A napokban tartotta Szinden az Erdélyi Kárpát Egyesület /EKE/ félévi hagyományos munkaértekezletét. Ez alkalommal mutatták be az Erdélyi Gyopár, az EKE kiadványának legfrissebb számát, amelyet Nagybányának szántak: Erdélyi Gyopár, március-április, 1999/2. - Nagybányai szám. Metz József nyugalmazott tanár A Gutin alatti bányavárosaink, Nagybánya és Felsőbánya az évszázadok tükrében című összefoglalója mellett ebben a számban található többek között Dudás Gyula festőművész A nagybányai festőiskola 103 éve, továbbá dr. Györffy György A radnai havasok című írása. /Deák László: Erdélyi Gyopár - nagybányai szám. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), máj. 14./

Az Aranyos Vidéki Ifjúsági Társaság minden érdeklődőt meghív a Szinden (Tordától 5 km-re) júl. 20-23. között tartandó ifjúsági táborba,. Lesz táncház és kirándulás a Tordai-hasadékhoz. /Ifjúsági tábor Szinden. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 15./

"Öt éve megoldatlan problémát jelent Erdélyben, hogy egy, a második világháborúban elesett ismeretlen magyar katona földi maradványai végső nyughelyre kerüljenek. Az ismeretlen magyar katona maradványait a Tordához közeli Szind település kőbányájában találták meg 1997-ben. A maradványokat azóta a Kolozs megyei polgári védelem parancsnokságán őrzik. Ugyancsak 1997-ben két német katona földi maradványait találták meg Kolozsváron. Ezeket átadták a németországi Világháborús Hadisírgondozó Egyesületnek, amely a bukaresti német katonai temetőben újra eltemette a maradványokat. - A két ország mostanáig nem tudott megállapodásra jutni a hadisír-gondozási egyezményről - közölte Íjgyártó István, Magyarország bukaresti nagykövete. Az egyezmény szabályozná a már létező katonasírok kérdése mellett azokat az eseteket is, amikor a háborúkban elesett katonák földi maradványai kerülnek elő. Az egyezmény szövege elkészült, de évek óta megoldásra vár az a kérdés, hogy hatálya milyen történelmi időszakra terjedjen ki: Magyarország azt szeretné, ha az 1848-49-es szabadságharc honvédjeinek a mai Románia területén lévő sírjait is magába foglalná az egyezmény, míg Románia ahhoz ragaszkodik, hogy csak a két világháborúban elesett magyar katonákra vonatkozzon a megállapodás. Pontosnak tekinthető adat nincs arról, hogy hány magyar katona maradványai nyugszanak Erdélyben. A hitelesen dokumentált esetek száma is több ezerre rúg. Sok elesett magyar katona sírját kutatta fel az elmúlt években az Erdélyen túli területeken, a történelmi Regátban is a bukaresti magyar katonai attasé. Az elképzelések szerint az itt nyugvó katonák egy részét a Bukarestben tervezett magyar katonák hősi parcellájába temetnék el. Budapesten 2000 októberében alakították ki a Rákoskeresztúri temetőben a román katonák hősi parcelláját. A bukaresti sírkert átadását eredetileg tavaly máj. 21-re tervezték, de előbb a hivatalos engedélyek beszerzése húzódott el annyi ideig, a parcella létesítéséhez szükséges román kormányhatározat mindmáig nem látott napvilágot. /Eltemetetlen magyar katona Erdélyben. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 21./"

"Közel kétszázan gyűltek össze okt. 27-én az Ótordai Központi Magyar Temetőben. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság az 1944. szeptember 13. és október 8. között a tordai csatában hősi halált halt honvédek elestének 58. évfordulója alkalmával megemlékező tiszteletadást tartott a 2000-ben felállított kopjafánál. Az emlékünnepség keretében a szindi kőbányában talált honvéd földi maradványainak eltemetésére is sor került. Közreműködött a Tordai Magyar Dalkör. A sírkertbe eltemetett hős katonák mindannyian életüket áldozták embertársaikért. Torda mellett harcoltak és három hétig tartották ezt a frontvonalat a túlerővel szemben. Évtizedekig nem volt szabad emlékezni rájuk. Amikor feloldódott a tilalom, a Honvéd Hagyományőrző Bizottság kellő tiszteletadással újra eltemette őket. Jelenleg 193 hősi halott nyugszik a kopjafa körüli sírparcellában. Ezek között 174 magyar honvéd, egy magyar munkaszolgálatos, négy német és tizenöt szovjet katona található - nyilatkozta Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke. A lapnak Alföldi László magyar főkonzul elmondta: a magyar kormány értékeli, hogy a határon túl, a Kárpát-medencében vannak olyan civil szervezetek, amelyek a magyar hazáért, szabadságért elesett hősi halottak emlékét ápolják. A magyar-román kapcsolat nagy hiányossága, hogy a magyar-román hadisír egyezményt még nem írták alá. Ennek oka: román részről az első világháborúnál szeretnének határvonalat húzni, és ami azelőtt történt, arra ne vonatkozzon ez az egyezmény. A magyar fél ezt nem fogadja el. /Valkai Krisztina: Eltemették a magyar honvédet. Megemlékezés a tordai csatában elesett katonákra. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./"

