"A 89 éves, Mezőség apostolaként emlegetett Kövesdi Kiss Ferenc nyugalmazott magyar nyelv és irodalom szakos tanárt az Egészségügyet, Tudományt és Oktatást Támogató Alapítvány, az Akadémia ETOT Kuratóriuma - "a magyar nép oktatásáért és neveléséért nyújtott kiemelt szintű szolgálatai elismeréseként" - a Doctor honoris causa címmel jutalmazta. Kövesdi Kiss Ferenc /Székelykövesd, 1913. jún. 29./ néptanító, költő. A Mezőség Orbán Balázsaként tisztelik mindazok, akik szívükön viselik a tájegység szórványmagyarságának sorsát. Hosszú élete során három verseskötetet is megjelentetett (Derengő tüzek, 1977; Reménységdajkáló, 1977; Beszélgetés a csönddel, 1995). Olvasói körökben a legnagyobb hatást mégis egy, a Mezőségről és annak jövőjéért szóló, kiáltó, monográfia-részleteket, verseket és veretes publicisztikákat tartalmazó Még szólnak a harangok! című, a Magyar Református Presbiteri Szövetség kiadásában 1995-ben napvilágot látott kötete révén érte el. A Reménység Dajkáló Kör szervezésében immár tizenhárom mezőségi szórványtalálkozót tartott, nem beszélve a számos ifjúsági találkozóról, s mindezt úgy, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetén és a Vártemplomi gyülekezeten kívül senki anyagi támogatására nem számíthatott. Kövesdi Kiss Ferenc most próbál anyagi támogatást szerezni az Akié a gyermek, azé a jövendő című, a mezőségi szórványmagyarság problémáit megvilágító füzetecske kiadásához. Kövesdi Kiss Ferenc nem talált kiadót monumentális munkájához: Riadóra szól a harang a címe, s a Mezőség 147 településének monografikus leírását tartalmazza. A kötet 1300 gépelt oldalnyi terjedelmű, amihez 700 dokumentumértékű fénykép is tartozik. Szerinte csak akkor menthető meg a mezőségi magyarság, ha a fiatal magyar házaspárok minél több gyereket vállalnak. "Mindehhez hit és megfelelő anyagi háttér szükséges, de az első elengedhetetlen." A Mezőségen megszűnnek a magyar iskolák gyermekhiány miatt. Évente százszámra cserélnek gazdát az eddig magyar tulajdonos által birtokolt házak, gazdaságok. Ezek legalább egy részének az egyház általi felvásárlását s a gazdálkodást, ezáltal a helyben maradást és gyermekeket vállaló fiatal családoknak a későbbi tulajdonba helyezés reményében történő felajánlást tartja szükségesnek. /Szentgyörgyi László: A Mezőség apostola. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 6./"

"Mezőség egyik kis faluja a 750 lelket számláló Székelykövesden 426 református él, az évi szaporulat 3-4 fő, de az iskolában magyarul csak elemi tagozat működik. Augusztus 11-én tartották falunapot, ekkor ünnepelték azt is, hogy a XV. századi keresztelőmedencét ismét visszahelyezték a templomba, két márványtábla közé - egyik az első világégésben odaveszett húsz katonának, a másik a következőben elpusztult tizennyolc kövesdi hősnek állít emléket. Virág György, Maros megye tanácsának elnöke hangsúlyozta, hogy az önazonosságukat kereső közösségek tagjai megtalálják az egymáshoz vezető utat. Ez a közösségépítés alapja. A főutcán az alig egy éve életre hívott vidékfejlesztési alapítvány, a Pro Régió egyesület "székháza" egyelőre csak egy árván maradt épület. Ebből lesz nemsokára a közösségi ház, mondotta Kelemen Atilla, mikor leleplezte rajta a táblát, és képletesen az ifjaknak adta át. /Bölöni Domokos: "Jön ezer új Kőműves Kelemen". = Népújság (Marosvásárhely), aug. 12./"

"Idén is népviseleti parádéval, felvonulással kezdődött Mezőpaniton a dalos-táncos találkozó. Az élen, a lovaslegények nyomában most is a mezőcsávásiak Nagy Dénes vezette fúvószenekara haladt. A helyiek mellett Székelykövesd, Marosszentkirály, Csittszentiván, Gernyeszeg, Vajdaszentivány és Mezőbánd fiataljai ropták a magyar táncot a szabadtéri színpadon. Deák János iskolaigazgató egyfajta örökmécseshez hasonlította a néptánctalálkozókat. 1999 óta itt, Mezőpaniton is a figyelem előterébe került a néphagyomány. Alkotótáborok, vetélkedők, kiállítások sora jelzi ezt. /Bölöni Domokos: "Fiaim, csak énekeljetek!"Ahol mindig szépen szól az ének. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 3./"

"Máj. 21-től nyilvánossá válik a romániai parlamenti képviselők és köztisztviselők vagyona Az RMDSZ képviselői és szenátorai készségesen válaszoltak a lap munkatársainak kérdéseire.Eckstein-Kovács Péter szenátor 1987-ben vásárolt kolozsvári házában lakik., személygépkocsija nincs. Borbély László képviselőnek háza van Marosvásárhelyen; telke nincs, kocsija van, tízezer eurót meghaladó bankszámlával rendelkezik. Verestóy Attila szenátor közismerten a száz leggazdagabb román állampolgár listáján szerepel. Három háza van: Székelyudvarhelyen, Snagovon és Bukarestben, sorolta, sok hektárnyi mezőgazdasági területtel, illetve beltelekkel rendelkezik, autója van, bankszámláin a tízezer eurós érték többszöröse szerepel, vagyona pedig mintegy 15 millió dollárt tesz ki. Frunda György szenátornak Marosvásárhelyen van háza és ügyvédi irodája, illetve nyaralója. Autója kettő is van, bankszámláinak összértéke meghaladja a tízezer eurót, és részvényes a marosvásárhelyi GaGa Rádiónál. Puskás Bálint szenátor két ingatlannal rendelkezik: egy családi házzal Sepsiszentgyörgyön és az ehhez tartozó 500 négyzetméteres telekkel, valamint egy 50 négyzetméteres hétvégi házzal Kőröspatakon, amelyhez 1100 négyzetméteres telek tartozik, emellett személygépkocsival rendelkezik. Szilágyi Zsolt képviselőnek egyszobás, 40 négyzetméteres nagyváradi tömbházlakása van, emellett ugyancsak Váradon birtokol 334 négyzetméteres, családja által visszanyert beltelket, 20-30 ezer euró közötti összeg van bankszámláján. Pécsi Ferenc 1983-ban vásárolt négyszobás lakással büszkélkedhet Szatmárnémetiben, míg a megyében 3,48 hektáros, örökölt szántófölddel, kocsija is van. Kelemen Hunor képviselő se autóval, se házzal, se bankszámlával nem rendelkezik. A Medianet cég többségi tulajdonosa, részvényei összértékét nem közölte. Ráduly Róbert képviselőnek Csíkszeredában van két tömbházlakása, 0,5 hektáros beltelket birtokol Csíkcsomortánban és gépkocsival rendelkezik. Bankszámláján 14 ezer euró kamatozik.Kelemen Atilla képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője feleségével közösen két házzal rendelkezik /Marosvásárhelyen és Székelykövesden/, emellett istállója, 17 fajlova, tíz szarvasmarhája és két hektár földje van, személygépkocsival is rendelkezik. Markó Béla RMDSZ-elnök elmondta: a vagyonbevallás máj. 21-től válik nyilvánossá. "Holnap szívesen a rendelkezésükre állok" - zárta le a beszélgetést Markó Béla. /Rostás Szabolcs, Salamon Márton László: RMDSZ - szegény ember, gazdag ember. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./"

"Máj. 31-én Mezőpanitban zajlott a Hej tulipán, tulipán népdal- és néptánc-találkozó. Több mint háromszáz elemi iskolás - ákosfalviak, marosvécsiek, székelykövesdiek, radnótiak, koronkaiak, jeddiek, csittszentivániak, mezőbergenyeiek, segesváriak és marosvásárhelyiek - érkezett a faluba, és énekszó mellett vonultak fel az utcán, hogy a helybeli művelődési házban bemutassák táncaikat, gyermekjátékaikat. Mezőpanitot, a kétezerötszáz lelkes magyar lakosságú községközpont népi hagyományai nem merültek feledésbe. Barabás László néprajzkutató, az EMKE Maros megyei alelnöke kedvezőnek ítélte, hogy a tömbmagyar falvak mellett az immár szórványként emlegetett Segesvárról és Radnótról is érkeztek csoportok. Barabás László hangsúlyozta, hogy jó lenne, ha valamennyi általános iskolában választható tantárgyként iktatnák be a néptáncot. /Mezey Sarolta: Hej tulipán, tulipán találkozó Mezőpanitban. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 3./"

"Júl. 27-én a Petőfire való emlékezés az Ispánkútnál kezdődött, de a megyeszékhelyről indulók a Kossuth utcai Petőfi-szobornál is koszorúztak. Brassai Zsombor székelykövesdi lelkész, az RMDSZ Maros megyei szervezete ügyvezető elnöke mondott beszédet. Az unitárius templomban dr. Szabó Árpád unitárius püspök beszélt, majd Galán Géza előadóművész következett. A múzeumkertben leleplezték a kiskunfélegyháziak újabb ajándékát, Lantos Györgyi domborművét, amely Petőfi Sándor olasz fordítójának, Giuseppe Cassano költőnek (1843-1910) állít emléket. /Bölöni Domokos: Emlékezés Fehéregyházán. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./"

Az Erdélyi Református Egyházkerület felszólította lelkészeit: válasszanak a papi hivatás és a politika között, a Királyhágómelléki Egyházkerület csak az RMDSZ-színekben való politizálást tiltja, azt is csak Bihar és Szilágy megyében. A gyulafehérvári és szatmári katolikus egyházmegye eltiltotta papjait a politikai szerepvállalástól, a váradi és a temesvári nem. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület tiltó határozata ellenére, az RMDSZ Bihar megyei listájára három tiszteletes is felkerült: Gavrucza Tibor székelyhídi, Borzási Gyula szalárdi és Kállay László fugyivásárhelyi lelkipásztor. Jó néhány lelkipásztor a helyi önkormányzatokba szeretne bejutni, így például Borson, Belényesújlakon, Hegyközújlakon és Nagyszalontán. Nagyszalontán az RMDSZ-listát Mikló Ferenc tiszteletes vezeti, aki jelenleg az RMDSZ önkormányzati frakcióvezetője. Brassai Zsombor székelykövesdi lelkész, az RMDSZ Maros megyei ügyvezető elnöke méltánytalannak tartja az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsának döntését, hogy választaniuk kell a papi, illetve a politikai szerep között. A székelykeresztúri RMDSZ tagjaként Antal Zoltán, a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye vezetője vállalt tanácsosi munkát. Antal Zoltán közölte, az idei helyhatósági választásokon nem indul. A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség két papja jelöltette magát a közelgő helyhatósági választásokon. Fodor József püspöki helynök az RMDSZ megyei listáján szerepel, míg Albert Augustin sólyomkővári pap a Demokrata Párt színeiben kel versenyre a szlovákok lakta hegyi község polgármesteri székéért, mindketten a püspök jóváhagyásával. /Pengő Zoltán, Szucher Ervin, Zilahi Imre: Tanácsosjelölt papok – tiltó rendeletek. = Krónika (Kolozsvár), máj. 20./

Marosvásárhely nagy öregje, Kövesdi Kiss Ferenc áldásos, gazdag életének 92. évében 2004. július 22-én hunyt el. Tizenegy gyermekes földműves családban született Székelykövesden. Nagyenyeden a Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjének diákja volt, a tanítói diplomát a kézdivásárhelyi képzőben kapta meg, ahol szintén felfigyeltek szorgalmára. Lévita tanító pályáját Maroskeresztúron kezdte, majd Székelyföldvárra s onnan a szórványok szórványába, Brailába helyezték, ahol csak egy évet tanított, de ez alatt is Felfedezte azon magyar családokat, kiknek gyermekeit a magyar elemi iskolába íratta. Visszatért, a Nyárád mente kicsiny, színmagyar falvaiban fogalmazta meg a kor parancsát, miszerint: "Elvész az a nép, amely elfelejti kultúráját, és nem vigyáz arra." Ott vált kultúrfelelőssé és közügyek intézőjévé. Magyar irodalomtanári diplomát szerzett Kolozsváron, majd megmaradt szórványban tanítónak. Sok évtizede foglalkoztatta a mezőségi szórvány sorsa. Ötven éven át gyalogolt mezőségi úttalan utakon. Több mint 270 települést ismert, járt be. 147 falu helyzetét mérte fel és írta meg konkrét dokumentumok alapján. Munkájából egy rövid ismertető rész jelent meg Még szólnak a harangok című kötetében. Halála előtt adták ki Budapesten hat kötetnyi könyvének első részét Riadóra szól a harang címmel. Fáradhatatlan szervező volt. Kicsiny mezőségi szórványfalvak református híveinek találkozókra, konferenciákra, zarándoklatokra való összegyűjtését vállalta. Nevéhez haranglábak, templomok összeomlásának megállítása fűződik, testvérgyülekezetek segítségével. Példa erre a Cege községbe olvasztott Göc falu összeomlással fenyegetett kis református temploma. /Kovács Zoltán: In memoriam Kövesdi Kiss Ferenc. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./

