Márc. 25-én tartotta éves közgyűlését a budapesti Magyar Műveltség Szolgálat /MMSZ/. Tatár József, az MMSZ vezetője elmondta, hogy az 1990-ben alakult szervezetüknek jelenleg 30 csoportja van. Néhány csoport tevékenysége, az elhangzott beszámoló alapján: - Bölön /Kozma Albert unitárius pap/ Bölön volt egykor a legnagyobb unitárius közösség. Nagyon nehéz a fiatalokat összehívni. Sokan elvándoroltak, tavaly tizenkét olyan temetést végzett, ahol a ház utolsó lakója halt meg, ennyi ház maradt üresen. Közben egyre többen vannak a románok, körükben nagy a gyermekáldás. A Vatra segítségével megvették a tsz felszerelését, istállóit, most majd a földek jönnek. Március 15- előtt helikopterek köröztek a vidéken, katonai teherautók robogtak át a falun, bejöttek hozzá is a rendőrök és a márc. 15-i rendezők névsorát kérték.- Brassó /Bódog Erzsébet, az Apáczai Csere János Egyesület elnöke/ Brassó kiesik az erdélyi vérkeringésből, eddig már nem jönnek el a magyarországiak. A városban 34 ezer magyar él, de szétszórtan, alig lehet magyar szót hallani Brassóban. Az Egyesület márciustól fénymásoltan sokszorosított Közlönyt ad ki. Egyre kevesebben jönnek közösségi munkára, ő egyszerre elnök, gépíró, beosztott, a könyvtár rendezője, stb. Felmérést készítettek a Duna Televízió nézettségéről. - Déva /Jánky László nyugdíjas gyógyszerész, az RMDSZ dévai elnöke/ Visszaállítják Dávid Ferenc összetört emléktábláját. A csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület megvásárolt és berendezett egy tájházat, összegyűjtve a bukovinai székelyek régi tárgyait. - Az audiovizuális kör iránt nagy az érdeklődés, a videotékának 80 kazettája van, hetente tartanak videovetítést. A Magyarok Nagyasszonya Kollégium /Déva/ 870 kötetet kapott az MMSZ-től. - Déván 6-7000 magyar él, Vajdahunyadon is ennyien lehetnek. - Déván márc. 15-én hősi emlékművet állítottak fel az 1848-as és a későbbiekben meghalt hősük tiszteletére. - Esztelneken /Varga Attila/ csak egy páran intézik az RMDSZ ügyeit. Színes tévét és parabola antennát kaptak az MMSZ-től.- Négyfalu küldötte, Hochbauer Gyula elmondta, hogy mintegy kétezer adatközlő segítségével állították össze a Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban /Hétfalusi Művelődési Társaság, Sepsiszentgyörgy/ című könyvet, amelyik 1994-ben jelent meg. Az MMSZ számítógépet és könyveket juttatott nekik.- Marosvásárhely /Ötvös György/ Sok könyvet kaptak az MMSZ-től. Ábécés könyvekre és mesekönyvekre lenne szükség, hogy azokat az elrománosodó falvakban élő magyar családoknak elvihessék. - Resicabánya küldötte Makay Botond református lelkipásztor volt, aki a szórvány lapját, a Délvidéket szerkeszti. Ugyanaz a néhány ember található az RMDSZ, az EMKE és az MMSZ aktív tagjai között, állapította meg. Nemrég figyeltek fel arra, hogy Bogsánbányán a temetőben 1848-as emlékmű van, idén ott tartották a márc. 15-i megemlékezést. - Felsőbánya /Hitter Ferenc/ 16 ezer lakosából 5 ezren voltak magyarok, de a hatalmas arányú elvándorlás miatt jelenleg mintegy 4 ezer a magyarok lélekszáma. Ugyancsak Felsőbányáról Botor József elmondta, hogy 1994-ben megszűnt a magyar líceum, azóta ő magyar órákat tart a tanulóknak. Munkáját mindenképpen gátolták: először azt mondták, nincs üres terem, amikor intézkedett, akkor közölték, hogy nem fizetik óráit, de ő ingyen is vállalta. Ezután néhány szülőt megkörnyékeztek, hogy erre nincs szükség /ez az önkéntes behódolás, jegyezte meg/, így az 18 tanulóból 14 maradt. - Nagybányán is megszűnt a magyar líceumi oktatás, nagyon sok tanár áttelepült Magyarországra. - Lupény /Farkas Éva/ Színjátszó csoportot alakítottak. Mindössze 10-11 nyolcadikos tanulója van a magyar tagozatnak, 1982-ben még párhuzamos magyar osztályok is voltak. A magyar tagozatot a város szélére tették, sok szülő nem viszi oda naponta gyermekét, inkább a közeli román iskolába adja. - Szőkefalva /Szász János/ Dicsőszentmártonhoz közeli, 400 házas falu, lakóinak 71 százaléka magyar. Emlékmű felállítását tervezik, ahol az 1848-as, az első és a második világháború halottaira emlékeznének. - Temesvár /Tácsi Erika tanár / Óriási mértékű az elvándorlás, kevés a gyermek. Az idei évtől a Temesvári Új Szó napilap hetilap lett Heti Új Szó néven. A megyében csak három községben folyik magyar nyelvű oktatás és az egyetlen magyar középiskola a temesvári Bartók Béla Líceum. Az iskolát a volt diákok adományai segítik. A kapcsolattartás lelkileg erősít, két esztendeje megrendezik a nemzedékek találkozóját, amikor a régen ebbe az iskolába járt diákok messze földről is eljönnek. - Aktív az Ormós Zsigmond Társaság, dr. Matekovits György vezetésével. Ismert a Bartók kórus, a diákkórus.

"Csak akkor alakít ki hivatalos álláspontot a római katolikus egyház a szőkefalvi állítólagos Mária-jelenésekről, ha a jelenések sorozata véget ért, és az egyház azt alaposan megvizsgálta. A gyulafehérvári római katolikus érsekség tavaly kifejtett álláspontját erősítette meg az a megbeszélés, amelyet dr. Jakubinyi György érsek nem rég a vatikáni hittudományi kongregáción Ratzinger bíborossal folytatott. Az egyházi megfigyelésnek része, hogy a helyi plébános és a kerületi esperes minden jelenés alkalmával jelentést küld az eseményről. A látnoknővel egyébként dr. Jakubinyi György érsek személyesen is elbeszélgetett. A Krónika 1999. november 22-én és 2000. március 10-én közölt riportot a szőkefalvi Marián Rozáliáról, aki azt állítja, 1995 óta évente többször is megjelenik számára a Szent Szűzanya, és román nyelven beszél hozzá. A tíz évvel ezelőtt megvakult súlyos cukorbeteg asszonnyal látogatója mindig közli, hogy mikor lesz a következő jelenés. /Kivár a katolikus egyház. Rómában is megvitatták a szőkefalvi Mária-jelenéseket. A szőkefalvi állítólagos Mária-jelenésekkel kapcsolatban Rómában is megerősítették a gyulafehérvári érsekség tartózkodó álláspontját. = Krónika (Kolozsvár), febr. 27./"

"Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek febr. 9-15-e között Rómába látogatott. Felkereste a római kongregációkat. A Hittudományi Kongregációnál Ratzinger bíborossal tárgyalt a szőkefalvi állítólagos Mária-jelenések ügyében. Az érsek további kongregációkkal tárgyalt az erdélyi katolikus örmény kormányzóságról, a klérus helyzetéről, a májusban Csíksomlyón tartandó szimpóziumról, a gyulafehérvári székesegyház restaurálásáról, több püspökkel együtt a Szentatyát is köszönthette. /(A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség Sajtóirodája). = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 11./"

"Hatvanöt egyetemi tanár állásfoglalása. A Professzorok Batthyány Köre nyílt levele Lionel Jospin úrnak, a Francia Köztársaság miniszterelnökének Tisztelt Miniszterelnök Úr! Cigány (roma) honfitársaink egy csoportja nemrég tartózkodási engedélyt kapott Franciaországban. A Magyar Helsinki Bizottság elnöke negyvenedmagával nyílt levelet írt Önhöz, amelyben megköszönte a francia hatóságok eme intézkedését, alig burkoltan rasszizmussal, cigányüldözéssel vádolva meg a magyar társadalmat, a hatóságokat és a kormányt. A jelen nyilatkozat aláírói a honi politikai erkölcsök kemény bírálóiként és az európai értékek elkötelezett híveiként felelősségük teljes tudatában a következőket kívánják leszögezni ezzel kapcsolatban. A magyar nép számos etnikum keverékéből alakult ki. Ezeréves államisága során jó néhány népcsoportot fogadott be, majd a versailles-i békeszerződések következtében egyharmada kisebbségi sorba került, s így maga is megtapasztalta a kisebbségi lét keserveit. Nem véletlen, hogy a második világháború alatt befogadtuk többek között a franciák és lengyelek ezreit, napjainkban pedig a délszláv polgárháborúk menekültjeit. Tudatában vagyunk annak, hogy az 1956-os forradalom leverését követő kommunista terror elől menekülő honfitársainknak a nyugati világ számos országa, köztük Franciaország nyújtott menedéket. A magyarság együttérzést és segítőkészséget tanúsít az országban élő etnikai kisebbségekkel szemben is. Különösen vonatkozik ez a cigányságra, amely sajátos hagyományaival együtt a magyar nemzethez tartozik. Kultúrája a nemzeti kultúra része, nyomorúsága a nemzet nyomorúsága. A mai Magyarországon politikai, vallási, kulturális, de különösen etnikai különbözőség okán senkinek nem kell hátrányos megkülönböztetéstől, még kevésbé üldöztetéstől tartania. A cigány kisebbség a modern társadalomba való bekapcsolódás szükségét érzi, de annak óriási nehézségeivel nehezen boldogul, akárcsak Európa más országaiban. A jelenlegi magyar kormány a cigányság társadalmi beilleszkedéséért államilag finanszírozott felzárkóztatási programot indított el. Jelentős támogatást nyújt a cigányságnak oktatási és nevelési programok, tartósan munkanélküli cigányok részére nyújtott képzés keretében. Ugyancsak tetemes öszszeggel segítik a romák részvételét a közmunkaprogramokban. Államilag támogatják mind az országos, mind a helyi cigány kisebbségi önkormányzatok költségvetését stb. Mindezt természetesen az állampolgári jogon nekik juttatott segélyen kívül kapják. Magyarországon törvények garantálják a nemzeti és etnikai kisebbségek anyanyelvű hírközlési eszközeinek működtetését is. A Magyar Televízió mind a tizenhárom hazai nemzetiségnek készít anyanyelvi műsort. A jelenlegi magyar kormány a cigány kisebbség számára több sajtótermék mellett egy önálló civil sajtóirodát is támogat. Korántsem állítjuk azonban, hogy ezzel a roma kisebbség problémái meg lennének oldva, mint ahogy Európa-szerte sincsenek. Bajaik gyökere a hatékonyságra épülő dehumanizált modern társadalom és az emberi kapcsolatokban gazdag hagyományos viszonyok összeegyeztethetetlensége. A megoldáshoz a többség és a kisebbség kölcsönös jóindulata, megértése, türelme, sok munka, hosszú idő és természetesen még több pénz kell. Noha a türelem és a pénz időnként fogytán van, a jelenlegi magyar kormány és cigány partnerei sokat tesznek az ügy előmozdításáért. Árt azonban ennek a munkának az az ellenséges propagandakampány, amelynek sok megnyilvánulása tapasztalható napjainkban. A Professzorok Batthyány Köre a magyar tudós professzorok civil szervezete, és nem óhajtja sem kutatni, sem találgatni, hogy kiknek és miért érdeke az ország, a demokratikusan választott kormány, a magyar nép lejáratása, az Európai Unióba való felvétel akadályozása. Meggyőződésünk, hogy a zámolyi roma csoport ennek a háttérből irányított kampánynak eszköze és egyben áldozata. A cigányság leszakadása nem mai keletű, nem csupán magyar, hanem általános európai gond. Megoldása csak összefogással, türelemmel, a nevelési és képzési rendszerek hatékonyabb működtetésével képzelhető el. Kártékonynak tartjuk a nemzetünket rágalmazó nyilatkozatokat; ezek akadályozzák e gondok megoldását is. A Professzorok Batthyány Köre az eredményes munka mellett tesz hitet, és ahhoz kész minden lehetséges formában hozzájárulni. Ádám Antal, Berényi Dénes, Bitskey István, Borhidi Attila, Czvikovszky Tibor, Dubrovay László, Dux László, Falkay György, Fazekas András, Freund Tamás, Gáspár Zsolt, Gönczöl Éva, Görömbei András, Guczi László, Hámori József, Hernádi Ferenc, Hollósi Miklós, Imre László, Janszky József, Kalaus György, Keszthelyi Lajos, Kilár Ferenc, Király Zoltán, Klement Zoltán, Kóczy T. László, Kollár István, Kollár Lajos, Kopp Mária, Kovács László, Kőrös Endre, Kurutzné Kovács Márta, Lázár György, Lipták András, Lovas István, Lovas Rezső, Nagy Zoltán, Nemes Attila, Ormos Pál, Párducz Árpád, Pethes György, Prékopa András, Sajgó Mihály, Sándor Péter, Schneider Gyula, Sík Tibor, Sohár Pál, Solymosi Frigyes, Sonkodi Sándor, Sótonyi Péter, Szakoczai György, Szathmáry Örs, Szendrő Péter, Szentirmai Attila, Szilágyi László, Szőkefalvi-Nagy Zoltán, Sztaricskai Ferenc, Tamás Attila, Taxner Ernő, Tringer László, Tyihák Ernő, Vajna Zoltán, Varga János, Veress László, Verő József, Zimányi József. /Magyar Nemzet, ápr. 18./"

Márc. 15-én Szőkefalván a római katolikus templomkertben Mária-jelenésen vett részt több ezer hívő keresztény. Egy helybéli, látását veszített 39 éves nőnek, Marián Rózsikának - miként állítja - időről időre megjelenik a Szűzanya. A szőkefalvi Mária-kultusznak jó ideje híre ment a világba, Moldovából, Moldvából, Havasalföldről, Magyarországról, Erdélyből jöttek megszámlálhatatlan autószámra római katolikus, görög katolikus, ortodox és protestáns zarándokok, valamint nagyszámú papság, apácák és rendi nővérek. A keresztúton, stációról stációra mondtak engesztelő imádságot románok és magyarok ezrei. Voltak, akik látni vélték a Szűzanyát egy átvonuló felhő képében. Marián Rózsika román és magyar nyelvű rózsafüzér-imádsága után bejelentette, hogy megjelent előtte a Szűzanya, akivel román nyelvű beszélgetést folytatott. A hívőknek szánt üzeneteit a látnok asszony tolmácsolta. Mindenekelőtt békére és szeretetre intette a világot. /(lokodi): Újabb Mária-jelenés Szőkefalván. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 16./

"Több mint 10 ezer zarándokot várnak okt. 12-re a Dicsőszentmárton melletti Szőkefalvára, ahol a katolikus hívek Mária- jelenésre számítanak. A szertartás, illetve az imádság és az engesztelés román és magyar nyelven zajlik majd. /Mária-jelenés Szőkefalván. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 9./"

"Szőkefalva filiájában, Vámosgálfalván az ott élő 30 hívő részére dr. Jakubinyi György érsek október 13-án délután kápolnát áldott meg, melynek új harangját is megszentelte. A keresztutat Vida Zoltán festő, szobrász, egyházművész készítette, érdekessége, hogy az V. stációnál Cirenei Szent Simon helyett Mindszenty bíborost ábrázolja rabruhában, a VI. stációnál Kalkuttai Teréz anya nyújtja át a kendőt Jézusnak, Nikodémus és Arimateai Szent József helyett Márton Áron püspök és dr. Molnár Gyula állandó diakónus helyezi a sírba Jézust. A 92 éves szerpap a szőkefalvi Mária-jelenések során került kapcsolatba a vámosgálfalvi közösséggel. /Kápolna Vámosgálfalván. = Vasárnap (Kolozsvár), okt. 27./"

"Márc. 1-jén véget ért a romániai katolikus elöljárók egyhetes vatikáni látogatása. A nagyváradi püspöki palota restitúcióját is megemlítette Tempfli József nagyváradi megyés püspök a II. János Pál pápával történt négyszemközti beszélgetésen. A rendszerváltás után harmadik alkalommal zarándokoltak Rómába a Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia (CER) tagjai, hogy eleget tegyenek az előírt, ötévenként sorra kerülő látogatásnak. II. János Pál pápa külön fogadta a megyés püspököket tízperces négyszemközti beszélgetésre, egy alkalommal együtt miséztek vele magánkápolnájában, és egyszer együtt ebédeltek. Tempfli József emlékeztette II. János Pált abbeli ígéretére, hogy következő romániai útja során az erdélyi egyházmegyék híveit is felkeresi. A pápa ígéretet tett arra, hogy - amint egészsége és ideje megengedi - eleget tesz a meghívásnak. A püspök a pápa közbenjárását kérte Bogdánffy Szilárd vértanú püspök boldoggá avatása ügyében is; a nagyenyedi börtönben kivégzett katolikus elöljáró boldoggá avatása folyamatban van. Tempfli József beszámolt az egyházi ingatlanok, földek és erdők visszaszolgáltatása körüli nehézségekről, kiemelte, hogy a nagyváradi püspöki palotát még mindig nem vehette birtokba az egyház. A romániai delegációnak tizenkét püspök volt a tagja, közülük hét latin rítusú (Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és Tamás József segédpüspök, Tempfli József nagyváradi, Martin Roos temesvári, Petru Gherghel iasi-i püspök és Aurel Perca iasi-i segédpüspök, valamint Ioan Robu bukaresti érsek), és 5 görög rítusú (Lucian Muresan fogaras-gyulafehérvári érsek, Virgil Bercea nagyváradi, Alexandru Mesian lugosi, Ioan Sisestean máramarosi és Florentin Crihalmeanu kolozsvár-szamosújvári püspök). Jelen volt továbbá Ardai Attila, a szatmári egyházmegye kormányzója és Anton Cosa chisinaui püspök, aki a romániai püspökökkel együtt szeretett volna részt venni az ad limina látogatáson. A Hittani Kongregáció vizsgálatot javasolt Szőkefalva, a szőkefalvi Mária-jelenések ügyében Szőkefalván évekkel ezelőtt a helybeli Marian Rózsikának megjelent a Szűzanya. A jelenések alkalmával, noha a katolikus egyház nem nyilvánította hitelesnek azokat, több százezer ember keresi fel a Maros megyei települést. Javasolták Jakubinyi György gyulafehérvári érseknek, vizsgáltassa ki az állítólagos Mária-jelenéseket. /Lukács János: A restitúció sürgetését kérték a pápától. = Krónika (Kolozsvár), márc. 5./"

Több száz hívő – köztük magyarországiak és dániaiak – gyűlt össze Szőkefalván, hogy részt vegyenek az évi egy- két alkalommal "bekövetkező" Mária-jelenésen. Szőkefalván egy vak cigányasszony hosszabb ideje állítja magáról: megjelenik neki a Szűzanya. A jelenés következő időpontját mindig előre közli. Jún. 17-én volt a legutóbbi látomás. A katolikus egyház egyelőre nem ismeri el hivatalosan a szőkefalvi Mária-jelenéseket, minden alkalommal rengeteg ember elmegy a faluba. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek korábban egy körlevelében úgy vélekedett: üdvös dolog nagy számban összegyűlni, és Mária segítségét kérni, még akkor is, ha a jelenés valós volta nem bizonyított. /Újabb Mária-jelenés. Több százan gyűltek össze Szőkefalván. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 19./

A Szőkefalván élő Marián Rózsikának többször megjelent Szűz Mára. A legutóbbi jelenés júl. 17-én volt. Marián Rózsika cukorbaj folytán 1991-ben, 29 éves korában megvakult, elmondása szerint azóta hallja az égi hangokat. 2002-ben, majd 2004-ben volt újabb látomása. Most több mint ötezren gyűltek egybe. /Barabás István: Középkori visszhangok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), 2004. júl. 12./

„Ratzinger bíborost mindig eszményképemnek éreztem. Könyvei nagy hatással voltak rám” – jelentette ki a Krónikának Jakubinyi György, a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye érseke. Elmondta, a bíborossal többször találkozott, valamennyi alkalommal hivatalos ügyben. „Nála voltam négyszemközti kihallgatáson a szőkefalvi állítólagos Mária-jelenésekkel kapcsolatban, hiszen ez a kérdés a Hittudományi Kongregációhoz tartozott, melynek ő volt a vezetője. Valamennyi alkalommal nagyon kedves volt” – idézte fel emlékeit az érsek. Jakubinyi elmondta, hogy Ratzinger a hetvenes évek elején professzorkorában szenzációs felnőttkatekizmust írt Bevezetés a kereszténységbe címen. Ez a könyv annyira tetszett Márton Áron püspöknek, hogy gyulafehérvári kényszerlakhelyén lefordította magyarra. Sajnos, nem lehetett kiadni a fordítást, mert a német kiadó korábban már másnak ítélte a magyar nyelvű kiadás jogát. /G. Á.: Jakubinyi: eszményképem volt Ratzinger. = Krónika (Kolozsvár), 2005. ápr. 20./ Ápr. 3-án meghalt II. János Pál pápa. Április 19-én megválasztották az új pápát: a 78 éves Joseph Ratzinger bíborost, aki a XVI. Benedek nevet választotta.

A képviselőházban jóváhagyták Kerekes Károly törvénykezdeményezését, amely a Maros megyei Vámosgálfalva községhez tartozó Szőkefalva újraalakítására vonatkozik. 1968-ban a település lakóinak akarata ellenére szüntették meg a település önállóságát. /Önállósul Szőkefalva. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 1./

Június 17-én több ezren gyűltek össze a szőkefalvi római katolikus templom udvarán, hogy Rózsikával, a világtalan látnokkal együtt újra a csodát lássák, hallják. Az ország minden tájáról magyarok és románok, római katolikusok, görög katolikusok, ortodoxok és reformátusok is elzarándokoltak Szőkefalvára. A szentmisén 75 pap vett részt. A celebrálás magyarul és románul folyt. Szűz Mária az egyszerű világi asszonynak 10 év alatt 27-szer jelent meg. Akik korábban jártak itt elmondták, más alkalmakkor napcsodát is láttak. Az imádság alatt Rózsika fényt látott, s jelezte, ismét kapcsolatba került Szűz Máriával, aki ezúttal szép magyar beszéddel szólt hozzá. A dialógusban a látnok arra kérte a Szűzanyát, hogy óvja meg népét, s fájdalmában, bánatában ne hagyja el őket. – Ez a hely zarándokhely marad s minden év júniusában kegyelem árad majd azokra, akik velünk lehetnek – mondta Rozália, aki ezzel jelezte, hogy többet nem lesz jelenés. Az események emlékére várhatóan Szőkefalva is a Mária-jelenések kegyhelyei közé kerülhet. Csató Béla római katolikus esperes elmondta: a jelenésekről a megyéspüspök jelentést tesz a Vatikánnak, ahol évtizedekig is eltarthat a csodatevés kivizsgálása. Ezzel az üggyel a jelenlegi XVI. Benedek pápa, Joseph Ratzinger bíborosként is foglalkozott, aki még akkor megígérte, Szőkefalvára látogat. A 2005-ös utolsó jelenés, – amelynek üzenetét az esperes úgy fogalmazta meg, ahol Isten van, ott a béke és a szeretet, s mindenki saját anyanyelvén gyakorolhatja vallását – a közös Miatyánk elhangzásával zárult. /Vajda György: Az utolsó Mária-jelenés Szőkefalván. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 18./

Az ország minden tájáról magyarok és románok, római és görög katolikusok, ortodoxok és protestánsok jöttek Szőkefalvára, Mária–jelenésre, jöttek külföldről is. Szűz Mária a vak asszonynak, Marián Rózsikának – állítása szerint – 10 év alatt 27-szer jelent meg, szavait 153 sorban nyomtatták ki. Az első jelenés 1995. június 17-én volt. Az utolsó jelenés idén június 17-én, a látnokasszony előre jelezte, többé nem lesz jelenés. György István szőkefalvi plébános úgy érzi, ami itt történik, mélyen él a szívében. A gyulafehérvári érsekség tartózkodó állásponton van, nem tiltják és nem is szorgalmazzák, megengedték, jöjjön, aki úgy érzi szívében, hogy hívja a Szűzanya. Az egyház egyelőre megfigyeli a jelenséget. Jakubinyi György érsek a plébános jelentését már korábban felterjesztette Rómába. A Szentszék arra a megállapításra jutott, hogy ahol annyi imádság, vezeklés és szeretet van, az nem jöhet a gonosz lélektől. Csató Béla főesperes úgy tudja, az üggyel Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek pápa bíborosként is foglalkozott, még akkor megígérte, hogy Szőkefalvára látogat. A 2005-ös utolsó jelenés üzenetét a főesperes úgy fogalmazta meg: ahol Isten van, ott a béke és a szeretet, s mindenki saját anyanyelvén gyakorolhatja vallását. /Lokodi Imre: Utolsó Szőkefalvi Mária-jelenés? = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 3./

Négy Maros megyei település küzd régi nevéért. Három alsó-nyárádmenti és egy Dicsőszentmárton mellőli magyar falu harcol eredeti nevének visszaszerzéséért. Az 1968-ban Nyárádkarácsonba beolvasztott Káposztásszentmiklós, Csiba és Folyfalva lakosai, valamint a Vámosgálfalva egyik utcájává visszaminősített Szőkefalva lakossága reméli, hogy hosszas küzdelmének már ősszel meglesz az eredménye. Vámosgálfalván nem ellenezte senki a nevüktől szintén 1968-ban megfosztott szőkefalviak óhaját, azonban a leghevesebb ellenző a Nagy-Románia párti Gheorghe Funar volt. /Szucher Ervin: Parlamenti jóváhagyásra várnak. = Krónika (Kolozsvár), aug. 16./

Szőkefalva egyformán vonz magyar és román Mária-tisztelőt, hogy két nyelven imádják Istent. Június 17-én volt az utolsónak hirdetett Mária-jelenés. Sokféle közösséghez tartozóak az emberek gyűltek össze. Csató Béla főesperes kifejtette, Szőkefalva igazi üzenete: ahol szeretet, egyetértés és rend van, ott van Isten, ahol meg szítás és ellenségeskedés folyik, akár az utcán, akár a parlamentben történjen, ott Isten nincs ott. A rózsafüzérnél egy tized magyarul, egy tized románul hangzott el. Románok és magyarok, görög katolikusok, római katolikusok, reformátusok és ortodoxok (apácák és szerzetesek is) együtt voltak Szőkefalván. Az utolsó jelenés magyarul volt, az eddigiek románul. A látnok egy elmagyarosodott, évekkel ezelőtt a cukorbetegség miatt megvakult cigányasszony. /Keul Mária: Két hónapja voltam Szőkefalván. = Vasárnap (Kolozsvár), szept. 4./

Szőkefalva lakossága vissza akarja szerezni a település önazonosságát, ezért kezdeményezte az önálló faluvá való visszaalakulására vonatkozó törvénytervezetet. Szőkefalvához hasonlóan önálló akart lenni a Nyárádkarácsonhoz tartozó Csiba, Folyfalva és Káposztásszentmiklós is. Egyik törvénykezdeményezés sem kapta meg a jóváhagyáshoz elegendő szavazatszámot csütörtökön a szenátusban. Az 1356 lakost számláló Szőkefalva falu önállóságát 1968-ban felszámolták, jelenleg csupán Vámosgálfalva község egyik utcája. Van elemi iskolája, vegyes, magyar–román óvodája, kultúrotthona, családorvosi rendelője és négy különböző temploma. Jelenleg tábla jelzi Szőkefalvát, bár törvénytelenül tették ki, de a turistaáradat miatt muszáj volt. Ugyanis Szőkefalvára a Mária-jelenés miatt számos hívő érkezett, akik nem tudtak eligazodni. A Nagy-Románia Párt (PRM) szenátusi frakciója arra hivatkozva, hogy a magyar települések számának gyarapításáról van szó, kijelentették, hogy nem szavazzák meg a tervezetet. Ezután a szőkefalvi ortodox egyház képviselője levélben közölte mind a Nagy-Románia Párt, mind a Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátoraival, hogy a településen 485 görögkeleti hívő él, és a törvénykezdeményezés egyáltalán nem a magyar falvak számának gyarapítására irányul. A végső szavazáson, a szenátusban nagy botrány kerekedett az ügyből. Gheorghe Funar PRM-szenátor egyszerűen hamisítványnak titulálta a Gabor Cornel görögkeleti pap által aláírt levelet. /Antalfi Imola: Szőkefalva – egy 1356 lakosú utca. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 8./

Október 11-én a képviselőházban Kerekes Károly RMDSZ képviselő arról beszélt, hogy az RMDSZ három törvénykezdeményezése a Ceausescu-rezsim által megszüntetett községek újraalakulását szorgalmazták. Maros megyei, többségükben magyarok lakta településekről van szó, amelyeket 1968-ban szüntettek meg. Az egyik a Nyárád-gálfalvához tartozó Nyárádszentlászló, a másik a Vámosgálfalvához tartozó Szőkefalva, a harmadik a Nyárád-karácsonhoz tartozó Csiba, Folyfalva és Nyárádszentmiklós. A képviselőház elfogadta, a szenátus „botrányos módon” elutasította a kezdeményezést. A nagy-romániás Gheorghe Funar azzal érvelt, hogy „nem akarja szaporítani a magyar falvak számát”, holott Szőkefalván 485 román él, ortodox templom, román óvoda-iskola létezik, és a helyi ortodox pap is felháborodott a nagy- romániás indok hallatán. Ezután az ortodox egyházat hamisítással vádolta meg a PRM. A végső szavazáson a volt kormánypárt, a PSD a nagy-romániásokkal szavazott. Kerekes Károly szerint a PSD-t külföldön demokratikus pártként ismerik, azonban a szenátusban kimutatott magyarellenessége az ellenkezőjét bizonyítja. Kerekes a nemzetközi fórumok tudomására kívánja hozni, hogy a PSD a diktatúra visszaéléseit javítani óhajtó kezdeményezések során a sovén- nacionalista PRM-vel szövetkezik. /(mózes): Kerekes Károly magyarellenességgel vádolja a PSD-t. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 13./

Közösségkovácsoló erővel bírt az a szavalóverseny, melynek a mikefalvi református templom adott otthont december 10-én és melynek központi témája az adventi ünnepkör. Harmincöt szavaló gyűlt össze a Dicsőszentmárton környéki Kis-Küküllő menti településekről a Takács lelkészházaspár meghívására. A szavalóversenyt évente meg szeretnék rendezni, úgy, hogy mindig egy-egy jeles naphoz kötődne. A versenyre benevezett általános iskolás diákoknak Reményik Sándor Kegyelem című verse mellett egy szabadon választott költeményt is magukkal kellett hozniuk. A küküllőszéplaki, gógáni, gógán-váraljai, bonyhai, mikefalvi, szászcsávási, désfalvi, haranglábi, szőkefalvi, dicsőszentmártoni, királyfalvi szavalók ünnepi hangulatot varázsoltak. /Mészely Réka: Karácsonyról, csillagokról…Adventi szavalóverseny Mikefalván. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 12./

Vámosgálfalva lakossága 2004-ben másodszorra is Végh Józsefet választotta polgármesternek. Végh József elmondta, hogy községszinten 70%-ban sikerült kiadni a birtokleveleket. Szőkefalván, szülőfalujában mindenkit jogtulajdonba helyeztek. Küküllőpócsfalván a megművelt területeket jogtulajdonba helyezték. Szőkefalván és Vámosgálfalván vezetékes vizet használ 724 család. Önerőből sikerült emésztőgödröket is kialakítani. Küküllőpócsfalván tervezik a víz bevezetését önerőből. Reméli, hogy a tervezett csatornahálózatot is megvalósítják a következő években. Vámosgálfalván hozzákezdtek a kultúrotthon felújításához. Erdőalját a kommunista rendszerben el akarták tüntetni a térképről. Érdekes módon az innen elszármazottak kezdenek visszatelepülni. Jelenleg 67-en laknak Erdőalján, és ami biztató: iskolát igényeltek. Mivel a régi iskolát széthordták, vásároltak egy háromszobás házat, átalakították, az ősszel már kilenc gyerek járt az I-IV. osztályba. Jövőben már 12 tanuló lesz. Tervezik az óvoda létrehozását is. A polgármester azon van, hogy Szőkefalva visszakapja a nevét. A település jelenleg úgy szerepel, mint Vámosgálfalva egyik utcája, megszámozva 1-től 425-ig. Négy temploma, négy lelkésze és 1300 lakosa van, de hivatalosan nincs neve. Kerekes Károly képviselő segítségével próbálkoztak visszanyerni a falu elnevezését. Fontosnak tartják a turizmust. Szőkefalván van a Kolping-épület, ahol 140 személyt tudnak elszállásolni. /Kilyén Attila: Vámosgálfalvi vendégoldal. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 9./

Kerekes Károly képviselő örömmel számolt be arról, hogy bár a szenátusban durva támadások érték mind a tervezetet, mind az RMDSZ-t, mégis sikerült átvinni, hogy néhány Maros megyei település visszanyerje történelmi nevét. A képviselő által felsorolt falvak között szerepelt Szőkefalva neve is, ez azonban véletlenül kimaradt a tudósításból. Kerekes Károly Szőkefalváról, Káposztásszentmiklósról, Folyfalváról és Csibáról beszélt, amikor beszámolt Gheorghe Funar Nagy-Románia párti szenátor goromba támadásairól, aki egyebek között azzal vádolta meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy magyar falvakat akar létrehozni Erdélyben. /(mózes): Szőkefalva is visszanyerte eredeti nevét. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 13./

Léteznek Erdélyben olyan települések, ahol a helyiek harminc éve nem láttak színházi előadást. Erre gondolva született az ötlet, hogy vándorszínház révén kellene „házhoz vinni” a színdarabokat. A jövő héten az Erdélyi Vándorszínház nevet viselő társulat útnak indul, jelezte Csuja László, a társulat rendezője. Az előadások helyszínei is eltérnek a megszokottól, a szabadban: iskolaudvaron, vagy fogadó udvarán lépnek színre, és szekéren, traktoron jutnak el egyik településről a másikra. Július 23-án Dicsőszentmártonban lesz az első állomás, innen Szőkefalvára látogatnak. Két hét alatt 10-12 faluba szeretnének eljutni, többek között Magyarkirályfalvára, Magyarózdra, Küküllődombóra, Gógánba és Gógánváraljára. A tervek szerint minden településen egy napig időznének, az előadásokat díjmentesen tekinthetik meg a falubeliek, cserébe annyit kérnek a művészek, hogy ellátásukról gondoskodjanak ottlétük idején. A vállalkozó kedvű csapat nyolc tagot számlál, a színészek a marosvásárhelyi és a kolozsvári színművészeti egyetemek hallgatói. A társulat dramaturgja Gönczi Hunor. /Menyhárt Borbála: Vándorszínház a vidéki magyaroknak. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./

Maros megyében Nyárádkarácsonban is kiírták a település magyar nevét. Szőkefalva két bejáratánál a jövő hét végén faluünnep keretében avatják fel a település nevét jelző táblákat. Az első Szőkefalvi Napok alkalmával ünnepli, hogy közel negyven év után sikerült visszaszerezni a település nevét. Szőkefalvával együtt egy évvel ezelőtt – hosszas parlamenti viták árán – három másik Maros megyei magyar település is visszaszerezte eredeti nevét: a nyárádmenti Folyfalva, Csiba és Káposztásszentmiklós. Szőkefalvát az 1968-as területi átrendezéskor fosztották meg nevétől, és a vele egybenőtt Vámosgálfalva egyik utcájává minősítették vissza. A név visszaszerzését a helybéli, többnyire magyar ajkú lakosság kezdeményezte, az önkormányzat és Kerekes Károly parlamenti képviselő karolta fel. Az RMDSZ politikusa által kidolgozott törvénymódosítást azonban két évvel ezelőtt a szenátus nem fogadta el. Akkor a PSD honatyái tartózkodtak, a Nagy-Románia Párt pedig a tervezet ellen szavazott. Az alakulat főtitkára, Gheorghe Funar kijelentette, a PRM nem támogatja „az újabb magyar települések létrehozását”. Második nekifutásra sikerült megszerezni a szükséges szavazatszámot. Sokat számított, hogy Szőkefalva ortodox papja is támogatta azt. A Nyárádkarácsonhoz csatolt Folyfalva, Csiba és Káposztásszentmiklós ugyancsak tavaly ősszel kapta vissza a nevét, Kerekes Károly képviselő viszont döbbenten konstatálta, hogy a község RMDSZ-es polgármestere a mai napig nem tetette ki a falvak nevét jelző táblákat. A képviselő szerint a nyárádkarácsoni helyzetnél már csak a hármasfalusi rosszabb, ahol senki nem kezdeményezi a több évszázados hagyományos nevek visszaállítását. Akárcsak a többi helység, Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva is 1968-ban veszítette el a nevét. A három összeolvadt település a semmitmondó Hármasfalu nevet kapta. Az elmúlt években lakói megpróbáltak önállósulni a jelenlegi községközponttól, Makfalvától, de a falvak nevének visszaszerzésére nem törekedtek. /Szucher Ervin: Hazatérő településnevek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 21./

Nagy László unitárius lelkész az 1990-es évek elejétől gyűjtötte az anyagot Szőkefalváról, hogy kiadja munkáját /Nagy László: Szőkefalva múltjából, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007/, azonban hangsúlyozta: nem monográfia vagy falutörténet. Ízelítő Szőkefalva életéből, melyet indítja az önállóságát visszanyert Kis- Küküllő menti település első falunapján mutattak be. Reméli, hogy a bővített könyv is elkészül, mert az általa gyűjtött néprajzi anyag még kiadásra vár. A Dicsőszentmártonnal csaknem összenőtt falu 1314-ben jelent meg először a fellelt okiratokban, Terra Zeuke névvel. 2002-es adat szerint lakói magyarok (738), románok (445), cigányok (119) és szászok (2). Római katolikusok (182), reformátusok (521), unitáriusok (89), ortodoxok (461) és más hovatartozásúak (50). Nagy László munkájában az egyházak és iskolák történetét tekintette át röviden, és külön fejezetet szentel az 1848–49-es szabadságharc helyi emlékeinek. /b. d. : Szőkefalva falukönyve. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 2./

Egyre csökken a szőkefalvi lakosság esélye arra, hogy megmenthesse a közösség javára néhai Petrichevich Horváth Dániel kastélyát. Az aránylag jó állapotban lévő ingatlan hosszú ideje üresen áll. Végh József korábbi polgármester hiába kérlelte a Bécsben élő gróf Rottenthal Schneider Annát, hogy igényelje vissza a szőkefalvi kastélyt, a kommunisták által okozott traumái miatt az idős nő kijelentette: hallani sem akar Romániáról és Szőkefalváról. Egy időben nyílt titoknak számított, hogy a valamikori mintagazdaságra a Szociáldemokrata Párt (PSD) helyi bárói próbálják rátenni a kezüket. A település szeretné megszerezni a kastélyt. Végh József korábbi polgármester vaskos dossziéban őriz a kastéllyal kapcsolatos minden okiratot. Leginkább öregek otthonára lenne szükség, fejtette ki Végh József. Évekkel ezelőtt a szőkefalvi és környékbeli magyarság egy alkalommal a kastély udvarán, Wesselényi Margit sírjánál gyűlt össze megünnepelni a magyar forradalom évfordulóját. A román tulajdonos azóta március 15-én nem engedi be ide a helyi közösséget. Az év többi napján azonban szabadon lehet kószálni erre. /Szucher Ervin: Hiába kéri a szőkefalvi közösség Petrichevich Horváth Dániel egykori birtokát. = Krónika (Kolozsvár), júl. 9./

Június 24-én Marosvásárhelyen a Deus Providebit Házban mutatták be a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye kerületeinek története sorozat első kötetét: A maros-küküllői főesperesi kerület plébániáinak története 1900-tól 1989-ig /Verbum Keresztény Kulturális Egyesület, Kolozsvár/. A könyvet Barabás Kisanna és Tamási Zsolt szerkesztette. A kötet ábécérendben követi a marosi meg a küküllői kerület plébániáinak történetét, Ákosfalvától Szentháromságig, illetve Abosfalvától Szőkefalváig. Az egyes plébániák történetét részben a papok által vezetett helyi krónikák (ún. Domus Historia) segítségével lehet fölidézni, de ott, ahol a kommunista hatalom elkobozta e naplókat, ott csak a kollektív emlékezet segített az ismertetők összeállításában. Ezek az értesítők, összegző írások hirdetik az utókornak: itt voltunk, ezt és ezt tettük. Szükség van arra, hogy az erdélyi magyar köz-, egyházi, kulturális élet egyéb helyszínei se merüljenek feledésbe, részletes leltárt hagyjunk az utánunk következő nemzedékeknek. /Kuszálik Péter: Röviden a leltárak fontosságáról. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 25./

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

Unitárius ifjúsági konferencia a sokféleségről
A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) 2013. augusztus 23-25. között a Jobbágyfalva (Marosszék) melletti Tündér Ilona völgyében szervezte meg a XXXVII. Unitárius Ifjúsági Konferenciát.
A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 150 fiatal vett részt. A konferencia a következő programrészekből állt: istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programrészek. A konferencia záró mozzanataként kopjafára helyezett emléktáblát avattak.
Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Molnár Imola nagyváradi segédlelkész tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Rácz Norbert kolozsvári lelkésznek, az ODFIE korábbi elnökének előadása Változó ifjúság, változó vallás? címmel. Fóris-Ferenczi Rita De anyu! című kötetének zenés könyvbemutatója után az első napot a kolozsvári Whisperblast együttes koncertje zárta.
A szombati előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Gergely Edó (Kolozsvár) relaxációs gyakorlatokat tanított, Pál Tünde (Árkos) pszichológus a párkapcsolatokról tartott előadást, Ravasz Gergő (Korond) a fazekas mesterséget mutatta be, Soós Lehel (Brassó) pedig az íjászatot. Tófalvi Tamás székelyudvarhelyi ifjúsági lelkész a fiatalos vallásosságról beszélt.
A szombat délutáni egylettörténeti vetélkedőn öt csapat mérte össze tudását, majd rövid szünet után újra négy program közül lehetett választani. Székely Kinga Réka homoródszentpéteri lelkész vezetett imára hívta a résztvevőket, Mátyás Zita (Szőkefalva) kézműves tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Palkó Zalán Koppány (Székelykeresztúr) és Gergely Noémi (Székelyudvarhely) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. Negyedik választható tevékenységként Élő könyvtárat szerveztek, ami lehetővé tette, hogy a konferenciázó ifjak különböző meghívottakkal kötetlenül beszélgessenek a szakterületük sajátosságairól és személyes tapasztalataikról. Az Élő könyvtár meghívottjai voltak Rácz Norbert és Tófalvi Tamás lelkészek, Kecskés Béla (Székelyudvarhely) orvos, Tollas Vanda (Marosvásárhely) bábszínész és Szabó László (Kolozsvár).
A vasárnap délelőtti záróistentiszteletet Székely Kinga Réka, a Magyar Unitárius Egyház hitéleti és missziói előadótanácsosa tartotta. Ezt követően a templom melletti kopjafán ünnepélyesen elhelyezték a konferencia emléktábláját. Délután került sor Az Év Egylete című vetélkedő döntőjére, amelyen az egyletes fiatalok kreativitását és tudását tették próbára. Az összetett műfajú verseny első díját a székelykeresztúri egylet nyerte el, a másodikat a korondi ifjak, a harmadikat pedig a homoródszentpáli egyletesek. Este az eredményhirdetés és az oklevelek kiosztása után a Szomszédnéni Produkciós Iroda lépett fel. A rendezvényt lampion-eregetéssel zárták.
Maszol.ro

Szemet szúrtak a magyar nyelvű falunévtáblák
Alig kerültek ki a magyar helységnévtáblák a Küküllő menti Hármasfaluba, az országos útügyi hivatal azok eltávolítására szólította fel a Maros megyei település önkormányzatát. Minden bizonnyal a helyi rendőrfőnök „árulkodott”.
„Hogy borsot törjön az orrunk alá, saját rendőrünk jelentett fel. Bár közismert a „magyarszeretete”, mégsem tudom megérteni a gesztusát, hisz az önkormányzat eddig hathatós támogatást nyújtott az őrs munkatársainak azért a kevésért, amit a közbiztonságért tesznek. Mi adjunk a gépkocsikba szükséges benzint, mi látjuk el fogyóeszközökkel, a minisztérium csak a fizetéseket biztosítja” – adott hangot csalódásának Márton Zoltán polgármester. Nem sikerült elérnünk Viorel Suciut, azonban az elöljárótól megtudtuk, hogy a rendőrfőnök tagadta a tettét. A polgármesterhez eljuttatott átiratból viszont világosan kiderül, hogy a helységnévtáblák megjelenését követően a helyi rendőrség saját kezdeményezésére indított eljárást és jelentette az állítólagos törvénytelenséget a prefektúrának.
A Makfalvához tartozó színmagyar helységet három összenőtt falu alkotja: Csokfalva, Székelyszentistván és Atosfalva. Ezek az 1950-es évek elején veszítették el nevüket, amikor összevonásukkal az újonnan létrejött települést a hatóságok Hármasfalura keresztelték át.
A makfalvi önkormányzat azonban nem aggódik, hisz megtalálta a megoldást: a táblákat magánterületre helyezi át. Az egyik, a csókfalvi éppen a polgármester udvarába került, és időközben a többinek is megkerült a befogadója, így mindössze öt-tíz méteres mozgatással, a magyar nyelvű táblák továbbra is jól látható helyen lesznek. Kérdésünkre, hogy nem a román változat hiánya zavarta-e a rendőrt, Márton Zoltán elmondta, hogy a Cioc, Ştefăneşti és Hoteşti nem csak hogy erőltetett fordítások, de nem is kerültek be a köztudatba. „Mivel hivatalosan nem létező falvakról beszélünk, ezzel nincs is miért foglalkozni. Itt a helyi lakosság önazonosságának kifejezéséről van szó” – érvelt a polgármester. Szerinte mindhárom falu lakói egyenként büszkék településükre. Nincs ellentét a három közösség között, de ahogy a székely is elvárja, hogy őt ne tévesszék össze más magyarral, ugyanúgy például az atosfalvi sem szereti, ha hármasfalusinak vagy netán épp csókfalvinak tartanák őt. Valamikor mindhárom falunak külön bírója volt, de csak egy jegyzőséget tartottak fenn. A különbségek most is érződnek, főként a vallás tekintetében. Míg a csokfalviak nagyrésze unitárius, Székelyszentistvánon és Atosfalván református többség van.
Felvetésünkre, hogy a kérdés végleges tisztázása véget a helyiek kérhetnék a falvak nevének hivatalosítását – elvégre az évek során Maros megyében Nyárádszentlászló, Ilencfalva, Szőkefalva, Csiba, Folyfalva, Karácsonfalva és Káposztásszentmiklós már „visszanyerte” a nevét –, Márton Zoltán elmondta, hogy Hármasfalu lakóinak ez most nem jelent prioritást. „Eredetileg mi is ezt szerettük volna, de kiderült, hogy a bürokráciától és pluszkiadásoktól tartva, a helyiek zöme sajnos nem pártolná ezt a kezdeményezést” – fejtette ki az MPP-s községgazda.
Az utcák is visszakapják a nevüket
Csokfalván, Székelyszentistvánon, Atosfalván valamint a község központjában, Makfalván hamarosan az utcák is visszakapják hagyományos neveiket „Az önkormányzati döntés már rég megszületett, csak nem valami olcsó, kék pléhtáblákat akarunk kitenni, hanem a környékre jellemző, zománcozott agyagtáblákat készíttetnénk” – mondta el Márton Zoltán, aki még egy kis türelmet kért a lakosságtól.
A döntés értelmében Hármasfaluban ismét lesz, többek között, Csonta, Szente és Templom utca, Makfalván pedig Kaszárnya és Cigány utca. Az elöljáró szerint elképzelhető, hogy a falvak parkocskáit is elkeresztelik majd a településhez kötődő valamelyik személyiségéről.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro