Nemzeti rapszódia
Gerlóczy Mariette: 1923-2002.
Porszemek vagyunk a viharban. De hát ilyen viharhoz, mint ez a háború, még a sziklás hegyek sincsenek felkészülve. Ez nem mentegetőzés, tehetetlenségünkben aligha van mentségünk őrjöngő repülőgépek meg tankseregek háborújában. Annak is a vége felé. Ha nem éppen ez a nap vagy a holnap lesz az utolsónk… Apám, porszemek vagyunk Veled együtt ebben az iszonyú fergetegben. Hol vagy most?
1944. október 6-án a nyilasok már hatalmon, elhurcolják Gerlóczy Gábor vezérőrnagyot, Horthy Miklós volt első szárnysegédjét Tarnócapusztáról, a birtokáról. Akkor már Horthy Miklós is csak volt kormányzó. Pesten a Royal szállóban tartották fogva néhányukat. „Itt viszem ezt a levelet Apámnak. Benne élek magam is az omlásban, melyről beszámolnom már lehetetlen. Azt sem tudom, mit vihetek Apámnak… a szereteten kívül.”
A nemzeti vész haragja még nem ülhetett el. A nyilasok tobzódtak a halálban, noha közöttük is voltak már, akik tudták, ez már a vég.
Csatay Lajos honvédtábornok, hadseregparancsnok, volt honvédelmi miniszter és felesége, Gerlóczy Mariette jelenlétében ették meg a megengedett zsemlét, egyebet nem vihetett senki a foglyoknak. Az a zsemle mérgezett volt, ők tudták ezt, így kérték és kapták övéiktől – öngyilkosságot követett el a Csatay házaspár: ciánkáli volt az utolsó eledelük ’44. október 16-án.
„Édesapám, végeztem mindmáig a dolgom a Margitszigeten, ápoltam magam is a sebesülteket kórházakban, búvóhelyeken. Nem tehettem mást, ezt vállaltam, és többet nem is lettem volna képes végezni ebben a halálzivatarban. Hiszem, hogy Édesapám sokakkal együtt átvészeli a végzet innenső végét is. Úgy döntöttünk, hogy megyünk Apánkkal mi is az orosz fogságba. Nem válhatunk el Apámtól. Jöjjön, aminek jönni kell, ott, amott vagy itt! Szeretettel csókolja lánya, Mariette.”
Az orosz főtiszt két tolmácsot is kapott, amikor „beismerte” a történtek egy részét harsány hangon, már 1945. márciusában. Az egyik tolmács tudott németül, az orosz tiszt is.
„Be kell ismernünk, uraim és hölgyeim, tévedés volt a hosszú orosz védőőrizet. Önök szabadok, elmehetnek.”
Őrizetben volt a Háromszéki Uzonból a két Temesváry fivér. Ott vitéz Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok is. Az élet, s azzal a szerelem is ott van mindörökké a halál vetésén, meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A tarnócapusztai nagybirtokos Gerlóczy Gábor kormányzói első szárnysegéd lánya ott és akkor ismerkedett meg Temesváry Jánossal.
„Aki olvasod ezt a följegyzést, tudd meg tőlem, hogy a szerelem hatalmasabb még háborús időben is a halálnál. Ahol zúg égen s földön a halál, a szerelmet ott is meg kell művelni! Apám, édes jó Apám, hol vagy most? Megbocsátod-e, hogy Temesváry Jánossal elmegyek Székelyföldre…?
Lehet, hogy széthull ez a világ, amelyet meglaktunk. Én csillagként tudom mindig magam fölött, hogy velem és értem, értünk jöttél Uzonba, a szerelemért. El nem válhatunk. Temesváry János nem vár áldozatot, s amink megmAradt a vészkorszakból, az mind közös.”
Az esküvőre Uzonban került sor, az ifjú párt, Gerlóczy Mariettét és Temesváry Jánost Márton Áron katolikus püspök adta össze 1946. július 31-én, éppen 70 esztendővel ezelőtt.
„Nem tudom, lesz-e annyi béke, hogy megtaláljam a helyem a székelyek világában, magyar állampolgárként. Sosem adom fel sem a szerelmem, sem az állampolgárságom… Drága Júlia, valahogy eljut talán levelem Budapestre. Valami szép kezdődött velünk, Jánossal…”
És kezdetét vette valami barbár idő. 1949 márciusában fegyveres románok szedték össze a kelletlen egyéneket, mert kellett a birtok, az uzoni szeszgyár, és nem kellett a magyar. Temesváryné Gerlóczy Mariettét és férjét Sepsiszentgyörgyre ragadták, börtönbe vetették. A 26 éves, terhes ifjú asszony vérmérgezést kapott, orvosnak tilos volt bemenni hozzá, szülés után a baba meghalt. Fáskamrában laktak, napszámos munkát végeztek. És újabb román döntés érkezett: a kizsákmányolók 1950-ben Dobrudzsába mennek.
Ismeretlen nép, hely, fabarakkokban lakni, vízben, rizsföldön dolgozni, készülni a halálra vagy egy másmilyen életre. Nyolcvan ember, asszony együtt a nyomorban örök szövetségében, egymást éltetve és temetve.
„Soha, János, sosem, egyszer sem bántam meg, hogy eljöttem veled Uzonba, ide, Dobrudzsába, ahol azt sem tudjuk, hol vagyunk, s a román hatalom is eltagadja… Most telt el öt és fél év. Itt, Kolozsváron is dolgozunk… tovább.”
– Mi Urunk, teremtőnk, adj végre nyugalmat Temesváry Jánosnak, aki, akár a népe, megbűnhődte a nagy háború minden vétkét a maga védtelenségében Adj vigasztalódást érdemben hitves özvegyének… Mariettének…
Kik jelen valának a 35 évesen elhalt férj temetésén, följegyezték a szívek falára, hogy a pap is elcsuklott, sírt is… Az örök özvegy élte tovább az ítéletéletet, 2002-ig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)