száma is, házaik jól láthatók a református templom szomszédságában kezdődő utcában.
Múltról tanúskodó feljegyzések Csejd első írásos említése az 1560-as évekből való, akkor a közeli Székes filiájaként jegyezték fel. Első templomát az 1680-as években építették, s a jelenlegi óvoda helyén állt. A fatemplom leégett, de szemöldökfáját sikerült megmenteni, s beépíteni a jelenleg is álló templomba, amely 1789-ben készült el. Nincsenek feljegyzések, hogy 1680-tól az új templom megépítéséig hol tartottak istentiszteleteket. Akkor tizenhárom porta volt a faluban, azok a családok építették fel a ma is használt templomot. A csejdi gyülekezet fénykorában négyszáz lelket számlált, majd az 1900-as évek elején 170-re csökkent: az emberek a jobb élet reményében elhagyták a kis települést.
Debreczeni László művészettörténész 1933-ban több rajzot készített a falu szakrális emlékeiről. Ezek ma az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában találhatók meg. A rajzok kelyhek, úrasztali terítők, tetőszerkezet, cinteremkapu és fejfák formáját, mintáját, feliratát örökítik meg. A dokumentumok szerint Csejd temetőjében a múlt század elején még számos, művészien faragott és feliratozott fejfa állt. Ma már csak a kőből faragott síremlékek léteznek, a fából készülteket elpusztította az idő és a vidéken átvonuló háború.
Feljegyezték, hogy Nagy Lajos csejdi lelkész 1918. február 8-án egy levelet intézett az esperességhez, amelyben így panaszkodott: „folyó hó. 5-én a kurátorom jelentette, hogy a községünkben állomásozó magyar királyi 33. honvéd gyalogezred katonáiból alakult menetzászlóaljak legénysége a református temetőből a fejfákat elhordja és feltüzeli. Azonnal közöltem a dolgot a parancsnoksággal, amely óvintézkedéseket léptetett életbe, de szükségesnek tartom, hogy saját katonaságunk erről a botrányos cselekedetéről nt. Esperes urat is értesítsem.” Aktív gyülekezet
Bíró Jenő református lelkipásztor 2001-től szolgál Csejden. „A mostani gyülekezetet aktív közösségnek jellemezném, s bár ez a vasárnapi templomlátogatásban nem tükröződik, az elmúlt években a kis közösség felújította műemléktemplomát, a szószékkoronát, az orgonát, és most a lelkészi lakás rendbetételével foglalatoskodik. 15 vallásórás gyerek van, két konfirmandus, és tíztagú ifjúsági kórus működik. Bár sokszor a napi taposómalomban nem érezzük, de az elmúlt évek bebizonyították, Csejden életképes és élni akaró közösség van” – mondja a lelkész, akinek szívügye a gyermekekkel való foglalkozás. A helyi ifjúsági kórus már nemcsak a környéken, de máshol is ismert, elsősorban autentikus magyar népdalokat és magyar reneszánsz dalokat ad elő. A lelkész szerint fontos, hogy a gyülekezeti tagok megismerjék az eredeti magyar dallamokat és szövegeket, tudják, mit érdemes és kell megtanulni, ápolni és hallgatni.
„Nagyon elkeserít, ha egy tiszta magyar faluban, mint Csejd, román manele zenét hallok, hiszen ez azt is jelenti, hogy a közösség nem ismeri a saját dalait, nem ismeri a gyökereit.”
A gyerekekkel és az ifjúsággal való foglalkozásnak része a nyaranta megszervezett képzőművészeti tábor is, amikor fiatal képzőművészek kiköltöznek egy hétre Csejdre festeni, rajzolni. Lőrinczi Izabella helyi festőművész líceumi, majd egyetemi társait hívja szülőfalujába alkotni, ahol naponta foglalkoztak a helyi gyermekekkel, fiatalokkal is, így próbálták megszerettetni velük az agyagozást, a festékeket, s rávezetni őket az alkotás örömére. „A tájképfestészet különleges kihívás. Ha alázattal tekintünk a tájra, a természetre, a környezetre, akkor megszólalnak az elemek, ihletet adnak, ha viszont a gőgös ember szemével nézzük ezeket, elveszítik művészi értéküket” – fejtette ki Bíró Jenő lelkipásztor. Lőrinczi Izabella így vall erről: „a táborban kivonulunk a mezőre, az erdőbe, a temetőbe, ott festünk. Általában felhasználjuk a természet elemeit, máskor csak egy-két komponenst építünk be az alkotásba. A táborba szívesen látjuk a helyi gyermekeket is, akiket próbálunk bevonni a festészet rejtelmeibe, majd a végén mindenki megnézheti az alkotásokat a kultúrotthonban szervezett kiállításon”.
