A legutóbbi tanácsülésen Lugos önkormányzati képviselőtestülete megszavazta, hogy testvértelepülési kapcsolatba lépjenek a vajdasági Verseccel – tájékoztatott Pozsár József alpolgármester. A két polgármesteri hivatal idén ősszel már megtette a szükséges lépéseket. A testvérvárosi együttműködést december 3-án írják alá a lugosi városházán. Lugosnak Szekszárd is testvértelepülése. Újszentes községnek már két testvértelepülése van. Az első Szentes volt, ahonnan már az 1989. decembere után megindultak ez első segélyszállítmányok a községbe, a második a szintén Csongrád megyei, az idén városi rangra emelt Sándorfalva. /P. L. Zs.: Új vajdasági és magyarországi testvértelepülések. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 3./

Hat évvel ezelőtt Csombordon 7 kisgyereket a szüleik mindenáron magyarul akartak tanítatni. Kemény harcok árán kineveztek a faluba egy magyar óvónőt, s adtak egy 12 négyzetméteres kamrát, tanteremként. Három év múltán az óvónő és a szülők önerőből, saját kezűleg építettek egy tágas, világos, faragott ajtós termet. A megyei RMDSZ adott 15 millió lejt, a polgármesteri hivatal meg építőanyagot. Összeállt a falu és felépült a magyar óvoda. A berendezést, tanszereket, játékokat szintén a szülők vásárolták, Bajusz Katalin óvónő felhasználta kapcsolatait Nagyenyedtől Szekszárdig. A kierőszakolt óvoda azóta is él, virágzik, gyarapszik. Jelenleg 17 óvodás van, mondta Bajusz Katalin óvónő. Naponta közösen étkeznek a gyerekek, a szülők rendre hozzák, kinek mije van. /Takács Ildikó: Boldog születésnapot, óvó néni! = Nyugati Jelen (Arad), jan. 14./

A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata március 27. – április 7. között vendégjáték-sorozaton vesz részt Magyarországon Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című komédiájával, Gali László rendezésében. A turné állomásai: Tapolca, Csorna, Szentgotthárd, Ajka, Nagyatád, Veszprém, Siófok, Szekszárd és Újfehértó. A vendégjátékra a győri székhelyű Forrás Színházi Műhely szervezésében, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával kerül sor. /Magyarországi turnén a Komámasszonnyal. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 28./

Székelyföldi fürdők, gyógyhelyek címmel megjelent könyvet mutattak be Csíkszeredában április 19-én a Csíki Székely Múzeumban. A kiadványban a Polgár-Társ Alapítvány által támogatott projekt révén felújított fürdőkről van szó. A Képzőművészek Szövetsége (UAP) lugosi szervezete másodszor is egyhangúlag elnökévé választotta Pokker László helybeli szobrászt. A lugosi képzőművész 1993 óta a Szövetség tagja, munkáit lugosi, temesvári és szekszárdi egyéni, illetve kollektív tárlatokon ismerhette meg a műértő közönség. Monumentális alkotásai, ikonosztázai számos nyugat-romániai ortodox templomban láthatók. /Kultúr hírek. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 20./

Több tekintetben is bővült, gazdagodott a néhai lugosi pap-költő, Szombati-Szabó István (1888–1934) emlékére május 14-én rendezett szavalóverseny, idén ugyanis öt kategóriában hirdettek eredményt. Szombati-Szabót, illetve munkásságát évről évre szélesebb körben sikerül megismertetni, a vissza-visszatérő szekszárdi és etyeki, valamint a bánsági versenyzőkön kívül immár Köpectől kezdve (Brassó megye), Lippán és a Szilágyságon át Misztótfaluig (Máramaros megye) Erdély majdnem minden szegletéből érkeztek versmondók. Lugoson a református templomban lebonyolított versenyre 27-en neveztek be az ötödik-hatodik, hetedik-nyolcadik osztályosok, középiskolások, egyetemisták és felnőttek kategóriákba. A részvevők, a felkészítő tanárok és a kísérők a vetélkedő két fordulója közben tisztelegtek a Szombati-Szabó István emléke előtt, Fazakas Csaba esperes, a verseny főszervezője pedig koszorút helyezett el a Millenniumi Kopjafa tövében lévő sírhelyen, ahol a pap-költő és neje hazahozott földi maradványai 2003 óta nyugodnak. /Pataky Lehel Zsolt: Szavalóverseny a lugosi pap-költő emlékére. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 16./

Együttműködési megállapodást kötött a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem szekszárdi Illyés Gyula Főiskolai Kara. Az erről szóló dokumentumot június 26-án írta alá Nagyváradon Geréb Zsolt, a PKE rektora és Horváth Béla, a szekszárdi főiskola főigazgatója. Ez a tizennegyedik egyetem, amellyel együttműködési egyezményt kötött a PKE. A program fő célja a diák- és oktatócsere, az oktatás, a kultúra, a tudományok, a kutatások területén való együttműködés, továbbá közös pályázatok készítése, a különféle európai projektekben való részvétel, konferenciák szervezése stb. /T. H.: Tartalmas kapcsolatban reménykednek. = Reggeli Újság (Nagyvárad), jún. 27./

Honismereti emlékérmével jutalmazta a magyarországi Honismereti Szövetség Mirk Lászlót, a csíkszeredai Segítő Mária Gimnázium magyar szakos tanárát. A kitüntetést Szekszárdon, a XXXIV. Honismereti Akadémián vette át múlt héten a díjazott. Munkásságát Bogdán Lajos, a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület titkára méltatta. Kiemelte: „Mirk László magyar szakos tanár fölismerte, hogy a magyar irodalom megismertetése mellett szükség van a gyökerek, a szülőföld múltjának, hagyományainak, nyelvének a megismerésére, összegyűjtésére, megőrzésére.” A Honismereti Szövetség által szervezett Ifjúsági Honismereti Akadémiákra a legeredményesebb diákjai közül 4–6 diák kap meghívást tanárukkal együtt. Mirk László szerkesztői, irodalmi munkásságából kiemelkedő Az ember ott a legfájóbb magyar című versgyűjtemény, amely magyarul író csángó költők alkotásait, valamint a magyar költészetben a csángókkal foglalkozó verseket szedte csokorba. Másik példaértékű könyvében a diákjai által gyűjtött húsvéti locsolóversekből adott válogatást. /Honismereti emlékérem. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 11./

Idén megkondult a harang a Bunyaszekszárdi Falunapon. “Az innen elszármazottaknak egy álmuk vált valóra ezáltal, hiszen 35 év után hallhattak ismét harangszót a szülőfalujukban” – hatódott meg Ihász János igazfalvi polgármester, aki szintén bunyaszekszárdi gyökerű család sarja. Az augusztus 13-i, vasárnapi ünnepi istentiszteleten Fazakas Csaba lugosi református esperese és Czapp István igazfalvi lelkipásztor hirdetett igét, s részt vett Doru Milostean facsádi ortodox esperes is, valamint az a tengerentúli protestáns lelkész, aki eddig is támogatta az igazfalvi, facsádi és begamonsotori református templomokat. A harangszentelésre az 1980-as években elnéptelenedett, a Bega és a Maros közében fekvő úton megközelíthető falu betelepítésének 140. évében került sor. A harangra magyarországi önkormányzatok, vállalkozók, magánszemélyek és egyházak gyűjtöttek. A harang év közben az igazfalvi temetőben fog állni azon a haranglábon, amelyet az október 7-i falunapon állítanak fel, az évfordulókon azonban kiviszik Bunyaszekszárdra. A Bunyaszekszárdi Emlékbizottság által szervezett ünnepség idén négynaposra nyúlt, ugyanis a nagydorogi, vésztői (Igazfalva testvértelepülései), szekszárdi és eleki küldöttségek Igazfalván vendégeskedtek, vasárnap Bunyaszekszárdon vettek részt az emlékünnepségen, másnap felkeresték Vajdahunyadot és Déva várát, kedden pedig a facsádi búcsúba mentek. Kaczián János szekszárdi levéltáros, Bunyaszekszárd történetének kutatója jegyezte meg, hogy a harangnak van lelke, szíve, de nyelve nincs. Ugyanúgy szól a románoknak, mint a magyaroknak. /Pataky Lehel Zsolt: Harangszó Bunyaszekszárdon – 35 év után. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 16./

Mária mennybevételekor tartják a lugosi búcsút, amely elsősorban az ortodox érsekség (illetve az önkormányzat) fő rendezvénye, de részt vesznek rajta a görög katolikus püspökség és a történelmi magyar egyházak képviselői, főméltóságai is. Lugos testvérvárosai közül négy képviseltette magát az eseményen: Szekszárd küldöttségét Kiss Andrea önkormányzati képviselő, a Szekszárd–Lugos Baráti Társaság elnöke, eljött még a jénai, a moldovai Nisporeni, a szerbiai Versec küldöttség is. /(pataky): Lugosi búcsú az ökumenizmus jegyében. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 19./