"Sikerült újabb hősi halottakat azonosítani. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) tagjai megállapították, hogy az 56 Szinden elesett katona közül 45 van helyben eltemetve, 10 Tordatúron, egy a kolozsvári Házsongárdi honvédtemetőben. /Pataky József THHB elnök: Újabb honvédsírokra bukkantak. Az idő múlik, az élő tanúk sora fogy. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./"

A Wass Albert-felolvasónap egyik szervezője az EMI volt. A megnevezés két ifjúsági szervezetet takar. Az Egyesült Magyar Ifjúság a tavaly decemberben alakult Budapesten. Az alapító tagok jelentős része korábban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom keretein belül tevékenykedett, azonban a mozgalom jövőképére vonatkozó eltérő elképzeléseik, a HVIM elnökének kifogásolható vezetési stílusa és rendezetlen pénzügyeik miatt 2003. októberében kiváltak. Új mozgalmat hoztak létre. Strahl Zoltán, az EMI alelnöke elmondta, a HVIM-mel testvérszervezeti viszonyra törekednek. A válasz erre a gesztusra a HVIM új elnöksége részéről korántsem volt barátságos: első ülésükön kizárták a mozgalom tagjai sorából az EMI szervezőit, akik korábban a HVIM-ben vezető tisztségeket töltöttek be. Az Egyesült Magyar Ifjúság összmagyar mozgalom, de a trianoni határokon túl nem törekszik mindenáron közvetlen tagtoborzásra, sokkal inkább ernyőszervezetként kíván működni, az elcsatolt területeken önállóan tevékenykedő testvérszervezeteivel összefogva. Erdélyben ilyen testvérszervezet az Erdélyi Magyar Ifjak (rövidítése ugyancsak EMI), Délvidéken pedig a Délvidéki Ifjak Szövetsége (DISZ), de Felvidéken és Kárpátalján is folyamatosan bővül az EMI-s kapcsolatrendszer. Az EMI iskolacsere-programot szervez. Ennek első állomásaként tavaly novemberben szatmárnémeti diákok vendégeskedtek budapesti iskolásoknál, viszonozva azok tavaszi látogatását. A bejegyzésre váró Erdélyi Magyar Ifjak /EMI/ már a HVIM körüli viszályok előtt megalakult; a két EMI-t alapelveik és elképzeléseik rendkívüli hasonlósága hozta közel egymáshoz. Az erdélyi EMI célja az egészséges nemzeti öntudat kialakítása, amit főleg kulturális rendezvények, előadásokkal összekötött történelmi megemlékezések szervezésével próbálnak elérni. Az Erdélyi Magyar Ifjak múlt hétvégén tartotta soros műhelytáborát a Kolozsvár melletti Szind nevű falucskában, melyen képviseltette magát minden eddig alakult tagszervezete: a besztercei, a gyergyói, a margittai, a marosvásárhelyi, a szatmári, a temesvári és a szervező kolozsvári EMI. /Bagoly Zsolt: Amit az EMI-ről tudni kell. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 9./

Az augusztus 23-i árvizek hat megyében okoztak számottevő károkat. Az elmúlt két napban 10 személy meghalt, 8 eltűnt, az anyagi károk jelentősek. Elsősorban Bihar, Beszterce-Naszód, Hargita, Hunyad, Maros és Prahova megyében észleltek jelentős árvízkárokat: 15 ház teljesen tönkrement, 1478 kisebb károkat szenvedett, 594 gazdasági épület megrongálódott, ezenkívül 30 hektár termőföldben, 25 hídban tettek kárt a medrükből kilépett folyók, patakok. Villany nélkül maradt 53 helység. Kolozs megyében elsősorban Magyargorbón észleltek árvízkárokat. Szinden, Koppándon, Tordán, Tordatúron, Pusztaszentmártoton, Bácsban és Szucságban is jeleztek károkat. Hargita megyében több mint tízen vesztették életüket az elmúlt 24 óra alatt, további négy személyt kórházban ápolnak. Udvarhelyen, Galambfalván, Farkaslakán, Siménfalván, Korondon, Felsőboldogfalván és Bögözben jeleztek árvízkárokat, 14 személyt kiköltöztettek. Farkaslakán 9 házat, 2 hidat pallót rongált meg az ár. Bétában, Székelydobón és Vágásban nincs villany. Udvarhely és Segesvár között szünetel a vasúti közlekedés. Székelyudvarhelyen megkezdték a Szombatfalva nevű városrész kiürítését. Szemtanúk szerint a víz másfél-két méteres volt, másutt nyakig ért. Bihar megyében Popfalván, Berettyószéplakon, Érmihályfalván jeleztek árvízkárokat. Beszterce-Naszód megye központjában 30 házat és gazdaságot érintett az ár. Hunyad megyében Guraszáda és Burzsuk községekben jegyeztek árvízkárokat. Prahova megyében az esőzések 8 helységet érintettek. Maros megyében három településen, Maroskeresztúron, Sáromberkén és Szászszentivánon észleltek nagyobb mértékű árvízkárokat. Sok családot kitelepítettek. A legnagyobb károkat Fogaras környékén észlelték. Az esőzések több országutat és megyei utat érintettek. /H. D.: Továbbra is nagy károkat okoz az árvíz. Riasztó a helyzet az ország több megyéjében. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./ Tizenhárom halottat és legalább három eltűntet jelentettek a Székelyudvarhelyt és környékét sújtó árvíz áldozataiként. Székelyudvarhelyen és környékén több mint ezer házat öntött el a víz, Farkaslakán, Székelyszent­lél­eken és Malomfalván száz házat öntött el a víz. Székelyudvarhely felől nem lehet eljutni Székelykeresztúrra az oda vezető főútvonalon. Pusztított az ár a Maros megyei Sáromberkén, Maroskeresztúron, valamint Szászszentivánon is. A Katolikus Karitász ötmillió forintos gyorssegélyben részesíti a székelyudvarhelyi és környékbeli árvízkárosultakat. Kilencven katonai lakósátorral segíti a romániai árvíz károsultjait több magyarországi székhelyű bank; a belügyminiszter kezdeményezésére indított akció 18,5 millió forintba kerül. /Katasztrófa Udvarhelyszéken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./

Erőforrás az emlékhely – Szinden avatták az 53. honvédemlékművet
Nem felejtik el a Házsongárdi temetőben nyugvó magyar katonákat sem
A Tordához közeli Szind község környékén 1944 szeptemberében elesett 43 honvédnak állított emlékművet a szindi unitárius templom kertjében szombat délben a Szindi Unitárius Egyházközség, a Magyar Honvédelmi Minisztérium, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) és a Történelmi Vitézi Rend Észak-Erdélyi Törzse. További két kopjafa őrzi a templom udvarán eltemetett hét honvéd és a második világháborúban elesett nem magyar katonák emlékét. A kevesebb mint három százalékában magyarlakta falu emlékműavató ünnepségén elmondott beszédében Florin Pădurean polgármester éves találkozót javasolt a honvédek emlékére. A THHB működésének tizenhárom évében a szindi immár az 53. honvédemlékmű. Felállításán hazai és anyaországi egyházi és világi méltóságok, szakemberek vettek részt. A kolozsvári Házsongárdi temetőben és a zsidótemetőben elhantolt további többszáz honvéd emlékére is jelet állítanának.
Az unitárius templomban 13 órától Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök hirdetett igét, majd a helybéli unitárius pap, Szabó László szólt az egybegyűltekhez. Az egyórás istentisztelet után köszöntő beszédek következtek, majd vitéz Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) elnöke és Bálint Benczédi Ferenc leleplezte az emlékművet. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja és Szind község polgármestere, Florin Pădurean is. Mezei Csaba unitárius pap, Kiss Tibor református lelkipásztor és Florin Gheorghiu görög katolikus pap közösen áldották meg az emlékművet.
Szinden 18 unitárius lakik, és a magyarok számaránya nem éri el a három százalékot. Ennek ellenére a település román polgármestere, Florin Pădurean és a görög katolikus pap, Florin Gheoghiu is eljött az emlékműállításra. (Az ortodox pópa a község határában épp keresztállítással foglalatoskodott.)
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök igehirdetésének középpontjában Mózes 1. könyve 35. fejezetének 14. verse állt, miszerint Jákob oszlopot állított azon a helyen, ahol szólott vele az Isten. – Tiszta, nemes, emberi érzés hozott ma ide minket, hogy ez ünnepi órában halljuk meg szavad, és lélekben megerősödjünk – kezdte igehirdetését Bálint Benczédi Ferenc, majd folytatta: minden ilyen emlékhely „a látható és a láthatatlan világ metszéspontja, ahol az isteni és az emberi lélek találkozik, és ennek következtében erőforrásokat hoznak létre”. – Torda környékén vér öntözte a földet, ám ebből a szeretet, a megértés és a jóság virága kell hogy kinőjön – összegzett a püspök, majd románul is szólt pár szót.
Szabó László helybéli unitárius pap arra figyelmeztetett: eme 43 honvéd emlékére úgy gondoljunk, mintha apáink és nagyapáink lettek volna. – Óvjon meg minket Isten egy újabb háborútól – mondta Szabó, majd ő is románul köszöntötte a polgármestert és a görög katolikus papot.
53 emlékmű 13 év alatt
Az ünnepi istentisztelet után a gyülekezet kivonult a templomkertbe, ahol a Himnusz eléneklésével folytatódott az ünnepség. Vitéz Pataky József, a THHB elnöke beszédében arra összpontosított: az utódok adósságot törlesztenek, amikor emlékművet állítanak a hazáért és nemzetért életüket áldozó honvédeknek. Patakytól megtudtuk: a THHB működése óta eltelt 13 évben 53 helyszínen állítottak emlékművet 2472 honvédnek. A Házsongárdi temetőben nyugvó 251 honvédnek is állítanának egy emlékművet, ám ennek véghezvitele még kérdéses. Egy közelmúltban napvilágra került írásos dokumentum szerint a kolozsvári új zsidótemetőben, két tömegsírban 68 honvéd nyugszik. Zárszóként Pataky köszönetet mondott azon intézményeknek és civil szervezeteknek, amelyek hozzájárultak a szindi honvédemlékmű megvalósításához.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja kifejtette: lélekemelő minden magyar számára, hogy méltóképpen emlékezünk hőseinkre, mártírjainkra. Majd emlékeztetett arra, hogy a kommunista diktatúra alatt kemény büntetés járt az ilyesmiért. – Ma nem felelősöket, bűnösöket keresünk. Az irtózatos kegyetlenségeket nevükön kell neveznünk, és a ferdítés kultuszának eltörlésével is tartozunk katonáinknak. Fejet kell hajtanunk más nemzetek – román, német, orosz, ukrán – áldozatai előtt is, hiszen ők nem ellenségek. Ezek utódai is a közös Európa építői – hangoztatta a főkonzul, majd kifejezte abbéli reményét, hogy a pár évvel ezelőtt aláírt román–magyar hadisírápolási egyezmény végre rendbehozza a mulasztásokat.
Florin Pădurean polgármester román nyelvű beszédét Rácz Norbert kolozsvári unitárius lelkész fordította. Pădurean köszönetet mondott az unitárius egyházközségnek, hogy helyet biztosított az emlékmű felállítására. Majd arra emlékeztetett: minden ember, aki a második világháborúban elhunyt, hősi halottnak tekinthető. A polgármester azt javasolta: minden évben szervezzenek találkozót az elesett honvédek emlékére.
Felelősek vagyunk a múlt megismeréséért
A magyarországi vitéz Cech Vilmos egyetemi adjunktus elmondta: 1977-ben járt először Erdélyben, amikor édesapjával ellátogattak Abrudbányára, ahol megtekintették Cech dédszüleinek sírját. Tordán áthaladtukkor édesapja elmondta: az Aranyos-kanyarban a honvédek által tanúsított vitézi helytállás eredményeképpen egy hónapon át sikerült feltartóztatni a hatalmas szovjet hadsereget. Cech azóta minden évben ellátogat Erdélybe családjával, és Pataky Józseffel megalakították a THHB-t, hogy ezáltal biztosítsanak szervezett keretet a honvéd emlékművek állításának.
Az Unitárius Lelkészek Országos Szövetségének nevében Bartha Alpár unitárius lelkész mondott beszédet. – Büszkék és hálásak vagyunk azért, hogy szövetségünkből került ki az a lelkész, aki befogadta ezt az emlékoszlopot. Felelősek vagyunk a múlt megismeréséért, és nekünk is vállalnunk kell azt a küldetést, amelyet Isten ránk rótt, úgy, ahogy a honvédek vállalták küldetésüket, ugyanakkor a békét és a jövendőt kell szolgálnunk – vélekedett a lelkész.
Szedilek Lenke a Kolozs Megyei Tanácsot képviselve arra buzdította a jelenlevőket: őrizzék meg anyanyelvüket, és ne hagyják se a templomot, se az iskolát.
Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régiójának elnöke azt hangoztatta: ha életben maradt volna a második világháborúban elesett 300 ezer honvéd, akkor a nemzet „milliókat nyert volna”, a honvédek gyermekei és unokái által.
Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei szervezetének elnöke azt javasolta: a szindi gyülekezet tekintse hivatásának a honvédek emlékének továbbéltetését.
„Az elmúlt 90 év arról szólt, hogy emlékeinket elveszik, temetőinkre ráépítkeznek, mintha soha nem lettünk volna” – mondta vitéz Kocsis László, az Észak-erdélyi Vitézi Rend törzskapitánya, majd kitért arra is, hogy a sok emberéletet követelő, 1944 szeptemberében és októberében lezajlott tordai csatával nem törődtek eddig a történészek: – Ne keressünk bűnösöket, de reménykedjünk, hogy ez intő példa lesz, és soha többet nem fordul elő ilyesmi – összegzett Kocsis László, majd azt kívánta, hogy a többségi román nemzetnek sok olyan polgármestere legyen, mint a szindi.
Ezt követően Pataky József és Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök leleplezte az emlékművet, majd Mezei Csaba unitárius pap, Kiss Tibor református lelkipásztor és Florin Gheorghiu görög katolikus pap megáldotta azt. Szabó László unitárius lelkész köszönetet mondott az emlékmű tordai készítőjének, Péter Árpádnak és a két kopjafa megvalósítójának, a vargyasi Sütő Gábornak, akitől később azt is megtudtuk: családjában ő a 16. nemzedék, aki ilyesmivel foglalatoskodik.
Az ünnepi beszédek után magyarországi és romániai világi és egyházi méltóságok koszorút helyeztek el az 53. erdélyi honvéd emlékművön, majd a Szózat eléneklésével zárult az avatás.
Közreműködött az Alsó- és Felsőszentmihályi vegyeskar (Szabó Zsombor karnagy vezényletével); jelen volt még a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum tanulóiból álló 122-es cserkészcsapat nyolc tagja is. Ezt követően a résztvevőket az unitárius papilakban vendégelték meg, ahol Pataky József díszoklevelet adott át mindazoknak, akik valamilyen módon támogatták a szindi emlékmű felállítását.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Szind: az eltűnő élet nyomában
Tordától nyugatra, a Tordai-hasadéktól és a Túri-hasadéktól egyforma távolságban fekszik Szind, egy majdnem ezeréves múltra visszatekintő falu, melynek első írásos említése 1176-ból maradt fenn Zind néven.
Annak ellenére, hogy turistaútvonalon haladunk – a két hasadék vonzása és a tordai sóbánya akár turistaparadicsommá is varázsolhatná a vidéket, ha nem Romániában élnénk –, az út elhanyagolt, két jármű alig fér el rajta. Nem csoda, hogy a dombok között rejtőző faluba érve az embernek olyan érzése támad, hogy itt megállt az idő és az élet valamilyen láthatatlan kataklizma következtében. A falu házai inkább a szegénység benyomását keltik, nincsenek többé emeletes paloták, az utcán szinte kivétel nélkül idős emberekkel találkozhatunk. A fiatalok elmenekültek a nincstelenség elől, amióta Tordán felszámolták az ipart, édeskevés munka terem még a legdolgosabb embernek is. Pedig valamikor volt gazdasági jelentősége a településnek: a római időkben az itt bányászott mészkőből és alabástromból építették a mai Torda helyén Potaissa városát. A kőbánya közelében egyébként fel is tárták egy római kori település maradványait. A 19–20. században még intenzíven használták a falutól nem messze lévő kőbányát. Innen származott a tordai építkezésekhez szükséges cement, az itt talált kaolint például a batizi edények gyártásánál hasznosították. A mészkő szállítására még iparvasútat építettek Tordáig, amelyet egészen 1999-ig használták is. Persze, rohamosan múltak itt is az évtizedek, évszázadok: rómaiak csak a történelemkönyvben élnek, a kisvasútnak nyoma is alig maradt, és a környéken már csak a Tordai-hasadék áll változatlanul, dacolva az idők változásaival.
Maroknyi magyarság
A falu bejáratát jelző tábla azt is mutatja, hogy itt egy ortodox templom áll. Csak az ortodox építményt jelzik, pedig a településen 500 éves görög-katolikus és 800 éves magyar templom jelzi, milyen volt egykoron a vallási eloszlás. Előbbi templomra még büszkék is kellene legyenek Szind elöljárói, hiszen eltérően más évszázados román templomoktól, ez nem fából, hanem kőből épült. De az ortodox pópának sikerült kijárnia, hogy alig három évtizede épült templomát már a falu bejáratánál jelezzék. Egyébként a román pap nem a legkedveltebb személyiség errefele: az asszonyoktól megköveteli, hogy szoknyában járjanak templomba, erőszakos hittérítése viszolygást vált ki még hívei között is. Az unitárius és a görög-katolikus lelkésszel nem áll szóba, sőt, rossz szemmel nézi azokat is, akik szóba elegyednek velük. Nem véletlen, hogy a viszonylag újonnan megjelent pünkösdista egyháznak egyre több híve van Szinden.
Amikor Szabó László unitárius lelkésszel a templomhoz értünk, a hívők már várták a kicsinyke templomkertben. Nem volt nehéz megszámolni őket: három férfi és kilenc nő vett részt a havonta egyszer, minden hónap utolsó vasárnapján sorra kerülő istentiszteleten. Ami azt jelenti, hogy a hívők majdnem teljes létszámban jelen voltak. Csupán néhányan hiányoztak – többnyire igazoltan. Itt szó szerint érvényesül az ökumenizmus: nem mindenki unitárius, de felekezettől függetlenül a falu egyetlen magyar templomába járnak igét hallgatni. A maroknyi szindi magyarságnak – összességében 25 személy, 70 feletti átlagéletkorral – egyetlen szervezeti kerete maradt: az unitárius egyházközség, amely felekezetközileg ápolja a nemzeti azonosságtudatot a 97 százalékban román többségű faluban. Szind magyar lakossága a reformáció idején tért át az unitárius vallásra és később is megmaradt hite mellett. Az ide házasodottak természetesen más felekezetekből is jöttek, de ma már úrvacsorát is az unitárius templomban vesznek.
A templom oltára az Árpádok korában épült román stílusban, hajója 500 éves, a torony két évszázada áll.
Mementó a hősöknek
A templom udvarában három emlékmű található, mementóként hősi halált halt honvédjainknak: 1944 szeptemberében a tordai csatában a magyar és német hadsereg hetekig feltartóztatta a nagy létszámfölénnyel előretörő szovjet–román hadsereget. A majdnem egy hónapig tartó ellenállásban kétezerötszáz honvéd halt hősi halált, akik közül negyvenhárman Szind határában estek el. Hét honvéd és három német katona holttestét a szindi unitárius templomkertben hantolták el. A visszavonulás során a súlyosabb sebesültek egy része a szindi paplakon maradt. Nem tudni, kinek a parancsára, szovjet katonák húsz sebesült honvédet kihurcoltak az útra, és lánctalpas harckocsikkal taposták agyon őket. Egy 2011-ben felavatott gránitobeliszken a 43 honvéd neve olvasható, mellett faragott–festett fejfa emlékezik az ugyanazon a vidéken elesett német, orosz, ukrán, román és más nemzetiségű katonákra. A harmadik fejfa a templomkertben elhantolt katonáknak állít emléket.
Szind földrajzi fekvése szerfelett előnyös: 5–5 kilométernyire található a Tordai- és a Tordatúri-hasadéktól, illetve a tordai sóbányától. Mindezek arra késztették az egyházközséget, hogy a többszáz éves templomon kívüli egyetlen épületét, a paplakot átalakítsa „alsókategóriás” tömegszálláshellyé. Az egyházközség bérbe adott szántóföldjeiből és legelőiből származó jövedelmet a munkálatok kivitelezésére fordították, a felújítás a befejezéshez közeledik. Már eddig is sok eseménynek adott otthont a paplak: csak az idén két tábort is szervezett Szinden az unitárius óvoda, itt került sor a kolozsvári belvárosi és monostori konfirmandusok felkészítő és csapatépítő táborára, sokgyermekes keresztény családok, kollégisták és egyetemisták táboroztak itt.
Kétségtelen, hogy a maroknyi magyarságot Szinden az unitárius egyház tartja életben. Hogy meddig? Vendéglátóm, Szabó László lelkész optimista: talán eljön az idő, amikor a városiak ide is kiköltöznek, és gyarapítani fogják nemzetünk lélekszámát.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tordai tűzözön
Mélyen egyet kell értenünk Orbán Balázszsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is. Olyannyira, hogy a megszokás közönyével vagy éppen lenézéssel tekintünk nem egy pontjára, amely „ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához”.
Igaz, hogy ezt csaknem százharminc éve vetette papírra a székely író, és hazán még jóval tekintélyesebb és zegzugosabb területet érthetett, mint mi, ám a helyzet nem sokat javult. Annyiban talán azért változott, hogy ma már elég csak Szlovákiáig vagy Romániáig „búcsújárnunk”, ha kevéssé ismert, egzotikus helyeket szeretnénk fölfedezni a magunk szakállára. Méghozzá a régi honismeret szellemében.
Aki Erdély szívében jár, bizonyára nem kerüli el az Aranyos folyó vad völgyét, ellátogat a turisták tízezreit vonzó, nagyszerűen helyreállított Torockóba, elmegy borzongani Verespatakra, netán bekukkant Nagyenyedre, a dél-erdélyi magyar oktatás központjába; és ha szereti a romantikus tájakat, nem hagyja ki a környék egyik legnevezetesebb látnivalóját, a Tordai-hasadékot sem. Annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy elbarangol a sziklaszoros közelében fekvő Szind falucskába. A dimbes-dombos vidéken, Torda város közvetlen szomszédságában fekvő település látszólag nem is kínál sokat az érchegység lélegzetelállító tájain edződött utazóknak. Szelíd és megművelt vidéken, magára hagyatva öregszik és néptelenedik el: az egyik legrégebbi erdélyi magyar helység ma már csupán alig kéttucatnyi unitáriust mondhat magáénak, akiknek az átlagéletkoruk hetven év felett van, és akik alig háromszázaléknyi magyart képeznek a csaknem színromán faluban.
Pedig volna mit nézni, volna mire emlékezni az elfeledett Szindben is. Ott van mindjárt a szántóföldek szélén, a falutól délkeletre fekvő dombtetőn a magyarok temetője, amely mintha a semmiben lebegne míves XIX. századi sírjaival, de még a közelmúltban emelt feketemárvány sírjeleivel is. Meghökkentő, megrázó hely, mi egy őszi délutánon, alkonyat előtt fedeztük föl, amikor kisétáltunk a falu szélére, hogy gyönyörködjünk a környező völgyekben fellobbanó tarlótüzekben. Már alig olvasható feliratú obeliszkeket, gondosan ápolt, vaskerítéssel védett hantokat találtunk szétszórva a mezőn. Orbán Balázs szerint egykor három magyar település ódon temploma állt ezen a helyen, kettőt ebből – s magát a közös istenházát is – elsöpörte a tatárjárás. Csak Szind maradt meg, amelynek sírásói még száz éve is azt mondogatták: a „templom piacán” ásnak gödröt, amikor halottat temettek az elhagyatott dombra.
Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”.
Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.”
A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz.
A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett?
Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. […] A könyvet […] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket.
Magyar Nemzet

"...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben..."
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro

Jókai nyomában Kolozsvártól Torockóig, ki bringával, ki gyalog
Tetszetős honlap várja a május 6-ai Jókai gyalogos és bringatúrák résztvevőinek jelentkezését. A közel 130 éves történelme folyamán már oly sokszor megújulni képes Erdélyi Kárpát-Egyesület kolozsvári szervezetének életébe beköszöntött a digitális korszak. Egyben lassan megdőlni látszik az általános vélekedés, miszerint az EKÉ-be „csak öregek járnak”, még ha igaz is, hogy főleg a nyugdíjasoknak van idejük a temérdek kirándulás akár mindegyikén részt venni – a túrákon egyre gyakrabban találkozni 30-40-esekkel is. A fiatalabbak körében kedveltebbek a buszos, vonatos kirándulások, személyautós „karavántúrák”, a barlanglátogatások, de szerveztek már túrákat kisgyerekesek számára is. A fiatal természetkedvelők kedvenc műfaja a bringatúra – itt tinédzserektől kezdve hatvanasokig mindenféle korosztályt megtalálhatunk. Az EKE mindkét, hagyományosan gyalogos teljesítménytúráján már bringatúra is indul.
Lassan 130 évvel ezelőtt természetszerető kolozsvári magyarok – tanárok, természettudósok, írók, ügyvédek stb. – létrehoztak egy kirándulóegyletet, ez volt az Erdélyrészi Kárpát Egyesület. Így kezdték szervezetten járni az erdőket, hegyeket, barlangokat, felfedezték, kutatták és egyre jobban megszerették vidékünket. Gazdálkodni is jól tudtak, és az erős kirándulóközösséggé kovácsolódott tagsággal sikerült komoly vagyonra is szert tenni: tucatnyi EKE-menedékház állt a túrázók rendelkezésére. A 20. század háborúi, a viszontagságos „térképváltozások” alkalmazkodásra kényszerítették az egész erdélyi magyar társadalommal együtt az EKÉ-t is, amely az új helyzetben sokkal több lett „egyszerű” kirándulóegyesületnél. A második világháború utáni kommunista világban a többi szervezetnek a sorsára jutva gyakorlatilag megszűnt, majd a rendszerváltást követően 1991-ben újjáalapították. A kolozsvári szervezet legfőbb tevékenysége a minden szombaton, minden vasárnap, sokszor hétköznap is szervezett kirándulások, egy időpontban akár több túrát is hirdetnek. Néhány éve pedig elkezdődtek a biciklitúrák is, amelyek sikerrel vonták be a legfiatalabbakat is, egyben fokozottan az egyesületre irányították az ifjabb generációk figyelmét. Idővel nagyot változott a kommunikáció, részletes tájékoztatást nyújtó honlap igazítja el az érdeklődőket.
Egykori KMDSZ-elnökből túraszervező
Branea Róbert évtizedekkel ezelőtt volt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, majd aktív tagja, azzal a munkával ott sokat tanult. Baráti társasággal régóta járja a Vasvári teljesítménytúrát, kerékpárral, később Ambrus Tibor EKE-elnöksége idején (2013–15) többször hívta őt is gyalogtúrázni.
– Így ismertem meg az EKÉ-t. Tetszett nekem, amit csinálnak, a buszos túrákon mindenféle ismeretlen emberek összegyűltek, fiatalok is, és láttam, hogy ez nagy élmény volt nekik. Rájöttem, hogy milyen jó ilyesmit szervezni az embereknek. Genetikailag is szervező alkat vagyok, és nem bírtam, hogy ne csináljak valamit, nem tudok csak passzív tag lenni valahol. Beiratkoztam az egyesületbe, majd 2015-ben volt egy szomorú esemény az életemben, és közvetlenül azután valamit kezdenem kellett magammal. Hát elindultam a Jókai emléktúrára, kerékpárral. Végigjártam az 55 kilométeres útvonalat, biciklivel. Azután Tibi kért, hogy segítsek megszervezni a teljes Vasvári túrát. Akkor tulajdonképpen nagyjából átvettük a szervezést, arculattervezéssel kezdtük, kimentünk a Facebookra, a hatás nem maradt el: duplájára nőtt a résztvevők száma. Utána végigjártam a Kós Károly 50-est, és tudtam, hogy ezt is megszervezzük. 2016-ban Lixandru Roberttel és Venczel Enikővel együtt elkészítettük a túra honlapját, társszervezőként bevontuk a KMDSZ-t, és az így megszervezett Jókai, Vasvári, Kós kerékpáros túrasorozat óriási siker volt – mondta Branea Róbert, aki innen kezdődően már egyre inkább részesévé vált az EKE életének, kezdett a havi közgyűlésekre és heti tanácskozásokra is járni. Így érte a felismerés, hogy a szervezési potenciál nagyon gyenge, és egyre lankad, a 21. századi kommunikációs csatornák kínálta lehetőségek kiaknázására nincs megfelelő képzettség, pedig igen értékes túrákat kínáltak hétről hétre. Akkor ébredt rá, hogy nem hagyhatja elsorvadni a gyalogos teljesítménytúrákat. – Ez akkor szükségszerű is volt, nem viszonyulhattunk hozzá úgy, hogy minket nem érdekelnek a gyalogostúrák, mi csak kerékpározunk – mondta Branea Róbert.
Végigjárta az útvonalakat, adatokat gyűjtött, honlap készült, új térképek, túrakalauz. – Ez hozott is egy csomó stresszt az életünkbe, plusz fáradságot, a saját dolgaink elhanyagolását, de sok örömöt is. Amikor azt mondom, „jól sikerült”, abban benne van az is, hogy egy csomó ember jól érzi magát, és ez nekem örömet szerez. Enikővel a KMDSZ-ben dolgoztunk együtt, számunkra nem probléma ingyen csinálni dolgokat, amelyeket jónak tartunk, szeretünk. Lixandru Robert született önkéntes, a nagyenyedi Inter-Art főtitkára, nagyban neki köszönhetően lettek világszerte ismertek az enyedi művésztáborok. Talán látják bennem az elszántságot, a megszállottságot, és átragad rájuk is. Ezzel együtt úgy gondolom, jövőre bővíteni kell a szervezők táborát, leosztani a feladatokat. A tavalyi túrák sikeréhez hozzájárultak a támogatók, akik első szóra jelentkeztek, a korszerűsített tálalással, kommunikációval hitelessé váltak a túrák. Tavaly év végén néhányan maguktól jelentkeztek azzal, hogy szeretnék támogatni az idei túrákat, középkorú és fiatal üzletemberek, akik közül sokan részt is vesznek a túrákon. Ez a sok pozitív hozzáállás ösztönöz és kötelez. Célunk kialakítani egy állandó jellegű, profi rendezvényt. Hosszú távon pedig nagy öröm lenne, ha létrejöhetne az EKE-iroda néhány alkalmazottal, struktúrával, 1-2 megfelelően képzett fizetett titkárral.
Túraválaszték bográcsgulyással
Az ekekolozsvar.ro honlapon a Teljesítménytúrák menüpontra kattintva tulajdonképpen egy teljesen új weboldalra jutunk. Itt mindenféle információt megtalálunk a május 6-ai Jókai túrákról, egyben jelentkezni lehet a választásaink szerint változó lehetőségeket kínáló űrlapon. Itt lehet bejelölni például, ha valaki szeretne szállást Kolozsváron, szobában olcsón vagy tornatermi matracon ingyen, rendelne-e túrapólót, este Torockón a húsos vagy vegetáriánus gulyást szeretné-e megkóstolni. A legkülönfélébb teherbírású természetkedvelőket várja a Jókai: van 10, de 55 kilométeres túra is.
A Kolozsvár–Szind–Várfalva–Torockó útvonalon négy gyalogtúra közül lehet választani, összesen három különböző kiindulópont létezik, a kolozsvári Bükk, Szind és Várfalva. Mindhárom rajthoz buszos szállítás igényelhető, térítés ellenében. Aki 10 km-t gyalogolna, az Várfalváról indul Torockóig, a 30 km-es túra a szindi rajttól indul Torockóra. Kolozsvártól Szindig tart a 25 km-es túra, onnan igény szerint busszal mehetnek a résztvevők a végállomásra, Torockóra. Kolozsvárról indul az 55 km-es gyalogtúra és a biciklitúra Torockóig. A célállomástól szintén lehet igényelni buszos szállítást Kolozsvárra, Szindre, Várfalvára. Torockón este gulyással vendégelik meg a résztvevőket a szervezők, az adagok kellő tervezése érdekében a gulyásvacsorát is igényelni kell az űrlapon.
A túrák részvételi díja 25-30 lej, nyugdíjasok, egyetemisták, 14 évesnél idősebb diákok számára 10-15 lej, gyerekeknek ingyenes. A buszjegyek ára 5–15 lej között változik, bringatúra esetében 20-30 lej. Három jelentkezési határidő van, az jár a legjobban, aki mielőbb jelentkezik, számukra ugyanis kedvezményeket kínálnak. Az első határidő május 1., vasárnap 22 óra, az eddig benevezők túrakalauzt és igazolólapot kapnak, az 55 km-es gyalogtúrások energiacsomagot (gyümölcsök, nápolyi stb.) is. A következő jelentkezési határidő május 4., 15 óra, majd május 5., 18 óra, de a harmadik határidőre már 50 lejre nő a részvételi díj, és túrakalauzra nem, csak térképre és igazolólapra lehet számítani. A bringatúrásoknak az első két határidőig jár az energiacsomag. Természetesen a rajtnál is lehet jelentkezni másnap, de térkép már csak a készlet függvényében juthat. Túrapólót csak igénylésre készítenek, aki ebben járná végig a túrát, annak április 27-ig kell ezt jeleznie az űrlapon, a későbbi rendeléseket csak a teljesítménytúra után tudják szállítani. A részvételi díjat banki utaláson kívül személyesen is lehet fizetni hétköznap készpénzben a KMDSZ-irodában (9–17 óra, Kolozsvár, Petőfi/Avram Iancu u. 21.) és aSzabadság szerkesztőségében (9–16 óra, Kolozsvár, Jókai/Napoca u. 16.).
Branea Róberttől azt is megtudjuk, hogy 2018-tól egy héttel később lesz a Jókai túra, május 12-én. A szervezés szempontjából nagyon rosszul jön a május elseje körüli szabad hétvége, ugyanakkor a túrák társszervezője, a KMDSZ hagyományosan majáliskor tartja a diáknapokat, logisztikai megfontolásokból hasznosabb egy héttel módosítani az időpontot.
– A közösségszervezésről szólnak a túrák, sok barátság, ismeretség született már. Hagyományőrzés, honismeret, ezek nemcsak üres szavak, mi ebben segítünk – a honlapok, túrakalauz oktató jellegűek, sok információt tartalmaznak. Ez nem verseny, ahol az ember végigmegy, kap egy díjat, és megy a következőre, s azt sem tudja, hol járt. Ez olyan túra, hogy közben lehet nézelődni, és mindenki okosabban, tájékozottabban távozik, mint ahogy érkezett – mondja.
Itt az alkalom végigsétálni Jókai Mór nyomdokain, aki az Egy az Isten című regényének megírását megelőzően tett adatgyűjtő utazást ezen a vidéken. S ha netán valakit rabul ejt majd a csoportos kirándulásnak ez a változata, az ne tegye messze a vándorbotot: július elején lesz a Vasvári kerékpáros teljesítménytúra Körösfő végállomással, majd augusztusban a Kós Károly emléktúrák Sztánára.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)