Megbecsülik a helyi iskolát
Az egyházak mellett a gyermekek nevelésében fontos szerepet tölt be a helyi óvoda és iskola is. Török Szilárd 14 éve tanít Csejden, és saját bevallása szerint megszerette a helyi közösséget. Úgy érzi, sikerült olyan bizalmi kapcsolatot kialakítania a helyiekkel, amely nagyon fontos. Jelenleg 23 gyermek tanul az iskola összevont osztályaiban (az előkészítősök, elsősök a harmadikosokkal osztoznak egy tanítón, míg a másodikosok a negyedikesekkel vannak egy osztályban), és 24 óvodás is van. Számuk az elmúlt években enyhe növekedést mutat, elsősorban a helyi roma családok létszámának szaporodása miatt.
„Megpróbálunk legjobb tudásunk szerint foglalkozni a gyermekekkel, differenciáltan a jobb képességűekkel, s ennek van eredménye is. Vannak olyan diákjaink, akik a színművészeti főiskolán tanulnak, vagy informatikusoknak készülnek. Kevés gyereket visznek be Marosvásárhelyre az elemi osztályokba, inkább csak azokat, akik sportolnak vagy a művészeti iskolában tanulnak. A többiek az óvodában és az I-IV. osztályban itthon maradnak, majd ötödiktől iskolabusz viszi őket a községközpontba, a marosszentgyörgyi iskolába. A szülők az évek során látták, hogy a gyermekek fejlődnek, tanulnak, s ha bekerülnek ötödiktől a marosszentgyörgyi iskolába, ott is megállják a helyüket. Megtaláltuk a közös hangot, s kölcsönösen megbízunk egymásban, ők elfogadják tanácsainkat, s mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy a gyermekekből a legjobbat kihozzuk” – mondja a tanító, aki a községközpontból jár ki a gyerekekkel foglalkozni.
A hiányzó mobil megoldódhat
Sófalvi Szabolcs marosszentgyörgyi polgármester szívügyének tekinti Csejdet. Látszik ez a köztereken elhelyezett virágokból vagy a szépen kialakított buszmegállóból is. A hivatal több programot szervezett a helyi roma gyerekek felzárkóztatása érdekében, de az elmúlt években lehetőségeik szerint támogatta a helyi egyházakat is. A polgármester a csejdiek két nagy megoldatlan gondját – nincs mobiltelefonos térerő s nincs aszfaltút – ismeri.
Elmondja, bár évekkel ezelőtt megnyertek egy pályázatot az aszfaltút elkészítésére, végül a központi pénzhiány miatt nem kapták meg a szükséges összeget. Most elsőbbséget élvez a víz- és csatornahálózat kiépítése, ezután következik majd a hétkilométernyi út leaszfaltozása, remélhetőleg erre is mihamarabb sor kerül. Közben több mobiltelefonos céggel egyeztetnek annak érdekében, hogy egy jelerősítőt szereljenek a környékre, így Csejden is akadozás nélkül lehetne telefonálni és internetezni. Lehetséges, hogy ezt nagymértékben elősegíti az elmúlt napokban történt nagy viharok nyomán elkezdett intézkedéscsomag. Mint ismeretes, országos szinten szeretnének egy olyan szolgáltatást beindítani, amely mobiltelefonon értesíti a lakosságot a vihar közeledtéről. Ehhez azonban szükség van az országos lefedettségre. Egyelőre a fehér foltokat jegyzik fel, hogy a szolgáltatók erősítőket állíthassanak oda. Csejdnek jó esélye van arra, hogy a marosszentgyörgyi községvezetés közbenjárása és az országos programnak köszönhetően ne legyen többé elszigetelt.
Simon Virág / liget.ro