Folytatódnak a Kossuth-téri tüntetések, a rendőri készenlét enyhült. Vidéken több városban is folytatódtak a Gyurcsány Ferenc lemondását követelő demonstrációk, így többek között Szegeden, Kaposváron, Székesfehérváron, Szekszárdon és Debrecenben. Nyílt levélben kérte Mádl Ferenc volt köztársasági elnök tíz más ismert értelmiségivel együtt Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, hogy mondjon le tisztéről. A nyilvánosságra került májusi Gyurcsány-beszéd „egyértelművé tette az ország számára, hogy a teljes előző kormányzati ciklusban és azóta is Ön, majd kormánya éveken át tudatosan megtévesztette a magyar állampolgárokat az ország valós helyzetét illetően, s ezzel lehetetlenné tette, hogy felelős döntést hozzanak a 2006-os országgyűlési választásokon”. „Vannak rendkívüli helyzetek, amikor egy politikus éppen visszavonulásával teheti a legtöbbet a hazájáért. Ezt kérjük most Öntől!” – végződik a Gyurcsány Ferencnek címzett nyílt levél. – Gyurcsány megköszönte a rendőrök helytállását. /Folytatódnak a Kossuth-téri tüntetések. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 27./ Kupper András, a Fidesz–MKDSZ budapesti elnöke-frakcióvezetője és Pesti Imre (Fidesz) országgyűlési képviselő arról beszélt, hogy szerintük a Fidesz lejáratását célzó, szándékos kormányzati provokáció áll az MTV épületének múlt heti ostroma során történtek mögött, s az érintett rendőröktől kapott friss információjuk szerint a tévészékház ostroma alatt, éjjel fél egytől reggel hétig több száz „high-tech” felszerelésű kommandós rendőr várakozott bevetési parancsra, ez azonban „vélhetően politikai nyomásra” elmaradt. /Nem számít újabb erőszakos cselekményekre a magyar rendőrség a hétvégén. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./

Megjelent dr. Dezső István sebészorvos önéletrajzának első kötete /Egy erdélyi sebész emlékei 1947-1961, Szekszárd/. Ebben a Vajdakamarásról induló mezőségi fiú írja le életútját, amelynek meghatározó állomása volt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet. Az intézmény történetéről készült dokumentum jellegű művek mellett a személyes emlékeket rögzítő könyvek egész sorából rajzolódik ki a részletek sokasága. A kiváló emlékezőtehetséggel megáldott szerző megörökítette mindazt, aminek ismerete fontos lehet múltunk, történelmünk megértése szempontjából. „Az egyetemen és Marosvásárhelyen, mindenütt mindenki csak magyarul beszélt, természetesen a közhivatalokban is, de minden nyomtatvány és irat is csak magyarul készült” – olvasható a könyvben. Elgondolkodtató, hogy mindössze hatvan-hetven év alatt mennyi minden megváltozott a városban, amelynek Dezső István 1951-től 57-ig volt a lakója. A Magyarországra áttelepedett sebészorvos megírta további emlékeit is. Mert ott sem találta meg azt, amire a kisebbségi sorsból kiszabadulva vágyott. /(bodolai): Egy erdélyi sebész emlékei 1947-1961. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 22./

Kettős ünnepség zajlott Lugoson: negyedszer rendezték meg a Szombati-Szabó István néhai lugosi református pap-költőről, műfordítóról elnevezett nemzetközi szavalóversenyt, illetve a református templom felszentelésének századik évfordulójáról emlékeztek meg. A szeptember 29-én tartott szavalóversenyre 31-en neveztek be Temesvártól Szekszárdig. A zsűri elnöke, mint mindig, dr. Higyed István nyugalmazott lugosi lelkipásztor, Szombati-Szabó István szellemi hagyatékának kutatója volt. A templom százéves évfordulója alkalmából Csűry István egyházkerületi főjegyző hirdetett igét, és beiktatták hivatalába Gáll Zoltán lelkészt, aki négy éve segédlelkész Lugoson. /Pataky Lehel Zsolt: Hűség az anyanyelvhez, az anyaföldhöz és az egyházhoz. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 1./

Ferencz Jánost és együttesét sokan ismerik Erdély-szerte, de felléptek már Bukarestben is. A hangszerkészítő Ferencz János sepsimartonosi lakásán készíti a legkülönbözőbb hangszereit. Duda, pánsíp, köcsögduda, tokcitera, guboka, tökkürt, tilinka, kürthegedű… nem tudja mindet felsorolni. 1998-ban Szekszárdon rekordot döntött. Nem egyedül, hanem inasaival együtt kétszázkét fajta hangszert állított ki. Vonóst, fúvóst, mindenfajtát. Hazajött, és 1998-ban megalakította a Tutora együttest. Megszólalt a koboz, a fidula és a többi hangszer. Jövőben lesz az együttes tízesztendős, Ferencz János most 45 éves. Nemzetközi proficsapat lett a Tutora együttes, van román és olasz tagja is. A Tutora kisebb változatával, a Tutorítóval Szatmáron léptek fel legutóbb. Sepsimartonoson az ebédlőasztalnál Ferencz János ül élettársával, az ikrekkel, vagyis negyedik és ötödik gyermekeivel. Legnagyobb lánya, Ágnes húszéves, Bukarestben jár az egyetemre. – Ferencz János színházaknak is ír zenét. /Kisgyörgy Zoltán: Tutora Jancsinál Sepsimartonoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 3./

Több mint négyezer kötetes könyvgyűjtemény áll a lugosi RMDSZ-szervezet rendelkezésére, ezért idén kölcsönző-könyvtárat szeretnének létesíteni. Az év elején vásárolták meg a székházat, amelyben eddig bérlőként tevékenykedett a szervezet, másrészt a szekszárdi Rotary Klubtól decemberben kaptak adományként 2600 kötetet, amihez hozzá kell számítani a már meglévő 1500-at, amelyek között szak-, diák- és szépirodalom egyaránt megtalálható – mondta Pozsár József RMDSZ-elnök, lugosi alpolgármester. /Pataky Lehel Zsolt: Magyar kölcsönkönyvtárat létesítenek Lugoson. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 20./

Az idősebb aradiak emlékeznek a Rozsnyay névre, elsősorban a patika kapcsán, amelyet, bár időközben sokszor változott a neve, sokan ma is így emlegetnek. A múlt héten Magyarországon, Szabadszálláson megrendezett Rozsnyay-ünnepség egy nagyszabású megemlékezés-sorozat nyitó rendezvénye volt. Rozsnyay Mátyás Szabadszálláson született 1833. május 14-én, ahol ápolják emlékét: néhány éve a városközpontban mellszobrot állítottak tiszteletére. A rendezvényen jelen voltak a négy helységre (Szabadszállás, Zomba, Szekszárd, Arad) terjedő megemlékezések szervezésében, támogatásában részt vállalók (Aradról az EMKE, RMDSZ, Levelezési sakkozók, Kölcsey Egyesület, Alma Mater és Pro Presens Alapítvány, Nyugati Jelen). A szabadszállásiak felelevenítették a gyógyszerész, sakk-szakíró, fotográfus, közéleti ember életét és munkásságát. Rozsnyay Mátyás a dunántúli Zombán nyitott gyógyszertárat 1861-ben, ott dolgozott Aradra költözéséig, 1874-ig. A kiváló felkészültségű gyógyszerész Zombán kezdett foglalkozni a kininnel, találmánya (Chininum tannicum insipidum Rozsnyay) híressé tette szakmai körökben, ugyanis a készítménye 1920-ig a malária egyetlen ellenszere volt. Rozsnyay az orvosságokon kívül gyógyborokat is készített. Nevéhez fűződik az első magyar sakk-könyv. Az akkoriban még újdonságnak számító fotográfiával Rozsnyay nem csak elméleti szinten foglalkozott, ő alapozta meg elméletileg a fotográfia nyomdai sokszorosításának lehetőségeit az addigi acél-, réz- vagy fametszet felváltására. A megemlékező rendezvények májusban Aradon fejeződnek be, ahol Rozsnyay 1895. aug. 25-én meghalt, ott helyezték örök nyugalomra. /Jámbor Gyula: Szabadszállástól Aradig. Emlékezés Rozsnyay Mátyásra. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 8./

A Lugos–Szekszárd testvérvárosi kapcsolat keretében Szekszárd önkormányzata egy Ikarusz típusú autóbuszt adományozott az Arató Andor Egyesületnek, a lugosi magyarság használatára. Nem ez az első alkalom, hogy a szekszárdiak buszt adományoznak a lugosiaknak – tudtuk meg Pozsár József lugosi RMDSZ-elnöktől, de a régi busz már használhatatlan lett. Az adomány átvételére 15 tagú küldöttség utazik Tolna megye székhelyére, ahol ez alkalomból lugosi magyar napot tartanak. A műsor keretében fellép az 5-ös számú Általános Iskola Gyöngyvirág tánccsoportja. /Pataki Zoltán: Szekszárdi busz a lugosi magyarságnak. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 10./

