Egymásra találtak a történelmi Bánság magyarjai Buziásfürdőn
Történelmi találkozóra került sor június 29-én, szombaton a buziásfürdői CARP-panzióban: a Temesi Bánság és a Szerbiai Bánság magyarlakta településeinek képviselői közös konferenciát tartottak, ahol bemutatták a határ két oldalán élő magyar közösségek helyzetét, a magyarlakta városokat és községeket, majd a résztvevők kétoldalú megbeszéléseken keresték a további együttműködési lehetőségeket.
A Marossy Zoltán kormányfelügyelő kezdeményezte magyar–magyar találkozó létrejöttét a Bánsági Közösségért Egyesület, a Temes megyei RMDSZ Önkormányzati Tanácsa, a Communitas Alapítvány, a Buziásfürdői RMDSZ és Molnár Zsolt országgyűlési képviselő támogatta.
A vajdasági vendégek nyolc településről érkeztek, míg a házigazda Temes megyeiek 12 magyarlakta települést képviseltek. Buziásfürdőt Molnár József mutatta be, a Temesi Bánság magyar közösségeinek helyzetéről Kiss Ferenc tanfelügyelő tartott előadást. A Szerbiai Bánság magyarságát Dobai János torontáltordai polgármester mutatta be a jelenlevőknek. A sok hasonlóság mellett feltűnő különbségek is vannak a határ két oldalán élő magyar közösségek között: több vajdasági magyar településen többségben vannak a magyarok, közöttük néhány olyan is van, ahol 80% feletti a magyar lakosság aránya (Hódegyháza, Magyarittabé, Torontáltorda stb). A határ innenső oldalán viszont egy-két település (Ótelek, Végvár) kivételével már mindenütt kisebbségben élnek a magyarok, közigazgatási szinten nincs már magyar többségű község a Temesi Bánságban.
A konferencia befejező részében a zsombolyai Kaba Gábor ismertette a határon átnyúló román–szerb projektek tapasztalatait, az EGTC-k (Európai Területi Társulások) létrehozásában rejlő lehetőségeket. Nagy Emil, a hódegyházi helyi közösség Tanácsának elnöke meghívta a találkozó valamennyi résztvevőjét a hódegyházi (Csóka község) Falunapra, hogy ott folytassák a Buziásfürdőn elkezdett megbeszéléseket. A romániai és szerbiai bánsági magyarok első találkozójának tapasztalatait összefoglalva, Marossy Zoltán kormányfelügyelő azt javasolta, hogy augusztus 4-én, Hódegyházán az alábbi területeken keressék az együttműködési lehetőségeket a határ két oldalán található magyarlakta települések képviselői: gazdaság, magyar nyelvű oktatás, kultúra–hagyományőrzés, az ifjúság és az idősek közötti kapcsolatfelvétel.
A találkozó végén a résztvevő települések képviselői közös Közleményt fogadtak el, amelyben a további együttműködés szükségessége mellett foglalnak állást:
„A vízumkényszer megszűnése 2010. június 12-én, valamint Szerbia EU-jelöltségének elfogadása 2012 márciusában új helyzetet teremtett régiónkban.
A Temesi Bánság és a Vajdasági Bánság magyar közösségeinek együttműködése elől nem csak elhárult az akadály, de ez a kívánatos együttműködés híd is lehet a Belgrádban, Budapesten és Bukarestben tevékenykedő államvezetők között.
A Bánságban 14 nemzetiség közösségeivel folytatott együttélés sajátos tapasztalatokkal gazdagíthatja az új Európában helyét építő magyarságot.
Ezért legalább olyan fontosnak tartjuk a velünk élő nemzetiségektől, mint a szomszédos magyarlakta régiók – Bácska, Dél-Alföld, Erdély, Partium – közösségeitől átvehető tapasztalatokat.
Mindehhez szervezett együttműködés szükséges. Ez a találkozó csak egy kezdet, a folytatás rajtunk múlik.
Buziásfürdő, 2013. június 29.
Képviselt települések: Bodófalva, Buziásfürdő, Nagycsanád, Csóka, Detta, Fejértelep, Hódegyháza, Nagykikinda, Magyarittabé, Máriafölde, Ótelek, Ötvösd, Temesság, Szapáryfalva, Temesvár, Temerin, Tiszaszentmiklós, Torontáltorda, Újszentes, Végvár és Zsombolya
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Ambrus Attila: Csángálás és tántorgás
A megállóban két hatvan év körüli nő beszélget.
„Én még dolgozom a fermán. A fiam s a menyem sommerek, alokációból élnek. Az unokám kezdi az óvodát, román óvodába megy, itt közel a kártierben. A nagyobbik líceumista az ekonomikba.”
„Az enyémek sem dolgoznak. Kitette a patron, mert falimentet adott a vállalat. Most csináltatják a magyar pasaportot, aztán mennek ki dolgozni.”
Van nagyobb fenyegetés az erdélyi magyarságra a beolvadásnál? Látszólag nincs.
Az erdélyi magyarok disszimilációs vesztesége 1956 és 1992 között a statisztikák szerint 120 ezer lélek volt. Még mélyrehatóbb volt a nyelvcserével nyomatékosított identitásváltás: a többségi nemzet három és fél évtized alatt 140 ezer gyereket és fiatalt hódított el a magyar nyelvű közösségtől. A rendszerváltás után a beolvadás folytatódik, sőt az öntudatra ébredő roma közösség is nyertesévé válik a nyelvcserés identitásváltásnak.
Nem ritka jelenség már a nagyvárosokban, hogy a magyar nagyszülő és a szép magyar nevű unoka jelbeszéddel kommunikál. Előbbi nem tanulta meg a románt, utóbbi a magyart...
Ennek ellenére a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek közül Erdélyben a legerősebb az identitástudat, itt tapasztalható a legkisebb lemorzsolódás, a legvisszafogottabb mértékű asszimiláció.
Hogy ez így van, hogy máshol koránt sem ilyen megnyugtató (vagy csak elandalító?) a helyzet, nemrég a Vajdaságban megtapasztalhattam.
Bárkivel találkoztam, újságíróval, művésszel, politikussal vagy falusi gazdával, arra panaszkodtak, hogy szinte a délszláv háború idején tapasztalt méretűvé nőtt a kivándorlás. Mennek a fiatalok külföldre, kiürülnek a falvak, a Bánságban néhol két-háromezer euróért nemcsak kertes családi házat, hanem egész utcát lehet vásárolni. Kiürülnek az iskolapadok is. Hiába az autonómia, hiábavaló a kultúrára fordítható jelentős tartományi és központi támogatás, ha eltűnnek a fogyasztók.
Hódi Sándor vajdasági pszichológus, társadalomkutató szerint tévedés, hogy a kivándorlásnak kizárólag gazdasági okai vannak. A külföldi munkavállalás elsősorban életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik az otthoni pozitív jövőkép hiánya. Könnyebben szánják rá maguk a kivándorlásra azok, akik környezetükben gyökértelennek érzik magukat. A kutató szerint a döntést nagyban befolyásolja az emigrálni készülők tájékozatlanság is: a mai kivándorlók fejében a néhány évtizeddel ezelőtti helyzet, egy merőben téves kép rajzolódik ki, amelynek már semmi valóságalapja nincs. A világ kivándorlást és asszimilációt serkentő tartalékai kimerültek, látványos meggazdagodásra, felemelkedésre, előrehaladásra az újonnan bevándoroltaknak kevés az esélyük.
Mégis mennek...
Tiszaszentmiklóson találkoztam a szláv csángókkal, a vajdasági lengyelekkel. A Visla környékéről érkező lengyelek kétszáz éve telepedtek le a bánsági faluban, s ma is azt az archaikus nyelvet beszélik, mint őseik. Mintegy kétszáz lelkes a közösségük. Megkérdeztem vezetőjüket, Renata Pihlt: miben bíznak? Válasza elgondolkodtatott: „Nézze, Lengyelország nem adott nekünk állampolgárságot. Így nem vállalhatunk munkát az Unió országaiban. Ezért maradunk. Megmaradunk!”
Van nagyobb veszély az asszimilációnál az erdélyi magyarok számára (is). A beolvadás mértékének a csökkentésére ugyanis van recept: a színvonalas oktatás, a többségiekhez képest bizonyos előnyök (a kedvezménytörvény, a kettős állampolgárság) révén a pozitív szociális identitástudat alakítása, esetleg a a tömbbevándorlás.
A kivándorlásnak viszont egyelőre nincs ellenszere. A kettős állampolgárság csak felgyorsítja az emigrációs folyamatot. Volt is a magyar kormánynak ilyen természetű, noha bevallatlan célja. (Brassóban egy alkalommal, a Demokrácia Központ megnyitóján egy Fideszes politikus tett is némi utalást a kettős állampolgárság humán erőforrás-kérdés jellegére.) Csakhogy akik munkát keresnek, erdélyiek, vajdaságiak nem Magyarországra vágynak. Németország és Anglia a célország, ahol több tízezer magyarországi magyar is a boldogulását keresi.
Legfennebb annyit tehetünk, hogy noha a gazdasági válság nem enyhül, egyre többen válnak szegénnyé, s Románia messze van a jogegyenlőség gyakorlatától, ne csak panaszkodjunk, ne csak a pénz hiányára, a jogfosztottságra hivatkozzunk!
Elvándorlás elleni lépésekre pedig sürgősen szükség van. Cselekvésre a sopánkodás helyett.
maszol.ro