Kézdiszentléleken, a Perkő alatti településen második alkalommal szervezték meg az Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Néptáncegyüttesek Találkozóját. A kedvezőtlen időjárás miatt az ideit nem a Perkőn, hanem a művelődési otthonban tartották meg. A találkozón tíz csoport, két határon túli – komáromi és szentgáli – és nyolc erdélyi – táncegyüttes volt jelen. A művelődési otthon előtt népi mesterek állították ki szebbnél szebb munkáikat. A délutáni fellépést megelőzően nyolc kézdivásárhelyi és környékbeli iskoláscsapat helytörténeti témákból és népszokásokból mérte össze tudását. /Iochom István: Néptánctalálkozó Kézdiszentléleken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 5./

Szent királyunk napja a Perkőn
Tegnap a Szent István-búcsú Kézdiszentlélek központjában az egy évvel ezelőtt felavatott egész alakos Szent István-szobor előtti téren kezdődött.
Csüdör Katalin könyvtáros bejelentette: Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke objektív okok miatt nem lehet jelen, később látogat Kézdiszentlélekre, majd Balogh Tibor polgármester és Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke mondott beszédet. Az ünnepségen Soós Tamás, a Heves megyei közgyűlés elnöke, valamint Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek küldöttei, Budapest XI. kerületének, Fony, Szentgál és Piliscsaba képviselői voltak jelen, és ötven, Vajdaságból érkezett nagycsaládos is részt vett.
A koszorúzás után a több száz fős tömeg elindult a szent hegy felé, ahol pontosan tizenkét órakor ismét megszólalt a perkői kápolna harangja, búcsúra szólítva a Szentföld falvainak hívő katolikus népét. Előző nap a hagyományokhoz híven Kiskászon ifjúsága díszítette fel a Szent István-kápolnát és környékét. A kis kápolna mögötti szabadtéri oltár előtt több százan hallgatták az ünnepi szentmisét, Szent István királyunkra emlékeztek. A Dávid Emil kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. Az ünnepi szentmise főcelebránsa Bereczi István gelencei plébános volt, aki Szent István életét példaként állította a mai nemzedék elé. Az ünnepi szentbeszédet Drócsa László kézdikővári plébános mondta, aki a nagy, szent királyra emlékezve kemény hangon ítélte el az abortuszt, az öngyilkosságot, az egykézést, az Istentől eltávolodókat, elanyagiasodó világunkat.
A kővári plébános nem mulasztotta el bírálni azokat sem, akik eltávolodtak a Szent István-i örökségtől, a keresztény hittől, a tiszta erkölcstől. A nagy király egész életében azt akarta, hogy a magyar összetartó nép legyen. A széthúzás nem tesz jót a magyarságnak sem nálunk, sem az anyaországban, ott, ahol három magyar öt pártra szakad, ott nem csak magyar jövőnk forog kockán, hanem örökségünk is — hangsúlyozta. Szentbeszéde végén azt is elmondta: éppen szent királyunk napján lépett érvénybe a kettős állampolgárság megadásáról szóló törvény. Ismét van anyaországunk, hiszen Magyarország elismerte elszakított gyermekeit — mondta a plébános. A szentmise végén Csiby József kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához, majd átadta a szót Szabó Álmosnak, a Világ Győzelmes Királynője, Magyarok Nagyasszonya Szent Korona Lovagrend Erdélyi Rendtartománya kormányzójának, aki társaival együtt idén a Szent Korona hű mását hozta el a Perkőre. Az áldás és elbocsátás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Mindkét helyen a bélafalvi hagyományőrzők álltak díszőrséget. Délután a perkői szabadtéri színpadon néptáncfesztiválra és a Kormorán Memory Band koncertjére került sor, az ünnepség sötétedés után őrtűzgyújtással fejeződött be. Iochom István. Erdély.ma

Keresztállítással ünnepeltek Perkőn (Szent István napja Háromszéken)
Tegnap a Szent István-búcsú 10 órakor Kézdiszentlélek központjában, a három évvel ezelőtt felavatott egész alakos Szent István-szobor előtti téren kezdődött, ahol több száz felső-háromszéki, erdélyi és határon túlról érkezett zarándok volt jelen. A szent király kőszobránál Balogh Tibor polgármester, Tamás SÁndor, a megyei tanács elnöke és Olosz Gergely képviselő mondott ünnepi beszédet. Szélyes Margit szoprán, a Kovászna Megyei Művelődési Központ zenei szakelőadója két Szent István-éneket adott elő. Az eseményen a kőkereszteket állító egyházközségek egyházi és világi képviselői, Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek – Budapest XI. kerülete, Fony, Szentgál és Nyéklábháza – küldöttei is jelen voltak, továbbá dr. Csige Sándor Zoltán csíkszeredai magyar konzul, a Szent Gellért Lovagrend Márton Áronról elnevezett erdélyi rendtartománya, valamint a brassói Máltai Szeretetszolgálat képviselői és Bajorországból is érkeztek zarándokok. Bartalus Zoltán volt zabolai, jelenlegi madéfalvi plébános hetven zarándokkal érkezett Kézdiszentlélekre. A koszorúzás után a több száz fős tömeg egyházi énekeket énekelve és templomi zászlókkal az élen elindult a szent hegy felé. A kerített műemlék templomnál várakozók is csatlakoztak hozzájuk. Torja lovas huszárokkal és szekerekkel vonult fel Hatos Mihály római katolikus plébánossal, tábori lelkésszel az élen. A keresztállító egyházközségek hívei mind a tizennégy stációnál megálltak, ahol az illető település plébánosai áldást mondtak, a kézdiszentléleki egyházi kórus pedig az alkalomhoz illő énekeket adott elő. Az eddigi szokásoktól eltérően a perkői kápolna kis harangja nem délben, hanem kissé megkésve, negyven perccel később szólalt meg. A hagyományokhoz híven előző nap Kiskászon ifjúsága feldíszítette a Szent István-kápolnát és a szabadtéri oltárt. Több száz fős tömeg gyűlt össze meghallgatni az ünnepi szentmisét, hitet tenni, Szent István királyunkra emlékezni. A Dávid Emil kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar István királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. Az ünnepi szentmise főcelebránsa ft. Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes volt. A ma megáldott keresztút örökké figyelmeztesse utódainkat, csak úgy maradhatunk meg, ha összetartunk, és ragaszkodunk keresztény hitünkhöz – hangsúlyozta a főesperes. Az ünnepi szentbeszédet Urbán János, azaz Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója mondotta el. Szent István egész életében azt akarta, hogy a magyar összetartó nép legyen, házát és hazáját sziklára építse. Építenünk kell hazát és házat – mondotta a ferences atya. A búcsús szentmise végén Vargha Béla főesperes és Csiby József kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához, valamint a Golgota keresztjeinek megépítéséhez. A Kálvária kőkeresztjeit a sepsiszentgyörgyi Balázs István építész tervezte, a kereszteket Bartalis Béla és családja készítette el, a támfalak Ráduly Barna és Vargyasi Szilveszter, valamint csoportjaik munkáját dicsérik. Az áldás és elbocsátás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. A Mária Rádió élőben közvetítette a perkői búcsút.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István-búcsú a Perkőn
Ismét megszólalt tegnap a perkői kápolna kis harangja, búcsúra szólítva a Szentföld falvainak hívő katolikus népét. Előző nap a hagyományokhoz híven Kiskászon ifjúsága díszítette fel a Szent István-kápolnát és környékét. Perkői szentbeszédében Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános úgy vélekedett, a magyarság letért a Szent István által kijelölt útról.
A Szent István-búcsú tegnap 10 órakor Kézdiszentlélek központjában, az öt évvel ezelőtt felavatott egész alakos Szent István-szobor előtti téren kezdődött mintegy kétszáz felső-háromszéki, erdélyi és határon túlról érkezett zarándok jelenlétében. Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek – Budapest XI. kerülete, Piliscsaba, Alsónyék, Szentgál és Nyéklábháza – küldöttei is együtt ünnepeltek a kézdiszentlélekiekkel. A Szent Gellért Lovagrend Márton Áronról elnevezett erdélyi rendtartományának négy tagja állt díszőrséget a szobornál. Magyarország csíkszeredai főkonzulátusát Ónody Rita Éva konzul képviselte. Márton Árpád parlamenti képviselő mellett Olosz Gergely volt képviselő és exszenátor is jelen volt, akit Kézdiszentlélek barátjaként konferáltak be.
A szent király kőszobránál az egyházi kórus fellépése után házigazdaként Balogh Tibor polgármester, Nagy Károly Zoltán, Magyarország bukaresti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője, majd Bándi Lilla Enikő és Voloncs Attila, a Magyar Nyelvért Benedek Elek Emlékdíj idei és tavalyi díjazottja mondott ünnepi beszédet, ezt követően Thiesz Katalin és Bartók Botond énekelt. Koszorúzás után a több száz fős tömeg egyházi énekeket énekelve, templomi zászlókkal elindult a szent hegy felé, útközben elvégezték a keresztúti ájtatosságot a 2012-ben felállított kőkereszteknél. A nagy meleg ellenére mintegy kétezren vonultak a szabadtéri oltár elé, hogy meghallgathassák a másfél órás ünnepi szentmisét, előtte a Dávid Emil kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. A búcsús szentmise főcelebránsa Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános volt, aki szentbeszédében arra kérte a jelenlevőket, legyenek hűségesek őseink szent hitéhez, nemzetünk gyökeréhez. Mint mondta, a magyarság letért a Szent István által kijelölt útról, a tévelygő nyáj a mai világban pedig nehezen tér magához. „Korunk ellentmondása, hogy magasak az épületek, de kicsinyes a természetünk. Szélesebbek útjaink, de szűkebb látókörünk. Nagyobbak házaink, de kisebbek családjaink. Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk. Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk. Több a szakértő és mégis, több a gondunk. Több a gyógyszerünk, de kevesebb és gyengébb az egészségünk. Túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk. Túl gyakran gyűlünk, túl ritkán imádkozunk. Éveket adunk az élethez, nem pedig életet az évekhez. Nagyobb dolgokat teszünk, nem pedig jobb dolgokat” – hangsúlyozta a kolozsvári főesperes.
A szentmise végén Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához, külön kiemelve, hogy az ünnepségen a Máltai Lovagrend brassói képviselői is jelen voltak. Áldás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az alapító igaza
Perkői búcsú a templomban
Zsúfolásig megtelt tegnap a kézdiszentléleki nagytemplom, ahol az elmúlt napok csapadékos időjárása miatt voltak kénytelenek megtartani a Szent István-napi búcsút. A szentmise főcelebránsa az aranymisés Ft. Bodó Imre ny. főesperes, kézdiszárazpataki plébános volt, aki prédikációjában úgy ítélte meg, az államalapító király utókornak szánt intelmei sosem voltak aktuálisabbak, mint mostanság.
A búcsús szentmise előtt a központi Szent István-szobornál is megemlékezést tartottak, a helybelieket, valamint Kézdiszentlélek jelen levő testvértelepüléseinek (Budapest XI. kerülete, Fony, Alsónyék és Szentgál) küldöttségeit Balogh Tibor polgármester köszöntötte, rövid kulturális műsor követte, majd megkoszorúzták az államalapító szobrát.
A határon innen és túlról érkező híveket a ny. főesperes köszöntötte, már elöljáróban leszögezve: ő is a Perkő szent hegyére készült, szentbeszéde is jobban illett volna a kápolna környezetéhez, de meglátása szerint a templomba ténylegesen csak azok tértek be, akik imádkozni akartak. A szárazpataki plébános prédikációja elején felelevenítette Szent István király életútját, majd azokra a történelmi és gazdasági párhuzamokra tért ki, amik a történelem folyamán nem egyszer, így aztán ma is aktuálisak.
– A Perkőre is azért szoktunk felmenni, hogy megérezzük nemzeti összetartozásunkat, hiszen bár országunkat, István országát szétdarabolták, de szívünket nem tudták. Egy alkalommal a Perkőre vezető keresztúton mentünk, és azon gondolkoztam, mennyire kereszthordozó az életünk, mert mindenünk veszélyben van: az élettér, ahol élünk, az anyanyelvünk, a templomunk és az iskolánk. Szent István királyunk azt üzeni: őrizzük ezt a teret. Őrizni kell, mert minket ideszögeztek; őrizni kell, jóllehet nehéz az élet, gyárainkat és üzemeinket széjjelverték, családapáink idegenben kell megkeressék a mindennapi kenyeret – fogalmazott Bodó Imre, arra hívva fel a hallgatóság figyelmét, hogy a teret be kell lakni, mert csak akkor a miénk Szent István országa.
A jelen lévő lelkészek közül is többeket keserűséggel töltött el, hogy – az évszázados hagyományt megszakítva – az idei búcsút nem a Perkőn tartották, de a döntéshozókat igazolta, hogy bár az eső csak a szentmise után eredt el, rendkívül hideg volt. A templomkertben megkérdezett kézdiszentléleki, 71 éves Tamás Gábor érdeklődésünkre elmondta: 1990 óta minden alkalommal részt vett a perkői búcsún, és bár többször tartották esőben, eddig még egyszer sem maradt el. Azt viszont ő is elismerte, hogy ilyen cudar időre még nem volt példa.
Ennek ellenére a Bivalyok útján nemcsak hazafelé tartó kiskászoniakat találtunk, hanem szép számban akadtak, akik a rossz időben is kizarándokoltak a perkői kápolnához. Ők elég elszántnak érezték magukat ahhoz, hogy ne engedjenek megszakadni egy több évszázados hagyományt.
A Perkő tetején álló négykaréjos Szent István-kápolna ősidők óta búcsújáró hely. A kommunizmus idején tiltották az itteni összejöveteleket, de az 1960-as évek végén az 1946–1978 között Kézdiszentléleken szolgáló, néhai (1985-ben hunyt el) Farkas Antal plébános-esperes mégis megszervezte néhány alkalommal. Utána Balázs György plébános igyekezett életben tartani a hagyományt, emiatt az akkori hatalom árgus szemekkel figyelte.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kövessük szent királyunk útját (Perkői búcsú)
Ismét megszólalt szombaton a perkői kápolna kis harangja, búcsúra szólítva Szentföld falvainak hívő katolikus népét. Előző nap a hagyományokhoz híven Kiskászon ifjúsága díszítette fel a Szent István-kápolnát és környékét. Perkői szentbeszédében Csató Béla plébános, pápai káplán, tiszteletbeli kanonok úgy vélekedett, hogy inog az emberileg összetákolt világ, megállíthatatlanul elindult valamiféle világrettenet, amire a megoldást rossz úton keresik.