Kövesdi Kiss Ferenc Riadóra szól a harang – A mezőség településeinek helyzetképe (1981-1991) című kötetének sajtó alá rendezésével a Kráter Műhely Egyesület tiszteletét rótta le egy tiszta, megszállott ember hatalmas szellemi teljesítménye és egy szomorú sorsú magyar vidék sokat szenvedett népe iránt. Kövesdi Kiss Ferenc /Székelyköves, 1913. jún. 29. –Marosvásárhely, 2004. júl. 22./ magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, de hivatását jobbára szórvány tanítóként, pontosabban lévitaként végezte, aki egyszerre folytatta a templomi és az iskolai szolgálatot. A magyar királyi hadseregbe vonult be, szovjet hadifogságba került, Foksániból szabadult. Megszállott ember volt, élő legenda, nemzetmentő apostol. Lehetett volna főállású újságíró, egyetemi professzor is, de helyét és választott küldetését egy pillanatra el nem hagyta. A szórványmagyarsági gyerekeket fogta magyar szóra, magyar betűre, s a szórványmagyar templomokban hirdette magyarul Isten igéjét. Maroskeresztúr, Székelyföldvár, Fintaháza, Ákosfalva, Szentgerince, Marosvásárhely – ezek életútjának fő állomásai. Elismerései: Juliánus -díj, Makkai Sándor díj, a Debreceni Egyetem tiszteltbeli doktorátusa. Néptánccsoportok szervezése, vezetése, művelődési és gazdasági előadások, számtalan megjelent cikk és két verseskönyv fémjelzik életútját /Derengő tűzzel (1977), Reménységdajkálók (1977)/. Egész életében gyűjtötte az anyagot nagy, átfogó, mezőségi művéhez. A könyvből még életében napvilágot látott számos cikkrészlet, sőt könyv alakban megjelent ízelítő is. A Kráter Műhely Egyesületben sajtó alá rendezett, a napokban megjelentetett kötet Kovács Attila Zoltán főszerkesztő, Turcsány Péter költő, könyvkiadó, valamint Papp Vilmos református lelkész munkáját dicséri. A könyv, Vetési László utóhangját idézve, Erdély legszomorúbb vidékéről, a Mezőségről szól. Az óromániai betelepítések tették fokozatosan szórványmagyarrá a Mezőséget. A kötet olykor az esszé, máskor a helytörténeti tanulmány, ismét máskor a képek és a közvetlenül megszólaltatott magyar ajkú panaszok nyelvén szól. Idézve Vetési László végszavát: „Van e még valaki, aki Kövesdi Kiss Ferencen, e megszállott emberen, e csodálatos prófétán kívül jobban ismerné a Mezőséget, a sokat szenvedett, szomorú tartományt, Székelyföldnek talán legtöbb megpróbáltatást átélt vidékét? Van e még valaki, aki vállalja azt, amiről mi leginkább csak beszélni szeretünk: nemcsak az utat dombról dombra, faluról falura, de háztól házig, lélektől lélekig is? Verseskötetekkel, kórustörténetekkel maga mögött az utóbbi évtizedek legfájdalmasabb könyvét tette le – nem az asztalunkra, hanem a lelkiismeretünkre. Riadóra szól a harang....még szólnak a rogyadozó harang-lábakon, ledőlés előtt álló tornyokban, vagy idegen templomokban, de még mindig szólnak. Halljuk meg a hangját.” /Pósa Zoltán: Riadóra szól a harang. Könyv a szórványmagyarság településeiről, Magyar Nemzet Online, ápr. 29./

A román polgármestereket hibáztatják a Maros-Mezőségi Kistérségi Társulás kudarcáért. A régió magyar elöljárói remélik, hogy a közeljövőben mégis sikerül jogi személyiséget szerezni az egyesületnek. Brassai Zsombor, az RMDSZ volt ügyvezető elnöke – aki jelenleg a Székelykövesden bejegyzett Pro Regio Egyesületet irányítja – elmondta, hogy azok az elöljárók, akik a 2004-ben rendezett, első ülésen még igent mondtak, időközben pártot váltottak. A Székelykövesdre kiköltözött Kelemen Atilla sokat segítette a térséget. A Marosvásárhellyel összenőtt Marosszentkirályon még a közigazgatási törvény betartását is leszavazta a helyi román többségű tanács. Miután a faluba költözött Markó Béla támogatásával sikerült új községházát építeni, a település elöljárói leszavazták az épület homlokzatára szánt kétnyelvű felirat kifüggesztését. Amikor néhány évvel ezelőtt a Kárpát-medencei Szentkirályok első találkozóját szervezték, egy kifüggesztett magyar zászlóért és egy kiplakátolt Szent István-koronáért meghurcolták a nagy-romániás tanácsosok, emlékezett Kádár György, a községközpont alpolgármestere. A székely-mezőségi térségben három erős szervezet is működik: a 2002-ben létrejött Pro Regio a Kéve című kistérségi hetilapot adja ki, a másik két egyesület és alapítvány gazdagabb megvalósítást mondhat magáénak. A Mezőmadarasért Fejlesztési Egyesület alkotótáborokat szervez, idéntől pedig hangszertábor rendezésére készül. A Mezőpanitban bejegyzett Monográfia Alapítvány a hagyományőrzés mellett évi tíz-tizenöt pályázattal bombázza a Communitast és az anyaországi közalapítványokat. Július 22-én szervezik meg Mezőpanitban az első székely-mezőségi hagyományőrző folklórtalálkozót. /Szucher Ervin: Összefog a székely-mezőségi régió. = Krónika (Kolozsvár), júl. 19./ Brassai Zsombor, a Pro Regio Egyesület elnöke szerint a megrendezendő fesztivál és az új régió immár a jövőt jelképezi. A létrejött Székely-Mezőségi Régió Sámsondtól Mezőmadarasig fedi le a településeket, Marosszentkirályt is beleértve, ugyanakkor magyar kulturális térséget jelöl, nem közigazgatási régiót. A helyi önkormányzatok segítségével három civil szervezet, illetve az RMDSZ mezőcsávási és mezőbándi szervezete rendezi a fesztivált. A Kéve című hetilapot 1500 példányban terjesztik. A gróf Bethlen Anikó elnökletével működő civil szervezet, a Mezőmadarasért Fejlesztési Egyesület öt vendégszobás, konferenciateremmel rendelkező székháza nemrég épült fel, és idén immár az ötödik képzőművészeti alkotótábort szervezik, tájékoztatott Szabó Izolda igazgató. Szabó Levente, Mezőcsávás polgármestere szerint a községben az utóbbi tíz évben semmilyen kulturális rendezvényt nem tartottak. Ezért nemrégiben két tánccsoportot hoztak létre, felépítették a sportcsarnokot, felújítottak, illetve újjáépítettek három kultúrotthont, Szabédon bevezették az ivóvizet. Ez a térség még nem a Mezőség, már nem a Székelyföld, lóg valahol a közigazgatási, önazonossági éterben. /Nagy Botond: Székely-mezőségi hagyományőrző találkozó. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./

Egy éve született a KÉVE, a székely-mezőségi református gyülekezetek hetilapja. Nemrégiben újabb települések csatlakoztak e kistérségi kezdeményezéshez, így mára már tizennyolc faluközösség és gyülekezet fórumává nőtte ki magát a tizenkét oldalasra bővült újság. Október 31-én, a reformáció emlékünnepén Marosszentkirályon a Kéve-térség lelkipásztorai nyílt beszélgetést folytattak a meghívott atyafiakkal, polgármesterekkel, a közösségek véleményformáló közszereplőivel. Brassai Zsombor székelykövesdi lelkész, a Kéve felelős szerkesztője moderálta a vitát. /(karácsonyi): Kistérségi Kéve-kötők. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 2./

Brassai Zsombor székelykövesdi református lelkész szerint – aki „civilben” a Maros megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető alelnöke – politikai indíttatású az az átirat, amelyben Pap Géza püspök és Tonk István főgondok arra szólította fel, hogy hét nap leforgása alatt nyilatkozzon az érdekvédelmi szövetségben betöltött tisztségeiről. A felszólításban az egyházkerület vezetői egy 2003-as igazgatótanácsi határozatra hivatkoznak, amely megtiltja a lelkipásztoroknak, hogy akár politikai párt, akár politikai szervezet, vagy politikai jellegű érdekvédelmi szövetség tagjaként, akár független jelöltként, helyi, megyei vagy országos szervezetben választott tisztségviselőként vagy fizetett tisztviselőként feladatot végezzenek. Az egyházkerület döntése értelmében akár palástjától is megfoszthatják azt a lelkészt, aki a határozatot megszegi. Brassai Zsombor szerint Tőkés László független európai parlamenti jelölt nyíltan felvállalt támogatása egyértelműen kifejezi, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület vezető testülete adott esetben politikai szervezetként is képes fellépni az RMDSZ-el szemben. A lelkész arra a korábbi egyházkerületi állásfoglalásra utalt, amelyben Pap Géza püspök felszólította az RMDSZ-t, biztosítson befutó helyet jelöltlistáján Tőkés Lászlónak. „Ilyen megközelítésben elképesztő a számonkérés – az egyházvezetők, hivatalukkal is visszaélve politikai szervezetként nyilvánulnak meg, de a lelkésztől, aki magánemberként, s nem hivatalát használva, politikai szerepet vállal, számon kérik a politizálást” – méltatlankodott Brassai Zsombor, aki hangsúlyozta: a szószéket, a lelkészi szolgálat közösségi vagy személyes lelkigondozói alkalmait sohasem használta politikai megnyilatkozásokra. Az Erdélyi Református Egyházkerület Elnökségéből a lapnak csak Tonk István főgondnokot sikerült szóra bírnia, Pap Géza püspököt nem tudták elérni, Tonk István nem kívánt reagálni Brassai Zsombor felvetéseire. „A lelkipásztor válaszlevele címemre még nem jutott el, így tartalmát nem kommentálnám. Pap Géza püspökkel majd elemezzük a választ, és megfogalmazzuk az elnökség álláspontját” – nyilatkozta a főgondnok. Brassai Zsombor korábban az RMDSZ Maros megyei tanácsosa is volt. A már említett igazgatótanácsi határozat alapján egyszer már felfüggesztették három évre emiatt a tisztségéből. Ezt követően Brassai Zsombor 2005. június 15-én keltezett levelében lemondott a megyei tanácsosi tisztségéről. Ennek eredményeképpen Ötvös József marosvásárhelyi esperes kérte a fegyelmi eljárás újratárgyalását, és a határozat megsemmisítését. A mostani átiratban az Erdélyi Református Egyházkerület tanácsa „megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy mintha semmi sem történt volna, a tiszteletes provokatív módon nyilvánosan hirdeti, hogy több politikai tisztséget is betölt az érdekvédelmi szervezetben, politikai rendezvényeken, mint megbízott tisztségviselő jelenik meg, és nyilatkozik. Ezzel ismételten bizonyítékát adja annak, hogy semmibe veszi az igazgatótanács határozatát, de a fegyelmi határozatokat is. ” /Lokodi Imre: Keresi a szálkát az erdélyi református egyházkerület? „Fellázadt” az Erdélyi Református Egyházkerület Elnöksége ellen Brassai Zsombor székelykövesdi református lelkész. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 19./

Brassai Zsombort, a Maros megyei RMDSZ ügyvezető alelnökét, székelykövesdi lelkészét az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége felszólította, nyilatkozzon arról, hogy milyen politikai tisztséget tölt be, az egyházkerület igazgatótanácsa 2003-ban ugyanis hozott egy határozatot, mely szerint a kerület református lelkészei nem tölthetnek be politikai funkciót. Ennek a döntésnek a következményeként Brassai Zsombor lemondott megyei tanácsosi mandátumáról. Azóta az egyházkerület vezetősége valamint Pap Géza püspök nyilvánosan állást foglaltak Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke támogatásáról a közelgő európai parlamenti választásokon. Felmerülhet a kérdés: miért nem szabad egy papnak politizálnia, ha a püspök nyíltan megteszi? Brassai Zsombor kifejtette, az egyházkerület vezetői olyan mozgósító kampányt indítottak be Tőkés László EP-jelölésének támogatására, amiben felhasználták az egyház struktúráját, apparátusát, szerinte kényszerítették a tisztségviselőket az aláírásgyűjtésre. Brassai szerint az ellene indított támadás politikai jellegű. /Bálint Zsombor: Látszat és valóság skizofréniája. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

Immár másodszorra kerül a földre II. Rákóczi Ferenc szobra a marossárpataki szoborparkban. Miholcsa József képzőművész felháborodottan vette tudomásul, hogy a marossárpataki önkormányzat hanyagsága miatt kőből faragott műve alatt elkorhadt és megrogyott az évek óta szolgáló, ideiglenes nyárfa talapzat. A Marossárpatakra költözött művész által létrehozott szoborparkban eddig egyetlen alkotás sem került végleges talapzatra. Ennek tudható be, hogy az erdélyi fejedelem szobrát évekkel ezelőtt egyszer már ledöntötték. Miholcsa József elmondta: „A szoborpark valamennyi alkotását felavatásuk után átadtam az önkormányzatnak. A helyhatóságoknak kötelessége lett volna a szobrok sorsáról gondoskodni. Sajnos azok hosszú évek óta ideiglenes, fából ácsolt talapzaton állnak. Annyi történt, hogy a hónapokkal ezelőtt a Krónikában megjelent riport nyomán a polgármester kitakaríttatta a parkot. ” Miholcsa József őszig elkészíti és átadja az önkormányzatnak báró Kemény János mellszobrát. A művész számos köztéri szobra látható a marosvásárhelyi Állatkert, Kézdivásárhely, Székelykövesd, Gyergyószentmiklós, Torja és Makó terein. A népi kultúra és regevilág, az ősi népművészeti elemek tárházából merítő művész alkotásaiból szoborpark jött létre Marossárpatak főterén. A művész Erdély fejedelmeiről megmintázott sorozata évről évre új alkotással bővül. /Szucher Ervin: Földön a Rákóczi-szobor. = Krónika (Kolozsvár), júl. 25./

Nem csitult a konfliktus Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének ügyvezetésében szerepet vállaló székelykövesdi lelkész és az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége között. Papp Géza püspök a napokban ismét levelet intézett Brassaihoz, amelyben arra emlékeztette, hogy az egyház igazgatótanácsa a zsinati határozat alapján „megtiltja a lelkipásztoroknak, hogy akár politikai párt, akár politikai szervezet vagy politikai jellegű érdekvédelmi szövetség tagjaként, akár független jelöltként, helyi, megyei vagy országos szervezetben, választott vagy fizetett tisztviselőként feladatot végezzenek. ” „Mindezen jogi és etikai tisztázások után annak az érzésünknek adunk hangot, hogy Brassai Zsombor tudatosan provokálja az Egyházkerület elnökségét, s alig várja, hogy a fegyelmi beinduljon ellene. ” Brassai válaszlevelében tisztességtelennek tartotta a neki címzett levelet. „Önök tartoznak az egyház tagságának és a lelkészi társadalomnak magyarázattal, s nem én Önöknek!” – írta a lelkész. /L. I. : Palást, politika: ki tisztességtelen? = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 17./

Budapesten, a kőbányai református templom kertjében július 26-án, vasárnap kopjafát avattak a Mezőség apostola, Kövesdi Kiss Ferenc /1913–2004/ emlékére. Az ötlet dr. Papp Vilmos nyugalmazott kőbányai lelkésztől, teológiai professzortól, a Magyar Református Presbiteri Szövetség volt elnökétől származik, aki évtizedeken át hűséges támogatója volt Kiss Ferenc mezőségi kutató- és szervező munkájának. Az avatóünnepségen a Horváth Márton polgármester vezette mezőségi mócsi és mezőkeszüi vegyes tánccsoport lépett fel. A templomban Kiss Ferenc életéről és tevékenységéről, műveiről és a Mezőségről készült kiállítás fogadta az érkezőket. Papp Vilmos közbenjárása révén a Magyar Református Presbiteri Szövetség támogatásával 1995-ben jelent meg Kövesdi Kiss Ferenc első Mezőségről szóló kötete: Még szólnak a harangok! A már vaskosabb másodikat a Kiss Ferenc iránti tiszteletből a Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület adta ki 1997-ben, Riadóra szól a harang! címmel. Ezek a kötetek ihlették a Kráter Műhely Egyesületet, amely Kövesdi Kiss Ferencnek a Mezőségről készült, száz évre visszatekintő monográfia teljes szövegét jelentette meg 500 oldalon. A tizenegy gyermekes székelykövesdi család ötödik gyermekét Isten választotta ki a szolgálatra – hangzott el dr. Papp Vilmos ismertetőjében, aki felidézte Kiss Ferenc hányatott életét. Kiss Ferenc ahol megfordult, nemcsak a gyermekeket, hanem a fiatalokat, szülőket is nevelte, dalárdát szervezett, színdarabokat tanított be, gazdasági ismeretekre oktatta a közösséget. Többször bejárta Mezőség mind a 147 települését, s összegyűjtötte a fellelhető adatokat a népesség alakulásáról, templomokról és iskolákról, papokról és tanítókról, dalárdákról és egyesületekről. Munkája nem puszta adattár, hanem nemzetmegtartó, családmegtartó biztatás arra, hogy a szórványról nem szabad lemondani. Azt vallotta, hogy „a Mezőség népünk szíve! S ha e szívvel baj történik, odalesz Udvarhely és Várad, Somogy és Zala”. A dalárdákról, kórusokról szóló kötete még kiadásra vár, s megérdemelné, hogy a Mezőségen is méltó emléket állítsanak Kiss Ferencnek. /Bodolai Gyöngyi: A Mezőségtől Kőbányáig. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./

Székely-mezőségi népművészeti konferencia
A csittszentiváni Bandi Dezső Kulturális Egyesület a hét végén szervezte meg a II. székely-mezőségi konferenciát. A rendezvénynek a helybeli Tollas Jenő Kultúrotthon adott otthont, melyet a székely-mezőségi alkotótáborok munkái díszítettek. A térségbeli és székelyföldi népművészek, többnyire fafaragók, e régi hagyományos mesterségről és az útkeresési megoldásokról értekeztek.
A konferencia érdekes mozzanata a résztvevők körutazása volt, amely során a székely- mezőségi települések népművészeti tárgyi emlékeit látogatták meg, mintegy feltérképezve azokat az építészeti elemeket, amelyek pusztulásra ítéltettek, s amelyek megmentéséért az utolsó órában még tenni lehet. Így látogattak el Mezőpanitba, Harcóra, Székelykövesdre, Mezőmadarasra, Mezőbergenyébe, ahol végignézték és lefényképezték a faragott kapukat, a kopjafákat és a régi épületek díszítőelemeit.
A körutazást kerekasztal-beszélgetés követte székelykapu- és kopjafafaragás témában. A résztvevőket – a fafaragványokkal és festményekkel díszített kultúr-otthonban – Gálfi Sándor alpolgármester köszöntötte, aki örömét fejezte ki amiatt, hogy a faluban a Bandi Dezső Kulturális Egyesület – Székely Lajos tanár, fafaragó szervezésében – ilyen rangos rendezvénynek adhat otthont.
Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke Kristó Tibor A kismesterségek alkonya című könyvére utalva elmondta, oda jutottunk, hogy a hagyományos mesterek nincs akinek átadják a tudást, nincs igény rá. Sőt, szerszámjaik, műhelyeik sem kellenek, még ingyen sem! De nincs értelme, hogy panaszkodjunk, így alakult a társadalom. A népművészetet a parasztság hozta létre a XIX. században. Mára már a parasztság is eltűnt. Azt kell megnézni, mit tehetünk saját területünkön. Kis műhelyeinkben, mint amilyen a csittszentiváni is, folytatni kell a munkát – mondta a szövetség elnöke.
Bandi Katalin iparművész kifejtette, szíve legnagyobb gyönyörűsége, hogy vannak folytatói apja munkájának, s ezért hálás Székely Lajosnak, a Bandi Dezső Kulturális Egyesület elnökének, aki nemcsak farag, hanem fiatal faragókat is nevel.
A konferencia során vetített képes előadást is láthattunk, Czirjék Lajos, a Képzőművészek Egyesülete alelnökének és a Székely-mezőségi Művésztelep elnökének közreműködésével. Pozitív és negatív példákat felvillantva érzékeltették, hogyan milyen faragott, fedeles vagy székelykaput érdemes állíttatni, és milyent nem. Itt jegyezték meg, hogy a bemutatott negatív példák sokszor hatásosabbak, sőt elrettentők. Sajnos, sok esetben a kapuállítók nem konzultálnak szakemberekkel, s ezért állhatnak "torzszülöttek", amelyek sem a jó ízlésnek, sem a szakmai követelményeknek nem felelnek meg.
A mezőbergenyei református egyházközség által állíttatott székely kaput pozitív példaként említve Székely Lajos elmondta, hogy Domahidi Béla református lelkész és a székelyszentkirályi faragómester úgy döntöttek, hogy megőrzik az egyindás motívumot, s ezzel a helyi mintakincset örökítik meg.
– A rendezvényre többek között olyan faragókat hívtunk meg, akik nagyon jól ismerik a mesterséget, mint például Sándor Attila Székelyudvarhelyről, Borbély Attila Mezőpanitból, Barabássy Somogy Örs Backamadarasról, Török László Nagyernyéből, Török Csaba Csíkszeredából, Csiszér Mihály és Tamási Mihály Marosvásárhelyről, Tóásó Béla Udvarhelyről. Velük közösen fogalmaztuk meg, hogy mennyire fontos a régi és hagyományos mintakincs megőrzése. A néprajzi tudnivalókat semmiképpen sem szabad mellőzni egy-egy munka kivitelezése során – fogalmazott Székely Lajos.
A szombati programba művelődési momentumokat is iktattak. fellépett a csittszentiváni vegyes kar – amelyet a vasárnapi kórustalálkozó főpróbájaként iktattak műsorba –, a Fazakas Ildikó által vezetett Fagyöngy citeraegyüttes és a helyi iskolások színjátszó csoportja.
A rendezvényt a Csittszentiváni Fejlesztési Egyesület és a megyei tanács támogatta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Történelmi emlékek lépten-nyomon (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 2.)
Hunyad megye református esperese, Zsargó János vajdahunyadi lelkipásztor szerint a szórványban az egyháznak a magyarság megmaradásáért is sokat kell tennie, a legtöbb településen a templom az egyetlen gyülekezőhelye a magyar közösségnek. A Hunyad megyei, közel tizenötezer – kétharmad részben római katolikus – magyar ajkú lakosságból négyezerhatszáz vallja magát reformátusnak tizenhat önálló gyülekezetben, ebből háromezren városon élnek, ahol sok a bevándorló, körükben az összetartás sokkal kisebb, mint a falvakon, ahol igyekeznek a hagyományokat megőrizni.
Zsargó János: Városon mindenki hozta a maga vidékéről a saját szokásait, sokan jöttek Székelyföldről, de Szilágyságból, Bihar megyéből, a Nyárád mentéről is, azonban azt tapasztalom, hogy falun és városon is igény van az egyház iránt. A lelki megerősödést várják tőle, hogy megmaradhassanak. Igyekszünk lelki- és nemzetmegtartás szempontjából is eleget tenni. Ha a statisztikai adatokra tekintünk, akkor látjuk, hogy két-három nemzedéken belül esetleg néhány templomot be kell zárni, de tudjuk és továbbadjuk hitmegtartó erőként, hogy a jövendő az Úristen kezében van. Vajdahunyadon száz évvel ezelőtt Gál Sámuel lelkipásztor leírja, hogy az 1614-ben a Bethlen család által épített ősi templomban pünkösd első napján hatan vannak és vesznek úrvacsorát egy százlelkes gyülekezetből. Jelenleg kilencszázan vagyunk Vajdahunyadon, vasárnaponként százhúszan-százharmincan hallgatják Isten igéjét. A Maros mentén és a Cserna völgyében csak Vajdahunyad és Déva nagyobb gyülekezet, egy másik erősebb vidék a Zsíl völgye, de az elmúlt húsz év alatt ezeknek a gyülekezeteknek a fele eltűnt. Vajdahunyadon, ahol jelenleg az ötvenezres lakosság csupán öt százaléka beszél magyarul, fele református, fele katolikus, idén nyolc konfirmandusunk volt, ez elég szép szám, a tavalyi egyhez képest, azelőtt három, előtte meg egy sem volt. Ez viszonyítás kérdése, mert amikor én 1980-ban konfirmáltam, több mint negyvenen voltunk, és azután hatvanig, hetvenig is felment a konfirmandusok száma évente. Sajnos, általános jelenség más gyülekezetekben is. A hatvanas években indult fejlődésnek a vaskohászat, ezért arra az időre tehető a bevándorlás, akik akkor jöttek, azok most hatvan-hetven évesek, a következő generáció már keveset fogott ki a vasgyár életéből. Annak idején húsz-harmincezer ember dolgozott ott, de a gyár összeomlott, munkalehetőség nincs, sokan elmennek külföldre. Falvainkban kis lélekszámúak a gyülekezetek, több helyen nincs lelkész, a közeli városból szolgál be a lelkipásztor. Ilyen Lozsád is, közel tizenöt éve nincs a gyülekezetnek saját lelkésze. Lozsád olyan helyen épült, ahol időnként csúszik a föld, sok családi házban hatalmas károk keletkeztek, a talajmozgás érintette a templomot is, de az RMDSZ segítségével sikerült pályázni, így a templomot nagyrészt megmentették. A faluban száz lelkes a gyülekezet, a parókiája lakhatatlan.
Lozsád Piskin, a Sztrigy felett átnyúló hídról, ahol Bem tábornok megvívta dicső csatáját 1849 februárjában a császári csapatokat vezető Puchner ellen, és megvédte Erdély déli kapuját, látni a romos állapotban éktelenkedő egykori csárdát, amelynek kertjében több száz honvéd lelte nyughelyét. Erdély történelmének emlékei lépten-nyomon megszólítják az arra utazót, Déva száz-százötven km-es körzetében nemesi kastélyok, kúriák, templomtornyok őrzik a Hunyadi, Bethlen, Apafi, Bornemissza, Gyulay, Ocskay, Kún, Barcsay, Kendeffy családok emlékét, a névsor mögött az elmúlt fél évezred történése, építkezés, rombolás, újraépítés húzódik. Piskitől Szászváros irányában Tordosnál kell letérni Lozsád felé, a faluról a szájhagyomány többféle emléket őriz: talán nem is ott alakult, ahol ma található, s tán a török betörések után kapták székely katonák vitézségük jutalmául. Lozsád Mărtineşti községhez tartozik, a föléje magasodó Măgura-domb a helyi románság szent hegye, ahol az Úr színeváltozása-kolostorban ottjártunkkor, május 9-én Szent Miklós ünnepét ülték. A vegyes házasságban élő Bökös Árpád is éppen oda készült feleségével és két gyermekével, Alexia Máriával és Chiril Árpáddal. A kapuban röviden csak annyit tudtunk meg tőle, a fiatalok sokan elmentek a faluból, ő otthon maradt, azt pedig nem tudja, mikor van református istentisztelet, mert ő az ortodox templomba jár. Magyar iskola már nem volt, amikor ő kezdte, román is csak elemi, azóta az is megszűnt. „Húzzuk egyik napról a másikra, gazdálkodunk, így élünk.” Csuka Irénnel már jobban megy az ismerkedés, ő nem készül a Măgurára. Kéthetente, amikor a százvárosi lelkész Lozsádra jön, elmegy az istentiszteletre, ő az egyik a hat-hét templomba járó helyi reformátusból. A családban lozsádiasan beszélnek, ha kérdik tőle, evél tojást?, válaszol, ráér, mert már megdagasztá a kenyeret, de velünk átvált „a máshonnan jövőnek kijáró beszédre”, azt mondja, csak egymás között tartják a régi nyelvet. Csuka Irén 1954-ben született, kifogta a magyar elemi iskola utolsó éveit, ötödikben Szászvárosban folytatta az iskolát románul, majd Ploieşti-en tanulta a műanyag-feldolgozó szakmát. Meséli, a templom nyolc évig be volt zárva, aztán felújították. „Az istentiszteleten, ha ünnep van, harmincötön, negyvenen gyűlünk össze, máskor, vasárnap ötön-haton, tízen nagyon ritkán. Összesen lehetünk kilencvenen reformátusok a faluban, sok a vegyes házasság, a három lányom is mind vegyes házasságban él. Egy unokámmal magyarul beszélek, a többiekkel nem tudok. A férjem harói volt, ott valamikor volt magyar iskola, de az ő idejében már nem. A Csuka úgy volt beírva, Ciuca, ott meg kellett változtatni a neveket, nálunk nem.”
Andrásfalva messze van
A Dévához közeli Csernakeresztúron a magyar lakosság 99 százaléka bukovinai székely, mind az öt faluból származtak ide, de a többség andrásfalvi, kevesebben vannak Istensegítsről, Fogadjistenről, Hadikfalváról, Józseffalváról. Amióta 1910 körül ide telepítették, mindig működött itt hagyományőrző csoport, énekkar, színjátszó csapat, dalárda, a leányegyletekben táncoltak. A kommunizmus alatt megszűntek ezek, de a kilencvenes évek elején újra fellendült a néptánc és az ének. A csernakeresztúri hagyományőrző néptánccsoport vezetőjével, Szabó Juliannával a csernakeresztúri magyarok életéről beszélgettünk.
Szabó Julianna: Csernakeresztúr Árpád-kori település volt, ami nagyon elrománosodott. A bukovinaiak idetelepülésétől változott az arány, jelenleg 1400 lakosa van a falunak, 65 százaléka magyar. Nyolc-kilencszáz magyar katolikus van, laknak itt még reformátusok is a régi időkből. Nagyanyám andrásfalvi, nagyapám hadikfalvi, leányul, legényül kerültek Dévára, itt házasodtak össze. Déván hamarabb történt a kitelepülés, később váltottak telepeket Csernakeresztúron. Nagyszüleim sokat meséltek, miként jöttek szekerekkel Bukovinából. Azért kellett eljönni, mert nem volt megélhetőségük. Nagy családok voltak, tíz-tizenkét gyermekkel, és akik eljöttek Dévára, szívesen fogadta az akkori bíró, jó föld volt a Maros mentén, és ment a hír hazafelé, hogy itt meg lehet élni belőle, és jöttek a többiek is. Van egy táncunk, amit hétfélésnek neveznek, édesanyám azt mondta, ezzel borozdolták ki (mérték ki a barázdákat – szerk. megj.) Csernakeresztúrt. Ez nagyon régi tánc, hét féle tánc van benne. Bukovinában többféle nemzetiséggel éltek együtt, mindeniktől átvettek valamit, és sajátjuknak tekintik. 1994-ben jött hozzánk Kóka Rozália, bukovinai gyökerű néprajzkutató, ő volt a mentorunk, azt mondta, annyi kincs van itt, össze kellene gyűjteni, csoportot alakítani. Az ő segítségével írtuk meg az első pályázatot, így vettük meg a tájházat. Az öregek összegyűjtötték a Bukovinából hozott tárgyakat, ott vannak kiállítva. A Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület a ház tulajdonosa, melyet sokan látogatnak. Csernakeresztúron működik magyar óvoda és elemi iskola, a nagyobbak Dévára ingáznak a Téglás Gábor iskolába, aki ötödikben magyarul folytatja, az úgy is érettségizik. Sokáig mondták nekünk, hogy csángók vagyunk, még a Tatros Forrásánál Fesztiválra is meghívtak, aztán rájöttek, nem is vagyunk csángók, és nem mentünk többet. Eljárunk a Bukovinai Nemzetközi Néptánctalálkozóra. Olyankor van, aki hazalátogat az ősei falujába, de ott már nincs senki, utolsóként Szemcsuk István bácsi halt meg két éve, az ő gyermekei már nem tudnak magyarul.
Böjte atya gyermekei
Szászvárosban az iskolaépítő Kún Kocsárd, az EMKE alapító tagja emléktáblája megtekintése után utunk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által 1999-ben indított Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központba vezetett. Az egykori ferences rendházban működő bentlakásotthonban jelenleg nyolcvan nehéz sorsú óvodás és elemista mindennapjait teszik szerethetőbbé a nevelők, köztük a csíkszentdomokosi Fazakas Rozália, aki egy életében bekövetkezett változás után döntött úgy, hogy hivatásszerűen foglalkozzék gyermekneveléssel, oktatással.
Fazakas Rozália: Tíz évvel ezelőtt láttam egy műsort a Duna Televízióban Csaba testvérről, és az nagyon meghatott. Írtam egy levelet Dévára, amiben jeleztem Böjte atyának, hogy szeretnék nevelőként dolgozni valamelyik házban. Két hét múlva érkezett a válasz, hogy elmehetek megnézni a tevékenységet. Szászvárosban nevelőhiány volt, így kerültem ide, ahol nem ismertem senkit, semmit. Nagyon megszerettem a munkámat, a gyermekeket.
A szászvárosi gyermekvédelmi központ gyermekei többségében román anyanyelvűek, akik magyar óvodában és elemi iskolában tanulnak, ötödiktől a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban folytatják tanulmányaikat. Olyan családokból származnak, ahol éheznének, esetleg bántalmaznák őket, ez az egyetlen esélyük, hogy táplálkozzanak, ruházkodjanak, tanuljanak – mondják a nevelők. Ünnepeken, amikor a szülők közül is többen eljönnek, két nyelven miséznek a templomban, magyarul és románul. A kert áldásaiból jut zöldség és gyümölcs az asztalra, jó szóból és szeretetből pedig annyi, amennyit ezek a gyermekek eddig soha nem tapasztaltak. Minden bizonnyal így van a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mind a hetvenkét iskolaházában, napközijében, bentlakásotthonában, ahol Erdély-szerte több mint kétezerháromszáz gyermek menekül meg a nélkülözéstől és szeretet hiányától. Egyetlen református Kitiden
Kun Árpád nyugalmazott református lelkésszel a vajdahunyadi magyar házban találkoztunk. Miután megmutatta a szász erődtemplomokról készített fotóiból állított kiállítást, a gyülekezetek fogyásáról beszélt, és arról, hogy ezelőtt kétszáz évvel huszonkilenc lelkész nevét jegyezték fel Hunyad megyében, most tízen szolgálnak. Kun Árpád 1969–2007 között szolgált Kiskujonban, Melegföldváron, Székelykövesden, Magyarkájánban, Lozsádon, Bácsiban, 1987-től él Vajdahunyadon. Kun Árpád: A szórványban élő meg akarja tartani az anyanyelvét, de keveset beszél magyarul. Egyfajta kevert identitással rendelkeznek, nem is csoda, hisz vannak települések, ahol ötven-hatvan éve nincs magyar iskola. Van egy falu, Kitid, ahol egyetlen református asszony él, az 1928-ban született Ravisaniné Farkas Piroska, akit évente egyszer-kétszer meglátogatok, Bibliát olvasunk. Kun Árpád gondolataival, a kevert identitás valóságtartalmának megtapasztalt tudatával, kissé szomorúan, de sok szép emlékkel tértünk haza Sepsiszentgyörgyre. Kitid templomát lebontották 1960-ban, köveiből téeszistállót építettek, már csak a templom vázlatrajza maradt fenn Debreceni László albumában. A többi Piroska néni emlékezetében él. Rajtunk, tömbben élő magyarságon is múlik, hogy a szórványlét ne váljék csupán emlékezetté, hogy a Dél-erdélyi magyarság, ha nem is gyarapszik, de legalább megmaradjon.
Fekete Réka
Előző: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. máj. 23.
Hétköznap és ünnep (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 1.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szobrot állítanak Marosvásárhelyen a magyarok és székelyek ellen harcoló román forradalmárnak
Constantin Romanu Vivu forradalmár emlékművének felállításáról döntött csütörtökön a marosvásárhelyi tanács. A kezdeményezést megszavazta a testület Soós Zoltán RMDSZ-es városatya kiegészítésével, aki pontosítást kért arra vonatkozóan, hogy hol és milyen formában készítik el az emlékművet. Constantin Romanu Vivu a magyar uralom ellen harcolt, társaival azért küzdött, hogy megakadályozza Erdély unióját Magyarországgal – ismerteti életútját a Románia Enciklopédiája. A 12. román légió vezetője volt, amelynek hatáskörébe 104 helység tartozott, közöttük Marosvásárhely, Szászrégen, Maroshévíz, a Maros- és a Görgény-völgyi települések. Feladata az volt, hogy erről a területről elűzze a magyar és székely fegyveres csoportokat, és fennhatósága alá hajtsa a szóban forgó településeket. 1848 decemberében a Maros-menti falvakban tisztogatást végzett, december 23-án elfoglalta Mezőpanitot és Kövesdet.
Karácsony estéjén bevonult Marosvásárhelyre, ahonnan azonban Bem tábornok seregeinek érkeztével kénytelen volt Szászrégenig iszkolni. Itt táborozott 1849 januárjáig, amikor Maroshévíz felé vette az irányt. Gödemesterháza területén egy székely csapat elkapta, és őrizetbe vette. Láncra verve hozták be Marosvásárhelyre, ahol az a döntés született, hogy szállítsák át őket Debrecenbe, hogy ott ítélkezzenek az ügyükben. 1849 január 28-án vagy 29-én ökrösszekérrel indították útnak őket, de nem jutottak messzire: Marosszentgyörgyön civilek támadtak rájuk, és a község határában halálra ütlegelték, holttestét az útszéli árokba vetették, ahonnan három nap múltán szállították és temették el ismeretlen helyre.
Constantin Romanu Vivuról már korábban utcát neveztek el Marosvásárhelyen, amely különös módon éppen a Székely Vértanúk útjába torkollik, a postaréti Székely Vértanúk emlékművénél.
mediatica.ro
Erdély.ma

Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Elkészült a Petőfi-szobor, „társat” kap a magyargyilkos forradalmár Marosszentgyörgyön
Az ősz folyamán fogják felavatni Petőfi Sándor mellszobrát Marosszentgyörgy központjában – ezzel a helyi magyarság régi vágya teljesül. Bálint Károly marosvásárhelyi képzőművész alkotása a település központjában, az iskola épülete előtt kerül talapzatra.
Avatásra készen áll Petőfi Sándor marosszentgyörgyi mellszobra, amely valamikor az ősz folyamán fog kikerülni a község főterére. Ezzel régi álmuk válik valóra a helyi magyaroknak, akiknek évekig kellett várniuk az engedélyekre. Bálint Károly marosvásárhelyi képzőművész alkotása a település központjában, az iskola épülete előtt kerül talapzatra. Sófalvi Szabolcs, a vegyes etnikumú község elöljárója a Krónikának elmondta:
ezzel sikerül megteremteni a szobrok közötti egyensúlyt. A tanintézet előtt ugyanis már bő negyed évszázada áll a helyi románság jelképeként szolgáló Constantin Romanu-Vivu negyvennyolcas forradalmár büsztje, a főtéri parkocskában pedig sárkányölő Szent György lovas szobrát helyezték ki, „amely mindannyiunk szimbóluma”. A Petőfi-szobor felavatásával így végre a marosszentgyörgyi magyar közösség is emlékművet kap.
Nemzeti költőnk szobrának felállítása régi vágya a Marosvásárhellyel összenőtt település magyarságának, ugyanakkor az RMDSZ-es községvezetés is már évekkel ezelőtt ígéretet tett ennek felállítására. A bürokratikus eljárás azonban a szokásosnál is hosszabbra nyúlt. A polgármester nem akart kockáztatni, ezért kivárta az utolsó jóváhagyást is, amelynek Bukarestből kellett megérkeznie.
Ehhez képest huszonhét évvel ezelőtt a szászpénteki születésű Constantin Romanu-Vivu Felső-Maros menti román forradalmár büsztje minden jóváhagyás nélkül, gyakorlatilag egyik napról a másikra került ki a község központjában.
A helyiek most is emlékeznek arra a napra, amikor Ilarie Opriş volt párttitkár, későbbi kinevezett polgármester idejében, nem sokkal 1990 márciusa után egy daruval az iskola elé helyezték.
Akkoriban jóformán még a helyi románság sem tudta, kinek és milyen alkalomból állítottak emléket Marosszentgyörgyön. Romanu-Vivu – hasonlóan Avram Iancuhoz vagy Axente Severhez – az egyik nemzet szemében hős, a másikéban gyilkos volt.
Az erdélyi románság jogaiért a Habsburgok oldalán harcoló Romanu-Vivu 1848. december 15. után Mezőpanitban, Székelykövesden és Nyárádselyében komoly pusztítások közepette lefegyverezte a székely, magyar milíciákat. Egy hónappal később a magyar hatóságok elfogták, majd a hadbíróság ítélete alapján Debrecenbe próbálták szállítani. A fogollyal nem jutottak túl messzire, hisz sorozatos gaztetteiért Marosszentgyörgy határában a nép meglincselte. Három évvel ezelőtt a marosvásárhelyi helyi rendőrség igazgatója a megyeszékhelyen is szobrot állíttatott volna emlékére, végül azonban az elképzelés nem valósult meg.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Mezőség (1.)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)