Csihány csípte mesék
Székelyudvarhelyen nem valami gyakori az olyan mesemondó előadás, ahol a pódiumra helyezett asztalon fehér kalapos székely tündér ül, egér-, illetve békamezbe bújtatott lábfejével piros fazékban kavargat, majd murkot és pityókát dobál csillogó szemmel kacagó közönsége felé.
Ez a tündér a Sepsiszentgyörgyi születésű Csernik-Pál Szende, aki tizenhárom éve költözött a magyarországi Szendehely nevű községbe, majd néhány éve elhatározta, hogy székely mesékkel és lábbábozással gyógyítja honvágyát és népszerűsíti az ízes székely nyelvjárást, székely furfangot.
„Küldetésemnek érzem, hogy átadjam és felébresszem az emberekben a mesemagot, hogy meséljenek egymásnak a felnőttek is, nem csak a gyermekek, mivel a népmese mindenkinek szól” – vallja Csernik-Pál Szende. Úgy kezdődött, hogy Vácon a gyermekei óvodájában mesenapot tartottak, ahol két székely mesét olvasott fel. A kicsiknek nagyon tetszettek a mesék, és ekkor döbbent rá, mennyire hiányzik neki a „székely nyelv”. Elhatározta, hogy ezt tovább kell vinni, mesélés közben megeleveníteni a szereplőket, azonban a könyv elfoglalta kezeit, ezért a mesefigurák a lábaira kerültek, mint lábbábok, és egy nagy kerek zöld szoknyára varrta a hátteret: a házikót, valamint az erdőt. így született a meseszoknya. „Mintha ölembe pottyant volna az egész mesevilág, s én két lábra állítottam a mesét, és elindultam vele az országban. Mesemondónak neveztem magam és lábbábosnak. Tetszett az ízes beszédem az embereknek, és közben annyira magamba szívtam a meséket, hogy a könyvet letettem, azóta magamtól mesélek. Szeretem a jó erős székely furfangot, és csak székely történeteket mesélek, amelyeknek ízük és lelkük van” – összegezte Szende.
Először Magyarországon mesélt, majd Felvidékre és Kárpátaljára is egyre gyakrabban hívták. A Németországban és Ausztriában élő magyarok is többször szerveztek neki meseturnét. „Mindenhol értik a székely kifejezéseket, mert ha pityókáról mesélek, akkor gurítom is ki a gyermekek közé: megfogják, érzik és értik, hogy az. Velem mondják: „csihány csípte csóré lábam”. Olyan jó hangzásuk van ezeknek a szavaknak, hogy felcsendül az egész közönség. Felvidéken és Kárpátalján is olyan lelkesen fogadják a székely meséimet, mintha haza vinném őket. Szoktam is mondani nekik: „tük olyanok vagytok, mint mi, székelyek”. Nekik is jellegzetes tájszólásuk van, például a palócoknak olyan, hogy a lelkem kacag, ha hallom” – mesélte.
Időközben Indiából is kapott felkérést, azonban a székely mesét nehéz lefordítani angolra, és úgy érzi, tolmáccsal csorbulna a mese ritmusa. Erdélybe viszont egyre többet jár haza. Amikor először mesélt Székelyudvarhelyen, meglepődött, hogy milyen lelkesen fogadták. Hazaszállt a mese Gyergyó környékére, Marosvásárhelyre és Háromszékre is. Úgy vette észre, azért is tetszik az itthoniaknak székelyes előadása, mert színpadról ritkán hallanak székely szót. Arcukon látja, amint rácsodálkoznak a székely nyelv szépségére, ízlelgetik annak finomságát. Véleménye szerint „székely népmeséink olyanok, mint egy tulipános ládikó, amiből mindig elő tudunk varázsolni egy kincset, amire szükségünk van. A mese lélek, hit, játék, mosoly minden ember lelkére.”
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro