Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete kezdeményezésére Székesen a faluból származó gróf Bercsényi Miklósra és fiára, Bercsényi Lászlóra emlékeztek. A református templomban tartott ünnepségen jelen voltak Székes és a szomszédos Csejd testvérgyülekezetei is. A közel háromszáz lelket számláló falu életében rendkívüli esemény ez, hiszen kevésszer adatik meg, hogy a Kárpát-medence három országából öt református gyülekezet találkozzon itt. Az istentiszteletet követő előadásokban – dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke, László Márton történész, Miholcsa József szobrászművész, Bíró László helybeli lelkész – a két Bercsényi nagyságát méltatták. A család legkiemelkedőbb alakja, Miklós, II. Rákóczi Ferenc főtábornoka, számos katonai hadműveletben vett részt. /Mezey Sarolta: Székes nagy ünnepén a Bercsényiekre emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 4./

Ünnepelt november 29-én, vasárnap Székes, történetének bemutatóján. A hajdan félezer lakosú település lakossága mára a felére apadt, mégis, az utóbbi időben kezd „divatba jönni”, mivel a megyeszékhelyhez közelebb eső Tófalván, Marosszentgyörgyön drágábbak a telkek. Aki nem csak pár évre készül ide költözni, annak érdemes tartósan berendezkedni. A könyv két szorgos gyűjtő-kutató, a nagyernyei Nemes Gyula és a helybeli falufelelős, Szakács Ferenc összefogásának a gyümölcse: Székes /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke ismertette a könyvet. /Bölöni Domokos: Bemutatták a falu könyvét. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 3./

Székes falutörténete
Nemrég jelent meg a Marosvásárhelytől nem messze fekvő Székes falutörténete. (A Nagyernye községhez tartozó falu a Dána-patak völgyében, festői környezetben terül el, megközelítésére a Marosszentgyörgy–Tófalva köves út, vagy Ikland felől, a főútról letérő út ajánlott. A település történetéhez kapcsolódik a székesi előnevű Bercsényi család, melynek leghíresebb férfitagja, Bercsényi László a Rákóczi-szabadságharc egyik hadvezére volt.)
A könyv nem monográfia, szerzői nem is ezt tűzték ki célul (kötetük alcíme: Adalékok a falu monográfiájához), hanem egy tárgyilagos, átfogó falutörténet, amely a helység története legfontosabb mozzanatainak bemutatására vállalkozik. A már kiforrott séma szerint a szerzők előbb elhelyezik a falut szűkebb környezetében (A falu földrajzi-természeti viszonyai c. fejezet), majd a település kialakulásának történetét vázolják. A szerzők tájékozottságát jelzi, hogy a falu határában levő legelső emberi települést kutatva, a néphagyományok, Orbán Balázs feljegyzései és a régészeti repertóriumok adatai mellett a közelmúlt régészeti ásatásainak eredményeit is ismertetik. A következő, a helyneveket ismertető fejezet előnye, hogy térképre helyezték a ma használatos helységneveket.
A népességtörténetet külön rész taglalja: ez a népességeredetet, a társadalmi csoportokat (helybeli nemesi családok, jobbágyok, zsellérek), és a nemzetiségi összetételt vázolja. Igen értékes családtörténeti adatokat gyűjtöttek össze a szerzők, és a jómódú családok fényképeiből bepillantást nyerünk ezek életmódjára, kedvteléseire.
A 19. század eleji földművelők életmódját (lakásbeosztás, berendezés, gazdasági eszközök, öltözködés) ötletesen egy hagyatéki leltár segítségével rekonstruálják, ezután a falu 20. századi életmódját részekre tagoltan (ruházat, táplálkozás, staférung, építkezés és berendezés) mutatják be. Külön előnye e fejezetnek, hogy a ruhadarabok leírásán túl a viselet alakulására ható körülményeket is ismertetik, ti. a harisnya a katonai egyenruha része volt, és a különféle színek tulajdonképpen a különböző alakulatokat jelölték.
A település gazdasági helyzetét a különböző összeírások alapján a 18. század közepétől írják le, majd a 19. század végétől napjainkig a birtokviszonyokra, művelési ágakra (állattenyésztés, földművelés), majd a történelmi folyamatokra (kivándorlás, kuláklisták, kollektív gazdaság létesítése és megszüntetése) bontva ismertetik. Ezért is furcsa, hogy a szerzők a 19. század végi, a földhasználat racionalizálását célzó arányosítási-tagosítási akciót ezt követően egy külön fejezetben tárgyalják.
A különböző katonai összeírásoknak, sorozóíveknek köszönhetően a szerzők bőséges forrásanyaggal rendelkeztek ahhoz, hogy külön fejezetet szenteljenek a fegyverforgató székesieknek (az 1602. évi összeírástól a második világháborúig), benne a székesi előnevű Bercsényi Miklós és Bercsényi László hadvezéri tevékenységének.
Az egyháztörténeti rész felekezetek szerint ismerteti a székesi katolikus, református, unitárius egyházak, valamint egyházi épületek történetét (kissé zavaró, hogy az itt szolgáló Décsi János lelkész pár költeményét is ebbe a fejezetbe szúrták be a szerzők), ezt követi a helybeli temetők és síremlékek ismertetése.
Az oktatástörténeti fejezet a református felekezeti iskola, a két világháború között létesített rövid életű román tannyelvű iskola, majd az állami iskola történetének bemutatása, de tartalmazza a fontosabb közéleti vagy szakmai pályát befutott székesiek névjegyzékét is.
A közművelődés terén igen gazdag a falu története, hiszen 1877-től van írásos bejegyzés a székesi református dalárdáról, de működött itt zenekar, tánccsoport és színjátszó kör is.
A következő fejezetben a helybeli népszokásokat (gyermekjátékok, hagyományok, hiedelmek) tárgyalják a szerzők, itt kiemelendő a székesi szőlőszüret különlegessége, hiszen aznap a szőlősdomb tetejéről zenekar húzta a talpalávalót a szüretelőknek.
A közigazgatással foglalkozó rész a faluközösség működését, a helybeli falusbírák és esküdtek neveit, a helység pecsétjét, majd a közigazgatás működését ismerteti napjainkig, súlyponttal a 20. század második felére. Az egészségvédelemmel foglalkozó fejezet a 19–20. századi, Székessel kapcsolatos egészségügyi adatokat mutatja be.
A Székes vonzáskörében című rész a székesi származású, ott dolgozó vagy oda telepedett "jelentősebb" személyeket mutatja be. Az utolsó fejezet a Székesen lakó, vagy ott hétvégi házzal rendelkezőket sorolja fel, ezek szerint 2008 elején 95 család lakott a helységben, emellett 41 hétvégi ház, 12 lakatlan ház és 25 üres telek volt.
A Mellékletek részben színes fényképeket láthatunk a legfontosabb székesi középületekről, és helyet kapott néhány Székeshez kapcsolódó dokumentum is.
A könyv a település történetének jó áttekintése. A kisebb formai és fogalmazásbeli hibákon túl azonban pár esetben hiányérzete támad az olvasónak. A lelkiismeretesen összegyűjtött adatok nyomán megfogalmazódó kérdések megválaszolásának több helyet kellett volna szentelni. (Például az a tény, hogy a település lakossága 150 év alatt több mint a felére csökkent, bővebb magyarázatot kívánt volna.)
A könyv másik előnye, hogy a közelmúlttal is foglalkozik. Itt nem "szépít", nem rejti véka alá a falu nehéz állapotát, a mezőgazdaság nehéz helyzetét, de ismerteti az innovatív, előremutató próbálkozásokat is.
A kötet jól strukturált, átfogó képet ad a település történetéről, kiemelve a helyi különlegességeket, és igen gazdag fényképgyűjteményével szemet gyönyörködtető, tartalmas olvasmány. (Nemes Gyula–Szakács Ferenc: Székes. Adalékok a falu monográfiájához. Marosvásárhely, 2009, Mentor Kiadó.)
László Márton. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Bercsényi László hazatért Székesre
Tegnap ünnepély keretében a székesi közösség, a református egyházközség, a magyarországi testvértelepülés, Lábatlan Református Egyházközsége, a Maros megyei EMKE, a nagyernyei önkormányzat képviselőinek jelenlétében felavatták gróf székesi Bercsényi László kőszobrát, Miholcsa József alkotását.
Feladatunk: átmenteni a múltat a jövőbe
– Hármas emlékezésre gyűltünk össze a székesi templomban: gróf Bercsényi László születésének 321. a magyar szabadságharc 162. évfordulójára, s Isten magyar népünket minden időkben megtartó szeretetére. Száz évvel ezelőtt 523 lélek élt a faluban, mára ez a szám felére csökkent. De úgy, ahogyan az előző nemzedékeknek megvolt a feladatuk, a mainak is megvan: átmenteni a múltat a jövőbe. Ezért született meg a szándék, hogy a falu nevéhez kötődő Bercsényi Lászlónak szobrot állítsanak. Aki végigmegy a településen, s látja a szobrot, emlékezzen úgy rá, mint aki a szabadságért harcolt – mondta igehirdetésében Ötvös József esperes.
– Százötven évig volt a Bercsényieknek birtokuk Székesen, miért ne lennénk büszkék erre a családra? Kötődtek ide, előnévként használták a falu nevét. Bercsényi László hírnevet szerezett a magyar virtusnak és szabadságszeretetnek, még Bukarestben is negyed őrzi a nevét. Bíró László helybeli református lelkész gondolatához csatlakozott dr. Ábrám Zoltán is, aki kifejtette: jó hogy Kossuth-szobor állhat Havadon, s jó hogy Bercsényi-szobor is állhat Székesen.
László Márton rövid visszapillantójában részletesen kitért a Bercsényiek történelmi szerepvállalására, elmondta, hogy az 1689-ben született Bercsényi László Rákóczi fejedelem hadapródja, aki száműzetésre jut, majd Franciaország marsallja, Commercy kormányzója volt, aki a nevét viselő franciaországi huszárezred létrehozásával írta be nevét az európai történelembe.
Legyen egy hely, ahol fejet hajtunk
– Amint a Rákóczi-szabadságharc, úgy az 1848-as forradalom és szabadságharc is elbukott. A történelmi Magyarország minden részére, így Erdélyre is kiterjedő harcok, küzdelmek elvesztése után az egész magyar nemzet egy közösségként sírt és gyászolt. Nekünk az a küldetésünk, hogy becsüljük elődeink törekvéseit, tápláljuk a szabadság vágyát. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Lábatlani Református Egyházközség alapítványa sikeresen pályázot, és a Nemzeti Civil Alapprogram 1,5 millió forinttal támogatta tervünket, s ma szobrot állíthattunk Bercsényi Lászlónak. Hiszem, hogy Bercsényi László szobrát azért avatjuk fel, mert a nagy nevű hős dicső tetteit felidézve bízni és reménykedni szeretnénk a jövőben. Álljon itt a szobor, ahová a falu népe minden nemzeti ünnepen eljöhet fejet hajtani – mondta a szobor mellett Darányiné Csonka Valéria lelkész, aki sokat vállalt magára azért, hogy a székesi közösség és az EMKE ötlete megvalósuljon.
