„Ugye, jöttök még?” – kérdezte a csángó kislány
Csángó-magyar településeken tanító önkéntesek élményei
Ebben az interjúsorozatban olyan vállalkozó kedvű tanárokat, fiatalokat, pályakeresőket szólaltatunk meg, akik úgy döntöttek, hogy elutaznak Moldvába a csángó-magyar települések valamelyikébe, hogy részt vegyenek a csángó gyermekek oktatásában. A csángóoktatás részleteiről számos helyen lehet tájékozódni (ajánljuk az olvasó figyelmébe a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége honlapját: www.csango.ro), ezért az interjúk során nem törekszünk erről egy teljes, egységes képet és sok adatot tartalmazó leírást nyújtani. Célunk elsősorban az, hogy teret engedjünk a különböző személyes tapasztalatok és élmények kifejezésre juttatásának. Az első interjút hétfői lapszámunkban olvashatják, amelyben Botos Erzsébet mesél nagypataki élményeiről. Ezúttal egy beszámolólevélből közlünk: Magyarországról, Hajdúnánásról egy önkéntes csapat járt nemrég három moldvai csángó faluban, ők foglalták össze tapasztalataikat.
„Csángó magyart el ne veszítsd....”
Románia keleti részén, az „üveghegyeken innen, ott, ahol a kurta farkú malac túr”, még Székelyföldön is túl, létezik egy kis híján elfeledett népcsoport, kiknek egy része az Árpád-korban vándorolt oda, mások Dél-Magyarországról menekült husziták, és megint más részük a Rákóczi-szabadságharc és az 1848–as forradalom menekültjei. Soraikat a határőri szolgálat, a nehéz jobbágyszolgáltatások és a nincstelenség elől kivándorló székelyek állandóan gyarapították.
Anyanyelvükről az idők folyamán folyamatosan szoktatták le őket, ezt hivatalos rendeletekkel is sokszor megerősítették. A másfél évszázados erőszakos beolvasztási politika megtörte a moldvai magyarságot: ma a 250 ezer moldvai katolikusból már csak 60 ezren beszélik őseik nyelvét. Magyar iskoláik 1947-55 között működtek, de csángó dialektusukat anyanyelvükkel és a román nyelvvel megtűzdelve ötvözték. A szakirodalom szerint a kutatók többféle elnevezést adtak nekik, elsősorban földrajzi életterük alapján. Az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén, az ún. Szeretterén vagy Mezőségen Bákó (Bacău) városa közelében lakókat (kb. 30 falu) a kutatás, egy részük erős székelyes jellegét megállapítva, „déli csángók”-ként tartja számon.
A magyar nyelvet még ismerő moldvai közösség folyamatosan asszimilálódott, napjainkban pedig ez már sokszor tudatos választás eredménye: a legtöbb családban a szülők a jobb érvényesülési lehetőségek reményében otthon sem anyanyelvükön beszélnek a gyermekekkel, de egyes közösségek magyarságtudata erősödést mutat. Ez köszönhető a szövetségeknek, az oktatást és a megélhetést segítő alapítványoknak, akik állandó és figyelemre méltó – legfőképpen – önkéntes segítőikkel azon munkálkodnak, hogy öntudatukat, hovatartozásukat erősítsék, sorsukat megkönnyítsék, s ha lehetséges segítsék, a sok-sok év során tartó beolvadásukat megállítsák, s – esetleg – visszafordítsák.
Ennek érdekében kelt útra egy csapat városunkból is, hogy az előzetes gyűjtésekből, valamint saját forrásból származó adományaikat – ruhaneműt, tanszereket, tartós élelmiszert, kerékpárokat – 3 moldvai csángó településre (Máriafalva, Magyarfalu, Gajdár) eljuttassa.
Elhatározásukat a Csángó-Magyar Szövetség erősítette, ottlétüket a magyar tanítást végző önkéntesek segítették, akik hely- és emberismeretüket latba vetve szállást biztosítottak számukra helybéli családoknál. Megérkezésükkor Gajdárban meleg vacsorával, szőlőlevélbe töltött csángó galuskával várták őket. Még aznap este egy helyi családnál „biotakarmányon hizlalt disznyót” vásároltak, melyet másnap a csapat egy része feldolgozott a saját és a falubeli emberek élelmezése céljából.
A csapat másik fele a Gajdártól nem messze fekvő Magyarfaluba látogatott, ahol előző évben voltak hasonló elhatározásból. A helybeliek nagy szeretettel várták őket, hálás szívvel köszönték meg a nánásiak ajándékait. Visszatérve bázishelyükre, az Aranyszalma néptáncegyüttes egy része csatlakozott hozzájuk, s az este közös programmal folytatódott. A gajdári és a nánási gyerekek kedvenc játékaikra és dalaikra tanították egymást az ottani iskola udvarán.
Harmadnap Máriafalvára, a Gajdártól – légvonalban – 4 km-re lévő falucskába szekerezett a csapat a nánási gyerekekkel együtt. Innen a gyerekek télben-hóban gyalog teszik meg az utat nap mint nap, mivel Gajdárra járnak iskolába. A festői szépségű erdők-hegyek övezte falu lakói, az alpolgármester és a Csángó Szövetség megbízottja is tárt karokkal fogadta őket, ahol a csapat disznótoros ebédet főzött-sütött, közben egy játszóteret is felépített a gyerekek óriási örömére.
Ottlétük utolsó napján Gajdárban is felépítették az itthonról szállított alapanyagból készült játszóteret, amelyet a gyerekek hatalmas lelkesedéssel vettek birtokukba.
Viseletüket, dialektusukat, népdalaikat az ott élő önkéntes tanító (aki a tanítási időszakban naponta foglalkozik velük, tanítja őket anyanyelvükre a mesék, versek, hagyományaik, történelmük megismerése által) kezdeményezésére mutatták be a nánásiaknak.
A csapat ott-tartózkodásáról szólt ez a beszámoló, hazatérésük után a szívekben hagyott érzések ellentmondásosak voltak – szívszorítóan felemelőek, örömtelien szomorkásak. Mosolyt vittek magukkal, de vajon ebből maradt-e ott is? A gyerekek, akik még soha nem ültek hintán, biciklin, akiknek nem volt saját iskolatáskájuk, tolltartójuk, labdájuk, vajon mennyi ideig lesznek képesek megőrizni ezt az emléket, amelyet a nánási csapat tagjai soha nem felejtenek el. A gyönyörű csángó kislány szavaival azonban megerősítést nyert a nánásiak ottléte: „Ugye, jöttök még?”
Útjuk és céljuk természetesen nem valósulhatott volna meg a számos, segítő szándékú felajánló – intézmények, cégek, vállalkozók, magánemberek – nélkül.
Fekete Andrea
Szabadság (Kolozsvár)