Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Tiszafüred (HUN)
7 tétel
2007. március 21.
Majláthfalván járt a tiszafüredi küldöttség. A házigazda pedagógusok Kapor János katolikus plébánossal együtt ebéden látták vendégül a tiszafüredieket, akikkel megegyeztek: majláthfalvi diákok és pedagógusok népes küldöttsége vesz részt az április 21-i tiszafüredi jótékonysági koncerten, amelyet a Magyar Gyermekekért Alapítvány szervez. A bevételt a majláthfalvi iskolaudvarra tervezett kollégium javára ajánlják fel. /(balta): Tiszafürediek támogatják a majláthfalvi kollégiumot. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 21./
2007. április 18.
Segélykoncert lesz Tiszafüreden április 21-én a „Zrínyisek a Magyar Gyermekekért” Alapítvány szervezésében. A bevételt az alapítvány egy erdélyi iskola (Majláthfalva) támogatására fordítaná. A koncert bevételével egy kollégium építéséhez járulnának hozzá az erdélyi faluban, amely lehetőséget nyújtana a több mint százéves helyi iskola, így a magyar anyanyelvű oktatás, fennmaradásához. Az iskolát körzetesítés és a gyereklétszám csökkenése miatt fenyegeti bezárás. A felhívást a tiszafüredi Zrínyi Ilona iskola és óvoda tette közzé. /Segélykoncert egy romániai iskoláért. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 18./
2007. május 4.
Április végén Tiszafüreden jótékonysági koncertet szerveztek a testvértelepülés, Majláthfalva iskolájának udvarára tervezett bentlakás támogatására. Az eseményre Stoicu Lucian vingai polgármester vezetésével 42 tagú küldöttség utazott, köztük Lengyel Péter vingai iskolaigazgató, majláthfalvi pedagógusok, a szülők küldöttsége, a Pro Majláth Egyesület vezetősége, a helybeli RMDSZ, illetve a községi tanács küldöttsége. Varga Mihály /Fidesz/ országgyűlési képviselő, volt pénzügyminiszter, a rendezvény védnöke. /Tiszafürediek a majláthfalvi kollégiumért. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 4./
2011. május 9.
X. Aradi magyar majális
Unokától nagyszülőig mindenki jól szórakozott
Az aradi RMDSZ szombaton tízedik alkalommal szervezte meg az Aradi magyar majálist. A városligeti gokart pályán az arad-kerületi szervezetek vitték a prímet, de a már hagyományosan visszatérő megyei és magyarországi vendégek sem hiányoztak, sőt újak is jöttek.
A már megszokott vetélkedők – generációk ügyességi sportversenye, kerületek röplabdabajnoksága, gulyásfőző, sörivó, kötélhúzó, hulahopp verseny – egymás után, sőt egymással párhuzamos is zajlottak, és a merészebbek mikrofont is a kezükbe vehettek.
Az elhúzódó gazdasági válság nem ártott a jó hangulatnak, még azzal sem, hogy ezúttal a résztvevőknek kicsit mélyebben kellett a zsebükbe nyúlniuk ahhoz, hogy, például, a gulyásfőző versenyen részt vehessenek. Erre különben nem mindegyik társaság nevezett be, sokan az együtt kedvéért jöttek ki ezen a szombaton, és a gulyást amolyan „mellékesként” főzték meg. Többen még ezzel sem fáradoztak, hiszen a lacikonyhák egész nap rendelkezésre álltak.
A program – Erdélyi Kinga irányításával – egy latin bemelegítéssel kezdődött, amelyen az unokák szülőkkel és a nagyszülőkkel együtt hajlongtak, ugráltak. Aztán beindultak a különböző ügyességi és sportvetélkedők, a bográcsokba is sorra bekerültek a hozzávalók, s alájuk is gyújtottak, hogy a finomságok szép, lassú tűzön készülhessenek el.
Az aktív résztvevőkön kívül elkezdett szállingózni az érdeklődni, csak szórakozni vágyó közönség is. Ismerősök, barátok üdvözölték egymást, sokan rég nem találkoztak. Az Aradi Máltai Segélyszolgálat sátrában sütötték a palacsintát, tombolatárgyakat árultak. A lacikonyhák kínálatán kívül lehetett finom szalámikat, édességet, ropogtatni valót, hűsítőt kapni, no meg mérték a bort és a sört is.
A gulyásfőző társaság közül idén a sertéshúst választották a legtöbben, receptje titkát azonban egyik szakács sem volt hajlandó elárulni. Beszélgetés közben kóstolhattam vaddisznó- és szarvasszalámit – a szamarat kihagytam! A majláthfalviak meghívására érkezett tiszafürediek stílszerűen keszeg alaplében pontyból készítettek halászlét, és keszeget sütöttek.
Először jöttek ki az ONCOROM elnevezésű, a rákbetegeket támogató alapítvány képviselői a majálisra, tombolatárgyaik révén ezúttal adományokat gyűjtöttek egy kemoterápiás szék megvásárlásához az aradi városi kórház onkológiai részlegére.
A tiszafürediek azonban nemcsak a halételekben jeleskedtek, kézműves foglalkozást is szerveztek, ami igencsak nagy népszerűségnek örvendett a gyerekek körében: előre elkészített, egyszerűbb és bonyolultabb fehér gipszmintákat – virágot, gépkocsit, szív alakú gyertyatartót, sőt magyar címert – kellett kifesteni, ez utóbbihoz segítségként részletes írásos útmutató is rendelkezésre állt. Az adományként elfogadott pénzt az Aurel Vlaicu Általános iskola népitánc-csoportjai számára ajánlották fel, ruhavásárlásra.
Az idei majálisra különben Arad megyéből Majláthfalváról érkezett a legnagyobb csapat, Zimándújfaluból érkezett még egy kisebb, annál többen jöttek az anyaországból: a már említett Tiszafüredről, aztán Battonyáról, Gyuláról, Méhkerékről és Szegedről. Nem hiányozhatott Kreszta Traján sem, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke, battonyai alpolgármester.
A Szabó Mihály ügyvezető elnök mellett a szervezésben ezúttal is oroszlánrészt vállaló Bognár Levente aradi alpolgármestert egy kis időre elszólította a hivatali kötelesség, egy esketést kellett ugyanis lebonyolítania. Mindez azonban nem befolyásolta a dolgokat, ugyanis idejében megrendeztek mindent szépen.
Ahogy telt az idő, a bográcsosok is elkészültek, és a Király András tanügyi államtitkár, megyei RMDSZ-elnök, Kreszta Traján és Bognár Levente összetételű zsűri munkához láthatott. Tizenhat versenyművet kellett elbírálniuk, ami alaposan próbára tette nemcsak ízlelő-, hanem valószínűleg más szerveiket is. A döntésüket senki sem kérdőjelezte meg, így jogosnak tekinthetjük az újaradiaknak (főszakács Herling Géza), a Mosócy-telepieknek (Csipkár Éva Laura) és a gájiaknak (Khell Levente) odaítélt arany-, ezüst- és bronzfakanalat, az azzal járó díszoklevéllel és palack borral együtt. Ezen kívül különdíjak – a legmagyarosabb ízért, no meg a halászléért és sült halért – is gazdára találtak.
A különböző versenyek befejeztével összesítették a kerületek közti vetélkedő pontjait: első helyen végzett a Mosóczy-telep, a másodikon Újarad, a harmadikon Gáj-Buzsák-Kakasváros csapata. Mivel ez utóbbi harmadszor lett dobogós, végleg elnyerte az eddigi vándorserleget, a mostani elsők újat kaptak.
Miközben fogytak az utolsó falatok, és összepakolták a bográcsokat, a színpadon elfoglalta helyét előbb a Meteor, majd a Party Mix együttes, ez utóbbi Stadler Andrea szólistával.
Az egész nap tartó idei magyar majális este 11 órakor zárult, mindenféle incidens nélkül, ezúttal is alkalmat adva a civilizált, tartalmas szórakozásra, az együttlétre. Még a hirtelen jött néhány perces szélvihar sem okozott különösebb gondot.
Köszönet érte a szervezőknek, a támogatóknak – megyei RMDSZ, polgármesteri hivatal, Szabadság-szobor Egyesület és egyéb szponzorok –, valamint minden aktív résztvevőnek!
Sportvetélkedők
Bár a korábbi években már 10 óra tájban nagyban folyt a reggeli torna, ezúttal Erdei Kinga és három segítője 11 óra tájt a latinos bemelegítővel vonzoitta a színpad elé a kicsiket és nagyokat.
A generációk ügyességi sportversenyére a nyolc kerület közül csupán négyen neveztek, a sportesemények szervezői, Jázbinscky Gábor és Erdei Emese ezúttal is szórakoztató feladatokat talált ki a csapatok számára, bár a rúdcipelésnél az újaradiak nagypapája a célvonal előtt nagyot hasalt, amit a csapat ideje bánt, no meg a nagypapa nadrágja és könyöke, de szerencsére nem történt súlyos sérülés.
A gyerekek hagyományos bicikliversenyéből a legérdekesebbnek a legkisebbek futama bizonyult, ahol a kétéves Vida Roland pedál nélküli járgányán nagyokat megszégyenítő gyorsasággal száguldott végig a körpályán.
Idén a lábtenisz és asztalitenisz verseny elmaradt, ezúttal csak a Jarco Simion által levezényelt röplabdatornára került sor. A benevezett hat csapat közül Újarad, Mosóczy-telep és Pernyáva jutott a hármas döntőbe. Újarad sima 2:0-ra verte Pernyávát, és miután ez utóbbiak Mosócztól is hasonló arányban kaptak ki, az Újarad–Mosócz összecsapás igazi nagydöntő lett. A Mészár Gabriella és Sándor, Vida Mihály, Gog István, Cserneczky Árpád fémjelezte Újarad csapata 2:0-ra is vezetett a Mosóczy-telepiek ellen, azonban a végén a mosócziak örülhettek: 3:2-re sikerült fordítaniuk. A mosócziak a Spier Tünde és Mihály, Mészáros Mónika, Csipkár Laura és István, Bedő Tibor és Timoty Sebastian összetételben nyerték meg a röplabdatornát.
A sportrendezvények a kötélhúzással értek véget, amelynek döntőjében Gáj és Mosócz mérkőzött meg, és utóbbiak találtattak könnyebbnek, s hogy miért, azt Khell Levente, a gáji csapat vezetője ekképp sommázta: „Ha kötélhúzásról van szó, a gájiak verhetetlenek!”.
Berki Fláviusz, Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)
Unokától nagyszülőig mindenki jól szórakozott
Az aradi RMDSZ szombaton tízedik alkalommal szervezte meg az Aradi magyar majálist. A városligeti gokart pályán az arad-kerületi szervezetek vitték a prímet, de a már hagyományosan visszatérő megyei és magyarországi vendégek sem hiányoztak, sőt újak is jöttek.
A már megszokott vetélkedők – generációk ügyességi sportversenye, kerületek röplabdabajnoksága, gulyásfőző, sörivó, kötélhúzó, hulahopp verseny – egymás után, sőt egymással párhuzamos is zajlottak, és a merészebbek mikrofont is a kezükbe vehettek.
Az elhúzódó gazdasági válság nem ártott a jó hangulatnak, még azzal sem, hogy ezúttal a résztvevőknek kicsit mélyebben kellett a zsebükbe nyúlniuk ahhoz, hogy, például, a gulyásfőző versenyen részt vehessenek. Erre különben nem mindegyik társaság nevezett be, sokan az együtt kedvéért jöttek ki ezen a szombaton, és a gulyást amolyan „mellékesként” főzték meg. Többen még ezzel sem fáradoztak, hiszen a lacikonyhák egész nap rendelkezésre álltak.
A program – Erdélyi Kinga irányításával – egy latin bemelegítéssel kezdődött, amelyen az unokák szülőkkel és a nagyszülőkkel együtt hajlongtak, ugráltak. Aztán beindultak a különböző ügyességi és sportvetélkedők, a bográcsokba is sorra bekerültek a hozzávalók, s alájuk is gyújtottak, hogy a finomságok szép, lassú tűzön készülhessenek el.
Az aktív résztvevőkön kívül elkezdett szállingózni az érdeklődni, csak szórakozni vágyó közönség is. Ismerősök, barátok üdvözölték egymást, sokan rég nem találkoztak. Az Aradi Máltai Segélyszolgálat sátrában sütötték a palacsintát, tombolatárgyakat árultak. A lacikonyhák kínálatán kívül lehetett finom szalámikat, édességet, ropogtatni valót, hűsítőt kapni, no meg mérték a bort és a sört is.
A gulyásfőző társaság közül idén a sertéshúst választották a legtöbben, receptje titkát azonban egyik szakács sem volt hajlandó elárulni. Beszélgetés közben kóstolhattam vaddisznó- és szarvasszalámit – a szamarat kihagytam! A majláthfalviak meghívására érkezett tiszafürediek stílszerűen keszeg alaplében pontyból készítettek halászlét, és keszeget sütöttek.
Először jöttek ki az ONCOROM elnevezésű, a rákbetegeket támogató alapítvány képviselői a majálisra, tombolatárgyaik révén ezúttal adományokat gyűjtöttek egy kemoterápiás szék megvásárlásához az aradi városi kórház onkológiai részlegére.
A tiszafürediek azonban nemcsak a halételekben jeleskedtek, kézműves foglalkozást is szerveztek, ami igencsak nagy népszerűségnek örvendett a gyerekek körében: előre elkészített, egyszerűbb és bonyolultabb fehér gipszmintákat – virágot, gépkocsit, szív alakú gyertyatartót, sőt magyar címert – kellett kifesteni, ez utóbbihoz segítségként részletes írásos útmutató is rendelkezésre állt. Az adományként elfogadott pénzt az Aurel Vlaicu Általános iskola népitánc-csoportjai számára ajánlották fel, ruhavásárlásra.
Az idei majálisra különben Arad megyéből Majláthfalváról érkezett a legnagyobb csapat, Zimándújfaluból érkezett még egy kisebb, annál többen jöttek az anyaországból: a már említett Tiszafüredről, aztán Battonyáról, Gyuláról, Méhkerékről és Szegedről. Nem hiányozhatott Kreszta Traján sem, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke, battonyai alpolgármester.
A Szabó Mihály ügyvezető elnök mellett a szervezésben ezúttal is oroszlánrészt vállaló Bognár Levente aradi alpolgármestert egy kis időre elszólította a hivatali kötelesség, egy esketést kellett ugyanis lebonyolítania. Mindez azonban nem befolyásolta a dolgokat, ugyanis idejében megrendeztek mindent szépen.
Ahogy telt az idő, a bográcsosok is elkészültek, és a Király András tanügyi államtitkár, megyei RMDSZ-elnök, Kreszta Traján és Bognár Levente összetételű zsűri munkához láthatott. Tizenhat versenyművet kellett elbírálniuk, ami alaposan próbára tette nemcsak ízlelő-, hanem valószínűleg más szerveiket is. A döntésüket senki sem kérdőjelezte meg, így jogosnak tekinthetjük az újaradiaknak (főszakács Herling Géza), a Mosócy-telepieknek (Csipkár Éva Laura) és a gájiaknak (Khell Levente) odaítélt arany-, ezüst- és bronzfakanalat, az azzal járó díszoklevéllel és palack borral együtt. Ezen kívül különdíjak – a legmagyarosabb ízért, no meg a halászléért és sült halért – is gazdára találtak.
A különböző versenyek befejeztével összesítették a kerületek közti vetélkedő pontjait: első helyen végzett a Mosóczy-telep, a másodikon Újarad, a harmadikon Gáj-Buzsák-Kakasváros csapata. Mivel ez utóbbi harmadszor lett dobogós, végleg elnyerte az eddigi vándorserleget, a mostani elsők újat kaptak.
Miközben fogytak az utolsó falatok, és összepakolták a bográcsokat, a színpadon elfoglalta helyét előbb a Meteor, majd a Party Mix együttes, ez utóbbi Stadler Andrea szólistával.
Az egész nap tartó idei magyar majális este 11 órakor zárult, mindenféle incidens nélkül, ezúttal is alkalmat adva a civilizált, tartalmas szórakozásra, az együttlétre. Még a hirtelen jött néhány perces szélvihar sem okozott különösebb gondot.
Köszönet érte a szervezőknek, a támogatóknak – megyei RMDSZ, polgármesteri hivatal, Szabadság-szobor Egyesület és egyéb szponzorok –, valamint minden aktív résztvevőnek!
Sportvetélkedők
Bár a korábbi években már 10 óra tájban nagyban folyt a reggeli torna, ezúttal Erdei Kinga és három segítője 11 óra tájt a latinos bemelegítővel vonzoitta a színpad elé a kicsiket és nagyokat.
A generációk ügyességi sportversenyére a nyolc kerület közül csupán négyen neveztek, a sportesemények szervezői, Jázbinscky Gábor és Erdei Emese ezúttal is szórakoztató feladatokat talált ki a csapatok számára, bár a rúdcipelésnél az újaradiak nagypapája a célvonal előtt nagyot hasalt, amit a csapat ideje bánt, no meg a nagypapa nadrágja és könyöke, de szerencsére nem történt súlyos sérülés.
A gyerekek hagyományos bicikliversenyéből a legérdekesebbnek a legkisebbek futama bizonyult, ahol a kétéves Vida Roland pedál nélküli járgányán nagyokat megszégyenítő gyorsasággal száguldott végig a körpályán.
Idén a lábtenisz és asztalitenisz verseny elmaradt, ezúttal csak a Jarco Simion által levezényelt röplabdatornára került sor. A benevezett hat csapat közül Újarad, Mosóczy-telep és Pernyáva jutott a hármas döntőbe. Újarad sima 2:0-ra verte Pernyávát, és miután ez utóbbiak Mosócztól is hasonló arányban kaptak ki, az Újarad–Mosócz összecsapás igazi nagydöntő lett. A Mészár Gabriella és Sándor, Vida Mihály, Gog István, Cserneczky Árpád fémjelezte Újarad csapata 2:0-ra is vezetett a Mosóczy-telepiek ellen, azonban a végén a mosócziak örülhettek: 3:2-re sikerült fordítaniuk. A mosócziak a Spier Tünde és Mihály, Mészáros Mónika, Csipkár Laura és István, Bedő Tibor és Timoty Sebastian összetételben nyerték meg a röplabdatornát.
A sportrendezvények a kötélhúzással értek véget, amelynek döntőjében Gáj és Mosócz mérkőzött meg, és utóbbiak találtattak könnyebbnek, s hogy miért, azt Khell Levente, a gáji csapat vezetője ekképp sommázta: „Ha kötélhúzásról van szó, a gájiak verhetetlenek!”.
Berki Fláviusz, Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 18.
„Déván vár a Téglás Gábor”
A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címmel rendezett kétnapos konferenciát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Vajdahunyadon a Corvin Savaria Társaság közreműködésével. A találkozó szakmai vonatkozásait és kiegészítő programját Szilágyi Aladár és Szűcs László foglalja össze.
Nem előzmény nélküli a MÚRE számára, hogy a szórványvidékek közösségeivel foglalkozzék, az utóbbi időben több riporttábort szerveztek ilyen környezetben, s most Vajdahunyadon is bemutattak ilyen tematikájú kötetet, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című, a Krónikában megjelent szórványriportjait összegyűjtő művét.
Komoly várakozás előzte meg annak a felmérésnek a mostani találkozóra időzített bemutatását, amely elsősorban a rádiós, televíziós kollégák számára szolgáltatott a hallgatottságokra, nézettségekre vonatkozó érdekes adatokat. (Erre a témára egy külön anyagban hamarosan visszatérünk.) Egyébként a bemutatott grafikonok adatait, az időbeni változásokat Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa ismertette.
Az Erdélyi Riportban, még nyomtatott hetilap formájában jelentek meg a később négy kötet anyagát szolgáltató Etnosz-riportjai Szilágyi Aladárnak, aki a vajdahunyadi találkozón elsősorban a nem magyar hazai kisebbségek helyzetéről tartott összefoglaló előadást. Az „egységes román nemzetállam” közel húsz, nem magyar etnikumát – néhány ukrán, szerb, horvát, szlovák, lipován tömb kivételével – a teljes asszimiláció fenyegeti. A két-három ezres lélekszámú, falusi, városi szórványokban élő kisebbségek néhány évtized múlva teljesen eltűnnek, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság hajdan tarka szőnyege egyszínűvé válik – hangzott el.
Médiaműhelyt a szórványnak
A találkozó tematikájához a leginkább Ambrus Attila és Winkler Gyula tervezete kapcsolódott, A média szerepe a szórványgondozásban – avagy érvek a szórvány médiaműhely(ek) működtetése mellett című projektet a Brassó Lapok főszerkesztője ismertette. A MÚRE internetes oldalán olvasható anyag egy Szórvány Médiaműhely létrehozását szorgalmazza, amely ingyenes tartalmat állítana elő azoknak a szerkesztőségeknek, amelyek emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják ezt kellő színvonalon elkészíteni. Összesíti, szerkeszti a helyi információkat, híreket, 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben, s a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatja el a társult szerkesztőségekhez. A felvetés vegyes fogadtatása azt jelzi, hogy szakmai indokoltsága ellenére sem lesz könnyű a megvalósítás, ám a későbbi egyeztetések nyomán egy életképes kezdeményezés ereszthet gyökeret.
Mindenképpen a téma fontosságát jelzi, hogy Winkler Gyula EP-képviselő mellett a projekt ismertetésén jelen volt az RMDSZ részéről Hegedüs Csilla és Kelemen Hunor is. Utóbbi emlékeztetett egy korábbi, a napilapok közötti együttműködést célzó, sikertelen kezdeményezésre.
Érdekes bejelentést tett a házigazda Winkler Gyula, aki ezer eurós pályázatot hirdetett a MÚRE tagjai számára egy, a román nyilvánosságban a szórvány kifejezés pontosabb, könnyebben értelmezhető román megfelelőjének kidolgozására. Politikai szövegekben jelenleg leginkább a diaspora interna kifejezést használják, ami félreértésekre adhat okot. (A Corbii Albi – Fehér Hollók román-magyar kontakt portál a comunități risipite kifejezést használja.)
„Ez a várunk, ide járunk”
A szakmai program elhúzódása miatt némi késedelemmel érkezik Dévára a MÚRE-csapat, mire betoppanunk a Téglás Gábor Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt aulájába, már elkezdődött a Magyar Szórvány Napjának ünnepi műsora, a helybeli Szivárvány Nyugdíjasklub kórusának utolsó zengzeteit hallani. Őket a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fergeteges produkciója követi, majd a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance Együttese teremt muzsikában-táncban a 17. századi fejedelmi udvarok légkörét idéző hangulatot. Az iskola énekkarának többszöri szereplése és az ünnephez illő szavalatok teszik változatossá a műsort. „Csaba atya gyermekei” – a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportjának fiataljai – mutatják be igényes műsorukat, majd a líceum harmadikos kisdiákjai vidám Márton-napi gyermekjátékkal gyönyörködtetik a publikumot.
A rendezvény ünnepi szónoka, Winkler Gyula EP-képviselő lokálpatrióta büszkeséggel emlékeztet arra, hogy négy esztendővel ezelőtt Déván, éppen itt, ebben a teremben rendezték meg először a Magyar Szórvány Napját, mely azóta az egész Kárpát-medencében elterjedt, mi több: idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. A szónok Bethlen Gábor alakját felidézve, kérdez rá: „Vajon mi Bethlen életművének legfőbb üzenete a mához? Elsősorban az, hogy nincsen olyan reménytelen helyzet, amelyből ne lenne feltámadás. Jó példa erre a Hunyad megyei magyar oktatás. A kilencvenes évek végén szerteszét működő tagozatok mára, másfél étized elmúltával Erdély egyik legfiatalabb intézményévé nőtték ki magukat. (…) Bebizonyította azt, hogy egy népnek, egy közösségnek nem kell számarányaiban nagynak lennie ahhoz, hogy számottevő legyen. Erdély azóta is a csodák földje, mert Bethlen Gábortól a Téglás Gábor Elméleti Líceumig voltak mindig álmodók, akik maradandót akartak építeni.” A líceum kórusa az immár elmaradhatatlan „Téglás-himnusz”-szal zárja a műsort: „Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!”
Az étkezdében elfogyasztott ízletes ebéd után Balogh-Botár Károly aligazgató intézménytörténeti bevezetővel egybekötött iskolaszemlére invitálja az újságírók csapatát. Akár Noé bárkájába, Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű líceumába is mindent és mindenkit „begyűjtöttek” a szórványokból: a kisóvodásoktól az érettségiző nagydiákokig. A Hunyad megyei magyar nyelvű oktatás biztosításának kérdését a Geszthy Ferenc Társaság vállalta fel. Az építkezést 2004-ben kezdték el, a Communitas Alapítvány az első pillanattól a terv mellé állt (egy félig elkészült ingatlan megvásárlásával), és folyamatosan támogatta a felszerelés és a bútorzat beszerzésével is. A magyar és a román kormány kétoldalú megállapodás értelmében jelentős összegekkel járult hozzá az oktatási központ létrehozásához. A 2005 óta működő, jelenleg mintegy 550 fős diáklétszámú tanintézmény 30 osztályteremmel, szaklaboratóriumokkal, kabinetekkel, 120 férőhelyes korszerű bentlakással, valamint konyhával és 120 személyes étkezdével is rendelkezik. A Déva környéki diákokat naponta ingáztatják, a bentlakókat az iskola kisbusza segítségével szállítják hétvégeken haza, illetve vasárnap este vissza az iskolába.
Hosszabban elidőzünk az épület előcsarnokában, amelynek főfalán dicsőségtábla: az eddig érettségizettek tablói mellett díszhelyen látható az augusztus 19-én kapott Külhoni Magyarságért Díj, mellyel az iskola tíz éves kiemelkedő munkáját jutalmazta a magyar parlament. Körülötte rekeszes polcok sora, megannyi serleg, érem, díszoklevél, melyeket a különböző tantárgyversenyeken, sportvetélkedőkön nyertek az iskola diákjai. Az aligazgató elmondása szerint újabb polcokat kell felszerelni, mert el sem férnek a „trófeák”. A líceum tartalmas-elegáns honlapja is beszédesen bizonyítja, hogy – rövid múltja ellenére – hány diák öregbítette eddig az alma mater hírét-nevét. Például az iskolakrónika október 14-i feljegyzése szerint a Téglás Gábor Líceum három Mákvirág-díjassal dicsekedhet: kiváló tanulmányi előmenetelük mellett, a tizedikes, bronzfokozatot nyert Stelczner Norbert matematika, fizika, kémia tantárgyversenyeken, nővére, a tizenegyedikes, ezüstfokozatos Stelczner Britta matematika vetélkedőn és szavalóversenyeken jeleskedett, a tizenkettedikes, aranyfokozatot kiérdemelt Gáspár-Barra Szilárd pedig sokoldalúságával tűnt ki, hiszen irodalmi, történelmi, matematikai versengéseken szerepelt sikerrel, a reneszánsz együttes és a cserkészcsapat tevékeny tagja, atlétaként legutóbb sikeresen futotta végig Budapesten a maratoni távot. Még frissebb, október 27-i keltezésű hír: ezüstéremmel tért haza a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum röplabdacsapata az első ízben megrendezett Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiáról.
Otthonosság és „iskoladiplomácia”
Az előcsarnok tágasságát néhány funkciótlannak tűnő oszlop töri meg. Kísérőnk elmagyarázza: egy már meglévő, harmadában elkészült lakóépületet kellett folytatniuk az iskola építésekor, a nem túl esztétikus betonoszlopokra emelve a további szinteket, viszont az egyik anyuka – a spácium merevségét enyhítendő – lendületes, színes növényornamentikát varázsolt az oszlop- és a falfelületekre.
A földszint az óvodások és a kisiskolások birodalma. Már a folyosókon is, majd egy-egy osztályba bepillantva az otthonosság változatossága gyönyörködtet. Minden óvó néni, minden pedagógus „szabad kezet kapott”: odabent semmi sem emlékeztet a hagyományos óvodai-iskolai osztálytermekre, a székek-asztalok nem sorakoznak katonás rendben, a falakon színek kavalkádja, a polcok roskadásig telve játékokkal, szemléltető eszközökkel, könyvekkel, a gyermekek ügyeskedte tárgyakkal. Családias fészek a napközis kicsik hálószobája, az étkezdében „liliputi” székek-asztalok várják az aprónépet. Ki is másolom a heti menüből a hétfői kínálatot. Reggeli: félszáraz szalámi, vaj, dzsem, tea; ebéd: húsleves, sült csirkecomb zöldséges tarhonyával, desszert; vacsora: párolt káposzta disznóhússal, tea. – Semmi sem emlékeztet hajdani diákkorom nyomorúságos internátusi étrendjére…
Az „iskoladiplomácia” fontos pászmája a Téglás Gábor tevékenységének. A külkapcsolatok számos lehetőséget kínálnak, a diákok, tanárok jönnek-mennek, táboroznak a testvérintézmények meghívására, októberben például „egyetemkóstolón” forgolódtak Kolozsváron, a Babeş-Bolyain. A líceum honlapján megjelent „Málta téged is vár!” című pályázati felhívás az Erasmus-program keretében kínál páratlan lehetőséget a turisztikai osztályok diákjai és tanárai számára. A részvételhez angol írásbeli és szóbeli nyelvvizsga, sikeres szakmai készség-teszt kelletik. Itt, Déván bevett gyakorlat a gyakori vendégvárás. Legutóbb a tiszafüredi Bán Zsigmond Református Iskola és Óvoda tizenhat diákját látták vendégül az itteni nyolcadikosok.
2015. június elsején immár a tizedik alkalommal szólalt meg a búcsúcsengő a Téglás Gábor Líceumban. Három osztály 44 diákját bocsátották útjára. A ballagási hagyományok egyedi mozzanata: az évfolyamelsők minden esztendőben az iskola egyik, korán elhunyt megálmodójának emlékére Hauer Erich jutalomban részesülnek. Sokatmondó és elgondolkodtató az idei legkiválóbb maturandusok neve: László Imola, Todor Franceska és Turcu Cătălina Alexandra. E nevek egy része mögött „félmagyar”, „negyedmagyar”, az anyanyelv számára visszanyert szórványbáránykák jósorsa feltételezhető. Az is, hogy mindehhez „köze van” látogatásunk következő helyszínének, a Böjte Csaba atyai irányításával működő Szent Ferenc Alapítvány áldásos tevékenységének is…
(Folytatjuk)
Téglás Gábor (1848-1916) régész, iskolaigazgató, az erdélyi turisztika egyik úttörője 1871–1904 között volt a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója
erdelyiriport.ro/riport
A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címmel rendezett kétnapos konferenciát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Vajdahunyadon a Corvin Savaria Társaság közreműködésével. A találkozó szakmai vonatkozásait és kiegészítő programját Szilágyi Aladár és Szűcs László foglalja össze.
Nem előzmény nélküli a MÚRE számára, hogy a szórványvidékek közösségeivel foglalkozzék, az utóbbi időben több riporttábort szerveztek ilyen környezetben, s most Vajdahunyadon is bemutattak ilyen tematikájú kötetet, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című, a Krónikában megjelent szórványriportjait összegyűjtő művét.
Komoly várakozás előzte meg annak a felmérésnek a mostani találkozóra időzített bemutatását, amely elsősorban a rádiós, televíziós kollégák számára szolgáltatott a hallgatottságokra, nézettségekre vonatkozó érdekes adatokat. (Erre a témára egy külön anyagban hamarosan visszatérünk.) Egyébként a bemutatott grafikonok adatait, az időbeni változásokat Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa ismertette.
Az Erdélyi Riportban, még nyomtatott hetilap formájában jelentek meg a később négy kötet anyagát szolgáltató Etnosz-riportjai Szilágyi Aladárnak, aki a vajdahunyadi találkozón elsősorban a nem magyar hazai kisebbségek helyzetéről tartott összefoglaló előadást. Az „egységes román nemzetállam” közel húsz, nem magyar etnikumát – néhány ukrán, szerb, horvát, szlovák, lipován tömb kivételével – a teljes asszimiláció fenyegeti. A két-három ezres lélekszámú, falusi, városi szórványokban élő kisebbségek néhány évtized múlva teljesen eltűnnek, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság hajdan tarka szőnyege egyszínűvé válik – hangzott el.
Médiaműhelyt a szórványnak
A találkozó tematikájához a leginkább Ambrus Attila és Winkler Gyula tervezete kapcsolódott, A média szerepe a szórványgondozásban – avagy érvek a szórvány médiaműhely(ek) működtetése mellett című projektet a Brassó Lapok főszerkesztője ismertette. A MÚRE internetes oldalán olvasható anyag egy Szórvány Médiaműhely létrehozását szorgalmazza, amely ingyenes tartalmat állítana elő azoknak a szerkesztőségeknek, amelyek emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják ezt kellő színvonalon elkészíteni. Összesíti, szerkeszti a helyi információkat, híreket, 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben, s a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatja el a társult szerkesztőségekhez. A felvetés vegyes fogadtatása azt jelzi, hogy szakmai indokoltsága ellenére sem lesz könnyű a megvalósítás, ám a későbbi egyeztetések nyomán egy életképes kezdeményezés ereszthet gyökeret.
Mindenképpen a téma fontosságát jelzi, hogy Winkler Gyula EP-képviselő mellett a projekt ismertetésén jelen volt az RMDSZ részéről Hegedüs Csilla és Kelemen Hunor is. Utóbbi emlékeztetett egy korábbi, a napilapok közötti együttműködést célzó, sikertelen kezdeményezésre.
Érdekes bejelentést tett a házigazda Winkler Gyula, aki ezer eurós pályázatot hirdetett a MÚRE tagjai számára egy, a román nyilvánosságban a szórvány kifejezés pontosabb, könnyebben értelmezhető román megfelelőjének kidolgozására. Politikai szövegekben jelenleg leginkább a diaspora interna kifejezést használják, ami félreértésekre adhat okot. (A Corbii Albi – Fehér Hollók román-magyar kontakt portál a comunități risipite kifejezést használja.)
„Ez a várunk, ide járunk”
A szakmai program elhúzódása miatt némi késedelemmel érkezik Dévára a MÚRE-csapat, mire betoppanunk a Téglás Gábor Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt aulájába, már elkezdődött a Magyar Szórvány Napjának ünnepi műsora, a helybeli Szivárvány Nyugdíjasklub kórusának utolsó zengzeteit hallani. Őket a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fergeteges produkciója követi, majd a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance Együttese teremt muzsikában-táncban a 17. századi fejedelmi udvarok légkörét idéző hangulatot. Az iskola énekkarának többszöri szereplése és az ünnephez illő szavalatok teszik változatossá a műsort. „Csaba atya gyermekei” – a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportjának fiataljai – mutatják be igényes műsorukat, majd a líceum harmadikos kisdiákjai vidám Márton-napi gyermekjátékkal gyönyörködtetik a publikumot.
A rendezvény ünnepi szónoka, Winkler Gyula EP-képviselő lokálpatrióta büszkeséggel emlékeztet arra, hogy négy esztendővel ezelőtt Déván, éppen itt, ebben a teremben rendezték meg először a Magyar Szórvány Napját, mely azóta az egész Kárpát-medencében elterjedt, mi több: idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. A szónok Bethlen Gábor alakját felidézve, kérdez rá: „Vajon mi Bethlen életművének legfőbb üzenete a mához? Elsősorban az, hogy nincsen olyan reménytelen helyzet, amelyből ne lenne feltámadás. Jó példa erre a Hunyad megyei magyar oktatás. A kilencvenes évek végén szerteszét működő tagozatok mára, másfél étized elmúltával Erdély egyik legfiatalabb intézményévé nőtték ki magukat. (…) Bebizonyította azt, hogy egy népnek, egy közösségnek nem kell számarányaiban nagynak lennie ahhoz, hogy számottevő legyen. Erdély azóta is a csodák földje, mert Bethlen Gábortól a Téglás Gábor Elméleti Líceumig voltak mindig álmodók, akik maradandót akartak építeni.” A líceum kórusa az immár elmaradhatatlan „Téglás-himnusz”-szal zárja a műsort: „Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!”
Az étkezdében elfogyasztott ízletes ebéd után Balogh-Botár Károly aligazgató intézménytörténeti bevezetővel egybekötött iskolaszemlére invitálja az újságírók csapatát. Akár Noé bárkájába, Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű líceumába is mindent és mindenkit „begyűjtöttek” a szórványokból: a kisóvodásoktól az érettségiző nagydiákokig. A Hunyad megyei magyar nyelvű oktatás biztosításának kérdését a Geszthy Ferenc Társaság vállalta fel. Az építkezést 2004-ben kezdték el, a Communitas Alapítvány az első pillanattól a terv mellé állt (egy félig elkészült ingatlan megvásárlásával), és folyamatosan támogatta a felszerelés és a bútorzat beszerzésével is. A magyar és a román kormány kétoldalú megállapodás értelmében jelentős összegekkel járult hozzá az oktatási központ létrehozásához. A 2005 óta működő, jelenleg mintegy 550 fős diáklétszámú tanintézmény 30 osztályteremmel, szaklaboratóriumokkal, kabinetekkel, 120 férőhelyes korszerű bentlakással, valamint konyhával és 120 személyes étkezdével is rendelkezik. A Déva környéki diákokat naponta ingáztatják, a bentlakókat az iskola kisbusza segítségével szállítják hétvégeken haza, illetve vasárnap este vissza az iskolába.
Hosszabban elidőzünk az épület előcsarnokában, amelynek főfalán dicsőségtábla: az eddig érettségizettek tablói mellett díszhelyen látható az augusztus 19-én kapott Külhoni Magyarságért Díj, mellyel az iskola tíz éves kiemelkedő munkáját jutalmazta a magyar parlament. Körülötte rekeszes polcok sora, megannyi serleg, érem, díszoklevél, melyeket a különböző tantárgyversenyeken, sportvetélkedőkön nyertek az iskola diákjai. Az aligazgató elmondása szerint újabb polcokat kell felszerelni, mert el sem férnek a „trófeák”. A líceum tartalmas-elegáns honlapja is beszédesen bizonyítja, hogy – rövid múltja ellenére – hány diák öregbítette eddig az alma mater hírét-nevét. Például az iskolakrónika október 14-i feljegyzése szerint a Téglás Gábor Líceum három Mákvirág-díjassal dicsekedhet: kiváló tanulmányi előmenetelük mellett, a tizedikes, bronzfokozatot nyert Stelczner Norbert matematika, fizika, kémia tantárgyversenyeken, nővére, a tizenegyedikes, ezüstfokozatos Stelczner Britta matematika vetélkedőn és szavalóversenyeken jeleskedett, a tizenkettedikes, aranyfokozatot kiérdemelt Gáspár-Barra Szilárd pedig sokoldalúságával tűnt ki, hiszen irodalmi, történelmi, matematikai versengéseken szerepelt sikerrel, a reneszánsz együttes és a cserkészcsapat tevékeny tagja, atlétaként legutóbb sikeresen futotta végig Budapesten a maratoni távot. Még frissebb, október 27-i keltezésű hír: ezüstéremmel tért haza a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum röplabdacsapata az első ízben megrendezett Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiáról.
Otthonosság és „iskoladiplomácia”
Az előcsarnok tágasságát néhány funkciótlannak tűnő oszlop töri meg. Kísérőnk elmagyarázza: egy már meglévő, harmadában elkészült lakóépületet kellett folytatniuk az iskola építésekor, a nem túl esztétikus betonoszlopokra emelve a további szinteket, viszont az egyik anyuka – a spácium merevségét enyhítendő – lendületes, színes növényornamentikát varázsolt az oszlop- és a falfelületekre.
A földszint az óvodások és a kisiskolások birodalma. Már a folyosókon is, majd egy-egy osztályba bepillantva az otthonosság változatossága gyönyörködtet. Minden óvó néni, minden pedagógus „szabad kezet kapott”: odabent semmi sem emlékeztet a hagyományos óvodai-iskolai osztálytermekre, a székek-asztalok nem sorakoznak katonás rendben, a falakon színek kavalkádja, a polcok roskadásig telve játékokkal, szemléltető eszközökkel, könyvekkel, a gyermekek ügyeskedte tárgyakkal. Családias fészek a napközis kicsik hálószobája, az étkezdében „liliputi” székek-asztalok várják az aprónépet. Ki is másolom a heti menüből a hétfői kínálatot. Reggeli: félszáraz szalámi, vaj, dzsem, tea; ebéd: húsleves, sült csirkecomb zöldséges tarhonyával, desszert; vacsora: párolt káposzta disznóhússal, tea. – Semmi sem emlékeztet hajdani diákkorom nyomorúságos internátusi étrendjére…
Az „iskoladiplomácia” fontos pászmája a Téglás Gábor tevékenységének. A külkapcsolatok számos lehetőséget kínálnak, a diákok, tanárok jönnek-mennek, táboroznak a testvérintézmények meghívására, októberben például „egyetemkóstolón” forgolódtak Kolozsváron, a Babeş-Bolyain. A líceum honlapján megjelent „Málta téged is vár!” című pályázati felhívás az Erasmus-program keretében kínál páratlan lehetőséget a turisztikai osztályok diákjai és tanárai számára. A részvételhez angol írásbeli és szóbeli nyelvvizsga, sikeres szakmai készség-teszt kelletik. Itt, Déván bevett gyakorlat a gyakori vendégvárás. Legutóbb a tiszafüredi Bán Zsigmond Református Iskola és Óvoda tizenhat diákját látták vendégül az itteni nyolcadikosok.
2015. június elsején immár a tizedik alkalommal szólalt meg a búcsúcsengő a Téglás Gábor Líceumban. Három osztály 44 diákját bocsátották útjára. A ballagási hagyományok egyedi mozzanata: az évfolyamelsők minden esztendőben az iskola egyik, korán elhunyt megálmodójának emlékére Hauer Erich jutalomban részesülnek. Sokatmondó és elgondolkodtató az idei legkiválóbb maturandusok neve: László Imola, Todor Franceska és Turcu Cătălina Alexandra. E nevek egy része mögött „félmagyar”, „negyedmagyar”, az anyanyelv számára visszanyert szórványbáránykák jósorsa feltételezhető. Az is, hogy mindehhez „köze van” látogatásunk következő helyszínének, a Böjte Csaba atyai irányításával működő Szent Ferenc Alapítvány áldásos tevékenységének is…
(Folytatjuk)
Téglás Gábor (1848-1916) régész, iskolaigazgató, az erdélyi turisztika egyik úttörője 1871–1904 között volt a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója
erdelyiriport.ro/riport
2017. július 26.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.)
– Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy.
– Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról.
– Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben.
– Ez igaz.
– Onnan származik a magyar állampolgárság?
– Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni.
– Mikor történt ez?
– ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt.
– Miért jött vissza édesanyád?
– Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam”
– Tehát itt jártál óvodába, iskolába.
– A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt.
– Voltak magyar barátaid?
– Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze.
– Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal?
– De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait.
– Szerettél iskolába járni?
– Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is.
– Hol végezted a középiskolát?
– A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele…
– Kedvenc tanáraid?
– Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás”
– Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen?
– Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel.
– Tehát jól teltek az egyetemi évek.
– Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt”
– Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe?
– Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni.
– Milyen volt ez az intézet?
– Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk.
– Hogy érezted magad Bukarestben?
– Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték.
– Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni?
– Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem.
– Hol kutathattál?
– Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba.
– Meddig maradtál Bukarestben?
– ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni”
– Mikor léptél be a politikába?
– Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának.
– Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken?
– Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”…
– És az intézetben?
– Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást”
– Meddig tartott az aranyélet?
– Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak.
– Mi volt ennek az oka?
– Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt.
– Milyen feladatot vállaltál ebben?
– Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk.
– Milyen következményei voltak a házkutatásnak?
– Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra.
– Elárulták, mit keresnek a lakásodon?
– Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk!
– Könnyen lemondtál róluk?
– Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.)
„… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe”
– És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg?
– Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt.
– Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után?
– Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget.
– Meddig maradtál ebben a tisztségben?
– Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től.
„Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot”
– Mit tettél ezután?
– Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak.
– Mikor kerültél be a román parlamentbe?
– 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is.
– Hogy reagáltál te erre?
– Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben.
– Még politizálsz aktívan?
– Mai napig követem az eseményeket.
– Kiléptél az RMDSZ-ből?
– Nem léptem ki. És ki sem rúgtak.
– Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez.
– Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel.
– Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője?
– Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez.
– Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek?
– Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni”
– Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit?
– A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet.
– Tanítottál is Kolozsváron.
– Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát.
– A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást?
– A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki.
– Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni.
– Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet.
– Történészként van-e ars poeticád?
– Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni.
– Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád?
– Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam”
– Hogy érzed magad Magyarországon?
– Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök.
– Mi köt Aradhoz?
– A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba?
– Vannak kellemes gyermekkori emlékeid?
– A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház.
– Vannak még barátaid Aradon?
– Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom.
– Tiszafüreden vannak barátaid?
– Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját”
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán.
– Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed?
– Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját.
– Milyen terveid vannak?
– Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból.
– Éspedig?
– Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni.
– Mondanál-e valamit családodról?
– Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam.
– Sokat nézed a tévét?
– Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ.
– Boldog vagy?
– Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.”
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.)
– Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy.
– Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról.
– Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben.
– Ez igaz.
– Onnan származik a magyar állampolgárság?
– Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni.
– Mikor történt ez?
– ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt.
– Miért jött vissza édesanyád?
– Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam”
– Tehát itt jártál óvodába, iskolába.
– A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt.
– Voltak magyar barátaid?
– Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze.
– Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal?
– De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait.
– Szerettél iskolába járni?
– Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is.
– Hol végezted a középiskolát?
– A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele…
– Kedvenc tanáraid?
– Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás”
– Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen?
– Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel.
– Tehát jól teltek az egyetemi évek.
– Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt”
– Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe?
– Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni.
– Milyen volt ez az intézet?
– Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk.
– Hogy érezted magad Bukarestben?
– Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték.
– Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni?
– Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem.
– Hol kutathattál?
– Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba.
– Meddig maradtál Bukarestben?
– ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni”
– Mikor léptél be a politikába?
– Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának.
– Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken?
– Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”…
– És az intézetben?
– Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást”
– Meddig tartott az aranyélet?
– Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak.
– Mi volt ennek az oka?
– Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt.
– Milyen feladatot vállaltál ebben?
– Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk.
– Milyen következményei voltak a házkutatásnak?
– Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra.
– Elárulták, mit keresnek a lakásodon?
– Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk!
– Könnyen lemondtál róluk?
– Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.)
„… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe”
– És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg?
– Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt.
– Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után?
– Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget.
– Meddig maradtál ebben a tisztségben?
– Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től.
„Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot”
– Mit tettél ezután?
– Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak.
– Mikor kerültél be a román parlamentbe?
– 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is.
– Hogy reagáltál te erre?
– Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben.
– Még politizálsz aktívan?
– Mai napig követem az eseményeket.
– Kiléptél az RMDSZ-ből?
– Nem léptem ki. És ki sem rúgtak.
– Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez.
– Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel.
– Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője?
– Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez.
– Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek?
– Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni”
– Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit?
– A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet.
– Tanítottál is Kolozsváron.
– Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát.
– A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást?
– A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki.
– Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni.
– Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet.
– Történészként van-e ars poeticád?
– Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni.
– Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád?
– Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam”
– Hogy érzed magad Magyarországon?
– Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök.
– Mi köt Aradhoz?
– A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba?
– Vannak kellemes gyermekkori emlékeid?
– A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház.
– Vannak még barátaid Aradon?
– Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom.
– Tiszafüreden vannak barátaid?
– Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját”
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán.
– Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed?
– Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját.
– Milyen terveid vannak?
– Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból.
– Éspedig?
– Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni.
– Mondanál-e valamit családodról?
– Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam.
– Sokat nézed a tévét?
– Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ.
– Boldog vagy?
– Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.”
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 20.
Felvidéki turnén A banda
Szombat este a felvidéki Tornalján tartott XV. Hagyományok Napja rendezvényen vendégszerepelt a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes.
A társulat a mezőségi Palatka lakodalmas világát bemutató, a neves palatkai zenészeknek emléket állító, Könczei Árpád rendezte A banda című előadással lépett színpadra. A pénteken este Tiszafüreden kezdődött turné vasárnap Margittán folytatódott, ezt követően az együttes Nagykárolyban, Nagybányán és Medgyesen tart előadást. A sajátosan groteszk, a prűdeket meghökkentő, nyitottakat megnevettető táncszínházi produkciót 2013-ban mutatták be. Az előadás egyaránt sikert aratott hazai és magyarországi színpadokon, idén tavasszal pedig a manchesteri (Egyesült Királyság) GóbéFest közönsége is tapsolt a Háromszék Táncegyüttesnek és a Heveder zenekarnak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombat este a felvidéki Tornalján tartott XV. Hagyományok Napja rendezvényen vendégszerepelt a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes.
A társulat a mezőségi Palatka lakodalmas világát bemutató, a neves palatkai zenészeknek emléket állító, Könczei Árpád rendezte A banda című előadással lépett színpadra. A pénteken este Tiszafüreden kezdődött turné vasárnap Margittán folytatódott, ezt követően az együttes Nagykárolyban, Nagybányán és Medgyesen tart előadást. A sajátosan groteszk, a prűdeket meghökkentő, nyitottakat megnevettető táncszínházi produkciót 2013-ban mutatták be. Az előadás egyaránt sikert aratott hazai és magyarországi színpadokon, idén tavasszal pedig a manchesteri (Egyesült Királyság) GóbéFest közönsége is tapsolt a Háromszék Táncegyüttesnek és a Heveder zenekarnak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)