Könyvbemutató négy alkotással Marosszentgyörgyön
Négy alkotást mutattak be a marosszentgyörgyi római katolikus plébánia tanácstermében. A találkozón Kedei Zoltán: Megtépázott álmodozás – rajzok és vallomások, Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng – karcolatok, novellák, Szélrózsa kankalin – mondatok az életemről, és Székely Szabó Zoltán: Végtelen farsang...és egyéb politikai szatírák (1989–2014) című, újonnan megjelent könyveit mutatták be, a szerzők közreműködésével.
A különleges csütörtöki könyvbemutatót az est házigazdájaként Baricz Lajos plébános-költő nyitotta meg, üdvözölve a megjelent közönséget és a szerzőket, majd közös éneklésre és imádságra került sor. „Ilyen este még nem volt. Zsúfolódik a műveltség Marosszentgyörgyön” – mondta a plébános, utalva arra, hogy a délután folyamán a kultúrotthonban került sor Szilágyi Csíki Andrea marosszentgyörgyi tanárnő Rímes, hímes gondolatok című gyermekverses kötetének bemutatására. Ezt követően a házigazda ismertette Kedei Zoltán festőművész-író életrajzát.
Élményből születő munkák
A 85. születésnapját nemsokára ünneplő festőművész a tanácsterem falait díszítő kollázsait és a könyvében megjelent írásait mutatta be az érdeklődő közönségnek. Minden alkotásnak, legyen az festett vagy írott, története van. „Minden képzőművészeti munka élményből születik” – fejtette ki Kedei Zoltán. Bölöni Domokos Lélegző gyöngyszemek című írását Szántó Edit olvasta fel. „Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezében az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására” – hangzott el a felolvasásban.
Egy „taxínész” vallomásai
Az est következő mozzanataként Székely Szabó Zoltán színész, újságíró, író, humorista ismertette életpályáját igen egyedi módon, teletűzdelve azt érdekes történetekkel, viccekkel, írásaiból idézett humoros szövegekkel. Székely Szabó Zoltán a mezőségi Rücsön született 1949. augusztus 26-án. Gyermekkorának emlékei azonban a nyárádmenti Szentgericéhez fűzik, ahol a szülei pedagógusok voltak. 1976-ban diplomázott a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, majd 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt. 1986-ban Bécsbe távozott, és a közelmúltig ott élt, mint találóan mondja mesterségéről: „taxínészként”. Megélhetését a taxizásból biztosította, de egy pillanatra sem mondott le hivatásáról: erdélyi és anyaországi előadókat, néha egész társulatokat hívott meg, fogadott és látott el néhány lelkes társával, szervezett számukra előadásokat a bécsi magyarok szórakoztatására. Közben szorgosan írta könyveit.
„Szerencsés évem volt”
Bölöni Domokos író, újságíró, szerkesztő szerencsésnek nevezte az elmúlóban levő 2014-es évet, hiszen két könyve is napvilágot látott. A két új könyv karcolatokat, elbeszéléseket, jegyzeteket, riportokat tartalmaz. Bölöni Domokos egyik olyan köztetszést arató írását olvasta fel, amely valamilyen okból kifolyólag nem került be a két nyomdafestékszagú könyvébe:„Bindász rontja a tempert!”
Az eseményt Vass Lajos citerajátéka és a Szent György-kórus éneke tette hangulatosabbá. Záróakkordként szeretetvendégségre került sor, a közönség tagjai a frissen vásárolt könyveket dedikáltatták a szerzőkkel.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Falu a végeken – Rava
Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes.
Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték
Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól "itt rekedtek".
– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette. Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem indult volna – mondják.
Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az Isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák.
– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják.
A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól "szereznek be" ezt-azt.
– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár.
– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják. Amúgy "nincs gond velük". Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik. Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá.
– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz.
Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak.
– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk…
Állandó lelkész nélkül a falu
Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan.
– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester.
Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja.
– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna.
Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna "nagyon ügyes" volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment.
Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert "elvette a földjüket", azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet "valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra". Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert "a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott". Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész.
Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét
Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a "falu mond" a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne "elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét". Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel.
Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót, hogy lássa el a "falufelelősi" feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto- rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak.
Szép álom az "otthon maradás"
Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: "Bukurestben katonatiszt" – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni.
Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, "ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom". Hogy mikor kapott igazán kedvet?
Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy "a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom". Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt.
– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom.
– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet "megetetjük" a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők.
Szóba kerül az uniós támogatási rendszer.
– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá.
– Tervek, jövő? – kérdem.
– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Húsvéti határkerülés a Nyárádmentén
A húsvéti határkerülés középkori, egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép-Európának és egyben a magyarságnak,amely korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek még a kereszténység előtti korba nyúlnak agyökerei.
A nyárádmenti határkerülés tehát régmúlt idők egymásra tevődött emlékeit őrzi, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. Amikor 1969-ben mint riportúton járó, érdeklődő egyetemi hallgatónak Bedében Magyari Ferencék és Vadasdon Máthé Józsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam, csak érdekesnek, különösnek találtam. Elhatároztam, hogy további "riporteri" búvárkodásba kezdek a szomszédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Vadasdra szorítkoztak, de hamarosan kiderült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint szinte az egész Nyárádmentén és a szomszédos Kis- Küküllő vidékének több falujában is élt ez a szokás. Akkor a következő nyárádmenti falvakban kérdezősködtem: Andrásfalva, Bede, Jobbágyfalva, Nagyadorján, Nyárádgálfalva, Nyárádszentlászló, Nyomát, Szentgerice, Szentháromság, Nyárádszereda, valamint a Kis- Küküllő vidéki Vadasd, Havadtő és Rigmány. Ezekben a falvakban Szenháromság és Jobbágyfalva kivételével többségükben protestáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, akkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok által gyakorolt változatával találkoztam.
A határkerülés protestáns modellje
Ezekben a falvakban a szokásegyüttes a következő fő mozzanatokból állt: 1. előkészületek; 2. gyülekezés és tisztségválasztás; 3. határkerülés és megcsapás; 4. fenyőágazás (virágozás) és 5. öntözés (hajnalozás, kántálás). A határkerülő menetben csak férfiak és legények vettek részt. A legények feladata volt, hogy a határon levő csorgókat, kutakat kitakarítsák, ők újították meg a falvak határait jelző dombocskákat, az ún. határhompokat is. Erre általában nagypénteken került sor egy-egy idősebb ember vezetésével.
Az esemény levezetésére tisztségviselőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghajtókat. A király általában idős, tekintélyes ember volt, maguk fölé emelték és háromszor kiáltották: "Határt kerülünk, búzát szentelünk, királyt emelünk". A király a többi tisztségviselővel együtt szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre, és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előreküldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, a határhompokat, és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó helyre rakták-e a tüzet, és mindenféle kifogást emeltek: megcsonkították a saját határukat vagy foglaltak a szomszéd faluéból. Az oldalvédők megragadták a suhancokat, és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhompokhoz, miközben többször kiáltották: "em-lékezzél, hogy itt van a határ".
Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizonyítja az egykori székely széki közigazgatási vezetők színjátékszerű évenkénti megválasztása a határkerülés ceremóniájának levezetésére. A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedékeknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nemcsak birtokjogai, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen funkciója volt a Kis-Küküllő menti Gyulakután és környékén a tavaszi csorgóújítás szokásának is.
Mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak?
A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés nem jelentette az egész szokás együttes elhagyását. Közösségi funkcióját a húsvéti fenyőágazás (virágozás), az öntözés és hajnalozás vitte, viszi tovább változatos formákban. 1983 húsvétján Szentháromságon tapasztalhattam, hogy a falu népe mennyire ragaszkodik a három napig zajló eseményhez, milyen méltósággal és jókedvvel éli meg a feltámadás ünnepét. Néhány év múlva, 1988-ban három szomszédos nyárádmenti faluban – Szentlászlón, Gálfalván és Szentháromságon – vettünk részt Bálint Zsigmond fotós barátommal a szokáskör eseményein. Húsvét közeledtével, 1989 tavaszán az előző évi gyűjtésből riportot írtam, és szerettem volna megjelentetni az Új Élet című képes lapban, melynek akkor belső munkatársa voltam. A szerkesztőm – miután elolvasta –, megígérte, hogy "leadja", de a húsvét szót, mivel többször előfordult, egy kivételével kihúzta: határozzam meg másképpen a szokás idejét. Hasonló sorsra jutott a nagypéntek és a nagyszombat megnevezése is. "Összetörte" a piros tojásokat is, kihúzta a szövegből. Az öntözés szónak és cselekvésnek inkább megkegyelmezett. Az emígyen megnyirbált riportot a többi anyaggal elküldte Bukarestbe, ahol a lapot nyomták, de 1989 tavaszán mégsem jelent meg. Csak a fordulat után, a lap 1990 húsvéti számában mondhattuk el, hogy mi lett a sorsa: "Az alábbi írást 1989 húsvétjára szántuk. A cenzúra »éberen közbelépett«. Sejteni vélem, hogy mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak: a nyárádmenti falvakban öregek és fiatalok, legények és leányok közösségi, vallásos és magyarságélményként élik meg a húsvéti szokást, és hogy ez napjainkban is vonzó: »Itt is virágozzék a szeretet fája, szálljon áldás minden székely házra, kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket.«"
A határkerülés katolikus szokásrendje
Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső- Nyárád mente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza, Mikháza), mert azt hallottam, hogy a környéken még élő szokás a húsvéti határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban a kommunizmus évtizedében is jártak határkerülni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak határkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvakétól. A gyűjtött adatokból és többszöri személyes részvétel (1990, 1991, 1994, 1996, 1999, 2011) nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki és háromszéki katolikusok határkerülésével rokon típusú, katolikus modellje.
Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határrészt kerülték meg, a négyes határforgó szerint az egész remetei határ egynegyedét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előénekesek vezetésével, zászlókkal, feszületekkel, énekelve a határra vonultak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelképeit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyorófaágat is törtek, s megszenteltetés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatták fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni és a fiatal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vernek: "egészséggel viseljétek" – mondják.
Nyárádremetén és az egész nyárádmenti Szentföldön az egyházi processzióként megélt határkerülést a kommunista hatalom sem tudta betiltani, ki-kihagyásokkal megtartották a határbeli körmenetet. Az 1990 óta eltelt években, évtizedekben kiterebélyesedésének, jelentésbeli változásának, a résztvevők megfiatalodásának lehetünk tanúi. Erre a napra hazajönnek a falvakból eltávozottak nemzedékei, hogy az otthoniakkal közösségben ünnepeljenek.
Barabás László
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Kibédi Varga Sándor
Kibédi Varga Sándor (eredetileg Varga Sándor; Marosvásárhely, 1946. október 14. –2015. május 17., Budapest) erdélyi származású újságíró, író, tanár, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román–magyar szakának elvégzése után öt évig falusi általános iskolákban tanított. 1978-ban újságíró lett a Maros megyei Vörös Zászlónál: a művelődési rovat szerzőjeként recenziókat, színikritikákat írt. Négy év múlva a Bukarestben szerkesztett Előre tudósítója lett. 1988. május 1-jén Karlovy Varyba indult pihenni, de nem érkezett meg, mert Budapesten leszállt a vonatról.
Az "új hazában" az újságírói hivatást folytatta, de a Varga Sándor nevet kiegészítette a Kibédi előnévvel, ugyanis meg kellett különböztetnie magát a hasonló nevű kollégától. Más indítéka is volt: közeli rokonai, akik az első világháború után érkeztek Budapestre, szintén ezt az előnevet vették fel. Apja unokatestvére, az 1902-ben Szentgericén született, 1986-ban Münchenben elhunyt Kibédi Varga Sándor a kolozsvári filozófiai iskola neves képviselője volt.
Négy évig dolgozott a Magyar Rádióban, az egymilliós példányszámú RTV Újságnál, majd nyolc évig a Kurír című országos politikai napilapnál. Sokáig parlamenti tudósító is volt. Különböző időszakokban a Mai Nap, az Új Magyarország és a 168 Óra című hetilap állandó külső munkatársának mondhatta magát. 1999-ben az MTI Kiadói Kft. szerződtette, majd hamarosan ismét tanár lett. Nyugdíjazásáig, 2006-ig, magyar nyelvet és irodalmat tanított egy újpesti általános iskolában.
Újságírói pályájával párhuzamosan, 1973 és 1982 között körülbelül száz novellája jelent meg, főleg az Utunk című kolozsvári szépirodalmi hetilapban. 1979-ben színpadi művel szerepelt az Utunk Évkönyvében, 1986-ban pedig rövidprózával szerepelt a Kriterion Könyvkiadó Ajtók című antológiájában. 2001-ben a marosvásárhelyi Impress Kiadó elkészítette A megváltás ezután következik című novelláskötetét. Egy pesti alapítvány felhívására szociográfiát írt az 1990- es rendszerváltás előtt Magyarországra menekült több mint háromszázezer erdélyiről. 1998-ban részt vett a Másság Alapítvány cigányellenes diszkriminációkat feltáró Ácsi! című riportkötetének (Osiris Kiadó) készítésében. Az Üveghegyen túl – Erdélyi ki- és bevándorlók az ezredfordulón című kötetét a Mentor Kiadó gondozta és publikálta 2009-ben.
2002-ben megírta munkahelyének, a Langlet Valdemar Általános és Felnőttképző Iskolának centenáriumi évkönyvét (az intézmény névadója a svéd vöröskereszt zsidómentő főtitkára volt Budapesten a vészkorszak idején).
Források: Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2011, Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006. Kibédi Varga Sándor, 2001. november 7.
Élet és Irodalom, 2010. május 7. Láng Zsolt: Becsületes antimese. Recenzió Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl című kötetéről.
Duna tévé, a Kívánságkosár vendége Kibédi Varga Sándor. Interjú. 2010. május 31.
Káfé Főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lap. Kibédi Varga Sándor: Rövid szakmai életrajz
Népújság (Marosvásárhely)

Falugondnoksági konferencia Torockón
A szociális problémákra a gondnokság az egyedüli lehetőség, amit csak jó szívvel lehet csinálni
Magyarországon 1989 óta, Erdélyben később alakultak az első falugondnokságok. Az eltelt 25 év alatt megerősödtek, tapasztalatokat szereztek, hálózattá fejlődtek. Abból a felismerésből születtek, hogy tájainkon, főleg vidéken egyre több a magára maradt idős vagy beteg ember, segítségre szorulnak a fogyatékkal élők, nő a csonkacsaládok száma. A falugondnokság tehát egy szükséglet, amit főleg az egyházak és a civil szerveződések vállalnak magukra. Magyarországon 1380 falu és tanyagondnokság, Erdélyben 27 szolgálja a vidéki társadalmat, amelyekből megalakult a Romániai Falugondnokság Szövetsége. A magyarországi Vas és Győr-Sopron megyei szervezet, a Brassais Véndiák Alapítvánnyal falugondnoksági konferenciát szervezett Torockón.
Az anyaországi falugondnokságok már kezdetben keresték a partnerséget az erdélyiekkel. 1993-ban Lakner Zoltán miniszteri biztos Torockón a polgármesteri hivatalban tartott tanácskozáson tett kezdeményezést a falugondnokság helyi megalapítására, amelyen megyei román vezetők is részt vettek. Az első falugondnokság a Nyárád mentén, Szentgericén alakult, majd a következő Gyergyóremete külső kerületében, Borzonton. Torockón 1995-ben Falugondnoksági Konferenciát tartottak, 1996-ban újabb konferencia volt a magyarországi Sarkadon. Közben a kezdeményező Kemény Bertalan (Berci bácsi) megkérte Szabó Zsoltot, a Művelődés folyóirat volt főszerkesztőjét, hogy dolgozza ki az erdélyi falugondnokság szabályzatát. Végül 2005-ben Veres Rudolf polgármestersége idején alakult meg Torockón a falugondnokság.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Értékalkotó és értékmegőrző munkát ünnepeltek Szentgericén
Egyház, közösség és politikum összefogása eredményeként új gyülekezeti központ épült, és felújították a református templomot is a Maros megyei Szentgericén, ahol vasárnap hálaadó istentiszteletet tartottak a hollandiai, illetve nagyborosnyói testvérgyülekezet részvételével, egyházi elöljárók jelenlétében – számolt be hétfőn az RMDSZ hírlevele.
A háromszáz lelket számláló szentgericei közösség hitét, élni akarását bizonyítják, értékalkotó munkáját dicsérik a megvalósítások – hangsúlyozta köszöntőbeszédében Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki első kulturális miniszteri mandátuma idején támogatta a helyiek értékmegőrző tevékenységét.
„Ami itt megvalósult az elmúlt öt esztendőben, az nem egy megszokott történés, hiszen itt kívülről-belülről megújult a templom, új gyülekezeti központ és egy új parókia épült. Amikor ezt mind együtt látjuk ilyen rövid idő alatt, akkor arra gondolunk: vajon mitől van az, hogy az egyik gyülekezetben egy évtized alatt szinte semmi nem történik, nem épül, a másikban pedig minden megújul, minden újjá épül öt év alatt” – fogalmazott hálaadó prédikációjában Ft. Kató Béla református püspök, aki szerint lehetőségeivel és jogaival a teljes romániai magyar közösségnek élnie kell azért, hogy ehhez hasonló eredményeknek örvendhessen.
„A családok, a gyülekezet, a közösség jövőjét szolgáló megvalósításokat ünnepeljük Szentgericén. Ez az otthon megerősítésének és újjáépítésének pillanata, amely összeköti a múltat a jövővel, de sokkal inkább a jövőbe tekint. Mert azok újítják fel a templomot, építenek gyülekezeti házat, akik tudják, hogy szülőföldjükön akarják életüket továbbtervezni. Nem akarják a világot a nyakukba venni, nem akarnak vándorbotot ragadni, hanem itthon akarják továbbörökíteni és újragondolni azokat az értékeket, amelyek ezt a közösséget itt tartották és megerősítették” – hangsúlyozta Kelemen Hunor az új gyülekezeti központ felszentelésén, majd megköszönte Batizán Attila szentgericei református lelkész meghívását, és méltányolta azt a tevékenységét, amelyet a közösség összetartozásáért végez.
Az ünnepi eseményen részt vettek és köszöntőt mondtak a testvérgyülekezetek képviselői, a református egyház elöljárói. Az RMDSZ Maros megyei szervezetét Szabó Árpád Maros megyei tanácsalelnök, Soós Zoltán marosvásárhelyi tanácsos és Kovács Mihály Levente ügyvezető elnök képviselte.
maszol.ro

Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozó
"Ezt az ékszert viselni kell"
Több mint 550 táncos vette birtokba szombaton a Maros Művészegyüttes színpadát. A megye csaknem minden tájárólérkező gyermek- és felnőttegyüttesek sok éve búcsúztatják az évet a december végi Gyöngykoszorúk Gyöngyenéptánctalálkozón. A hagyományt az EMKE Maros megyei szervezete teremtette meg, kilenc éve pedig a művészegyüttes vállalta fel a rangos esemény megszervezését. Az idei táncos együttlét társszervezői a Maros megyei EMKE, illetve a Folk Dancing and Music Egyesület voltak. A részletekről Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője számolt be.
– A kövesdombi termünk korlátozott befogdóképessége miatt a megye azon együtteseit, néptánccsoportjait hívjuk meg erre az együttlétre, akik év közben Gyöngykoszorú- találkozót vagy hasonló jellegű rendezvényt szerveznek. Ugyanakkor rendszerint újonnan alakult csoportokat is várunk, hiszen fontos, hogy a legfiatalabbak is a mi nagy családunkhoz tartozóknak érezzék magukat. Idén először a szórvány is képviseltetett, két Fehér megyei településről, Magyarlapádról és Miriszlóból jöttek táncosok. 19 néptánccsoport lépett színpadra, Kibédről, Nyárádszeredából, Marosludasról, Segesvárról, Marosfelfaluból, Vajdaszentiványról, Szabédről, Sóváradról, Erdőcsinádról, Holtmarosról, illetve Szentgericéről is érkeztek vendégek, a Bekecs és a Napsugár két csoporttal is megmutatkozott. Ugyanakkor a marosvásárhelyi Fagyöngy citerazenekar is örömöt szerzett muzsikájával. A gazdag műsor előtt az EMKE részéről Kilyén Ilka színművésznő köszöntötte a jelenlevőket, jómagam pedig arra hívtam fel a figyelmet, hogy a Gyöngykoszorú egy olyan ékszer, amit viselni kell. Az első csoport színre lépése előtt Ötvös József lelkipásztor adta áldását a gyermek- és felnőtt táncosokra.
– Minden táncrend képviseltetett?
– Igen, sőt, idén gazdagabb is volt a repertoár, mint a korábbi években. Minden csoport valami olyasmit hozott, amivel színesebbé, gazdagabbá tette az együttlétet, talán nem is láttunk két, ugyanarról a tájegységről származó táncot. Örömmel vettem tudomásul, hogy a csoportok szakmai színvonala növekedett, illetve színpadi megjelenésükben is az autentikus értékeket hordozzák.
– Évértékelőnek is tekinthető ez a találkozó?
– Természetesen. A kövesdombi teremben zajlott műsor után a Kék Gyöngy vendéglőben közös vacsora, majd táncház következett. Ekkor alkalmunk volt a csoportvezetőkkel megbeszélni az év közben felmerült problémákat, megfogalmazni a szakmai igényeket. Készült egy felmérés, amelyből kiderül, hogy az elmúlt negyedszázadban több tízezer gyermek fordult meg ezen a rendezvényen. Büszke vagyok arra, hogy Maros megye számos településén táncolnak gyermekeink, és ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani a csoportvezetőknek, szakmai irányítóknak a fiatalokat önazonosságukban erősítő munkájukért.
A Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánc- találkozóval nem ért véget az év a Maros Művészegyüttesnél, ma (december 22-én, kedden) este 7 órakor a Karácsonyváró című előadásukra várják a kövesdombi székhelyre a néptánc-kedvelő közönséget. A felnőttjegy 12 lejbe, a gyermek- és nyugdíjasjegy 5 lejbe kerül.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Szentgericei történet
Torony és temető
Megdöbbentő hírrel hívtak fel az elmúlt hét végén. A telefonáló szerint a kutyák embercsontokkal a szájukban sétálnakSzentgericén. Ezt követően a Facebook közösségi oldalon láttam is a képeket, és olvastam a szöveget a "sírgyalázásról",miszerint "emberi csontokkal teli földet visznek az árvamogyorói temetőből töltésnek a… tiszteletes úr udvarára és egyespresbiterek kertjébe, ahonnan a kutyák hordozzák a csontokat szét a falu közt !!!!"
Érdeklődésemre kiderült, hogy az RCS-RDS mobiljel- erősítő antennájának az unitárius temető közelében való felállításakor, a munkálatok során valószínűleg több száz éves temetkezési helyet bolygattak meg, s onnan kerültek elő az emberi csontok.
Turbák Zoltán polgármester kellemetlennek tartja a történteket. A bozótosban kétszáz éves sírok voltak elsüllyedve. Ezt egy, a föld alól előkerült sírkő is tanúsítja, amit a templom udvarára vittek. Amikor az ott dolgozók észrevették a csontokat, le kellett volna állni a munkával – teszi hozzá. Mivel a legyalult földet el kell szállítani, kérésre ő is felajánlotta, hogy a községközpontban végzett vízügyi munkálatok helyszínére hordhatják. Egyelőre azonban magánterületekre szállítottak a földből, és ott kerültek elő a csontok, köztük három koponya is. Az emberi maradványokat a rendőrök gyűjtötték össze, akik az értesítés nyomán hamar kiszálltak a helyszínre.
Bőr Béla, a helyi Aranykalász társas gazdaság adminisztrátora, aki a Facebook közösségi oldalon megosztotta a képeket és az idézett szöveget, kérdésünkre megerősíti, hogy az unitárius temető szélén levő területet az egyházközség bérbe adta az RDS cégnek, hogy relét állítsanak. Tavasszal fogtak hozzá a munkálatokhoz. Nem vették észre, hogy a területet kijelölő cövekek mellett másfél méterre sírkövek voltak, s bár szilvafák és kökénybokor nőtte be a területet, lehetett volna következtetni arra, hogy régi temető van azon a helyen – hangsúlyozza.
– Mivel úgy láttam, hogy az exkavátor közel dolgozik az édesapám sírjához, kimentem a helyszínre, ahol azt vettem észre, hogy csontok vannak kilökve a föld szélére.
Megkérdeztem a gépésztől, hogy hova viszik a fölösleges földet, s azt válaszolta, hogy a tiszteletes úr udvarára. Mivel a társas székhelyével szembe is hoztak három kocsival, az éjjeliőr szólt, hogy talált egy lábszárcsontot, amit a kutya ásott ki a földből. Értesítettem az unitárius gondnokot, majd felhívtam a polgármestert, hogy nézze meg, mi történik, helyette az alpolgármester jött ki. Értesítettem a rendőrséget is, de mivel esett az eső, és nagy volt a sár, traktorral vittem ki az egyik rendőrt a toronyhoz. Szombaton újra kijöttek, velük volt egy fiatalember is a kriminalisztikától, összeszedték a helyszínen talált csontmaradványokat, és magukkal vitték.
– Hogyan kerültek a csontok az unitárius lelkész tanyai házának ajtaja elé? – érdeklődtem a Facebook-oldalon látott képek alapján. A társas vezetője elmondta, hogy a volt harangozó találta a lelkész gazdaságának udvarára hordott föld tetején, és ő állította fel a lakatlan ház ajtaja elé, majd hívta őt is, hogy nézze meg.
Varró-Bodoczi Barna fiatal unitárius lelkész bosszúállást sejt a történtek mögött, aminek több oka is van, de ezt nem kívánta részletezni. Bemutatta viszont a szentgericei unitárius egyházközség vezetőségi tagjai által aláírt jegyzőkönyvet. Ebben az áll, hogy az egyházközség a 2015. október 11-i keblitanácsi, valamint az idén február 7-én tartott nagygyűlési határozata alapján a temető északkeleti részén, ahol egykor szántóterület és gyümölcsös, jelenleg bozót és kaszáló van, 2,5 ár területet bérbe adott az RDS távközlési cégnek, hogy jeltovábbító antennát állítsanak fel. A területet a jelenlevők emlékezete szerint nem használták temetőnek. Az idén áprilisban kezdődtek meg a munkálatok. Ezt megelőzően ismét átnézték a területet, ahol sírkövet, síremléket nem találtak. A munka során több keblitanácsos is kilátogatott a helyszínre, de nem láttak semmilyen rendellenességet. Április 29-én egy egyházközségi tag értesítette a vezetőségét, hogy a munkálatok helyszínéről elszállított földben csontokat találtak, és már hívták a rendőrséget. Az elnökség kiszállt a Sorompó utcában megjelölt helyre, ahol nem találtak csontokat. Délután hat óra körül megérkezett a rendőrségi kivizsgáló csoport, akik megkezdték a helyszínelést. Ennek során kiderült, hogy az Iszlai utcai ház udvarára elszállított földben csontok voltak, amelyeket ismeretlen tettesek az ingatlan ajtaja elé sorba rendeztek.
Az egyház vezetősége a rendőrség rendelkezésére bocsátotta a kért iratokat, és várja a kivizsgálás eredményét. Azt reméli, hogy az ügy lezárta után a csontok visszakerülnek az egyházközséghez, hogy a végtisztességet megadva újratemessék az árvamogyorói temetőbe – olvasható a keblitanács nyolc tagja által aláírt jegyzőkönyvben.
A lelkész kísér el a helyszínre, ami a két részre osztott unitárius temető fölött van. Jóval magasabban egy köztemetőt is kialakítottak a domb tetején, a kettő között a domboldalt fák, bokrok nőtték be. Útközben elmondja, hogy a templom környékén több homokkőből állított sírkövet ástak ki a földből, amelyeket az épület körül helyeztek el. Köztük van az adótorony felállításakor a földben talált sírkő is, amelyen az 1837-es dátum szerepel. A lelkész szerint a legidősebb presbiter is megerősítette, hogy a bérbe adott helyen gyermekkorában sem látott sírokat. Amikor a múlt csütörtökön a helyszínen járt, a munkavezető érdeklődött, hogy hova hordhatnák el a közelbe a fölösleges földet, és akkor ajánlotta fel, hogy többek között a ház udvarára is vihetnek töltésnek, ahol juhokat tart. Pénteken délután az anyák napi ünnepségre próbáltak, amikor értesült a kutyákról és a csontokról, de a toronyhoz kiérkezve nem láttak semmit. Időközben megérkezett a rendőrség, és velük együtt látta meg az háza ajtajához felállított csontokat.
– A közelben születtem, ott bólyásztam a zöldben, az a hely már gyermekkoromban bokros volt, ott szedtük a barabolyt. A tetőn van eltemetve a két nagyapám, régen a szőlőjük végébe is temetkeztek az emberek – mondja a 87 éves Iszlai Bálint.
25 éves kora óta presbiter, két alkalommal gondnok is volt. Ő maga is járt a helyszínen, de nem látott csontokat. Unitárius embernek vallja magát, aki kiállt a falu központjában levő emlékmű védelmében, amikor el akarták tüntetni.
– Mindnyájan magyar emberek vagyunk, mégsem tudunk összefogni – mondja a történtek kapcsán, majd hozzáteszi, hogy a mostanihoz hasonló időket soha nem élt át.
Sántha József gondnok, jegyző és kántor is egy személyben.
– Senki sem gondolta, hogy a bérbe adott helyen sírok vannak. Amikor a munkavezető észrevette, meg kellett volna álljanak, kellett volna értesítsenek. Többször jártam a helyszínen, de semmit nem láttam. Ahogy a kitermelt földet kezdték elhordani, akkor kerültek elő a csontok. Nem így kellett volna eljárni, hogy az egyházközség ellen kampányt indítsank a Facebook-oldalon. Akik ezt kezdeményezték, tudhatták, hogy a régi harangozó azon a helyen megdolgozta a földet, krumplit termelt, ami nem zavart senkit, ahogy az sem, hogy van, aki régi sírkövekből járdát rakott az udvarára. Sajnos, ezek a homokkövek nem voltak tartósak, mivel az alsó felük, amit a földbe helyeztek, kisebb volt, mint a felső, hamar eldőltek vagy elsüllyedtek. Reméljük, hogy visszakapjuk a csontokat, hogy eltemessük, és egy kopjafával jelöljük meg a helyet – teszi hozzá.
A történethez, amit a helybeliek mondtak el, alig van mit hozzátenni. Szándékos sírgyalázásról e sorok írója szerint nincsen szó. A félig lemeztelenített kazettás mennyezetű műemlék unitárius templom láttán, az erősítő után kapott bérleti díjat lesz, amire felhasználnia a helybeli unitárius közösségnek, hogy a kényszerűségből abbahagyott felújítást folytassák. A történet tanulsága az lehet, hogy az erdélyi temetők körüli dombokon körültekintően kell a földet megmozgatni, hiszen sohasem lehet tudni, hogy mikor járunk őseink jeltelenné vált sírja fölött, mert arra nem számíthatunk, hogy idegen munkások erre fi-gyelmeztessenek. A szentgericei történetet meggyőződésem szerint több jóindulattal helyben is meg lehetett volna oldani, anélkül, hogy az ősök csontjai megjárnák a rendőrséget is, miután amúgy is felszínre kerültek.
Az évek során a számomra kedves falvak között tartottam számon Szentgericét, amelynek lakossága úgy tisztelte a gyógyítóit, hogy házat is épített számukra – dédelgetem magamban a legendás történetet, amelyet Gericéről elszármazott újságíró kollégám emlegetett, amikor a szülőfalujáról esett szó. Talán hallok még ilyen híreket is erről a szép fekvésű nyárádmenti településről.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Vidék Kaland Program Maros megyeben
Nem üdülni, dolgozni jönnek
Nyolc magyarországi értelmiségi fiatal érkezik július 24-én Maros megyebe, akik egy hétig Nyárád-, illetve Maros menti gazdáknál veszik ki a részüket a mindennapi mezőgazdasági teendőkből. A Vidék Kaland elnevezésű program keretében érkező fiatalok nem turistaként jönnek, hanem dolgozni, hajnalban kelnek, segédkeznek a fejésnél, istállót takarítanak stb.
A Vidék Kaland Programot a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége – AGRYA – hatodik alkalommal szervezi meg, harmadik éve, hogy a Nyárádmente térség a Nyárádmente Kistérségi Társuláson keresztül bekapcsolódott ebbe. Célja, hogy személyes példákon keresztül bemutassa a mezőgazdasági munka menetét, a vidéki gazdák mindennapi életét olyan nagyvárosi értelmiségi fiataloknak, akik életük nagy részét irodában, számítógép előtt töltik, és nem sokat tudnak arról, hogyan kerül az egészséges élelmiszer az asztalra, mennyi fáradságos munka áll mögötte. A Vidék Kaland Programot 2012 decemberében a legjobb EU-társfinanszírozású mezőgazdasági témájú kommunikációs programnak választották az Európai Bizottság által meghirdetett kommunikációs versenyen.
Az idén hatodik alkalommal meghirdetett programnak 21 magyarországi résztvevője van. A kiválasztott városi fiatalok között van természetvédelmi referens, tájépítész, marketingvezető, értékesítő. A "kalandok" július 18-án kezdődnek, akkor utazik a Felvidékre három résztvevő. Az azt követő két hétben Székelyföldön, Maros és Hargita megyében töltenek egy-egy hetet fiatal gazdáknál munkával a "kalandozók".
A programban részt vevő fiatalok hagyományosan részt vesznek az ún. traktoros tréningen Magyarországon. Ez egy felkészítő nap a későbbi kalandokra. Az idei évben a szokásos traktorvezetés mellett a falusi gasztronómia kerül az esemény fókuszába. Lesz kenyér-, lángossütés, házitészta- készítés, sajtkészítés, csirkekopasztás és feldolgozás is.
A jelentkezők közül kiválasztott 21 fiatal egy hetet tölt egy csíki, udvarhelyszéki vagy Maros megyei gazdaságban, aktívan részt vállalva a mindennapi munkából, a fogadó gazda irányítása és felügyelete mellett. A résztvevőket pályázaton választották ki a Vidék Kaland Program Székelyföldi partnereinek, a Hargita Megyei Fiatal Gazdák Egyesülete, illetve a Nyárádmente Kistérségi Társulás segítségével.
A program részeként fiatal gazdák fogadják a 35 év alatti, de 18 évesnél idősebb városi fiatalokat egy-egy hétre a gazdaságukban. A résztvevők a gazda munkarendje szerint dolgoznak, amely hosszabb lehet napi 8 óránál. Ez is lehetővé teszi, hogy megismerkedjenek egy-egy családi gazdaság mindennapi működésével, a gazdálkodók valós életével, tevékenységével. A városi fiatalok fogadása a mezőgazdasági betakarítási csúcsidőszakra – július közepétől augusztus elejéig – esik. Így a résztvevőknek az ebben az időszakban természetes, hosszított munkarendben kell közepesen nehéz fizikai munkát végezniük, bért nem kapnak érte.
A Maros mente is bekapcsolódott
Maros megyebe július 24-én nyolc fiatal – ebből 7 lány – érkezik, és hét gazda fogadja majd őket. Eddig nyárádmenti gazdák vettek részt a programban, de idén első alkalommal egy Maros menti gazdálkodó is bekapcsolódott. Iklandon ifj. Birtalan Istvánnál, aki többek között birka- és bikatenyésztéssel foglalkozik, két "kalandozó" dolgozik majd, Nyárádremetén Karácsonyi Csaba juhosgazdánál és Kakucs Kristófnál (szarvasmarha-tartás és vegyes gazdaság) egy-egy, Szentgericén Gál Károly vegyes gazdaságában és Kirizsán György tehenes- gazdánál ugyancsak egy-egy "kalandozó", Székelyberében Marton Szabolcs szarvasmarhatartó gazdánál egy, Székelybósban Antalfi Zoltán lovastanyáján egy vendég fog eltölteni közel egy hetet.
– Ez nem szórakozás, nem kirándulás, dolgozni jönnek olyan fiatalok, akik a mindennapi vidéki valóságtól távol nagyvárosi életet élnek, a virtuális tér az ő világuk. Sikeres, karriert befutott emberek, akiknek, úgy tűnik, ez az élmény hiányzik – fogalmazott Antal Zoltán, a kistérségi társulás irodavezetője, akitől azt is megtudtuk, hogy az elmúlt években a Nyárád-mentére érkezett fiatalok számára egyedi élmény volt a vidéken munkával töltött hét, az, hogy az irodai hétköznapok mellett ezt az életformát is megtapasztalták.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Kistérségi és városnapok lesznek Nyárádszeredában
Évszázadok óta augusztus elsején országos kirakóvásárt tartanak Nyárádszeredában. Ennek a felelevenítéseként szervezik meg a hétvégén ismét a kisváros ünnepét, amelyhez idén is csatlakozik a Nyárádmente Kistérségi Társulás a Nyárádmenti Napokkal.
Több rendezvény közül válogathatnak a hétvégén a kisváros lakói és az idesereglő nyárádmentiek. Péntek este a mikházi Széllyes Sándor Csűrszínház produkcióját, a Rejtélyes viszonyokat tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési házban. Szombaton délelőtt 10 órától az önkéntes tűzoltóknak szerveznek találkozót a futballpályán. Nemrég tűzoltó autót vásárolt az önkormányzat, és szeretné a rég felszámolt önkéntes tűzoltóságot újraindítani. A rendezvényre a Nyárádmente többi csoportját is meghívták, hogy a szeredai „újoncokkal” találkozzanak, tapasztalatokat cseréljenek, versenyezzenek is – tudtuk meg Tóth Sándor polgármestertől.
Délután 15 órától a lovastanyán Pászka Lehel és társai tartanak a tavalyihoz hasonló lovas íjász bemutatót, hiszen nagyon sok jó visszajelzést kaptak az elmúlt évben. Ugyancsak szombat délután az önkormányzat udvarán a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezet megnyitja az Ifjúsági Udvart, ahol előadásokkal várják a fiatalokat. Szombat este Bekecsalja Szépe címmel harmadszor szerveznek szépségversenyt a főtéri színpadon, majd éjféltől az Ifjúsági udvaron szabadtéri buli lesz, ahol a polgármester csapra üti a söröshordót, és az első száz igénylőt ő maga szolgálja ki.
Egész hétvégén és hétfőn is a gyerekeket légvárak, körhinták, trambulinok és különböző játékok várják a tömbháznegyedi zöldövezetben.
Idén is lesz termékvásár
Idén sem fog hiányzani a kínálatból a hagyományos és kézműves termékek vására, és gazdag, színes lesz a felhozatal – ígéri Barabás Éva szervező, akitől megtudtuk: a gyöngy ékszerektől a zöldségig, szörpökig, a bortól a levendulatermékekig, mézes pogácsáig sok minden lesz. A Nyárádmente egészéről Szentimrétől Koronkáig, de a Kis-Küküllő mentéről is érkeznek árusok, kézművesek. A 29 felállított standra már 38 jelentkező van, próbálják úgy csoportosítani őket, hogy senki se mAradjon asztal nélkül. A vásár szombaton és vasárnap 10 órától estig tart, és a gyerekeknek kézműves műhelyeket is szerveznek, hogy egy-egy mesterséget kipróbálhassanak. Természetesen ezen kívül mindkét nap, de hétfőn is a főtér és a Tűzoltó utca az országos kirakóvásárba érkező árusok, kereskedők és látogatók, vásárlók rendelkezésére áll.
Néptánc a javából
A néptánc sem hiányozhat a műsorokból: szombaton 17 órától a Bekecs néptáncegyüttes négy utánpótlás csoportja tart közel egyórás műsort a nagyszínpadon, majd vasárnap 16 órától Táncol a Nyárádmente címmel szerveznek néptánctalálkozót, ahol minden nyárádmenti település csoportja fellép, amelyeket a Bekecs felnőtt táncosai oktatnak, s ezenkívül a jobbágytelki, backamadarasi és szentgericei együttesek is. Egy rövid meglepetés-rendezvény is vár a nézőkre, majd 20 órától a Bekecs nagycsoportja mutatja be legújabb műsorát Eszencia címmel, hat erdélyi tájegység néptáncait vonultatva fel – tudtuk meg Benő Barna együttesvezetőtől.
Szombat este 19 órától a vásárhelyi Cherry Band és Blue Project, majd a szászrégeni Titán szórakoztatja a nagyszínpad előtti tömeget, vasárnap este pedig Péter Szabó Szilvia és csapata lép a rajongók elé. Antal Zoltán szervező szerint a tavalyi koncertprodukciót nehéz utolérni, idén ez nem is volt céljuk, inkább a néptánc, népzene kapott nagyobb teret, a generációkat pedig a műfajilag jobban köthető vasárnap esti fellépő szólítja meg.
Zajlanak az előkészületek
A rendezvényt vasárnap éjfél előtt 4500 lejbe kerülő, ötperces tűzijátékkal zárják. A rendezvénysorozatra a kisváros magyarországi testvértelepülései is meghívót kaptak, Simontornya, Szerencs, Mór, Örkény küldöttsége jelen is lesz, és Csornáról is küldöttség érkezik. Tóth Sándortól megtudtuk: a hétvégi napok összköltségvetése 90 ezer lej, ebből 70 ezer Maros megye Tanácsának hozzájárulása, 10 ezer lej támogatóktól, ugyanennyi az eladott helyek béréből folyik be. A vásáros standokat már az elmúlt napokban felállították, csütörtökön lezárják a Nyárád utca felső részét, mert itt állítják fel a tavalyinál is nagyobb színpadot.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A hagyományos termékektől a néptánccsoportokig
A Nyárádmente értékei
Megmutatta értékeit a Nyárádmente – röviden talán így lehetne jellemezni a hét végén Nyárádszeredában zajló Nyárádmenti Napok rendezvénysorozatot. A kisváros főterén a hagyományos termékek vásárán a környékbeli termelők, kézművesek mutatkoztak be, vasárnap pedig a nyárádmenti néptáncegyüttesek – a legkisebbektől a nagyokig – villogtatták meg tehetségüket.
Több mint harminc termelő, kézműves tette közszemlére áruját a hagyományos vásáron: a jobbágytelki szalmakalap, a nyárádszentsimoni Csipán pálinka csak néhány azok közül, amelyek idegenben is nyárádmenti termékekként váltak ismertté. Ezenkívül az asztaloknál szőttesek, horgolt ékszerek és játékok, szebbnél szebb szárazvirág-kompozíciók, házi készítésű szörpök, kerámiaedények, levendulakészítmények sorakoztak. Akadt kézműves – például Dánél Sándor fazakasmester –, akinek a helyszínen rögtönzött kis műhelyében lehetőségük adódott a gyerekeknek, hogy kipróbálják a mesterség fortélyait.
Hároméves korban kezdenek fonni
A székelytompai Szövérfi család ízletes juhsajtot és túrót kínált. A gazda lánya, Renáta elmondta, két évtizede foglalkoznak állattartással, jelenleg háromszáz juhot és harminc kecskét tartanak. A sajtot, túrót pedig piacokon értékesítik. Mutatós szalmakalapokat, szalmából készült dísztárgyakat kínált a jobbágytelki Bakó Regina és szomszédasszonya, Orbán Veronika. Lelkesen mondták el, hogy Jobbágytelkén már óvodás korban kezdik tanítgatni a gyerekeket a szalmafonásra, és ez a hagyomány ma is ugyanúgy él, mint az ő gyermekkorukban. A szalmakalapok iránt nagy a kereslet, Kolozsvárról, Szatmárról is vannak vásárlóik. A szentgericei Szőcs Edit finom mézet és mézes almaecetet hozott a vásárra. Férjével, Józseffel 2004 óta méhészkednek, 184 méhcsaládjuk van, és a mézet piacokon, illetve kisebb boltokban értékesítik. A termelő készségesen világosította fel vásárlóit, megtudhattuk, hogy a mézes almaecet segíti az emésztést, továbbá erősíti az erek falát.
Szinte nem akadt látogató, aki ne időzött volna el a nyárádszeredai Szabó Botond és édesanyja, Szabó Irma asztalánál, amely roskadozott a színpompás, ízlésesen összeállított virágkompozícióktól. Különlegességképpen pedig egy virágszirmokból készült menyasszonyi ruhát is meg lehetett csodálni, ami Botond, a tizenkettedik osztályt végzett fiatalember keze munkáját dicséri. Bár a virágkötészet jellemzően női szakma, a fiú elárulta, szereti a szép dolgokat, ezért kezdett el "művészkedni". Kiskorában sorra járta a környékbeli virágüzleteket, és legtöbben, látva a fiú lelkesedését, adtak neki egy-egy alapanyagot, amiből már akkor virágdíszek születtek. Mára felkérései vannak, hogy esküvőkre készítsen dekorációkat, és négy Marosvásárhelyi virágüzletnek is bedolgozik. Főként száraz-, illetve selyemvirágból dolgozik, és gipszfigurákat önt, amelyekkel különlegessé teszi a virágkölteményeket.
Mesealakok horgolótűvel
A rajzfilmekből közismert mesealakok horgolt változatait sorakoztatta fel asztalán a gyulakutai Molnos Izabella. Ottjártunkkor éppen egy katicalány pöttyein dolgozott. A kétgyerekes anyuka elárulja, kezdetben hajpántokat, sapkákat horgolt, viszont egy ideje játékokat kezdett készíteni, és úgy tűnik, egyre nagyobb a kereslet a horgolt mesefigurák iránt. Mint mondta, vatelinnel tölti meg a babákat, állatokat, még a játékok szemét is horgolja, hogy ne nyelhessék le a gyerekek. A termékeket interneten értékesíti, rendelésre is elkészíti az óhajtott mesehőst.
Nyárádszeredai lány lett a Bekecsalja szépe
A Nyárádmenti Napok szerves része az immár negyedik alkalommal megszervezett Bekecsalja szépe szépségverseny. Idén tíz lány szállt versenybe a címért, Marosvásárhelyről, Jobbágytelkéről, Berekeresztúrról, Havadról, Nyárádszentimréről, Nagyadorjánból, valamint Nyárádszeredából – tudtuk meg Marton Júlia szervezőtől, aki az elmúlt hét folyamán a lányokat készítette fel, segített a versenyzőknek, hogy elsajátítsák a színpadi mozgást, a helyes testtartást. A szépségverseny másik szervezője, Dászkel János pedig a lányokat fotózta. A Bekecsalja szépe végül a nyárádszeredai Kakasi Krisztina Mária lett, második a Marosvásárhelyi Albert Edina, a másik udvarhölgy pedig a nyárádszeredai Magyari Zsuzsa. A közösségi oldalon zajló szavazás alapján a közönség kedvence Albert Edina lett.
Önkéntes tűzoltók tapasztalatcseréje
Szombaton az önkéntes tűzoltók találkoztak a futballpályán. Tóth Sándor polgármester elmondta, nemrég tűzoltókocsit vásároltak, és azt szeretnék, hogy ne csak papíron, hanem a gyakorlatban is induljon be a nyárádszeredai önkéntes tűzoltóság. Ezért meghívtak a Nyárádmentéről több tűzoltócsapatot, hogy a szeredai önkénteseknek adják át tapasztalataikat, hogy amennyiben a helyzet úgy hozza, a szeredai alakulat is a helyzet magaslatán álljon.
Szombat délután az ifjúság vette birtokba a polgármesteri hivatal hátsó udvarát. Nagy Zsolt, a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezet elnöke lapunknak elmondta, tavaly első alkalommal szervezték meg az ifjúsági udvart, ahol érdekes előadások, este pedig szabadtéri buli várta a fiatalokat, és már akkor igen népszerű lett, több mint nyolcszázan fordultak meg a rendezvényen. Mivel a külföldi munkavállalás igen aktuális téma, ami sok nyárádmenti fiatalt érint, ezért idén egy olyan fiatal tartott előadást, aki a külföldi munkavállalással kapcsolatosan osztotta meg személyes tapasztalatait a résztvevőkkel.
Nyárádmenti néptánctalálkozó
Az idei Nyárádmenti Napokon a néptánc és a népzene kapott nagyobb teret, első alkalommal került sor nyárádmenti néptáncta-lálkozóra – tudtuk meg Benő Barnától, a Bekecs néptáncegyüttes vezetőjétől. Szombaton a legkisebbek, a Bekecs utánpótlás csoportjai léptek fel, vasárnap délután pedig a néptánctalálkozó zajlott, amelyen több mint 25 tánccsoport lépett fel.
– Ötéves a kihelyezett néptáncoktatási programunk, ennek keretében a Nagy Bekecs táncosai oktatnak néptáncot a kistérség falvaiban, több mint négyszáz gyerekkel foglalkoznak. Lehetőséget adtunk nekik, hogy bemutatkozzanak – fogalmazott Benő Barna. A Nyárádmenti Napokon részt vett a Mór, Örkény, Szerencs, Simontornya és Csorna testvértelepülésekről érkezett, közel harmincfős küldöttség is.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Mai rege – diákok előadásai
Gyergyószentmiklóson második alkalommal kerül megszervezésre a Zakuszka diákszínjátszó tábor, melynek célja olyan fiatalokból álló alkotói csapat létrehozása, amely meg tudja szólítani saját korosztályát az aktuális problémákkal kapcsolatban. A projekt minden évben egy előadás által szeretne eljutni a régió és a vidék fiataljaihoz.
A tábor vezetői, egyben a Forr.alt Egyesület tagjai: Bilibók Attila, Faragó Zénó, Fodor Alain Leonard és Moșu Norbert-László színművészek. Az idei csapatot tíz fiatal alkotja, a gyergyószentmiklósi részvevők mellett Marosvásárhelyi és Aradi diákok is érkeztek a táborba. A jelenleg már készülő előadást, a Mai regét, Faragó Zénó jegyzi rendezőként, szerzője Moșu Norbert-László.
A produkció előbemutatójára augusztus 4-én, csütörtökön kerül sor Szentgericén, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által szervezett diákszínjátszó fesztiválon. Az előadás gyergyószentmiklósi bemutatójának időpontja augusztus 5 (péntek) este 7 óra, helyszíne a Figura Stúdió Színház nagyterme. A produkcióra a belépés ingyenes.
A bemutatót követően a Zakuszka Színjátszó Csapat turnéra indul, a Mai rege című előadás bemutatásra kerül még a következő Székelyföldi helyszíneken: Gyergyóremete, Csíkszentdomokos, Csíkcsicsó, Csíkrákos, Marosvásárhely és Csernakeresztúr. Arad megyében Kisiratosra, Kisperegre, Nagyiratosra, Zimándújfalura, Pécskára és Aradra látogatnak el a fiatalok.
A darab szerzője, Moșu Norbert-László szerint a Mai regeegy modern népmese, melyben egy fiatal fiú elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni, de útja során nem tündérekkel és sárkányokkal találkozik, hanem egyszerű emberekkel. A kérdés ugyanaz: hogyan találhatjuk meg a királykisasszonyt, és mi is a fele királyság? Az előadás mesei motívumokra épülő történet, melyben aktuális társadalmi kérdések fogalmazódnak meg.
A Mai rege című előadás Hargita megye Tanácsa, Gyergyószentmiklós Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, Ifitéka, Gyergyószentmiklós Művelődési Központ, Aradi Kölcsey Egyesület, Kisiratosi Polgármesteri Hivatal, Nagyiratosi Polgármesteri Hivatal és az Arad Megyei RMDSZ támogatásával jön létre.
A szervezők
Nyugati Jelen (Arad)

Holtmarosi Gyöngykoszorú
"Összehoz minket a tánc"
Virágos szoknyás és székely ruhás lányok, fekete csizmát, kalapot viselő kis és nagy legények tűntek fel vasárnap délelőtt Holtmaros utcáin. A 21. alkalommal megszervezett Gyöngykoszorú találkozóra éppen 21 néptánccsoport érkezett, nemcsak a környékbeli településekről, hanem Érmihályfalváról és a magyarországi Soltról is jöttek Maros menti barátokkal találkozni és persze táncolni vágyók.
A hagyományos felvonulás előtt Papp György, a találkozó főszervezője avatott be a részletekbe. – A magyarói Polgármesteri Hivatal, a helyi kulturális egyesület, illetve a faluközösség együttműködésével szervezett néptánctalálkozót nem első alkalommal kapcsolták össze a szombaton zajlott falunappal, amikor nótaestre, könnyűzene-koncertekre, illetve tűzijátékra is sor került. Szintén ekkor lépett először közönség elé a solti testvértelepülés Aranykulcs nevű mazsorettcsoportja – tudtuk meg a főszervezőtől. Papp György azt is elmondta, hogy a holtmarosi Gyöngykoszorúnak évek óta díszvendége is van, a múlt évben a Maros Művészegyüttest, idén a Bekecset hívták meg. A Maros megyei települések – Mezőbergenye, Erdőcsinád, Marosvécs, Disznajó, Marosfelfalu, Szabéd, Vajdaszentivány, Csittszentiván, Mezőbánd, Kisfülpös, Szentgerice, Marosszentkirály és Szászrégen – mellett távolabbi vidékről, a Bihar megyei Érmihályfalváról is érkeztek táncosok, ugyanakkor a jeddi és Marosvásárhelyi citerások is eljöttek zenélni Holtmarosra.
– Ez nem egy egyszerű seregszemle, nem fesztivál, sokkal inkább népi vigadalom. Ilyenkor az elszármazottak is hazajönnek, a hagyományápolás mellett ez a Gyöngykoszorú fontos hozadéka – tette hozzá Papp György.
Táncosból szervező
A folyamatosan érkező néptánccsoportok vezetői egy szép arcú székely ruhás lánynál, a holtmarosi Zsigmond Aliznál jelentkeztek be, aki szabad perceiben szívesen beszélgetett velünk.
– Elsős koromtól 14 éven át táncoltam az itteni néptánccsoportban. Négy éve Kolozsvárra járok egyetemre, de egy-két évvel ezelőtt, amíg nem kezdtem el a tanulás mellett dolgozni, még rendszeresen hazajártam a táncpróbákra – mondta Aliz, majd azt is elárulta, hogy a kalotaszegi tánc a kedvence.
– A Gyöngykoszorú találkozók mindig nagy élményt jelentettek számomra. Összehoz, összekovácsol minket a tánc, sok barátság szövődik ilyenkor. Az érmihályfalvi Nyíló Akác tánccsoport áll hozzánk legközelebb, ők most huszadik alkalommal jöttek Holtmarosra, és mi is mindig visszajárunk hozzájuk – tette hozzá a huszonéves lány, aki ezúttal nem lépett fel a táncosokkal, a helybéli fiatalok szervező csapatában viszont fontos szerepet vállalt.
A holtmarosi fiatalok a rendezvény előtti héten végigjárták a falut, kihirdették a találkozót, és adományt – élelmiszert, pénzt – gyűjtöttek, majd a rendezvény további előkészületeiben, például a konyhán segédkeztek, végül a vendégek fogadásából is kivették a részüket.
Belenőttek a táncba
Papp Györgytől megtudtuk, hogy az 1992-ben alakult holtmarosi néptáncegyüttesnek régebb 60-65 tagja is volt, és a táncosok három korcsoportra oszlottak. Mára egyetlen, 20 fős csoport mAradt, 16 és 27 év közötti táncosok alkotják.
– A jelenlegi csoport óvodáskortól táncol, gyakorlatilag belenőttek a táncba – tette hozzá a Gyöngykoszorú főszervezője.
A találkozón a tinédzserek mellett szép számban akadtak kisiskolások is. Marosvécsről Gorbai Mária Melinda és Tóth Pál Melinda csoportvezető két csapatot hozott, a tizenévesekből álló lánycsoportot, illetve a középcsoportot, amelybe második osztálytól járnak a gyerekek.
– A lányok dunántúli ugróst, a középcsoport mezőségi táncokat ad elő, Gorbai Eszter pedig énekel – tudtuk meg az oktatóktól, akik egyetértettek abban, hogy a kisebb gyerekek is felismerték a hagyományápolás fontosságát, a szünidőben is örömmel járnak próbákra, fellépésekre, és annak is örülnek, ha új táncot tanulhatnak.
A harmadik osztályt végzett Zalán és barátja, Szilárd öt éve táncol a vécsi csoportban. Megszokták a fellépéseket, nem is igen izgulnak. Zalán szerint a nyárádmenti táncok a legjobbak, a mezőségiek pedig a legérdekesebbek.
Népdal mamától és a netről
Bíró Anita Disznajóról érkezett. Három éve táncol a helyi néptánccsoportban, de ezúttal énekkel készült.
– A Hej, most kezdtem selyemkendőt viselni című népdalt nagymamámtól tanultam, az Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen kezdetűt pedig az interneten találtam – árulta el a székely ruhás kislány, aki Nyárádremetén készült gyönyörű viseletét unokatestvérétől örökölte.
Távolról jött barátok
Míg a legtöbb táncos a Gyöngykoszorú napján érkezett a faluba, az érmihályfalviak korábban jöttek. Szálláshelyükön, egy 150 éves ház környékén igazi fesztiválhangulat uralkodott.
– 62 táncosunk van, de most csak hat pár táncol. Felcsíki és dél-alföldi táncokat mutatunk be – mondta Borbély Simon Csaba csoportvezető, akitől azt is megtudtuk, hogy a Bihar megyei településen 3 éves kortól táncolnak a gyermekek, a legkisebbek csoportját 12 pár alkotja. Arra a kérdésre, hogy milyen Holtmarosra jönni, a fehér ingek előkészítésével foglalatoskodó, illetve az árnyékban pihenő fiatalok egyhangúlag kiáltották, hogy "mindig jó". Egy fiatalember pedig azt is megjegyezte, hogy nagyon finom a víz errefelé.
Örömünnep forgatagában
Kora délután felvonuláshoz sorakoztak a táncosok, aztán lovasok kíséretében, a solti mazsorettcsoporttal az élen elindult a menet végig a falun. A futballpályán felállított szabadtéri színpadon körülbelül egy óra múlva kezdődött a műsor. Ezt megelőzően Bartha József holtmarosi lelkipásztor hirdetett igét, és áldotta meg az örömünnepnek nevezett együttlétet, majd a Solt várost képviselő Németh István üdvözölte az egybegyűlteket. A testvértelepülés küldötte jelképesen egy lámpást nyújtott át Kristóf József polgármesternek. A községgazda a továbbiakban a találkozó jelentőségéről szólt. Nemsokára aztán az Üver zenekar játékára elkezdődött a színes, gazdag műsor, amelyben számos vidék táncrendje, egyebek mellett a mezőmadarasi, vajdaszentiványi, felcsíki, domokosi, bihari táncok képviseltettek. Az együttlét a hagyományhoz híven táncházzal zárult.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro