Felépül a Magyar Nyelv Múzeuma a nyelvújító Kazinczy Ferenc szülőhelyén, a Sátoraljaújhelyhez tartozó Széphalomban. A tervezett épületegyüttes három részből fog állni: az egyik állandó kiállításoknak ad helyet, a második nagy egység az időszakos tárlatok otthona lesz, a könyvháznak megint külön helyiséget szánnak. A parkban lesz más látványosság is, kialakítják a halhatatlanok csarnokát azok szobraival, akik ezen a területen maradandó értéket alkottak. Sőt, lesz egy nyelvcsaládfa-liget is, amely bemutatja a magyar és rokon nyelvek kapcsolatát, történetét. – Vannak, akik máris tiltakoznak a megépítendő múzeum ellen, pontosabban annak „szentségtörő” építészeti formáját kifogásolják. /Lokodi Imre: Legyen Nyelvmúzeum? – máris tiltakoznak. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 19./

A magyarellenességéről ismert szlovák politikus, Ján Slota monumentális kettős kereszteket akar telepíteni a szlovák―magyar határ nyomvonalán, hogy elriassza ,,a magyarok Szlovákia fölött köröző hülye turulmadarait”. A Robert Fico kormányához tartozó Szlovák Nemzeti Párt (SNS) elnöke Szlovákia keleti csücskében, a magyarországi Széphalomtól kőhajításnyira fekvő Csörgőn január 8-án már fel is avatta és felszenteltette a szlovák állami jelképként használt, az állam címerében és zászlajában is szereplő kettős kereszt monumentális mását. A korábbi, fából készült, de időközben elkorhadt kereszt helyére ősszel egy tízméteres vasbeton keresztet állítottak. A nemzeti párt vezetői az ünnepségen jelezték: a Szlovákia integritását kifejezni hivatott jelképeket országszerte, így az államhatár mentén is telepíteni fogják, a következő valószínűleg Révkomáromban fog állni. /Turulriogatás Szlovákiában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 10./

Civil szervezetek művelődési szakemberei, tanárok és diákok vettek részt az EMKE /Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület/ Partiumi alelnöksége, valamint a nyíregyháziak által „Nyelvében él a nemzet” címmel szervezett április végi Kazinczy-megemlékezésen. A 40 fős csoport, melynek 16 tagja Szatmár megyét képviselte, a magyar nyelvújítás nagy alakjának, Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmából látogatott el a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumba. Emellett Széphalomra, a tavaly megnyílt Magyar Nyelv Múzeumába is ellátogattak, s együtt ismerkedtek meg Kazinczy Ferenc életével és tevékenységével. /Kazinczyra emlékeztek. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 5./

Huszonkilenc ország 730 magyar nemzetiségű fiatalja vendégeskedik Budapesten július 5. és 14. között, az immár 14. alkalommal megrendezendő határon túli magyar fiatalok találkozóján. Az idei évben Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulójára emlékezve különböző tematikus programok segítségével dolgozzák fel a költő életét és munkásságát. A Budapestre érkezők végiglátogatják életpályájának jelentős állomásait, Sátoraljaújhelyet, Széphalmot, Debrecent és Kassát. A kulturális programok mellett a szórakozás is fontos szerepet kap. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: Erdélyi vendégeket is vár a magyar főváros. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 30./

Július 2-4-e között tartják meg Nagyváradon a VI. Partiumi Írótábort. Az idén különös figyelmet szentelnek a költő, író, nyelvújító Kazinczy Ferenc emlékének, születésének 250. évfordulójára alkalmából. Magyarországról és a Felvidékről is érkeznek meghívottak. Az ünnepi megnyitó július 2-án lesz a váradvelencei Góbé csárdában. Köszöntőt mond Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke, majd Kazinczy Ferenc életútjáról, munkásságáról tart előadást Bíró Ferenc irodalomtörténész és Kupán Árpád helytörténész. A Vámbéry Antológia 2009 című kiadványt Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának főtitkára mutatja be. Ezután Nemzet, anyanyelv, kultúra címmel Pomogáts Béla irodalomtörténész értekezik. Július 3-án elzarándokolnak Kazinczy szülőhelyére, Érsemjénbe. Ünnepi beszédet mond: Mezey Katalin költő, a Tokaji Írótábor kuratórumi elnöke, L. Simon László költő, a Magyar Írószövetség titkára, Székelyhidi Ágoston író, politikus és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő. Este a nagyváradi Góbé csárdában Halász János országgyűlési képviselő, Debrecen alpolgármestere méltatja Székelyhidi Ágoston Értékek és esélyek című könyvét, majd a nagyváradi Szigligeti Társulat színművészeinek Tövisek és virágok című pódiumműsorát tekinthetik meg az érdeklődők. Végezetül a pénteki irodalmi esten a budapesti Magyar Napló friss számait mutatja be Oláh János főszerkesztő. Július 4-én Széphalom és a Kazinczy-kultusz címmel Fehér József, a Magyar Nyelv Múzeumának igazgatója tart előadást. Ezután a Várad folyóirattal ismerteti meg a közönséget Szűcs László főszerkesztő. Lipcsey Ildikó és Dukrét Géza könyveivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők. /Holnap nyit a Partiumi Írótábor. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 1./ 22/ A vasfüggöny leomlásának 20. évfordulóján adták át június 27-én, Gödöllőn a Magyar Szabadság Díjat, amit idén Tempfli József nagyváradi megyés püspök és Rózsás János Gulágot megjárt író vehetett át. Rózsás János 1944-ben került ki leventeként a szovjet frontra, ahol azonnal hadifogságba esett, majd tíz év kényszermunkára és örökös száműzetésre ítélték. A málenkij robot idején jó barátságba került Alekszandr Szolzsenyicinnel, aki a Gulág szigetcsoport című művében meg is emlékezett róla. Miután visszatérhetett Magyarországra, megírta visszaemlékezéseit, ami csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Művei közül kiemelkedő a Gulag lexikon, ami segít e történelmileg fehér folt felszámolásában. Tempfli József nagyváradi megyés püspök az elmúlt két évtizedben papi tevékenysége mellett visszaszerzett több egykori egyházi tulajdont, többek között a püspöki palotát és több kórházat. /Magyar Szabadságért díjak. Tempfli József és Rózsás János a díjazott. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 1./

„A népmesék legkisebb királyfia” – Szobor a tizenötödik véranúnak Érsemjénben
Kazinczy Lajos 1820-ban született Széphalmon (Magyarország), a költő és nyelvújító Kazinczy Ferenc legkisebb gyermekeként. A tizenhárom kivégzett tábornok, illetve Ormai Norbert honvédezredes mellett a magyar szabadságharc tizenötödik aradi vértanújaként tartják számon. Vasárnap a déli órákban emlékművet állítottak tiszteletére a Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd, Csiha Kálmán Emlékmúzeum udvarán. Kazinczy Lajost, mint lázadó ezredest huszonkilenc éves korában, azaz 1849. október 13-án teljes vagyonának elkobzására és golyó általi halálra ítélte a hadbíróság. Az ítéletet az aradi várkapu előtti sáncban hajtották végre október 25-én. Semjéni születésű édesapjára való tekintettel a helyiek a maguk mártírjuknak tekintik. A helyi önkormányzat, valamint a Székesfehérvári (Magyarország) Krajcáros Alapítvány kezdeményezte, hogy a szabadságharc semjéni gyökerekkel rendelkező mártírjának, Kazinczy Lajos honvédezredesnek szobrot állítsanak kivégzésének 161-ik évfordulóján. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Székesfehérvár és Érsemjén összefogása emlékműállításra
Bihar megye – A Krajczáros Alapítvány által ajándékozott domborművet lepleztek le vasárnap délben Érsemjénben, a Kazinczy–Fráter–Csiha Emlékház udvarán, ezzel állítva emléket 15. aradi vértanúnak, Kazinczy Lajosnak.
Az Érsemjénben született nyelvújító Kazinczy Ferenc és felesége, Török Sophie legkisebb gyermeke 1820 október 20–án született Széphalmon. A forradalmi honvédhadseregbe 1848 tavaszán jelentkezett. A világosi fegyverletételt követően 1849 augusztus 24–én a megmaradt erdélyi hadsereg hadtestparancsnokaként tette le a fegyvert Zsibónál az orosz Grotenhjelm tábornok előtt. A 13 tábornok október 6.–i kivégzésekor még zajlott pere, október 25–én hajtották végre rajta a golyó általi halálos ítéletet az aradi várárokban.
Egy tölgyfából
Az ünnepség a nagykátai és székesfehérvári huszárok bevonulásával, és a Himnusz éneklésével kezdődött. Balazsi József polgármester köszöntő beszédében örömét fejezte ki, hogy az 1848–49–es szabadságharcra történő emlékezést – a szoboravatás okán – össze tudták kötni az éppen aktuális nemzeti ünneppel, az 1956–os forradalom évfordulójával. A domborművet Érsemjén a székesfehérvári Krajczáros Alapítványtól kapta, melynek képviseletében dr.Börcsök Rudolf ny.ezredes elmondta: alapítványuk 1993 óta foglalkozik háborús emlékhelyek megjelölésével, háborús hősök emlékének ápolásával. A Kazinczy Lajos emlékművet – melyet egy darab tölgyfából faragott ki Tóth Lajos, az alapítvány soltvadkerti önkéntese – eredetileg Zsibóra szánták, de ott nem mutatkozott rá fogadókészség.
A legkisebb fiú
Az emlékművet Balazsi József, és a Krajczáros elnöke, Németh István ezredes leplezte le, majd Borsi Imre Lóránt helyi tisztelendő, illetve a magyarországi delegáció tagjaként érkezett Jákob János tábori lelkész áldotta meg. A rusztikusan megfaragott dombormű mintegy a népmesékből ismert legkisebb fiúként ábrázolja Kazinczy Lajost, mondta Kedves Gyula ezredes. A budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának főigazgató–helyettese élvezetes előadásában kifejtette: amit a magyar társadalom megújításában Kazinczy Ferenc „csak” a nyelvújítás által tudott elérni, azt a munkát vitte tovább legkisebb gyermeke, Kazinczy Lajos, attól sem megrettenve, ha a célért fegyvert kellett fognia, sőt, életét is áldoznia. Bár 1849 október 6.–a (és 25.–e – a szerz.megj.) gyásznap a magyar történelemben, utána egy olyan „néma ellenállás” indult, mely az 1867–es kiegyezésben jórészt kiteljesítette a korábbi vágyakat, és ez tartott is 1918–ig, részletezte Kedves Gyula.
Deák Ferenc Váradra
A Krajczáros Alapítvány emlékműve a nagyváradi Pro Liberta Egyesület közvetítésével került Érsemjénbe. Utóbbi elnöke, Sárközi Sándor beszédében reményét fejezte ki, hogy a Krajczáros támogatásával egy Deák Ferenc–szobor kerülhet majd Nagyváradra. A „haza bölcsére” azért lenne szükség mert – mint fogalmazott – „forradalmáraink vannak, de bölcsesség híjjával találtatnak”. A későbbiekben Kocsár István korabeli katonadalokat énekelt, Szabó Imre és Sütő Szabolcs szavalt, majd a Kazinczy Ferenc Általános Iskola diákjainak zenés–verses összeállítását, és az Ezüstperje néptánccsoport előadását láttuk. Utóbbiak dramatizálva adták elő a korabeli eseményeket tánccal (kalotaszegi legényessel és ördöngősfüzesi ritka magyarral) fűszerezve. A koszorúzást követően a vendégek meglátogathatták az emlékházat, majd ebéddel várták őket a házigazdák. erdon.ro

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Sok lelkes kutatónak ad(ott) munkát Kazinczy „Erdély-járása”
Szabó Ágnes tartott előadást az Erdélyi levelek kapcsán az EME-nél „Három hónapi távollétem után tegnap előtt jöttem haza Erdélyből. Szebb három hónapot, ha ide nem számlálom a' mit a' Szerelem ada, soha nem éltem" – írta Kazinczy Ferenc író, költő, miután 1816 szeptemberében megérkezett Széphalomra. A viszonylag rövid, de fölöttébb tartalmas időszak eseményeinek megörökítésével 1831-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan foglalkozott a szerző, formálgatta, sok esetben újra is írta a leveleket.
A fenti idézet is bizonyítja, hogy a nyelvújítás vezéralakja élete egyik legjelentősebb periódusaként tekintett az Erdélyben töltött hetekre, amelyek során meglátogatta itteni barátait – köztük a Gyulai családot és Döbrentei Gábort –, az erdélyi arisztokratákat, valamint Erdély nagyobb városait, nevezetességeit. Érthető tehát, és valahol örvendetes is, hogy az utókor élénken érdeklődik Kazinczy írásművészetének ezen vonatkozásai iránt, amelyek az életmű más részeivel is párbeszédet folytatnak. Ebbe a gazdag, szerteágazó anyagba nyújtott betekintést a kolozsváriak számára Szabó Ágnes irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem tanára, Kazinczy Erdélyi levelek című könyve kritikai kiadásának sajtó alá rendezője hétfőn délután, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának idei első rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár)

Kis akadémiatörténeti szemle
Kutakodásaim közben figyeltem fel arra, amiről általánosságban már eddig is volt tudomásom: „mi”, erdélyi-partiumi-bánsági magyarok lélekszámunknál sokkal nagyobb arányban vettünk részt a közel két évszázada alapított Magyar Tudós Társaság, illetve utódja, a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységében.  Szilágyi Aladár  írása.
Végigböngésztem, kijegyeztem és összegeztem az intézmény alapítása óta eltelt 185 év tagsági lajstromának Erdélyre, Partiumra és Bánságra vonatkozó adatait.
Az 1830 óta működő Akadémia ez idő alatt befogadott közel kétezres tagságának 16 százaléka, azaz 320 fő a „mi” hozzájárulásunk.
S ha mindezt összevetjük azzal a történelmi ténnyel, melynek következményei voltaképpen felmérhetetlenek, hogy Trianon óta – az utóbbi években kültagként kooptált néhány emberünk kivételével – romániai magyar tudós nem válhatott az MTA tagjává, ez a 16 százalék még inkább felértékelődik. – Bár annak nincs értelme, hogy azon töprengjünk: mi lett volna, ha nem következik be számunkra az intézmény történetének felét kitevő, sok évtizedes kiesés? Hány tagot tudtunk volna „szállítani” az Akadémiának?
Megyénkénti tudósmustra
Úgy vélem, nem érdektelen lebontva felmutatni hozzájárulásunkat az MTA tagságához: a tudósmustra élén Kolozs megye áll, 66 akadémikussal, a második Bihar, 43 taggal, a harmadik Maros 27 taggal. Meglepő módon két, mára elszórványosodott megye következik: Arad és Temes 24-24 taggal – mindennél beszédesebb jeleként annak, hogy Trianonig mekkora szellemi potenciált jelentett ez a két megyényi régió. Nyomukban a két székely megye halad: Kovászna 22, Hargita 20 akadémikussal. Szatmár 18, Máramaros és Fehér megye 16-16 taggal dicsekedhet. Utóbbival kapcsolatban fontosnak vélem megjegyezni, hogy Enyed városában a megyei 16-ból 10 akadémikusunk született. A hajdani szász megyék közül Brassó 11, Szeben 10 akadémikust adott, a Szilágyság 8-at. Már a Tudós Társaság megalapításakor szórványvidéknek számító megyék közül Krassó-Szörény 6-ot, Hunyad 5-öt, Beszterce-Naszód 4-et.
Érmelléki seregszemle
Bocsánatos lokálpatrióta buzgalommal Biharország szülötteinek nagytudományú társaságából vázolom fel néhányuknak az akadémiai pályáját. Érdekes módon a Magyar Tudós Társaság működésének első évtizedeiben legtöbben nem Nagyváradról, hanem az Ér mellékének falvaiból kerültek ki. Kivel is kezdhetnénk mással a bihariak seregszemléjét, mint Kazinczy Ferenccel (Érsemjén, 1759 – Széphalom, 1831), a nyelvújítás, a reformkor előtti évtizedek irodalmi vezéralakjával, aki egyik alapítója volt az 1830-ban létrejött Magyar Tudós Társaságnak? Furcsán, mondhatni tragikusan alakult az érmelléki Csokaly szülöttének, Fényes Eleknek (1807– 1876), a közgazdasági statisztika első jeles művelőjének az akadémiai pályafutása: 1837-ben levelező taggá, 1858-ban rendes taggá választották, 1867-ben, éppen a kiegyezés évében visszaminősítették. Magyarán: megfosztották akadémiai tagságától az ellenzéki-konzervatív Pesti Hirnökbe írt cikkei miatt. Ugyancsak Érmellék fia a kevésbé közismert Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804–Debrecen, 1847) tanár, orvos, minerológus, a „villanydelejességről” írt első magyar monográfia szerzője. Akár nagy földije, Kazinczy, Csécsi Nagy se tevékenykedhetett sokáig a Tudós Társaság berkeiben, hiszen az előbbi egyetlen esztendővel, utóbbi hárommal élte túl a felvételét. Immár a negyedik érmelléki származék, Kuthy Lajos (Érmihályfalva, 1813–Nagyvárad, 1864) regény- és drámaírót a Társaság ugyancsak 1843-ban választotta levelező tagjává. Korának egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb szerzője volt. Pozsonyban részt vett a Lovassy László vezette ifjúsági mozgalomban, emiatt öt hónapra bebörtönözték. Egyes feltételezések szerint a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. Bár a szabadságharc idején Batthyány Lajos, majd Szemere Bertalan mellett töltött be fontos hivatalt, később a Bach-korszak idején megyei főbiztosi tisztséget vállalt, emiatt hívei, barátai elfordultak tőle. Olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után tíz évig szünetelő Tudományos Akadémia első ülésén senki nem volt hajlandó melléje ülni…
Nagyszalonta, Nagyvárad
A már említett, 1858. december 15-én megtartott, újra indító nagygyűlésen Bihar újabb szülöttével gyarapodott az Akadémia tagsága: Nagyszalonta fiát, Arany Jánost előbb levelező, majd ugyanazon a napon rendes taggá választották. Hét év múltán az intézmény titkára, 1870-től a főtitkára lett. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de a testület csak harmadik kérésére, 1879-ben fogadta el lemondását. Miután titkári fizetését nem volt hajlandó felvenni, felkérték, hogy legalább az Akadémia palotájában elfoglalt lakását tartsa meg. Egyébként költőnk Nagyszalontán született fia, Arany László 1872-től levelező tagként gyarapította az Aladémia közösségét. A hajdúváros „rovásán” még két akadémikus szerepel: Balogh Ernő orvos, egyetemi tanár (1890–1964), valamint Zilahy Lajos író (1891– 1974)
Nagyvárad a tudományok minden terén folyamatosan „küldte” fiait az Akadémiára. Íme több ismert név mellett néhány alig ismert a 27 Váradon született akadémikusból: Nagybányai Perger János (1791– 1838) jogtudós, történész. A Magyar Tudós Társaság megbízásából fogott hozzá egy jogtudományi műszótár összeállításához, de korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Flór Ferenc (1809– 1871) orvos, honvéd alezredes, az 1848–49-es szabadságharcban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője. Elsők között vezette be a kloroform használatát. Szigligeti Ede, eredetileg: Szathmáry József (1814–1878) drámaíró, rendező, a nagyváradi magyar színház névadója.
Csengery Antal (1822– 1880) Jogtudós, politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke.
Tisza Kálmán (1830– 1902) közgazdász, politikus, miniszterelnök. Előbb a deáki kiegyezést ellenző Határozati Párt elnöke, az úgynevezett bihari program egyik kezdeményezője, majd 1875-től a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrehozta a Szabadelvű Pártot, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül.
Munkácsi Bernát (1860– 1937) nyelvész, finnugrista, turkológus, néprajztudós. Első szibériai expedíciója 1885-ben az udmurtokhoz, a második, 1888-ban a vogulokhoz vezetett. Hatalmas anyagot gyűjtött. 1890-ben az MTA levelező, 1910-ben rendes tagjává választotta. Annak ellenére, hogy a Finnugor Társaság külső tagja, illetve a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke volt, zsidó származása miatt élete végéig nem kapott egyetemi tanári állást.
Kortársaink
Végezetül hadd villantsuk fel három olyan váradi tudós alakját, akik kortársaink voltak: Heller László (1907– 1980) gépészmérnök, feltaláló. 1931-ben Zürichben szerzett oklevelet. Az 1940-es években dolgozta ki az erőművek hűtővizének vízveszteség nélkül, levegővel történő száraz hűtésére a Heller-System néven világszerte ismertté vált eljárást. Úttörő munkát végzett az entrópia addig inkább fizikai jellegű fogalmának a technikai gyakorlatba történő bevezetése terén, és javaslatokat dolgozott ki az atomerőművek körfolyamataira. További, az egész világ technikai fejlődésére ható kezdeményezései közül említésre méltó: a gázturbina mint ipari hőforrás; a nukleáris és fosszilis energia kombinált felhasználása.
Benda Kálmán (1913– 1994) történész, levéltáros. Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is. Politikai okokból sokáig mellőzték, csupán 1990-ben válhatott az Akadémia levelező, 1991-ben rendes tagjává.
Straub Ferenc Brunó (1914–1996) biokémikus, Magyarország államfője. Kutatói tevékenysége főleg az enzimek, az izomműködés, a fehérjeszintézis és a sejtlégzés területére összpontosult. A Szegedi Biológiai Központ főigazgatója volt, az Akadémia alelnöke. 1985-ben párton kívüliként bekerült a parlamentbe, 1988. június 29-én Németh Károly utódaként megválasztották a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa utolsó elnökévé. 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – elnöki tisztsége megszűnésével – visszavonult a közszerepléstől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Marosvásárhelyi középiskolások a trianoni tragédia szabadtéri templomában, a Magyar Kálvárián
"Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?…"
(Márai Sándor: Halotti beszéd)
Magyar diákok és tanárok XVII. találkozóján vettünk részt a Magyar Kálvárián, Sátoraljaújhelyen, a Rákóczi Szövetség által szervezett táborban, 2016. július 4–10 . között.
Idén a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium diákjai mellett bekapcsolódhattak a Szász Albert Sportlíceum, a Ion Vlasiu Technológiai Líceum, a Művészeti Líceum és az Elektromaros Technológiai Líceum diákjai is (összesen 25 tanuló) Csorba Árpád István, az Erdélyi Rákóczi Szövetség elnöke csapatszervező munkájának köszönhetően.
Az ünnepélyes megnyitón a Kárpát-medence magyarlakta területeiről 450 diák és tanár énekelte együtt a magyar és székely himnuszt. Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke, Szócska A. Ábel apostoli kormányzó köszöntötte a táborozókat.
Elmentünk, hogy erőt merítsünk, hogy visszapillantsunk történelmi és kulturális örökségünkre. Nem McDonal d’s-os, amerikanizálódó táborban vettünk részt, hanem, köszönet a szervezőknek, Szajkó Gábornak, a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi elnökének és Pálinkás Barnabásnak, a Rákóczi Szövetség főmunkatársának, ellátogathattunk az Árpád-kori füzéri várba, ahol Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárral találkoztunk, aki megfogalmazta, hogy egy nemzetet két dolog tud megtartani: az összefogás és a kereszténység. Kassa, Borsi, Dobóruszka, Nagyszelmenc, Nagykapos, Széphalom, Sárospatak kirándulásaink állomáshelyei.
Kassán a 250.000 lakosból már csak 2,8% magyar. Nagyszelmencen kettévágott székely kapu emlékeztet a szétszakítottságra, ugyanakkor az összetartozásra. (Nem mAradhatunk közömbösek.) Köszönjük, hogy ellátogathattunk a Magyar Nyelv Múzeumába, a Kazinczy-múzeumba, a Rodostói Házba. Értékes, gondolatébresztő előadásokat tartott Raffai Ernő történész, Takaró Mihály irodalomtörténész, Balázs Géza nyelvész, Zubánics László történész. Elmély ítette a látottakat és hallottakat a Credo együttes koncertje, valamint a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Zoltán újratemetve című előadása. Táncházat biztosított a Boróka táncegyüttes. Ez a gazdagság és sokszínűség jellemezte a tábort, valamint annak felismerése, hogy "az igazságot ki kell mondani, le kell írni, és önmagától működni kezd" (Takaró Mihály).
A Magyar Kálvária stációi annak megerősítését jelentik számunkra, hogy Csonka- Magyarország nem feledkezik meg elszakított városairól, elszakított százezreiről: "Voltam hirdetője elmúlt ragyogásnak...,/ Vagyok siratója bús fekete gyásznak...,/ Leszek harangszava a Feltámadásnak!" Hirdeti a Kálvária bejárati boltozatán a csonka-sátoraljaújhelyi tábla.
Megható mozzanatként ki kell emelnünk a fáklyás vonulást a trianoni határhoz, és még egyszer köszönjük Szajkó Gábor, Pálinkás Barnabás táborszervezők lelkes, áldozatos munkáját!
Fábián Olga
Népújság (Marosvásárhely)

Előadás: A Vizsolyi Biblia nyomában
Csütörtök délután a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban havi találkozójukat tartották a premontrei öregdiákok. Dukrét Géza, a PBMET elnöke tartott vetített képes előadást.
Az egybegyűlteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a születés-, illetve névnapjukat ünneplőket, valamint Miklós Mihály felolvasott két Mécs László-költeményt.
Az e havi találkozó meghívottja Dukrét Géza ny. tanár, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke volt, aki A Vizsolyi Biblia nyomában címmel tartott tartott vetített képes előadást. (A beszámoló annak idején megjelent a Bihari Napló 2017. augusztus 10-11-i számaiban).
Többek közt elhangzott: a PBMET egy 18 tagú csapata a nyár folyamán kiránduláson vett részt a reformáció 500. éves évfordulója alkalmából. (A kirándulók közt volt a Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője, Pásztai Ottó és felesége, Katalin is). Miközben a reformáció kezdetei és a Biblia nyomában jártak, rengeteget tanultak. A rendkívüli látványok hatására elfáradva, de feltöltődve indultak a kirándulás végén hazafele annak tudatában, hogy a szerzett hatalmas mennyiségű információ feldolgozásához hosszú idő szükséges.
Az útvonal
Első útjuk Debrecenbe vezetett, a „kálvinista Rómába” vagy „magyar Genfbe”, ahol meglátogatták a református nagytemplomot, a Magyarországi Református Egyház jelképét. Innen átmentek a templom mögött levő Református Kollégiumba, mely 1538 óta áll a mostani helyén, és falai közt a kezdetektől fogva a legalacsonyabb foktól, az óvodától, a legmagasabb szintig, az egyetemig folyt az oktatói és a nevelő munka.
Az egyházművészeti kiállítás megtekintése után a kirándulás következő állomása Sárospatak volt, ahol már várta az érkezőket dr. Kiss Endre József ny. lelkipásztor, a Református Kollégium könyvtárának volt igazgatója. A programban a Rákóczi-vár, a magyarországi késő reneszánsz építészet legértékesebb alkotása, a város legjelentősebb műemléke, a Református Kollégium és a Fejedelmi Könyvtár megtekintése szerepelt. Sátoraljaújhelyen a Kazinczy-múzeumnál annak nyugalmazott igazgatója, dr. Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, a PBMET tagja fogadta a váradi csapatot. Ezután következett a szlovákiai Borsi, ahol II. Rákóczi Ferenc született, majd Széphalom.
Az utolsó állomás Vizsoly, a Református Betlehem volt, ahol Kovács Zsolt Levente lelkipásztor volt a házigazda. Természetesen nem hagyhatták ki Vizsoly 16. századi nyomdáját, Mantskovit Bálint Nyomtatástörténeti Múzeumát. Hogy minél hitelesebb legyen, a váradiak közül beöltöztették nyomdaruhába Voiticsek Árpádot – aki maga is nyomdász-, és kipróbálták a nyomdát, kinyomtatva egy ívet. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro