"Székelyudvarhelyen, júl. 7-15-én nemzetközi tánctábort és zenei találkozót szervez a Zene- Tánc-Mozgás Kulturális Egyesület, abból a célból, hogy a magyarság fiataljai megismerhessék egymás zenei és tánckultúráját, tanuljanak egymástól. Cél továbbá a kulturális hagyományok megismerése, ápolása, tapasztalatcsere, új kapcsolatok és barátságok kialakítása. Különböző táncok lesznek: néptáncok (tiszaháti, hevesi, erdélyi, moldvai, csángó, kárpátaljai, felvidéki), népek táncai (görög, ír népi, skót, zsidó körtáncok), társasági társastáncok (rumba, cha-cha-cha, keringők, salsa), modern táncok (bingo, summer dance). /Nemzetközi tánctábor és zenei találkozó. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 25./"

Tiszaháti takarodó
Katonai behívókat osztogatnak a magyaroknak, ruszinoknak, románoknak és ukránoknak. Mint száz évvel ezelőtt. Csak most nem a kétfejű osztrák sas, hanem az ukrán hatalmi jelkép díszíti a mozgósítási parancsot. Viszik nemzettársainkat megvédeni az idegen hazát saját szakadár állampolgáraitól. Kárpátalja, ne háborúzz! jelszót skandáló nők a hadkiegészítő parancsnokság előtt tiltakoztak férjeik, fiaik és fivéreik harcba vetése ellen. Útlezárásokkal tárgyalásra kényszerítették a hatóságokat. Félő, csak az üres ígéretekkel maradnak. Pedig ez a vidék, ahol honfoglaló őseink a Vereckei- hágón betódulva új hazára találtak, az elmúlt két-három emberöltő alatt elviselhetetlenül sokat szenvedett. Az öt országhatárváltás után mindig büntették a lakosságot. Börtönnel, kényszermunkával és kitelepítéssel. Így csoda, hogy mára maradt még közel 150.000 magyar. A törékeny ukrán demokráciában ez a közösség kezdte újraépíteni intézményrendszerét. És most félve azt lesi, mikor zárják le a határt az anyaország felé. Lélekben a menekülési útvonalat is mérlegelni kezdték. Aggodalmuk nem alaptalan. Hisz nem akarnak elporladni ebben a szláv mozsárban. Nem vállalják az ágyútöltelék szerepét a keleti végeken. Ez a harc számukra csak veszteséget jelent. Ráadásul a kijevi ultranacionalisták számára nemcsak az orosz nemzetiségiek követelései elfogadhatatlanok. Mindenfajta nemzetiségi igényt könnyen leseperhetnek. És akkor egy újabb kivándorlási hullámnak lehetünk tanúi. A könnyített állampolgárságot szerzett kárpátaljaiak – akik közt nemcsak magyarok, de ruszinok és más, egykori magyar állampolgárságú felmenőkkel elszámoltatott kedvezményezettek vannak – a honfoglalók útvonalát követve beözönlenek a magyar alföldre. A népességfogyással küszködő anyaországnak még jól is jönne egy kis vérátömlesztés. Lehet, ezért, de akár az orosz kapcsolat gazdasági, nagyhatalmi árnyéka miatt hallgat a magyar diplomácia. Pedig szólnia kéne. Összefogva a románokkal – akiknek szintén nagyszámú külhoni nemzettársuk szorult az ukrán fogóba –, mint európai uniós tagállamok Brüsszelben érjék el, hogy a kijevi hatalom valós garanciákat vállaljon a nemzeti közösségek védelmére. Hogy egyetlen kárpátaljai vagy besszarábiai lakost se kényszerítsenek polgárháborús vérontásra. Az Unió és az Egyesült Államok erkölcsi felelősséggel tartoznak a jelenlegi ukrajnai helyzetért. A befolyási övezet- és piacszerzési mohóságukban nem számoltak a képlékeny országot szétfeszítő érdekellentétekben rejlő veszélyekkel. Pedig tanulhattak volna Jugoszlávia esetéből. A testvérháborúk okozta, máig be nem gyógyult lelki sebekből. És akkor is menekültek magyar nemzettársaink. Dél-Baranyából, a Bácskából, a Bánságból. Mert nem akartak részt venni a gyilkolásban. Házaikat elfoglalták a betelepített többségiek. Ilyen telepesek, akik a szakadár területekről menekültek, Kárpátalján is megjelentek már. Rossz előjel. A délszláv háborút imitáló keletszláv fegyveres konfliktus még elfojtható lenne, ha a nyugat-európai vezetők valóban akarnák. Vagy legalább azt érjék el, hogy a Tiszaháton fújjanak takarodót.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)