Az istentiszteleten a Bíró Jenő tiszteletes úr vezette csejdi énekkar lépett fel, szavaltak, énekeltek a székesi gyerekek és Kali Julianna. A szobornál Gerencsér Dániel lábatlani tanuló szavalata, Ábrám Noémi éneke, a magyar és székely himnusz hangzott el. Rövid beszédet mondott Jánosi Ferenc, Nagyernye polgármestere, Miholcsa József szobrászművész, majd megkoszorúzták a szobrot.
Huszárezred megalapítójának szoboravatójáról nem hiányozhattak az eseménynek színt és hangulatot adó huszárok sem, akik ez alkalommal Sárpatakról és Gernyeszegről érkeztek.
Mezey Sarolta. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A bukaresti végvárban
Czelder Márton-díjjal tüntették ki az elmúlt hét végén Marosvécsen Bányai László bukaresti lelkipásztort, aki a főváros Szőlőalja-Viilor utcai református templomában három évtizede hirdeti az igét. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Diaszpóra Alapítvány által megítélt díjjal a szórványmagyarságot példásan szolgáló lelkészek munkáját értékelik minden évben.
A díj névadója, Czelder Márton az 1800-as években a Kárpátokon túli, a bukaresti és regáti magyarok gondozását vállalta. Hasonló feladatot végez Bányai László is, akinek bukaresti gyülekezetében az ország szinte minden református közösségéből vannak hívek. Amint laudációjában elhangzott, egész élete a szórványban telt el, a Dési Egyházmegyéhez tartozó Esztényben született, ahol édesapja lelkész, édesanyja tanítónő volt. A teológia elvégzését követően a kicsi kackói gyülekezetbe helyezték, majd Lozsádon, Székesen, Kipulyonban, Lésfalván, Májában és Balázstelkén hirdette az igét. A hivatást fia is folytatja, aki a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanul.
Az ünnepséget követően a díjazottat arról faggattam, hogy milyen érzés a fővárosi forgatagban, távol Erdélytől igét hirdetni, tartani a lelket, megtartani reformátusnak azokat, akik messze kerültek szülőföldjüktől.
– Örvendek, hogy a díjátadáskor elbeszélgethettem lelkésztársaimmal, amire a fővárosban ritkán adódik alkalom. Bukaresti végvárunkban elszigetelődve az ortodox és katolikus kollégákkal találkozom gyakrabban.
– Mekkora gyülekezetet gondoz?
– A lélekszám 500 körül van, a belvárosi parókián, a Calvineumban kétszer annyian vannak.
– Hogyan alakul Bukarestben a gyülekezet, a lelkész szólítja meg, vagy maguktól keresik fel a hívek?
– Szívesen szólítanám meg azokat, akik még nem találtak el hozzánk, de a legtöbb esetben hiába megyek el az ajtajuk előtt. Az ajtón levő román családnévből lehetetlen következtetni arra, hogy ott egy református ember is lakik.
– Hogyan, mikor találnak el a templomba?
– Általában megözvegyült korukban, amikor a férjük meghalt, aki esetleg nem akarta, hogy a saját vallásukat gyakorolják. Csakhogy egyedül, nyugdíjasan és betegen szellemileg és anyagilag kevésbé tudják az egyházat támogatni.
– Prédikációjában említette, hogy a fiatalokkal, akik arra hivatkoznak, hogy nincsen idejük, nehéz szóba állni.
– Ez így van, és nem könnyű a vegyes családban élő gyermekeket sem megszólítani, bár minden hétfőn eljárunk az Ady Endre középiskolába. A fővárosban a nagy távolság is sokszor akadálya annak, hogy eljöjjennek az istentiszteletre.
– Tudom, hogy Bányai László börtönmissziót is vállal.
– Bukarest legkorszerűbb börtönébe, a Rahovába járok be az ortodox kolléga engedélyével. A börtön vezetősége sajnos nem adja ki a fogva tartott reformátusok jegyzékét. A lelkészi gondozást külön igényelni kellene, amihez a rabok többsége nem ragaszkodik, holott tudnánk segíteni rajtuk.
– Az egyházi szolgálat mellett íróként is számon tartják; miért érzi szükségét, hogy gondolatait nyomtatott formában is közölje?
– A lélek indít az írásra, akár teológiai, akár közéleti témáról legyen szó. Az ihlet mindig felülről jön, és szükségét érzem annak, hogy rögzítsem azt, ami egyébként elvesztődne.
– Ismeretlenül is évekkel ezelőtt a vendége voltam a Szőlőalja – Viilor utcai parókiának, amelynek alagsorában vendégház működik, ami a Bukarestbe látogatóknak nagy segítséget jelent.
– Négy szoba áll a vendégek rendelkezésére, amelyeket 1989 után alakítottunk ki, mivel korábban nem volt szabad. Ezekben a szobákban kedvező áron biztosítunk szállást az orvosi ellátásra érkező, kórházban fekvő családtagjaikat gondozó, ügyes-bajos dolgaikat rendező személyeknek.
– Miért maradt annyi éven át Bukarestben?
– A "kegyelem" nem engedett hátat fordítani ennek a nagy szórványnak, mindvégig úgy éreztem, hogy ott a helyem. Jelenleg fél év hosszabbítást kaptam a püspökségtől, amíg az Úr erőt ad, szolgálok, s ha letelt az idő, szeretnék visszatérni Erdélybe.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Élet a Virgó vize mentén – falumonográfia-bemutató Csejden
"E kicsi falu mindig értéket adott, vigyázni kell rá"
Nemes Gyula nagyernyei helytörténész legújabb falumonográfiáját mutatták be múlt hét végén Csejden, a helyi kultúrotthonban. Élet a Virgó vize mentén. Adalékok Csejd és Tófalva monográfiájához – címmel a Mentor Kiadó gondozásában megjelent, szép kivitelezésű kiadványt a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal, a marosszentgyörgyi tanács, Sófalvi Szabolcs polgármester támogatta.
"Magyar nyelven e két faluról keveset vagy szinte semmit nem írtak az utóbbi évtizedek során. Múltunk, elődeink minél jobb megismerése gazdagabbá tesz lelkileg, szellemileg, és örömtelibbé, otthonosabbá teszi e környéken való létünket. Olyan érték, ami segíti a lokálpatriotizmus kialakulását, elmélyíti a szülőföld, nemzetünk szeretetét, hozzásegít, hogy Marosszent-györgy, Csejd, Tófalva mindannyiunk számára igazi otthonná váljon" – olvashatjuk Nemes Gyula legújabb monográfiájában Sófalvi Szabolcs gondolatait. Maros- szentgyörgy fiatal polgármestere már korábban is kinyilvánította, hogy fontosnak tartja a község és a hozzá tartozó falvak monográfiáinak megjelentetését, "hiszen értéket, maradandó értéket kell alkotni". Ezt hangsúlyozta Csejden is, ahol első ízben tartottak könyvbemutatót, tehát ilyen szempontból is "történelmet írtak". A monográfia telt házas bemutatóján Muresán Kilyén Emma tanárnő üdvözölte a közönséget. Elmondta: "a szülőföldhöz való kötődéshez ezer szálra van szükség, és emléket állítani is sokféleképpen lehet – a falumonográfia megírása az egyik maradandó emlék, amit állíthatunk". "E kicsi falu mindig értéket adott, vigyázni kell rá" – jelentette ki. Biró Jenő csejdi lelkipásztortól megtudtuk, már évekkel ezelőtti megszületett az ötlet, hogy jó lenne Csejdről könyvet írni, és az a gondolat is felmerült, hogy ő írná meg. "Nem vállalhattam fel e feladatot, mivel nincs hozzá képesítésem, tehetségem, adottságom. De mertünk ábrándozni róla, hiszen a szülőföld, múltunk, kultúránk, őseink szeretete összefogó kapocs, és az átörökítés kötelessége a csejdi embernek is. Fontos megírni a falu történetét, amíg lehet, amíg van mit. Nemes Gyula helytörténész vállalta, a polgármesteri hivatal pedig anyagi támogatást nyújtott, a kiadvány megjelentetését, e régi álom megvalósulását a gyülekezet, a presbitérium is támogatta. Ötszáz év történéseit lehetetlen egy könyvben történelmi pontossággal megörökíteni, de tartalmas könyvet vehetünk kézbe, amely segíti nemzeti öntudatunk erősítését"– hangsúlyozta Biró Jenő lelkész.
A könyvet méltatva dr. Tamási Zsolt történész, a marosvásárhelyi 7-es általános iskola igazgatója nem szakmai kritikát fogalmazott meg. Csejdről, arról a kis zárt világról beszélt, amelynek mindennapi hősei – és Csejden sok ilyen mindennapi hős van – példaértékűen éltek, családot tartottak össze, gyerekeiknek megélhetést biztosítottak. "Csejd közel van, de félreesik. Olyan világ, amelynek népszokásai, hagyományai "mások", mint a környékbeli településeké. Kevés a falura utaló szakirodalom, régészeti anyag. Épített örökség, fennmaradt történetek, megtalálható írásnyomok szükségesek egy falumonográfia megírásához, Nemes Gyulának viszont sikerült "bemérnie", milyen lehetett Csejd, amelyről kevés volt az írásos anyag. Fehér foltot tüntetett el, érthetőbbé vált a nemzet története" – mondta a történész. Hangsúlyozta: a kötet szerkesztésében fontos szempont volt az is, hogy tükrözze a viharos változásokat a falu történetében. A különböző történelmi korszakok helyet találtak e könyvben, abban a zárt világban, amely a maga csendjében élte életét, ugyanakkor a nemzet nagy történéseiben mindig részt vett. A könyv tárgyalja azokat a társadalmi változásokat, amelyek behatárolták a falu életét, a falu lakosai magukénak érezhetik a történelmet, a kötet pedig a színes képek mellett közösségi albumot is tartalmaz, felsorolva azokat, akikre a falu büszke lehet. De nem csak erről szól a monográfia. A csejdi híres borokról is megtudunk egyet s mást, vagy arról, hogy hogyan szerveződött a falu táncmulatsága, kik jártak farsangolni, milyen volt a locsolkodás, a lakodalom, a halotti tor, a kalákázás, a cimboraság. Erőt lehet belőle meríteni a jövő építéséhez. A szerző, Nemes Gyula az adatgyűjtésről, a könyvszerkesztés folyamatáról beszélt.
"Az anyag gyűjtés könnyű volt, hiszen ez már a negyedik falutörténetem – Csejd-Tófalva előtt jelentek meg a Nagyernyéről, Székesről, Marosszentgyörgyről írott monográfiáim – , és már van némi tapasztalatom abban, hogy hol mit kell keresni, hogyan kell kiválasztani az adatközlőket, milyen bibliografiát kell átnézni, stb.. A Csejd-Tófalva monográfiához az anyagokat a Szentgyörgy- monográfiával szinte párhuzamosan gyűjtöttem, írtam. Jelenleg Csíkfalva falutörténetén dolgozom, egyelőre az adatgyűjtésen Tulajdonképpen minden falutörténet megírása egy kihívás, de ha az ember valamit jószívvel es kedvvel tesz, akkor nem nehéz. Persze a megjelent munka látványa sikerélmény, ami további munkára ösztönöz" – jelentette ki a szerző.
A könyvbemutatót, amelynek végén a szerző dedikált, a Sola Musica kórus előadása, illetve Lörinczi Izabella szavalata színesítette.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Gub Jenő emlékére
Életének 85. évében elhunyt Gub Jenő (1929–2013) biológia-földrajz szakos tanár, néprajzkutató, az etnobotanika és etnozoológia egyik legszorgosabb erdélyi kutatója, a Sóvidék szerelmese. Sóvidéket írok, pedig ő a Sóvidék peremén, Szovátán töltötte élete java részét. Volt tanító, tanár és iskolaigazgató Székesen, tanár Nyárádremetén, 1964-től pedig Szakadátban és Szovátán oktatta a gyerekeket és a Teleki Oktatási Központban működő Tanítóképző Főiskola hallgatóit 1997-ig.
Sok éven keresztül Szovátának, de az egész Székelyföldnek egyik legavatottabb és legtöbb ismerettel rendelkező idegenvezetőjét tisztelhették benne. Jó humorú, magyar érzelmű, agilis, könnyen barátkozó, kellő retorikával felvértezett személyiség volt, akinek óráira és idegenvezetői alkalmaira ma is szívesen emlékeznek vissza szerte a nagyvilágban. Évekig állandó rovata volt a Népújságban a bionikáról. Legfontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken (1996), Erdő-mező állatai a Sóvidéken (1996), Háziállataink dicsérete (1999), Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), Üres kalász fenn hordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsonné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gub Jenővel a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein ismerkedtem meg 1990 után, és a későbbiekben a kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre alapuló őszinte emberi kapcsolat, mondhatni barátság alakult ki közöttünk. Többször jártam szovátai lakásán, de volt úgyis, hogy Erdélyből együtt utaztunk magyarországi néprajzi szemináriumra, vagy épp a Magyar Néprajzi Múzeum meghívásának tettünk eleget, amikor, díjazás végett, a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtési pályázatának ünnepélyes eredményhirdető alkalmaira voltunk hivatalosak. Ő általában az első díjat szokta kapni, ami alapos tudományos munkásságának egyik legjobb fokmérője volt.
Ilyenkor, a hosszú út során sokat beszélgettünk történelmünk csendesebb és viharosabb évszázadairól, s a Tanár Úrban múltunk biztos adatközlőjét és ismerőjét fedeztem fel. Festői környezetben lévő lakása ma is valóságos kerámiamúzeum. Nem emlékszem, hogy Korondon kívül találkoztam volna még annyiféle kerámiatermékkel, amelyek e szép, lakályos magánház külső és belső falait díszítik.
És ott vannak a festmények, amelyek a kiváló erdélyi magyar festők és grafikusok keze vonását őrzik – hatalmas szellemi és tárgyi értékkel gazdagítva egyetemes magyar kultúránk képzőművészeti tárházát.
2013 elején, amikor utoljára találkoztam vele otthonában, a családja körében, behívott a belső szobába, és egy festményt mutatott nekem.
– Látod ezt a művet? Ez a korondi Páll Lajos festménye. Nem is tudom, hányszor járt már itt, behunyt szemmel is megtalálta a képet a falon, csak bejött ide, a szobába, s azt mondta, hogy kérjünk bármennyit érte, de ezt vissza szeretné vásárolni. Ilyen bivalyokat, mondta, már nem tud festeni. Akárhányszor is megpróbálta – nem sikerült!
Áldott emlékű Páll Lajos tavaly, 2012. november 9-én ment el az örök festői mezőkre, hogy az Ég Nagy Ecsetével új bivalyokat fessen. Talán sikerül odaát... Április 18-án, amikor Szovátán is bemutattuk A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet, Gub Jenő tanár úr, sajnos, már nem jöhetett el. A 25 kortárs jeles személyiségről szóló könyvet hiába szerettem volna 26-ra gyarapítani – nem sikerült. Nem rajtam múlott! De Ő mégis ott van! A Sóvidék iránti hűségének és ragaszkodásának tárgyi bizonyítékai – könyvei – fellelhetők az olvasók polcain, az egyetemes magyar kultúra tárházában. És persze a szívünkben… Egyik dedikált könyvének lapjára Tamási Áron-idézetet írt nekem: A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok feladata!
Most, feladatait beteljesítve, Jenő tanár úr lelke valahol a drága szülőföld felett szárnyalhat szabadon. Haláláról értesülve – ma sem tudom, mért nem jelent meg egy hivatalos nekrológ – az internetet találtam a legjobb és leggyorsabb híradásnak, hogy szerte a nagyvilágban tudomást szerezzenek távozásáról. Egyik legnagyobb tisztelője és barátja, a kolozsvári BB egyetem professzora, Keszeg Vilmos ezt írta nekem: »Kedves Feri, köszönöm az értesítést. Mindannyian együtt élünk életünk végének távlatával. Ennek ellenére minden halálhír megdöbbentő. Kosztolányi Dezső írta, hogy „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Bármennyire szomorú, mindenki helyettesíthető. De ugyanennyire igaz, hogy senki sem pótolható. Ilyen „egyedüli példány” volt Gub Jenő tanár úr, örülök, hogy a KJNT összejövetelein megismerhettem. Miután kimaradozott, majd teljesen távol maradt a rendezvényektől, írásai adták tudtul, hogy végzi a munkáját. Hogy fárad, hogy betegségekkel küszködik, az rejtve maradt, az nem szivárgott ki műhelyéből. Én sok szeretettel emlékezem kedvességére, tisztelettel tartom számon azt a munkáját, amiről nekem tudomásom volt. Feri, ha alkalmad van családjával beszélgetni, kérlek, ezt add át üzenetként. Egy tanár generációkat tanít és nevel. Egy tanár emléke hosszú időn át él, akár emlegetik, akár nem: amit tanított, az sok-sok éven át benne marad tanítványai és azok gyermekeinek döntéseiben, gesztusaiban. Gub Jenő kutatóként olyan többleterőfeszítést vállalt, ami egy pedagógustól nem feltétlenül várható el. Amit Gub Jenő kutatóként elvégzett, azt össze kell foglalni, össze kell gyűjteni. Publikációinak jegyzékét össze kell állítani, életpályáját meg kell írni, közöletlen írásait, feldolgozatlan adatgyűjtéseit letétbe kell helyezni. Ez a családja és különböző intézmények feladata.« Köszönöm/köszönjük, professzor úr, szép sorait. Te pedig nyugodjál békében, Jenő!
