Bethlen Béla /1888-1989/ életútjára emlékezett Gaal György abból az alkalomból, hogy kiadták Romsics Ignác bevezetőjével önéletírását Észak-Erdély kormánybiztosa voltam /Zrínyi Kiadó, Budapest, 1989/ címmel. Bethlen Béla a bécsi döntés után Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyék főispánja lett. A kényesnek számító, román többségű megyékben közmegelégedésre képviselte a hatalmat. Magyarország német megszállásakor lemondott, majd 1944 augusztusában vállalt igen kényes funkciót, Észak-Erdély polgári kormánybiztosa lett. Megmentette a Torda környéki zsidóságot a deportálástól, hatályon kívül helyezte a kolozsvári kiürítési parancsot. 1945-ben letartóztatták, majd szabadon engedték, 1946-ban újra elvitték és öt évre ítélték. 1952-ben felajánlották a magyar állampolgárságot, de nem fogadta el. Erre tovább tartották börtönben, 1954-ig. Ezután munkásként kereste kenyerét. Gróf Bethlen Bélának még életében sikerült Magyarországra kijuttatni emlékiratait. /Gaal György: Az emlékíró Bethlen Béla. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./

Elhunyt a 80 éves Magyarországon élő, de tudományos munkássága révén az erdélyi műemlékekhez ezernyi szállal kapcsolódó dr. Entz Géza. Herder-díjjal jutalmazott művészettörténész életműve negyedéves egyetemistaként 1937-ben megjelent, a műgyűjtés történetét felvázoló könyvével kezdődött és fél évszázad múltán Szabolcs-Szatmár megye műemlékei című munkájával zárult. Kiemelkedő munkái között van A gótika művészete, Gótikus építészet Magyarországon, A Mátyás-templom és a Halászbástya. Több erdélyi műemlékeknek szentelt kötete született: Szolnok-Doboka műemlékei, A Farkas utcai templom, A gyulafehérvári székesegyház. Számtalan tanulmánya között vannak a székelyföldi templomerődökről szólók. /Székely Nemzeti Múzeum, Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság: A gótiak szerelmesének halálára. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 11./

"Bethlenben máj. 22-én felavatják Bethlen Béla /Aranyosgyéres, 1888-Kolozsvár, 1979/ szobrát. Bethlen Béla 1940-44 között Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyék főispánja, 1944 augusztusától pedig Észak-Erdély kormánybiztosa volt. 1945-ben letartóztatták, 1946-ban ötévi börtönre ítélték. 1952-ben felajánlották, települjön át Magyarországra. Erre nem volt hajlandó, ezért újabb három évre ítélték. 1954-ben szabadult. Emlékiratai 1989-ben jelentek meg: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam, Zrínyi Kiadó, Budapest. Bethlenben szeretettel emlékeznek rá vissza az emberek, az a román is, akinek apját "Béla gróf" mentette meg. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 7-8./"

Huber András: Százarcú nagyhatalom. Sajtótörténet címen a szerző több évtizedes kutatómunka eredményeként megírta Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos vármegyék sajtótörténetét a kezdetektől 1944 végéig. Igaz, hogy Erdély egy részéről van szó, de azt a teljesség igényével mutatja be Huber András. /Megjelent. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 16./

Huber András /Dés/ íráskészséggel megáldott matematikatanár, aki sikeres hely- és irodalomtörténeti, továbbá rövidprózai kötetek után több évet áldozott rá, hogy elkészítse négy régi vármegye /Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos/ sajtóbibliográfiáját. Munkája Százarcú nagyhatalom /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1997/ címen jelent meg. Alcíme: Lapok az erdélyi sajtó történetéből. /Gábor Dénes: Sajtóbibliográfia - olvasmányos sajtótörténetbe ágyazva. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 5./

"Désen az "Amicitia" Baráti Társaság szervezésében Kádár Józsefre emlékeztek születésének 150. évfordulója alkalmából. Kiss Ferenc történelemtanár előadásában felvázolta az ünnepelt életútját. A Szamosvidék múltjának kutatása napjainkban már elképzelhetetlen a hatalmas adatgyűjtés tanulmányozása nélkül, melynek felkutatásán és rendszerezésén Kádár József egy életen keresztül fáradozott. Kádár József /Várfalva, 1850. jan. 28. - Dés, 1939. febr. 12./ / a budapesti tanárképzőt végezte, majd a Dési Polgári Fiúiskola tanára, később igazgatója lett. Ifjúsági önképzőköröket alapított, de ő az alapítója a Szolnok-Doboka Megyei Tanítótestületnek is, a Szolnok-Doboka Megyei Történelmi, Irodalmi és Etnographia Társulat jegyzője és kiadványainak szerkesztője. Tudományos munkáit közölte a Szolnok-Doboka, az 1848-49 Történelmi Lapok, az Aranyosvidéke, a Keresztény Magvető, a Magyar Polgár és a Magyar Nép. Első nagyobb munkája a Deési Református Egyházközség története (Dés, 1882), ezt követte a Belső-Szolnok és Doboka vármegye története 1848-1849 (Dés 1890), majd Szolnok-Doboka vármegye nevelés és oktatásügyének története (Dés, 1896). Tíz éves kutatásának eredménye a Szolnok-Doboka Vármegye Monographiája, közel négyezer oldalon és hét kötetben, mely 1901-1905 között jelent meg Désen, saját költségén. Említést érdemelnek még Szamosújvár szabad város - a vár és uradalom története (Dés, 1903) és Székváros nagyközség története (Dés, 1904) című monográfiái. /Kiss Ferenc: Kádár József, a Szamosvidék kiemelkedő polihisztora. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./"

Volt egyszer egy Dés címen Singer Zoltán szerkesztésében, Tel Avivban magyarul, angolul és héberül megjelent kötet címe fejezhetné ki a leghűebben azt, ami az egykor Erdély-szerte egyik legerősebb közösségből, a dési zsidóságból megmaradt. Jún. 25-én Désen megemlékeztek a helyi zsinagóga 90 éves működésére, Paneth Jákov Élimelech rabbi hivatalba lépésének 70. évfordulójára, egyúttal a zsinagógával szemben levő Deportáltak Emlékművén egy, a náci haláltáborok túlélői kiszabadulásának 55. évfordulójára készült emléktáblát lelepleztek. Az ünnepséget Farkas József, a dési zsidó hitközség elnöke nyitotta meg, majd a holokauszt hat dési túlélője gyújtott gyertyát a fasiszta tömeggyilkosságok hatmillió zsidó áldozatának emlékére. Farkas József elmondta, hogy 1944 tavaszán Désen 4318, Szamosújváron 913 zsidó élt. (Jelenleg Désen alig húsz, Szamosújváron pedig egyetlen zsidó maradt.) A dési zsidóságot Auschwitzba szállították és elpusztították őket. Dr. Kallós Miklós, a kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke méltatta az egykor erőteljes dési zsidóság neves képviselőit. Romániában körülbelül tizenkétezer zsidó él. Az ünnepségen a Halmos Katalin vezette kolozsvári Talmud Tora kórus adott elő jiddis és héber nyelvű énekeket. /Salamon Márton-László: Emlékünnepséget tartott a hajdani Szolnok-Doboka vármegye székhelyének zsidósága. Volt egyszer egy Dés... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./

"A Magyar Írószövetség hivatalos nyilatkozatban tiltakozott azok ellen a vádak ellen, amelyek képviselői interpellációban hangzottak el a román parlamentben két erdélyi magyar íróval kapcsolatban: Wass Albertet háborús bűnösként, románok gyilkosaként emlegették, Daday Loránd ellen pedig megismételték azt az ostoba rágalmat, hogy ő lett volna a szerzője a Dücső Csaba szerzőségében megjelent "Nincs kegyelem" című uszító románellenes brosúrának. Az írószövetségi nyilatkozat amerikai kutatásokra is alapozva cáfolta a Wass Albert elleni vádakat, megemlítvén azt is, hogy "A funtineli boszorkány" című, már Amerikában megjelent könyvében milyen rokonszenvvel ábrázolja román regényalakjait. Nemrég megjelent a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál Corneliu Caltea tolmácsolásában a regény román fordítása is (Langa Scaunul Domnului). A Daday Loránd elleni vádakat dr. Lakatos László már megcáfolta korábban (Szabadság, 1998. október 21.), rámutatva arra, hogy Dücső Csaba élő személy volt, anyja a nyilas mozgalomhoz tartozott, és sikerült megjelentetnie fia "művét" egy náci érdekeltségű kiadónál. Írása érveit elfogadta Marius Chiorean is az Adevarul de Cluj 1999. március 24-i számában megjelent írásában (Destinul postum nedrept al lui Daday Loránd). - Daday gondolkodását mutatja egy kis füzet is: Erdélyi nevelő-feladatok körvonalakban. Írta és a Szolnok-Doboka vármegyei falutanfolyam 1941. január 13. ülésén elmondotta Daday Loránd. /Turul Könyvnyomda, Dés/. Ebben kifejtette: "...az itt élő két népre mindennél fontosabb az egymás kölcsönös megértése, tisztelete és becsülése. Az "ungur puturos" és a "büdös oláh" kifejezéseket, melyekre a gyerekek talán még hajlamosak lesznek, irtsák ki az iskolának még a tájékáról is. " Daday tanácsolta: "akik az anyaországból jöttek és nem bírják a nyelvet, azt tanácsolom, fogjanak hozzá habozás nélkül a román nyelv tanulásához." - Így nyilvánult meg Daday Loránd "románellenessége". Dadaynak 1993-ban - születésének 100. évfordulójára - elkészült emléktábláját a dési városi tanács nem engedte felavatni, és az azóta is egykori íróasztalán fekszik. /Dr. Lakatos László, Budapest: Daday Loránd románbarát volt. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 1./"

"Megjelent Kádár József Népi csodás történetek, hiedelmek és szokások /Pro Armenia, Szamosújvár/ című könyve, amely a dési tanár és történész Kádár József (1850-1939) már-már feledésbe merülő életművét adta közre. Kiss Ferenc állította össze a könyvet, emellett a helytörténész Kádár Józsefről készült kismonográfiáját is közölte a könyvben. Kiss Ferenc bemutatta Kádár Józsefet, a hétkötetes Szolnok-Doboka vármegye monográphiája (1900-1905) szerzőjét. Erről a nagy munkáról Szabó T. Attila megállapította: "...terjedelmére és adatainak bőségére nézve máig is a magyar vármegyékről írt hasonló jellegű művek közül a legjelentősebb, legtiszteletre méltóbb teljesítmény". Kéziratban maradt Kádár Józsefnek Babonák és szokások Deés vidékéről (1892) című munkája, melyet most Kiss Ferenc közzé tett. /Murádin László: A hely szelleme. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./"

"Bethlenben a Bethlen Egyesület, valamint a helyi Tulipán Ifjúsági Szervezet rendezésében szept. 29-án történelmi vetélkedőre került sor. A versenyen - amelynek fő témája az Anjou-kori Magyarország történelme volt - tíz környékbeli magyarlakta falu fiataljai vettek részt: Bethlenből, Felőrből, Almásmálomból, Besztercéről, Magyarberétéről, Magyardécséről, Bálványosváraljáról, Cegőtelkéről, Somkerékről és Szentmátéról. Kötő József, az EMKE főjegyzője elmondta, mindenki nyertes lett, hiszen egy ilyen jellegű vetélkedőből senki nem kerülhet ki "vesztesen". Réman Ernő, a Tulipán Ifjúsági Szervezet vezetőségi tagja elmondta: ez a rendezvény az egyetlen a régióban, ahol találkozhatnak egymással a Beszterce-Naszód megyei fiatalok. Kötő József figyelmeztetett, hogy lényegében nem Beszterce-Naszód megye, hanem az egykori Szolnok-Doboka vármegye fiataljainak sikeres rendezvényéről van szó. /Vetélkedő Szolnok-Doboka vármegyében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 3./"

A dési Amicitia baráti társaság civil szervezet két éve kezdeményezett terve vált valóra a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma segítségével: felállították Kádár József tanár, író, közéleti személyiség emléktábláját. Ráskai Mária, az Amicitia elnöke méltatta e napot, amikor az utókor hálával adózik a kiváló szakírónak és tanárnak, a dési református egyház örökös főgondnokának, aki írói munkásságával a közösség, a város tekintélyét emelte. Kiss Ferenc történelemtanár ismertette Kádár József életét, munkásságát. Kádár József /Várfalva, 1850. jan. 23. –Dés, 1939. febr. 12./ A magyar irodalom-történelem szakos tanár mindenhol ott volt, ahol közössége javára cselekedni kellett. Helytörténeti kutatásának eredményei: Deési egyházkerület története (1882), Belső Szolnok és Doboka megye története 1848-49 (1890), Szolnok-Doboka Vármegye nevelés- és oktatásügyének története (Dés, 1896), A dési Kaszinó történetét (Dés 1897). Tíz éves munkájának eredménye az 1900–1905 között Désen megjelent Szolnok–Doboka Vármegye Monographiája hét hatalmas kötetben. Kádár munkája a magyar vármegyékről írt hasonló jellegű művek közül mindmáig a legjelentősebb. "Ő volt a Szamosok völgyének Orbán Balázsa" írja róla halála után a korabeli sajtó. /(lukács): Kádár József-emléktáblát avattak. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 30./

"A MÚRE - színvonalas sajtótevékenysége elismeréseként - nívódíjjal tüntette ki Huber Andrást. Ez is mutatja, hogy Désen, egy kisváros mostoha körülményei között is lehet maradandót alkotni. Benkő Levente méltatta Huber András Százarcú nagyhatalom (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1997) című sajtótörténeti monográfiáját. Művében a szerző négy egykori erdélyi vármegye (Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos) közel másfél száz hírlapjának és folyóiratának pályaútját tárta fel és követte nyomon a kezdetektől 1944 végéig. Huber Andrást kenyérkereső munkája 1990-ig falusi iskolához kötötte, hiába jelent meg már 1982-ben kötete, felettesei nem hagyták jóvá lakhelye mellé, Désre való áthelyezését. Így csupán a kimerítő napi ingázást követő csöndes éjszakai órákban ülhetett írógépe elé, mint akkoriban annyi más tehetséges sorstársa. 1990 után három könyve jelent meg. A Város az időben című legutóbbi, alaposan dokumentált, félezer oldalas kötete a monográfia szintjét megközelítve elevenítette fel Dés és vidéke históriáját. /Lukács Éva: Huber András MÚRE-díjas. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 7./"

"90 éve, 1913. márc. 3-án született Budapesten Entz Géza Herder-díjas művészettörténész, egyetemi tanár. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett. Először a budapesti egyetem, majd 1941-44 között Kolozsváron, az Egyetem Könyvtárában dolgozott. 1945-50 között a Bolyai Egyetem tanszékvezető docense volt. Magyarországra visszatelepülve a Múzeumok Országos Központjának, majd az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség munkatársa, később osztályvezetője lett. 1969-től a Képzőművészeti Főiskola Restaurátorképző Intézetének igazgatói tisztét töltötte be. Szerkesztette a Magyar Műemlékvédelem című lapot is. Több tudományos-művészeti munkát jelentetett meg, így A magyar műgyűjtés története, Szolnok-Doboka középkori művészeti emlékei, A Farkas utcai templom, A gyulafehérvári székesegyház, A gótika művészete, a Mátyás templom és a Halászbástya. /Évforduló. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 1./"

"Léstyán Ferenc atyát 90. születésnapján, február 12-én budapesti tisztelői nem a szokványos formában köszöntötték. Az Arcanum Adatbázis Kft. megjelentette a monumentális Megszentelt kövek című munkáját CD-n. A cég azt tervezi, hogy a korábban megjelent erdélyi monográfiákat valamint az előkészületben levőket egy korongra tegyék rá. Már megjelent Orbán Balázs Székelyföld leírása. Tervezik Bunyitay Vince A nagyváradi püspökség története, Kádár József Szolnok-Doboka vármegye története című munkák CD-formájú megjelentetését. Léstyán atya munkájának szellemi értéke felbecsülhetetlen. Hasonló munka CD-n adatbázisként az erdélyi egyházmegyében nincs. /Barta Tibor: Mindig fiatal. = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 2./"

"Balázs Sándor Mikó Imréről írt monográfiáját (Mikó Imre. Élet- és pályakép, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003.) a televízióban Raoul Sorban és az Adrian Paunescu a "Batalia pentru Romania" (Harc [csata?] Romániáért) című műsorukban magyar fasisztát rehabilitáló munkának nevezték. Megtorló intézkedéseket helyeztek kilátásba, Paunescu szenátor pedig bejelentette, hogy e könyv miatt interpellál a szenátusban. Megdöbbentő, hogy Paunescu, az egykori udvari bárd kimondta: "íme, egy nacionalista, irredenta, zsidógyűlölő, náci, fasiszta", anélkül, hogy akár egy szót is megérthetett volna a könyvből. A könyv belső lapján ez olvasható: "Megjelent a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával." Emiatt a tévéműsorban megvádolták Magyarországot horthysta-fasiszta elemek újjáélesztésével. Sorban ahelyett, hogy arról beszélt volna, üldözte-e őt valaki is 1940-1944 között Kolozsváron, kitették-e állásából, mert román, ahelyett, hogy elárulta volna, mennyi fizetést biztosított neki pengőben az horthysta rendszer, a szenátorhoz hasonlóan antiszemitának, nácinak, zsidóüldözőnek minősítette Mikó Imrét. Azt, a Mikó Imrét, aki mentette a zsidókat. Ligeti Ernő, Janovics Jenő, Hegedűs Nándor, Kiss Mór, Ausch Jenő, Stainer Pál és családja, Szeghő Júlia és fia, Dobó Ferenc és családja, Székely Géza (budapesti ügyvéd), Gyalui (Rozenberg) Béla - nem is teljes listája azoknak a zsidóknak, akik Mikó Imrének, az "antiszemitának" is köszönhetik életüket. A kolozsvári zsidók deportálásának krónikása, Lőwy Dániel elismeréssel írt Mikó Imréről. Mikó úgy mentette meg Gyalui (Rozenberg) Béla osztálytársát a deportálástól, hogy hamis okmányokat szerzett be neki, amelyek "igazolták", miszerint Gyalui 1919-ben a Székely Hadosztályban harcolt, holott akkor mindössze hatéves volt. Az ügynek folytatása volt. Miután Gyalui (Rozenberg) megszabadult a haláltábortól, Kanadába távozott. Amikor Mikót eltávolították a tanügyből, az ő közbenjárására alkalmazták egy kis könyvesboltban elárusítónak. Ebben a magyargyűlölettől csöpögő adásban elhangzott még valami. Sorban azt állította, hogy nem a náci Mikót kell követésre méltó magyarnak kinevezni, hanem másokat, így mondjuk Bethlen Bélát. Bethlen Béla a Horthy-rendszert szolgálta Észak-Erdélyben, előbb 1940 őszétől 1944 márciusáig Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegye főispánjaként, majd a legnehezebb időkben 1944. szeptember 2-ától a keleti hadműveleti területek kormánybiztosaként. Bethlen Béla valóban megmentett sok tordai zsidót. De ha ilyen érdemei voltak, akkor miért kellett a román bíróságoknak börtönbe juttatniuk őt? /Balázs Sándor: Mikó Imre, a fasiszta? = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./"

Guther M. Ilona, a Romániai Magyar Szó budapesti tudósítója szerkesztésében megjelent Ég áldjon, Somkerék! címen a Somkerék kismonográfiája. A kötet bemutatja Somkerék történetét 1900-ig Kádár József Szolnok-Dobokavármegye Monographiája (Dés/1903) nyomán. Somkerék iskoláiról szóló jegyzetek, illetve a magyar családnevek ismertetése Wass György tudományos munkájának köszönhető. /Ég áldjon, Somkerék! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 17./

Értékes kiadvány Huber András sajtó- és helytörténész Akikhez a múzsák bekopogtak. /Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2004/ című munkája. Ebben a kötetében a szerző a Szamos mentére, az egykori Szolnok-Doboka vármegyébe kalauzolja el az olvasót. Huber András Százarcú nagyhatalom címmel 1997-ben közreadott sajtótörténeti kutatásai az erdélyi magyar időszaki kiadványok teljesebb megismeréséhez segítettek hozzá. Dés történetét tartalmazza Város az időben /Gloria, Kolozsvár, 2002/ című összegzése. Huber András legújabb könyvében ennek a vidéknek íróiról, tollforgatóiról, művészeiről, tudományművelőiről, művelődési intézményeiről és egyházépítő személyiségeiről írt. /Kozma Dezső: Szamos menti szellemi séták. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./

Désen az új lakótelepen kellett két utcának nevet adni, az RMDSZ javasolta, hogy az egyiket Kádár Józsefről, Szolnok–Doboka vármegye egyetlen létező, többkötetes monográfiájának szerzőjéről nevezzék el, de a városi tanács elutasította a javaslatot. Leginkább Petrut Grigore iskolaigazgató érvelt a javaslat ellen, aki annak idején az általa vezetett iskolából az elemi és középiskolai magyar osztályokat a 4-es, 5-ös számú iskolába helyezte át, ahol azok lassan sorvadnak, és teljesen el fognak tűnni. Néhány héttel ezelőtt elfogadták az új városcímert, erről hiányoznak a magyar szimbólumok. /Dés. Nem lesz Kádár József utca. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 5./

Huber András író Akikhez a múzsák bekopogtak című legújabb könyvében a két Szamos egyesülése vidékének magyarul publikáló írástudóit vette számba. A Dés székhelyű egykori Szolnok-Doboka vármegye határvonala csupán keretet biztosított ahhoz, hogy fölmutassa az itt született jelentős szellemi értéket, mondta. A Magyar Tudományos Akadémia tizenhét hajdani tagjának életútja kapcsolódott az egykori Szolnok-Dobokához. A Désen született Huber András jó ismerője a város hely- és sajtótörténetének. Monografikus jellegű könyvekben adta közre kutatásainak eredményeit. 1997-ben megjelent Százarcú nagyhatalom című munkájában négy egykori jelentős erdélyi vármegye közel másfélszáz időszaki sajtótermékének útját tárta fel a kezdetektől 1944 végéig. Szolnok-Doboka vármegyében a XIX. század második felétől 1944 végéig két tucat nyomda volt, ezekben számos magyar nyelvű helyi hírlap és folyóirat készült, Désen például 36. Napjainkban azonban Désen már nincs potenciális magyar olvasóközönség, pedig a számadatokat tekintve még lehetne. 2002-ben megjelent várostörténeti könyve /Város az időben/ viszont hat hét alatt elfogyott. Ennek az az oka, hogy Szabó T. Attila professzor 1944-ben közreadott dolgozatától eltekintve, anyanyelvű vonatkozásban nem látott napvilágot egyéb munka. Huber Andrást bántja, hogy Désen a helyi utánpótlás várat magára. /Lukács Éva: Ahány könyv, annyi szelete a létnek. Beszélgetés Huber András íróval. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 28./

Október 23-án Szászvárosban Torma Zsófiára emlékeztek, akit autodidakta mivolta ellenére a világ első régésznőjének tartanak, és akit a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem díszdoktori címmel tisztelt meg. A Torma Zsófia-emlékünnepségen már román nyelvű felszólalások is voltak, mert a szászvárosi románok is egyre inkább fejet hajtanak a régésznő munkássága és emléke előtt. Fülöp Júlia, a rendezvény szervezője és Torma Katalin egyaránt elismerésüket fejezték a nagy régésznő munkásságával kapcsolatosan. Csicsókeresztúron (akkor Szolnok-Doboka vármegye, jelenleg Beszterce-Naszód megye) született 1840-ben, Szászváros mégis magáénak tartja Torma Zsófiát, aki az 1860-s években költözött ide. Itt fejtette ki az őskor feltárására összpontosuló tudományos munkásságát, hozta létre a város első történelmi múzeumát, illetve itt hunyt el 1899-ben, szögezte le Torma Katalin, a híres történész testvérpár Marosvásárhelyről érkezett oldalági leszármazottja. Torma Zsófia figyelme a tordosi neolitikus telep felé fordult. 1875-ben kezdte meg a terület majd egy évtizedig tartó rendszeres ásatását, a felszínre kerülő leletek gyűjtését. Az 1876-os budapesti Nemzetközi Régészeti és Antropológiai Kongresszus alkalmából – ahol szenzációt keltett a cseréptöredékeken, korongocskákon fellelt szimbólumokkal és írásjelekkel – őt kérték fel Hunyad megye régészeti adatainak összeállítására. A Tordos melletti, általa feltárt 4500 éves őstelep tordosi kultúra néven vonult be a régészetbe. Legjelentősebb és egyben legtöbbet vitatott, Ethnographische Analogien (1894) című művét Jénában adták ki. /Chirmiciu András: Torma Zsófia-emlékünnepség Szászvároson. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 24./

Elhunyt Torma Miklós az erdélyi magyar történelmi családok egyesülete, a Castellum Alapítvány alelnöke, aki nemrég betegség miatt lemondott tisztségéről. Élete a nemzet szolgálatában telt el. Sokat vállalt magára a restitúciós ügyek mozgatójaként is. Felméréseket készített a Civitas Alapítvánnyal az elkobzott vagyonokról, javaslatokat is tartalmazó folyamodványt nyújtott be több hazai minisztériumba. A mintegy hatszáz éves Szolnok-Doboka megyei Torma családból elég két jeles régészt: Torma Károlyt és Torma Zsófiát említeni Torma Zsófiáról könyvet jelentetett meg a Kriterion Kiadó, Torma Károlynak 2003-ban szobrot állítottak Naszódon. Az idén nyár végén Torma Miklós még a hagyományos Castellum-találkozón erdélyi történelmi emlékhelyeket mutatott be, novemberben pedig az alapítvány közgyűlésén beszámolót terjesztett elő. /Komoróczy György: Ország és nemzet szolgálatában. Torma Miklós emlékére. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 9./

Új templomban ünnepelhettek október 22-én a régi Szolnok-Doboka vármegye községe, Búza és a környékbeli települések reformátusai. A templom felépítését 2001-ben kezdték. Az ünnepi istentiszteleten Gudor Lajos, a Dési Református Egyházmegye esperese olvasott igét, majd Kató Béla püspök-helyettes mondott ünnepi prédikációt. Tiszteletreméltó az a munka, amit Horváth Márta helyi lelkész magára vállalt magára a templom építésében. Levélben köszöntötte az ünneplőket Orbán Viktor volt magyar miniszterelnök, aki azt üzente, tiszteli a buzaiakat, hogy felvették a küzdelmet az idő és a történelem erejével. „Megrendült a templom alapja, de jó, hogy a hit alapja nem rendült meg” – írta. Horváth Márta röviden ismertette a település történetét. /Dézsi Ildikó: Református templomot avattak Buzában. Ötéves munka eredménye a korszerű épület. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

Száz éve született Demeter Béla
A gazdaságpolitikus szakíró, falukutató, szerkesztő és jelentéstevő megbízott
Demeter Béla 1910. január 6-án született Közép-Erdélyben, a mai Beszterce-Naszód megyében, Somkeréken, birtokos-értelmiségi katolikus családban, a család negyedik fiúgyermekeként. (Heten voltak testvérek, öt fiú és két leány). Székelyudvarhelyen és Désen diákoskodott, majd 1928–1931 között Bukarestben az Államtudományi és Közigazgatási Főiskola politikai-adminisztratív karának hallgatója volt. Itt képezték a köz- és magántisztviselői kart, de ő közgazdasági és szociológiai kurzusokat is látogatott. Így Bukarestben nemcsak a regáti román társadalommal és bizantinus politikai élettel ismerkedhetett meg behatóan, hanem az azt kutató román tudományos világ művelőivel is. Például Dimitrie Gustival, az akkor már európai jelentőségű szociológussal, akinek munkásságát erdélyi magyar lapokban népszerűsítette. Tanulmányai és közvetlen kapcsolatai révén alaposan és szakszerűen tanulmányozhatta Romániának, mint utódállamnak friss társadalmi-gazdasági viszonyait, s így már főiskolás korában, 1930-ban János bátyjával közösen megírták Románia gazdasági válsága című könyvüket. A kibontakozó nemzetközi gazdasági válság kellős közepén, s az abban vergődő fiatal állam társadalmi-gazdasági életéről megfogalmazott, máig érvényes észrevételeik nemcsak döbbenetes ráérzésről, de kutatói tehetségről tanúskodnak, és ígéretes társadalomtudósokat ígérnek kisebbségi sorsba szakadt közösségünknek (...).
Demeter Bélát nemcsak a közgazdaság kérdései vonzották, hanem ezekhez kapcsolódva az Erdélyben meginduló falukutatás is. A falukutatás kapcsán sokat és méltán emlegetett Venczel József számára ő teremtette meg azt az alapot, amelyet a Dimitrie Gusti vezette szociológiai intézetben folyó munka ismerete és elsajátítása tett lehetővé, s amelyen később a fiatalabb pályatárs a falu társadalmának kutatását kiszélesítette és elmélyítette. De az ő nevéhez fűződik az Erdélyi Fiatalok főiskolás mozgalom faluszemináriumának megszervezése, aminek első két évben ő volt az elnöke. S bármennyire méltatlanul szorul háttérbe ezalkalommal is az ő szerepe, az mégiscsak igaz, hogy ugyancsak Demeter Béla adta közre 1931-ben azt a kérdőívet, amelynek címe Hogyan tanulmányozzam a falu életét?, ami abban az időben a falukutatás fontos módszertani kézikönyvének bizonyult. Ennek a 400 (és nem 110, mint ahogy egyes tanulmányokban szerepel) kérdésből álló útmutatónak előszavában így figyelmezteti a falukutató munkára vállalkozó fiatalokat: „A magyarság különösképpen kivette részét a történelem leckéjéből. E generáció szemei előtt írták alá a trianoni békeszerződést és mi vagyunk azok, akik fajunk pusztulásának indítóokait legelőször felismertük. Nem akarjuk minden hibáért és bűnért a múltat kárhoztatni, de azért elemi kötelességünk, hogy a múlt eseményeiből levonjuk a tanulságokat.(...) Erdélyben sajátságos helyzettel találjuk magunkat szembe. A falusi parasztság nyomorát még fokozta kisebbségi helyzetünk is. Pedig itt kétszerezett feladat hárul a magyar parasztra. Kizárólag a falu által bukik el, vagy él továbbra is az erdélyi magyarság. Közöttük még van szolidaritás, kulturájukhoz való ragaszkodás és a végletekig való szívós kitartás.(...) Ezért akarjuk mi a szociológia útján elsősorban a falusi nép helyzetét tanulmányozni. Megismerjük a nép életmódját minden vonatkozásban s ezzel kapcsolatban adatokat gyűjtünk össze, amelyekből levonjuk a tanulságokat.(...) Menjünk ki a faluba és ott a szociográfiai kérdőív útmutatása mellett lássunk munkához, megismerve a nép életmódját és egzisztenciális betegségeit. (…) Ha bármilyen vonatkozásban kezünkbe vesszük a falu életének irányítását, csakis akkor tudunk építőmunkát végezni, hogy ha munkaterünket ismerjük. Minden egyes felkeresett faluról két tanulmányt készítsünk. Az egyikben röviden válaszoljunk minden egyes kérdésre. A másik tanulmány pedig ugyancsak a feltett kérdések alapján részletesen foglalkozzék az illető falu egy-egy kérdésével, főleg szociális helyzetével és problémáival. Különös gondot kell fordítanunk a gazdasági kérdésekre.(...) Falvaink nyomorúsága olyan előrehaladott stádiumba jutott, hogy az ifjúságnak feltétlenül tennie kell valamit.,..válaszolunk azokra a kérdésekre, hogy mik a közvetlen teendők a gazdasági, kulturális-népművészeti-,néprajzi-, népköltési- és egészségügyi téren.(...) Ezt az előírást azért kell minden körülmények között respektálnunk, hogy a falumunka egységes legyen.”(4-5.old.)
Az útmutató kérdései huszonkét fejezetre tagozódnak, amelyek a következők: I. Történelmi, földrajzi és gazdasági földrajzi kérdések (19 kérdés); II. A falu lakossága (14 kérdés); III. Birtokmegosztás (13 kérdés); IV. Mezőgazdaság (30 kérdés); V. Ipar és kereskedelem (19 kérdés); VI. A gazdasági élet következményei (32 kérdés); VII. Közösségi érzék (10 kérdés);VIII. Műveltség, szokások (29 kérdés); IX. Világnézeti, vallási és erkölcsi kérdések (28 kérdés); X. Népművészet és az ezzel szoros összefüggésben lévő néprajzi kérdések (76 kérdés); XI. Háziipar (20 kérdés); XII. Népegészségügyi kérdések (110).
Komoly és rendszeres munka a 400-as kérdéscsomag összeállítása, amely szintén komoly és rendszeres munkára bíztat és sarkall, s ezzel megteremtette a gyakorlati falukutatást.
1931 nyarán báró Bánffy Ferenc birtokán (Csomafája, Doboka, Kide, Kendilóna, Kolozsborsa) Mikó Imrével, Debreczeni Lászlóval és Venczel Józseffel együtt végez faluszociológiai adatgyűjtést és felméréseket. A feldolgozott adatokra, illetve Dimitrie Gusti bukaresti szociológiai intézetétől kapott anyagokra támaszkodva és hivatkozva írta meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című munkáját. Ebben már összekapcsolja a szociográfiát és a riportot, a nagyobb hitelesség és hatékonyság jegyében. A mindössze 36 oldalas füzet öt kis fejezetre tagolódik, figyelemre méltó címek alatt: 1. A falu megközelítése; 2. A vallás; 3. A kapitalizmus; 4. Szociális irányzatok; 5. Útban a cél felé. Üzenet ez egy alakuló új értelmiségi osztálynak, de egyben felhívás is, amely a Mi a teendő? kérdésre válaszol. „A falukérdés ma – szól a felhívás – a világ érdeklődésének középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, az erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulását ő őrízte meg és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely az új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla 1936-tól a Magyar Népközösség és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetőségének tagja, s ebben az időben szerkesztette ez utóbbi színvonalas szakmai folyóiratát, az Erdélyi Gazdát, amely a modern mezőgazdálkodás dolgaiban igyekezett eligazítani s hasznos tanácsokkal ellátni olvasóit. A mezőgazdasági szakoktatás szorgalmazójaként nem győzte eleget hangoztatni, hogy a mezőgazdasági tudományos kultúra, szakértelem és sajtó csak úgy válhat az erdélyi gazdatársadalom utánpótlásnevelő intézményévé, ha az enyedi Bethlen-kollégium, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola s a radnóti katolikus gazdasági iskola végzettjei is a mezőgazdasági továbbképzés olyan intézményeibe is eljuthatnak, mint a Festetics-féle georgikon, vagy a mosonmagyaróvári főiskola, vagy éppen a Nyugat-Európai intézmények.
Különlegesen fontosak azok az írások, amelyekben következetesen bizonyítja, hogy az EMGE-nek meghatározó szerepe volt a demokrácia eszméjének meghonosításában. A szabad választás és önállóság gyakorlatának köszönhető a testületiségnek az a gondolata, amelynek segítségével az EMGE éppen a két világháború közötti állapotot és körülményeket is túlélte, és intézményesített hálózatával jelen volt az erdélyi magyarság életében.
Közvetlenül a bécsi döntés után, még 1940-ben, Venczel Józseffel együtt megírják visszatekintő, számvető könyvüket az EMGE megpróbáltatásairól Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román imperium alatt címmel. Demeter Béla a könyv első felének szerzője (3–16 old.). Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepköre, célkitűzései és lehetőségei (alcímek: A főhatalomváltozás hatása (3–8 old.); Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepe a megváltozott körülmények között (8–16 old.) címmel jegyzett tanulmány az „ új metamorphosis lényegéről, a nemzetvédelem eszközeiről és irányairól, a százados múlt megidézéséről, új építésről a régi alapokon értekezik” és eljut a végső számvetésig: az 1844-ben alakult Erdélyi Gazdasági Egyesület, „egy évszázad annyi nemzedékének építő munkája most ért el a tetőrakáshoz”. Teleki Domokosék kicsiny köre hatalmasan megbővült. Mikó Imre szervezést sürgető szavai beteljesültek, az EMGE uralmába vette az erdélyi magyar mezőgazdaság terepeit s bátran elmondhatja, hogy ha formailag nem is, de lélekben, együvétartozásban, munkában ma az egész magyar gazdatársadalom gazdasági egyesülete.”(16. old.)
Az EMGE évi kiadványai sorában az Erdélyi Gazda (amely havonta jelent meg 32–64 oldalon) után az Erdélyi Gazda Naptára (szintén Demeter Béla szerkesztésében) következik, amelyről elmondható, hogy a legnagyobb oldalszámú és legtartalmasabb naptár, amely valaha magyar nyelven megjelent. A naptár a haladó gazda mindenttudó kézikönyve volt.
Az Erdélyi Gazda Naptára 1940-ben megjelent soros számában (56.old.) még részletesebben elemzi mindazt, amit a százéves EMGE jelentett az erdélyi gazdatársadalom történetében: „ Az EMGE ama ritka intézmények közé tartozik, amelyek közel száz éves múltra tekintenek vissza. Ezt a kivételes kort annak köszönheti, hogy az EMGE-ét fontos gazdasági és nemzeti érdekek hozták létre, és ezektől az érdekektől soha nem távolódott el. Éppen ezért, amikor az EMGE történetét akarjuk vázlatosan ismertetni, elsősorban azokat a viszonyokat kell feltárnunk, amelyek megalakulása idején uralkodtak, és amelyek melegágyául szolgáltak.” És végzi ezt a feltárást az Erdély gazdasági helyzete a XIX. század elején, Az Erdélyi Gazdasági Egyesület kezdetei (alcímek: A megindulás, Az első gyakorlati programtervezet, Nehézségek 1848 után, Gr.Mikó Imre szerepe) című részekben. Majd rátér az impériumváltozás utáni helyzetre és feladatokra. A hatalomváltozás következményei című részben újraközli Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet munkája a Román Impérium alatt (Bpest,1940. Patria. 3–6) közös könyvben megjelent Az EGE szerepköre, célkitűzései és lehetőségei című részt, ezzel az érvényes folytonosságot hangsúlyozva, de azt is, hogy az erdélyi magyar társadalmat miként csonkította meg az 1919. február 8-i román földreform: „A földreform a magyar nemzeti vagyont érintette, és a főhatalomváltozás mellett nagy társadalmi problémákat vetett fel: 1. A magyar középosztálynak, amely főleg az állami életben, közigazgatásban talált elhelyezést, kétségessé vált a megélhetése., 2. A volt nagybirtokos vezetőréteg lába alól kicsúszott a föld. 3. A falusi népfelesleg azelőtt a városokban, hadseregben, mint altiszt és gyáripari üzemeknél helyezkedett el, ami az események után hosszú időre lehetetlenné vált. Társadalmunknak tehát jelentős hányada komoly megélhetési gondok elé nézett.”(59–64 old.)
Az új magyar szervezkedés irányai, Az EMGE megújulása részekben való fejtegetés után viszont, a Vissza a faluba! jelszavát már azzal a reménnyel erősíti, hogy Nevelkedik a falu új értelmisége (66-67 old.), s ezzel a megszervezhető jövő esélyét is megjeleníti.
Az EMGE centenáriumát készíti elő Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1942-1943 című számvetés. Előszavában Demeter Béla joggal fogalmazza meg: „...ez az egyesület a magyar föld egyik legcsodálatosabb hajtása. Az a társadalom ugyanis, amelynek problémáit műveli, sohasem tekintette ezt az intézményt csupán annak, amivé alapszabályai jelezték, hanem mindig olyannak látta, amivé az erdélyi föld sorsa és annak küszködő magyar népe rendelte. De bárhogyan is változtak a feladatai, – hol gyomirtást végzett, hol a talajt készítette elő a termékeny eszmék számára, vagy átalakult a testvéri közösség mentsvárává, – alapcélkitűzése mindig ugyanaz maradt: a mezőgazdasági népnevelés. Ebben az egyetlen szóban minden benne van. A cél és annak eszköze is. A fejlődés, a jólét alapja a műveltség. Minden magyarnak, akit ezen a tájon a sors a földhöz kötött, tudnia kell, hogyan gazdálkodjék. Munkájának egyre jobb és különb minőségi eredményével nemcsak az anyagi jólét területén halad, hiszen más az emberi értéke is, más a minősítése is a társadalomban és más a szerepe is a társadalom életében. A falu többé nem az elmaradottságot, hanem a szellemi és lelki tisztasága mellett a legteljesebb és komolyabb életformát is jelenti. Bizonyos, hogy ennek a feladatnak a megvalósulása nemcsak a ma kérdése, hanem a tegnapé éppen úgy, mint a holnapé, mert a műveltség évszázados elmaradottságát sohasem lehet egy-két évtized alatt behozni. Nem lehet különösen akkor, amikor az új építő eszmék, amelyeket be kell oltani a falu lelki életébe, magát a mindennapi kenyér kérdését érintik, tehát az emberi életnek éppen azt a pontját, amelyhez a legmerevebben és görcsösen ragaszkodik. Amit ma biztosnak hisz, azt csak akkor hajlandó megváltoztatni, ha teljes bizonyosságot szerzett a jobb eredményről... Mindez azonban nemcsak az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület gondja. Fel kell vonulnia a társadalom minden szervezett segítő erejének is. Elsősorban az államnak, a földmívelésügyi kormányzatnak, hogy a gazdatársadalom ügyeit igazgassa.., De még sok más állami és szabadtársulási szervezet is van, amely mind a falu kérdéseivel foglalkozik. És így minden olyan állami, vagy társadalmi szervezetnek és intézménynek, amely a falu sorskérdéseit intézi, a legjobb egyetértésben kell együttműködnie, mert csak így kapja meg teljes hitelképességét a nép előtt, és tanításai csak így találnak biztos követőkre.” Az évjelentés bevezetője végül ezzel zárul: „A jelentés legyen bizonyságtétele annak, hogy a közösség szelleme alkot Erdély földjén.”(6–12 old.)
Az 1940 utáni, második redivivusát élő, de csak Észak-Erdély területén újra belelendülő EMGE tevékenységét olyan alcímek alatt mutatja be, mint 1. EMGE-tanfolyamok (gépkezelői tanfolyamok, talajerőfenntartás, okszerű vetésforgók, védekezés stb.); 2. A mezőgazdaság közvetlen irányítása (növény- és gyümölcstermesztés, állattenyésztés és egészségügy, birtokpolitika, közellátás, árpolitika és értékesítés stb. 80-87.old.); 3. Az EMGE érdekképviseleti szerepe (kamarai megbízatás, kamarai vagyonkezelés, paritásos bizottságok, adóügyi tanácsadás, terményértékesítési tájékoztató, a termelési jutalmak kiosztása stb. (195-199 old.).
A történelem viszont közbeszól, s a szakértelmet felváltó politizálási szándék Demeter Bélát is, bár rövid időre, a cselekvés más mezejére szólítja.
Ám 1944. december 1 – 1945. január 2. között újra az EMGE szolgálatában találjuk. Különleges és fontos megbízatást kap az EMGE észak-erdélyi vezetőségétől. Erről Demeter Béla azt írja: „A háborús események és a közlekedési nehézségek miatt az EMGE-központ és a külső hálózat között – mint ismeretes – megszakadt az összeköttetés. Éppen ezért – a gazdakörök és a megyei kirendeltségek munkájának újrafelvétele és folytatása érdekében – megbízatást kaptam az EMGE-direktóriumtól, hogy látogassam meg Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód (vármegyék), és a Székelyföld útbaeső falvait és a megyei kirendeltségeket. Ennek rendjén pedig állapítsam meg a mezőgazdaság jelenlegi helyzetét, különös tekintettel a legsürgősebb tennivalókra.”
A Demeter-jelentés egy másolatát az Erdély-ban Magyarországra áttelepedett kommunista politikus, Simó Gyula hagyatékában találta meg Vincze Gábor szegedi történész, és az EGE-EMGE-RMGE, 1844-1994, 150 éves története (2004.) című kiadványban közli először (105–141 old.). Ugyancsak ő jegyzi e kordokumentum margójára, hogy: „Demeter Béla jelentése a XX. századi Erdély történetének egy rövid időszakába nyújt betekintést. Ez a dokumentum nem csupán azért leh

Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*
1923–1944
Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat.
Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá.
Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet.
A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék.
A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít.
Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem.
A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni.
Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma.
Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói.
Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják.
Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté.
Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez.
Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba).
Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak.
Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény.
Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik.
A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik.
(A kutatás lezárult 2008 áprilisában)
*A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld a visszatérés után I. (1940–1944)
Teleki számára nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Magyarországhoz „visszatért” területek helyzetét elemző társadalomkutatók, statisztikusok, publicisták, agrárszakemberek egybehangzó véleménye volt, hogy Magyarország területe gazdaságilag elmaradott, társadalmi viszonyaiban fejletlen, hátrányos helyzetű országrésszel gyarapodott.
Az 1940-1944 közötti időszakban a magyar állam a visszatért területeken, így a Székelyföldön is, egy komplex modernizációs, gazdasági-társadalmi felzárkóztató politikát alkalmazott. A helyzet azonnali szemrevételezése után állami támogatásokat sürgető időszak következett. A közgondolkodásban egyetértés volt abban, hogy az új államkeretek közötti fejlődésbeli különbségek kiküszöbölésére a kormányzatnak kell elvégezni az „egybehangolás” és az újjáépítés munkáját. A közhangulatnak ezt az elvárását a Teleki-kormány azonnal beinduló bőkezű támogatáspolitikája megerősítette, illetve eleve generálta is.
A miniszterelnök Erdély-politikájában „nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére [...] a kormány első számú belpolitikai célja, megelőzve minden mást (zsidókérdés, földreform, szociális törvénykezés) Észak-Erdély reintegrálása volt” – írja Ablonczy Balázs.
A reintegrációs törekvések fő kivitelezői a vármegyék törvényhatóságai voltak. A közigazgatási intézmények mellett azonban Erdélyben sajátos, a trianoni területen nem létező intézmények is részt vettek a fejlesztéspolitika megvalósításában. Ilyen volt az 1940. szeptember 14-én Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére alakult, Erdélyrészi Gazdasági Tanács, amely „legális adatgyűjtő, javaslattevő és tanácsadó szerv.”
Az EGT közvetítői hatáskörébe az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet és a kolozsvári „Szövetség” Gazdasági Hitelszövetkezetek Központja tartoztak. A Földművelésügyi Minisztérium 1941 júniusában Erdélyben létrehozta a FM Erdélyi Kirendeltségét. A minisztériumnak külön erdélyi költségvetése volt.
A nagy múltú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület is megbízást kapott tevékenysége folytatására. Állami támogatással tovább folytatta tevékenységét az erdélyi szövetkezetek csúcsszervezete, a még 1920-ban alakult, Kolozsvárt székelő „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja. 1940. október 16-án a Hangya Szövetkezetek igazgatósági gyűlésén elhatározták, hogy „Marosvásárhely székhellyel szövetkezetet hoznak létre, amelynek cége lesz: az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Szövetsége, mint szövetkezet.” A gazdasági élet fellendítését segítendő, több új intézményt hoztak létre. 1943-ban, Marosvásárhely székhellyel alakult az Erdélyi Tejgazdasági és Tejértékesítő Szövetkezet, amely tejgyűjtő állomásokat, községi tejszövetkezeteket létesített. Az EMGE, a Futura, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete és a kolozsvári Szövetség létrehozta az Erdélyi Gazdák Magértékesítő Szövetkezetét, amely az ún. zárt erdélyi területen tevékenykedett (Háromszék, Csík Udvarhely, Maros-Torda, Szolnok-Doboka, Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy vármegyék) A szociális támogatások területén a visszacsatolás után az első állami segélyszervezet az Erdélyi Szociális Szervezet volt, feladatkörét 1941 közepén az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (O.N.Cs.A) vette át. Az intézmény házakat építtetett és javíttatott, házi és kisipari támogatásokat folyósított a sokgyermekes családoknak, állatjuttatásokat (tehenek, lovak, sertések és kisállatok) bonyolított le. A házasulandóknak házassági kölcsönöket is nyújtott. A Nemzeti Önállósítási Alap kezdeti célkitűzése az értelmiségi munkanélküliek gazdasági önállósítása volt. A visszacsatolás után a szakképzett kereskedőket és iparosokat is támogatta.
A mezőgazdaság állami támogatása
A visszacsatoláskor a trianoni területen az állami gazdaságirányításnak már kialakult, sokrétű gyakorlata volt (főleg német és olasz példák nyomán). A kormányzat erdélyi mezőgazdaság fejlesztő programjában is érvényesítette ezt a tapasztalatot. A növénytermesztés színvonalának javítására kedvezményes vásárlással minőségi vetőmagakciókat szerveztek. Fontos szempont volt az ipari növények (rostlen, napraforgó, cukorrépa) és a Székelyföldön addig alig ismert, vagy kevéssé elterjedt takarmánynövények (lucerna, szarvaskerep, somkóró, baltacím) meghonosításának szorgalmazása. Marosvásárhelyen Gyümölcsészeti Felügyelőség létesült, a székely megyékben mindenütt gyümölcsészeti intézőségeket és növény-egészségügyi körzeteket állítottak fel, tanfolyamokat szerveztek, kiállításokat rendeztek. A gyümölcsösök ápolásához permetezőgépeket, vegyszereket osztottak kedvezményes áron, permetezőmester képző tanfolyamokat szerveztek ahová a nagycsaládosokat vették fel. Az állattenyésztés támogatása A FM megszervezte Erdélyben is az állattenyésző szolgálatokat, Vármegyei Állattenyésztő Állomásokat állított fel. Az állattenyésztési egyesületek (szarvasmarha-, juh- és sertés szakosztályokkal) feladata az állatkiállítások szervezése, vásárok rendezése volt. A FM törvényhatósági állattenyésztési alapot létesített, ebből támogatták a községekben az apaállattartást.
A lóállomány minőségi feljavítását a kormányzat elsősorban tenyészkanca akciók lebonyolításával támogatta. A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésének legfontosabb eljárása a fajtafeljavítás volt, ezt a törzskönyvezett apaállatok köztenyésztésben való elhelyezésével biztosították. A tenyészbikák vásárlásánál a székelyföldi gazdakörök 25 százalékos, a községek és közbirtokosságok 20 százalékos kedvezményt kaptak. A juhtenyésztés fellendítésére 1941-ben és 1942-ben kormányzati támogatással fésűs-gyapjas cigája kosokat és bárányokat osztottak ki. A baromfitenyésztés támogatására a FM Marosvásárhelyen keltető központ létrehozását rendelte el, ól építési segélyeket folyósított. Legelő- és rétgazdálkodás korszerűsítéséhez az EMGE Zöldmező ügyosztálya a szakszerű legelőgondozás, a legelőfeljavítási ismeretek terjesztésére telente zöldmező- és pásztorképző tanfolyamokat szervezett. A FM Erdélyi Kirendeltsége 1941-ben a legelőviszonyok megjavítása végett Erdélyben „mintalegelők” felállítását határozta el. A kijelölt mintalegelők gondozásának anyagi támogatása mellett, a gazdákat gazdasági tanfolyamokon oktatták, a szakszerű legelőkezelési ismereteket és legelőmestereket képeztek ki.
A mezőgazdasági gépellátás támogatása
A kormányzat több alkalommal indított kedvezményes gépvásárlási akciókat (vetőgép-, magtisztító gép és ún. kisgép akciókat bonyolítottak le). A mezőgazdasági termények tárolása, feldolgozása, a korszerű állattartás érdekében a mezőgazdasági építkezéseket is támogatta. A FM Erdélyben gabonatárház építési programot kezdeményezett. A kisgazdaságok támogatására állami segéllyel silóépítési akció, minta trágyatelep építési akció és – Kós Károly típusterve alapján – mintaistálló építési mozgalom indult. A tejipar fejlesztésére – a feldolgozásra és értékesítésre – különös gondot fordított a FM (államsegéllyel juhtej gyűjtő és gomolyakészítő, illetőleg juhgomolya-beváltó állomásokat létesítettek.) A feldolgozóipari építkezéseknek ezekben az években szintén jelentős megvalósításai voltak (pl. a csíkszentsimoni szesz- és keményítőgyár, a szárhegyi len feldolgozó üzem). A kisvárosokban az állam vágóhidak építését támogatta.
A mezőgazdasági képzés támogatása
Az erdélyi felsőfokú gazdasági képzést a kolozsvári Gazdasági Akadémia biztosította. Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön középfokú gazdasági tanintézet létesült, szintén Marosvásárhelyen 1942-ben sajt-és vajmestereket képző mezőgazdasági tejipari szakiskola kezdte meg működését.
Székelyföldön állami támogatással tovább működött a csíkszeredai mezőgazdasági szakiskola, a székelykeresztúri, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi téli gazdasági iskola. A rendszeres intézményi képzés mellett két-három hónapos téli gazdasági tanfolyamokat, mezőgazdasági gépkezelői tanfolyamokat, a háziasszonyok részére hathetes háztartási vándortanfolyamokat szerveztek.
Az erdőgazdaság támogatása
A visszacsatolt terület magas fokú erdősültsége (31,3 százalék) követkézményeként az erdőgazdaság az egyik legfontosabb gazdasági tényező volt. A kopár területek befásítása, vadpatakok megkötése, erdők feltárása és a közszolgálat jó hírének helyreállítása volt az azonnali feladat. Az addig járatlan helyeken vágott erdei útszakaszok épültek. A kormányzat a fakitermelésre kedvezményes hitelakciót engedélyezett.
Pénzügy, ipar, kereskedelem
A Magyar Nemzeti Bank az erdélyi pénzintézetekkel szemben megkülönböztetett hitelpolitikát folytatott: „míg egyes pénzintézetek különben saját tőkéiknek csak 50 százalékáig részesülhettek a Nemzeti Bank visszleszámítolási hitelében, Erdélyben annak 100 százalékáig részesültek.” A visszacsatolt erdélyi városok iparszerkezete – Kolozsvár kivételével – kisipari jellegű volt. A kormányzat a kisiparosokat folyamatosan olcsó, olykor fedezet nélküli hitelekkel támogatta.
Infrastrukturális fejlesztés: útépítések
A megyék költségvetésében a közúti alapokból fedezték a javítások, útépítések költségeit. Hidakat, átereszeket építettek újra, úttesteket építettek át, új útpályákat építettek ki, a hegyi utakon támfalakat építettek. Az utasforgalmat az ország fővárosa felé vasúton – a déda-szeretfalvi vonalrész átadása után – három személyszállító vonat biztosította: a Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár-Nagyvárad útvonalon egy sebes-gyors, Sepsiszentgyörgy-Zsibó-Debrecen útvonalon egy személy-sebes és az 1943 nyarán beindított „Hargita Express” székely gyorsmotorvonat, amelyen a legtávolabbi megyeszékhelyről, Sepsiszentgyörgyről 12 óra alatt lehetett az ország fővárosába utazni. Megyei középítkezések: 1941-tavaszától széleskörű építkezési, helyreállítási munkálatok indultak. Elsősorban középületek felújítására került sor, de új épületeket is emeltek. A négy év alatt a városok belső tereinek rendezésére, arculatuk modernizálására is utaltak ki állami támogatásokat. A városoktól, községektől távoli lakott helyeken 1940-44 között postaügynökségek is nyíltak: a hegyi tanyákat – a közigazgatási besorolás szerint a „lakott hely”-eket is bekapcsolták a postahálózatba.
Minden járásban tűzrendészeti felügyelőket alkalmaztak, a községekben is tűzoltó szertárakat létesítettek és tűzoltó felszereléseket vásároltak. Az ifjúsági testedzést iskolai és iskolai kereteken kívül is támogatták. A kisvárosokban részben önerőből, részben kormányzati támogatásokkal sportlétesítmények jöttek létre. Különösen a téli sportok gyakorlásának feltételei javultak a negyvenes évek első felében.
Szociálpolitika, közellátási segélyezés és egészségvédelem
A szociális támogatásokra jellemző volt a komplexitás, sokrétűség. Állami támogatással „népruházati” akciók, a népélelmezés javítását célzó különböző segélyezési akciók zajlottak (zöldkeresztes tej- és cukorakciók), háziipari tanfolyamokat, főzőtanfolyamokat szerveztek. Az egészségügyi képzés javítására az egészségügyben dolgozók tanfolyamokat, tanácsadó szolgálatokat szerveztek (zöldkeresztes egészségvédelmi körök.) Fejlesztették az intézmények eszköz-felszereltségét (gőzfertőtlenítő gépek, mentőautók), egészségházak, szülőotthonok épültek. Az állam a kisvárosokban csatornázási, ivóvíz ellátási munkálatokat is támogatta. A szociális szervezetek mellett a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok segélyezésében az erdélyi társadalmi szervezetek, vagyonközösségek is részt vállaltak. Jövedelmeik tekintélyes részét fordították kulturális, szociális támogatásokra (az Erdélyrészi Hangya Központ, a Csíki Magánjavak).
Oláh Sándor
Transindex.ro

Dés város szerelmese
Budapesti levél
Meghalt Huber András, városának, Désnek szerelmese. Soha nem láttam, nem ismertem, csak az újságokban olvastam, hogy rendre jelennek meg komoly munkái. Huber András (Dés, 1942. nov. 11. – Dés, 2011. július17.) tanár, művelődés- és sajtótörténész 1995-ig, betegnyugdíjazásáig tanár, azóta főfoglalkozása az írás volt. Kötetei: Dési Huber István: Levelek a szülőföldre (sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította. Bukarest, 1982), Cédula a virágon (karcolatok, elbeszélések. Garamond Kiadó, Kolozsvár, 1997), Százarcú nagyhatalom. Lapok az erdélyi magyar időszaki sajtó történetéből (Csíkszereda, 1997), Város az időben. Dési helytörténeti séták (Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2002), Akikhez a múzsák bekopogtak. Szamos-völgyi írástudók (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2004), Gyilkos nagy köd (novellák, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006), Ház a Domb utcában (Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010). Néhány méltatás a szerző munkásságáról: Százarcú nagyhatalom. Sajtótörténet címmel a szerző több évtizedes kutatómunka eredményeként megírta Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos vármegyék sajtótörténetét a kezdetektől 1944 végéig. Igaz, hogy Erdély egy részéről van szó, de azt a teljesség igényével mutatja be Huber András. (Háromszék, 1998. jan. 16.) * Huber András író Akikhez a múzsák bekopogtak című legújabb könyvében a két Szamos egyesülése vidékének magyarul publikáló írástudóit vette számba. A Dés székhelyű egykori Szolnok-Doboka vármegye határvonala csupán keretet biztosított ahhoz, hogy fölmutassa az itt született jelentős szellemi értéket, mondta. A Magyar Tudományos Akadémia tizenhét hajdani tagjának életútja kapcsolódott az egykori Szolnok-Dobokához. Désen született. Huber András jó ismerője a város hely- és sajtótörténetének. Monografikus jellegű könyvekben adta közre kutatásainak eredményeit. 1997-ben megjelent Százarcú nagyhatalom című munkájában négy egykori jelentős erdélyi vármegye közel másfélszáz időszaki sajtótermé-kének útját tárta fel a kezdetektől 1944 végéig. Szolnok-Doboka vármegyében a XIX. század második felétől 1944 végéig két tucat nyomda volt, ezekben számos magyar nyelvű helyi hírlap és folyóirat készült, Désen például 36. Napjainkban azonban Désen már nincs potenciális magyar olvasóközönség, pedig a számadatokat tekintve még lehetne. 2002-ben megjelent várostörténeti könyve (Város az időben) viszont hat hét alatt elfogyott. Ennek az az oka, hogy Szabó T. Attila professzor 1944-ben közreadott dolgozatától eltekintve, anyanyelvű vonatkozásban nem látott napvilágot egyéb munka. Huber Andrást bántja, hogy Désen a helyi utánpótlás várat magára. (Lukács Éva: Ahány könyv, annyi szelete a létnek. Beszélgetés Huber András íróval. Szabadság, Kolozsvár, 2005. máj. 28.) * Huber András legújabb könyvét, a Ház a Domb utcában című regényét mutatták be a dési római katolikus plébánia dísztermében vasárnap délben. Annak ellenére, hogy ezzel egy időben a kackói felújított református templom felavatása zajlott, a könyvbemutatón szépszámú érdeklődő jelent meg. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is. Gergely Margit ny. magyartanár fölvázolta a regény mint műfaj, s ezen belül a családregény fejlődését és sajátosságait a kezdetektől napjainkig. Jánossy Sándor, a nemrég Ezüst Gyopár-díjjal kitüntetett ny. tanár Huber András 44 éven átívelő írói, publicisztikai munkásságának felelevenítésével kezdte előadását. Elhangzott: Huber első írása 1966-ban jelent meg az akkori kolozsvári napilapban. Ezt követték különböző időszaki kiadványokban cikksorozatai, karcolatai és elbeszélései, valamint sajtó-, hely- és irodalomtörténeti tanulmányai. Első könyve 1982- ben jelent meg a Kriterionnál, 1989 után kétévenként jelentkezett újabb kötetekkel. A Ház a Domb utcában című családregényét a kolozsvári Grafycolor Kiadó jelentette meg igényes külalakban. Miután Jánossy Sándor néhány részletet is felolvasott a regényből, a házigazda Veres András a következő szavakkal indította érzelemtől sem mentes értékelését: "Megilletődéssel és némi félelemmel kezdtem a regény olvasásához, mivel a könyv majdnem ötszáz oldalas, s bizony az utóbbi időben egyre ritkábban merülünk el hosszabb művekben. Ám hamarosan rájöttem, jelentős munka van a kezemben, vonzó, erdélyi nyelvezettel megírt értékes regény. Négy generáció szereplői szólalnak meg, amit kiemel a bemutatott, máskor meg csak jelzett, történelmi-társadalmi változások következményeként megjelenő érdekes, nemegyszer váratlan családi események sorjázása. A regény cselekményének a linearitását a szerző helyenként ügyesen megtöri, a dőlt betűs beékelések például már-már ellenpontozásként hatnak, s a nemzedékek közötti mindenkori ellentétekre utalnak. Nehéz ezt a könyvet letenni, az ember egyre csak olvasná", magyarázta. Veres András ugyanakkor méltatta a regény tartalmához igen jól igazodó borítót, Lukács Solymossy Éva munkáját is. Ezután az író kifejtette, hogyan született meg a könyv. – A témát mindig alaposan körbe kell járnia a szerzőnek, ismerkedni, barátkozni kell vele, majd hosszabb-rövidebb ideig hordozni. Fárasztó, de izgalmas munka ez, néha egész fejezeteket kell újraírni, vissza-visszatérni a korábbiakra – hangzott el. A kérdésre, hogy mennyire van benne a regényében, Huber András azt felelte: "Annyira, hogy én írtam, ám jómagam csak meghúzódtam az elképzelt családban, és anélkül, hogy tudták volna, a család tagjaival együtt éltem. Fikció vagy valóság? Mikszáth Kálmánt parafrazálva, végül is nem az a fontos, hogy egy regényben a bemutatott események megtörténtek-e, hanem az, hogy megtörténhettek volna..." (Lukács Éva: Huber András könyvével ismerkedtek meg a désiek. Szabadság, Kolozsvár, 2010. jún. 8.)
A kolozsvári lap 2011. augusztus2-i számában olvasható Lászlóffy Csaba verse: Jelenések – Dialógustárs: a Halál Huber András emlékének. Ebből idézek: Fanatikus vagy – hogyha a / kérlelhetetlen blőd megfontoltság az –, / de őrültséget hajszoló soha. / A tények s szavak (küzdeni a látszat, / a feledés ellen / csak mi tudunk)! – a szellem / "tiltva is szabad" eszménye / akárhányszor hanyatlott is a mélybe, / mindig túlélte a szektás terrort.
Az erdélyi krónikások írhatnának bővebben is erről a kiváló emberről. Munkáit nem ismerem, de azok között van, akiket gondolatban a magyarság jó embereinek, őrzőinek tartok.
Számon kell tartani ezeket az embereket!
Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely)

Erdély 1003-tól a Magyar Királyság része volt
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete Középkori Osztályának vezetője, Dr. Zsoldos Attila Erdély a középkori Magyar Királyságban címmel tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémián. E több mint fél évezredet átfogó korszak néhány fontos történéséről kérdezte a medievisztika jeles kutatóját Szilágyi Aladár.
Fel tudjuk-e már vázolni viszonylag pontosan, hogy a honfoglalás után milyen fázisokban történt az Erdélybe település folyamata?
Valójában kétféle elképzelés él a magyar történettudományban ezzel kapcsolatban. Az egyik azt a nézetet vallja, hogy az erdélyi medencét elfoglalták ugyan a honfoglaló magyarok 895-896 táján, amikor a Kárpát-medencének a Duna vonaláig terjedő részét az uralmuk alá hajtották, csakhogy Erdélyt elhagyták, az Alföldre vonultak, és ott éltek. Erdélyben pedig csak szórványos határőrtelepeket hagyhattak hátra, azért, hogy a besenyőkkel szemben a védelmet biztosítsák. Erdély újbóli, immár végleges elfoglalására csak a 10. század utolsó harmadában került sor. A magam részéről nem osztom ezt az álláspontot. Szerintem Erdély kezdettől fogva szervesen beilleszkedett a magyarság új, immár Kárpát-medencei területébe. Egyszerűen képtelennek tartom azt az elgondolást, hogy a honfoglaló magyarok gazdálkodásához nem illettek Erdély természeti viszonyai, viszont 970 után egy csapásra illettek volna. Tehát Erdélyt kezdettől a magyarság Kárpát-medencei településterületéhez sorolhatjuk, annak szerves része volt. Ez nem változtat azon, hogy a Karoling-Pannóniának, tehát a mai Dunántúlnak az elfoglalására 900 után került sor.
Ez azt jelenti, hogy az Erdélyben élő néptöredékek, akiket itt találtak, nem fejtettek ki nagyobb ellenállást?
Nagyobb ellenállást nem fejtettek ki. Akikről bizonyosan tudjuk, hogy itt éltek Erdélyben már ebben az időpontban, azok a szlávok voltak, esetleg némi gepida töredékek is előfordulhattak.
És az avarok maradványai?
Itt két vitatott kérdés merül fel, egyrészt a székelyeké, akik valóban szóba jöhettek avar maradékként, másrészt a románoké. Köztudott, hogy ők úgy vélik, Erdély őslakos népessége a mai románság elődje volt, azonban a történettudomány eszközeivel nem tudjuk ezt az álláspontot megerősíteni. Éppen azért, mert minden olyan ismeretünk, ami a korai Erdélyre vonatkozik, gyakorlatilag kizárja ezt. Másrészt pontosan lehet tudni, hogy hol tartózkodtak a románok elődei akkor, amikor a magyar honfoglalás történt: a Balkán félszigeten, a Dunától délre. Bizánci források segítségével nyomon követhető, hogy a román bevándorlás hogyan, mikor történt. Tehát a románok ittlétét a magam részéről kereken kizárnám. A székelyekről viszont elképzelhető, hogy egy részük a honfoglaláskor már Erdélyben élt. Viszont épp Biharban, a Temesközben, a Dráva mellett, Nyugat-Magyarországon egy széles sávban, az Őrségtől Pozsony és Nyitra megye vidékéig jól kimutatható a székelyeknek a jelenléte. Az ő betelepítésük történhetett meg több fázisban. És azt pontosan ki lehet mutatni, hogy ahol a késő Árpád-korban jelentős szász települések keletkeztek Dél-Erdélyben, ott korábban székelyek éltek. A székelyek a későbbi Szászföldön lévő, elszászosodott helyneveiket vitték magukkal, és azok mint magyar, illetve székely helynevek tűnnek fel a Székelyföld déli részén.
Több forrás alapján István Gyula feletti győzelmét követően 1003-tól keltezhető, hogy Erdély a magyar királyság része lett. Mennyire helytálló ez a megállapítás?
Annyiban helytálló, hogy az a magyar állam, aminek az élén az Árpádok álltak, valóban 1003-ban terjesztette ki a fennhatóságát Erdélyre. De a teljes igazsághoz hozzátartozik az, hogy az Árpádok vezette magyar államkezdemény, amelynek a mai Dunántúl keleti felén volt a súlypontja, csak az egyik olyan államkezdemény volt, amelyik a 10. században fejlődésnek indult. A másik éppen Erdélyben, a Gyula néven emlegetett törzsfőknek az uralma alatt bontakozott ki, a harmadik a Maros, a Tisza, a Duna és az erdélyi hegyek közötti hatalmas területen. Erről a háromról biztosan tudunk. Ezen a három területen, egymástól függetlenül, hasonló események történtek a 10. század második felében. A velük szomszédos nagy birodalommal fölveszik a kapcsolatot, útjára indul a keresztény térítés, valamiféle szervezettebb, már nem személyeken, hanem intézményeken felépülő államszervezet kezd kibontakozni. És ezek az ily módon fejlődő államcsírák kerülnek egymással szembe. Közülük az Istváné bizonyult a legagresszívabbnak, a legsikeresebbnek. Ez gyűrte maga alá a többit. Így egyfelől sikerült a Kárpát-medence politikai egységét megteremteni, másfelől eldőlt, hogy a magyar állam az egy lesz, nem következik be egy horvát–szerb típusú fejlődés, ahol azonos vagy egymáshoz nagyon közel álló népek közül az egyik a nyugati kereszténységet, a másik a keletit veszi fel, az egyik Rómához, a másik Bizánchoz, az egyik a németes-itáliai kultúrához, a másik az ortodox-görög világhoz kapcsolódik.
Az ezredforduló után a vármegyerendszer kiépítése megkezdődött, ahogy az első püspökségek kialakulása is, ugyanakkor Erdély szinte végig megőrizte a maga sajátos státusát, pontosabban – ha jól fogalmazok – az elején Erdély is két, egymástól különböző státushoz jutott, a Marostól délre és északra fekvő részeken. Ezek miben különböztek egymástól?
Valóban megfigyelhető egy ilyen sajátosság, hogy Észak-Erdély és Dél-Erdély több jellegzetes ponton jelentősen eltérő képet mutat. Az ősinek tekinthető erdélyi birtokoscsaládok inkább az észak-erdélyi részen figyelhetők meg, Dél-Erdélyben pedig nincsenek jelen. Ugyanígy a különböző magyar törzsekre utaló helyneveknek az eloszlása, az erdélyi egyháznak, a püspökség birtokainak az eloszlása és még néhány más dolog arra utal, hogy valóban, Észak- és Dél-Erdély különbözött egymástól. Amikor Erdély már valóban a királyság része, tehát 1003 után, akkor is megfigyelhető, hogy Erdély déli részén egyetlen hatalmas vármegye jön létre, Fehér vármegye, míg az északi részen átlagos nagyságú megyék jelennek meg. Kolozs-Torda, Doboka és így tovább. Erdély legészakibb sávján Szolnok megye, az megint egy sajátos képet mutat.
Térjünk rá a románságra. Még a tatárjárás előtt, 1222-ben megjelenik II. András egyik oklevelében egy ilyen elem, hogy „terra blachorum”. Beszélgessünk erről az Erdély históriáját a továbbiakban jelentős mértékben befolyásoló folyamatról…
Ez az adat a legkorábbi, ami úgy értelmezhető, hogy románok élnek Erdélyben, Erdély legdélebbi részén. Ez beleilleszkedik azokba az adatainkba, amelyek azt mutatják, hogy a románság fokozatosan húzódik észak felé a Balkán belsejéből. Lehet tudni, hogy mikor lépik át a Dunát, mikor érik el Havasalföldet, és így tovább. A románság egy állattartó, vándorló népesség volt, és mint ilyenek, jó katonák. Kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy Erdélynek azokat a részeit hasznosítsák a juhtartással, amelyek a már évszázadok óta letelepedett életmódot folytató földműves magyarság számára kevésbé voltak hasznosíthatók. Tökéletesen nyomon tudjuk követni azt, hogy Dél-Erdélyből kiindulva hogyan terjed észak felé a román megtelepedés, és hogyan éri el a 14. század hatvanas éveiben Észak-Erdélyt. De jellemző módon 1293-ban III. Andrást az a gondolat foglalkoztatta, hogy egyetlen erdélyi uradalmába telepítse össze valamennyi erdélyi románt. Ez annyira lehetséges volt, egy másik adatból tudjuk, hogy ebben az időszakban, III. András idején, külön királyi privilégium kellett ahhoz, hogy valamely földesúr a maga birtokaira a királytól kapott engedély alapján telepítsen be román pásztorokat. E két adat azt mutatja, hogy még az 1290-es évek közepe táján sem lehetett olyan nagy az erdélyi románság létszáma. Nyilván azoké, akik állandóan a Kárpát-medencében laktak, mert voltak, akik Havasalföldről följöttek az erdélyi hegyekbe, és a havasi legelőket élték, aztán visszamentek. Éppen Bihar megye hegyvidéki területeinek a példájával mutatta be a közelmúltban elhunyt Jakó Zsigmond professzor, hogy miként terjedt a középkor kései századaiban a román megtelepülés a Bihari-hegység völgyeiben, hogyan húzódtak lejjebb, s végül kiértek az Alföldre.
Kezdetben huzamos ideig sajátos státusuk volt, kenézek vezették őket, az adózásuk is különbözött a magyar, illetve a szász lakosságétól. Hallhatnánk valamit erről a külön intézményrendszerről?
A középkori magyar királyságban magától értetődőnek számított, hogy aki román, az románul beszél, aki horvát, horvát szokások szerint él, a kun pedig kun viseletben jár. Ezek maguktól értetődő igazságok voltak a sötétnek nevezett középkorban, és csak nagyon kiélezett politikai szituációban támadt a különbözőségből probléma. Tehát az, hogy ha már élnek itt románok, akkor ők másfajta jog szerint élnek, mint a magyarok, a szászok vagy a székelyek, de nyilvánvaló, nekik is adózniuk kell a királynak. De a románokra nem lehet kivetni gabonaadót, mert ők nem termesztenek gabonát, csak juhötvenedet, ami az ő speciális, etnikai jellegű adófajtájuk volt. A románság is szervezett társadalmat alkotott, az ő előkelőik voltak ezek a kenézek. Egy részük beolvadt a magyar nemességbe, más részük sajátos, partikuláris nemesi csoportot alkotott. Ez a partikularitás kettős értelmű, részint azt jelezte, hogy az országnak csak bizonyos részein élnek, másrészt a magyar nemesség jogállásának a teljessége nem terjedt ki rájuk, annál valamivel kevésbé jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ez egy sajátos színfoltja az erdélyi társadalomnak.
A 13. század közepén történt egy egész országra kiható tragédia, a tatárok betörése. Erdélybe két irányból hatoltak be, gondolom, a nagyobb román telepítések viszont a tatárvész elmúltával következtek be. Elhihetjük Rogerius mesternek, hogy menekülés közben háromnapi járóföldre nem talált élő embert?
Könnyen elképzelhető. Az, hogy a tatárjárás országosan mekkora emberveszteséget okozott, vitatott. Országos átlagban 50 százaléktól 15-20 százalékig terjednek a becslések, de hatalmas regionális különbségek voltak, s az országos átlag éppen ezt fedi el. Erdély, valamint az Alföld közel egy évre tatár megszállás alá került. És ez a megszállás bővelkedett időnként olyan demonstratív tömegmészárlásokban, mint amilyen Váradot is érte. S valóban van egy nyilvánvaló összefüggés aközött, hogy a tatárjárás után jelentős betelepítések történtek az országba. Erdélyben a románság jöhetett a leginkább szóba, a Felvidéken a Sziléziától Halicsig terjedő különböző szláv csoportok betelepülése járult döntően ahhoz, hogy a korai időkben teljesen magyar jellegű Felvidéken a 15. században már egy masszív szláv többség alakult ki. Az Alföldnek, így Várad környékének is, a településszerkezete a tatárjárás pusztításai miatt alakul át rendkívüli mértékben. Míg korábban aprófalvas, sűrű településhálózat volt jellemző, a tatárjárás után viszonylag nagyobb falvak, egymástól jelentős távolságra, nagy határral bíró települések jönnek létre.
A 15. századra nagy társadalmi átalakulások történtek, a román kenézek magyar nemesekké váltak, ugyanakkor a román alsóbb rétegek eljobbágyosodtak. Mire kitört a bábolnai felkelés, abban a magyarok mellett jelentős arányban románok is részt vettek. Létrejött ellenük a magyar nemesek, szászok, székelyek alkotta „unio trium nationum” intézménye, ami nem annyira nemzeti, inkább rendi képződményt jelentett. A szegényebb románságot pedig ugyanaz a jobbágysors sújtotta, mint a magyarságot…
Az is az erdélyi románság későbbi megjelenése mellett szól, hogy az ő javukra már nem alakult ki ilyen etnikai jellegű különállás, amilyen a székely és a szász volt. Ez jellegzetesen Árpád-kori „találmány”, az etnikai kiváltságolása a nem magyar népcsoportoknak. Mert ha már lettek volna jelentősebb számban románok Erdélyben, nem látom semmi okát annak, miért ne kaptak volna ők is egy ilyen külön státust, egy etnikai önkormányzatot, mint a szászok. A késő középkorban már nem volt szokás ilyet kialakítani, a köznép jobbággyá vált, ugyanabban a sorsban osztozott, mint a magyar jobbágyok, a vezető rétegük pedig vagy a magyar nemességbe olvadt be, vagy ezt a sajátos helyzetű román nemességet alkotta, ily módon részesültek az általános erdélyi társadalomfejlődésben. A bábolnai felkelés mindenben olyan, mint amilyenek a késő középkori parasztfelkelések lehettek, lokális jellegű volt, csak Erdélyre terjedt ki. Inkább az az érdekessége, hogy a magyar, a székely és a szász nemzeteknek az uniója voltaképpen egy alig néhány hétig tartó, aktuális politikai üggyel kapcsolatosan jött létre. Aztán később évszázadokra meghatározta az erdélyi politikai gondolkodás kereteit. Az unió a sajátos erdélyi rendiségnek egyfajta alapdokumentuma. Az Árpád-kori etnikai kiváltságokból nőtt ki, jóllehet az Árpád-korban a rendiség mint olyan még nem létezett, nem csak Magyarországon, Nyugat-Európában sem nagyon.
Szinte gyermek volt még Mátyás király, amikor trónra került, kezdetben inkább a mögötte tevékenykedő nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal gyűlt meg az erdélyiek baja, magával a királlyal később. Mi vezetett a Mátyás elleni 1467-es felkeléshez?
Mátyás az adóbevételeit kívánta növelni, mivel a korábban általánosan szedett királyi adó alól már túl sok erdélyi nemesnek volt felmentése. Azt találta megoldásnak, hogy ezt megszüntette, de ugyanilyen mértékben egy másikfajta adót szedett be. Végül ebből a felkelésből nem adódott nagyobb probléma, volt egy kis csetepaté, néhány fej legurult, mások kegyelmet kaptak, ahogy a középkorban ez lenni szokott. A késő középkorban, amikor már nem annyira „középkorias módon” uralkodnak a királyok, amikor az újkor hajnalán már szakképzett tisztviselőgárda intézi a király ügyeit, akkor az erős akaratú, központosításra törő uralkodó és nemessége között rendre összecsapások vannak, így volt ez Ausztriában, Németországban, Franciaországban is. Ez általános jelenség volt, semmi köze a „turáni átokhoz”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

A kettősség jegyében
Szeptember 12-én tölti 95. életévét dr. Kovács Endre nyugalmazott biokémia-professzor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem alapító tanárainak egyike. Kezemben a megadott címmel a Kovács András név láttán elbizonytalanodom, majd kiderül, hogy a 80 éven át viselt Endréből akkor lett András, amikor románból visszafordították magyarra a nevét. Ez nem zavarja, hiszen királyi névről van szó – mondja a humor kedvéért, ami elegánsan szövi át mondatait.
A szeptemberi kora délután fényében a nappali szoba berendezése – az időt kongató nagy faliórával, a csergén levő varrottas párnákkal, s a polcokon sorakozó jól ismert könyvekkel az otthonosság hangulatával vesz körül. A kétféle névből kiindulva a beszélgetés során kibomlik, hogy egész életére jellemző volt a kettősség. Két nevet visel, irataiban két születési hely neve szerepel, két fiút nevelt fel, s "ezermesterként" a mérnöki szakma vonzásában egyetemi oktatóként dolgozott. Feleségét és egyik fiát elveszítette, s bár nagyon megritkultak az ismerősök is körülötte, amíg lehet, szeretné a függetlenségét megőrizni.
Életrajzi adatainak ismertében a kettős születési helyről és iskoláiról kérdezem.
– Konkolyfalván születtem 1918. szeptember 12-én. Színtiszta román falu Désen túl, a Szamos mellett, Nagyilondával átellenben. Románul Negreni-nek hívják, s mivel a Bánffyhunyad melletti Körösfeketetóval azonos a neve, amikor magyarra fordították, a névtárból ez utóbbi tekintélyesebb település nevét írták be. Konkolyfalvára úgy kerültünk, hogy bánffyhunyadi édesapámat körjegyzőként egyik helyről a másikra "dobálták". Kolozs és Szilágy után kerültünk Szolnok-Doboka megyébe, ahol tíz évet töltöttünk. Rezsimváltozáskor a magyar párt felszólította a tisztviselőket, hogy ne tegyenek esküt az új államhatalomra, de apám a hét gyerekkel nem maradhatott állás nélkül. Egy másik kicsi faluba, Drágavilmára helyezték, ahol három község jegyzői teendőit látta el.
Elemi iskoláimat Bánffyhunyadon végeztem, ahol a nagyanyám és nénéim laktak, majd a kolozsvári Református Kollégiumban érettségiztem.
– Miért választotta a kémiát, ami akkoriban még nem tartozott a "divatos" tantárgyak közé?
– Világéletemben gépészmérnök akartam lenni, de érettségi után nem volt anyagi lehetőségem, hogy Temesváron vagy Bukarestben tanuljak. Hogy ne veszítsek évet, 1936-ban beiratkoztam a kolozsvári Ferdinánd Egyetem matematika-fizika és kémia szakára. Amikor rájöttem, hogy nem áll fényes jövő előttem, mivel a hat erdélyi református kollégium reálszakos tanárai mind fiatalok, átiratkoztam az ipari kémia szakra. Ott szerves és szervetlen kémiát tanultam, abban reménykedve, hogy egy laboratóriumban állást találok. 1940-ben a Kolozsvári Egyetem magyar kormánybiztosa felajánlotta a dékáni titkárság vezetését a Ferenc József Tudományegyetem Matematika-természettudományi Karán. Azzal a megjegyzéssel vállaltam el, hogy nem szeretnék az asztalhoz vagy a székhez ragadni, amire azt válaszolta, hogy várjam meg az új évet, s ha valamelyik kémia tanszéken megürül egy állás, oda helyeznek. A szerves kémiai tanszék csábított, ahol dr. Vargha László szegedi egyetemi tanár lett az intézetvezető. Irányításával 1944-ben doktoráltam, s a hadkiegészítőnél csak erre vártak, mert rögtön küldték a behívót, hiába kaptam az egyetemtől a tanársegédi fokozatot.
– Mennyi időt töltött a katonaságnál?
– Két évet katonáskodtam Szatmárnémetiben, Pilisvörösváron, Tasnádon, majd az úgynevezett fronton, a Radnai-havasokban. Bár vegyiharc-századnál szolgáltam, a vegyi fegyverek bevetésére szerencsére nem került sor.
A szíriai helyzet kapcsán naponta hallunk a vegyi fegyverekről, mikor, hol kezdődött a történetük?
– Az első világháborúban már klórgázzal, majd yperittel gyilkolták az embereket. Ez utóbbi kémiai nevén diklór-dietil-szulfid, besorolása hólyaghúzó harci gáz, amelyet 1917-ban használtak a németek először a szövetséges erők ellen, s Ypres belga városról kapta a nevét. Az iperit idegméreg, maró hatása a bőrt, a tüdőt, a szöveteket teszi tönkre. Bepermetezték a területet, s az elpárolgó folyadékot a szél hátán szállíttatták az ellenség állásaira. Ez egy kicsit kétélű dolog, mert ha megfordul a szél, akkor saját maguknak ártanak. Rengeteg harci gáz létezik, vannak gázállapotú, cseppfolyós és szilárd anyagok is.
– A második világháborúban kinek volt vegyi fegyvere?
– Mindkét félnek, csakhogy az 1925-ös genfi egyezmény alapján már nem vetették be.
– Szíriában is hasonlót használtak?
– A szaringázt gyanítják, ami a veszélyes ideggázak közé tartozik. Mindenesetre rendkívül csúnya mindeniknek a hatása.
– Említette a professzor úr, hogy a katonaságot a fogság követte.
– Négy évig voltam munkaszolgálatos az egykori "paradicsomnak" tartott Szovjetunióban. Javarészt ipari létesítmények melletti beszállító üzemeknél dolgoztunk, fakitermelésben, vegyi gyár segédmunkásaként. Miközben a harcsafűrészt húztam a fakitermelő regimentnél, híre ment, hogy egy őrnek megjavítottam az óráját, s attól kezdve a táborparancsnok egy helyiséget adott, hogy műhelyt rendezzek be, ahol órákat kellett javítanom.
– Hol, mikor tanulta meg az órásmesterséget?
– Gyermekkoromban nem egy órát tettem tönkre, amíg érteni kezdtem hozzá.
Egyébként ez volt az első feketemunkám, de csak addig tartott, amíg átcsoportosítottak egyik táborból a másikba azzal a kecsegtető ígérettel, hogy hazaengednek. Ami valójában azt jelentette, hogy legalább egy évet újabb táborban töltünk. Ennek a vezetője kinevezte magát rádióamatőrnek, s rádiójavítást vállalt civileknek. Amikor kiderült, hogy én is rádióamatőr voltam, ezt a feketemunkát is át kellett vennem. Mivel a parancsnok az európai rádiókhoz nemigen értett, a hadizsákmányként szerzett készülékek javítása reám hárult. Volt egy garázsa is a tábornak, s mivel hivatalosan nem foglalkozhattam rádiójavítással, a garázs személyzetébe soroltak be, ami arra volt jó, hogy kitanultam a motorszerelést.
– Az elmondottak szerint tanulságos volt a fogságban töltött idő.
– Valóban, hiszen megtanultam az orosz nyelvet is. Nagy segítségemre volt, hogy a cirill betűket már itthonról ismertem. Drágavilmán, ahol csak a mi voltunk magyarok, értelmiségiként összebarátkoztunk az egyik ortodox pappal, aki édesapám halála után meghívott egy szünidőre. A vasárnapi misén a kántor melletti megtisztelő széken hallgattam végig a szertartást. A jó falusi kántor a szentkönyvet olvasva az ujjával követte a sorokat, én pedig a szavak és az írott jelek közötti kapcsolatot figyelve ismertem meg a cirill betűket. Egy szlovákul is beszélő felvidéki magyar fogolytársam az orosz nyelvtan elsajátításában segített. Egy napon, amikor a vegyi üzemben végzett munkától kifekélyesedett kezem miatt orvosi engedéllyel a táborban maradhattam, annak politikai irányítója rájött, hogy elég jól gagyogok oroszul. Kiderült, hogy olvasni is tudok, s azt a feladatot kaptam, hogy a híreket fordítsam magyarra és románra a fogolytársaimnak. Kezdetben leírtam, majd első látásra fordítottam, s ettől kezdve tolmács lettem.
– Hogyan ért véget a fogság?
– 1948-ban kerültem haza, s rögtön jelentkeztem a Bolyai Egyetem vezetőségénél, de mivel a következő tanév tanszemélyzetét már kijelölték, nem tudtak felvenni. Decemberig reményt vesztve Kolozsvárt töltöttem az időt. A Bolyai Egyetem magyar orvosi kara már Marosvásárhelyen működött. Amikor az adminisztráció szempontjából is függetlenedett, voltak tanárok, akik nem vállalták a költözést, így megürült néhány állás az orvosi karon. Az orvosi kémia előadótanáraként jöttem Marosvásárhelyre. Az 1948–49-es tanév egy félévből állt. Decemberben érkeztem, januárban kezdődtek meg az előadások, s a félév végéig kellett befejezni a tananyagot. Első évben orvosi kémiát a másodikban biokémiát tanítottam.
– Miben különböznek?
– Az orvosi kémia az általános szervetlen és szerves kémiai alapismeretek elmélyítése a középiskolainál magasabb szinten. Bővebben tárgyalta az élettel kapcsolatos vegyületeket, mint például a fehérjéket, főleg az enzimeket, s a biokémia bevezetését jelentette. Marosvásárhelyen nagy segítségemre volt Obál Ferenc, az élettan professzora, akivel baráti viszonyba kerültünk, s a későbbiekben is jól együttműködtünk. A tantárgyat oktató magyarországi egyetemi tanár szerződését az 1949-es félév végén felbontották. Mivel a nyári szesszió után sok diák maradt az őszi pótvizsgára, amikor szabadságra készültem, hogy megnősüljek, Csőgör Lajos rektor azzal örvendeztetett meg, hogy ősszel én kell vizsgáztassam a másodéveseket biokémiából. A szünidő a biokémia tanulásával telt el, majd szerencsésen lezajlottak az őszi vizsgák, s attól kezdve a biokémia előadásokat is én tartottam. Nemsokára csak a biokémia maradt a tantervben, s a rektor a kolozsvári kémiai kar legjobbjai közül öt fiatal végzettet hozott tanszemélyzetnek, akik a későbbiekben nagy segítségemre voltak.
– Nem könnyű tantárgy a biokémia (életvegytan), az orvostanhallgatók egy része tart is tőle. Az átlagember pedig el sem tudja képzelni, hogy milyen sok vegyi folyamat történik a szervezetünkben.
– Az élő szervezet működése és felépítése nem egyszerű. A szervezetünkben zajló vegyi folyamatokat úgy lehet megérteni, ha összefüggéseiben vizsgáljuk azokat, mert nagyon szigorú logika alapján működnek. Bizonyos anyagok vegyi szerkezete pontosan megszabja a szerepüket a szervezetben, és azt is, hogy milyen változásokat szenvedhetnek. A szerkezet és a funkció között szoros az összefüggés.
– Ezek szerint a professzor úr a legbonyolultabb "gép" működését tanította.
– Ha nem adatott meg, hogy az egyszerű gépekkel foglalkozzam!
– Hol van a biokémia és biofizika közötti határ?
– Egy kémiai reakció energiaváltozással jár, az energia pedig fizikai fogalom, amelynek hatására rengetegfajta átalakulás, akár a molekulák alakváltozása is bekövetkezik.
– Az egyetem történetéről készült könyvben olvastam, hogy annak idején változatos témákban folytattak kutatásokat, mint például az anyagcsere és szabályozása, a belgyógyászati betegségek közötti összefüggés, ideg-biokémiai vizsgálatok, a máj toxikus károsodásával összefüggő fehérje- anyagcserezavarok, véralvadás….
– Próbáltunk a felszerelés, a műszerek, s a rendelkezésünkre álló vegyi anyagok biztosította lehetőségek keretén belül, sőt néha egy kicsit talán azon túl is valamit felmutatni. Nem mondom azt, hogy fontos dolgokat fedeztünk fel, de igyekeztünk.
– Szeretnék egy kérdéssel visszatérni a kezdetekre. Kovács Endre professzort a gyógyszerészeti kar alapító tanáraként is számon tartják.
– Az első évben külön felkérésre gyógyszerészeti szerves kémiát tanítottam a gyógyszerészhallgatóknak. Egy pár évre megszakadt a kapcsolatom a gyógyszerészeti karral, majd 1953-ban nem éppen hivatalos kifejezéssel élve a "nyakamba sózták" a dékáni teendőket. Ez nem volt lélekemelő feladat, s ebben a minőségemben 1956-ig tagja voltam az intézet vezetőségének is.
– Ami akkoriban elsősorban pártutasításra történt.
– Rengeteg időt elvesztegettünk fölösleges dolgokkal is. Magamtól mondtam le, s utána következtek a szomorú események, a kizárások, megfenyítések…
– Azt a korszakot nem volt könnyű átvészelni anélkül, hogy ne kényszerüljön kellemetlen helyzetbe az ember.
– Valóban nem.
– Aztán következtek a hatvanas évek.
– Az 1960–61-es tanévben Moghioros és Rautu elvtársak jelenlétében tanszemélyzeti plenáris ülés helyszíne volt a Kultúrpalota. Akkor kezdődött el az egyetem jellegének a megváltoztatása.
– A professzor meddig vezette a biokémia tanszéket?
– 1983-ig, a nyugdíjazásomig. Időközben a gyógyszerészeti karon még tanítottam a biokémiát.
– A karról szóló könyvben olvastam, hogy fontos szerepe volt az egyetemi műhelyekben folyó munka irányításában is.
– A gépek iránti vonzódásom ismerve Andrásovszky rektor bízott meg a finommechanikai műhely szakmai vezetésével. A már meglévő laboratóriumi berendezések javítása mellett a tanszemélyzet részéről igényelt kivitelezhető műszerek megépítésére kellett fordítani azt a felszerelést, amivel a finom- és fenntartó mechanikai műhely rendelkezett. A finommechanikai műhelyben nagyon hozzáértő, rátermett csapat gyűlt össze, s kezdetben komolyabb megvalósításokra is lehetőségünk nyílt, de később fokozatosan lecserélődtek, s a működésünk egyre inkább beszűkült.
– Ezt a szerepet meddig töltötte be?
– Gyakorlatilag a nyugdíjazásomig.
– Akkoriban is kényszer hatására kellett távoznia egy professzornak?
– Megelőztem a kényszert, talán megérezve, hogy családi problémám lesz. Ugyanabban az évben feleségem, Balázs Magda szemész főorvos megbetegedett, s nagyon nehéz három év után 63 éves korában elhunyt.
– Az egyetemi feladatok mellett maradt-e idő valamilyen hobbira?
– Rádiótechnikával, erősítők, vevőkészülékek tervezésével, kivitelezésével foglalkoztam.
– Ha visszagondol, melyek voltak a legszebb évek?
– Egész életemben éreztem, hogy nem a fő foglalkozásom, amire a legtöbb adottságom, tehetségem van. Ezt próbáltam pótolni a hobbival, ami csak részben sikerült.
– Ha most kezdené, mit tenne másképpen?
– Nem is tudom. Ma már a mérnökség is nagyon megváltozott, s mint minden tevékenység, a pénz hatalmának van kiszolgáltatva. Hogy melyik évet tudnám kiemelni? Mindeniknek megvolt a böjtje is. Sokszor rángattak ide-oda, voltam képviselő, de jó ideológus nem vált belőlem soha.
– A professzor úr diszkréten szellemes, kiváló beszélgetőpartner. Nem illik megkérdezni, de 95 évesen ezt a formát hogyan lehet megőrizni?
– Csak neveket ne kérdezzen!
– Azt tartják, hogy idővel egyre bölcsebbé válunk.
– Az ember bizonyos dolgokat kellemetlen tapasztalatai alapján próbál korrigálni. A nagyobb megértést, türelmet, elnézést jelentő bölcsesség alapját ilyen tapasztalatok képezik.
– Mi a kedvenc időtöltése?
– A szépirodalom és a klasszikus zene. Mostanában Anatole France novelláit olvasom, Bach, Beethoven s Verdi egyes műveit hallgatom szívesen.
– Derűs, boldog születésnapot kívánok, s köszönöm az élményt!
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A bukovinai székelyek tragikus útja
A bukovinai székelyek történetéről esett szó azon a hódmezővásárhelyi konferencián, melynek címe Délvidéki magyar golgota volt.
A bukovinai székelyek magyar népcsoport, mely egykor Bukovinában telepedett le. Őseiket Hadik András tábornok gyűjtötte össze a Moldvában szétszóródott székelyek közül. Öt falvat népesítettek be a 18. század végétől egészen 1941-ig, amikor az akkori magyar kormány Vajdaságba telepítette őket.
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4 000 ember. Ezt a népességmozgást szokásosan kirajzásnak nevezik. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500 – 3000 telepes költözött.
A második világháború hatása
A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített, és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.) 1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
A hódmezővásárhelyi konferencia egyik előadója, Vincze Gábor történész ismertette a bukovinai székelyek tragikus útját, amely 250 éve kezdődött Bukovinába, majd Déva, Arad, és Belgrád környékére vezetett, végül pedig vissza Magyarországra.
Erdély.ma,

Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro