Asztalos Enikő közel három évtizede néprajzi gyűjtő és kutató, eddig hat kötete látott napvilágot. Marosvásárhely medgyesfalvi lakónegyedének iskolájában példamutató múzeumot hozott létre, a Népi Egyetemen, másnéven a népfőiskolán pedig már ötödik éve oktatja a néprajzot. Legújabb munkája /Szép szivárvány koszorúzza az eget /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1998/, alcíme: Népélet Székelykakasdon/ a Marosvásárhely melletti Székelykakasd népéletéről szóló könyve. /Tófalvi Zoltán: Szép szivárvány koszorúzta Székelykakasdot. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 7./

Febr. 23-án tartották Marosvásárhelyen a Csipike mesemondó verseny megyei döntőjét, megérkeztek a marosvásárhelyi, szovátai, magyarkirályfalvi, szászrégeni, makfalvi, marosvécsi, maroscsapói, marosugrai, radnóti, vámosgálfalvi, székelykakasdi, nyárádszeredai, beresztelki, bonyhai, székelyberei mesemondó második osztályosok. A zsűrinek főtt a feje, mert szívük szerint minden gyereket díjaztak volna. /(mezey): Mesemondó vetélkedő a fonóban. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 25./

"Jún. 21-én Sáromberkén tartották a Maros-Mezőségi Egyházmegye református kórusainak Teleki Sámuel nevével fémjelzett találkozóját. A vendégeket Szász Zoltán maros-mezőségi esperes üdvözölte, később pedig felavatta az újjáéledt sáromberki kórus zászlaját. Közjátékként Nemes Ildikó tanárnő megszólaltatta az ez év májusában felújított nyolc regiszteres orgonát. A bensőséges hangverseny során fellépett a marosvásárhelyi Szabadság utcai gyülekezet Hozsánna kórusa, a mezőfelei dalosok, a marosvásárhelyi Szabadi úti gyülekezet Egyetértés és Szeretet kórusa, a székelykakasdi gyülekezeti dalkar, a sáromberki megújult vegyes kar, a marosvásárhelyi felsővárosi gyülekezet Choral vegyes kara és a marosvásárhelyi kistemplomi gyülekezet Evangélium vegyes kara. /Bölöni Domokos: Kórustalálkozó Sáromberkén. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./"

BÖZÖDI GYÖRGY (1913–1989)
A százéves szerző és a hetvenöt éves Székely bánja
Erdélyi írástudók vállalt sorsára példa a Bözödi Györgyé is: forgandó hatalmakkal és rosszabbra forduló, „körülményekkel” kénytelen mindegyre szembefordulni, aki becsületes, s aki számára az írott magyar szó ekként a cselekvés egyetlen lehetősége, módja maradt. A Székely bánjamár a két világháború közötti romániai magyar irodalom romantikára hajló vagy népmegváltói szemléletével is ellenkezett, nem is adta ki sem az Erdélyi Szépmíves Céh, halinakötésben, sem a Hitel; tizenhat fiatal írónak kellett összeállnia, hogy napvilágot lásson. A második „közhatalom-változás” után pedig, amikor 1943-ban, a Magyar Élet kiadásában harmadszor megjelent, Bözödi az új viszonyok között sem látta szükségesnek változtatni rajta (csupán kibővítette a Marosszékről szóló fejezettel) – hiszen, az ígéretek és remények ellenére, a szegény székelységnek nem a sorsa, hanem csak úri vezérkara változott. Az újabb történelmi fordulat után aztán a könyv meg sem jelent többé.
Hasznos és szükséges lett volna pedig, nem csupán a nemzetiségi kérdésnek nevezett akut tünetcsoport vizsgálatához és a felette máig folyó viták egészséges légkörének megteremtéséhez, hanem talán az irodalom új- és stílromantikus lelkesedését, energiáit is segítette volna a szűkebb és szürkébb valóság felé fordítani, fennköltség helyett a mélységre irányítva azt. Hiszen Bözödi György bevallottan egy szívós előítélet cáfolatát készíti könyvében. E bűbájos téveszme szerint a székelység egészséges és erős, egységes és szabad emberek közössége: szálfaemberek szűz erdők szálfái tövében. Ez a kényelmes és megnyugtató szemlélet, Bözödi György tanúsága szerint, a múltban a gyakorlatban is óriási károkat okozott a szegény székelységnek, hiszen nem tartotta szükségesnek megoldani az eszményinek minősített gazdasági, társadalmi, szellemi életben megsemmisítő kényszerűséggel felmerült kérdéseket. A fenyvesek ködlő mítosza még ma is sokszor eltakarja a valós problémákat, s gyakran a legjobb akarattal is mesék festett köntösét, vágyott és képzelt díszeit ruházzuk rájuk, hiába hogy ezek alól szemünkbe szúrnak a tények, adatok...
Bözödi György a harmincas évek elejétől kezdve gyűjtötte adatait, amikor Magyarországon is megindult a falukutató munka (de „anélkül, hogy egymás munkájáról, terveiről tudtunk volna!”), és két évvel a Puszták népe után, 1938-ban került a közönség elé és a kritikák össztüzébe a Székely bánja...Helyzetfelméréséből kiderül, hogy a székelység a valóságosnál hosszabbnak tűnő századok óta nem szabad, csupán csak zárt közösség, melyet a váltakozó uralkodók és hatalmi rendszerek legalább annyira sújtottak, mint a belső széthúzás, az osztály- és felekezeti torzsalkodások (a „három bevett vallás” földjén, Erdélyben!), a földnélküliség és a népbetegségek, a lelkiismeretes vezetők hiánya és az elzártságból fakadó konzervativizmus, mely megtartó erő ugyan, de meg-megakasztó is; a szóban forgó időszakban pedig, az első világégést követő „közhatalom-változás” után a királyi Románia elnemzetlenítő politikája, mely gazdasági és kulturális tekintetben egyaránt hátrányos megkülönböztetést érvényesített vele szemben, mind a földreform megvalósításakor, mind a szövetkezeti gazdálkodás kísérletének elfojtása, mind pedig oktatási és szellemi életének szétzilálása terén.(...)
„A múlt tévedései talán a jövő tanulságai lehetnek – írja Bözödi György könyve harmadik kiadásának Előszavában.– Reményünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe(kiemelés tőlem – Cs. L.), és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket, és közelebb visszük a valósághoz. Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert éreztem: kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. DE az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.”
Ki hát ez az író?
Bözödi György Székely bánja című könyvének sorsát többnyire ismerjük: ha a székelység életét nem is, az íróét egy életre meghatározta. Kis közösségekben az írástudók sorsa óhatatlanul a népé: példázza azt is...
(, 1985)
Népesedés
A nemzetiségi viszonyok alakulásáról nincs egységes kimutatás, ellenben különböző statisztikák alapján a románság jelentős növekedését állapíthatjuk meg. 1934 végén így oszlott meg a Székelyföld lakossága nemzetiség szerint a megyei főorvosi hivatalok jelentése alapján:
Román % Magyar % Más % Összesen
Udvarhely 7.885 6,03 119.468 91,46 3309 2,51 130.662
Csík 14.953 10,42 125.336 87,42 3101 2,16 143.390
Háromszék 25.828 18,34 112.961 80,25 1976 1,41 140.756
A legmagyarabb Udvarhely megye tehát 91 százalékban magyar, míg Háromszék csak 80 százalékban. Ismeretes az a törekvés, hogy azokat, akiknek családjában román ős is előfordul, románnak könyveljék el. A románság kritériumának az ortodox és görög katolikus vallást tekintik, holott sok görög katolikus vallású székely is volt a háború előtt a székelyföldi román görög katolikusok mellett. Az utóbbiak külön egyházakba tömörültek, külön román iskoláik voltak, mellettük a görög katolikus vallású székelyek számát a tusnádi kongresszus 1902-ben 22 000-re becsülte, és ezek részére, kik főleg Csíkban és Háromszéken laktak, magyar görög katolikus püspökség felállítását javasolta. Az is ismeretes, hogy az erdélyi magyarság kereszténységre térésekor a görögkeleti vallást vette fel és a magyar történészek nagy része azt tartja, hogy a mai görög katolikus székelyek vallásának eredete idáig nyúlik vissza.
De ennél a magyarázatnál sokkal fontosabb figyelembe venni azt a tényt, amelyet számos oklevél igazol, hogy a székelyek a XVI. század óta, a fokozatos elszegényedés következtében igen gyakran térnek át a keleti egyházba, hogy ezáltal mentesüljenek a papi bér fizetése alól. Ősi székely nemesi családok tagjait találjuk az oklevelekben Vazul és más román keresztnévvel, míg a család többi ága megmaradt római katolikusnak vagy protestánsnak. A nagybirtok kialakulásával és a földesúri hatalom kifejlődésével ennél is fontosabb tényező járul a vallási kérdéshez, olyan, mely szoros kapcsolatban áll a jobbágykérdéssel. Erdély úgy él ugyan a köztudatban, mint a vallásszabadság klasszikus földje, de ez nem akadályozta meg abban a földesurakat, hogy jobbágyaikat és a községükben lakó szabad székelyeket vallási alapon üldözzék A merészebb történetírók ennyit bátrak voltak bevallani már a múlt században, és ennek keretében próbálták megmagyarázni azt, hogy a földesurak miért változtatták át az uralmuk alatt álló magyar falvakat román lakosságúvá. Mert ez történt a Székelyföld sok községében, főleg Maros megyében, ahol a földesúri rendszer legáltalánosabban volt elterjedve. Több marosmegyei község, mint Szentlőrinc, Sárd, Mosony, Nyárádszentandrás, Marosszentgyörgy, Bárdos, Szabad, Tófalva, Maroskeresztúr, Nyárádtő, Meggyesfalva stb. székely községek a XVII. század elejével kezdődőleg elrománosodtak vagy elpusztultak. A földesurak magyarok voltak és nagyrészt katolikusok, képtelenségnek látszik tehát, hogy az elrománosodásnál vallási szempont játszott volna közre, hiszen a románok görög katolikusok maradtak és maguk a földesurak létesítettek számukra görög katolikus templomot és hoztak bele görög katolikus papot. De az sem hihető el, hogy a román jobbágyokat azért telepítették volna, mert katolizálásukat inkább remélhették, mint a protestáns magyarságét. A hitbeli kérdés csak ürügy volt, a külszín, mellyel eltakarták a lényeget. Azért terelték történészeink is erre a figyelmet, hogy a súlyosabb igazságot ne kelljen kimondaniok.
Az átalakulás hátterében a jobbágyszerzés áll. Tófalva esete megvilágítja az elrománosodások történetét. Tófalva lakói az 1614-i és későbbi lustrákban szabad székelyek, akiket a községbe adományozás útján telepedett földesúr csak két módon tehetett jobbággyá: vagy erőszakkal, vagy ha önként szolgálatába állnak. Miután ez az utóbbi nem történt meg, és a székelyek jobbágyságra kényszerítése büntetéssel járt, ha kitudódott, a földesúr egy újabb, harmadik módszerhez folyamodott: a székely református lakosságot román vallásra igyekezett téríteni, hogy mint románokat büntetés nélkül tehesse jobbágyaivá. A nép egy része áttért, a másik rész ellenszegült, mire a földesúr széjjelverte őket, helyükbe pedig románokat telepített. Ez történt a XVIII. század kezdetén. „A polgári szabadság ily megsértése ellen senki sem lépett ez időben fel”, csak a szomszédos csejdi ref. egyházközség próbálta az egyház jogait megvédeni, de eredménytelenül. A tófalvi ref. egyházközség 1756-ban megszűnt, földjeit, kaszálóit, templomhelyét a földesúr, Bálintith István báró foglalta el, harangját pedig körtefáji udvarába szállította. A csejdi egyházközség sokáig folytatta a pert az elpusztult egyházközség vagyonáért, de a földek részint a földesúr, részint a Tófalván létesült görög katolikus egyházközség birtokában maradtak. Ez a vázlata a székely községek XVIII. századbeli pusztulásának. Kisebb-nagyobb eltérésekkel így folyt le mindenütt a változás. Meggyesfalva földesura, gróf Kornis Zsigmond, Erdély akkori kormányzója a község református népének katolikus vallásra térítését használta fel eszközül. A kormányzó 1716-ban karhatalommal elfoglalta a református templomot, jezsuitákat telepített belé, az ellenszegülő népet pedig szétverte, a falut a földdel egyenlővé tette, Marosvásárhely közvetlen közelében. Az üldözött protestánsok elköltöztek, helyükbe a földesúr román jobbágyokat telepített. A katolikus templom megmaradt, de hívek nélkül, a község tiszta románná lett. Testvéregyházközsége, Székelykakasd, ahová annak idején nem ért el a földesúri hatalom, ma is tiszta székely község. Hasonló sors jutott osztályrészül Sárd és Mosony községeknek, pusztulásuk oka a hűbériség. Nemkülönben Nyárádszentandrás, Marosszentgyörgy és Nyárádtő községeké is. Szentlőrinc, Bárdos és Szabad átalakulásánál közrejátszott részben a török és tatár pusztítás, a földesurak kevesebb akadály árán cserélhették fel a székely lakosságot románokkal. A szentlőrinci elpusztult ref. egyházközség földjeit, templomát és parochiális épületeit 1661-től 1701-ig a tompai ref. egyházközség bírta, de akkor a szentlőrinci román pap híveivel együtt erőszakkal elfoglalta, amint egyik szemtanú állítja, „a román püspök parancsolatából” s végig a román egyházközség tulajdonában maradtak a földek és épületek. Medgyesfalvához hasonlóan Marosszentgyörgyön is elfoglalja a földesúr a református templomot, s amikor a magyarok kivesznek, románokat telepíthelyettük, Nyárádtőn 1768-ban a jezsuiták foglalják el a református esperesség templomát, mire a magyarság pusztulni kezd, román egyház létesül és a magyarok egy része is elrománosodik. Remeteszeg székely lakóit a Lázár-család üldözte ki a faluból és helyükbe a Bánd és Bergenye közti hegyen lakó románokat telepítette be. Gerebenes lakói 1602-ben már mind románok, de beírták őket a szabad székelyek, lófők és nemesek lajstromába, mivel „azt mondgyák, hogy székelj földen laknak”. És mennyi azoknak a száma, akik a Kárpátokon túl olvadtak bele a románságba, a több évszázados kivándorlás folytán? Ha a nemzetiségi alakulást szándékos befolyás irányította volna, alig képzelhető el, hogy a székely fővárosnak nevezett Marosvásárhely közvetlen közelében miképpen alakulhattak ki tiszta román vagy jelentéktelen magyar kisebbségű falvak, melyeknek lakói magyarul sem tudnak, holott sok van közöttük Szabó, Kovács, Kerekes, Keresztes stb. nevű. Hasonló a helyzete Csíkban Vasláb, Gyergyóbékás és Bélbor községeknek, melyek megmaradtak színromán telepeknek a csíki székelység között, távol és minden összeköttetés nélkül a nagy román tömegekkel. Ellenben még a múlt század legutolsó éveiből is van példa arra, hogy Háromszék megyében tősgyökeres székely családok tértek görögkeleti hitre, mert saját egyházuk terheit nem bírták, a román egyház pedig nem kívánt tőlük anyagi támogatást. Arra is volt eset, hogy magyar gyermekek a román iskola ingyenes oktatását élvezték.
Az 1910. évi népszámláláskor a magyar hatóságok annyi román lakost írtak össze a három székely megyében, közéjük számítva a román vallású székelyeket is, hogy most, egy negyedszázad múlva és román uralom alatt a fent ismertetett 1934. évi jelentések a három megye területén mindössze 5307 románnal mutatnak többet ki.
Szellemi élet
A kisebbségi sorsba került magyarság részére súlyos veszteséget jelentett, hogy az egyházak annak idején átadták iskoláik nagy részét az államnak, mert csak a hitvallásos iskola biztosíthatja a magyar ifjúság magyar nyelvű tanítását és nevelését az új viszonyok között. A román állam 1919-ben 373 magyar és 25 román tannyelvű elemi iskolát vett át a három székely megyében, Udvarhelyen, Csíkban és Háromszéken, de a román tannyelvű iskolák száma az új uralom alatt hamarosan, az első pár évben meghaladta a magyarokét, hiszen csak Háromszék megyében a minisztérium két rendelettel egyszerre 27 magyar iskolát szüntetett meg, illetve változtatott át románná. Az állami iskolák nagy része magyar tagozattal működött 1930 körülig; ezekben a nemzeti tárgyak kivételével magyarul folyt a tanítás, a harmincas évek elején azonban észrevétlenül, egyszerű tanfelügyelői rendeletekre megszűnt a magyar tanítási nyelv és csak a hittant taníthatják a lelkészek magyarul, az iskola igazgatójának ellenőrzése mellett. A minisztérium kimutatása szerint 1933-ban Udvarhely megye területén még 71 magyar tannyelvű állami iskola állott fenn (papiroson), Háromszéken 80, magyar tagozatú állami iskola pedig 8, illetve 19, míg az 1936–37. tanév végén már a hivatalos kimutatás is elismeri, hogy a Székelyföld egyetlen megyéjében sincs magyar tagozata egy állami iskolának sem, magyar tannyelvű állami iskolának pedig már a nevét sem ismerik. A kultúrzóna, melyet Anghelescu közoktatásügyi miniszter egyszerű rendelettel léptetett életbe 1924-ben, meghozta eredményét, a Székelyföldön a román oktatás általánossá vált.
A Regátból és a románlakta erdélyi megyékből idetelepülő tanítóknak nyújtott kedvezmény valóban vonzó volt: ötvenszázalékos fizetésemelés és a kor-pótlékidő négyévenkénti számítása azok számára, akik csak négy évig vállalják a kultúrzónás munkát, ugyanilyen fizetésemelés, háromévenkénti korpótlék és 20 hold települési föld azoknak, akik végleg itt maradnak. A minisztérium 1937. év folyamán a román papokat is bevonta a kultúrzónás munkába, jogot ad a tanítói vizsga letételére azoknak, akik közülük vállalkoznak, hogy tíz évig a Székelyföldön tanítói szolgálatot is végeznek...”
(Székely bánja, 1938. – részlet)
Szabadság (Kolozsvár),

Tövissi József /Székelykakasd, 1927. jún. 23. - 2015. május 18./
Tövissi József professzor eltávozott közülünk. Amint az életrajzából, valamint a diákjai méltatásából és visszaemlékezéseiből olvasni lehet, a második világháború utáni évtizedekben a földrajztudományok kutatói és egyetemi szintű tanítói között az egyik legjelesebb erdélyi magyar tudós volt.
A Maros megyei Székelykakasdon született, Marosvásárhelyen járt iskolába, itt érettségizett 1948-ban. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Földtan-Földrajz karán végezte, ahol abban az időben többek között Tulogdy János és Balogh Ernő is tanított. 1950-től alkalmazta az egyetem. A Bolyai Egyetem 1959-ben történt megszüntetése után pár évig magyarul, majd a magyar nyelvű földrajz oktatás elsorvasztása után román nyelven tanított a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Azon nagyon kevés magyar földrajztudósok egyike volt, akik Kolozsváron 1959 után a katedrán tudtak maradni. 1993-ban, immár nyugdíjasként visszatért oktatni a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának újraindult magyar tagozatára. Több mint fél évszázadon át volt egyetemi tanár, és ez idő alatt tizennyolc tantárgyat oktatott, leghosszabb ideig geomorfológiát, de tanított légifénykép-értelmezést, tájföldrajzot, környezetvédelmet, ökológiát, légkörtant, éghajlattant, tájismeretet is. Doktori értekezését az Olt völgyének geomorfológiájából írta. Tudományos munkásságának elismeréseként 2002-ben a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli, a Magyar Tudományos Akadémia pedig köztestületi tagjai sorába választotta. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület legfontosabb újraalapító személyét tisztelheti Tövissi József személyében. 1990 februárjában elnöke lett a Kárpát Turista Egyesületnek, a változás után elsőként megalapított kolozsvári magyar turistaszervezetnek. Ennek legfontosabb célja a régi EKE hagyományainak felelevenítése volt. 1991 januárjában ő kezdeményezte a gyergyószárhegyi turistatalálkozót, amelynek résztvevői 1991 májusában elhatározták az EKE újraalapítását. 1991 áprilisában jelent meg az Erdélyi Gyopár első száma, amelynek vezércikkében Tövissi professzor megfogalmazta, hogy ez a lap a régi Erdély folyóirat célkitűzéseit szándékszik tovább vinni, de azt is, hogy az EKE feladata a honismertetés, a természet és a környezet megismertetése és megszerettetése, valamint a turistaság céljainak terjesztése. Egy interjúban kifejtette, hogy véleménye szerint szükség van a honismeretnek nevezett tantárgyra, amely egyesítené a történelmi, anyanyelvi, földrajzi és néprajzi ismereteket: „A honismeretnél nagyon sokan csak egyoldalúan a kulturális örökségre gondolnak, bemutatják a műemlékeket, a hidakat, a szép épületeket. Holott ennél sokkal többről van szó. A fontos az, hogy az ember ismerje részleteiben a környezetét, a tájat. A települési térszerkezet (...) nálam nemcsak a kiépített tér sajátosságait jelentette, hanem az egészet, a földrajzi helyet, helyi adottságokat. A térszerkezetben benne vannak a tájnak az összetevői és az ember alkotta, mesterséges térszerkezeti tényezők is” – mondta. Tövissi József mintegy két és fél évig állt az EKE élén, aztán eltávozott nemcsak a vezetőség, de a tagság soraiból is. Nem csupán mint az EKE múltja iránt érdeklődő személy tudom értékelni tetteit, amelyekkel hozzájárult az egyesület jelenkori történetéhez, alkalmam volt személyesen is megismerni. Az érettségim évében vállalta, hogy az egyetemi felvételimre készülve átveszi velem Románia földrajzát. Nem lettem földrajz szakos, nem is arra készültem. De a megtanulandó leckékhez fűződő magyarázatai több tudást adtak nekem a földrajz és a földtan tudományából, mint amit a tankönyvekből meg lehetett tanulni. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Majdnem másfél évtizeddel ez után, egy emlékezetes alkalommal találkoztam a professzorral. Miután 2002-ben országos EKE elnökké választottak, felkerestem a kolozsvári botanikus kertre néző otthonában azzal a kéréssel, hogy térjen vissza az egyesületbe. Biztosítottam, hogy szükség van rá, és hogy méltó tiszteletben lesz része. Az igazság az, hogy ma sem tudom pontosan, miért távozott el az egyesületből, mivel sértették meg, hogy arra csak végleges távozással tudott válaszolni. Jóhiszemű, de naiv kérésemre a rá jellemző széles mosollyal válaszolta: ő nem haragszik az EKE-re, de többé nem fog oda visszatérni. Az 1990-es évek legelején személyében az ország egyik legnagyobb földrajztudósa, több generáció földrajzos, geológus és környezetvédelmi szakember megbecsült tanára és egyben az erdélyi magyar értelmiség tiszteletnek örvendő tagja állt az EKE élén.
Dr. Lukács József
Erdélyi Gyopár (Kolozsvár)

Székelykaput avattak a kakasdiak
A település első írásos említésének 500. évfordulóján tartották meg falunapi ünnepségüket Székelykakasdon. Az esemény alkalmából székelykaput avattak a falu bejáratánál.
A szombati eseményt a Pro Veritas Egyesület szervezte, a maroskeresztúri önkormányzat és lelkes adakozók segítségével. Az esemény ünnepi istentisztelettel kezdődött a református templomban, majd a falu bejáratánál, az út fölött átívelő, 12 méter széles és 6,5 méter magas székelykapu felavatásával folytatódott.
Itt Csegzi Attila, az egyesület elnöke köszöntötte a jelenlévőket. „Ez a kapu mindig nyitva áll a jó szándékú emberek előtt. A kapun belül van a mi kis világunk, rajta kívül van a gonosz nagyvilág. Megerősít hitünkben, hogy vagyunk és leszünk” – fogalmazott Czegzi Attila, majd a kapura rótt motívumokat, szövegeket, valamint a méreteit és a felhasznált anyagmennyiséget ismertette. Ezt követően Botha Dániel Töhötöm, az egyesület alelnöke, önkormányzati képviselő megköszönte azoknak az adakozóknak a hozzájárulását, akik támogatták a kapu felállításának költségeit.
Kozsik József színművész lélekemelő szavalatai után a Molnár Andrea vezette helyi református kórus tagjai énekeltek és szavaltak, majd Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke szólt az ünneplő közönséghez. Ezt követően Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Székely Tanács elnöke gratulált a szervezőknek, és átnyújtotta a Pro Veritas Egyesület elnökének a Marosvásárhelyi Rádió munkatársainak az ajándékát.
Az esemény a Székely Himnusz és a Himnusz eléneklése után a helyi iskolánál és kultúrotthonnál folytatódott. A székelykakasdi és csíkfalvi gyermekek rajzkiállításának megtekintése után aláírták a Tolna megyei Kakasd és Székelykakasd képviseletében Maroskeresztúr közötti testvér-települési szerződést. Az ünnepség a falu történetét ismertető könyv bemutatásával folytatódott. A Nemes Gyula helytörténész által írt, Székelykakasd 500 éves történetéből című falutörténetet Kálmán Attila, a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium történelem szakos tanára mutatta be. Ezt követően a szerző arról beszélt, hogy mit is jelent egy település első írásos említése, majd megköszönte mindazoknak a hozzájárulását, akik valamilyen formában segítették a könyv megjelenését.
Kozsik József színművész lélekemelő szavalatai után a Molnár Andrea vezette helyi református kórus tagjai énekeltek és szavaltak, majd Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke szólt az ünneplő közönséghez. Ezt követően Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Székely Tanács elnöke gratulált a szervezőknek, és átnyújtotta a Pro Veritas Egyesület elnökének a Marosvásárhelyi Rádió munkatársainak az ajándékát.
Az esemény a Székely Himnusz és a Himnusz eléneklése után a helyi iskolánál és kultúrotthonnál folytatódott. A székelykakasdi és csíkfalvi gyermekek rajzkiállításának megtekintése után aláírták a Tolna megyei Kakasd és Székelykakasd képviseletében Maroskeresztúr közötti testvér-települési szerződést. Az ünnepség a falu történetét ismertető könyv bemutatásával folytatódott. A Nemes Gyula helytörténész által írt, Székelykakasd 500 éves történetéből című falutörténetet Kálmán Attila, a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium történelem szakos tanára mutatta be. Ezt követően a szerző arról beszélt, hogy mit is jelent egy település első írásos említése, majd megköszönte mindazoknak a hozzájárulását, akik valamilyen formában segítették a könyv megjelenését.
„Egy település első írásos említésének dátuma nem azonos a település megalakulásának a dátumával. Székelykakasdot is, bár az eddig megtalált történelmi dokumentumok 1515-ben említik először, a nyelvtörténészek legalább nyolc-kilencszáz vagy ezer évesnek vélik” – fejtette ki a helytörténész.
Az ünnepség díszebéddel, a székelykakasdi kisiskolások műsorával, majd a magyarországi vendégek tiszteletére hajnalig tartó bállal ért véget.
Székelyhon.ro

Karácsonyi és újévi szokások Marosvásárhely környékén
Hajnalozás, angyaljárás, kántálás és szálláskeresés, csak néhány a régi, de el nem felejtett karácsonyi és újévi szokásokból. Nagyernyében, Marosszentgyörgyön és Székelykakasdon most is van, amelyet ezek közül éltetnek.
A hajnalozás a karácsonyi ünnepkör része volt egykor Nagyernyében, amely karácsony szombatján a legények szokása volt. Előzőleg egy rendező bizottságot alakítottak, amely megfogadta a zenészeket a karácsonyi ünnepekre. Ezután a bizottság, valamint a zenészek két csoportra oszlottak, a falut is két részre osztották. Minden házhoz bementek, mert minden kapu nyitva volt, csak a Jánosokat és az Istvánokat hagyták ki. Mindenki ablaka alatt elénekeltek egy-két éneket, a zenészek kíséretével, miközben egy legény a zene ütemére egy vörös krepp papírral bevont lámpát rázott. A legtöbb helyen tetszés szerinti pénzt adtak ki az ablakon a hajnalozóknak, de voltak olyan házak is, amelybe behívták a legényeket és a zenészeket. Megkínálták őket itallal, kaláccsal, aminek az lett az eredménye, hogy reggelre mind a zenészek, mind a legények berúgtak. Délig elmentek aludni. Az összegyűlt pénzt felírták, az egyik legény írta, a másik kezelte. Másnap reggel két-két legény indult el felszalagozott hívogató pálcákkal. A hajnalozáskor gyűjtött pénzből délután tánc volt, ahova fizetés nélkül mindenki elmehetett. A tánc csak éjfélig tartott, mert akkor a hajnalozó legények elmentek a Jánosokat és az Istvánokat köszönteni. A hajnalozókat tisztes távolból tekintélyes számú fiú csapat követte, szívükben azzal a titkos vággyal, hogy minél hamarabb kerüljenek be ők is a hajnalozók közé, ami aztán idővel be is következett. Nagyon szép szokás volt, állítják az idősek.
Ma már nem kántálnak Nagyernyében
A kántálás is sokáig élő szokás volt, amit csoportosan gyakoroltak gyermekek és felnőttek egyaránt. Később a gyermekek folytatták, úgy a múlt század közepéig, aztán ők sem. Egy-egy csoport négy-öt személyből állt, házról-házra jártak, és az ajtó előtt Jézus születésével kapcsolatos dalokat énekeltek. Legtöbb helyen kaláccsal, gyümölccsel kínálták meg a kántálókat, de adtak aprópénzt is. Aki nem akarta fogadni a kántálókat, az bezárta a kaput.
A karácsonyfát karácsony szombatján hozta az angyal Ernyében, de ez csak a 19. század közepétől jött szokásba. A kisebb-nagyobb fenyőcsemetét a családanya vagy a legnagyobb lány díszítette fel néhány „szaloncukorral”, almával,dióval. Öt-hat gyertyát gyújtottak meg, később csillagszórókat, és csengettek a kisebb gyermekek számára, akik boldogan rohantak be, keresték az „éppen akkor elillanó angyalkát”, aki elhozta a karácsonyfát, és a rajta lévő ajándékokat. Ma, egyre pompásabb fát hoz az angyal, gazdag díszítéssel, és az ajándékok alig férnek el alatta. Napjainkban inkább a szemnek, mint a szívnek kell tetsző legyen a karácsonyfa.
Marosszentgyörgyön karácsony szombatján szinte mindenki karácsonyfát díszít, majd este vagy éjfélkor templomba megy, megünnepelni Jézus születésnapját. Kántálni régebb is, ma is többen eljárnak, december 24-én a gyermekek, 25-én éjjel pedig a felnőttek. Hajdan szokás volt a románok körében, hogy karácsony harmadnapján a legények lámpással mentek el a lányos házakhoz énekelni. Ha a lánynak – és a háziaknak – tetszett az ének, szívesen fogadták őket, amit úgy adtak tudtukra, hogy lámpát vagy villanyt gyújtottak az egész házban. A köszöntés után behívták a fiúkat, a lámpát kint hagyták, hogy mindenki tudja, vendégek vannak bent.
Szállást keres a szentcsalád Marosszentgyörgyön
Az utóbbi évtizedekben a római katolikus egyház közössége azon igyekszik, hogy a régi szokások megmaradjanak, ne merüljenek feledésbe. Néhány éve a fiatalok egy csoportja karácsony előtt kilenc nappal elindul szentcsaládozni. Az előre feliratkozott családokat egy képpel keresik fel, amely a szent családot ábrázolja, és imádkoznak, énekelnek a család tagjaival. Távozáskor a képet a családnál hagyják másnap estig. Akkor – ugyancsak ének és imádság kíséretében – elviszik a képet egy következő házhoz. Ez tulajdonképpen a Szállást keres a szentcsalád hagyomány felújítása.
Ádám és Éva délutánján a kisiskolások előadása és csomagosztás van a templomokban. Utána a gyermekek – egy nagyobb gyermek vagy fiatal vezetésével – elindulnak a faluba kántálni, az éjféli szentmiséig. A kisebbek hazamennek, a nagyobbak pedig részt vesznek az istentiszteleten, mely előtt pásztorjátékot adnak elő. Az éjféli mise után pedig több csoportban indulnak el kántálni. Megtörténik, hogy a felénekelt is csatlakozik hozzájuk. István és János napján a hasonnevűeket köszöntik, ez is a karácsonyi ünnepkör része. A nagyközség központjába nagyméretű karácsonyfát és betlehemest állít a polgármesteri hivatal, amely köré az iskolában szervezett karácsonyfa-díszítő verseny alkalmával készült fák is közszemlére kerülnek.
A helyi román ajkú lakosság körében szokás, hogy újév hajnalán a gyermekek köszönteni indulnak. Csengettyűkkel, ostorral és mindenféle zajkeltő szerszámmal bemennek az emberek udvarára, boldog, gazdag új esztendőt és egészséget kívánnak. Ugyancsak az újévet köszöntik, és az óévet búcsúztatják az éjfélkor meggyújtott hatalmas lángokkal égő tüzek a falu határában lévő domboldalakon. Néhány családnál mai napig szokásban maradt az, hogy újév éjszakáján a gyermekek fejével megérintik a gerendát, azért, hogy nagyra és erősre nőjenek. A magyarok nem mennek újévet köszönteni, sőt, az év első napján a nők nem mennek senkihez, mert a népi hiedelem szerint ez szerencsétlenséget hoz a ház lakóira. Azt is hiszik sokan, hogyha az újévben először nővel vagy férfival találkoznak az utcán, annak függvényében lesz szerencsés vagy szerencsétlen az évük
Karácsony szombatján énekkel köszöntenek a székelykakasdiak
A karácsony Székelykakasdon is elsősorban Jézus születésének ünnepét jelenti. A családok feldíszített karácsonyfát állítanak otthonaikba, valamint a templomba. Karácsony szombatján kántálni indulnak a kakasdiak, manapság inkább a gyermekek. A presbitérium három csoportot alkotva végiglátogatja a falu református híveit, „felkántálja” őket. Ez abból áll, hogy a kántáló csoport egyházi és karácsonyi énekeket ad elő a ház bejárata előtt. A háziak behívják az énekeseket, és kaláccsal, borral kínálják. Ezzel az alkalommal pénzt gyűjtenek az egyházközségnek.
Az óév estéjén, újév hajnalán néhány éve még sokan kivonultak a Farkas hegyre, ahol tüzet gyújtottak, és egyházi énekeket énekelve búcsúztatták az elmúló esztendőt, illetve köszöntötték az újat. Ma ez már nem szokás. A reformátusok az éjjel 11 óra 45 perckor kezdődő istentiszteletre mennek, majd az utcán összegyűlve együtt örülnek az új esztendő kezdetének.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Kirakatközvita
Átláthatóságot biztosítani a közigazgatásban, annak minden szintjén, illetve a civil társadalom, a polgárok részvételének ösztönzése a döntéshozatal folyamatában – ezek azok a fő célok, amelyeket a 2003. évi 52-es törvény szabályoz. Ennek szellemében kerül sor a nyilvános vitákra a közösséget érintő általános ügyekben. Hogy mennyire hatékonyak az önkormányzatok vagy a civil szervezetek által kezdeményezett közviták, arról könnyen véleményt alkothat az, aki részt vett, vesz a fenti címszó alatt megszervezett nyilvános meghallgatásokon. A vitapartnerek – ha egyáltalán vannak – legtöbbször felkészületlenek, nem tudnak kellőképpen érvelni, érzelmi töltetű felszólalásaikat nem veszik figyelembe. Gyakran a gazdasági érdekek érvényesülnek: egy sok millió eurós beruházást például nem tudott megállítani egy faluközösség közvitán kifejezett akarata (Székelykakasd esete a szemétteleppel), a regionális vízszolgáltató áremelési szándékával szembemehet-e a közösség (két nap múlva esedékes közvita), és ugyan mit tud a polgár a pályázatok támogatási módjairól (tegnapi közvita), hányan szóltak hozzá a városi költségvetés-tervezethez, amit interneten lehetett tanulmányozni december óta?
Úgy tűnik, a nyilvános viták egyre inkább szerepüket vesztik a társadalomban, hiszen az elmúlt évekhez képest, amikor egy-egy közösséget érintő ügy kapcsán szűknek bizonyult a tanácsterem, napjainkban alig- alig tapasztalunk érdeklődést. Amolyan kirakatközviták előzik meg a döntéseket, csak hogy a hatóságok eleget tegyenek a törvényes előírásoknak. Vagy még ezek sem. A sajtó Sepsiszentgyörgy esetében például arról tudósít, hogy vissza kellett vonni a város kulturális stratégiájára vonatkozó határozatot, mert azt nem előzte meg a 45 napos közmeghallgatási időszak.
A www.edu.ro weboldal információi igen érdekesek a hatékonysági tényezők szempontjából. Maros megyében az 544-es törvény alapján 44 kérést nyújtottak be adatigénylésre a városi önkormányzatokhoz 2015-re vonatkozóan. Egyetlen kivétellel az Academia de Advocacy Egyesület érdeklődött az elfogadott határozatok, a közviták száma, résztvevői, a határozatok módosulásai felől. Az eredmények lesújtóak: nyolc kérésre a közigazgatási hatóságok még csak nem is válaszoltak a törvény által előírt 30 napon belül, a válaszokból pedig kiderül, ha szerveztek is közvitát, azon csupán néhány résztvevő jelent meg (az öt résztvevő már szép szám!), és 4-5 írásos javaslatot nyújtottak be. A civil szféra szinte láthatatlan e folyamatban, mind szervezetileg, mind magánszemélyként távol marad, és úgy tűnik, nem érzi fontosnak, hogy hallassa hangját. Ennek oka talán az is, hogy nem lát esélyt a változásra, hiszen, amint a hivatalos válaszokból kitűnik, a korábbi közvitákon elhangzott észrevételek, javaslatok legtöbbször nem köszöntek vissza az elfogadott határozatokban. Ehhez azt is hozzá lehet tenni, hogy a közviták résztvevőinek szakmai felkészültsége, hozzáértése az adott témához ritkán megfelelő szintű.
Nemrég egy sajtótalálkozón elhangzott: a közérdekű információkra vonatkozó törvény betartása egyre inkább opcionálissá vált. Hozzátehetjük: a jobb társadalmi döntések meghozatalát elősegítő közvita is egyre inkább látszatcselekvéssé válik, ha a civil szféra nem él a törvény adta jogokkal.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Bekecsalji múltkövetés
Bekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője.
Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el.
Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe.
Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is.
Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat.
Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik.
Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek.
Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek.
Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt…
Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve.
S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat.
erdelyiriport.ro

Bekecsalji múltkövetés félezerrel
Szeptember elején a Marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban az istentisztelet után egy monográfiát mutattak be a nagyszámú közönség előtt. Nemes Gyula, több más falumonográfia (Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd) szerzője most nagy fába vágta a fejszéjét. Bekecs alatt Nyárád tere című – Csíkfalva község története alcímmel ellátott – monográfiája nem kevesebb mint 512 oldal terjedelemben jelent meg. S ez még akkor is sok, ha hozzászámítjuk, hogy a kötetet több mint 300 – igaz, nem mind egész oldal terjedelmű – fotóillusztráció egészíti ki. De sem az embert, sem a könyveket nem singgel mérik. Ezért hát értékét nem a félezer oldalnyi terjedelem adja, hanem az, ami félezer oldalon sorjázik.
Tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. Vagyis mindent. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, hanem tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárádmente egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondóak a települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes Gyula eligazodik. Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan "lennebbiek" a Felső-Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember, balra be Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, azért, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Aztán a hitélet. Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula nagy érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949–50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek. A megyében a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József – Vadasd – 1949. augusztus 7., Kacsó István – Nyárádszereda – 1949. augusztus 10., Remus Brustur – Maroslekence – 1949. augusztus 12., Kiss István – Vadad – 1950. július 21., Viorel Bihoreanu – Mezőbodon – 1950. augusztus 2., Lalut Remus – Marosoroszi – 1950. augusztus 3., Nagy László – Udvarfalva – 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csupán Vadadban állítottak emléket a kommunizmus hét áldozata közül egyedül Küs Pistának, ahogyan ma is emlegetik a vértanút a vadadi idősebbek.
A rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt. A székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épült 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg) 1787-ben, jóval később, 1948-ban vált tüneményes módon ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek tudták, hogy eredetileg magyar templom volt.
Talán azt is kevesen tudják, hogy nyomda is működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfa nyomda – szakemberek vélekedése szerint – egyedinek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, s a szerző már gondolkodik is egy bővített kiadáson. A több mint háromszáz fényképpel illusztrált kötet nemcsak az öt falu lakóinak, de mindenkinek örömére szolgál, aki megvásárolja és akit csak egy kicsit is érdekel a Nyárádmente és általában Erdélyország lakóinak története.
Szentmártoni István
Népújság (Marosvásárhely)

Egymásra találtak a székelyek
Közös néptánctanulás Csíkfalván
Az elmúlt napokban néptánctábor zajlott Csíkfalván, ahol a helyi gyerekek a kakasdi és székelykakasdi társaikat fogadták, együtt tanultak és szórakoztak egy héten át.
A magyarországi Kakasd és a nyárádmenti Csíkfalva 2013 óta hivatalosan is testvértelepülések, de együttműködésük korábbi. A két település iskolája és néptáncosai között kialakult kapcsolat elmélyítése céljából tavaly nyáron első alkalommal szerveztek közös néptánctábort Kakasdon, a Tolna megyeiek pedig most viszonozták a látogatást. A napokban gyermekek csatlakoztak Kakasd viszonylag új testvértelepüléséről, a Marosvásárhely mellőli Székelykakasdról is.
Megvalósult álom
Mintegy hatvan gyerek tanult egy héten át Csíkfalván néptáncot, hiszen az elsajátított tudást elutazás előtt előadás keretében mutatták fel az érdeklődő nyárádmentieknek: közösen ropták a nyárádmagyarósi és nyárádselyei táncokat, majd a bukovinai székelyek egykori táncait, a székelykevei fenyegetőst, a bukovinai silladrit és ádámit, valamint a gólyatáncot. Az ezt követő köszönetnyilvánítások rendjén a házigazdák polgármestere, Balogh István elárulta: régi vágya, hogy néptánctábort szervezzen Csíkfalván, de mivel a szomszédos községben minden nyáron van, nem szerettek volna erre „rászervezni”, ám örül, hogy ilyen formában is végül megvalósult az óhaja. Olyan pillanatnak nevezte ezt az eseményt, „amikor azt mondhatjuk: van értelme a testvérkapcsolatoknak”. Bár egyikük sem lehetett jelen, köszönetüket küldték Kakasdra Sebestyén Brigitta tanítónőnek szervezői munkájáért, valamint Sebestyén Lajosnak, aki személyesen 200 ezer forint támogatást szánt a csíkfalviaknak. Ugyanakkor köszönetet mondtak a táncoktatóknak is, a nyárádszeredai Nagy Keresztesi Tamásnak és Chiricuţa-Péterfi Adrienn-nek, valamint a kakasdi Varga Jánosnak és Vargáné Dávid Mónikának kitartó és következetes, fáradságos munkájukért. A búcsúvacsora utáni tábortűznél a gyerekek előadták a hét folyamán költött tábori dalt, hogy milyennek ismerték meg a nem létezőnek hitt csíkfalvi medvét.
Érdeklődésünkre Balogh Tünde csíkfalvi iskolaigazgató elmondta: a többéves községi kapcsolatokat szerették volna az iskolák és gyermekek szintjén is erősíteni, hiszen „bennük van a jövő”, amikor Sebestyén Brigittával erről kezdtek terveket szőni, majd a két iskola közös rajzpályázatot is megvalósított, tavaly pedig Kakasdon megszervezték az első közös néptánctáborukat. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, megerősödtek a tavaly kialakult baráti kapcsolatok, és újak is szövődtek, remélhetőleg hosszú távú kezdeményezésről van szó. Másrészt alkalom ez a tábor közös hagyományaink, kultúránk ápolására, hisz a kakasdiak is székelyek – bár a 18. században Bukovinába menekültek, onnan a 20. században kerülővel kerültek és telepedtek le Magyarországon –, így mondhatni egymásra talált a két székely közösség. Az igazgatónő elmondta: a Bethlen Gábor Alap és Sebestyén Lajos adománya mellett a kollégái (Ács Ilona, Antal Ilka, Marton Erzsébet, Szopos Katalin, Kerekes Katalin), az iskola adminisztratív személyzete és a szülők hozzáállása révén tudhatnak sikeres hetet maguk mögött.
Még maradtak volna
Vargáné Dávid Mónika is nagyszerűnek nevezte az itt töltött napokat, ezt a tavalyi kakasdi tábor alapozta meg, hisz már akkor sokat tanultak a gyerekek, itt pedig elmélyítették ezt a tánctudást, további barátságok is születtek. Az itteni programok nagyon jók voltak, jól beosztották az időt a szervezők, lekötötték a nagyobb gyerekeket is, be tudták őket vonni a játékokba, és a tánctanulás során sem különültek el településenként, hanem együtt dolgoztak és szabadidőben szórakoztak, a pedagógusok pedig ötletes játékokkal rukkoltak elő, amiből ők is fognak otthon hasznosítani – mondta el Mónika, aki a néptáncpedagógus férje mellett oktatói asszisztensi munkát végez ilyen alkalmakkor. Szavaira az általunk megkérdezett két kakasdi kislány is ráerősített: rendkívüli élményekben volt részük, olyannyira, hogy haza sem szeretnének menni, szívesen maradnának még egy hetet – mondta el Balassa Rebeka és Szabó Barbara, akik nagyon sokat tanultak a tánc terén is, de azért is jól érezték magukat, mert tavaly jól összekovácsolódtak a két csapat tagjai, most örömmel látták viszont egymást, nagyon jól szórakoztak, és már csak azt remélik, hogy a jövő nyáron ismét találkozhatnak.
A hét folyamán a délelőttöket néptánctanulással töltötték a gyerekek, délutánonként kézműves-foglalkozások, kirándulás, strandolás és sok-sok közös játék töltötte ki idejüket, estéiket pedig a tábori posta felolvasásával és a tábori induló egy-egy szakaszának megírásával töltötték – tudtuk meg a csíkfalvi szervezőktől.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)