„Megtisztelő volt ott lenni, sokaknak játszani”
Nagy sikerrel vendégszerepelt május folyamán Dél-Koreában a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata; a Daejeonban és Szöulban öt alkalommal játszott III. Richárd című darabot mintegy 4500 személy tekintette meg. A Dong című napilap május 24-i számában ezt írta a Tompa Gábor igazgató által rendezett előadásról: „a színészek dikciója annyira tökéletes volt, hogy még így is, hogy színházban voltunk, minden mondatukat tisztán hallottuk, mintha mikrofonon keresztül beszéltek volna. A koreai színészeknek, akik kevés színházi tapasztalattal rendelkeznek, érdemes lenne odafigyelniük erre. A legfigyelemreméltóbb a III. Richárd szerepét játszó Bogdán Zsolt kiváló játéka”. A színművésszel – a fogadtatás részletei mellett – arról is beszélgettünk, hogy véleménye szerint mi mindent tanulhatnánk a dél-koreaiaktól.
– A kolozsvári bemutató óta nagyon sokat alakult, ért az előadás, de igazából Koreában teljesedett ki. Itthon elég hűvös fogadtatásban részesült, a kritika tett arról, hogy a még éretlen előadáson – alig több, mint négy hét alatt készült – elverje a port, a közönség pedig, ímmel-ámmal ugyan, de élvezte az előadást. Rendkívül megtisztelő volt ott lenni, szeretve, értékelve lenni, sok embernek játszani. Nagyon jó érzés olyan közegbe kerülni, ahol, úgy tűnik, nagyon is értik, amit látnak. Színházszerető és -értő közönségnek volt szerencsénk jatszani, és ez nem is csoda, hiszen a világ legjobb, legnívósabb előadásait viszik el hozzájuk: többek között Pina Bausch, Peter Brook, Lev Dogyin és Merce Cunningham előadásait láthatták az elmúlt időszakban. Az is igaz hogy idehaza kevés embernek – 250–300 – játszottuk az előadást, ott pedig 700–800, és annál többnek is. Kis tömbben pedig másképp reagál a közönség, mint amikor többen vannak.
– Mi volt az, ami leginkább meglepett a dél-koreai közönség viselkedésében?
–A nyitottság, ahogyan nézték az előadást. Kezdetben nem is hittünk a fülünknek, én legalábbis nem. Azt hittem, hogy rosszul hallok, vagy, hogy álmodom, és csak véletlen, hogy nevetnek, hogy élvezik, hogy szeretik az előadást... Aztán a második, harmadik, negyedik felcsendülő nevetés után már én is fellélegeztem.
– Említetted, hogy a világ színházi felhozatalának legjobb előadásai jutnak el hozzájuk. Hogyan párosul ez az elvárásaikkal?
– Még volt egy III. Richárd pár hónappal előttünk – koreaiak játszották –, de mint kiderült, az megbukott. Tehát nem egy udvarias, mindenevő közönségről van szó, hanem egy nagyon is értő, érző közönségről. Mondta a koreai kollégánk, aki a Senkálszky Bandi bácsi szerepét vette át, hogy ha nem tetszik nekik valami, nem, vagy csak alig tapsolnak, ha pedig nagyon, akkor a fejük fölé emelt kezekkel, füttyel, ujjongással fejezik ki tetszésüket, vagy felállnak. Nekünk jutott mindenből. Mondhatni majdnem vesszőre, pontra reagáltak. Éppen ez a csodálatos benne, ahogyan a Shakespeare-i humor, minden nyelvi nehézség ellenére működni tudott. Amikor Glouster megkéri Anna kezét az általa meggyilkolt ellenfél koporsója fölött, és a közönséghez fordulva megkérdi, hogy „kértek még asszonyt ilyen hangulatban”, akkor egyszerre nevette el magát több száz ember, a helyzet abszurditásán, Shakespeare humorán... Nem kellett ehhez különösebb aktuális fordítás, különben sem tudom, milyen Shakespeare-fordításaik lehetnek.
– Mennyire sikerült megismerni két hét alatt az országot, belekóstolni az ottani világba?
– A kollégáimhoz képest nekem valamivel kevesebb időm maradt, de azért amikor időm engedte, én is mentem városnézni. Sokat tanulhatnánk a koreaiaktól. Rendkívül leleményes nép, dolgosak, kedvesek, figyelmesek, segítőkészek, de cseppet sem büszkék, nem gőgösek. Minden talpalatnyi földet megmunkálnak. Ahol nálunk a mart szakad, s az erőnk elfogy, ott ők még nagyobb elszántsággal vetik bele magukat a munkába. Kevés helyen láttam az idősek iránti tiszteletet olyannak, mint Szöulban.
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)