Székely Ferenc
Gub Jenő /Szováta, 1929. márc. 5. – Szováta, 2013. szept. 25.
Népújság (Marosvásárhely)

Gub Jenő, a tudós, pedagógus élő emlékezete
"… mindnyájunknak kötelességünk – ha csak egy homokszemet is – odavetni nemzeti műveltségünk pompás épületéhez."
(Orbán Balázs)
Nehéz feladatra vállalkozik, aki a szovátai Gub Jenő pedagógus, biológus szakember emlékének felidézésére, felrajzolására vállalkozik. Mindjárt két irányból is nehézségekbe ütközik. Jenő bácsi nemcsak hivatásos tanár volt, aki generációknak adott át szakszerű és pontos ismereteket, vagy mutatott emberi, erkölcsi példát, hanem tudományos körökben elismert szakemberként is hírnevet szerzett magának.
Pontosan tíz éve annak, hogy szeretett városában, Szovátán, a Teleki Oktatási Központban megkapta a pedagógusoknak járó legnagyobb elismerést, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Ezüstgyopár Díját. Az életműdíjat 2003. november 15-én vehette át a szövetség elnökétől, Lászlófy Pál Istvántól, azért az áldozatos munkáért, melyet tanárként, igazgatóként Borszék-Hollósarkán, Székesen, Nyárádremetén, majd nyugdíjazásáig Szovátán végzett. "Rendkívüli elégtételt jelent számomra, hogy Gub Jenő tanár úr átveheti az Ezüstgyopár Díjat. Épp olyan felemelő érzés, mint amikor a mesék világában a jó győzedelmeskedik a gonosz fölött, és a legkisebb fiú elnyeri érte méltó jutalmát" – írja a méltató beszédben Geréb Éva szovátai pedagógus.
Gub Jenő szerette hivatását, nem csak szakmának tekintette a pedagógiai pályafutást, mert hivatás ez a javából, pedagógusnak születni kell, nem csak azzá válik az ember. Óráit nem a fegyelmezéssel kellett töltenie. Annyi türelem talán egy pedagógusban sem volt, mint benne. Szerette a gyerekeket, figyelt rájuk, sosem ismert fáradtságot, az unalom számára ismeretlen fogalom volt: "Az Isten olyan foglalkozást adott, ami sosem fárasztott ki!" – mondogatta gyakran.
Pedagógusi életműve mellett, mely leginkább a keze alól kikerülő generációk tudásában, emberi tartásában mérhető fel, tudósként is megállta a helyét a nagy egyetemi központok, kutatóintézetek szakemberei mellett. Gub Jenő előbb volt biológus, mint hogy a biológia- földrajz szakot az egyetemen elvégezte volna, a környezete, a természet iránti vonzalma tette őt kistérségünk legjobb biológusává. Szakmai téren az etnobotanika, etnozoológia terén alkotott egyedülállót, mindezt nem szakbarbársággal végezte, nem öncélúan, hanem átadta tudását írásaiban, előadásaiban, hogy a nagyobb közönség, érdeklődők is megismerhessék ezt a csodálatos világot. Különleges módon ismerte a sóvidéki ember szoros kapcsolatát a természettel, és lehet, hogy ez még nagyobb csodálattal töltötte el, mint maga a természet.
Komoly szakmai hagyaték maradt utána, melyet megjelent kötetei, tanulmányai, népszerűsítő írásai jeleznek. Munkájának és életútjának feltérképezésére a szovátai Teleki Oktatási Központ keretében működő Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztősége vállalkozott. Méltó, hogy egy ilyen pedagógus, tudós műveinek bibliográfiáját összegyűjtsük, eddig meg nem jelent kéziratait digitalizáljuk, elérhetővé tegyük, és biográfiáját megjelentessük, hiszen bizonyára ezekkel is a közössége érdekeit kívánta volna szolgálni. Ezt a példát követte felesége, Gub Rozália tanítónő is, amikor megmaradt köteteit a Teleki Oktatási Központnak adományozta, hogy a jövendő generációk szellemi épülését szolgálják ajándékkönyvek formájában.
Szolláth Hunor
Népújság (Marosvásárhely)

Vizitáció Maros megyei egyházközségekben
A héten három Maros megyei településre – Székesre, Székelykálba és Udvarfalvára – látogatott el az Erdélyi Református Egyházkerület Generális Vizitációs Bizottsága, melyet Kató Béla püspök vezetett. A többtagú bizottságban jelen volt Kántor Csaba főjegyző, Szegedi László generális direktor is.
A generális vizitációk újdonsága, hogy a pénzügyi ellenőrzés a vizitáció előtti napokban megtörténik, így az egyházfők a gyülekezettel való találkozásra helyezhetik a hangsúlyt. Udvarfalván – ahová mi is meghívást kaptunk – a Maros- mezőségi Egyházmegye lelkipásztorai is részt vettek azon az istentiszteleten, amelyen ismertették a vizitáció eredményét. A küldöttséget és a vendéglelkészeket Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese, Szabó Árpád helyi lelkész és a főgondnok köszöntötte, igét hirdetett Szegedi László generális direktor, fellépett a Hozsánna ifjúsági kórus, amely, az igehirdető szavaival élve, igazi ajtónyitó, a lélek húrjait pengető együttes.
– Mi a célja az Erdélyi Református Egyházkerület generális vizitációjának? – tettük fel a kérdést Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének.
– Egyházi rendünk és törvényünk szerint az egyházkerület püspökeinek évente tíz gyülekezetet kell meglátogatniuk. Mivel az egyházkerülethez tizenöt egyházmegye tartozik, minden egyházmegyéből egy gyülekezetet választunk ki. Egy kicsit rendhagyó módon végezzük a vizitációkat, nem csak arra a szigorú előírásra összpontosítunk, hogy megvizsgáljuk a könyveket, és ami az egyházközségben történik, hanem szélesebb körben szeretnénk azon a napon az egyházközség, a település életét megismerni, az örömökkel, gondokkal együtt. Maros megyében most két egyházközséget látogattunk meg, szerdán a Marosi Egyházmegyéhez tartozó Székesen és Székelykálban, most Udvarfalván voltunk. A településeket szubjektív módon választottam ki, olyan helyekre voltam kíváncsi, ahol eddig nem jártam. Ilyen alkalmakkor egyházi életünk keresztmetszetét is látjuk, hiszen azonos méretű gyülekezetekből nagyon sok van a közösségben. Az egyedi esetekből olyan általános következtetéseket vonhatunk le, amelyek segítségével szabályokat állíthatunk fel vagy projektet készíthetünk az általános problémák megoldására. Elbeszélgettünk a nőszövetséggel, a presbitériummal, a gyerekekkel, az ifjakkal, ők mutatták be saját egyházi életüket. Az is újítás, hogy elmentünk a község polgármesteréhez is. Ez fontos dolog, hiszen úgy gondoljuk, hogy egy falu életében a lelkipásztornak és az önkormányzat vezetőjének együtt kell működnie, s ha nem tudnak együttműködni, és nem segítik kölcsönösen egymást, akkor amiatt előbb-utóbb kárt szenved a közösség. Tudunk olyan helyekről, ahol rivalizálás van, és ez árt a közösségnek. Arra buzdítunk mindenkit, hogy próbálják megtalálni a módját a gyülekezet felemelésének.
Ma Udvarfalváról pozitív élménnyel megyünk el. Egy több mint hétszáz lelkes gyülekezetnek Marosvásárhely tövében van jövője, hiszen a fiatalok nem olyan mértékben mentek el, mint máshonnan. Habár 10 százalékkal csökkent a lélekszám, mégsem olyan drasztikus az apadás. A város közelsége és a munkahelyek viszonylagos megléte arra enged következtetni, hogy a jövőben is megmarad ez a közösség. Ez a lényeg, mert gyülekezeti életünk csakis emberekkel, fiatalokkal képzelhető el. Akármit tehetünk, akármilyen csodálatos projekteket kivitelezhetünk, ha nincsenek fiatalok, nincsenek örököseink, az egész fölösleges, és kárba vész. Itt ifjúságot is találtunk, és reménykedünk abban, hogy nem kell majd arról számot adnunk, hogy folyamatosan fogyunk, és kiszámítható, mikor kell az utolsó embernek megásni a sírját. Pozitív látogatás volt, amiből mi is erőt merítettünk. Továbbvisszük, amit itt hallottunk. Javaslatokat is tettünk, mit lehet még jobbá tenni, buzdítjuk az itt lévőket, hogy ehhez tartsák magukat.
– A székesi egyházközségben mit talált a vizitáció?
– Székes 152 lelkes gyülekezet, Kálban 70 lélek van. Székesen egész más a helyzet. Hét gyerek van az iskolában. Ez nem jó előjel. Arra mutattunk rá, hogy az a hét gyerek is fontos, azzal a hét gyerekkel is törődni kell. Meglátogattuk őket, és olyan csillogó szemű gyermekekkel találkoztunk, akik bármivé válhatnak még az életben, csak el ne kallódjanak. Segíteni kell őket ott, ahol lehet. Számtalan példa van rá, hogy a lelkipásztorok voltak azok, akik a gyerekeket jó útra vezették, taníttatták, befolyásolták őket. Ma sem lehet ez másképp, hiszen ezt a feladatot kaptuk!
– Marosvásárhelyen a Szabadi úti gyülekezetből a lelkésznek távoznia kellett. Mi a helyzet ebben a gyülekezetben? Indult-e fegyelmi eljárás Szász Zoltán lelkipásztor ellen?
– Az előző lelkipásztor lemondott. A presbitérium a lelkész hivatali hanyagságát fedte fel. Ennek következtében ő is, a gyülekezet is úgy látta jobbnak, ha eltávozik. Önként mondott le az állásáról, a gyülekezetnek új lelkipásztort kell választania. Egy olyan lelkészt szerettek volna megválasztani, akinek még nem volt meg a kellő hivatali éve. Egy városi gyülekezetbe csak úgy lehet jelentkezni, ha két év segédlelkészség után még az öt év régisége is megvan. A gyülekezet tájékozódott, és végül, tudomásom szerint, Bárócz Huba felvinci lelkipásztort, az Enyedi Egyházmegye korábbi esperesét hívta meg, most következik a bemutatkozó szolgálat, és utána dönt a közgyűlés. Mivel a presbitérium egyhangúlag hívta meg, valószínűleg egyértelmű lesz a döntés. Ezzel lezárul a folyamat, új lelkipásztora lesz a gyülekezetnek, és ettől kezdve új gyülekezeti élet kezdődik.
Szász Zoltán önként tette le a hivatalát, a presbitérium elfogadta, s úgy gondolták, nem indítanak fegyelmi eljárást ellene. Ezzel a problémát lezárták – tájékoztatott Kató Béla püspök.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Történetek, emlékek, sztorik a Simon Endre és Simon Zsolt alkotásain a Bernádyban
Kettős tárlatnyitóval indította a nyári vakáció utáni tevékenységet a Bernády Ház, ahol kedd este Marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő apa és fia, Simon Endre és Simon Zsolt képzőművészek állították ki legújabb alkotásaikat.
A Bernády Ház alsó termeiben látható festményekről Nagy Miklós Kund művészeti író, mint házigazda beszélt. Arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Simon Endre számára meghatározó volt a székesi gyermekkor, a képeiből kicsengenek a nagyamama titokzatos meséi, a szülőföld vonzása, az élet szeretete. Az egyik teremben a realisztikus alkotások kaptak helyet, tájképek, egy nagyméretű egész alakos portré, csendéletek, míg a másik két belső teremben az absztrakt alkotások.
Valamennyit a megújulás, a fiatalosság jellemzi, tobzódnak a színekben, játszanak a fénnyel, gyönyörködtetnek, megmozgatják a néző fantáziáját – mondta a méltató. Arról is beszélt Nagy Miklós Kund, hogy itthon tartózkodása napjaiban portréfilm készült Simon Endréről, akivel bejárták gyerekkora helyszínei mellett azokat a helyeket is, amelyek fontosak voltak számára a 2002-es Magyarországra való áttelepedéséig. Az egykori házába is elmentek, ahol most a G. kávézó működik. Bejáratánál még ott az a szőlő, amit az egykori tulajdonos ültetett. Erről azt mondta a festő: örvend, hogy a fiatalok találkozóhelye, kulturális események befogadója, hangulatos, színes kultúrkocsma.
A tetőtéri kiállítóhelyiségben láthatók Simon Zsolt grafikái, amelyeket két vonulat szerint különböztetett meg Nagy Miklós Kund: nagyméretű lenyomatok, komputer és fotógrafika. Ezek üzeneteket hordoznak, ha közel hajolunk és jól megfigyeljük egy-egy levéltöredéket, fényképdarabkát látunk. A másik vonulatra a tobzódás jellemző, a grafika adta lehetőséget kihasználva történeteket mesél el, a saját gondolatait is megosztja az alkotó, minden rajz előhív egy emléket, az egy másikat, elindít bennünk egy sztorit, amit filmen láttunk, vagy olvastunk, vagy éppenséggel velünk esett meg.
Simon Endre a Marosvásárhelyhez közeli Székesen született 1936-ban, Marosvásárhelyen Bordi András, Incze István, Piskolti Gábor, Izsák Márton voltak a mesterei. Kolozsváron 1960-ban végezte a képzőművészeti főiskola fesztészeti szakát, első egyéni kiállítása 1964-ben volt Csíkszeredában Nagy Imre kezdeményezésére. Fiának, Simon Zsoltnak ugyanott volt az első kiállítása 20 évvel később.
Antal Erika
maszol.ro

Bekecsalji múltkövetés
Bekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője.
Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el.
Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe.
Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is.
Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat.
Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik.
Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek.
Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek.
Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt…
Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve.
S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat.
erdelyiriport.ro

Bekecsalji múltkövetés félezerrel
Szeptember elején a Marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban az istentisztelet után egy monográfiát mutattak be a nagyszámú közönség előtt. Nemes Gyula, több más falumonográfia (Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd) szerzője most nagy fába vágta a fejszéjét. Bekecs alatt Nyárád tere című – Csíkfalva község története alcímmel ellátott – monográfiája nem kevesebb mint 512 oldal terjedelemben jelent meg. S ez még akkor is sok, ha hozzászámítjuk, hogy a kötetet több mint 300 – igaz, nem mind egész oldal terjedelmű – fotóillusztráció egészíti ki. De sem az embert, sem a könyveket nem singgel mérik. Ezért hát értékét nem a félezer oldalnyi terjedelem adja, hanem az, ami félezer oldalon sorjázik.
Tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. Vagyis mindent. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, hanem tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárádmente egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondóak a települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes Gyula eligazodik. Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan "lennebbiek" a Felső-Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember, balra be Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, azért, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Aztán a hitélet. Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula nagy érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949–50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek. A megyében a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József – Vadasd – 1949. augusztus 7., Kacsó István – Nyárádszereda – 1949. augusztus 10., Remus Brustur – Maroslekence – 1949. augusztus 12., Kiss István – Vadad – 1950. július 21., Viorel Bihoreanu – Mezőbodon – 1950. augusztus 2., Lalut Remus – Marosoroszi – 1950. augusztus 3., Nagy László – Udvarfalva – 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csupán Vadadban állítottak emléket a kommunizmus hét áldozata közül egyedül Küs Pistának, ahogyan ma is emlegetik a vértanút a vadadi idősebbek.
A rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt. A székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épült 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg) 1787-ben, jóval később, 1948-ban vált tüneményes módon ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek tudták, hogy eredetileg magyar templom volt.
Talán azt is kevesen tudják, hogy nyomda is működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfa nyomda – szakemberek vélekedése szerint – egyedinek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, s a szerző már gondolkodik is egy bővített kiadáson. A több mint háromszáz fényképpel illusztrált kötet nemcsak az öt falu lakóinak, de mindenkinek örömére szolgál, aki megvásárolja és akit csak egy kicsit is érdekel a Nyárádmente és általában Erdélyország lakóinak története.
Szentmártoni István
Népújság (Marosvásárhely)