A lugosi RMDSZ és az Arató Andor Egyesület szervezésében emlékeznek meg május 17-én Willer Józsefről, politikai, művelődési és közéleti szerepvállalásáról. A mi Willerünk… című szimpózium keretében Lugos néhai kiemelkedő egyéniségének képviselői munkásságát, zenepedagógiai tevékenységét, és a kisebbségi kultúra védelméért kifejtett küzdelmét méltatják olyan előadók, mint Bakk Miklós kolozsvári politológus, Bárdi Nándor budapesti történész, Balázs Sándor kolozsvári egyetemi tanár, Szekernyés János temesvári művelődéstörténész, Kaczián János nyugalmazott szekszárdi levéltáros és Udvardy László lugosi zenetörténész. Megkoszorúzzák Willer József sírját a római katolikus temetőben, majd koncertet tartanak a római katolikus templomban Willer József műveiből. /Pataky Lehel Zsolt: Willer Józsefre emlékeznek Lugoson. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 12./

A Borszéki Napok keretében mutatták be Kamenitzky Antal verseskötetét Árnyak köntösében címmel. Kamenitzky Antal elsőkötetes költő. Versei megjelentek az Utunkban, a Helikonban, a Romániai Magyar Szóban, a Hargita Népében, a Borszéki Forrásokban, a Szekszárdon megjelenő Átalvetőben, valamint a Salamon Ernő Irodalmi Kör által kiadott Találkozások című antológiában. /Farkas Aladár: Megjelent Kamenitzky Antal verseskötete. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 16./

Az 1981 óta nem létező Temes megyei falu, Bunyaszekszárd szülöttei, 1995 óta minden évben, augusztus második vasárnapján találkoznak szülőfalujuk helyén. Még 76–an élnek a környékbeli településeken és a nagyvilágban szétszóródott bunyaiak közül, de az idei falutalálkozón ennél sokkal többen, legalább 200–an vettek részt! A Bunyaszekszárdi Falunap résztvevői az új facsádi sportcsarnok bejáratánál felavatták a facsádi születésű Nagy Ernő, magyar olimpiai bajnok emléktábláját. Nagy Ernő a Los Angeles-ben olimpiai bajnoki címet szerzett, szekszárdi sportolókból verbuválódott magyar kardvívó csapat tagja volt. A Facsádtól mintegy 20 kilométerre, nehezen megközelíthető dombtetőn fekvő Bunyaszekszárd egykori templomának helyén emlékmű és harangláb, a temetőben kopjafa fogadja az évente egyszer ide zarándokoló bunyaiakat. A 1866–ban történt bunyai kirajzás történetét Kaczián János népművelő–levéltáros kezdte el kutatni. Ebből a kutatásból terebélyesedett ki Lugos és Szekszárd városok idén 15 éves tesvérkapcsolata, Facsád és Szekszárd tízéves múltra visszatekintő partneri kapcsolata, létrejött a Szekszárd – Lugos – Facsád Baráti Társaság, televíziós dokumentumfilm készült a ma már csak a Falunap alkalmából megelevenedő településről és a szétszóródott bunyaiakról. Nem tartanak bunyaszekszárdi falunapot a most 85 éves Ihász Teréz nélkül, aki 1981-ben utolsóként hagyta el szülőfaluját. „Amikor már költöztek el innen az emberek, minden lebontott házat egyenként megsirattam – idézte fel a szomorú időket Teréz néni – amikor kérdezték tőlünk, hogy mire várunk, miért nem költözünk mi is, azt feleltük hogy őrizzük a templomot. Végül a templomot is eladták az ötövösieknek, lebontották és elvitték…” Az alig 115 évig, 1866 – 1981 között létezett Bunyaszekszárd a két világháború között még virágzó település volt, saját templommal, paplakkal, magyar iskolájában 70 gyermekkel. /XIV. Bunyaszekszárdi Falunap. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 19./

Tragikus sors jutott Herepei Jánosnak /Kolozsvár, 1891. okt. 11. – Szeged, 1970. okt. 30./. Magyart, történelmet, régészetet hallgatott a kolozsvári tudományegyetemen. Az iskolateremtő Pósta Béla professzor irányításával kezdett régészettel és a numizmatikával foglalkozni. Azután jött az impériumváltás, az egyetemet elfoglalta a román hatalom. Herepeit a kolozsvári Minerva Műintézet Rt., a magyar egyházak alapította nyomdaipari vállalat alkalmazta könyvelőnek 1925-ben. Ettől kezdve a hivatali munka mellett csak szabadidejében élhetett a kutatásnak. Jelen volt a lapok, folyóiratok hasábjain kis adatközlésekkel, néha egy-egy dolgozattal. Fáradhatatlanul gyűjtött: hol a temetőben sírköveket másolt le, hol a levéltárban vagy valamelyik könyvtárban jegyzett ki adatokat. Az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőrévé, egykori iskolája, a Református Kollégium levéltárosává választotta. Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Herepei János voltak az erdélyi múlt legkövetkezetesebb feltárói. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum 1938. február 1-jétől igazgatónak hívta Herepeit. A második bécsi döntés 1940 őszén új feladatok elé állította: intézménye a Magyar Nemzeti Múzeum része lett, s megbízták egy Székely Tudományos és Közművelődési Intézet létrehozásával. 1944 őszén parancs jött Budapestről, hogy a múzeum legértékesebb kincseit ládákba csomagolva el kell menekíteni. A ládák 1945. március 29-én a zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében porrá égtek. A hatóságok felmentették Herepeit a felelősség alól, de sokan szemére hányták a parancs szolgai teljesítését, s az önvád is kínozta. Nem mert visszatérni Romániába. A Tolna megyei Bonyhádon létesült Székely Múzeum élére nevezték ki. Az államosítás után ezt beolvasztották a szekszárdi múzeumba. 1950-ben Herepei nyugdíjaztatta magát. 1957-től felfedezték őt a szegedi egyetem magyar tanszékének munkatársai, s 1961-ben Szegedre beköltözhetett. Lehetőséget kapott tanulmányainak sajtó alá rendezésére. Adattár főcímmel három tekintélyes kötete (1965, 1966, 1971) jelent meg közel kétezer oldalon a szegediek kiadásában. A harmadik kötet közzétételét már nem érhette meg. Tekintélyes kötetet kitevő, átfogó munkája a Bonyhádon véglegesített: A Házsongárdi temető régi sírkövei. Ez kéziratban maradt, majd az Akadémiai Kiadó 1988-ban vállalta kiadását. Ebben a munkájában Herepei Kolozsvár sírkertjének 1750-ig terjedő történetét dolgozta fel, a kötet lényegében közel kétszáz év várostörténetét is felöleli. Sas Péter budapesti történész kutató kézbe vette a Herepei-hagyatékot, s abból minden közölhető anyagot kötetekbe gyűjtött, sajtó alá bocsátott. A kolozsvári Művelődés folyóirat kiadója, mindenek előtt Szabó Zsolt főszerkesztő ezt a sorozatot felvállalta, egymás után jelentette meg a köteteket. A 2001-ben indult sorozat a hatodik kötettel a végéhez érkezett. A most megjelent kötet /Herepei János: Művelődéstörténeti tanulmányok és adattárak. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az előszót írta: Sas Péter. Művelődés, Kolozsvár, 2008./ adat- és okmánytárakat tartalmaz, a kutatóknak, szakembereknek jelent kincset, ugyanis sok esetben ma már pótolhatatlanok, mert az akkori források elpusztultak vagy éppen lappanganak. /Gaal György: Az utolsó Herepei kötet. = Helikon (Kolozsvár), ápr. 10./ Előzmény: A Sas Péter által korábban sajtó alá rendezett Herepei-munkák Herepei János: A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2001. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2002. Herepei János: Kolozsvár történeti helyrajza. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János A kolozsvári színház és színészet történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2005.

Szabó K. István: az én ars poeticam az emberi színházban leledzik
Nemrégiben sok huzavona után megalakult a Nagyváradi Magyar Színház. Az immár az új intézmény keretében működő Szigligeti Színtársulat frissen kinevezett művészeti igazgatóját, Szabó K. Istvánt ismerhetik meg az alábbi interjúban.
– Mutassa be röviden eddigi pályáját.
– 2000-ben államvizsgáztam a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rendező szakán, de már az államvizsgám előtt, 1999-ben meghívtak a székelyudvarhelyi színház alapításához. 2005-ig voltam az udvarhelyi színház főrendezője, 2000-től művészeti irányitója, majd aszínház újraalapitását követően, kinevezett igazgatója. 2005-ben távoztam Székelyudvarhelyről, akkor meghívtak a temesvári Csiky Gergely színházhoz. Két évre szerződtem le oda főrendezőnek. Időközben rendeztem különféle szinházakban: Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Brăilan, Ploieştiben, Nagyszebenben, továbbá Németországban és Magyarországon is. A temesvári két év után Bukarestbe kerültem, ahol egy független színház, az ARCA vezetőjeként tevékenykedtem. A függetlenszínház nálunk még csak kuriózum szintjén számon tartott kulturális jelenség, finanszirozására, terveink kivitelezésésre vajmi kevés forrást találtunk. Egy idő után feladtam, állandó kétségek között nehéz az alkotói munkára koncentrálni. Ebben az időszakban ismertem meg Piatra Neamţ-i szinház későbbi vezetőjét, egy közös munka kapcsán a bukaresti Odeonban, aki mindjárt kinevezése után felkért egy hosszabb távú együttműködésre, és azóta, 2009-től főállásban e teátrumban dolgoztam.
– Honnan ered kapcsolata a váradi színtársulattal?
– A múlt évadban Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabját rendeztem itt, akkor kerültem munkakapcsolatba a nagyváradi színház közösségével. Kellemes, és, azt hiszem, mindannyiunk számára pozitív előjelű együttműködés volt. Míg itt voltam, az is megfogalmazódott a kollégák által, hogy nem vállalnám-e a színház művészeti irányitását. Tudvalevő, hogy Dimény Levente csak átmeneti időszakra látta el a vezetői feladatokat, és keresték azt az embert, aki hosszútávon eredményes munkát tud majd végezni.
– Hogyan fogadta, és miért fogadta el a felkérést?
– Megtisztelő felkérés volt, jól esett a bizalom. Ennek ellenére eleinte mégis vaciláltam, szabad voltam, és úgy éreztem, ez a feladat korlátol szabadságomban. Ugyanakkor nagyszerű kihívásnak érzem az ujjáépítést, a reformok embere vagyok. Az utóbbi periódusban többnyire román és német színházakban tevékenykedtem, és valamitől egyre égetőbbé vált számomra a hazatérés, a magyar szinházba, még akkor is, ha a nagyváradi színház messze nem az ideális színházi kirakat, dehát, rajtunk múlik, hogy azzá váljon.
– Mi a véleménye a nagyváradi színház körül az utóbbi időben zajlott adminisztratív és politikai zűrzavarról?
– A nagyváradi színház esete a mi eredeti jogrendszerünk, demokráciánk, és nem utolsó sorban, moralitásunk sérülékenységről beszél. Túl van itt politizálva minden, s miközben az önrendelkezés ideáját szajkózzuk nap mint nap, megfeledkezünk a valódi autonómia nagyszerűségéről: a gondolat szabadságáról, az értékteremtés funkcionalitásáról. Az a baj, hogy mindenki mindenhez ért, és a dilettantizmus remekül megfér a zürzavarral, világosan jelezve egy valódi értékrend hiányát.
– Ön szerint is könnyebb a magyar színháznak a román társulattól különválva dolgoznia?
– Természetesen. Azáltal, hogy tisztázódnak a jogi viszonyok, hogy tudjuk, mire tervezünk, és milyen alapokra épitünk, mindenki számára kezelhetőbbé, átláthatóbbá válik a rendszer. Pluszlehetőséget látok abban is, hogy az új struktúra nagyobb teret biztosít az együttműködésnek. A Nagyvárad néptáncegyüttesnek is fontos lehet, hogy a színházban játszhat, az eddigiekhez képest jóval igényesebb technikai kivitelezésű előadásokat létrehozva, de a Lilliput társulatnak is ujabb kibontakozási lehetőség ez.
– Melyek azok a konkrét tervek, amelyeket meg szeretne valósítani a társulattal a közelebbi és távolabbi jövőben?
– A nagyváradi intézmény repertoárszínház, és ez arra kötelez, hogy műfaji sokszínűségben gondolkodjunk, ezért a klasszikus színházi formáktól a kortárs játékokig minden megtalálható lesz terveinkben. Emellett fontosnak tartom kiegésziteni repertoárunkat más társulatok előadásaival is, olyanokkal, melyek szakmai szempontból értékesek, de akár hiánycikként a szélesebb közönségréteg igényét hivatott magas szinvonalon kielégiteni. Programokban gondolkodom, mert ezek hosszú távon is hatékonyak, átláthatók, kezelhetők. Az új évad tervezete hangsúlyozottan szól a fiatalabb generációhoz. Tanulmányozva a mutatókat, azt tapasztalom, hogy a színház elhanyagolta a kommunikációt azzal a réteggel, mely leginkább nyitott a szemléletváltásra, a párbeszédre. Gondolok itt a diákokra, egyetemistákra. Ennek érdekében, egy iskolaszinházi programot kezdeményezünk, mely októbertől aktív műhelyeket nyit több iskolában is, hogy együtt játszva, igazi alkotótársi viszonyban fedezzük fel a szinház lehetőségeit, nagyszerűségét. Januárban, a magyar kultúra napján, e program első évadjának összegező előadását is megtekinthetik az érdeklődők.
– Mennyire fogja tekintetbe venni a jelenleg színházba járó váradi közönségnek az igényeit?
– Többen is felhivták már a figyelmemet arra, hogy Nagyváradon csak bizonyos típusú darabokat érdemes bemutatni, azok lehetőleg legyenek közismertek, ne akarjanak különösebb művészi, kisérleti szférában elkeveredni, mert az egyenértékű a bukással. Én senkit sem szeretnék megsérteni, de ez a koncepció mélyen lenézi a közönség valós igényeit. A színház nem az olcsó mulattatás szinhelye, és nekünk, színházi alkotóknak folyamatos feladatunk szembenézni a korral, melyben élünk, bőrébe bújni, kifordítani, erényeit és visszáságait felfedni és azt megosztani közönségünkkel, amely legalább annyira művelt és értelmes, mint amennyire mi műveltnek és értelmesnek tartjuk magunkat. Nekem az a dolgom, hogy minőségi ajánlatot tegyek le az asztalra, és ebben az ajánlatban mindenki találhasson magának szeretnivalót, mert az is egyértelmű, hogy egyszerre mindenkinek ugyanaz a dolog nem tetszhet. Egy szemérmetlen, felületes világban élünk,és a színház, mint sokszor, zavaros időkben, az értelmet, az egészséges kritikai magatartást kell szorgalmazza, különben elvesztünk, beleolvadunk a közönybe.
– Mennyi időt vehet igénybe, míg a nagyváradi magyar színház eljuthat a legjobb romániai magyar színházak szintjére?
– Első lépés a szemléletváltás. A szemléletváltás vonatkozik a színházban dolgozókra, és a közönségre is. Egy színház attól sikeres, hogy a közönség és a színház közötti szimbiózis egy idő után önjáróvá válik, és el tudunk beszélgetni egymással a művészet nyelvén. Nehéz meghatározni ennek az átalakulási folyamatnak az idejét. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a nagyváradi színházban az elmúlt években is születtek minőségi produktumok, de valahogy ez balesetszerűen történt, nem állandósult. Nagyképüségre és felületességre vallana, ha most azt mondanám, hogy ezentúl itt minden gyökeresen megváltozik, és mi majd megmutatjuk az igazi színházat. A cél a fontos, és bizom abban, hogy kellő alázattal, és körültekintő, következetes munkával ezt meg lehet valósítani.
– Milyen munkamódszereket talált itt, amelyeket meg akar változtatni?
– Az első dolog a munkafegyelem. Aztán az alkotás örömének felfedezése. Anélkül nem lehet jó előadásokat létrehozni. Az a tapasztalatom, hogy az elmúlt időszak egy halom frusztrációt halmozott fel, megtört a motiváció, nagy volt a széthúzás, mindenki mást akart, valószinűleg azért, mert nem volt egy erős gondolat, mely összefogja az ambíciókat. Szeretném azt hinni, hogy a jövőben rendszerezettebben fogunk dolgozni.
– A jelenlegi színészgárdával el lehet-e érni oda, ahol most például a Kolozsvári Magyar Színház áll?
– A kolozsvári színház sem egyik pillanatról a másikra jutott el oda, ahova jutott. Természetesen, mi még nem hasonlítgathatjuk magunkat a kolozsvári színházhoz, és egyébként sem kolozsvári színháznak kell lennünk. Nekünk nagyon jó nagyváradiszínházzá kell válnunk. Meggyőződésem, hogy lesznek surlódások, lemorzsolódások, és jönnek majd új művészek is, mert próbálom úgy újjáépíteni a társulatot, hogy évről évre egyre többet tudjunk megvalósítani abból, amit eltervezünk.
– Ha jól tudom, a jövő évadtól két fiatal színészt is felvesznek a társulathoz.
– Igen. Pitz Melinda színészkolléganőt Magyarországól ismerem. Kecskeméten kezdte, majd Szekszárdon folytatta pályafutását. Örültem, amikor jelentkezett, hogy szívesen jönne Nagyváradra. A másik fiatal kollégánk a nagyváradi Hunyadi István, aki frissen végzett a kolozsvári színművészeti egyetemen, és nagyon jók voltak a refenciái.
 – Mit lehet tudni a következő évadról?
– A következő évad már elő van készítve. Majd egy szervezett sajtótájékoztató keretében ezt részletesen be is mutatjuk. Addig, előljáróban csak annyit, hogy öt bemutatónk lesz, és az évadot, a nagyszinpadon, Szigligeti örökzöldjével, a Liliomfival nyitjuk. Ezt megelőzően, én készítek egy előadást, David Greig kortárs skót szerző Európa című drámáját dolgozom fel, és nem szokványosan. Az előadás helyszínéül ugyanis egy állomás szolgál majd, pontosabban a félixfürdői vasútállomás, ahová egy szinházi utazásra hívjuk meg nézőinket. Igy csöppenünk bele egy történetbe, úgynevezett szinházi happening-be, melynek témája rendkívül aktuális, és mindanyiunkat érint. A távozás és maradás dilemmáját boncolgatjuk, európaiságunkat, túlélési lehetőségeinket. Ez nem a bérletes produkciók közé tartozik, és többször is játszuk majd, míg az időjárás engedi, kb.októberig, majd jövő márciustól újra az évad végéig.
– Végezetül mondjon néjhány szót művészi, rendezői ars poeticajaról.
– Nem tekintem magam egyetlenegy irányzat megrögzött hívének sem. Az én ars poeticam az emberi színházban leleledzik, a magunk kutatásában. És hiszem azt, hogy a művészet nem lehet öncélú, hiszek a közösségi élmény erejében, és erre a szinház talán a legalkalmasabb alkotói megnyilvánulási forma. Az emberi színházat vallom egy elembertelenedett világban, mely számadatként, elszemélytelenedett masszaként kezel bennünket. Statisztikai valósággá vedlettünk, s rajtunk múlik, meddig vagyunk hajlandóak türni a kisérletet. Az én színházam ezzel a rendszerrel ellenkezik.
Pap István. erdon.ro

Madéfalva 250 – A nemzet Madéfalvára figyel
Ezekben a napokban az egész magyar nemzet Madéfalvára figyel – jelentette ki Szarka Gábor konzul, a Határőrség és székelység című konferencia megnyitóján a madéfalvi közösségi házban.
– Úgy állítottuk össze a programot, hogy mindenkihez el tudjuk juttatni a Madéfalvi Veszedelem üzenetét – mondta Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere. – A valódi üzenete a mának az, hogy nem akarunk, nem kérünk többet, mint más nemzet, csupán azt szeretnénk, ha a jogainkat, emberi mivoltunkat mindenki tiszteletben tartaná, és ezt mondjuk mindenkinek, és ezt békés eszközökkel szeretnénk elérni.
Garda Dezső gyergyószentmiklósi történész a gyergyószéki, Albert Ernő sepsiszentgyörgyi kutató a háromszéki és madéfalvi, míg Mihály János lövétei történész a határőrség szervezésének udvarhelyszéki vonatkozásait ismertette. Egyed Ákos A székely határőrrendszer kérdései az erdélyi országgyűléseken címmel tartott előadást. – Az 1764. évi januári véres esemény után a Habsburg hatalomnak sikerült megszerveznie a székely határőrséget, de tévedés volna ebből arra következtetni, hogy a székelység belenyugodott a terrorral és erőszakkal felállított katonai intézmény változatlan fenntartásába – fejtette ki Egyed Ákos. – Igaz ugyan, hogy a Székelyföld kettéosztásával (egy jórészt katonai, illetve polgári részre) az egységes küzdelem és fellépés a helyzet megváltoztatásáért nehezebbé vált, s várni kellett egy kedvezőbb birodalmi politikai kurzus bekövetkeztére, de a „Madéfalvi Veszedelem” emléke élénken élt a magyar társadalom köreiben, s az ellene való állásfoglalás nem késett, amikor – majdnem három évtizedes kihagyás után –,1790-ben összehívták az erdélyi országgyűlést.
A Madéfalvi Veszedelem és a kivándorlás témában Szőcs János csíkszeredai történész a madéfalvi eseményeket követő, Moldvába történő kivándorlás számszerű adatait és okait ismertette. Úgy véli, az akkori csíki kivándorlók száma háromezer fölé tehető, továbbá azt is, hogy nem csupán a jogtiprás és az erőszak alkalmazása, hanem más indítékok, a szegénység, a kenyértelenség is közrejátszodtak a nagy kivándorlási hullám kialakulásában.
Különösen nagy sikert aratott Csikány Tamás budapesti ezredes, hadtörténész Székely határőrök a csatatereken (1778-1849) témájú előadása. – Itt pontosan arra emlékezünk – fejtette ki Csikány –, hogy 250 évvel ezelőtt a székelyek azért haltak meg, mert nem akartak határőrök lenni, nem akartak egy olyan külső hatalomnak megfelelni, amely tőlük elvárt valamit, de nem adott cserébe semmit. Viszont, amikor már megtettek mindent annak érdekében, hogy ellenálljanak, és ez egy véres eseménysorba torkollott, akkor rájöttek, hogy most már nincs tovább, be kell tagozódni, és fel kell vállalni azt, amit akar a hatalom, és ha már felvállalták, akkor jól kell csinálni. Így az 1700-as évek végétől egészen 1851-ig, amíg ez a székely határőrrendszer működött, ahol a székely katonák megjelentek, maradandót alkottak. Mindig megbízható, az uralkodóhoz hű katonának bizonyultak, önfeláldozók voltak.
A konferenciát követően a madéfalvi közbirtokossági székházban Vándorbot-kiállítás nyílt a helybéli Szentes Gábor munkáiból. A kivándorlást jelképező, rendkívül változatos botok elrendezése által igen látványosan mutatta be a Madéfalvi Veszedelmet követő szétszóródást, a határőrezredek helyét egy-egy gyökérből készült szék jelképezte, ugyanakkor faragott térképek is szerepelnek a különleges tárlaton. Az alkotó, Szentes Gábor, akinek Madéfalva helytörténetéről már három kötete is megjelent, ezt a közel harminc évig készülő, fából alkotott krónikát élete negyedik kötetének tartja.
Délután a madéfalvi közösségi házban tartotta éves közgyűlését a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége. Az ülésen a szövetség 36 működő csoportja közül 22 képviseltette magát, négy egyéni tagja közül kettő volt jelen.
Szekszárd, Bonyhád, Pécs, Érd, Budakeszi, Pancsova, Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza, Izmény – csupán néhány azok közül a települések közül, ahonnan a küldöttek, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva egykori lakóinak leszármazottai Madéfalvára érkeztek. Mivel az ülés nyitott volt, bárki hallgathatta a bukovinai székelyek utódainak beszámolóit, s ők maguk is megrendülten hallgatták egymást. Például a székelykeveiek ízes, nem hasonuló -val -vel ragozást használó beszédét hallva egy garai (magyarországi) felszólalónak azt a gyermekkori traumáját idézte, amikor székely beszédére 1-es kapott az iskolában.
Kedden, január 7-én az ágyú- és harangszóval történő faluébresztést követően, 10 órakor Főtisztelendő Tamás József püspök által celebrált szentmisével folytatódik az ünnepi megemlékezés. 11:30–tól a Siculicidium emlékművénél ünnepi beszédek hangzanak el és felavatják a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által felállított kopjafát. Az ünnepségen a magyar államot Kövér László képviseli.
19 órától a helybéli közösségi házban fellép a Madéfalvi Dalkör és a Rokolya Népdalkör, majd ezt követi a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Madéfalvi Veszedelem című előadása.
Közlemény
Erdély.ma,

Kincskeresés a leomlott várfalak alatt
Az Erdélyi bárka című könyv bemutatója
Csütörtök délután a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében a Pakson élő Serdült Benke Éva magyartanár legújabb kötetét, a szekszárdi Babits Kiadónál megjelent Erdélyi bárka című esszéfüzért ismertették. A háromszéki születésű szerző szentivánlaborfalvi gyermekkor után került Marosvásárhelyre, innen települt át '79-ben Magyarországra.
A vetített képes időutazásban részletes, kiegészítő magyarázattal szolgáló Balás Árpád földrajztanár, helytörténész szerint e könyv tömör erdélyi történelem. A telt házas közönséget azokon a helyszíneken kalauzolta végig, ahol a szerző is megfordult, fotókon is megörökítve a múlt örökségéből fennmaradt porladó történelmet. A koronavárosoktól (Huszt, Técső, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget) Nagyenyedig, Barcaföldvártól Oravicáig, Abrudbányától Zalatnáig kísér az előadó, de a történelmi Bánság is jelen van, Pankota, Világos, Alkenyér, Sibot, Kenyérmező, a Majtényi sík ugyancsak. Feltűnik a vízzel elárasztott Bözödújfalu, majd Marosvécs, és Marosvásárhelyen át Kerelőszentpálig hosszú utat tesznek meg a jelenlevők a másfél órás tartalmas előadás során. A helytörténész szerint a múltunkat meg kell őrizni, mert a történelem nem mögöttünk, hanem alattunk van.
A történelmi és művelődéstörténeti esszéket tartalmazó kötet a kisebbségi sorban élő magyarság sorsdöntő eseményeit mutatja be a 16. századtól a 20. század végéig. A Rekviem egy temetőért, Ahol a történelem ollója csattogott, Amikor egy város kiáltott, Az erdélyi szellem fáklyavivői, a Telekiek, Kastélyok és kastélylakók, Sorsok Kerelőszentpálon megannyi kiáltó fejezetcím. Erdélyhez kötődő személyiségek neve visszhangzik, melyeket a szerző, alapos kutatómunka során, a következő generációkra is gondolva gyűjtött össze: a Rákócziak, Báthoriak, Hallerek, Telekiek, Bethlenek, Bornemiszák mellett Petőfi Sándor, Déryné, Prielle Kornélia, Kántorné, Szigligeti, Csokonai, Csíky Gergely és még sokan mások.
Haller Béla tanár, a Castellum Alapítvány elnöke, mint mondta, a Haller családról kellett volna reflektáljon, de számára nehéz régi dolgokat szépen egybefonni, főleg, ha a valamikor virágkorát élt kastély, melyből részletek suhantak végig a kivetítőn, most a végromlás szélére került. A múlt és jelen fájdalmas találkozása ez a könyv. Célratörő, tudományos, de nem tudálékos, érzelmes, de nem érzelgős. Szerinte ez jellegzetesen női könyv, mert a nők különösképpen fájlalják az elmúlt életet, amelyet a vad erőszak pusztított el, és a végtisztesség mindannyiszor elmaradt. Amint a könyv szerzője is írta a nürnbergi patrícius családból arisztokratákká vált Haller családról: "Négyszáz év alatt létrehoztak nemzeti értékeket, melyeknek most szomorú romlását tehetetlenül nézi a közömbös jövő".
– Miért Erdélyi bárka a könyv címe? – kérdeztük az est izgalmától felszabadultan mosolygó szerzőt.
– Amikor azon gondolkodtam, mennyi mindent kellene megőrizni az utókornak, Nagy László költő szavaival élve "átmenteni a túlsó partra", Kányádi Sándor Noé bárkája felé című verse jutott eszembe. A költő engedélyét kértem, hadd szerepeljen a vers is a könyv elején a címválasztás alátámasztásaként.
– Mi volt az esszékötet megírásának az indíttatása?
– Középiskolai tanárként Magyarországon ébredtem rá történelmi jellegű hiányosságaimra. Olykor, ha az anyaországiak erdélyi vonatkozású kérdéseket tettek fel, csak alapos dokumentálódás után mertem választ adni, hogy precíz legyen. Nem vagyok történelemtanár, de középiskolai magyartanárként meg kellett értenem a történelmi korok összefonódását ahhoz, hogy az irodalmat kellőképp tolmácsolhassam a diákoknak, ezért sokat olvastam. 2002-es nyugdíjazásom után lett elegendő időm kutatni, és immár a harmadik könyvet is megírni.
– A meglátogatott, lefotózott erdélyi helyszínek levéltárait is igénybe kellett venni?
– Szerencsés vagyok, ugyanis Pakson könyvtárközi kölcsönzés útján bármit meghozatnak. A szekszárdi könyvtárban kutattam a Hallerek múltja iránt, de a Széchényi könyvtárnak is gyakori látogatója voltam és vagyok. Ugyanakkor elég sok családi, személyes jellegű okiratot kaptam Haller Ilona grófnő fiától, de Teleki Julianna jóvoltából is értékes családi okmányok birtokába juthattam.
– Mennyi kutatómunka áll az Erdélyi bárka mögött?
– Hozzávetőleg 5-6 év alatt született meg. Szekszárdon negyedévente jelenik meg az Átalvető című folyóirat, melyet egy Marosvásárhelyen végzett orvos szerkeszt. Tizenöt éve közlik a főleg erdélyiekkel foglalkozó írásaimat, melyek e könyv összeállítását is nagyban elősegítették.
A Láncra kötött emlékezés című fejezetben a földvári haláltábor magyarellenes megtorlása nyomán több ezer, jeltelen sírban nyugvó áldozatnak állít emléket a szerző. "A városka fölött még látható várromok jól őrzik titkukat, a jelen semmit se tud a múltról. Földút tér balra, még nem látni semmi emlékhelyet... Az út gödrökkel teli, talán éppen a tömegsír fölött vezet. Itt vége van minden útnak."
A Kárpátok vármaradványai alatti múlt kincseit kutató szerző a határon túlról munkálkodik nyelvünk, nemzeti értékeink, történelmi, művelődéstörténeti emlékeink megőrzése érdekében. Szellemi tevékenységét csönd és méltóságteljes alázat övezi.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),

Erdélyi bárka
Kedden délután mutatták be az érmihályfalvi Máté Imre Városi Könyvtárban az Erdélyből elszármazott Serdült Benke Éva Erdélyi bárka című kötetét. A könyv A 20. századi erdélyi „gályarab”-prédikátorok című fejezetében az 1956-os forradalom idején meghurcolt, illetve mártírhalált halt áldozatokkal is foglalkozik, név szerint Sass Kálmánnal, Csiha Kálmánnal, Balaskó Vilmossal, valamint Fülöp G. Dénessel.
Serdült Benke Éva jelenleg Magyarországon, pontosabban Pakson élő tanár, író. Írásai a ‘90-es évek eleje óta jelennek meg. Az Erdélyi bárka című könyve tizennyolc írást foglal magába, többnyire történelmi és művelődéstörténeti esszéket. A könyv a szekszárdi Babits kiadónál látott napvilágot. Serdült Benke Éva kötetének témája Erdély régmúltja és közelmúltja, célja a kulturális értékek összegyűjtése, a szülőföld történelmi eseményeinek egyfajta megközelítése.
Az Erdélyi bárka találó cím. Azt jelenti, hogy mindent, ami magyar érték, összegyűjtendő a közös bárkába, és mindenkinek kötelessége azt megőrizni az utókor számára, a történelem és az élet viharaiban is.
A mihályfalvi tékában az írónőt Gheri Judit könyvtáros köszöntötte, majd moderálta a beszélgetés fonalát. A szerző beszélt könyvének történetéről, bemutatóiról, amelyek Erdély- és Partium-szerte estek meg, illetve említést tett Életem, Erdély című legfrissebb kötetéről is, amely alig néhány hete jelent meg Marosvásárhelyen.
A könyvbemutatón közreműködött a Darabont Aliz dirigálta Veres László Zsolt Városi Kórus, valamint Szabó János, a helyi Móka színjátszó csoport vezetője, aki elmondta a kötet mottójaként szereplő Kányádi Sándor Nóé bárkája felé című versét, majd részleteket olvasott fel a bemutatott kötetből.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mire való az erdélyi író? (1.)
Pár nappal ezelőtt, tulajdonképpen a Gábor Áron születésének 200. évfordulójára kiírt irodalmi pályázat eredményhirdetésekor nyilvánosságra hozott információk verték ki nálam a biztosítékot. Úgyhogy képtelen vagyok szó nélkül hagyni a jelenséget. Előtte meg Marosvécsen csodálkoztam rá mai írói társadalmunk gyarló voltára. Nagyobb lélegzetvétel szükségeltetik, hogy megfogalmazhassam az észrevételeimet.
Kihirdették a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázat eredményeit
Ez év tavaszán, abból az alkalomból, hogy idén ünnepeljük a magyar nemzeti hős, tüzértiszt és ágyúöntő  Gábor Áron, az 1848-1849-es forradalom egyik kiemelkedő székelyföldi személyisége születésének kétszázadik évfordulóját (aki Bereckben látta meg a napvilágot 1814. november 27-én) Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, partnerszervezetivel közösen, irodalmi pályázatot hirdetett.
A bírálóbizottság értékelte a beküldött munkákat. A díjkiosztó gálára 2014. november 24-én, hétfőn, este 7 órától kezdődően került sor, Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében, abban a helyiségben, ahol a hagyomány szerint 1848. október 16-án hangzott el az emlékezetes kijelentés, hogy „Lészen ágyú!” Az első ágyút még az év november 28-án mutatták be és próbálták ki Sepsiszentgyörgyön. Jórészt a helyi tüzérség felszerelésének köszönhető, hogy Háromszéken megszervezhették a székely önvédelmet.
A pályázat végeredménye:
I. helyezés: Vasmenyasszony (színmű) – Pruzsinszky Sándor (Budapest) – 500 EUR
II. helyezés: Az utolsó találkozás (novella) – Bányai Tamás (Budapest) – 250 EUR
III. helyezés: Ágyúból öntött (vers) – B. Horváth István (Szekszárd) – 100 EUR
Elismerő oklevelek:
Rézágyú (novella) – Balogh Gábor (Győr), Gábor Áron keresztfája (novella) – Horvát Gábor (Kecskemét), Sírtánc (novella) – Ambrus Lajos (Korond), Őrhelyen – Nagy Irén (Csíkszentdomokos), A kökösi hídon kettőezer-tizennégyben – Bálint Tamás (Székelyudvarhely)
A díjkiosztó ünnepséget Pruzsinszky Sándor drámaíró I. helyezést elért a Vasmenyasszony című felolvasó-színházi bemutatója követte. A színművet sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi színművészek egy csoportja mutatta be, Kolcsár József rendezésében.
A gálaesten részt vett a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat szerkesztősége is, továbbá bemutatták a Székelyföld decemberi számát, amely teljes egészében közli a három díjnyertes művet.
Az értékelő-bizottság a következő tagokból állt:  Fekete Vince költő, Lakatos Mihály (a pályázatot kiíró intézmények képviselője), Lövétei Lázár László költő, Pécsi Györgyi irodalomkritikus és Váry O.Péter író (a pályázatot kiíró intézmények képviselője). A pályázat kiírói és támogatói a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, a Kovászna Megyei Tanács, és Kovászna Megye Kulturális Központja.
Marosvécsi gondolatok
Néhány héttel ezelőtt - csak úgy, hirtelen felindulásból - összeszámláltam vagy két tucatnyi írót Székelyudvarhelyen és környékén, s legalább ugyanennyit a Csíki-medencében is. A számbavételkor rájöttem, hogy a létszám még magasabb, hiszen igen sokan az élő klasszikusok közül másutt élnek és alkotnak.
Mivel a "lustrának" nem kellett túlterjednie ezen a két régión, nem foglalkoztam e szakma képviselőinek teljes számbavételével. Gyergyóban, Háromszéken, Marosszéken nem számláltam, hanem ráhagytam, mint a környezet- és medvevédők, amikor kijelentették, hogy Hargita megyében mintegy ezerháromszáz medve él, a teljes történelmi Székelyföldön pedig mintegy háromezer. Ennyit azonban a térség nem képes elviselni. Az írók számát illetően pedig háromszázban állapotban meg magammal, mondván, hogy ez a szám is nagyon magas - valóban nem él meg a Székelyföldön ennyi -, ezért engedhetjük meg magunknak, hogy Belső-Erdélyt és Magyarországot is támogassuk. Az összmagyar irodalmat is emberanyaggal látjuk el, az olvasók mellé kiforrott, kész írókat adunk; kiváló esszéistákat, bőbeszédű prózaírókat és ígéretes költőket juttatunk ki a nagyobbik honba, akik szép lassan olyan pályára léphetnek, amelyen érettségitétellé nemesedhetnek a nagy és magyar kultúra egyre inkább drót- és lég-függő kiberterében.
Aztán következett a marosvécsi Kemény-várkastély visszaszolgáltatása után szervezett nyílt nap, a kapunyitás november 8-án, amikor a népek több évtized után – végre! – bejárhatták az ódon épület belső tereit, azokat a helyszíneket, ahol a trianoni "hungarocídium" után ébredező erdélyi magyar írói társadalom java időnként összesereglett megvitatni a "stratégiát", a kulturális irányvonalakat és a teendőket. Lehetséges, hogy nem is annyira a konferenciázás, hanem inkább a baráti együttlét lehetősége jelentette az igazi hasznot, hiszen a helikoni munkaközösség csak eszmei és elméleti szinten működött, jogi személyiséggé, alapítvánnyá, egyesületté soha nem szerveződött, s mégis oly hosszú időn át fennállhatott és szolgálhatta a kisebbségbe szakadt erdélyi magyar társadalom érdekeit.
Amikor megjelentünk a kastély környezetében, s kezdetét vette a megemlékezés, a koszorúzás, báró Kemény János alakjának felidézése, mindjárt arra lettem figyelmes, hogy két történelmi egyházunk és a sokarcú politikum képviselői is igen markánsan képviseltetik magukat. Igaz ugyan, hogy az államelnök-választás két fordulója közti időben jártunk, amikor a számunkra igazi tétet nem jelentő aktusra való felkészülésben gyakorlatilag magunkra maradtunk, mert a felelőtlen felelősök azt mondták, hogy haladjunk csak toronyiránt, s oda szavazzunk, ahova szívünk-lelkünk, ízlésünk, úri kedvünk diktálja, de mégiscsak jobb - ejsze -, súgták, ha a baloldali négyzetbe tesszük azt a bizonyos bélyegzőt a szavazólapon. Mondták ezt annak ellenére, hogy a szívünk azért testületileg jobbra húzott. És épp ezek a Pilátusok voltak a legmarkánsabban jelen.
Eltelt újabb három hét, s mind vártam, hogy a sajtóban felhívás jelenik meg, amely mentén a művésztársadalom megszólal és felajánlásokat tesz. Mert én még abból az ósdi garnitúrából való vagyok, aki úgy képzeli, hogy használni tud a szavak által, s az üzenet erejével. Egy vak hang sem jött. Nyoma sincs a felajánlásnak. Több ismerős azt mondta, hogy a kastély magántulajdon, az örökösök szíve-joga eldönteni, hogy mit kezdenek véle.
Ez így van, csak éppen a szimbólum újjáépítése lenne fontos. Az is elképzelhető, hogy közben bizottságok alakultak, szerveződnek a boszorkánykonyhák és a szekértáborok, a grémiumok és a kuratóriumok, csak éppen a szellemi kötőanyag illan tova ez idő alatt a habarcsból. Gondolom nézelődnek a kollégák, hogy ki kivel, s kivel nem.
Mondja már meg valaki, hogy zajlik-e valamiféle kezdeményezés? Mert az olvasótábor, az istenverte nép várja már azokat a fotográfiákat, amelyeken egymás mellé ülnek majd a lévendő érettségitételek elkövetői.
Vagy írjunk egy projektet, pályázzunk Brüsszelig a transzszilvanizmus védelméért. Tetessünk majd ki ékes román nyelvű táblákat a főbejárathoz, hogy ezt is ők javítják meg nekünk és saját arcukhoz igazgatják a múltunkat meg a jövőnket? Vagy kérjük meg a genetikai potenciállal rendelkező szomszédságot, hogy javítsa meg az ereszcsatornákat?
Simó Márton
Székelyhon.ro

Bukovinai székely házat avattak
Bukovinai székely közösségi házat avattak szombaton Szekszárdon a székelyek Bácskába érkezésének 75. évfordulóján.
A Bukovinai Székelyek Szekszárdi Egyesülete 2010-ben alakult, jelenleg 110 tagja van. 2013-ban az újvárosi katolikus templom közelében székely emlékparkot hoztak létre, itt hat kopjafa áll az öt bukovinai falu – Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva – és a hazatérés emlékére. A most átadott, közel száz négyzetméteres közösségi házban kialakítottak egy székely tájszobát is, ahol az egyesület tagjainak gyűjtéséből származó bukovinai bútorok, viseletek, szőttesek láthatók. A madéfalvi veszedelem után Csíkból elmenekült székelyek Bukovinában telepedtek le, és másfél évszázadon át éltek a soknemzetiségű régióban. Egy részüket a 19. század végén az Al-Dunához telepítették át, majd 1941-ben mintegy 4500 székelyt a Bácskába. Utóbbiak végül Magyarországon, többek között völgységi településeken, később a tolnai megyeszékhelyen találtak új otthonra. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Növekszik a magyarságtudomány iránti érdeklődés?
A címbeli mondat állításként hangzott el a Pécsett ma kezdődött VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus megnyitója előtt tartott sajtótájékoztatón.
Egyre népesebbek a kongresszusaink, az idei alkalom lényegesen tágítja a magyarságtudomány látókörét – jelentette ki Monok István, a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság magyar társelnöke.
A Pécsi Tudományegyetem (PTE) alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő, szombatig tartó kongresszusra 24 ország 128 intézményéből 493 előadó érkezik, a hat nap alatt több mint 500 tudományos előadást hallgathatnak meg a résztvevők. Valamennyi Magyarországgal szomszédos országból, illetve – többek között – az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Amerikai Egyesült Államokból is érkeznek tudósok. A konferencia fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században.
Monok István az idei kongresszus különlegességéről azt mondta, hogy az egyetem teljes szellemi spektruma bekerül a magyarságtudomány látókörébe. Példaként említette a konferencia témáját adó jog-, gazdaság- valamint orvostörténetet. Fontosnak nevezte, hogy tudomány „mögéje kérdezzen” a médiumok által a magyarságról sugallt a képnek.
Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke azt emelte ki, hogy a tanácskozáson negyven szimpóziumot tartanak. Az előadók magas számára utalva azt mondta: nagy szükség van ilyen kongresszusokra. Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára utalt arra, hogy komoly tudományos eredmények várhatóak a kongresszuson, amelynek közvetítő nyelve – a filmes szekciót kivéve – a magyar lesz. A nemzetközi konferencia anyagából 15-20 tudományos kötet megjelentetését tervezik. Berke Gyula, a PTE rektorhelyettese a sajtótájékoztatón megköszönte a pécsi önkormányzatnak és a Pécsi Egyházmegyének a kongresszus megszervezéséhez nyújtott támogatást, hozzátéve, hogy az egyetem szekszárdi székhelyű karán is tartanak konferenciaprogramokat.
A tanácskozáson lesz például a német-magyar tudományos és kulturális kapcsolatok két világháború közötti történetét vizsgáló szimpózium. Foglalkoznak még egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is.
A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot – mondta korábban Monok István.
A társaság létrejöttét 1977-ben kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, így alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Olyan nemzetközi szervezetet sikerült létrehozni magyarországi központtal, amely azt tűzte ki célul, hogy kapcsolatot teremtsen a nem Magyarországon élő, ám a magyarsággal foglalkozó tudósok között. Ezzel elősegítette az egyes országok kutatói közötti rendszeres információcserét, az eredményekről való tájékoztatást, a magyar nyelv, irodalom, néprajz és kultúra nemzeti egyoldalúságtól mentes tudományos vizsgálatát. További részleteket a http://www.hungkong2016.hu honlapon találhatnak az érdeklődők.
itthon.ma

Fiatal író rangos elismerése
Mészöly-díjas Szabó Róbert Csaba
Csütörtökön Szekszárdon kiosztották a Mészöly Miklós-díjat, melyet az idén Szabó Róbert Csaba író, a Látó szerkesztője kapott. A rangos elismeréssel egy magyar vagy közép-európai író munkásságát díjazzák. A Mészöly Miklós Egyesület által 2004-ben alapított díjat korábban olyan alkotók vehették át többek között, mint Márton László, Darvasi László, Péterfy Gergely, Borbély Szilárd vagy Szilasi László. Az idei díjazott, Szabó Róbert Csaba Marosvásárhelyen élő író nyilatkozott a Népújságnak. 
– Gratulálunk! Mit jelent számodra ez a díj?
– Egyértelműen azt, hogy itt, a látszólagos peremvidéken, a budapesti irodalmi centrumhoz képest is lehet úgy alkotni, életművet létrehozni, hogy azt komoly elismerés övezze. Az általad fölsorolt nevek, az, hogy előttem kik részesültek a díjban, pontosan jelzik az elismerés mértékét és rangját, és persze ettől egyszerre fog el az öröm és a jó értelemben vett félelem, hiszen a magam 35 évével és 10-12 éves publikációs tapasztalatommal ez nagy kihívás elé állít. Óriási elismerés és megtiszteltetés, az ember ilyenkor felnéz a munkából, és megkönnyebbülten elmosolyodik. Mészöly Miklós nélkül nehéz volna elképzelni a kortárs magyar prózát, valahol mindenkinek a mestere, akik jelenleg számítanak. Az atléta halála vagy a Saulus, hogy csak Mészöly legismertebb regényeit említsem, gyakran voltak kiindulópontjaim az életem során, amikor az alkotói identitás keresésével foglalkoztam.
– Az Alakváltók című regényed a 2016-os könyvfesztiválra jelent meg. Fontos az író számára a visszajelzés?
– Természetesen. Főképp az olvasói jelzések a fontosak, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szakmai elismerések nem számítanának. Az alkotó ember alapvetően hiú, vagy ha nem is az, szüksége lehet a visszajelzésekre, amikből aztán építkezhet. Mondjuk a szöveg, a könyv az ultrahang, amit az író, akár a denevér, kibocsát, és az olvasóról visszaverődő hangimpulzusok segítségével tájékozódik néha. Szerencsésnek mondhatom magam, amellett, hogy az Alakváltókról írt kritikákkal és recenziókkal elkényeztetett a szakma, az olvasói vélemények is megtalálnak. Az elmúlt fél évben a legjelentősebb lapok írtak a regényemről, a Gutenberg könyvesboltban pedig rekordközeli példányszámban fogy az Alakváltók. Persze, fontos tudatában lenni, hogy ez veszélyekkel is jár, ami ellen az állandó munkával lehet harcolni. Szerencsére két-három éve folyamatosan tudok dolgozni, a regény mellett forgatókönyvet és rádiójátékot írok, szóval tényleg nem panaszkodom.
– Akkor a jövőbeli terveid is körvonalazódtak már?
– Egyelőre az látszik most, hogy a Márton Áron 1944. május 18-i híres kolozsvári beszédéről írok egy forgatókönyvet, már alaposan benne vagyunk a fejlesztési szakaszban a Magyar Filmalapnál, elkészült az ún. first draft, az első változat. A filmkészítés hosszadalmas folyamat, ráadásul én „csak” a könyv írója vagyok, persze, minden azon fog múlni, mennyire sikerül jó forgatókönyvvel előállni. Vannak színpadi ötleteim is, továbbá előkészületeket tettem egy erdélyi családregény megírására. Szóval tervekből és ötletekből nincs hiány. Szerencsére a családom mellettem áll, és ennél nagyobb segítséget nem is remélhetek.
(ZséKá)
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróval
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforg

Egy prózaírónak nem kell sietni
Szilasi László íróval beszélgetett László Noémi az Álljunk meg egy szóra elnevezésű rendezvénysorozat legutóbbi eseményén. A moderátor a regényei születéséről, szerkesztői munkáról, szereplőiről faggatta a meghívottat.
Szilasi elmesélte, fiatal korában nem jelentek meg kötetben írásai, de mint mondta, egy prózaírónak nem kell sietni, valószínűleg szégyellni fogja azt, amit fiatalon írt. Első, Kész című regénye, amelyet Németh Gáborral közösen írt, 40 éves korában jelent meg, utána, mint megjegyezte, gyereket nevelt, így tíz évet kellett várni a következő alkotásra.
– Ha egy könyv nem csinálja meg magát, nem magyarázza meg a legnehezebb részeit, úgy mint a Szentírás, nem ér semmit – jelentette ki Szilasi, amikor László Noémi a szerkesztői munkáról kérdezte. Az író elmondta, a szerkesztő egyszer három napig nála lakott, míg ketten kijavították a regényét, majd bevallotta, nem tud mindig minden apró részletre odafigyelni, amikor írja a történeteit, de szerencsére ezért van a szerkesztő.
A beszélgetés során időben visszafele haladva kerültek szóba a regények, így először a tavaly megjelent Amíg másokkal voltunkcímű kötetről mesélt az író, amely három egyforma hosszúságú kisregényből áll össze, Babits Mihály, Jókai Mór és Bessenyei György kalandjait meséli el. Szilasi elmondta, akkor kezd el írni, amikor egy kép gyötri. Ez a regény is így született: a szegedi egyetem mellett látta Babitsot, ahogy nézi, hogyan épül a könyvtár, de nem érdekli, hazamegy Szekszárdra. Babits volt az első, akinek a története megszületett, de túl boldog lett a vége, így betette mellé Bessenyeit, akiről azt hitte, szomorú az élettörténete, ám ebből is vidám történet kerekedett. Középre beillesztette Jókait, akiről elmondta: a tájleíró részeit megtölti metafizikával, így az számára nem giccses.
– A kisregényről azt hinnénk, hogy olyan, mint a regény, csak rövid. Nem. A regény lehet unalmas, de a kisregénynek végig fent kell tartania a feszültséget – mondta el a műfajról az író, majd elárulta, a rövidebb műfajok az okos embereknek valók, nehéz nem szájbarágósan alkotni, így ő továbbra is a kisregényt fogja védeni, nem fog műfajt váltani.
Második, hajléktalanokról szóló A harmadik híd című regényről László Noémi elmondta, Szilasi Móricz és Tömörkény irányvonalát követi: meg kell hagyni a szegénységet a saját miliőjében, nem biztos, hogy a szegény boldogtalan. A regény születéséről Szilasi elmondta, egy barátja vált hajléktalanná, elvesztette családját, házát, majd az utcára került. Ez adta az ihletet, ennek akart utánajárni. Egy évig járt különböző hajléktalanszállókra, tanulmányozta őket, beszélgetett velük, majd várt még egy évet, utána kezdte el megírni a történeteiket.
Első regénye, a Szentek hárfája megírása után a szerző nagyon sok dolgot megtanult. A történet Békéscsabán zajlik, ám a regényben a várost átkeresztelte Árpádharagosnak, azt hitte, csak akkor fikció, ha nem írja le a város nevét. Rájött, ez nem így van, így második regényében már felvállalja a történések valódi helyszínét, Szegedet, de Árpádharagos is visszatér. Az első regényében rengeteg nézőpontból mutatja be a történéseket, rájött, nem kell ennyi, elég ha saját magát hasítja fel.
László Noémi az est végén arra volt kíváncsi, mit tervei vannak a meghívottnak. Szilasi elmondta, néhány éve agydaganattal kezelték, ennek a testi tapasztalatát, folyamatait akarja megírni, nevetve jegyezte meg, hogy Karinthyt is érinteni fogja benne. Emellett készül a Kész című regény folytatása, ugyancsak Németh Gáborral.
Sarány Oroslya / Szabadság (Kolozsvár)