Adrian Nastase külügyminiszter a politikai kapcsolatokról, a kőolaj- és földgázipari együttműködésről tárgyalt iráni látogatásán /máj. 27-29./ Teheránban rövid megbeszélést tartott a szintén látogatáson levő japán külügyminiszterrel is. /Reuter, Népújság (Marosvásárhely), máj. 29./

Háborús helyzet alakult ki augusztus 22-én a Perzsa-öbölben. Hadihajóról ágyúval, mások szerint helikopterről lőtték az Orizont elnevezésű román tengeri olajfúrótornyot, majd az iráni katonák megszállták a platformot, 19 román és 7 indiai állampolgárságú személyzetét foglyul ejtették. Teherán kereskedelmi nézeteltéréssel indokolta az intervenciót, de elemzők szerint ennél többről van szó. A román hatóságok visszafogottan kezelték az ügyet, azt állítva, hogy egy kereskedelmi konfliktust nem szabad túlméretezni. Teodor Athanasiu védelmi miniszter nem is állított fel válságstábot az ügy kezelésére. Niculescu Tóni külügyi államtitkár szerint kereskedelmi konfliktusról van szó. Hasonló hangnemben nyilatkozott Teodor Atanasiu védelmi miniszter is. /Isán István Csongor: Iráni támadás egy román tengeri olajfúrótorony ellen. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./ Molnár Gusztáv, az amerikai Stratfor Geopolitikai Intézet szakértője emlékeztetett, ennek előzménye az, hogy egy nappal ezelőtt Törökországban leszállásra kényszerítettek egy iráni repülőgépet, amely fegyvereket szállított a Hezbollahnak Libanonba. Molnár Gusztáv szerint mindez közelíti a háborús helyzetet, a levegőben lóg egy Irán elleni katonai akció. Ezt ő kockázatosnak tartja és hibás lépésnek. Románia véletlenül csöppent bele ebbe a helyzetbe. Kelet-Európában, ebben a térségben Lengyelország mellett Romániát számítják az Amerikai Egyesült Államok legszorosabb szövetségesének. Ez azt jelenti, hogy nincs széles játéktere. – Egy esetleges háborúban Irán célpontjává válhat Románia. Ez is ott van a lehetőségek között. /Isán István Csongor: Romániát is elérhetik az iráni rakéták. Interjú Molnár Gusztávval, az amerikai Stratfor Geopolitikai Intézet szakértőjével. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./

Szellemi barangolás Kőrösi Csoma Sándor nyomában
Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain – a magyarság közép-ázsiai gyökerei címmel tartott előadást kedden a nagyváradi Ady-gimnáziumban Kádár József jogász a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének szervezésében létrejött találkozón.
Közel félszáz érdeklődő vett részt Kádár Józsefnek a magyarság eredetéről tartott érdekes előadásán.
Kőrösi Csoma Sándor orbaiszéki nyelvtudós 1819-ben hagyta el Magyarországot, az erdélyi Nagyenyedről indult el keletre, hogy megkeresse a magyarok őshazáját. Szófiából Énosz (ma Enez) felé ment, a Marica torkolatához, ugyanis Konstantinápolyban pestisjárvány volt. Alexandriába utazott, ahol tovább akarta tanulmányozni az arab nyelvet, azonban a járvány miatt el kellett onnan mennie. A szíriai Latakiába hajózott, onnan gyalog folytatta az útját. Aleppó, Moszul és Bagdad után Teheránba érkezett, ahol perzsa és angolt tudását fejlesztette. Innen Buharába indult, azonban háború miatt kénytelen volt a perzsiai Meshedben maradni egy fél évig. Eljutott Kabulba 1822-ben, utána Lahore-ba, majd onnan a kasmíri Szrinagarba. Ezután Ladakhba, azaz Kis- Tibetbe ment, júniusban érkezett annak fővárosába, Lehbe. A továbbutazás veszélyesnek bizonyult. Kőrösi Csoma találkozott egy angol utazóval, William Moorcroft katonaorvossal, akinek ösztönzésére elkezdett a tibeti nyelvvel és irodalommal foglalkozni, hogy bizonyítékokat találjon a magyarok eredetére. A kutatások során elolvasott több ezer tibeti könyvet, összeállított egy negyvenezer szóból álló jegyzéket. Kanamban elkészítette a buddhista terminológiai szótárt Szangye Püncog láma segítségével. Kalkuttában kiadatta 1834-ben az első hiteles tibeti–angol szótárt és a tibeti nyelvtant. El szeretett volna jutni Lhászába, azonban útközben maláriát kapott. Kőrösi Csoma Sándor 1842-ben halt meg és a Himalája harmadik legnagyobb csúcsa, a Kancsendzönga árnyékában meghúzódó dardzsilingi sírkertbe temették, amely India Nyugat-Bengália tartományában található.
Kádár József beszéde közben képeket vetített azokról a helyekről, ahol megfordult a nyelvtudós. A kézdiszéki Jakabos Ödön 1972-73-ban végigjárta Kőrösi Csoma útját önerőből, veszélyek és nélkülözések közepette, erről könyvet is írt, de az csak korai halála után jelent meg 1983-ban – folytatta Kádár. Nagyváradon jártában az elszánt utazó Jósa Piroska közírónál, lapunk régi munkatársánál is megszállt.
Kőrösi Csoma munkáját az 1844-ben született Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész folytatta. Tagadta a magyar nyelv finnugor eredetét, ezért a Budapesti Egyetemen elbocsátották a tanári állásából. Stein Aurél Kelet-kutatóról is szót ejtett Kádár. Elmondta, Stein olyan selyemtekercset talált, amelyen nyomtatott írásjelek voltak. Kínában nyomtatták több száz évvel a mozgatható betűelemekkel való könyvnyomtatás feltalálójának, Gutenbergnek a születése előtt.
Az előadáson elhangzottak igencsak lekötötték a jelenlévők figyelmét. A rendezvény végén a közönség soraiból sokan megköszönték Kádárnak az izgalmas előadást, gratuláltak is neki, valamint kérdeztek is tőle. A fiatalember szívesen vallott az érdeklődőknek Kőrösi Csomáról, a magyarságról, a Kelet-kutatókról, valamint saját magáról is. Megtudhattuk, már gyermekkorától vonzza Ázsia, akárcsak tegnapelőtti előadásának főszereplőjét, a híres erdélyi tudóst, utazót.
Ladányi Norbert. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Peresz dicsér és vigasztal
„Ilyen hősök nélkül, mint amilyenek ők voltak, ma is Hitler vezetné Európát, és a zsidó nép megsemmisült volna” – méltatta tegnap Bukarestben Simon Peresz izraeli elnök a hat izraeli katonát, akik román társukkal együtt júliusban hunytak el a Brassó mellett történt helikopterszerencsétlenségben, gyakorlatozás közben.
Peresz a zsidó állam első hivatalban levő elnökeként látogatott Romániába. Tegnap a bukaresti zsidó hitközség zsinagógájában találkozott a közösség tagjaival; a zsúfolásig telt imaházban hatalmas taps fogadta az idős baloldali politikust, aki többek közt kor- és elvtársát, Ion Iliescu volt román elnököt üdvözölte a hallgatóság soraiban.
Izrael elnöke utalt a zsidó nép viszontagságos történelmére, méltatva a hajdan népes romániai zsidóság érdemeit Izrael létrehozásában és fejlődésében. A holokauszt által megtizedelt romániai zsidóságot tehetsége, szorgalma és hite tartotta meg Európa egyik legjelentősebb zsidó közösségének, vélte Peresz, aki szerint ma már más ellenséggel kell megküzdenie a zsidó népnek és a világnak, mint hat-hét évtizeddel ezelőtt: a terrorizmussal.
Mint elmondta, a mintegy négyszázezer zsidó származású személy, aki a második világháború után Izraelbe kivándorolt, soha nem felejtette el Romániát, és nem hagyta el kultúráját. Izrael elnökének a mai Románia állampolgáraihoz is volt egy vigasztaló szava. Egy szép hasonlattal élve (Romániát pillangóhoz hasonlította, amelynek éppen most nőnek ki a szárnyai, ami némi fájdalommal is jár) kifejtette, a gazdasági válságból ki lehet lábalni, ami fontos, hogy „soha ne adjuk fel”.
A zsinagógában Aurel Vainer parlamenti képviselő, a romániai zsidó közösség vezetője is felszólalt. Vainer emlékeztetett: a második világháború előtt mintegy nyolcszázezer zsidó élt az akkori Románia területén; jelenleg a közösség alig éri el az akkori létszám egy százalékát, a nyolcezres lélekszámot.
A bukaresti zsidó közösséggel tartott találkozót megelőzően, tegnap délelőtt Traian Băsescu román államfő fogadta hivatalában Simon Peresz izraeli elnököt. „Románia az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai párbeszéd előfeltételek nélküli megkezdését szorgalmazza” – jelentette ki Băsescu. A kétoldalú tárgyalásokat követően a román államfő tájékoztatta izraeli kollégáját Románia álláspontjáról a közel-keleti helyzettel kapcsolatban.
Szerinte előfeltételek nélkül kell megkezdeni az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai párbeszédet, hiszen az előfeltételek csak akadályozzák a közel-keleti tárgyalásokat. Băsescu rámutatott: a megbeszélésen áttekintették a kétoldalú kapcsolatokat, amelyek kiterjednek a katonai, a technológiai, az oktatási, az üzleti és az idegenforgalmi területen való együttműködésre.
Arra az újságírói kérdésre, miszerint egy esetleges iráni–izraeli fegyveres konfliktus kirobbanása esetén Románia megnyitná-e légterét, Băsescu elmondta: egyelőre nem lehet fegyveres konfliktusról beszélni. Reményét fejezte ki, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciói Teheránt az átlátható tárgyalások megnyitására ösztönzik. A román államfő hangsúlyozta, egy esetleges fegyveres konfliktusban Románia NATO-tagországként viselkedik majd.
A megelőlegezett támogatásra nem maradtak el Simon Peresz köszönő szavai sem, aki „korunk egyik legfelelősebb vezetőjének” nevezte Traian Băsescut. „Amikor ’igent’ mondd, akkor az ’igent’ jelent, amikor pedig valamit megtagad, akkor ahhoz tartja magát. Most felelősségteljesen felvállalja álláspontját Iránnal szemben, és támogatja az izraeli–palesztin békefolyamatot” – fogalmazott a zsidó állam feje.
A továbbiakban megköszönte Băsescu személyes közbenjárását azért, hogy a júliusi légi szerencsétlenségben meghalt izraeli katonák földi maradványai minél hamarabb hazájukba kerülhessenek.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Már több mint 70 ezren kérték a magyar állampolgárságot
Több mint hetvenezren kérték péntekig a magyar állampolgárságot; hetente több mint négyezer kérelem érkezik, ami megfelel az előzetesen prognosztizált adatoknak – közölte Wetzel Tamás miniszteri biztos adatai alapján a nemzetpolitikai államtitkárság az MTI-vel. 
Eddig közel ezren lettek magyar állampolgárok az egyszerűsített honosítási eljárás révén. Az államtitkárság tájékoztatása szerint péntekig 67 275 egyszerűsített honosítási kérelem érkezett már meg Budapestre, míg további 3584 kérelem van feldolgozás alatt a külképviseleteken, így 70 859-en nyújtottak be magyar állampolgárság iránti igényt. Hetente több mint 4 ezer kérelmet adnak be a határon túli magyarok, amely megfelel az előzetes hatástanulmány által prognosztizált adatoknak – írták.
Egyszerűsített honosítási kérelmet eddig 69 külképviseleten, 1009 polgármesteri hivatalban, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal 23 ügyfélszolgálatán és (március 15-től) 26 kormányablaknál nyújtottak be.
A kérelmek körülbelül 40-40 százalékát külképviseletek és az anyakönyvvezetők, míg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal a 20 százalékát vette át. A külképviseleteken a legnagyobb érdeklődés Csíkszeredán, Szabadkán és Kolozsváron tapasztalható, de volt ügyfél Tallinnban, Bejrútban, Abu Dhabiban, Tokióban és Teheránban is.
A döntések előkészítése és a honosítási okiratok az eskütételek helyszínére történő eljuttatása folyamatos, így március 15-től már közel ezren lettek magyar állampolgárok.
Az államtitkárság közölte azt is, hogy Szabadkán, pénteken dél előtt pár perccel Korsós Tamás főkonzul és Babity János vezető konzul átvette a tízezredik ügyiratot. A fiatal ügyfélnek a főkonzulátus vezetői egy Budapest albumot és egy EU-elnökségi ajándékcsomagot adtak át ez alkalomból. A magyar állampolgárságot január 3-tól lehet kérelmezni az egyszerűsített honosítási eljárás segítségével, amelyet az Országgyűlés az elmúlt év május 26-án hozott döntése tett lehetővé. Az utóbbi négy hónapban a nagyon komoly szervezésnek köszönhetően az eljárás zökkenőmentes, mind a kérelmek átvétele és elbírálása, mind az ünnepélyes állampolgársági eskütételek fennakadás nélkül folynak.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Európa válsága, avagy uniós tyúkketrecek (Orbán Viktor július 28-án Tusnádfürdőn elmondott beszéde)
Visszaélés egy fogalommal
Európa válsága hosszabb és mélyebb, mint azt kezdetben gondoltuk. Ez hosszú ideig kérdőjeles mondat volt, ma már határozott állítás. A válság nem világválság, hiszen valójában csak az Egyesült Államok és Európa küszködik hasonló kérdésekkel. Ázsia országai eközben fejlődnek, Dél-Amerika országai virágzanak, Afrika népei is, ha mélyről is indultak, de kétségkívül fölfelé lépkednek.
Valami tehát a nyugati világban romlott el, nem a világban, hanem a nyugati világban, és különösen Európában mennek rosszul a dolgok. Nem kerülhetjük meg a kérdést: mi lehet ennek az oka? Hogyan érinti ez a magyarokat, és hogyan fordíthatjuk ezeket a bajokat a javunkra? A mostani válság okainak megértéséhez tudnunk kell, hogy Európa – legalábbis ahogy én miniszterelnökként az európai vezetők közötti forgolódásaim során megtapasztaltam – valójában a mai napig a II. világháború árnyékában él. Mindentől fél – érthető módon –, amiről azt hiszi, hogy okozója volt a II. vagy akár a két világháborúnak. A legfőbb felelősnek ma a nyugati féltekén a nemzetállamok ambícióit jelölik meg. Az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket kétszer romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg, és valahogy nem veszi kellő súllyal figyelembe azt a tényt, hogy a XX. század két pusztító eszméjének – a nemzetiszocializmusnak meg a nemzetközi szocializmusnak, amit mindközönségesen kommunizmusnak nevezünk – a közös vonása nem a nacionalizmus volt, hanem az a körülmény, hogy jogosnak vélték, hogy a társadalmat bármilyen eszközzel egyetlen eszme nevében gyökeresen átalakítsák. Ma az Európai Unió, az ahhoz való tartozás, az európai egység egy olyan nemzetközi politikai programmá vált, amellyel kapcsolatban kritikát megfogalmazni, akárcsak érzékeny kérdéseket föltenni, a kánonon kívüli hangfekvésben beszélni nem egyszerűen csak illetlenség, hanem retorzióért, sőt, kiátkozásért kiáltó tett.
Pedig az Európai Unió, az európai egység gondolata nem így indult. Nem gondoltuk, hogy ilyen furkósbottá válik. Úgy indult, hogy először is kezelni próbálta a francia–német ősi ellenségeskedést, és rájött arra, hogy gazdasági eszközökkel politikai problémákat lehet orvosolni. Amikor a gazdasági sikerek nyomán úgy tűnt, hogy a fokozódó fogyasztással, a növekvő jóléttel, a jóléti kiadások emelésével a politikai bajokat kezelni – de legalábbis elodázni – lehet, Európa szerintem fokozatosan elveszítette a realitásérzékét. Ugyanis politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni, még akkor sem, hogyha hosszú évtizedekig úgy tűnik, hogy ez lehetséges. Márpedig így tűnt, és ez a gondolkodásmód vérszemet kapott az olajválság után, amikor az európai integráció elmélyítésével válaszolt egy gazdasági kihívásra. Aztán kétségkívül igaz, a kommunista országok összedöntésében, a diktatúrák megdöntésében sikeresen játszott fontos szerepet a nagyobb fogyasztás csábereje. És eközben az európai világ, annak a nyugati fele elsősorban elhitte, hogy nem egyszerűen csak gazdasági, de egyfajta erkölcsi fölényben is van a kontinens keleti felén élőkkel szemben. A harmadik hibát akkor követte el Európa, amikor valamikor a kétezres évek közepén, az európai alkotmány megalkotására tett kísérletének kudarca után ezzel a ténnyel nem nézett szembe, nem értette meg, hogy ez a kudarc világossá teszi, az európai nemzetek ellenében az uniót nem lehet sikerre vinni. Az Európai Unió ereje nem a nemzetek fölötti központ teljesítményében, hanem a nemzetek saját teljesítményében rejlik.
(…) Ahelyett, hogy feladták volna ezt a gondolatot, valójában megcsontosították, miszerint úgyis létre lehet hozni egy demokratikus Európai Uniót, hogy az európai polgárok ezt nem helyeslik, s lehetséges azonos mértékű gazdasági prosperitást létrehozni különböző gazdasági teljesítményű országok között, ha közös pénzük, mondjuk, eurójuk van, és nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges fejlődést elérni a pénzpolitikából kiindulva. És végül nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges kiegyenlítődést elérni Európa nyugati és keleti fele között leereszkedéssel és kioktatással. Mindezt a sok, négy-öt dogmát egyetlen eszme vezényszava alá sűrítették, amit egész egyszerűen úgy hívnak, hogy Európa. Régen látott a mi kontinensünk ilyen visszaélést egy értékes fogalommal. Nemzetek reneszánsza
Ezért ennek a szűklátókörűségnek most meg kell fizetni az árát. Először is szembe kell nézni az európai nemzetek reneszánszával. A nemzeti érzés nemcsak a volt kommunista vagy a szovjet birodalomból kiszakadt országokban horgadt föl, hanem a hagyományos nyugati területeken is. Ma újra van angol, sőt, skót nemzeti reneszánsz, ott van a nemzeti érzés megerősödése a hollandok vagy éppen a görögök szívében is. Egész egyszerűen Európában nemzeti reneszánszt élünk át. Az is láthatóvá vált, hogy az európai nemzetek nem akarnak összeolvadni egymással. A terv egy gyümölcskosárra hasonlít inkább, nem pedig egy gyümölcsturmixra, amit brüsszeli bürokraták hoznak létre. Ebből az is következik, hogy a mai európai területen jelentkező gazdasági válságra nincs központi megoldás, nincs egyetlen megoldás. A közösséget alkotó egyes nemzeteknek a saját erőfeszítéseik révén külön-külön kell megoldaniuk a saját problémáikat. Világos tehát, hogy léteznek olyan nemzeti érdekek, és léteznek olyan nemzeti érzések, amelyeknek a nyílt kimondása – akármit is állítsanak egyesek – valójában egyáltalán nem vezet a fasizmus újjáéledéséhez. A másik fontos tapasztalat, amit le kell vonnunk a mai válságból, úgy hangzik, hogy minden gazdasági fejlődés mögött tényleges munkateljesítménynek kell állnia. Angela Merkel úgy fogalmazta meg, hogy minden pénzért, minden forintért vagy márkáért vagy euróért, amit elköltünk, előbb-utóbb meg kell dolgozni. A hitelgazdaság persze azt az illúziót kelti, hogy nem kell érte megdolgozni, mert előre elfogyaszthatjuk azt a pénzt, amiért eddig nem dolgoztunk meg. És miután az emberek ezeket a bonyolult kérdéseket nem látják át, vagy nem érzik dolguknak, hogy áttekintsék, ezért könnyen esnek hitelmámorba, és elfeledkeznek arról, hogy minden forintot, ha előrehozták is hitel formájában a költekezésüket, amit elköltöttek, minden forintot előbb vagy utóbb elő kell teremteni, vagyis meg kell érte dolgozni. Ebből az következik, hogyha valaki azt hiszi, hogy a mai európai válság megoldható valamifajta ügyes pénzügyi húzással, valami szellemes banki konstrukcióval, az téved, és félreérti a válság természetét.
Végezetül azt gondolom, hogy a Nyugatnak egyfajta erkölcsi fordulatot is végre kell hajtania, aminek fontos eleme, hogy nem nézheti le a kontinens keleti felét. Az úgy nem fog menni, hogy miközben lengyel vízvezeték-szerelőket dolgoztatnak, azzal vádolják őket, mint nem kívánatos vendégeket, hogy elveszik a munkát a helyiek elől, aközben lenézik a kétkezi munkát. Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország, a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban. És végképp nem fog menni, hogy a demokráciát és az Európai Uniót ideológiai furkósbotként használják az egyre erőteljesebb nemzeti érzésekkel szemben.
Közép-Európa sikeresebb
Ha ezeket a folyamatokat Európa nem érti meg, ha nem érti meg a válság természetét, amiben vagyunk, akkor Európa nyugati része súlyos bajba, a mainál is súlyosabb bajba kerülhet. Úgy is le lehet írni a mai helyzetet, hogy miközben Nyugat-Európa nem boldogul a válsággal, sőt, egyre mélyebben keveredik bele, addig Közép-Európa egyre magabiztosabbá válik a válságkezelésben. Nem akarom azt mondani, hogy itt könnyű az élet, sőt, nehéz, sőt, időnként úgy érezzük, hogy egyre nehezebb, de az aggasztó hírek, az európai gazdaság egészét bajba sodró, fájdalmas hírek ma nem Közép-Európa országaiból érkeznek, hanem Spanyolországból, Olaszországból, Portugália és Franciaország felől. Hozzájuk képest a közép-európai országok ma kifejezetten stabilak. Ezért érdemes itt most Közép-Európa és Nyugat-Európa viszonyáról tágabb összefüggésben beszélnünk.
Éles határvonal választja el azokat az országokat, amelyek gyarmatosítók voltak, és amelyeknek sosem voltak gyarmataik. Mi, közép-európaiak ahhoz a területhez tartozunk, ahol azok a nemzetek élnek, amelyek sem a XIX. század végén, sem a XX. században nem építettek ki gyarmatokat maguknak; a nyugatiak meg ahhoz, ahonnan kiindultak a gyarmatosítások. Ebből a szempontból persze Németország helyzete jól mutatja, hogy ők a Nyugat és a Kelet között helyezkednek el. A Közép-Európa – a Mitteleuropa – fogalom is, ha az ember jól lapozza vissza a történelemkönyveket, minthogyha a német nyelvből jött volna át a mienkbe.
Fortélyos félelem
Közép-Európa kétségkívül a XX. század nagy vesztese volt. De nem csak vesztese, hanem a nyugatiak szemében bűnbakja is. Az ember ma, ha sok időt tölt Brüsszelben, akkor az indirekt – ezt nem szokás mondani, nem udvarias dolog ilyet mondani, de ennek az indirekt – lenyomatával nap mint nap találkozik. Van egy közmegegyezés a nyugati elitben, miszerint a XX. század bűneiért nem ők felelősek, hanem a közép-európai népek. Márpedig mi ezt egészen másképpen látjuk, és innen nézve meg tudjuk érteni, hogy a nyugat-európaiak politikáról és hatalomról való gondolkodását a II. világháború után alapvetően a félelem határozza meg. Ez a gondolkodásmód, ahogy a XX. század második felét a félelem lelkiállapotából nézték a nyugatiak, sok mindent magával hozott. Először is magával hozta a teheráni konferenciát, amikor a Nyugat a II. világháború derekán úgy döntött, hogy abban a háborúban, a II. világháborúban csak a fasizmus ellen fog harcolni, a kommunizmus ellen azonban nem. Aztán rájött, hogyha legyőzni nem akarja, egy idő után talán már nem is tudta, akkor az a legkézenfekvőbb, hogyha egy kényszerű, nem örömteli, de kényszerű együttélést épít ki vele, ezért nem is lépett fel a kommunizmus ellen egészen addig, amíg Ronald Reagan zászlót nem bontott.
Közép- és Nyugat-Európa viszonya szempontjából fontos történelmi tény, hogy Teheránban, a teheráni konferencián – ahogy Ronald Reagan mondta – a Nyugat eladta azt a szabadságot, ami nem is volt az övé, hanem a mienk volt. Ez akkor még jó ötletnek látszott, azonban a II. világháború következményeinek ismeretében a nyugati vezetők továbbra is a félelem logikájában gondolkodva a történelemről, immáron nem a kommunizmustól vagy a fasizmustól kezdtek félni, hanem egész egyszerűen a tömegektől, méghozzá a politikailag aktív tömegektől. Ennek az volt az oka, hogy a mai nyugat-európai elit fejében kézenfekvő gondolat, hogy Németországban a fasizmus demokratikus úton került hatalomra, abból lett a világháború, következésképpen óvatosnak kell lenni a néppel, mert a végén, ha megengedjük neki, még olyan döntéseket hoz, amiből aztán nagy baj lesz. Ezért persze a demokrácia fontos dolog, de azért jobb, hogyha a hatalmat mégsem a nép gyakorolja. Így lehet többnyire összefoglalni azt a lelkiállapotot, amiben ma a nyugat-európai elit magára a népre, a saját népére is tekint.
Intézmények hatalma
Ebből a gondolatból aztán egy olyan sajátos politika alakult ki évtizedek alatt – mind a mai napig uralkodik ez a fölfogás –, miszerint nem az emberek hatalmát kell megvalósítani a politikán keresztül, hanem az elveknek és az intézményeknek a hatalmát. Ma már be kell látnunk, hogy ez téves gondolat. Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem személytelen elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett.
Sohasem elvek és sohasem intézmények hozzák a döntéseket. Emberi döntések következménye volt a II. világháború, a jaltai egyezmény, az új határok megrajzolása Európában. Emberi döntések eredménye volt a kommunista diktatúra, vele szemben az ’56-os forradalom is. Emberek döntöttek arról ’56-ban, hogy nem avatkoznak be, és a Nyugat magára hagy bennünket. Emberek döntöttek, megnevezhető személyek a ’68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az olajválságot is emberi döntések váltották ki, a szovjet birodalom összeomlása mögött is emberi döntések vannak, és persze a bankrendszer által előidézett pénzügyi válság mögött is igenis személyek, természetes személyek és az ő döntéseik állnak, mint ahogy az euróválság mögött is, igenis bankárok, bürokraták és politikusok, megnevezhető személyek és az ő döntéseik húzódnak.
Csakhogy az euróválságnak – nem tudom, önök észrevették-e? – valahogy nincs felelőse. Az elveknek és az intézményeknek olyan típusú túlértékelése, amiről az előbb beszéltem, szükségszerűen vezetett el Európában felelőtlen cselekedetek hosszú sorához. Ennek a helyzetnek aztán az a lélektani következménye, hogy nő a harag Európa-szerte az emberek lelkében magával az unióval szemben. Tehát ez a fajta személytelen, a felelősséget kikerülő politikai intézményrendszer előbb-utóbb egy arctalan, formátlan indulatot vált ki azokból az emberekből, akik nem tudják megérteni, hogy miközben ők mindennap becsületesen elvégezték a munkájukat úgy, mint a megelőző években vagy évtizedekben is, mégis rosszra fordultak a dolgok. És kíváncsiak arra, hogy mégis ez miért állt elő? Ha megpróbáljuk megfejteni a sajtóhíreket meg a brüsszeli bürokraták beszédeit, akkor az derül ki, hogy sok mindenki tehet sok mindenről, de egy helyen nem tehetnek semmiről. Ez a hely Brüsszel. Az nem hibás semmiben. Viszont mindenki más hibás: a görögök, a spanyolok, az írek, mi, magyarok is hibásak vagyunk persze, de ott, valahogy Brüsszel környékén csupa olyan ember van, sőt, lehet, hogy ember nincs is, csak elvek és intézmények, akik semmiről nem tehetnek.
Az ilyenfajta politikai rendszer elfedi a felelősség kérdését. A dolog úgy áll, hogy a Brüsszelhez hasonló felelőtlenséget – már kiváltságként – még a bankok élvezhetnek. Ők nem felelősek még semmiért. Sőt, a válságkezelés nem áll másból, mint hogy azok a bankok, melyeknek az a problémájuk, hogy most az extraprofitjuk eltűnt, az adófizetők pénzéből újabb és újabb tíz- meg százmilliárdos föltőkésítésért, segítségért állnak sorba.
Rossz reflexekkel továbbra is védelmezik azokat az intézményeket és elveket, amelyek ide vezettek bennünket. Féltik a nemzeti bankok függetlenségét, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy az Európai Központi Bank egyre inkább politikai, nemzeti politikai döntések befolyása alá kerül. Tiltakoznak a multinacionális cégek megadóztatása ellen, és infarktus kerülgeti őket, hogyha a történelmi lemaradást valamely ország sajátos iparpolitikai fejlesztésekkel akarja behozni, mint ahogy Magyarország is ezt szeretné. A nem intézményes, hanem természetes emberi közösségek, mint a család és a nemzet, kifejezetten idejétmúlt, veszélyes és ellenséges kategóriáknak, érzelmeknek és közösségeknek tűnnek föl, miközben egyébként az európai emberek számára mind a család, mind a nemzet továbbra is a legfontosabb közösség, természetes közösség, fontosabb bármely művi intézménynél meg elvnél.
A piac mindenhatósága
Arról beszélnek, hogy az államok ne avatkozzanak be a gazdaságba, miközben egyébként Brüsszelből azt is előírják, hogy az uborkának merre kell kunkorodnia, továbbra is védik azt az elvet, hogy a piac működésébe nem szabad beavatkozni, mert majd a piac szabályozza saját magát, holott sem 1929-ben, sem 2008-ban nem volt erre képes. Továbbra is a piac mindenhatóságának elve mellett eltűrik, hogy rászabaduljon az európai életre a hitelezők, a spekulánsok közössége, a szélhámosok, a sikkasztók köztörvényes világa, és tönkretegye a reálgazdaságot. Summa summarum, Nyugat-Európa ma egy ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. Lassacskán ki kell mondanunk: lehet, hogy egy kicsit korán van, és ezért majd jól megköveznek bennünket, de lassacskán ki kell mondani, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére. Ezek után arra a kérdésre kell most válaszolnunk, ha igaz az előadásom kiindulópontjául választott tétel, hogy miközben Nyugat-Európa egyre nagyobb bajba kerül, Közép-Európa viszont sikeres a válságkezelésben, mivel magyarázzuk ezt? Tudjuk-e igazolni egyáltalán ezt az állítást, és ha igen, mivel magyarázzuk?
Először is, tisztelt hölgyeim és uraim, a közép-európai országok nem követték el azt a hibát, amit Franciaország, Olaszország és Spanyolország – hogy csak a legnagyobbakat említsem – elkövetett, vagyis hogy a válság kirobbanása után további adósságokba verték magukat. Ezt nem követték el a lengyelek, a csehek sem, meg a szlovákok sem. Talán Románia sem követte el eddig, bár most itt nehéz idők jönnek. Egy ország van, amely elkövette ezt a hibát, ez Magyarország, amely a 2008-as válság után radikálisan megnövelte az államadósságát, és most azért harcolunk, hogy az adóssághegy ne szakadjon ránk, hanem kimászhassunk alóla. Persze jó tudni a közép-európai országoknak, hogy miután alacsonyabb az államadósságuk jóval, mint a nyugatiaké, a nyugatiak lassan elérik azt az egyéves nemzeti össztermék 90 százalékát, amelyről azt állítja a modern politikai gondolkodás, hogyha az ember elérte, onnan már önerőből visszafordulni, az államadósságot csökkenő pályára állítani nincs esélye, és óhatatlanul a hitelezők martalékává válik. Elveszíti szuverenitását, és külső segítség nélkül a működőképességét sem tudja fönntartani. Amikor a mi kormányunk megalakult, akkor Magyarország 80 százalék fölött volt, most már a 80 alatti tartományban vagyunk, de miután Szlovákiában és Romániában is, Csehországban és Lengyelországban is alacsony az államadósság, 50 alatt vagy az 50 százalék szintjén van, erős a csábítás, hogy a politikai nyomásokat és konfliktusokat úgy kezeljék ezek az országok, ahogy a nyugat-európaiak tették 2008–2009-ben, és följebb engedjék az adósságukat, mint ahol most van. Életveszélyes. Ez egy életveszélyes fenyegetés és kihívás Közép-Európa számára, meg kell őrizni a józan eszünket, bármilyen nehéz is, és nem szabad arra a sorsra jutnunk, mint a déli országoknak, ahol a válságra a hitelek, az eladósodás megnövekedésével válaszoltak.
Közép-európai ösztönök
Szerintem a hatalom személyes természetét illetően a közép-európaiak még jobb ösztönökkel rendelkeznek, mint a nyugatiak. Mi nem éltük át azt a negyvenesztendős jóléti társadalmat, ahol tulajdonképpen egy sikeres társadalmi modell, társadalmi és gazdasági modell eredményeképpen, persze, a kormányokat kellett időnként cserélni, mert a politikusok hibáznak, és olyankor érdemes új lehetőséget biztosítani egy-egy közösség számára, új vezetőkért folyamodni, régieket elküldeni, újakat megválasztani, de az a gondolat, hogy esetleg a vágányokon kéne állítani, ez Nyugat-Európában az elmúlt években, az elmúlt évtizedekben nem volt szükséges, következésképpen a hatalom személyes jellegének hiányát, elvi és intézményes jellegét ösztönszerűen elfogadták. Ezzel szemben Közép-Európában ilyenfajta elkényelmesedésre nem volt módunk. Itt nem épült föl semmiféle jóléti világ, itt az az illúzió, hogy a dolgok tulajdonképpen jól mennek, csak bizonyos elveket meg intézményeket kell követni, majdnem mindegy igazából, hogy melyik erő, melyik elit kormányoz, ennek nincs jelentősége, ez a gondolat nem alakult ki. Itt pontosan tudjuk, mondjuk, Magyarországon, hogyha jönnek a szocialisták, előbb vagy utóbb összedöntik az országot. És előbb vagy utóbb a jobboldalhoz kell fordulnunk, az hozza rendbe. Aztán ha ráuntunk a jobboldalra, meg a jobboldal mindenfajta hibákat vét, meg nem elég ügyes, akkor persze visszamegyünk a baloldalhoz, aki majd megint jól összedönti az országot, és utána megint visszahívjuk a jobboldalt, hogy tegyen már rendet, legyen kedves, mert ebből nagyon nagy baj lesz. Ez pontosan így történt az elmúlt húsz évben. Így nyertük meg 1998-ban a választásokat, így vesztettük el 2002-ben. Így hívták az emberek vissza a szocialistákat, majd így hívtak vissza bennünket 2010-ben. Vagyis világos, hogy Közép-Európában – szemben Nyugat-Európával – sorsdöntő jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak, milyen emberek ők, és pontosan milyen döntéseket hoznak. Ezért a felelősség elve a politikából nem is itt tűnt el, de semmiképpen nem tűnt el olyan mértékben, mint ahogyan ez a nyugat-európai országokban ma ismeretes. Ez lapul a Kelet–Nyugat vita és viszonyrendszer mélyén. Ezek után még annyit szeretnék mondani önöknek, hogy a saját feladatunk súlyát helyesen mérjük föl, hogy 1990-ben sokkal könnyebb volt a helyzet szellemi, intellektuális értelemben, mint most. Mert 1990-ben – jól emlékszem még azokra a tusványosi összejövetelekre is – teljesen nemcsak hogy törvényes, hanem szinte szükségszerűnek látszó gondolat volt az, hogyha sikerül mindent úgy csinálnunk, mint a nyugatiaknak, akkor az jó lesz. A kérdés csak az, hogy tudjuk-e úgy csinálni, mint ők. Ez a mostani helyzet, hogy a Nyugat súlyosabb válságban van, vagy legalábbis pillanatok alatt súlyosabb válságban lesz, mint Közép-Európa, ezt a kényelmes intellektuális ösvényt eltorlaszolja. Nincs, kit utánozni, nincs sikerrecept, amit ha átfordítanánk ide, Erdélybe vagy Magyarországra, akkor könnyebbé válna az életünk. Nekünk kell kigondolnunk, beazonosítanunk a gondjainkat, és nekünk kell úgy válaszokat találnunk, hogy persze a többiek tapasztalatát beépítjük, de nem hihetjük, hogy egész egyszerűen onnan átültetve ide bizonyos dolgokat, megoldódnak életünk nehéz problémái. Ha ki merjük mondani, hogy semmi értelme Nyugat-Európát másolni, hanem a szabadság szellemének jegyében a saját gazdasági rendszereinket kell fölépíteni, ha ezt ki merjük mondani, akkor óriási lépést tettünk a siker irányába.
Ugyanakkor óvnám magunkat attól, hogy megtagadjuk Nyugat-Európát. Fontos dolog talán, hogy elhangozzék: a képet ugyan, amelyet Nyugatról őrzünk, érdemes átalakítanunk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egy kontinenshez tartozunk, egy gazdasági rendszerben vagyunk, és egy csónakban ülünk, egy hajóban evezünk. Nekünk az az érdekünk, hogy a Nyugat kezelni tudja a válságát, oldja meg a bajait, és hogy egész Európa kilábaljon a bajból. Csak azt a törvényszerűséget kell elfogadnunk, hogy nem ugyanolyan módon tud kilábalni Európa nyugati fele, az eurózóna országai, mint ahogyan ki tud lábalni ebből a helyzetből és új távlatot tud nyitni a maga számára Közép-Európa. Nekünk, közép-európaiaknak egy ilyen helyzetben, ha nem akarunk ismét pórul járni, és nem akarunk széllel szemben menni – olyan széllel szemben, amellyel szemben nincs esélyünk talpon maradni –, akkor nekünk össze kell fognunk egymással, és egy nagyon erős, a történelem során még talán soha nem tapasztalt közép-európai együttműködésre kell fölkészülnünk arra a húsz-huszonöt évre, ami most következik a világgazdaságban és a világpolitikában. Közösen kell megteremtenünk a közép-európai biztonsági garanciákat, az energiabiztonságot, az útvonalak biztonságát, a kereskedelempolitika biztonságát és a katonai biztonságot is. A közép-európai együttműködés útjának megtalálása a következő húsz-huszonöt év sikeres Közép-Európájának legbiztosabb kérdése. Románia történelme szempontjából hasonló pillanatot élünk át, és én zárásképpen csak azt kívánom a románoknak is meg az itt élő magyaroknak is – a magyar nemzethez tartozó, de itt élő magyaroknak is –, hogy jó döntéseket hozzanak. Például úgy, hogy nem hoznak döntést. (Szerkesztett változat)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelységem kezdetei (Buda Ferenc)
Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé.
Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámos­pércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles  megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.
Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.
 A  Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarország a második világháborúban (Rendhagyó történelemóra Szakály Sándorral)
Magyarország a második világháborúban kényszerpályán mozgott, ennek oka Trianon – mondta Sepsiszentgyörgyön Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója szerdán este tartott előadást a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia meghívottjaként A magyar honvédség a második világháborúban címmel. Részletesen szólt az időszak katonai, politikai történéseiről, jól érzékeltetve a mindenkori nagyhatalmi érdekek jelentőségét.
A történész elmondta: a következetes revíziós politika eredményeként visszatérő területek, illetve azok remélt megtartása volt az indok, amely Magyarországot és a magyar királyi honvédséget a második világháborúba kényszerítette. A trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig olyan állapotban volt, hogy az ország védelmére nem volt elegendő, csak belső rendfenntartásra, meg sem közelítette Csehszlovákia, Románia haderejét. Ugyan 1938-ban érzékelhető az első jelentős változás, Darányi Kálmán bejelenti a győri programot, amely jelentős összeget, egymilliárd pengőt irányoz elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére (más kérdés, hogy hiába is lett volna pénz hadi kiadásokra, a magyar ipar nem tudta volna teljesíteni az esetleges megrendeléseket), ám ennek ellenére 1938-ban véletlen remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Az ország számára ugyanakkor döntő jelentőségű, hogy 1939-ben aláírják a Molotov–Ribbentropp paktumot, és érdekszférákra osztják fel Európát. A nagy kérdések egyike, hogy miként lehetett volna megoldani a román–magyar viszonyt, ugyanis sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehet fegyveres konfliktus, ezért megszületik a második bécsi döntés, amely mindkét fél elégedetlenségét eredményezte, a két ország között pedig nagyobb az ellentét, mint bármely két állam között. Ugyanakkor Magyarországnak az volt az elemi érdeke, hogy kimaradjon a háborúból, nem is lett volna alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon a románokkal. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezi ki miniszterelnökké, ő szintén ellenzi a hadba lépést, hangsúlyozván, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig, erről vitázott is a katonai és a politikai vezetés.
Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország németek melletti szolidaritást vállalt, megszakítva a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval – ezt a döntést Horthy hozta meg. Majd Kassa és egy gyorsvonat vélhetően szovjetek általi bombázása után, június 27-én bejelentik a hadiállapotot is, mivel Magyarországot támadás érte. 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek – vélekedett az előadó. Maga Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke pedig azt gondolta, Magyarországnak minél kisebb erővel vagy egyáltalán nem kellene részt vennie a háborúban, szerinte az országnak meg kellene tartania az erejét a háború utáni időszakra, amikor jobban tudná rendezni a román–magyar kérdést. 1941-ben viszont a németek számára is világossá válik, hogy nem sikerül a Szovjetuniót villámháborúval legyőzni, újabb szövetségeseket keresnek, így a németek már Magyarországhoz fordulnak, követelve, hogy a teljes magyar haderőt küldjék a frontra. Magyarország végül a második magyar hadsereget bocsátja rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy azt a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak, akkor már nem lehetett ellentmondani a németeknek – vélekedett a történész. Ám hogy mit ígértek cserébe, nem lehet tudni, az erről szóló melléklet nem került elő. A második hadsereg parancsnokává Jány Gusztávot nevezik ki, Szombathelyi Ferenc pedig kötelezővé teszi parancsnokai számára, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. 1942. áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján. Jány Gusztáv ugyan észreveszi, hogy egy ekkora hadsereg számára képtelenség egy 200 kilométeres partszakaszt védeni, utánpótlást kér, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján. A második magyar hadsereg „emberfeletti teljesítményt nyújtott”, sikerült fenntartani a szovjet páncélosokat, Jány kitartott, sok tízezer magyar, olasz, német katona élete köszönhető neki – vélekedett a történész. A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, s év végére csak ötezren maradtak életben közülük. Az előadó további jelentős csataként beszélt az 1944 kora őszén vívott tordai ütközetről, illetve az Arad környéki harcokról, valamint Budapest védelméről és ostromáról, utóbbi során a szovjetek hatalmas veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor mintegy tízezer magyar civil vált hadifogollyá. Ezek a magyar katonák úgy érezték, esküjükhöz híven hazájukat és szülőföldjüket védték, ezért fejet kell hajtanunk előttük. A háborúban a vesztes félnek is van igazsága – zárta előadását Szakály Sándor. Kérdésekre válaszolva úgy vélekedett, Magyarország emberi veszteséglistája napjainkban megválaszolhatatlan, míg korábban Für Lajos egymillió főben jelölte meg az áldozatok számát, ő maga 800 ezer főre becsüli. A Szovjetunióba elhurcoltak száma 600–800 ezer főre tehető, közülük több mint 200 ezer nem tért vissza, egy újabb, százezres nagyságrendű orosz adatbázis feldolgozása újdonságokkal szolgálhat. Egyébként nézete szerint már 1943 decemberében eldőlt minden Teheránban, a nagyhatalmak meghúzták a határvonalakat, akkori megállapodásaikat 1956-ban sem rúgták fel, vagyis „értünk” nem kívánta összerúgni a port a Szovjetunióval az Egyesült Államok. Összegezve Szakály Sándor úgy fogalmazott: a második világháborúban Magyarország egy kényszerpályán mozgott, az alap és az ok pedig Trianon; a két világháború közti Magyarországon a magyar társadalom egyetértett a revízió kérdésében, noha sok vita lehetett a mikéntben és a hogyanban.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)