Entz Géza, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke okt. 18-án Nagy-Britanniába utazott. Az államtitkár megbeszéléseket folytat a brit külügyminisztériumban, valamint tárgyal az emberi jogok és a kisebbségi kérdés szakértőivel. /Entz Géza Angliában. = Pesti Hírlap, okt. 10./

Aug. 17-én falutalálkozót tartottak Csehétfalván, az elöregedett, elnéptelenedő faluban, tudta meg az újságíró Szombatfalvi József unitárius lelkésztől. Ekkor tartották meg a honfoglalás 1100 éves évfordulójára emlékező ünnepséget és három méter magas kopjafát állítottak, melyet Deák Dénes helybeli földműves faragott. A lelkész a szomszéd faluban, Tarcsafalván új lelkészi lakot épített, de nem magának, hanem valakinek, aki majd odakerül. A falu összefogott, közösen építették fel a házat. Siménfalván szept. 22-én volt a kopjafaállítás. /Inczefi Tibor. Hétköznapok, ünnepnapok a Nyikó mentén. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./

Elhunyt Benczédi Sándor ismert kolozsvári szobrászművész. Munkásságára emlékezett Németh Júlia. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 5./ Benczédi Sándor /Tarcsafalva, 1912. szept. 6. - Kolozsvár, 1998. jan. 3./

Benczédi Sándorra, a kisszobrairól híres képzőművészre emlékeznek ápr. 18-án Korondon a Firtos Közművelődési Egylet, a helyi unitárius egyházközség, az önkormányzat és az iskola rendezésében. Benczédi egy ideig tanító volt Korondon, emlékére kopjafát állítanak az unitárius templomban. Beszédet mond Páll Lajos korondi festőművész és költő. Az ünnepséggel egyidőben Benczédi emlékkiállítás is nyílik Korondon. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 17-18./ Benczédi Sándor /Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. - Kolozsvár, 1998. január 3./

Székelyudvarhelyen öt évvel ezelőtt indult útjára az Udvarhelyszéki Amatőr Színjátszó Fesztivál. A szervező Udvarhelyi Fiatal Fórum, illetve színjátszó csoportja, a Fabula főként a vidéken élő műkedvelő fiataloknak, amatőr színjátszó csoportoknak kívánt lehetőséget biztosítani a bemutatkozásra. A találkozónak nincs versenyjellege. A kezdeti évek lelkesedése után évről évre csökkent a rendezvény iránti érdeklődés. A vidéki színjátszók passzivitása miatt, tavaly csak harmadik nekifutásra sikerült megszervezni az eredetileg kétnaposra tervezett, ellenben megfelelő számú jelentkező hiányában egyestés fesztivált. Annak ellenére, hogy mindössze három csapat érkezett, sikerként könyvelték el az idei találkozót a szervezők. A Tarcsafalvi Unitárius Egylet ifjúsági csoportja, a Szentegyházi Amatőr Színjátszó Csoport, valamint a Homoródszentpáli Csalóka Péter Színjátszó Csoport mutatta be produkcióját. Székelyudvarhelyt a Benedek Elek Tanítóképző Kultúrköpetek csoportja, illetve a Vitéz lelkek képviselték az idei fesztiválon. /Szász Emese: Amatőr színjátszó fesztivál. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 10./

Kilenc csapat fellépésével, közel háromszáz résztvevővel zajlott Bölönben a hét végén az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által kilencedik alkalommal megszervezett színjátszó-találkozó. A várfalvi-sinfalvi közös csoport, a vargyasi, tordaszentmihályi, felsőrákosi, petrozsényi, tarcsafalvi, sepsiszentgyörgyi, székelyudvarhelyi és a kökösi ifjak képességeik legjavát mutatták be. Szabó László, az ODFIE elnöke mondott köszöntőbeszédet. Az első helyet a sepsiszentgyörgyiek szerezték meg. /Bölönben otthonra lelt a színjátszás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

38. Unitárius Ifjúsági Konferencia
„A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) 2014. augusztus 29–31. között a Jobbágyfalva melletti Tündér Ilona Völgyében szervezte meg a XXXVIII. Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 120 fiatal vett részt. A konferencia a következőkből állt: istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programrészek. A konferencia zárómozzanataként kopjafát avattunk.
A konferencia munkálatainak összegzéseként az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé. Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Albert-Nagy Ákos István V. éves teológiai hallgató tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkésznek, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatójának előadása Hagyománytisztelet és fiatalos vallásosság címmel. Este Paul Iorapuu (Nigéria) bevezette a résztvevőket a nigériai kultúra zenei életébe, tánclépéseibe és más rejtélyeibe. A szombati előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Andorkó Júlia (Vargyas) jógát vezetett, Pitó Attila (Tarcsafalva), az Erdély Mentőcsoport alelnöke a szervezet tevékenységéről beszélt és alapszintű elsősegély-tanfolyamot tartott, Bustya János (Sepsiszentkirály) Fészbuk dzsenerésön címmel tartott előadást a fiatalok mindennapjaivá vált közösségi oldal kelepcéiről, dr. Kovács Réka Rozália a párkapcsolatokról kialakult tévhitekről beszélt.
A szombat délutánt Rácz Norbert (Kolozsvár) XXI. századi spiritualitás című előadása nyitotta, majd rövid szünet után három program közül lehetett választani. Benkő József (Marosvásárhely) történész élő történelemórára hívta a résztvevőket, Udvari Izabella (Magyarsáros) kézműves-tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Palkó Zalán Koppány (Székelykeresztúr) és Gergely Noémi (Székelyudvarhely) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. Este is választhattak a fiatalok: hogy tábortűznél gitárszó mellett énekelnek-e vagy közösen filmet néznek. A napot Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata zárta. A vasárnap délelőtti záró istentiszteletet Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalva–kézdivásárhelyi unitárius lelkész tartotta. Ezt követően a rendezvény emlékére kopjafaavatásra került sor. Délután vetélkedőn tettük próbára az egyletes fiatalok kreativitását és tudását. Ezt követően sporttevékenységek után Fit Life Bogival zumbáztak a résztvevők. Este az eredményhirdetést és az oklevelek kiosztását követően a Bagossy Brothers Company együttes lépett fel. A rendezvényt lampioneregetéssel zártuk.
További részletek a konferencia.odfie.hu honlapon találhatók. A konferencia főtámogatói a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és a Nemzeti Együttműködési Alap voltak. Isten áldása legyen a konferencia résztvevőin, támogatóin és kivitelezőin egyaránt!” – áll az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöksége által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
Népújság (Marosvásárhely)

Márton Áron díjat kapott Szombatfalvi József lelkész
Székelykeresztúrnak, Balánbányának és Madéfalvának ítélt oda támogatást tartalékalapjából Hargita Megye Tanácsa, illetve Márton Áron-díjjal tüntették ki nt. Szombatfalvi József nyugalmazott unitárius lelkészt. A megyei tanács októberi soros ülését szerdán Székelykeresztúron a Molnár István Múzeumban tartották.
Hargita Megye Tanácsa Márton Áron-díjjal tüntette ki nt. Szombatfalvi József unitárius lelkészt. Az éremmel, emléklappal és pénzutalvánnyal járó díjjal a lelkész kimagasló egyházi, kulturális és közéleti tevékenységét jutalmazta a megyei tanács. Borboly Csaba megyei tanácselnök köszöntötte a nyugalomba vonult esperest, ez követően laudációját Berei István unitárius lelkész olvasta fel.
Szombatfalvi József a város elismert polgára, munkássága olyan eredményeket hozott Keresztúron és térségében, amelyekre méltán lehet emlékezni, mondta köszöntőjében Borboly Csaba. Munkája több területen kiemelkedő, legyen szó szervezésről, sportról vagy szőlőtermesztésről. Az egyházi tevékenységen kívül további közéleti szerepeket vállalt, amelyek tetten érhetők a hagyományápolásban, a kulturális programokon és szociális tevékenységeken keresztül, tette hozzá az elöljáró. Mint mondta, bízik benne, hogy az elkövetkező években is további eredmények fogják kísérni a nyugalmazott lelkész munkásságát.
A negyven éven át Csehétfalván, Tarcsafalván és Székelykeresztúron szolgáló lelkész nevéhez templomjavítás, lelkészi lakás felújítása, segédlelkészi lakások építése, gyülekezeti ház és szociális otthon építése, kántortanítói ház és elemi iskola épületének felújítása, ökumenikus tábor szervezése, a Gondviselés Segélyszervezet alapítása és közéleti szerepvállalás kapcsolódik, hangzott el munkásságának méltatásában.
Támogatás a településeknek
A költségvetés-módosítás jóváhagyása révén nőtt a megyei tanács tartalékalapja. Ebből összesen 524 ezer lejt különítettek el Székelykeresztúrnak: 460 ezer lej a kórház tetőszerkezetének javítására, ezenkívül 64 ezer lejt kap egy óvoda a mosdójának feljavításához. Százezer lejt utaltak ki Balánbányának a Liviu Rebreanu Iskolaközpontnak modernizálásra, illetve 150 ezer lej Madéfalva községnek egy napközi otthon munkálataira. Jóváhagyták a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetőtanácsának összetételét: Czimbalmos Attila, Polgár Csaba, Ferencz Tihamér, Danguly Ervin, Lázár Zoltán, illetve a Borboly Hargita Megye Tanácsa képviseletébe Bende Sándor tanácsost, a Gyergyó Területi RMDSZ elnökét jelölte.
Székelyhon.ro

Kadács az idők sodrásában
A Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba.
Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról.
Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre.
A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező.
Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.”
A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta.
A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.”
Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal).
1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja.
Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen.
A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája.
Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”.
Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol.
Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.)
A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő.
A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”.
A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást?
Erre sajnos senki sem tud választ adni.
Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet
Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József
Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998.
Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei.
Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.)
Hargita Népe (Csíkszereda)

Az egykori város: Pálffy János emlékezete
Huszártiszt, államtitkár és forradalmár volt, halálra ítélték, kegyelmet kapott. Nem sok március 15-én esik szó róla. 160 éve hunyt el.
"Végre a tömegből felkelt Pálffy János, arcán a férfias lelkesültség komoly vonásai s azon őszinte bizalom, melyet tőlünk mindig érdemelt és bírt, mély és várakozó csendet varázsolt elő" – írja róla kortársa, a firtosmartonosi Gálfi Mihály újságíró 1848 tavaszán, amikor az akkor 44 éves Pálffy János szólásra emelkedett az események sodrában Székelyudvarhelyen.
A forradalom tíz éves évfordulóját azonban már nem érte meg – addig azonban hosszú volt az útja ennek az alig 53 éves korában elhunyt udvarhelyszéki politikusnak. Lehetett volna nagyobb, de a szabadságharccal együtt bukott.
Az unitárius kollégiumból a huszárezredbe
A Nyikó-menti kis faluban, Tarcsafalván született 1804. január 10.-én, de olyan kutató is van, aki júniust ad meg születési hónapjaként. Nem paraszti sorból származott, mert családja az ősi székely primorok közül való – apja széki alkirálybíró és pénztárnok volt, aki a keresztúri gimnáziumban taníttatta a fiát, majd az ifjú János 1816-ban Kolozsváron, az Unitárius Kollégiumban tanult.
Öten voltak testvérek, Elek bátyja főjegyző volt, Antal öccse katona, aki a Napóleon ellen vonuló huszárok között volt, de lovaglás közben pipája halálra sebezte, Dénes öccse pedig a Nyikó-mente egyik „helytartója" volt, erőszakos ember hírében állt. Három fiútestvére mellett volt egy húga, Anna.
János Kolozsváron eminens tanuló volt, tanulmányai végeztével, 1825-ben belépett a hadseregbe, huszártiszt lett – katonáskodásának állomásairól, tevékenységéről azonban keveset tudunk, tíz év után, 1935-ben főhadnagyként szerelt le, közben Ausztriában és Olaszországban szolgált.
A század harmincas éveiben olaszországi utazást tett, majd hazajött és Küsmödön gazdálkodott. Vidéki életmódjába azonban belefért az írás és az olvasás, kultúrembernek számított, illetve a feljegyzések szerint szerelmes lett Dénes öccse feleségébe – Pálffy Jánosnak azonban nem lett családja, gyermektelenül halt meg.
Aki felelőtlennek tartotta Kossuthot
Pálffy a negyvenes évek elején lépett be a közéletbe, az Erdélyi országgyűlés Küküllő vármegyei követe lett. Egyre többet járt Pestre, ahol a kor nagy alakjaival is megismerkedett, Batthyány Lajossal, Széchenyi Istvánnal – utóbbi akkora hatással volt rá, hogy egyik országgyűlési beszédében tartott az erdélyi gazdasági egyesület és egy erdélyi tudományos akadémia megalapítását is sürgette.
Legtöbbet odahaza tartózkodott, Székelyföldön, de azt is tudjuk róla, hogy 1845. május közepe táján Kolozsváron találkozott Deák Ferenccel és Vörösmarty Mihállyal.
1848. március 25-án Pálffy János Székelyudvarhelyen az események élére állt. Megérkezett már a pesti események híre, s a dolgok itt is felgyorsultak: a május 2-án tartott udvarhelyi teljes székgyűlésen a felvonult tömeg „egyhangú lelkesedéssel" választotta meg Pálffy Jánost és ifj. gr. Bethlen Jánost követnek a kolozsvári országgyűlésbe, majd rövidesen a pesti országgyűlésbe kerül, illetve az uniós törvény szentesítése végett az országgyűlés őt és Weér Farkast küldte Innsbruckba V. Ferdinándhoz.
Kossuth Lajos alakja mára annyira mitizálódott, hogy az utókor nem nagyon tesz fel kérdőjeleket tevékenységével kapcsolatosan – azonban kortársai igen, köztük Pálffy János.
Habár Pálffyt hívták a forradalmi kormányba Kossuthék, ő ezt nem vállalta el, sőt a visszaemlékezéseiben felelőtlen politikusnak tartotta Kossuth Lajost, amiért a fegyveres harcba belerángatta a magyarokat. Az első felelős minisztériumban pénzügyi államtitkár és a képviselőház első alelnöke, a Honvédelmi Bizottmány tagja lett – ám 1849 elején, látva a súlyos belpolitikai, magyar-magyar csatározásokat, lemondott.
„Kimondva röviden: nem érzem magamat azon helyzetben, hogy betölthetném e tisztemet, mellyel felruházni méltóztattak; azért méltóztassanak megengedni, hogy szintúgy az elnökségről, de mindenesetre a honvédelmi bizottmányi tagságból kilépjek." – mondta ekkor. Tüdőbaja is egyre súlyosbodott.
Haynautól kapott kegyelmet
A szabadságharc elbukásakor, a világosi fegyverletételt követően Kolozsváron tartózkodott, a részvétele miatt bujdosni kényszerült – ám néhány hónap múlva, októberben úgy döntött, hogy önként jelentkezik Haynaunál Pesten – bő fél év múlva, 1850. július 4-én halálra ítélték, de a „bresciai hiéna", a vészkorszak és a megtorlás idejének teljhatalmú ura megkegyelmezett neki. Ha ez nem történik meg, ma Pálffyra a forradalom sokadik mártírjaként emlékeznénk.
Végül nem lett az, kényszerlakhelyet jelöltek ki számára, előbb Pesten, majd Sátoraljaújhelyen – csak 1856 őszén, mint súlyos tüdőbetegnek megengedték, hogy hazaköltözzön szülőfalujába, Tarcsafalvára.
Végrendelete 1857. január 20-án kelt, abban vagyonát az Erdélyi Múzeumra hagyta. Egészsége nagyon megromlott és még ugyanazon év április 13-án, pontosan 160 évvel ezelőtt elhunyt. Udvarhelyszék egyik 19. századi politikusát sajnos elfeledte az utókor, a rendszerváltás után azonban jelent meg róla néhány cikk és tanulmány. 1999-ben Gidó Csaba és Fecső Zoltán történészek írták és állították össze az Udvarhelyszéki Országgyűlési Képviselők Arcképei című kiadványt, ebben jelent meg róla egy életrajz, illetve Biró Gábor festőművész portré-grafikája, amit cikkünk illusztrálására is felhasználtunk.
Pálfy János fő műve a Magyarországi és erdélyi urak című munka, amit 1939-ben Kolozsváron az Erdélyi Magyar Szépmíves Céh jelentetett meg (sajtó alá rendezte Szabó T. Attila) – a két kötetes műből a székelyudvarhelyi Református Kollégium könyvtárában is van példány, benne Pálffy kézírásának reprodukciójával, a két kötet anyaga elolvasható.
Erről Egyed Ákos, a kor kiváló ismerője a következőket írja róla:
„...emlékirata nem kis mértékben járult hozzá a forradalom és a szabadságharc történeti képének kialakításához. Érdekes lenne összehasonlítani a forradalom idején elmondott beszédeit emlékiratának szövegével, ami valószínűleg jól szemléltetné azt, hogy egy nagy tehetségű, művelt, becsületes szándékú, nagy nemzeti célok szolgálatára vállalkozó politikus miként lett a nemzeti ideálokról lemondó békepárt híve, majd a forradalom szellemét több tekintetben torzító emlékírója."
Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)