A Vajdaság keleti részén, a közép- bánáti magyarlakta települések egy részén gondok vannak az iskolák első osztályainak megnyitásával – derült ki az újvidéki Magyar Szó június 11-i összeállításából. Ennek oka egyrészt az, hogy évről évre kevesebb az iskoláskorú gyermek, másrészt, hogy a magyar szülők egy része is szerb osztályba íratja gyerekét. Ez utóbbi miatt került veszélybe az udvarnoki (Banatski Dvor) és a nezsényi (Neuzina) magyar osztatlan tagozatok – különböző korú gyermekekből összevont osztályok – fennmaradása. A vidék legnagyobb magyar többségű településén, Muzslyán egyelőre sikerül fenntartani a magyar osztályokat. Hallai Zoltán, a Szervó Mihály Általános Iskola igazgatója őszre 43 magyar elsősre számít, kettővel többre, mint amennyi a mostani tanévben volt. A nagybecskereki (Zrenjanin) Sonja Marinkovic Általános Iskolában, ahol ebben a tanévben csak négy magyar elsős volt, ősszel 13 lesz, de közülük valószínűleg csak hármat íratnak magyar osztályba. Szentmihályon ősszel 15 gyerekkel indul a magyar első osztály, a lukácsfalvi osztatlan tagozatba pedig két elsőst írattak be. Erzsébetlakán nyolc magyar elsős lesz, ami lehetővé teszi egy második osztatlan tagozat indítását. Magyarittebén kilenc magyar elsős kezdi el az iskolát, Torontáltordán pedig tizenkettő. A tamásfalvi osztatlan tagozatba egyetlen új gyereket se írattak be a 2009–10-es tanévre. Nezsényben és Udvarnokon nem a gyerekhiány, hanem a magyar szülők hozzáállása okoz gondot. Nezsényben, ahol kétezer magyar él, ugyanis öt magyar elsős is lehetne, de a szülők egyike sem akarja gyerekét magyar osztályba küldeni. Udvarnokon a magyar osztatlan tagozatnak a most záruló tanévben két elsőse és három harmadikosa van, de a szülők már jelezték, hogy őszre egy gyereket sem szándékoznak oda íratni. /Fogynak a magyar iskolások a Vajdaságban. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 13./

Késik a visszaszolgáltatások befejezése Háromszéken
Bár a Kovászna megyei tulajdonjog-megállapító bizottságnál folyamatosan növekszik az igénylések száma, idén nem valószínű, hogy több birtoklevelet kiállítanak Háromszéken – jelentette be tegnapi sajtótájékoztatóján György Ervin prefektus. Mint mondta, a megyében főleg azért késik a földterületek visszaszolgáltatási folyamatának a befejezése, mert az igénylők számos pert kezdeményeztek az elmúlt időszakban. Gondot okoz továbbá az is, hogy a visszaszolgáltatás kezdete óta a vonatkozó jogszabály többször is módosult. A kormánymegbízott tájékoztatása szerint több olyan eset is van Háromszéken, hogy sokan az eredeti helyszínen igényelték vissza a földeket a 2005-ben elfogadott törvény alapján, ám azokat a területeket a korábbi jogszabályok alapján már kimérték, és a birtokleveleket is kiállították. Általában azok a tulajdonosok perelnek, akik telekkönyvvel tudják igazolni, hogy a viszszaigényelt földterület az államosítás előtt a birtokukban volt. Több ilyen vitás terület van például Nagyborosnyón, ahol a község polgármestere belső ellenőrzést rendelt el, hogy próbálják a nézeteltéréseket orvosolni. Lőrincz Kálmán borosnyói polgármester lapunknak elmondta, több esetben törvényszéki határozat alapján kellene a régi tulajdonosnak viszszakapnia a területét az eredeti helyszínen, ám a 18-as törvény értelmében a más nevére húsz éve kiállított birtoklevelet lehetetlen megsemmisíteni. A község területén közel 5500 hektár szántó, kaszáló és legelő van, ebből még 300 hektárra nem állítottak ki birtoklevelet. A belső ellenőrzés során azt próbálják feltérképezni, hogy hol van még szabad terület, és hol lehet újramérni a földeket. A polgármester szerint a rengeteg iratcsomó átvizsgálása hatalmas munka, valószínűleg idén nem tudják befejezni. György Ervin elmondta továbbá, tárgyalt a Vrancea megyei prefektúrával, hogy az ozsdolaiak idén is legeltethessenek a szomszédos megyéhez tartozó Tulnici területén. A két szomszédos község évekig pereskedett az 1968-as megyésítéskor Vrancea megyéhez csatolt ozsdolai erdőkért és legelőkért. Az ozsdolai közbirtokosság a földtörvény alapján igényelte vissza a birtokát, telekkönyvi kivonatokkal igazolva 2400 hektár terület tulajdonjogát. A tulnici-i földosztó bizottság visszautasította az ozsdolai kéréseket, majd hosszas pereskedés után, öt évvel ezelőtt a konstancai fellebbviteli bíróság kimondta a végleges ítéletet: a terület Vrancea megyét illeti, bár független szakértők is igazolták, hogy 1800 hektár az ozsdolaiaknak jár. A döntés miatt a háromszéki község legelő nélkül maradt. A háromszéki juhászokat többször megbírságolták a Vrancea megyei hatóságok, ha a vitatott területre hajtották az állatokat, tíz évvel ezelőtt verekedés tört ki a legelők miatt. Öt éve a két megye prefektúrája minden évben megállapodást köt arról, hogy az ozsdolaiak használhassanak 500 hektár területet legeltetési díj ellenében. Brăndu Szilveszter ozsdolai polgármester elmondta, már a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordultak az ügyben. Megoldódott viszont a Kovászna város és Tamásfalva közötti földvita. Amint arról beszámoltunk, a Kovásznához tartozó egykori termelőszövetkezetnek Tamásfalva határában is voltak földjei, így a 18-as földtörvény alapján több tucat kovásznainak ezen a területen mérték vissza a jussát. Bár a birtoklevelet is kiállították, a kovásznai tulajdonosok soha nem tudták használni a birtokukat, mert a helybeliek is igényt tartottak a falujuk határában levő földekre és pert indítottak. A városi tanács nemrég felajánlott egy 65 hektáros területet, hogy azt mérjék ki a kovásznai tulajdonosoknak.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Mi ebbe beleszülettünk – beszélgetés a csernátoni Haszmann Pállal és Józseffel
„A múzeum és a népfőiskola úgy él itt együtt, mint két jó testvér. Édesapánk terveit részben vele együtt valósítottuk meg, majd később gyarapítottuk és kiteljesítettük. Azon az úton lépegetünk ma is, ahogy azt nekünk hátrahagyta.”
Haszmann József és Haszmann Pál
– Gyerekként mit jelentett Önöknek, hogy egy alakuló múzeumban nőttek fel?
– Haszmann Pál: Mi ebbe beleszülettünk, édesapám gyűjtötte Háromszék vármegye minden értékét: szellemi és tárgyi anyagokat. Édesapám már kisgyerekkorunkban magával vitt bennünket, hogy ismerjük meg a falut, annak múltját, történelmi emlékeit. Számunkra nem volt más út, de nem is kerestünk mást, édesapámat példaképnek tekintettük, figyeltük, hogy mindig érdeklődik, az idős embereket faggatja, jegyzetfüzete mindig nála van és mindig mindent papírra vet. Ennek a tevékenységnek mindhárom fia részese volt, mi az ikrek (Pál és József) és öcsénk, Lajos. Amikor édesapánk már nem bírta erővel a gyűjtőmunkát, feladatokat adott nekünk, behordtuk a tárgyakat Felső-Háromszék távolabbi településeiről, a megmentett értékeknek aztán együtt örvendeztünk. Fiatalos hévvel mindig felfedeztünk valamit, és édesapánk akkor is megdicsért, ha annak nem volt értéke. Örült, hogy lesz, aki folytassa, amit megkezdett, egyértelművé tette számunkra, hogy az örökséget nekünk kell majd tovább gondoznunk és gyarapítanunk. Nem csalódott, mert látta, hogy minket ez érdekel. Most mi is a feladatunknak tartjuk, hogy a fiatalokban felébresszük az érdeklődést az itt élő székely magyarság múltja iránt. Minket is erre tanítottak a szüleink, a mi gyerekeinket pedig beleneveltük ebbe, hogy folytatják a munkánk.
– Haszmann József: Én sem maradtam ki semmiből. Ha újra kellene kezdeni az életet, akkor sem tennék másként semmit. Mi nem tértünk le arról az útról, amit számunkra édesapánk kijelölt. Ma is itt vagyunk a múzeumban reggeltől estig. Hiszek benne, hogy amit gyerekként a családban, a környezetünkben látunk, azt visszük tovább. Nekünk szerencsénk volt, hogy ebbe a családba születtünk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Emlékszem, hogy kisfiúk voltunk, nagy tél zúdult Háromszékre, az itthon telelő énekesmadarak megdermedtek, mi hajnalban pedig összegyűjtöttük és behordtuk őket a nagy ebédlőszobába, ahol fénylett a szép Lüszter-lámpa. A melegben a madarak feléledtek, nekirepültek a lámpának és a gömbjét összetörték. A szüleink nem haragudtak, megértették, hogy a madarak fontosabbak, mint az értékes lámpa.
– Mikor fogalmazódott meg, hogy a gyűjteményből múzeum legyen?
– H. P.: Édesapánk mindig arra vágyott, hogy ha jobb idők lesznek, hivatalosan is megnyissa kapuit egy múzeum, az összegyűjtött értékeket mindenki számára hozzáférhetővé tegyék. Többször majdnem sikerült is megvalósítania a tervét, például a gyerekkori gyűjteményét berendezte Tamásfalván egy padláson, azonban a sütőház kigyulladt és minden odaveszett. Később a zabolai tanítói állomáshelyén is arra törekedett, hogy egy kisebb néprajzi gyűjteményt megmutasson, de az álma mindig egy nagy intézmény, egy valódi múzeum megteremtése volt. Az 1945-1947-es rendszerváltozás, a népi hatalom berendezkedésének időszaka, a diktatúra nehéz évtizedei ennek nem kedveztek. A lázas hetvenes évek elején azonban a Nyugat nyomására a nemzeti kisebbségek engedményeket kaptak, emlékházak jöttek létre, szobrot állítottak a nagy elődöknek, történelmi emlékhelyeket jelöltek meg.
Akkor alakult meg a kisbaconi Benedek Elek-emlékház, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, majd 1973-ban ránk került a sor, és megnyitotta kapuit a csernátoni múzeum. Még korábban, Király Károly engedélyével sikerült megszerezni a Damokos-kúriát, amely akkor ebek harmincadjára került, épületeiben disznóhizlalda, gabonaraktár működött. 1968-tól már elkezdtük a telket rendbe tenni, és 1973. január 24-25-én megnyitottuk a múzeumot. Ezzel egy időben jött létre a Csernátoni Népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület. Édesapánk már rég mondta, hogy élő múzeumot kell létrehozni, a népfőiskola éppen ezt a szerepét erősíti, hozzáférhetővé teszi az itt felhalmozott anyagot és tudást sok száz fiatal számára. Idén is több mint hétszázan ismerkedtek a múzeumi anyaggal, tanulták a hagyományos mesterségeket. A múzeum és a népfőiskola úgy él itt együtt, mint két jó testvér. Édesapánk terveit részben vele együtt valósítottuk meg, majd később gyarapítottuk és kiteljesítettük. Azon az úton lépegetünk ma is, ahogy azt nekünk hátrahagyta.
– Milyen fogadtatása volt évtizedekkel ezelőtt a múzeumnak?
– H. J.: A csernátoni emberek nagy része a múzeum fogalmával sem volt akkor tisztában, azt hitték, hogy valami mozi lesz, mert Csernátonban muzinak mondták a mozit. Jöttek a nénik, azt hitték, filmet vetítenek. Aztán mégsem csalódtak, hogy nem filmet látnak, mert azokat a tárgyakat látták viszont, amelyek között az életüket leélték. Ettől megjött az adakozókedvük, ők is behozták féltett értékeiket, amelyeket később számon tartottak, és eljöttek az unokájukkal, neki is megmutatták. Látták, hogy itt jó helyen van, megőrizzük, ezért a régi dolgokat nem dobták el, nem égették el a kemencében, hanem inkább behozták a múzeumba.
– Milyen értékeket sorakoztatott fel az alapkiállítás?
– H. P.: A Damokos udvarház öt termét rendeztük be, egyikben a helytörténeti anyagok voltak, aztán Csernáton és vidéke épített örökségének tárgyi emlékei és fényképei. Csernáton nagy szülötteinek is emléket állítottunk. A vidéken sok fazekas dolgozott, a közelebbiek a csernátoni agyagot használták, bemutattuk a fazekastermékeket, a híres háromszéki csempéket, aztán a székely festett bútorokat, a falu népviseletét. Akkor még a ládákból előkerültek a régi rokolyák, vizitkák, székely ruhák, melléje a korabeli fényképek, a fonás-szövés emlékanyaga. A hetvenes években sikerült belakni a nagy udvart, hogy szabadtéri múzeummá, skanzenné nője ki magát a közgyűjtemény. Behordtuk a vidék népi épített örökségének legszebb példányait, Felsőcsernátonból az 1836-ban épített vízimalmot, a veszélyeztetett állapotban levő székelykapukat, bélafalvi, vargyasi, előpataki, albisi házat, gazdasági épületeket, a méhészkedés tárgyi emlékeit, a fejfás temetőt. A látogató a közel háromhektáros udvar minden szegletében talál valami értéket.
– És miként alakultak ki a múzeum különböző gyűjteményei?
– H. P.: Édesapánk szólt: eljött az idő, hogy a régi mezőgazdasági gépeket összegyűjtsük. Az erőszakos kollektivizálással behordták ezeket a termelőszövetkezetekbe, tudtuk, hogy ott előbb-utóbb megsemmisülnek. Akkor sikerült megalapozni a régi mezőgazdasági és szerszámgépgyűjteményünket, ami Erdélyben a legnagyobb. Aztán megfogalmazódott, hogy veszendőben a festett bútor, össze kell gyűjteni, különben a lelketlen kufárok széthordják a nagyvilágba. A mi gyűjtőterületünk a kisebb néprajzi egység, Felső-Háromszék volt, de ide is minden vidékről került festett bútor az ide házasodott lányok révén. A csernátoni ember Brassóba is leszekerezett egy ládáért. A felső-háromszéki festettbútor-központok, Csernáton, Gelence, Kézdivásárhely ontották a gyönyörű darabokat. Szerencsére zárt vidék volt, így korábban nem hordták szét ezeket, így a régi padlásokon még 17. századi darabokra is bukkantunk. Emlékszem, egy kúria padlásán találtunk egy levelesládát, vittük a múzeumba, közben esett az eső, és ahogy a víz lemosta a porréteget, feltűnt rajta az évszám: 1687. Hazáig vert az eső, de nem bántuk, úgy örültünk.
– Hogy sikerült megtartani a gyűjteményt a diktatúra éveiben?
– H. P.: Mindig rettegtünk, figyeltünk, mit kell elrejteni, minek nem jött még el az ideje, hogy megmutassuk. Tőlünk soha nem tudtak semmit elvinni, és ez elsősorban édesapánk jó népi diplomáciai érzékének volt köszönhető, amit mi is megtanultunk. Persze jöttek hozzánk is, hogy nyílik Bukarestben valamilyen múzeum, kellene egy eke. Megígértük, adunk mi hármat is, végül azonban egyet se vittek el. Máshol, ha valaki nagyon ellenkezett, csak azért is elvitték. Mi már előre felkészültünk, hogy mit fogunk mondani, ha jönnek. Nem azt ajánlottuk, amit féltve őriztünk, hanem azt, amiből legalább ezer, százezer volt. Még a kérdés el sem hangzott, mi már tudtuk a választ.
– Hogyan indult be a népfőiskola?
– H. J.: Édesapám faragókört vezetett az iskolában, és rajzolni is tanította a diákjait. Először a pásztorfaragást tanultuk meg bicskával, aztán a bonyolultabb faragásokat is. Akik akkor tőle tanultak, ma is szívesen veszik a kezükbe a vésőt és a bicskát. Aztán láttuk, hogy elfogynak a kopjafák a temetőből, bejött az új módi, a rekamiésírok, akkor kezdtünk a rokonoknak, ismerősöknek fejfákat faragni. Amikor látták, hogy a jómódúak kopjafát faragtatnak, a többiek sem akartak lemaradni, így visszaloptuk a kopjafát, és ma már újra fejfás temető van Csernátonban. Ugyanez történt a székelykapukkal is. Ma már csak Csernátonban negyven-ötven ember tud székelykaput faragni. Így indult be a népfőiskola, amit most én vezetek. Sok az érdeklődő. Jönnek Budapestről is, a lány bútort fest, a fiú fát vagy követ farag, kovácsol. Mondom mindenkinek: akkor is megéri, ha csak a saját környezetüket díszítik, de sokan, akik itt tanulták a mesterséget, évekig visszajártak, és most ebből tartják el a családot.
– Egész életüket feltették a múzeum gyarapítására, gondozására. Hogyan telik egy napjuk?
– H. J.: Reggel korán kelünk, sötétedésig itt vagyunk, egész nap felügyeljük a múzeumot. Két komondorral önkéntesen az éjjeliőr feladatát is ellátom. Itt élünk, ezért számunkra ez nem nehézség. Hétfőn és ünnepnapokon is nyitva tartunk, a kapu soha nincs bezárva. A falu is a magáénak tudja, büszkélkednek vele, elhozzák a rokonaikat.
– H. P.: Több mint negyven éve dolgozunk a Székely Nemzeti Múzeum csernátoni Haszmann Pál részlegén. Először mi, a három testvér és családjaink, majd a következő nemzedékek, ma már az unokák is itt vannak. Vigyázzuk a lépéseiket, mint ahogy édesapánk tette. A négy évtized alatt szabadságot sem vettünk ki soha. Nekünk ez a szabadság, hogy itt dolgozhatunk.
– És miként látják sok évtized távlatából a múzeum jövőjét? Tartanak attól, hogy költöznie kell, miután a kúriát visszakapta a Damokos család?
–H. P.: Ma is gyarapodik a múzeum. Régen ingyen kaptuk a tárgyakat, vagy megváltottuk, faragtunk valamit cserébe. A cserekereskedelem ma is működik, ellenkező esetben gyűjtjük a pénzt, és vásárolunk. Ha lenne 50 ezer lejem, épületestül elhoznám a gyönyörű pávai kovácsműhelyt, amelyik teljes épségben megőrződött szerszámaival együtt. Soha nem csüggedünk, ha nagyon nekünk rendelte a fennvaló, valamiképpen mindig hazakerül.
Valamennyi, hozzánk került tárgynak megvan a története. Például öt órát vártam a rétyi keresztútnál, hogy elmenjenek a rendőrök, mert túl súlyos gépet szállítottam a személygépkocsival. Máskor megegyeztünk a tulajdonossal egy darabról, de másnap jött a felesége, majd a testvére, hogy meggondolták a dolgot, és őket is meg kellett győzni. A múzeum gyűjteményét nem veszélyezteti semmi, a kúria tulajdonjoga a Damokos családé, jogosan kapták vissza, hiszen elrabolták tőlük. Mi megmentettük az enyészettől. Jó viszonyban vagyunk velük, gyakran hazajönnek, a fenntartó intézmény újra meghosszabbította a bérleti szerződést velük. Haszmann József, Haszmann Pál
Az 1942. augusztus 12-én Alsócsernátonban született ikertestvérek, Haszmann József István és Haszmann Pál Péter irányítja az édesapjuk, Haszmann Pál által 1973-ban alapított csernátoni szabadtéri néprajzi közgyűjteményt. Az alapítóról elnevezett Haszmann Pál Múzeumban kifejtett tevékenységük sokrétű: régi házakat bontanak le és költöztetnek a múzeum udvarára, mezőgazdasági eszközöket, gépeket gyűjtenek és konzerválnak, székely kapukat, kopjafákat faragnak. Vezetik a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesületet, illetve a múzeum kertjében működő Népfőiskolát. Számos oktató-nevelő kisnyomtatványt, képeslapot adtak ki, népi mesterségeket oktató táborokat szerveznek. A magyarság kultúrájáért végzett munkájuk elismeréseként idén megkapták a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány által létrehozott Nemzetért díjat.
Krónika (Kolozsvár)

Adalékok az 1870-es népszámláláshoz
A 19. század második felében két népszámlálást tartottak, 1858-ban és 1870-ben. Háromszéken a népszavazás bizottmányi elnöke 1870-ben Mikes Benedek volt. Az Ipari Földművelési és Kereskedelmi Minisztérium levélben kérte Mikes Benedeket, hogy a választásokra kinevezett, legodaadóbban tevékenykedő elnökök névsorát ismertesse Nagy Miklós miniszteri tanácsossal.
,,Az Ipari, Földművelés, és Kereskedelmi Miniszter Ur Nagyméltóságának idei julius 14-én 633. szám alatt kelt intézkedése szerint ohajtása az, hogy azon férfiak kik a népszámlálás fontos munkálata körűl, kiválló tevékenységet fejtettek ki, hazafias érdemeikhez mért kitűntetésben részesűljenek. Ennek kapcsán ezennel bizalmasan arra kérem fel a Méltóságodat miszerint azon egységeket kik a Nemes Törvényhatóság keblében a fenebbi űgyben kűlönös sikerrel, és odaadással működtek ide sietőleg kijelölni, és az esetleg kijelölendők polgári állásáról, s egyébb viszonyaikról, s általában mindazon körűlményekről, melyek kitűntetésűk tekintetéből figyelembe vehető, a lehető legrövidebb idő alatt, tűzetes tudósitását megtenni sziveskedjék. Ezen tudósitásnál nem hagyható figyelmen kivűl Grof Mikes Benedek földbirtokos. Kolozsvár 9 aug. 1870 Nagy Miklós Miniszteri Tanácsos”
,,Háromszékről a következő személyeket javasolták kitüntetésre: Horváth László aljegyző, B. Apor János, a Kézdi Bizottmány elnöke, Geréb János  bizottmányi jegyző, Barabás Sándor Miklósvár Bizottmányi Elnök, Bodor Ferenc Gelence, Könczei Gyula Kézdiszentlélek, Könczei Béla Gidófalva, Takó László Lisznyó, Szinte László Köröspatak. Mikes Benedek Zabola 1870 aug 24-én”
Sepsiszentgyörgyi Levéltár Fond 8. 47 dosszié, 13 lap.
Az 1858-ban és 1870-ben Háromszéken jegyzett népszámlálási adatok: Sepsiszentkirály 1858-ban 556 személy, 1870-ben 568, Szemerja 700–846, Árkos 1588–1723, Körispatak 1068–1289, Kálnok 671–716, Oltszem 754–723, Zalán 1018–1114, Málnás 709–707, Angyalos 559–642, Bodok 990–1o37, Étfalva 424–466, Fotos 163–156, Gidófalva 862–901, Martonos 345–351, Eresztevény 228–246, Besenyő 468–558, Zoltán 170–148, Bikfalva 1242–1052, Dobolló 1041–1217, Kökös 1064–1078, Aldoboly 1071–1268, Szotyor 435–475, Kilyén 541–543, Uzon 1625–1616, Lisznyó 1006–1097, Szentiván 501–561, Laborfalva 454–520, Feldoboly 661–568, Nagyborosnyó 1236–1443, Kisborosnyó 1087–1150, Bodzaforduló 1300–1527, Egerpatak 655–696, Szacsva 276–348, Magyarós 622–505, Réty (az 1858-as adatok hiányoznak) 1870-ben 873, Komolló 470–458, Altorja 2181–2388, Feltorja 722–806, Szentlélek 3112–3072, Polyán 1692–1818, Bélafalva 773–788, Futásfalva 948–958, Ikafalva 761–762, Almás 1122–1220, Csomortán 614–514, Esztelnek 1128–1093, Kurtapatak 641–583, Lemhény 2819–2781, Nyujtód 1093–1153, Martonos 959–1005, Ozsdola 2230–2711, Felsőcsernáton 1235–1318, Alsócsernáton 2300–2129, Martonfalva 518–501, Hatolyka 518–510, Szentkatolna 1054–1048, Oroszfalu 362–438, Sárfalva 645–632, Szászfalva 433–377, Márkosfalva 843–707, Mátisfalu 186–441, Albis, 941–871, Dálnok 1657–1536, Maksa 810–782, Bita 451–451, Várhely 137–118, Lécfalva 934–906, Hilib 619–640, Haraly 448–489, Gelence 2000–2468, Zabola 2196–2473, Páva 934–918, Kovászna 3621–3582, Imecsfalva 500–507, Petőfalva 364–415, Tamásfalva 414–483, Szörcse 671–666, Telek 647–602, Cofalva 343–358, Körös 657–655, Papolc 1483–1615, Zágon 3621–3927, Szitabodza 1443–1381, Barátos 1017–1024, Páké 729–730, Barot 2076–2231, Bodos 263–492, Sepsibacon 908–1005, Szárazajta 1552–1731, Zalánpatak 327–352, Bölön 2213–2521, Nagyajta 1298–1484, Középajta 1408–1499, Miklósvár 799–870, Köpec 932–1052.
(A falvak után feltüntetett számok: előbb az 1858-as, majd az 1870-es adatok) Sep. Áll. Levéltár Fond 8. 47 dosszié, 2 lap.
Józsa Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kolozsvári Történelmi Társulat felhívása
A régi erdélyi oklevelek összegyűjtését tűzte ki célul a Kolozsvári Történelmi Társulat. Háromszéknek húsz levelet küldtek, amelyben felszólították azokat, akiknél fontos oklevelek lehettek, hogy jelentkezzenek. A leveleket tizenhat személyhez intézték az alábbi felhívással:
,,Jött 1868 ag. 18-án a Kolozsvárott fennálló Történelmi Társulat bizottsága folyó hó 2-án 400 számu átirata kiséretében átküldő 20 példány felszólitást, és kéri azokat a régi oklevelek birtokában lévő birtokos uraknak kiosztani. Nyujtódi birtokos Méltóságos Szentiványi Ignác urnak. Kebli pénztárnok Tekintetes Könczei József urnak helyben. Kézdiszéki egyesbiró Tekintetes Kovács István urnak. Kézdi Királybiró Méltóságos Lázár Mihály urnak Dálnokba, Sepsiszéki Királybiró Méltóságos Székely Gergely urnak Kilyénbe. Orbaszéki Királybiró urnak Méltóságos Thuri Gergelynek Tamásfalva, Miklósvárszéki egyesbiró Tekintetes Lányi Sándor urnak Barót, Zágoni birtokos Tekintetes Czirjék Zsigmond urnak, Zágoni birtokos Tekintetes Szacsvai Gábor urnak, Országos ügyvéd Tekintetes Csiszér Farkas urnak Feltorja, Sepsiszéki egyesbiró Tekintetes Vajna Károly urnak, Székmérnök Méltóságos Székely Dénes urnak, Székfőjegyző Méltóságos Vida Dániel urnak, Sepsiszentiványi birtokos Méltóságos Szentiványi József urnak Szentiván, Miklósvárszék Királybirója Méltóságos Henter Sándor urnak Nagyajta, Törvényszéki elnök Vajna Tamás urnak helybe.
Méltóságos vagy Tekintetes úr
A Kolozsvárt fennálló Magyar Történelmi Társulat bizottsága hozzám leküldött felszólitás egy példányát, bizván a tudományok iránti áldozatkézségére, és hazafias buzgalmába azon felhivással küldöm, miként ne terheltessék az abban felemlitett adatokat az érintett bizottság elnökségéhez a kitűzött határidőn megküldeni.
Sepsiszentgyörgy 1868-ban aug. 19-én.”
(Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltár, Fond 8., dosszié 10., lap 1.)
Sajnálatos, hogy a Történelmi Társulat és Háromszék vezetői nem kérték fel Dálnoki Intze Józsefet, akinél számos régi okirat volt. Intze József egész életében, miután lefordította a szász nemzet statútumát, a régi erdélyi okiratokat gyűjtötte, és mint kitűnő jogásznak, szándékában állt a régi székely okiratokba foglalt törvények megírása. Székelyföldön nála jobban senki sem lett volna hivatott a régi oklevelek összegyűjtésére és szakszerű értelmezésére. 1874-ben bekövetkezett halálával Intze József hagyatékának nagy része elveszett. Irtó háboru 1848–49 címmel megírt könyve kéziratban megtalálható a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A feladatokat a sors jelöli ki (Interjú GAZDA JÓZSEFFEL, a Háromszék Kultúrájáért Díj idei kitüntetettjével)
Kovászna Megye Tanácsa 2013-ban alapította a Háromszék Kultúrájáért Díjat, melyet évente a magyar kultúra napján, január 22-én adnak át azoknak, akik tevékenységüket a régió művelődésének szolgálatába állították, életművükkel hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra gyarapításához.
A mindenkori díjazott személyét a megyei kulturális intézmények javasolják, tavaly az életműdíjat Szilágyi Zsolt tenor, karnagy vehette át, az idei kitüntetett pedig Gazda József nyugalmazott tanár, művészeti író, szociográfus.
A sors áldása
– Felsorolni szinte lehetetlen mindazt, amivel Gazda József foglalkozott életében: tankönyvírástól a Kőrösi Csoma Sándor Napokig, a szétszabdalt és szétszóratott magyarság enciklopédiájának megírásától – miként Bogdán László fogalmazott a Háromszék Kultúrájáért díjazottjának méltatásában – a művészettörténetig, a diákszínjátszástól a közösségszervezésig... – ... És mondjuk azt, hogy még tanítottam is.
– Melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Az egyetem elvégzése után két laphoz is fel akartak venni, a Korunkhoz és az akkoriban Sütő András által indított Művészethez, az Új Élet elődjéhez. De „pártunk és kormányunk” megakadályozta, hogy én újsághoz, szerkesztőségbe kerüljek, ezért tanárként kellett elhelyezkednem. És mégis mondom, sorsom áldásának tartom, hogy tanárnak mentem. Ezért nem merem azt mondani, hogy fontosabb az írásos munka, mert ugyanolyan fontos a tanári is, hogyha azt valaki hittel, szeretettel, meggyőződéssel végzi. Azt pedig a kor mondja meg, és az utókor fogja eldönteni, hogy az az írásos munka, amelyet én letettem a nemzet asztalára – mert nemzetben gondolkodó embernek érzem magam –, az képvisel-e egy olyan súlyt, amelyet maradandónak lehet nevezni. Ha igen, akkor talán ez lenne a legfontosabb. De a diákszínjátszást ugyanolyan fontosnak tartottam, mert sikerült elérnünk, hogy adott pillanatban mi voltunk Erdély kis falvainak népszínháza. Az alatt a húsz év alatt, míg a diákszínjátszó csoportot vezettem, öt-hatszáz közötti előadást tartottunk, ami egy nagy színháznak sem válna szégyenére. Faluról falura jártunk, de Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen a nagy színpadokon is bemutatkoztunk, hogy nehogy valaki azt mondja, azért megyünk csak falvakra, mert szégyellünk nagyobb közönség elé lépni. És a kritikák is mutatták, hogy nem az alsó szintet képviselte a mi diákszínjátszásunk; még olyan megállapítás is hangzott el a Tamási Áron százéves születése évfordulóján pont Sepsiszentgyörgyön egy magyarországi színházkritikus szájából, hogy tizenhat színháznál látta a Tamási-darabokat, mégis számára a legnagyobb élményt egy diákcsoport, a kovásznai Énekes madár előadása nyújtotta, mi közelítettük meg legjobban azt az eszmét, amit ő Tamásiban elképzel. Vagy a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület. Kérdezték már, miért csinálom. A feladatokat nem én választom, hanem a sors jelöli ki, tudniillik az lehetetlen, ha valaki itt él Kovásznán, Kőrösi Csoma szülőágyától két és fél, három kilométerre, ne vegye tudomásul, hogy van Csoma. Amiként megengedtetett, az 1989-es változás után két hónapra már összeültünk, hogy alakítsuk meg az egyesületet, a feladat adva volt, és muszáj volt elvégezni. Az egyesületi munka, a tudományos konferenciák szervezése azonban óriási időelvonó tényező, olyan munka, amit más is végezhetne, de nem találom meg azt a másik embert. Azzal vigasztalom magam: összejárván a nagyvilágot magyar közösségeket keresve igazolódott előttem, hogy a nemzeti munkát Tokiótól Sydneyig és Buenos Airesig mindenki szolgálatként végzi, nem fizetés ellenében. Ami bánt, hogy itt nem akad egy tehetséges, ügyes fiatalember, aki például a tanári munka mellett átvenné ezt is. Na de összefoglalva: amit az ember hittel és lélekből jövő teljes odaadással végez, az egyformán fontos kell hogy legyen.
Emlékező történelem
– Bogdán László is jelezte laudációjában, az interjúkötetekre utalva, hogy egy intézmény munkáját végezte el egy személyben, magánemberként. Miért kellett ezt csinálni, mert pénzért, tudom, hogy nem, és úgy vélem, a majdani taps reményében sem. – Erre rá kellett döbbenni, és ezt is a sorsomnak köszönhetem. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, kolozsvári, nagyenyedi tanárkodás után kerültem Kovásznára 1964-ben, itt tapasztaltam meg a magyar közösségnek a szuszogását, azt, hogy milyen fantasztikus dolog az a hagyományrend, amely összetartja és cselekvővé teszi az embereket; mint egy gépezet, úgy működött ez a közösség akkortájt. Erre akkor döbbentem rá, amikor apósom meghalt, és hazajövet az iskolából azt láttam, egyik szomszéd sepri az udvart, a szomszédasszony főzi az ebédet, mások takarítják a házat, mert akkor még otthon volt felravatalozva a halott, és érkezik a harmadik szomszéd, hogy beszélt a pappal. Óriási élmény volt rádöbbenni, hogy az egyén feladatát adott nehéz helyzetekben átvállalja a közösség. És ez az élmény mozdított arra, hogy ennek a minden eszközzel szétzúzásra szánt közösségnek a hagyatékát, hagyományát, működő gépezetét én valamiképp megörökítsem, papírra vessem, így született meg az első szociográfiai kötetem, az Így tudom, így mondom. Én még beszélhettem olyan öregekkel, akik tűzvilágnál fontak, mert még mécses is alig volt a múlt századfordulón, úgy éreztem hát, hogy ütközőpontban élek, amikor még él a régi, de az új már ököllel ver szét mindent maga körül, és ennek a határvonalnak a felismerése késztetett arra, hogy megörökítsem a régi magyar falu emlékezetét, hogy a művészeti írói ambícióimat pillanatnyilag átrakjam más skatulyába, és a fontosabb munkát végezzem. Én ezt emlékező történelemnek vagy emlékező irodalomnak nevezem. Kezdetben a könyveimben magamat kikapcsoltam, és csak az adatközlőket beszéltettem, montázstechnikával alakítva ki a folytonosságot. Később rájöttem, azért okoz ez nekem nehézséget, mert a már felgyűlt tapasztalatokkal sokban hozzá tudok járulni a könyvek mondanivalójának kiteljesítéséhez, így született meg az oral history műfajom, amely kezdődött Az Istennel még magyarul beszélgetünkkel, A tűz októberével, később pedig A harmadik ággal, amelyikben már a magam szövegeibe építem be az emlékező anyagot.
– Mintegy igazolásaként a felépített elképzelésnek.
– Igen, de azt is el kell mondanom, hogy amikor a legelsőt, az Így tudom, így mondomat írtam, alig akarta elfogadni a kiadó, szöveggyűjteményként szándékozták közölni, mert nem értették, hogy ez egy építmény. Ezt a műfajt én találtam ki, megkomponálom a könyveimet, ezek nem interjúsorozatok, hanem a szerkesztés által válnak művekké. Határeset a szépirodalom és a dokumentumirodalom között, mert én tulajdonképp esztétikai élményt akarok nyújtani amellett, hogy tárgyi élményt is adok. Aki szelektíven szemelget a könyvekben, az csak a dokumentáris értéket kapja, aki megtenné azt, hogy folyamatosan olvassa, annak kizárt, hogy az esemény sodrása egy ívelő élményt ne okozna.
– Akár egy regény.
– Az én könyveim lehetnének magyar sorsregények is, hiszen megdöbbentő, ami velünk történt, megdöbbentő az egész magyar történelem. Az én vágyam az lett volna mindig, hogy ne csak dokumentumanyagot, hanem lelki táplálékot is adjak. Valamiképpen ezt a nemzetet lelkileg is rá kell döbbenteni arra, mit jelent magyarnak lenni.
Magyarnak lenni jó
– Magyarok nyomában, mondhatni, körbejárta a földet. Hol nem élnek magyarok?
– Mindenütt vannak. Egy nem magyar amerikai mondott egy számomra emlékezetes, szép mondatot: ti is olyanok vagytok, mint a zsidók, mindenütt ott vagytok és lehet látni titeket. Mi cselekvő nép vagyunk, ha valahol vagyunk, hát nem azért, hogy eggyel több ember legyen jelen, valami mindig ránk irányítja a figyelmet. Láttam, tapasztaltam, hogy teljesítményünk nem annyi ezrelék, amekkora az arányunk az egyetemességben, hanem annak a sokszorosa. Mindenütt észrevesznek bennünket, jó képességgel megáldott nemzet vagyunk, ami tény. Sokan azt mondják, ezt a nyelvünknek köszönhetjük, mert a nyelvünk annyira kreatív, annyira gondolkodásra késztető, hogy logikája vezet rá a dolgok lényegének meglátására, és ezért van az, hogy a mi tudományos teljesítményünk messze felülmúlja a számarányunkat. Tehát én azt mondom, hogy még ebben a viharvert korban, amikor annyi minden történt ellenünk az utóbbi évszázadban, vagy akár évszázadokban is, valahogy még ilyen körülmények között is szerintem jó magyarnak lenni.
– Miért mondta a Háromszék Kultúrájáért Díj átvételekor, hogy pillanatnyilag tragikusnak látja a magyarság helyzetét?
– Azért, mert Trianon nem véletlenül történt. Semmi oka nem volt, amiért büntessenek minket, hát mi voltunk az egyedüliek, akik elleneztük a háborút az induláskor, s a végén ránk varrták, hogy miattunk történt a háború, ami egy hazugság. Az egész magyarokkal szembeni történelmi büntetőhadjárat, ahogy a második háborúban Tito negyven-ötven ezer embert belelövet a Tiszába, aztán a málenkij robot, itt a földvári láger... Tamásfalván például, az én gyűjtésem szerint, hét áldozatot követelt a második világháború, ennyien haltak meg a frontokon, és 62 embert összeszedtek, elvittek Földvárra, megöltek. Én úgy látom, hogy a Kárpát-medence nagyon fontos hely, és az egész Trianon azért történt, mert erre szemet vetett valamilyen erő, ezt meg akarja szerezni, ezért kellett – hogy gyenge legyen – szétdarabolni, és most soron van a kicsi országnak a lerohanása, ezt mutatja, hogy 1989 után kirabolták az országot, a magyar nemzeti javak nagy része idegen kézre került. A mondás szerint azé a föld, aki birtokolja, tehát folyik a földnek a birtokba vétele, és ki tudja, hogy mi lesz még. Tudatosítani kell bennünk, hogy célpont vagyunk, de ha ismerjük a helyzetünket, ellen tudunk állni. Ez ránk, erdélyi magyarokra is vonatkozik, és amikor a székelyek nagy menetelése történik, akkor Kovásznáról nem száz embernek kell elmennie, hanem hatezernek kell ott lennie. A helyzet tragikus, de nekünk tudnunk kell, hogy bennünket el akarnak pusztítani, és ezt nem szabad hagynunk. Nem szabad hagynunk a nyelvünket elvenni, a kultúránkat elvenni, az akaratunkat elvenni, a beolvasztást megengedni.
– A történelem során volt már egy ilyen kísérlet: töröld el a népnek a múltját, és nem lesz jövője. Ha tudatosodik bennünk e veszély: hogyan tudjuk kivédeni?
– Önvédelem mindenképpen, hogy a magunk ügyét képviseljük. Ragaszkodni a nyelvhez, nem úgy, mint a legtöbb boltban, ahol csak románok a feliratok, bár nemcsak a vásárlók magyarok, de sokszor a bolt tulajdonosa is. Múltkor kaptam egy felszólítást a szemételszállító cégtől románul. Áthúztam, ráírtam a hátára, hogy kétnyelvű város, tessék két nyelven írni, postára adtam, nyilván, nem válaszolnak. Hát hogy lehet, hogy nem harcolunk azért: a nyelvünk legalább regionális szinten hivatalos legyen? Odaadják az ortodox egyháznak a szállodát, ez nemzeti megkülönböztetés. Miért adnak Kovásznán egy ötemeletes szállodát az ortodox egyháznak? Akkor tessék egy másikat odaadni a városnak legalább, hogy annak jövedelme a közösség épülését szolgálja. Minden szállodánkat vagy Ploiești-ből, vagy Bukarestből, vagy Brassóból irányítják, még nem is a megye gazdasági erejét erősítik, tehát mi gyarmat vagyunk itt. Ez a gyarmatosított állapot nem szűnik meg, míg mi határozottan fel nem lépünk. Ha egyszer azt mondjuk, hogy vasárnap tüntetés, akkor Kovásznán is tessék ötezer embernek lemenni a központba, Szörcsén is háromszáz embernek, mert a jogainkért való kiállással tudjuk csak a jogainkat megszerezni.
– Erre utalt a díjátadáskor, amikor a cselekvő tenni akarást kérte számon?
– Az kellene tudatosodjék mindenkiben: legyen egy óra ideje, hogy adott esetben ott legyen, ahol szükség van rá. Amikor volt a Mikó-tüntetés Szentgyörgyön, úgy haragudtam, hogy az ablakon nagyságák, kisasszonyok s urak néznek ki, hát ne az ablakon nézzenek ki, hanem menjenek le a térre. Ezért mondom, nem vagyunk öntudatos nép.
– Hogy elkanyarodtunk a kultúrától, vagy sem, az most maradjon nyitott kérdés. Minden díj kötelez, azt mondják. A Háromszék Kultúrájáért Díj mire kötelezi Gazda Józsefet? – Hogy valószínű, jó úton járok, és míg élek, van erőm ezen az úton továbbmennem. Mert ha a közösség méltónak tartott a díjra, akkor ez arra figyelmeztet, hogy a közösség tudomásul vette és nem tartja fölöslegesnek a munkámat. Ama hídról kell a történelmet szemlélni, többre nem vagyok képes, mert irányítani nem adatott meg, de nem is feladatom, hanem az én feladatom az, hogy szemlélődjek és a magam következtetéseit levonjam, papírra vessem. Azt szeretném, hogy a jelenhez is tudjak szólni, de talán fontosabb lejegyeznem azt, ami történt. Ahogy írtam egyik könyvem címében: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Magyarnak lenni óriási lehetőség
Sepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület.
A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik.
Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett.
Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk.
Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva.
Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta.
Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult.
Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be.
Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

A családkutató
Adatforrástárlatot nyitott múlt év decemberében az Erdélyi Genealógiai Társaság Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, és ez év elejéig családkutató információs pontot és családfarajzoló műhelyt működtetett itt Kocs János, a szervezet vezetője. A szűk hónap alatt mintegy száz érdeklődő fordult meg ott, öten tájékozódtak komolyan, s közülük két család kívánja megrajzolni saját ős- és családfáját.
Kocs János 1956-ban született Székelymuzsnán, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum elvégzése után a brassói műegyetemen szerzett villamossági mérnöki oklevelet. A sepsiszentgyörgyi IAME vállalatnál, majd a Selectronik kábeltelevíziónál dolgozott, jelenleg az RCS–RDS szolgáltatónál műszaki felügyelő. Családkutató, 2005-ben megalapította az Erdélyi Genealógiai Társaságot, melynek elnöke. Mostanig mintegy 245 ezer ember adatait dolgozta fel. Vele készítettünk interjút.
– Mikor szeretett bele a genealógiába? – Már kiskorom óta érdekelt a családtörténet, mivel nagyapán Argentínában élt, édesanyám ott született. Nem volt szabad levelezni, de én kíváncsi voltam, mi van vele. Az áttörés 1989 után jött, amikor megjelent az internet, és az egyik levelezőfórumon láttam, hogy valaki egy szomszéd falusi rokonsága – a mátisfalvi Pálhegyiek – felől érdeklődik. Visszaírtam, hogy ismerem Pálhegyi Gábort, testvérét, Bertát, és név szerint felsoroltam hozzátartozóikat: élettársakat, gyermekeket, vejeket, unokákat. Erre öt perc múlva érkezett a válasz, hogy amit én leírtam, az több, mint amit kétéves fizetett kutatómunka után egy magyarországi családkutató iroda küldött neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni vele. Kedvem éppenséggel volt, az amerikai hölgy pedig mondta, tudja, hogy ez időt és pénzt igényel. Szerinte a mátisfalvi Pálhegyiek közül a világban mintegy 350 élhet. Ez véges szám, egyenként fel lehet keresni őket, s ha hajlandó vagyok neki ebben segíteni, állja a költségeket. Megvolt a módszer: elő a telefonkönyvet, felhívni minden Pálhegyit, időpontot egyeztetni, aztán elmenni a településekre, a temetőkbe, keresgélni az egyházi család- és anyakönyvekben az állami levéltárban, polgármesteri hivatalokban. 2004-ben már szabadon lehetett a levéltárban kutatni. A hölgy készült haza Erdélybe, megnézni, honnan vándoroltak ki a dédszülei. 2005-ben el is jöttek heten Amerikából. Megszerveztük a családtalálkozót Mátisfalván a kultúrotthonban, 150-en gyűltek össze Pálhegyiek és leszármazottak. Akkorra már 5700 személyt vezettünk fel egy 40 méteres családfára, amit kiállítottam. – Hogyan készítette az óriási családfát? – A hölgy, aki harmadik generációs amerikai, tudta, mivel jár a családkutatás, és felszerelt: küldött digitális fényképezőgépet, laptopot, családfarajzoló programot, riportermagnót, tehát mindent, ami szükséges volt. Mondta, számára ez nagyon fontos, műtétre készül, nem tudja, túléli-e, de azelőtt ezt szeretné lebonyolítani. Az erdélyi utat követően megműtötték, felépült. Utána még egyszer eljött Erdélybe, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Az 1700-as években a székelymuzsnai anyakönyvekben találtam egy Kocs-Pálhegyi házaspárt, szerinte én vagyok a legközelebbi erdélyi rokona, mert velem tud értekezni. Közben kerültek más érdeklődők is. Egy amerikai, aki az öt bukovinai székely faluba telepedett családok eredetét kutatta, az akkor Pesten élő Elisabeth Long kérte a segítségemet. A családnév alapján kikerestük az anyakönyvekből, mely településeken vannak hasonló nevű családok. Neki a DNS-minták levételénél segítettem, és én hordoztam a terepen. A most élő legidősebb férfiaktól vettünk DNS-mintákat (lepedéket). Megjegyzem, ugyanezt tettük a Pálhegyi család esetében is, és nagyon szépen találtak az eredmények. – Hogy indult be a nagyüzem? – Nem volt igazán nagyüzem. Szabadidőmben foglalkoztam családkutatással, és amikor 2007-ben megengedték a levéltári fényképezést, nagy lendületet vett a munka. Előzőleg 2006-ban már lemásoltam a tamásfalvi anyakönyvet, kifizettem az oldalankénti fénymásolási díjat, akkori pénzben egymillió lejt pengettem le az állami kincstárban. Egy magyarországi vegyészmérnök érdeklődött, s megelőlegeztem a kutatását. Amikor át akartam adni, s mondtam, hogy költségek is voltak, nem kellett. Öt év elteltével ismét megjelent, továbbra is ki akarta deríteni, hogy lófők voltak-e az ősei. Akkor rendeztük a régi számlát. – Hogyan kezdte a családfarajzolást? – Próbálkoztam Word- meg Excel-programban. Nem is néztek ki rosszul, de amikor valakinél harmadik feleséggel találkoztam, egyszerűen nem tudtam feltüntetni. Miután az amerikai hölgytől megkaptam a családfarajzoló programot, és megtanultam használni, rájöttem, egész elegánsan ábrázolható ez is. Székelymuzsna kis falu... Megrajzoltam a saját családfámat, a feleségemét, s ezek már sekély mélységben találkoztak: több ős is egyezett. (Felesége szintén székelymuzsnai származású, Gedő lány – szerk. megj.) Rájöttem, hogy az addig külön-külön ápolt családágakat össze kell vonni, mert vannak többön is megjelenő azonos egyének. Az összevonás után derült ki, hogy akkorra már közel 40 ezer személy adatait dolgoztam fel. – A program jelzi az átfedéseket? – Ha talál két azonos nevű, azonos dátumon született egyént, rákérdez, hogy ugyanaz-e. Nagyon meg kell vizsgálni, mert bizony megesett, hogy különbözött. A kilyéni és rétyi Székely családdal volt gondom. Amikor láttam, hogy három-négy hónapra születtek a gyerekek egymás után, gondoltam, hogy valami nincs rendben. Átvizsgáltam, s kiderült, a kilyéni előnevű Székelyek Rétyen éltek, és a rétyi előnevűek Kilyénben. Mindkét családban volt Székely Zsigmond, és mindkettőben Horváth Borbála is, és egy időben születtek gyermekeik. Aztán rájöttem, az egyik Horváth Borbálánál van egy P betű, azaz a Petrichevich-Horváth, a másiknál egy N, s akkor szétválasztottam az ágakat. Kiderült, akik a királybíró Székely Zsigmondtól származtatják magukat, azok valójában nem tőle származnak, és fordítva. – Milyen más érdekességekbe botlott? – Vannak „csapdák”... Nagyon figyelmesen kell böngészni a régi anyakönyveket. Nem egyszerű meglátni a különbséget a Kanyó, Kánya és Kónya, a Bartha és Barthó, Bartos és Bartus hasonló hangzású családnevek között. Egy fórumbejegyzésben írta valaki, hogy őse Bágyon született. Elmentem Csíkszeredába, a levéltárban lemásoltam a bágyi anyakönyveket, de nem találtam a családot benne. Rákérdeztem: Bágyon? Igen, Bágyon, jött a válasz. Amikor küldte a papirost, kiderült, nem a Hargita megyei Bágyon, hanem a Kolozs megyei Bágyonban élt a család. Ott megtaláltam. Vannak olyan helyek, ahova soha nem jutottam volna el, ha nem foglalkozom családkutatással. Gógán, Gógánváralja, Oláhdellő, Kisprázsmár, Szilágyerked, Szinérváralja... Ausztráliából jelezte egy elszármazott, hogy erkediek az ősei. Először mindketten azt hittük, hogy a Székelymuzsnával szomszédos Szászerkedről van szó. Aztán kiderült, Szilágyerked. Elmentem a Szilágyságba. Zilah után, Szatmárnémeti felé már messze bent jártam román vidéken, amikor megérkeztem a faluba, s rákérdeztem az első atyafira – románul –, hol találom a református lelkészt. Nem értette. Kiderült, egyetlen román sem él a faluban, de a szomszéd falu teljesen román. Más. „Anno” könyvtári ügyben levittem Demeter Lajost Uzonba, mondtuk Ungvári Barna tiszteletes úrnak, hogy le kellene másolni a családkönyvet. Igen, tudja, hogy le kellene másolni, de ki fogja azt megtenni. Én. Mikor? Most. Kihozta a nagy családkönyveket, aznap végigfényképeztem. Mondtam, utómunka, dupla felvételek törlése, számozás után viszem a másolatot. A tiszteletes nagyon meglepődött, amikor hónapok múlva átadtam a DVD-t. Annyi mindenki annyi mindent ígért már neki, s nem tartotta be. Megegyeztünk, hogy a magyar állampolgárság igénylése okán friss adatokkal kiegészített családkönyvet újból lemásolom, most már egészen más minőségben. – Milyen gondokba ütközött kutatásai során? – Nem egyértelmű a vonatkozó jogi háttér, de akad nehézség a hivatalokban is. Embere válogatja. Van, aki úgy értékeli, ha információt ad ki, azzal ő szegényebbé válik vagy csorbulnak lehetőségei. Ezt nem értem. Törvény engedélyezi minden száz évnél régebbi dokumentum szabad kutatását. Ennek ellenére gond van a katolikus anyakönyvek kutatásával, mert a plébániákon maradtakat nem engedik egészében lefényképezni. Azt mondják, erre rendeletük van. Kifejtettem, lehetetlenség, hogy egy egyház vagy plébános szerzői jogot formáljon az anyakönyvre, hiszen nem jószántából írta, s még csak nem is ingyen, mert kaptak juttatást. Ez közkincs. Ma már úgy lehet megosztani ezeket, hogy nem szegényedik senki, és nagy segítség lenne, mert vannak idős emberek, akik nem tudnak odautazni. – Hány nap volt a legtöbb, amíg nem foglalkozott családkutatással? – ...nehéz válaszolni. Megesett, hogy két napig, de három nem. – Mikor, hogyan alapította az egyesületet? – Megjelent a jogszabály a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlási lehetőségéről, s gondoltam, úgyis annyi pénzt elköltök, próbáljunk meg valamit elszámolni. Párhuzamosan bejegyeztem az Erdélyi Genealógiai Társaságot és egy családkutató irodát. Reméltem, ez utóbbi beindul, s a családomnak lesz munkahelye. Megfuttattam, mekkora lehet az érdeklődés. Arra számítottam, tíz emberből egyet fog érdekelni a családja múltja. Nem jött össze. Megtöltöttük szórólapokkal a várost. Nem volt eredménye. Alább adtam: százból érdekel egyet, ezerből... Az sem jött össze. A valós adat: 100 ezerből érdekel egyet úgy, hogy áldozzon is rá. Erre vállalkozást építeni nem lehet. Tehát a családkutató irodát zároltuk. Maradt a civil szervezet. Családtagok, ismerősök átutalták az adójuk két százalékát, és kerültek támogatók is. Például Derzsi Sámuel baróti vállalkozó, aki hallott munkánkról, megkeresett, hogy fontosnak tartja, és szeretné támogatni. Biztatott, hogy másoljunk le minél több anyakönyvet, amíg nem gondol valaki egyet, és korlátozza a lehetőségeket. Őt elsősorban Erdővidék anyakönyvei érdekelték. El is készítettük. Aztán a Humaret Alapítvány utalt számlánkra. Került Amerikából, Svédországból, Olaszországból érdeklődő. Olaszországból inkább románok. Brassó mellől ortodox anyakönyvekből kellett adatokat gyűjteni. Bizony jól fogott a valamikori orosznyelv-tanulás, mert a görög katolikus és ortodox anyakönyveket cirill betűkkel írták. – Mennyi adatot sikerült eddig összegyűjteni? – Erdély összes anyakönyve a cél... Háromszék levéltárba került anyakönyveit mind lemásoltuk, nagyon sokat Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Besztercén, Zilahon. A tavaly felértünk Szatmárra és Nagybányára is. Nagyváradon kellene nyitnia a levéltárnak, ott költözés miatt évek óta zárva az olvasóterem. Azzal igyekszünk foglalkozni, amire igény van. Arad és Temesvár messze van, a vonzáskörükbe eső érdeklődőket átirányítom máshoz. Azzal, hogy egy csomó anyakönyvet lefényképeztünk oldalankét, még nincs vége a folyamatnak. Az utómunka településenként akár három hónapig is eltarthat. 760 adatforrást dolgoztunk fel. Ez nem csak anyakönyv, hanem szakkönyvek, folyóiratok is. Másoltuk a gyászjelentőket a Székely Nemzeti Múzeumból, a marosvásárhelyi Teleki Tékából. Megvannak a Háromszékben megjelent gyászjelentések ezelőtt egy évig. Ma már 14 500 név szerepel. Ennél jóval többen hunytak el a megyében 1990 után, de ennyien jelentettek meg a Háromszékben gyászjelentőt. Idáig 245 ezer személy szerepel az adatbázisban. Ezt befejezni nem lehet… – Melyek a további tervei? – Szép lenne főállásban végezni ezt a munkát, támogatókat kellene találni... Könyvet kellene írni… segítséget nyújtani családkutatóknak. Az anyakönyveket valahogyan jobban hozzáférhetővé kellene tenni. A társaság honlapján csak a másoltak jegyzéke szerepel. A Háromszék gyászjelentőit is kereshetővé kellene tenni. Újra kellene indítani a Genealógiai Füzeteket, még ha csak internetes változatban, akkor is. (Csíkszentmihályi Sándor Imre által kiadott, szerkesztett, 1903–1914 között Kolozsváron megjelenő családtörténeti folyóirat. A Genealógiai Füzetek társszerkesztője, szerzője s főképp illusztrátora volt Keöpeczi Sebestyén József címerművész, heraldikus – szerk. megj.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Esős kilátások
Őrtűzgyújtás az ünnepen
Háromszéken szép Szent István-napi szokássá kezd válni az őrtűzgyújtás, de védett helyszínek híján ez időjárásfüggő. Van, ahol ma el is marad.
„Mi vagyunk a legmagasabban, ami előnyünk, mert ha ég a láng, mindenhonnan látnak, de egyben a hátrányunk is” – mondta Fodor István. Bodok polgármestere szerint, ha így esik az eső, nem lehet megközelíteni a havast, és nem lehet fát felhordani. Egyelőre úgy tűnik, idén elmarad az őrtűzgyújtás.
Bács Márton Csaba bízik abban, hogy 18 óra körül indulni tudnak a fúvószenekarral a Tóbérce nevű helyre, a Szent Anna-tó fölötti, déli oldalra, ahol már nyolcadik éve őrtüzet gyújtanak a sepsibükszádiak. Ez annyira bevonult a köztudatba, hogy erre sor kerül attól függetlenül, hogy lesz-e megyei rendezvény vagy sem.
„Olyan eső nem lehet, hogy mi egy őrtüzet ne tudjunk meggyújtani” – bizakodott Kisgyörgy Sándor köröspataki polgármester is. A Szent István-napra összegyűlők 20 órától szentmisén vesznek részt a római katolikus templomban, majd ezután zenekar és a Székely Virtus hagyományőrző csoport kíséretében fáklyákkal vonulnak fel a Kápolna-tetőre, ahol találkoznak a kálnokiakkal, és együtt lobbantják fel a lángokat.
Kökösben nincs egy emelkedő sem, nemhogy domb vagy hegy, ezért a Feketeügy partján szoktak tüzet gyújtani. „Nem olyan látványos, mint máshol, de mi sem maradunk ki a körtűzből” – mondta Sánta Gyula polgármester. Gidófalván viszont nem lesz őrtűz, Uzon sem készül, Málnás azonban fellobantja a Hármas-halomnál.
Csernátonban két helyen gyújtanak tüzet, a falu alsó felén lakók a Kalacs-hegyen, a felsőcsernátoniak a Cserefarok nevű dombon, és az ikafalviak a Templomdombon gyűlnek össze, miután a nap lement. Ozsdola község lakói a Hilib és Ozsdola közt fekvő Lármafánál találkoznak, ahol az elmúlt években is több mint százan gyűltek össze az ilyen alkalmakra. Dálnok polgárai az Albis irányában fekvő Kereknyíl-tetőn, míg a maksaiak az Óriáspince-tetőn gyújtanak őrtüzet.
Mikóújfaluban csupán jó idő esetén gyúlnak ki a lángok 22 órakor a Csutakos tetején – tájékoztatott Nyáguly Vilmos mikóújfalusi községvezető. A rétyiek 21.30-kor gyújtanák meg a tüzet a Dobolyka­tetőn, az illyefalviak 9 órakor a Fenyőskarikánál.
Erdővidéken a vargyasi Szent Istán-napi ünnepet leszámítva nem lesz ünnepség, illetve őrtűzgyújtás. Orbaiszéken a Zabola és Tamásfalva között kiemelkedő Tatárhalmon lobban lángra a megemlékezés fénye 20.30-kor, amikor is Ambrus Attila tamásfalvi tanácsos beszél a Szent István-i államalapításról, majd elénekelik a himnuszt – tájékoztatott Demes Botond megbízott polgármester. Nagyborosnyó községben 20.30-kor a feldobolyi Cseretetőn égne az őrtűz, már ha az időjárás kedvez neki, ott Albert János református lelkész mond imát – tudtuk meg Szőcs Levente polgármestertől.
SzH-gyűjtés
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Petőfi Sándor összetartó ereje
A nemzet költőjének mozgósító, összetartó ereje több mint másfél évszázad elteltével is töretlen: november utolsó szombatján az újszentesi magyarság apraja-nagyja részt vett az ősz folyamán egy sajnálatos baleset következtében összetört Petőfi-dombormű bronzból készült másának a felavatásán, a református templomkertben álló Petőfi-emlékmű újraszentelésén.
A tartásos ünnepségen részt vett Malac Victor újszentesi polgármester és Miklós Árpád alpolgármester, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, Újszentes testvértelepülései, a történelmi egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői. Halász Ferenc történész ünnepi beszéde során felidézte Petőfi Sándor honvédőrnagy vadászerdei látogatásának történetét, aki az emléktábla tanúsága szerint 1849. május 26-án a Bem József honvéd-altábornagyot kísérő honvédtisztekkel és huszártisztekkel együtt részt vett a 14-es számú Lehel huszárok három századának díszszemléjén. Újszentesen 1900-ben leplezték le a Petőfi Sándor látogatásának emléket állító táblát a községháza falán, amelynek a két világháború közötti időszakban nyoma veszett. Az újszentesi magyarok 1945. július 29-én egy díszes emlékművet állítottak közadakozásból a helység parkjában Petőfi Sándor, a „népek szabadságeszményének lánglelkű költője” vadászerdei látogatása emlékére. Ezt az éppen 70. esztendős emlékművet díszítette az a Petőfi arcképét ábrázoló dombormű, amelyet az újszentesi parkban focizó gyerekek feltehetőleg labdával összetörtek és az Újszentesi Polgármesteri Hivatal példás gyorsasággal helyreállíttatott. A bronzból készült Petőfi-dombormű Bogdan Nueleanu Újszentesen élő szobrászművész alkotása, aki a helyi magyar közösség vezetőinek kérésére szívesen elvállalta a dombormű elkészítését és az avató ünnepségen is részt vett.
A Petőfi-emlékművet Szűcs András Ottó református lelkipásztor és Máté Lajos újszentesi plébános áldották meg és szentelték fel a helyi magyar közösség apraja-nagyja jelenlétében. Szűcs András Ottó lelkipásztor azzal egészítette ki az emlékmű történetét, hogy Petőfi Sándor vadászerdei látogatásának időpontja valószínűleg nem 1849. május 26-a, hanem egy május 3-ához közelebbi időpont (valószínűleg a május 4–6. közötti időszak) amikor Petőfi Sándort Szabadfalun honvéd őrnaggyá nevezte ki Bem József altábornagy. Az újszentesi lelkipásztor végezetül felolvasta id. Vastagh Imre Gyula versét, amelyet erre az ünnepi alkalomra írt. Az avatóünnepség az Újszentesi Általános Iskola magyar tagozatának diákjai által bemutatott színvonalas műsorral folytatódott, akik Petőfi-verseket szavaltak, nagy tapsot aratva. A kisdiákokat Dénes Ildikó tanítónő, az iskola aligazgatója készítette fel. Az ünnepi műsor a Butykos hagyományőrző csoportot képviselő Berta Brigitta szavalatával és az Újszentesi Háziasszonyok által előadott megzenésített Petőfi versekkel folytatódott. A szívet melengető ünnepség végén az újszentesi Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, Sándorfalva, Szentes, Balástya (Magyarország) és Tamásfalva (Szerbia) testvértelepülések képviselői, valamint az egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit az újraavatott Petőfi-emlékmű talapzatánál.
Az avatóünnepség résztvevőit Miklós Árpád alpolgármester az iskola ebédlőjébe invitálta, ahol Szent Erzsébet jótékonysági bálra került sor a helyi RMDSZ, a református parókia és a római katolikus plébánia (Kolping család) szervezésében, zenélt a 4+2 Asszinkron zenekar.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Honnan jöttek a székelyek?
Már jóval Árpád előtt a Kárpát-medencében voltunk 
A Székely Zoltán régész által 1969 és 1970-ben végzett ásatások során bukkantak a zabolai, illetve petőfalvi temetőkre, melyek leletei kulcsfontosságú szerepet játszanak a székelység Háromszék területére történő betelepedésének időbeli meghatározásában. Az akkor feltárt anyag vizsgálata során megszületett eredményeket és a belőlük levonható következéseket összefoglaló tanulmányt az elmúlt hét végén mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A házigazda szerepét ellátó Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus méltatásnak is beillő bevezetőjében lelőhely-monográfiaként határozta meg az említett tanulmányt magába foglaló könyvecske műfaját, melyben helyet kaptak a leletek kapcsán megfogalmazott különböző vélemények is. Megtudhattuk továbbá, hogy a Zabola és Tamásfalva között elterülő síkságból kiemelkedő, Tatárhalomnak nevezett dombon végzett ásatások nyomán egy kora-bronzkori, vagyis Kr. e. 2700–2500 tájára tehető település maradványai, valamint egy késő-Árpád-kori temető sírjai kerültek elő.
Azt már a tanulmány szerzője és az egykori feltárást irányító szakember fia, Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mondta el az érdeklődőknek, hogy a temetőben 192 sírra akadtak. Ezek túlnyomó többségéből cserfa-deszka maradványok kerültek elő, koporsószegek viszont nem, ami arra enged következtetni, hogy a halottak oldalára és fölé deszkákat tettek ugyan, de nem helyezték őket koporsóba (vagy fából készültek a szegek – szerk.). A megtalált ékszerek, használati tárgyak, övcsatok és hajkarikák vizsgálata nyomán megállapítható, hogy ezeket a korai Árpád-korban Kárpát-medence-szerte használták. Egyes sírokba pénzérméket is helyeztek, melyek numizmatikai kutatása megállapította, hogy a legkorábbiak 12. századból származó magyar dénárok, a többi pedig III. Béla (1173–1196) által volt kibocsátva. Az ilyenkor legfontosabb kérdések egyike azonban, hogy milyen nemzet alkotta az ide temetkező közösséget, még mindig megválaszolatlan maradt, eldöntése pedig az antropológusokra várt.
A Budapesti Természettudományi Múzeum munkatársa, Fóthi Erzsébet vezetésével 2007–2008-ban elkészült Székelyföld valamennyi középkori temetőjének embertani vizsgálata. Ennek folyamán pedig az is kiderült, hogy az említett két temető antropológiai párhuzamait a Kárpát-medence nyugati részének avar és Karoling-kori európai, valamint ázsiai jelleget egyaránt hordozó népességében találhatjuk meg. Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a zabolai és petőfalvi, valamint az udvarhelyszéki Árpád-kori temetőkben végső nyughelyre lelt népesség a székelyekkel azonosítható, azonban nem helyi fejlődés nyomán alakult ki, hanem Magyarország távoli területeiről került ide. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a székelység Kárpát-medencei jelenléte az avarkorig vezethető vissza, vagyis Árpád népe már itt találta őket, viszont nem a jelenlegi helyükön, hanem az Őrségben, a mai Zala és Vass megye területén.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

XIV. Újszentesi Kabaré, avagy farsangi bolondozás határok nélkül
„Az újszentesi magyarság összetartásáért való küzdelmünkről szól”
Február 24-én immár XIV. alkalommal szervezték meg a helyi kultúrotthonban a hagyományos Újszentesi Kabarét, Cintányéros cudar világ címmel. Az évről évre színvonalasabb farsangi rendezvény műsorába a határon túli testvértelepülések, Szentes (Magyarország) és Tamásfalva (Szerbia) amatőr csoportjai is bekapcsolódtak.
A farsangi kabaré az újszentesi magyarság legnépszerűbb rendezvénye már régen kinőtte a helyi kultúrházat, de azok is végig kitartanak, akiknek nem jut ülőhely. Az újszentesiekkel és temesváriakkal zsúfolásig megtelt terem közönségét Bálint József, a kultúrház igazgatója köszöntötte. Az első rész kiemelkedő pillanatai között volt az Újszentesi Háziasszonyok charleston-tánca, az Elvonókúra című kabaréjelenet és a Gyóntatás 2. Piroska Lajossal és Meda Gizellával. A Szentesi Szabadidő Sportklub és a Spark moderntánccsoport látványos tánca is nagy tapsot aratott, Vastag Gyula, Dénes Ildikó, Popa Olivér és Piroska Lajos népszerű dalokat adtak elő. A műsor első részét a Szépkorúak dalárdájának önfeledt kocsmai nótázása zárta.
A kabaréműsor második részét a Butykos néptánccsoport sófalvi tánca nyitotta meg. A tamásfalvi amatőr csoport, valamint az újszentesi Meda Gizella, Bálint József és Lengyel Miklós (Stefi), Kuglis András, Máté Ákos (Két koma) vidám jeleneteket adtak elő, a szentesi Szabadidő Sportklub hölgyeknek beöltözött szépkorú férfi táncosai balett- és hastáncparódiát mutattak be, nagy sikerrel. A közönség soraiban nagy elismerést aratott a Kisebbségi osztálycímű kabaréjelenet és a Vármegye pénze című, agyafúrt matematikai számításokkal megtűzdelt jelenet. A kabaréest a Dériné című zenés jelenettel (és az immár hagyományos, operettslágerekből összeállított Fináléval fejeződött be, a lelkes közönség vastapsa közepette.
Az újszentesi társulatot minden rendelkezésére álló eszközzel támogató helyi Polgármesteri Hivatal nevében Miklós Árpád alpolgármester köszönte meg a szép előadást, amelyből a testvértelepülések küldöttségei is derekasan kivették a részüket.
Az Újszentesi Kabaré a régió talán legsikeresebb amatőr kulturális rendezvénye, amelynek fő szervezői Bálint József kultúrház-igazgató, Dénes Ildikó, az újszentesi iskola aligazgatója, Vastag Gyula zenész és Meda Gizella. „A rendezvény közönségsikerét kihasználva, próbálunk évről évre zamatosabb, vidámabb jeleneteket bemutatni. Nagy segítségünkre van a temesvári magyar színház támogatása, akik kellékekkel, technikával, szakemberekkel segítettek, de az is nagy előny, hogy évről évre bővültek a csapatok (Újszentesi Háziasszonyok, Butykos néptánccsoport, Színjátszó Társulat)” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Bálint József, aki azt is elmondta, hogy a testvértelepülésekkel előre egyeztették a műsor összetételét, így állt össze a „határtalan” kabaréműsor.
Dénes Ildikó szerint egy-két hónapig tart és nem zökkenőmentes a kabaréműsor próbafolyamata, ugyanakkor kiváló összetartó erő az újszentesi magyar közösség számára. „Úgy éreztük, hogy az Elvonókúra és a Kisebbségi osztály című jelenetek jobban megérintették a közönséget, de a Háziasszonyok charleston-tánca is nagy élmény volt a számunkra és a közönség számára egyaránt – mondta Dénes Ildikó –, amikor ilyen jól sikerül az előadás, a közönség ilyen szép számban eljön, úgy érezzük, hogy kötelességünk folytatni!”
Vastag Gyula zenekarvezető szerint egy jó adag őrültség is kell hozzá, hogy az ember a zenekar mellett több kabaréjelenetben is szerepeljen, de ő „szereti a mókás dolgokat és szeret muzsikálni”, ezért csinálja. Az Újszentesi Kabaré célját a legtömörebben Meda Gizella foglalta össze: „Az újszentesi magyarság összetartásáért való küzdelmünkről szól ez a műsor. Nehezen jön össze, minden évben azt mondjuk, hogy utoljára csináltuk, de amikor látjuk, hogy az előadáson mennyien vannak a teremben, akkor azt mondjuk, hogy érdemes folytatni. A legfontosabb a jóakarat és az összetartás, ezek nélkül nem megy.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Újabb félrevezetés és gyűlöletkeltés egy román televízióban
Dák leletek Zabolán?
A Marosvásárhelyi Televízió (TVR Mureș) február 16-án sugározta a Dák maradványok Zabolán, Kovászna megyében (Vestigii dacice în Zăbala, judeţul Covasna) című riportfilmet. Ennek nem csak az alcíme – Több mint 100, a dák korszakból származó tárgy van elrejtve a nyilvánosság elől (Peste o sute de obiecte din perioda dacică stau ascunse de ochii publicului) – utal félreérthetetlenül egy újabb székelyföldi románellenes ármánykodásra, hanem a narrátor is ezt sugallja.
A Zăbala nevű Facebook-oldalon megosztott, alig négyperces felvételen elhangzottak szerint a Zabola és Tamásfalva között emelkedő Tatárhalmon ásatásokat kellene végezni, amint ezt Ion Hagiu tette az ehhez szükséges engedélyek birtokában 1965 és 1969 között. Ennek során ugyanis ott bronzkorszakbeli dák sírokra és leletekre bukkant, melyek sajnálatos módon azóta is rejtve vannak a nyilvánosság elől. A filmen megszólaltatott Daniel Cioată marosvásárhelyi régész, dák szakértő ezekről azt feltételezi, hogy egy sepsiszentgyörgyi múzeum birtokában lehetnek.
Az ásatási engedéllyel kapcsolatban ugyanakkor azt állították, hogy annak beszerzése nehézségekbe ütközött, mert a sepsiszentgyörgyi múzeum akkori vezetősége és a helyi hatóság válaszra sem méltatta Ion Hagiu ilyen irányú kérését. Éppen ezért kénytelen volt Constantin Daicoviciu kutatóhoz és a fiához fordulni segítségért, akik ezt számára meg is szerezték, a munkálatok elvégzéséhez szükséges anyagi alappal együtt. Végezetül azt sem felejtették el megjegyezni, hogy a zabolai Tatárhalom közel esik Kovásznához, ahol egy dák vár található.
Mindezzel kapcsolatban megkerestük Ion Hagiu fiát, Dan Hagiu helyi tanítót (lásd kertes írásunkat). A látottak és hallottak bennünket is kíváncsivá tettek, ezért dr. Székely Zsolt régészhez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatójához fordultunk. Elsősorban azért őhozzá, mert a téma szakavatott ismerője, továbbá az ő édesapja, dr. Székely Zoltán régész volt az, aki ásatásokat végzett a szóban forgó területen, és ott kiemelt fontosságú felfedezéseket tett (41 éven keresztül az ügyben szintén érintett Székely Nemzeti Múzeum nagyhírű és tudományos berkekben sokra becsült igazgatóját tisztelhették és tisztelték is a személyében).
Nem dák, hanem magyar!
A múlt század hatvanas éveinek a derekán Ion Hagiu zabolai tanító engedély nélkül turkálni kezdett a falu határában található Tatárhalmon, melynek nyomán jó pár őskori cserepet sikerült összegyűjtenie. Ezek egy részét magához véve, felkereste dr. Székely Zoltánt, a Székely Nemzeti, illetve akkori hivatalos nevén Kovászna Megyei Múzeum igazgatóját, hogy bebizonyítsa, a Tatárhalmon dák leletekre bukkant. Az igazgató úr pedig anélkül, hogy a bemutatott tárgyak eredetét vitatta volna, megígérte, hogy feltérképezik a lelőhelyet.
Szavát betartva, miután megszerezte a Román Tudományos Akadémia ehhez szükséges engedélyét, a következő évben nekifogott az ásatásoknak, melynek során 1969-ben és 1970-ben régészeti szempontból kimerítően feltárták a Tatárhalmot. „Ennek eredményeképpen egy kora-bronzkori település, valamint egy késő Árpád-kori, mintegy 192 sírból álló temető maradványaira bukkantak. Az ily módon felszínre került anyag alapján pedig egyértelműen megállapítást nyert, hogy a település esetében egy addig ismeretlen kultúra maradványaira akadtak, mely Zabola-csoport néven vonult be a régészeti szakirodalomban. A temetőben viszont etnikailag a székely-magyar népességhez tartozó, II. Géza magyar király korától (1141–1162) III. Béla idejéig (1173–1196) ide elhantolt közemberek temetkeztek” – magyarázta dr. Székely Zsolt.
A kutatás tudományos eredményeiről első alkalommal Székely Zoltán számolt be az 1973-as Korunk Évkönyvben megjelent tanulmányában, mely miatt a magyar történelemmel kapcsolatos anyagot hosszú évtizedekig nem közölhetett. „Azóta viszont Régészeti kutatások az orbaiszéki Zabolán címmel az én tollamból is megjelent egy kismonográfia, melyben bemutatom és elemzem mindkét lelet anyagát, kiemelvén ezek jelentőségét is. Összegezve: a Tatárhalmon dák kori lelet nem került elő” – fejtette ki dr. Székely Zsolt, miután arra kértük, hogy nyilatkozzon nekünk a Marosvásárhelyi Televízió által sugárzott riportfilmben elhangzottakkal és Dan Hagiu állításaival kapcsolatban.
Hagiu magyar leletet rejteget?
Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy amint azt a filmben maguk is beismerik, a Hagiu családnál Tatárhalomról származó cserepek, valamint egy ép állapotban lévő hengeres fülű amfora is található. Sajnálatos módon azonban ez utóbbit is csak fényképről ismerik, mert felkérésre sem bocsátották a rendelkezésükre, hogy megvizsgálhassák. Annak ellenére sem, hogy mindezt törvénytelenül birtokolják, ugyanis engedély nélküli turkálásért a hatóságoknak még egy szakember ellen is bűnügyi eljárást kellett volna indítaniuk. E bűntettet ráadásul az így talált tárgyak visszatartása súlyosbítja, hiszen a régészeti anyag közkincsnek minősül, az állam tulajdonát képezi, és ezért az illetékes múzeumban van a helye.
Ezek után dr. Székely Zsolt a filmben megszólaltatott Daniel Cioată marosvásárhelyi régésszel is kapcsolatba lépett Facebook-on, aki levélváltásuk során hangsúlyozta, hogy ő csak feltételezte, hogy amennyiben a Tatárhalmon ásatásokat végeztek, akkor az ott feltárt anyag a sepsiszentgyörgyi múzeumban került elhelyezésre. És ez annak idején meg is történt – tesszük mi hozzá, csak éppen nem dák, hanem teljesen más jellegű leletekről van szó, amint az a dr. Székely Zsolt által elmondottakból is egyértelműen kiderül. Ennek tényét különben Cioată is elismerte, vagyis teljes bizonyosságot nyert, hogy az említett riportban hamis állítások hangzottak el, melyek segítségével félrevezették és tudatosan a székelyek ellen hangolták a román ajkú nézőket.
Végezetül a Tündér Ilona váraként ismert rom eredetével kapcsolatban feltett kérdésünkre válaszolva a sepsiszentgyörgyi szakember nem rejtette véka alá, hogy ott valóban találtak dákok jelenlétére utaló régészeti anyagot is. Pontosabban, a Tündérvölgyben található Várdombon először a kora-bronzkorból kerültek elő letelepedésre utaló nyomok, az élet folytatódott a közép-bronzkorban is. Az erődítmény kőfallal való megerősítése a kora-vaskorban kezdődött, majd a késő-vaskorban vagyis a La Téne korban éli virágkorát. A késő-vaskor anyagi kultúráját pedig a mi vidékünkön etnikum szerint a géta-dákokhoz kötjük. Továbbá azt is fontos megjegyeznünk, hogy a Várdombon az utolsó római–dák háború (Kr. u. 105-106) után az élet megszűnt.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Negyvennyolc, a fölülírhatatlan emlék
Beszélgetés Cserey Zoltán helytörténésszel
A Háromszék történetének legnagyobb teljességű társadalmi összefogását hozó 1848-as forradalom és szabadságharc közel 170 év távlatából is bennünk él és lüktet – tartja Cserey Zoltán. A sepsiszentgyörgyi helytörténésszel székelységtudat-ápolásról és hiányérzetekről is beszélgettünk.
– Miért jelentkezett a szigorú, ötvenhatos „hátizsákkal” is terhelt ötvenes években történelem szakra egy háromszéki magyar fiatal?
– Abban az időben az emberek többsége elsősorban olyan szakra felvételizett, ahova jobb esélye nyílt a bejutásra. Én is hasonló cipőben jártam, de még így is csak második próbálkozásra jutottam be. Miután a középiskolában egyértelművé vált, hogy nem merészkedhetek olyan területre, ahol számok vannak, a kézügyességem sem ígért túl sok jót, az érettségi során viszont külön méltatták a történelem dolgozatomat, hát eldöntöttem: történelem szakra jelentkezem.
– Jól választott?
– Szerencsés embernek tartom magam, három, a tanügyben eltöltött év után ugyanis bekerülhettem a szentgyörgyi múzeumba, és egész életemben történelemkutatással foglalkozhattam. Kezdetben „régészbojtárként” dolgoztam, rengeteg tapasztalattal, élménnyel, sztorival gazdagodtam. 1970-ben például részt vettem a Zabola és Tamásfalva között fekvő, Tatárhalom nevű dombnál tartott ásatásokon, ahol előzetesen Constantin Stanca megyei propagandatitkár barátja, bizonyos Ion Hagiu nevű tanító talált valami bronzkori cserepeket. Miután hiába figyelmeztette, hogy hagyják abba az amatőr keresgéléseket, Székely Zoltán, a múzeum igazgatója úgy döntött, kimegyünk a terepre, nehogy kár essen valamiben. Kutatóárokkal haladtunk felfelé a dombhajlaton, amikor egyszer csak egy koponya került az utunkba. Aztán három méterrel arrébb másik, aztán újabb. Egyértelművé vált, hogy temetőt találtunk. Lelkesen folytattuk a munkálatokat, amikor egyszer csak megérkezett Stanca. Te Zoli, milyen koponyák ezek, kik voltak? – kérdezte Székelytől. Titkár elvtárs, ez egy Bijelo Brdo típusú ásatás, válaszolta a múzeum igazgatója. Mire Stanca elmosolyodott, jól van, folytassák, és elment.
– Jól érzékelem, hogy a párttitkár saját tudatlanságát palástolta a „mindentudásával”?
– Egészen biztosan, korábban ugyanis én sem hallottam még erről a meghatározásról. Egy Eszék környéki település nevéről van szó, a magyar honfoglalókkal összefüggésbe hozott ottani leletek jelentősen hozzájárultak az úgynevezett szláv elmélet korrekciójához. Ha Székely, akkor azt mondja, hogy egy honfoglalás kori magyar temetőt ásunk, akkor – ha talán nem is állította volna le a munkálatokat – Stanca okozhatott volna kellemetlenségeket.
– Valamennyi történelmi eseményünk közül Háromszéken mégis az 1848-as forradalom emlékezete él a legélénkebben. Ezt hogyan magyarázza a történész?
– A negyvennyolcas eseménysorozatnak valamennyi történelmi kor fölé emelését elsősorban az indokolja, hogy Háromszék életében soha olyan teljességű társadalmi összefogásra és összetartásra nem volt példa, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc idején. Hogy abban a korántsem könnyű helyzetben mindezt megvalósítani lehessen, emberekre, erős személyiségekre, mi több, szervezetekre volt szükség. Ne feledkezzünk meg Székelyföld akkori roppant nehéz állapotáról. Abban már kezdetben egyetértés volt, hogy a harcot csak akkor lehet megindítani, ha a jobbágy, a katonalakosság, a nemesség egyazon akarat szerint cselekszik. Miután ’48 májusában az Erdélyi Diéta elfogadta a jobbágyfelszabadítást, a vármegyei részeken a jobbágyok vissza is kapták a nemes úr által megmunkálásra adományozott földeket. Székelyföldön viszont szinte semmit sem kaptak, errefelé ugyanis nem voltak királyi adományföldek, mivel a katonáskodás ellentételezéseként a székelyek még felségárulás esetén sem veszítették el birtokukat. Ez az állapot viszont a forradalmi egység létrejöttét gátolta.
– Hogyan sikerült megoldani ezt a kibékíthetetlennek és kibogozhatatlannak tűnő ellentmondást? – A Kiskomitéra rótták azt a feladatot, hogy meggyőzzék Háromszék vezetőit a jobbágyság helyzete rendezésének elodázhatatlanságáról. A kísérlet időlegesen eredményhez is vezetett, a forradalom alatt a nemesek nem zaklatták a jobbágyokat. Utána viszont hatalmas elvándorlás kezdődött, ami csak részben vezethető vissza a szabadságharc leverése okozta kiábrándulásra, sokkal inkább gazdasági okai voltak: az elaprózódott földterületek egyszerűen képtelenek voltak eltartani a székely családokat. Pillanatnyilag azonban sikerült megnyerni a jobbágyokat, de az még mindig nem volt elegendő az egység létrejöttéhez. Olyan további intézkedésekre volt szükség, mint a jogokban és kötelezettségekben való egyenlőség biztosítása a különböző társadalmi rétegek számára. Ennek jegyében 1848. szeptember 16-án elhatározták, hogy a határok őrzését immár mindhárom társadalmi kategória – nemesek, katonák és jobbágyok – közösen végzi. Ez az újabb pozitív kicsengésű intézkedés még inkább összehozta az embereket. – Ez az összefogás miért csak – vagy elsősorban – Háromszéken jött létre? Miért nem volt érvényesíthető a teljes Székelyföldön?
– Több oka is volt. Csíkszéken például azért nem sikerült jelentős ellenállást létrehozni, mert a katonalakosság nem kibékítette a jobbágyokat, hanem éket vert, azt hangoztatva, hogy a közföldek, közerdők használata révén a jobbágyok külön jövedelmekre tesznek szert, míg a katonákat messze szólítja a kötelesség. Sokat nyomott a latban persze a személyiségek jelenléte, illetve hiánya. Főleg, miután a kezdetben kormánymegbízottként tevékenykedő Berde Mózes az agyagfalvi gyűlés után Háromszék vezetője lett, a Kiskomité tagjai pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy megteremtsék a különböző érdekszférába tartozó rétegek egységét. 1848 novemberében pedig egymást követték a székgyűlések, amelyek végén kimondták a fegyveres önvédelmi harc elkezdését – a siker minimális esélye nélkül is. Az árulással gyanúsított Balázs Manó kivégzése, a Bodvajban gyártott ágyú kipróbálása és a kilencpontos önvédelmi nyilatkozat elkészítése jelenti azokat a legfontosabb eseményeket, amelyek bekeretezték ezt a példa nélküli egységfrontot.
– Ez az egyöntetűség tette védhetővé a kommunista időkben is a forradalom emlékét? A Székely Nemzeti Múzeum hogyan volt képes eleget tenni ennek a feladatnak azokban az időkben? – A megyésítés utáni vezetőség pártolta és ösztönözte az emlékápolást. Emlékkonferenciákat, előadásokat rendeztünk egészen a hetvenes évek végéig, amikor az egyik konferenciát Stanca elvtárs a rendezvény reggelén lefújta. Azt követően már nem is nyílt lehetőség hasonlókra, egyre sűrűsödtek a frusztrációk. Mostanában azonban egészen más hiányérzet foglalkoztat, mégpedig olyan, ami inkább az utóbbi negyedszázadról szól, mintsem a fordulat előttiről. Míg a csíkszeredai és az udvarhelyi múzeumban dolgoznak a kora középkor történetét kutató régészek, addig Szentgyörgyön egy sincs, pedig most már mindenki azt kutat, amit akar, illetve amire pénze van. Nincs magyarságtörténettel, székelységtörténettel foglalkozó helyi szakemberünk, pedig roppant fontos lenne, hiszen olyan fájdalmasan keveset tudunk a megtelepedésünk idejéről, a faluszerkezetek kialakulásáról, az emberi életkörülményekről. Márpedig ezt a folyamatot csak ásatások révén lehetne valamennyire segíteni. A rendelkezésre álló történeti források alapján nem nagyon nyílik már lehetőség az előrelépésre, de valódi, igazi fogózkodók eddig sem álltak rendelkezésre. Óriási szükség lenne erre a munkára.
– Mi után lehetne még keresgélni?
– Például az eltűnt településeink után, mint az Erdőfüle környékén „elsüllyedt” Bot vagy Bartafalva, valahol a Háromszéki-medence közepén. Lenne ahol ásni, és kellene is, ezt tartom az egyik legfontosabb feladatunknak, az idő pedig sürget, hiszen megsemmisülnek ezek a fel sem tárt emlékek. Márpedig ebben a tekintetben semmi sem történt az elmúlt 27 esztendő során. Az agyonkritizált Székely Zoltán igazgató idejében a múzeum szakemberei megásták a zabolai és a petőfalvi temetőt, előbbiben 192, a másikban több mint 350 sírt tártak fel.
– A szentgyörgyi helytörténeti kutatások szempontjából is hasonlóan fontos 1848 emlékezete? – Ennek intenzitása településenként változik, de negyvennyolcat igazából egyetlen más történelmi esemény sem írja felül, főleg Bereck, Kézdivásárhely, Bodvaj, Sepsiszentgyörgy esetében nem. Oly mértékben épült be a forradalom és a szabadságharc a történelmi tudatunkba, hogy egyelőre aligha halványítja el bármi is a jövőre 170 éves események emléke iránti tiszteletet. És nem véletlenül idézik fel azt, illetve a közvetlenül megelőző kort a hagyományőrző egyesületek, csapatok sem. Negyvennyolc változatlanul velünk, bennünk él.
Cserey Zoltán
1941. február 17-én született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1957-ben, egyetemi tanulmányait 1958-ban kezdte a Bolyai Tudományegyetem történelmi fakultásán, 1963-ban diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1966 őszétől 2009 nyaráig – nyugdíjazásáig – a Székely Nemzeti Múzeum történelmi részlegén dolgozott. Fő kutatási területe Háromszék története a Székely Határőrség korában (1764–1848), kutatásai eredményeit a múzeum évkönyveiben és különböző folyóiratokban közölte. Fontosabb könyvek, kiadványok: Fürdőélet Háromszéken (1995, József Álmossal közösen); Tusnádfürdő–Szent Anna-tó (1997); negyedik kiadásához közeledik a József Álmossal közösen írt Sepsiszentgyörgy története című kiadvány; Önkormányzatiság és katonai hatalom Háromszéken a XVIII–XIX. században (2009). Jelenleg a háromszéki önkormányzat megbízásából többedmagával Háromszék falvainak történetét írja. Díjak, kitüntetések: Román Kulturális Érdemrend tiszti fokozata (2001); Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjasa (2011). Történész, sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselő.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)