Az ünnepség 10 órakor a Kézdiszentlélek központjában levő Szent István-szobornál kezdődött mintegy két-háromszáz felső-Háromszéki, erdélyi és határon túlról érkezett zarándok jelenlétében. Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek – Budapest-Újbuda XI. kerülete, Alsónyék, Szentgál és Nyéklábháza – küldöttei is együtt ünnepeltek a helyiekkel. Az ünnepséget a helybeli egyházi kórus nyitotta meg Dávid István kántor vezényletével. Balogh Tibor polgármester köszöntötte a zárándokokat, és méltatta államalapító, első szent királyunkat, aki kereszténnyé tette nemzetünket. Cserei Zsolt tanuló, a Magyar Nyelvért Benedek Elek Emlékdíj idei kitüntettje Wass Albert A hontalanság hitvallása című versét mondta el, majd Márton Árpád és Fejér László Ödön alsó-, illetve felső-Háromszéki RMDSZ-es parlamenti képviselő tartott ünnepi beszédet. Ezt követően olyan dal csendült fel, amelynek célja megszólítani a világ különböző pontjain élő magyarságot, s bevonni őket a magyar nyelv megvédését és ápolását, a magyar nyelv megtartását szorgalmazó mozgalomba. A paksi Gyulai István Örökségünk című dalát a kézdiszentléleki gyermekek és ifjak adták elő Ábri Béla zenetanár irányításával. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusát Hadászi Gabriella konzul képviselte, aki Szent István tetteit és nagy művét, az államalapítást méltatta. „Szent István nagysága abban áll, hogy felismerte, cselekedni kell, hogy népét megmentse az elkerülhetetlen felmorzsolódástól. Ehhez okos politizálásra és erőre egyaránt szükség volt. Nem kérdés azonban, hogy döntésének köszönhetően beszélünk, érzünk, gondolkodunk itt és most magyarul” – mondotta többek között a konzul. Sebestyén Rita A bizonyosság című, erre az alkalomra írt saját költeményét szavalta el. A koszorúzás után a több száz fős tömeg egyházi énekeket énekelve, templomi zászlókkal elindult a szent hegy felé. Útközben elvégezték a keresztúti ájtatosságot a 2012-ben felállított kőkereszteknél. A déli harangszóra mintegy kétezren vonultak a szabadtéri oltár elé, hogy meghallgathassák a másfél órás ünnepi szentmisét, előtte a Dávid István kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. A búcsús szentmise főcelebránsa Csató Béla csíkszentkirályi plébános, pápai káplán, tiszteletbeli kanonok volt, aki a kerület papságának koncelebrálásával mutatta be a szentmiseáldozatot. A bátor szókimondásáról ismert plébános szentbeszédében az RMDSZ csúcsvezetőit sem kímélte. „Nagyon sokat bosszankodtam, amikor adott pillanatban a romániai magyarság vezetősége így fogalmazott: Ezt túl kell élnünk. Ez a kifejezés, hogy túl kell élnünk valamit, nem életcél! Ezért idézem Márton Áron püspök urat, aki azt tanította nekünk, idézem: fiaim, biztassátok a mi fiataljainkat, hogy sokat tanuljanak, mert kevesen vagyunk, és csak akkor becsülnek meg bennünket, ha sokat tudunk. Úgy kell mesterséget tanulnia minden egyes magyarnak, hogy helyettesíthetetlen legyen a saját szakmájában. Amikor szétnézünk jelenlegi életkörülményeink között, népünk életén és az előttünk álló kilátásokon, egyetlen utat jelölhetünk meg: a püspök útját. Sokat kell tanulnunk, becsületesen dolgoznunk, hogy értékesek, megbecsültek lehessünk. És ez a megbecsültségért való munka önbecsüléssel kezdődik” – hangsúlyozta szentbeszédében. A csíkszentkirályi plébános párhuzamot vont Szent István és Márton Áron püspök élete között, s megállapította: mindketten meg nem alkuvók voltak. A szentmise végén Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához. Áldás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. A búcsú idején az ott levők egészségügyi ellátásáról a Sepsiszentgyörgyi Salvatore Egyesület és a megyei Vöröskereszt önkéntesei gondoskodtak. Délután a perkői nyeregben néptánctalálkozóval folytatódtak az előző nap elkezdődőtt kézdiszentléleki falunapok. A kőszínpadon népes közönség előtt lépett fel az alsónyéki Hagyományőrző Együttes, a Szentgáli Táltos Alapfokú Művészeti Iskola és a Szűrös Táncegyüttes, a csernátoni Hagyományőrző Együttes, a Perkő Néptáncegyüttes, a Borsika és a Borsikácska néptánccsoport. Az esti programban a Csíkszeredai Role koncertje, illetve Kaszás Géza A lovasíjász című filmjének levetítése szerepelt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent László-szobrot avattak Kézdiszentléleken
Szent István-búcsú a Perkőn
A tegnapi kézdiszentléleki Szent István-búcsú fénypontja volt a Szent László-szobor-avatás. A helybeliekkel együtt ünnepelt a három magyarországi testvértelepülés, Budapest XI. kerülete, Szentgál és Alsónyék küldöttsége is. A Perkőn mondott szentbeszédében Tamás József segédpüspök hangsúlyozta: „Vegyetek példát Szent István királyunktól, aki országát és népét kereszténnyé tette.”
Az egész napos rendezvény szokás szerint a főtéren álló Szent István-szobornál kezdődött, ahol házigazdaként Balogh Tibor, a község polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, a szép számban megjelent helybelieket, a búcsúra határon innen és túlról érkezett zarándokokat, a világi és egyházi elöljárókat, valamint a testvértelepülések küldöttségeit. Az ünnepléshez megfelelő hangulatot az egyházi énekkar és Balogh Mónika Beáta énekes teremtette meg. Az elöljáró rövid beszédében országalapító szent királyunk alakját és történelemalakító szerepét méltatta, majd koszorúzás következett. A szent király kőszobrától a tömeg a templom közelében kialakított Szent László parkhoz és -szoborhoz vonult, ahol Balogh Tibor polgármester mondott elsőként ünnepi beszédet. A szobor két oldalán díszőrséget állt a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság négy „vitéze”. „Az idei Szent László-emlékév alkalmat teremtett arra, hogy a községünkben kialakított teret elnevezzük róla, azt egy őt ábrázoló mellszoborral ékesítsük. Köszönet Bartalis Béla kőfaragónak a szobor talapzatáért, Todor Elődnek a szobor elkészítéséért, Venczel Róbertnek a park kivitelezéséért, Gál Bélának pedig a villanyhálózat kiépítéséért, valamint minden kollégámnak, a támogatóknak, akik hozzájárultak a terv kivitelezéséhez” – mondotta a polgármester. Tamás Sándor, a megyei önkormányat elnöke párhuzamot vont a két szent király alakja között. „Szent István országépítő nagy művét László király folytatta. Szent László megerősítette a magyar államot, amelyet megvédett minden külső támadástól és belső ármánytól, a hatalmasságok között reálpolitikát folytatva biztosította országunk függetlenségét. Megvédte a magyarokat a nomád népek pusztításától. Bár pontosan tudjuk, hogy Felvidéken és Székelyföldön azért maradt meg több Szent László-emlék, mert az ország többi részén a törökök leromboltak, földig égettek számtalan templomot, mégis arányaihoz mérten Székelyföldön azért van a legtöbb Szent László-emlék, mert mi, székelyek hű katonái voltunk a határvédő lovagkirálynak, és a mai napig is hiszünk legendás élete útmutatásainak. Hisszük a Szent László-pénzek legendáját, hisszük az általa fakasztott források csodatevő erejét. Pontosan tudjuk, hogy a Képes krónika egyik, a szent királlyal kapcsolatos iniciáléjának kucsmás alakja székely hadvezér, sőt, azt is tudjuk, hogy Grigore Ureche moldvai krónikaíró is írt a székelyek élén vívott, tatárok feletti győzelméről. Tehát méltán vagyunk büszkék királyunkra. Székelyföldön belül, Háromszéken Bibarcfalva, Gelence, Gidófalva, Kilyén, Kökös, a kézdiszentléleki Perkő tetején álló kápolna, Sepsibesenyő, Szacsva őrzi kisebb-nagyobb mértékben falfestményeit, emlékképeit a nagy királynak” – hangsúlyozta a megyei tanács elnöke. Csige Sándor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja szintén a két Árpád-házi szent király alakját méltatta, augusztus 20-át a magyarság legfontosabb ünnepének nevezve. A vezető konzul hitet, kitartást és állhatatosságot kívánt minden magyar érzelmű embernek, Kézdiszentlélek lakóinak, kiemelve, hogy ez az egyetlen felső-háromszéki település, ahol mindkét szent királynak szobrot állítottak. A szobrot Tamás Sándor és Balogh Tibor leplezte le, majd Tamás József segédpüspök áldása után a szoboravatás koszorúzással zárult. Ezt követően indult a búcsújárók körmenete a Perkőre, útközben minden település és a nagyszámú zarándok elvégezte a segédpüspökkel a keresztúti ájtatosságot a 2012-ben állított emlékjeleknél. Mivel az idei ünnep vasárnapra esett, az előző évekhez viszonyítva a zarándokok száma megkétszereződött. Az ősi kápolna mögötti szabadtéri oltárnál 12 óra után kezdődött a búcsús szentmise, amelynek főcelebránsa Tamás József segédpüspök volt. A nagy meleg ellenére mintegy kétezren vonultak a szabadtéri oltár elé, hogy meghallgathassák a másfél órás ünnepi szentmisét, előtte a Dávid Emil kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. Tamás József szentbeszédé¬ben arra kérte a jelenlevőket, legyenek hűségesek őseink szent hitéhez, nemzetünk gyökeréhez. „Vegyetek példát Szent István királyunktól, aki országát és népét kereszténnyé tette, ő testesítette meg a történelem folyamán legelőször a keresztény királyok eszményképét, ő volt az első olyan király, aki szentté tudott lenni, és népének olyan atyja, akit azóta is tisztelettel és szeretettel vesznek körül és szentként tiszteltnek” – mondotta a főpap, aki négy nagy emberi bűnt – kevélység, kapzsiság, hazugság és erkölcstelenség – sorolt fel, amelyek a mi életünket, keresztény értékeinket próbálják tönkretenni. A szentmise végén Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához. Áldás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Délután három órától a nyeregben Szent István-napi ünnepség kezdődött, amelynek során a kőszínpadon előadták Az államalapítástól Szent László haláláig című bábelőadást, amelyet néptáncfesztivál és hagyományőrző délután követett. A Szent László királynak szentelt idei első őrtüzet 22 órakor a Perkőn gyújtották meg, majd még huszonhárom háromszéki településen lobbantak fel a lángok.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú dr. Sztáncsuj Sándor Józseffel, a Székely Nemzeti Múzeum régészével
A régészet kaland, de nem romantikus kalandfilm
Dr. Sztáncsuj Sándor Józsefnek, a Székely Nemzeti Múzeum régészének merész álmai voltak, de az álmok lassan valósulnak meg. Az egyik az volt, hogy egyetem után hazatér, hogy itthon dolgozhasson. Nevét az erősdi festett kerámiákat az utókorra hagyó ősi kultúra kutatása kapcsán ismeri a közvélemény. Az utóbbi hónapokban többször találkozhattunk nevével a sajtóban a Málnásfürdőn, majd a feldobolyi református templomban végzett ásatások kapcsán.
– Elsőként az utóbbi időben végzett ásatásairól kérdezném.
– Tudni kell azt, hogy a különféle ásatások helyét és jellegét – legalábbis nekünk, vidéki múzeumokban dolgozó régészeknek – gyakran a szükségszerűség diktálja. Nem csak ott és akkor ásunk, ahol és amikor akarunk. A mi feladatunk többek között a régészeti lelőhelyek környezetében zajló, földmunkával járó beruházások (például építkezések), rekonstrukciós munkálatok esetében a régészeti felügyelet, leletmentés vagy úgynevezett megelőző feltárás. Az utóbbi időben a legtöbb ásatásom ilyen volt: megelőző feltárásokat végeztünk Uzonban a Béldi–Mikes-kastélynál, Feldobolyban a restaurálás alatt álló református templomban. Mindkettő igen jó eredménnyel zárult: Uzonban értékes adatokat nyertünk a 17-18. századi kastély építéstörténetére nézve, nem beszélve az itt előkerült, rendkívül gazdag leletanyagról; Feldoboly esetében pedig sikerült feltárni egy középkori (valószínűleg 13–14. századi) templom maradványait. A középkor és kora újkor régészete nem kimondottan a szakterületem, de kötelességem volt elvégezni ezeket az ásatásokat is. Ráadásul két izgalmas, igen szép eredménnyel végződött munka volt. Az eredményeket, a leletek közlését persze átengedem az ezekkel a korszakokkal foglalkozó régész és művészettörténész kollégáknak.
– Mikor, hogyan jött az ötlet, hogy régész szeretne lenni? Mi ihlette? Mi irányította e pálya felé? Volt gyermekkorában valamilyen különleges élménye, kapcsolata a régészettel?
– Nem valamilyen hirtelen jött ihlet, inkább egy folyamat volt az egész. Mindig is szerettem a történelmet, diákkoromban sokat olvastam, mindenféle történelmi, régészeti tárgyú könyveket. Középiskolás koromban gyakran bejártam a múzeumba, és ekkor, ha jól emlékszem, 1994-ben jutottam el életem első igazi régészeti ásatására, a Balaton-felvidékre. Hát az nekem nagyon bejött (egy őskori kovabányában, majd egy újkőkori településen ástunk egyébként), és később évente visszajártam azzal a csapattal. Amikor pedig 1996-ban, még érettségi előtt tudomásomra jutott, hogy az ELTE bölcsészkarán ösztöndíjas helyeket hirdetnek erdélyi magyar régészhallgatók részére, úgy döntöttem, szerencsét próbálok. Nem mondhatnám, hogy pontosan tudtam, mire vállalkozom, hiszen nekem is, mint valószínűleg a legtöbb pályakezdőnek, akkor még inkább a szakma romantikus oldala lebegett a szemem előtt. Holott a régészet is egy komplex tudomány, vannak szabályai, módszertana, rengeteg szakiránya, hatalmas szakirodalma, számos rokon- vagy segédtudománya, amit mind ismerni kell, legalábbis bizonyos mértékig. De szerencsére remek tanáraink voltak, akik segítettek eligazodni ebben a labirintusban. Így aztán szépen, lassan kialakult a saját szakmai érdeklődési köröm, letisztultak az elképzeléseim arról, hogy – képletesen szólva – milyen irányba mennék tovább a jövőben.
– A régészettel való kapcsolata elején voltak merész álmai? Ezek meg is valósultak?
– Az egyik álmom az volt, hogy az egyetem után hazatérek, és itthon dolgozom. És ma már tudom azt is, hogy ez nagyon merész álom volt. Amikor hazajöttem Sepsiszentgyörgyre, még el sem ismerték a külföldi egyetemi diplomámat – hosszú évekbe telt, míg sikerült honosítani. Közben dolgozhattam a Székely Nemzeti Múzeumban, de nem okleveles régészként, nagyon gyenge fizetéssel. Családdal, gyerekkel a hátam mögött nem volt könnyű a pályán maradni. Szerencsére éppen a családom támogatásának köszönhetem, hogy végül nem kellett más szakma után nézni. Örökké hálás maradok ezért a családtagjaimnak.
– Miért áll közel önhöz a régészet?
– A régészet, mint már említettem, egy tudomány, amelynek hétköznapi valóságában nem sok köze van a kalandfilmekből ismert, csajozós-kincskeresős vircsafthoz. Ugyanakkor – és számomra talán ez a legvonzóbb oldala – hihetetlenül sokoldalú szakma: a múlt tárgyi emlékeinek a felderítésével, feltárásával kezdődik, majd ezeken a tárgyakon, régészeti jelenségeken keresztül kell eljutni az egykori ember világához. Ennek a folyamatnak számos mozzanata van, hosszasan lehetne sorolni: ásatások, terepbejárások, topográfiai és geofizikai felmérések, a tárgyak tipológiai és kronológiai rendszerezése, készítésük és használatuk módjának felderítése, nem beszélve a különféle tárgyak mögött álló, gyakran sokrétű jelentéstartalomról. És persze, túl a tárgyakon, a régészet feladata az egykori ember hétköznapi és szellemi világának a rekonstrukciója, annak minden részletével együtt. Egy ilyen sokoldalú tudományágon belül napjainkra már számos ágazat vagy segédtudomány működik (geofizika, antropológia, régészeti állattan, epigráfia, numizmatika, kísérleti régészet, csakhogy néhányat említsek), és mindegyiknek megvan a maga szakmai apparátusa, de végül minden részeredmény a vezető régész kezében egyesül. Az ő dolga, hogy a kirakós játék apró részleteiből összerakja a nagy képet, és végül mindezeket az eredményeket – könyvek, cikkek, szakmai beszámolók útján – megismertesse a szűkebb szakmával és a szélessebb nyilvánossággal egyaránt. Szóval mindezekkel együtt a régészet egy kemény munka és egy fantasztikus szellemi kaland is egyszerre.
– Akadnak megható pillanatok a régész életében? Milyen érzés az, amikor előkerül a föld mélyéről egy régen élt ember eszköze, esetleg a csontjai?
– Igen, régi tárgyakat (de még emberi maradványokat is) megtalálni különleges érzés. Az ember érzi a felfedezés, a múlttal való találkozás izgalmát, és ez nagyon jó. Én legalábbis érzem ezt, elég gyakran. De ami a legjobb érzés, az a jól elvégzett munka: egy eredményes ásatás, egy jól sikerült kiállítás, egy megbecsült könyv megjelenése, a nagyon ritka, de azért időnként felvillanó elismerés az emberek szemében.
– Miként emlékszik, mikor kezdődött a rajongása a gyönyörű mintázatú kerámiákat és más leleteket hátrahagyó rézkori, erősdi kultúra iránt?
– Nos, hogy pontosan mikor, azt már nem tudnám megmondani, de biztosan az első pillanatban, amikor megláttam az erősdi festett edényeket, az ember és állat alakú szobrocskákat. Az erősdi kultúra, rokonaival, a kelet-európai Cucuteni- és Tripolje-kultúrákkal együtt egy számunkra ismeretlen nyelvű és eredetű rézkori (a Kr. e. 5. évezred második felére és a 4. elejére keltezhető) népcsoport régészeti hagyatéka. Ennek a nagy kiterjedésű kultúrkörnek az egyik legkorábban felfedezett és múzeumunk hajdani őre, dr. László Ferenc által kutatott települése található az Erősd melletti Tyiszk-hegyen, róla nevezték el az egész erdélyi csoportot. De tágabb lakóhelyünkön, Erdély keleti részében számos – összesen mintegy kilencven – ilyen lelőhely található. Az erősdi leletekkel egyébként az egyetemi évek alatt kerültem „szorosabb kapcsolatba”. Nekünk, régészhallgatóknak kötelező múzeumi gyakorlatot kellett teljesíteni, és én T. Biró Katalin pártfogásával a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültem. A múzeum egykori igazgatója, Kovács Tibor hívta fel a figyelmemet arra, hogy a budapesti gyűjteményben egy igen szép, közöletlen/feldolgozatlan leletegyüttest őriznek, amelyet László Ferenc ásott ki 1913-ban. Éppen harmadéves voltam, és lassan szakdolgozati témát kellett választanom: így hát egymásra találtunk. Kézenfekvő volt, hogy erdélyi és székelyföldi létemre valamilyen hazai kutatási témát válasszak. Így kezdődött a kapcsolatom az erősdi kultúrával, és így lett az én igazi szakterületem az erdélyi rézkor. Később erről a kultúráról írtam a doktori értekezésemet is. A sors úgy rendezte, hogy éppen a neves László Ferenc unokája, a szintén kiváló régész és egyetemi tanár, dr. László Attila lett a doktori témavezetőm.
– 1994-ben egy sepsiszentgyörgyi líceumi diák miként juthatott el magyarországi ásatásokig, vehetett részt régészeti munkában?
– A régészettel való találkozásomat Kónya Ádámnak köszönhetem – őt, gondolom, remélem, nem kell senkinek külön bemutatni. Szóval középiskolás koromban a Székely Mikó Kollégiumban művészettörténetet tanított nekünk. Voltunk néhányan, akik az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutattunk az efféle dolgok iránt. Ádi bácsi akkoriban a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. A múzeum magyarországi testvérintézménye, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, partnerségben a Magyar Nemzeti Múzeummal éppen ásatásokat szervezett Szentgálon, ahová önkénteseket toboroztak. Ádi bácsi szólt, hogy elmehetnénk, így vetődtem, életemben először a Tűzköves-hegyre. Végső soron az ásatás vezetői, Regenye Judit és a már említett T. Biró Katalin régészek a „felelősök”, hogy leragadtam a régészet mellett.
– Az eddigi ásatásai közül melyiket emelné ki?
– Amint már említettem, elég nagy számban, sokféle ásatáson vettem részt, és általában korszaktól függetlenül mindegyiket szívesen csináltam. Végeztem már feltárást neolitikus és rézkori telepen, bronzkori halomsíros temetőben, középkori templomban, kora-újkori kastélyban stb. De szakterületemből és érdeklődési körömből kifolyólag a legkedvesebb ásatásom (ha szabad így fogalmaznom) a málnásfürdői, ahol legutóbb idén nyáron ástunk. Itt, az egykori fürdőtelep feletti Füvenyestetőn egy, az erősdivel egykorú, ahhoz hasonlóan gazdag rézkori település nyomait tárjuk fel immár negyedik éve az említett László tanár úr és marosvásárhelyi kollégám, Berecki Sándor segítségével. Ez egy kis felületen zajló, de számunkra, szakemberek számára igencsak izgalmas és eredményes ásatás, amelyen az elmúlt évek során több erdélyi, moldvai, de magyarországi (budapesti, szolnoki stb.) kolléga és régészhallgató is részt vett, románok és magyarok egyaránt. Az ásatás tudományos hozadékán túl az említett csapattal folytatott közös munka számomra mindig nagy élmény.
– A régésznek bizony keményen kell fogni a lapát nyelét. Érezte valaha tehernek ezt a munkát?
– Nem tagadom, vannak rossz napok is. De nem ezek a jellemzők, és az ásatás egyébként se kubikmunka. Nem a kitermelt föld mennyisége számít, hanem a föld alatt lévő régészeti jelenségek minél pontosabb feltárása, megfigyelése és megértése.
– Mesélne a napi munkájáról a Székely Nemzeti Múzeum falai között? Miért szerethető ez a munka?
– Talán épp azért is, mert nincsenek átlagos napok, az ember nem a futószalag mellett áll, képletesen fogalmazva. Én sokat mozgok, szakmámból eredően tavasztól őszig sok időt töltök terepen. Amikor éppen bent vagyok a múzeumban, akkor a legfontosabb feladataim közé tartozik a régészeti gyűjtemény gondozása, rendezése, valamint minden más, a szakmával kapcsolatos tevékenység. Gyakran járok tudományos konferenciákra, néha külföldre is, igyekszem napirenden maradni a „világ állásával”. Tegyük hozzá azt is, hogy mi egy viszonylag kis munkaközösség vagyunk, így aztán ha nagyobb feladatok akadnak – mondjuk például egy kiállítás rendezése –, akkor segítenünk kell egymásnak.
– Vannak még nagy álmai, foglalkozásához fűződően, most, felnőttként, háromgyerekes családapaként?
– Nincsenek amolyan „régészes-felfedezős” álmaim, nem szeretném megtalálni Attila sírját, vagy átírni a történelmet. Arról viszont tényleg ábrándozom, hogy egyszer majd eljuthatok a családommal az Óvilág néhány, eddig csak szakmai olvasmányokból vagy képekről ismert helyszínére, ahová mostanáig nem volt pénzem, lehetőségem elmenni. Fontosabb azonban, hogy azt érezzem, a helyemen vagyok. Nemrég beszélgettem egy régi ismerősömmel, és valahogy szóba került, mivel foglalkozom. Amikor elmeséltem a munkámat, úgy dióhéjban, csak annyit mondott, „hűha, te aztán nem unatkozol!” És valóban így van, igyekszem átélni, élvezni a munkámat. Néha úgy érzem, ez is nagy dolog már önmagában is, hiszen ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy sokak számára ez is csak egy álom marad.
Dr. Sztáncsuj Sándor József Sepsiszentgyörgyön született 1977. szeptember 30-án. Iskoláit a háromszéki Kökösben, majd Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte – itt érettségizett 1996-ban. 1996–2002 között Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének volt ösztöndíjas hallgatója. Szakmai gyakorlatát, melynek során az intézmény erdélyi származású régészeti anyagát tanulmányozta, 2000–2001-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban teljesítette. E tárgykörből készült szakdolgozata is: Az erősdi kultúra leletei a Magyar Nemzeti Múzeumban. Okleveles régész képesítését 2002-ben szerezte ősrégészet-szakágon. Kutatási területe a Kárpát-medence, ezen belül Erdély ősrégészete. 2002 augusztusától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik. Bede Erika / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)