László Ferenc zenetudósra emlékeztünk
László Ferenc (1937–2010) zenetudós, aki 2010-ben hagyott itt bennünket, komolyzene-kedvelőket, muzsikusokat, pályatársakat, tanítványokat. Sófalvi Emese kolozsvári származású, Székelyföldön élő zenetanár javaslatára szombat délben koszorút helyeztünk el a mindannyiunk által tisztelt és szeretett zenetudós sírjánál, a Házsongádi temetőben, majd délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet- Nyelv- és Történelemtudományi Szakosztálya szervezésében zenetudományi ülésszakra került sor a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvény keretében. Az EME-székházban zajló emlékülésen Almási István népzenekutató, Németh G. István, Biró Viola Budapesten tevékenykedő zenetudósok, Potyó István kolozsvári egyházzenész, Sófalvi Emese zenetanár értekezéseit hallgathattuk meg Angi István zeneesztéta moderálásával. Idén márciusban lett volna 80 éves László Ferenc kolozsvári zenetudós Házsongárdi sírjánál Fazekas Zsolt, a belvárosi református egyházközség lelkésze tartott rövid áhítatot.
– Az évek múltával érezzük, hogy László Ferenc mennyire gazdagította életünket, és milyen gazdag örökséget hagyott ránk. Ez az emlékezés a jövő fele mutat, mert az emlékezésnek csak akkor van értelme, ha tanulságul szolgál a jelennek és a jövőnek. Élete során László Ferenc állandóan érezte Isten szeretetét, ezért vált meggyőződésévé az az igazság, hogy akik Istent szeretik, minden javukra van. Példája meghatározó azoknak, akik ismerték – összegzett Fazekas Zsolt lelkipásztor.
Németh G. István erdélyi származású budapesti zenetudóstól megtudhattuk: Budapesten már októberben megemlékeztek László Ferencről. A zenetudós felbecsülhetetlenül gazdag hagyatékát a Budapesti Zenetudományi Intézetben digitalizálják, és a közeljövőben már elérhető lesz. – A teljes állomány digitalizálása után a 14 dobozban tárolt, papír alapú dokumentumok visszakerülnek Kolozsvárra. Az eddig digitalizált hagyaték 333 gigabájt nagyságú, 6 500 mappában 50 000 állományt tartalmaz. A hagyaték magába foglalja László Ferenc teljes, 5000 tételt alkotó levelezését is, amely olyan szakmai egyesületek tevékenységéhez kapcsolódik, amelyeknek László Ferenc a tagja volt – ismertette a számszerű adatokat Németh G. István, aki 1996-ban, a kolozsvári zeneakadémia muzikológus hallgatójaként ismerkedett meg személyesen a zenetudóssal.
– László Ferenc mindenkinek azt mondta, amire szüksége volt. Személyiségéből mindenkinek más-más szelet nyilvánult meg, mindenkinek más olvasata van róla. Hatalmas intellektuális kapacitás fölött rendelkező értelmiségi, tudós, tanár, publicista, médiaszemélyiség volt, akinek a harmonikus személyiség kegyelme is megadatott, mindenkit szeretni próbált – jellemezte az elhunyt zenetudóst Németh G. István.
– Lángeszű tudós volt, nagyszerű fuvolista, kiváló kamarazene tanár, aki hatalmas életművet hagyott maga után. Egyenletesen felívelő pályáját kimagasló szellemi képességei mellett akaratereje, céltudatossága, szívós szorgalma, szilárd keresztyén hite határozta meg. Zenetudósi pályakezdése eltért a szokásostól: lankadatlan önképzéssel sajátított el mindent, ami a tudomány műveléséhez szükséges. Több mint 20 könyvének jórészét Bartóknak szentelte. Vérbeli kutatóként szenvedéllyel, elmélyült búvárkodással mindig új adatokat, értékeket tárt fel, új megvilágításba helyezett köztudomású tényeket, és nem riadt vissza a helyreigazítástól sem. Képzeletgazdagsága, intuíciója, szellemi frissessége, ismeretanyaga hatalmas volt – derült ki Almási István etnomuzikológus előadásából. Ezek az erények mutatkoztak meg zenekritikáiban is, fűzte hozzá az előadó, számon tartotta a hangversenyéletet, az operák tevékenységét. Rendszeresen írt romániai és magyar művelődési folyóiratokba, közíróként több ezer eszszét és cikket jelentetett meg. – Írásaiban sikeresen ötvöződött az igényes szakszerűség és a kifejezés eleganciája. Románul és németül is magas irodalmi színvonalon írt és beszélt. László Ferenc az ideális erdélyi szellemiség egyedülálló megtestesítője, igazi európaiság képviselője volt. Zenei társaságok és fórumok alapítását kezdeményezte. Ő alapította a Román Mozart Társaságot, amelynek 10 évig elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt, a csíkszeredai régizene fesztivál igazgatója is volt. Több mint 40 éven át kutatta Bartók munkásságát – tudhattuk meg továbbá Almási Istvántól, aki már gyerekkorától ismerte László Ferencet.
– Zenetudósként, Bartók-kutatóként mindig „megtalálta a tűt a szénakazalban”. Bartókról szóló írásai alapirodalom volt számomra, következtetései megkerülhetetlenek – vélekedett Biró Viola zenetudós, a Budapesti Zenetudományi Intézet munkatársa.
Potyó István római katolikus egyházzenész, a Szent Mihály plébánia karnagya és karmestere visszaemlékezett arra, amikor a kolozsvári zeneakadémia mesteri tagozatos hallgatójaként László Ferenc tanítványa volt. Potyó István az ő irányítása alatt kezdte el doktori tanulmányait, amelynek tárgya a 18–19. században Erdélyben komponált misék voltak. A doktori dolgozat témájából vizuális és auditív példát is nyújtott.
– Az itt jelen levő fiatal kutatókat egy ember köti össze, aki már nem él. Lelkesen beszéltünk írásairól, egymást ösztönöztük arra, hogy jobb szakemberek legyünk. Tudományos életünkben fontos helyet foglalt el – fejtette ki Sófalvi Emese zenetanár, majd Mozart Varázsfuvola című operájának, azaz a Tündérsípnak a román akadémia kolozsvári fiókjában levő, Pály Elek által a 19. században lemásolt kéziratát mutatta be. Ebből azt a következtetést vonhattuk le, hogy Tündérsíp néven az opera már az 1820-as és 1830-as években eljutott Kolozsvárra Pály Elek (Lukics Elek néven anyakönyvezték, 1797–1846 között élt) színésznek köszönhetően, aki több erdélyi városban fellépett, végül Kolozsváron hunyt el, és hagyatéka itt maradt.
Az emlékülés zenei részében közreműködött Szallós-Kis Anna fuvolán és Haáz Bence oboán. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Pénzszűkében a hazai közművelődés
Széman Péter: Hálózatépítéshez pénzre és emberekre van szükség
A magyar házak fenntarthatósága volt a témája a Romániai Magyar Házak V. Találkozóján, amelyet az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezett november 24-25-én Kolozsváron. A részvevők hazai és anyaországi közművelők, tisztségviselők voltak, akik tapasztalataikat osztották meg egymással.
Szombaton a Széman Péter EMKE-elnök moderálásával megtartott eszmecserén a kulturális alapellátásról és annak kiterjesztéséhez szükséges intézkedésekről Szedlacsek Emília, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) Kultúráért Felelős Államtitkárság Közösségi Művelődési és Művészeti Főosztályának vezetője ismertette a magyarországi viszonyokat. Kifejtette: a közösségi eredmények pozitívan befolyásolják életünket, a kulturális alapellátás (a település története, hagyományai, normái stb.) a közös jövőkép megfogalmazását jelenti, amihez állandó helyszínt kell biztosítani. Az akadályok között említette kulturális örökségünk pusztulását, a szakemberhiányt, azt, hogy az ezerfősre csökkent települések száma 1761, ami nagyon sok. A közművelődés feladata a jövő tudatos építése, a nemzet határok fölötti összetartozás erősítése, a kulturális szegénység visszaszorítása, a kreatív gazdaság fejlesztése. A magyar állam normatív támogatást nyújt a közművelődési szervezeteknek, amire nagy szükségük lenne az erdélyi magyar házaknak is. Tavaly 6 ezer működő szervezetet tartottak számon, amelyeket 63 millió ember vett igénybe, közösségi színtér pedig 2420 önkormányzatban van.
A romániai magyar házak fenntarthatóságának alternatíváiról Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke értekezett. Szerinte újra kell gondolni az ezek létrehozásakor gyakorolt elvet. Azért, mert időközben változott a világ, felgyorsult az individualizmus, sok a vegyes házasság, a nyelvváltás, hiányzik a közösségi élmény a nagyvárosok lakótelepein, és saját erőforrásból nem lehet megtartani az önazonosságot. A magyar házakat olyan településeken alapították meg, ahol nem lehet az önkormányzattól támogatást remélni. A szóba jöhető elérhető pénzforrások: Communitas Alapítvány, önkormányzatok, magyarországi támogatások, de a juttatások nagyon szerények. Egy felmérés szerint vannak jól működő, és teljesen leépült magyar házak. Utóbbiakra az egyik példa az, amikor a településen három egyház külön-külön létesített virágzó közösségi házat, amelyek vonzzák a fiatalokat, és nincs szükség az elárvult magyar házra. A magyarországi pályázatok kiírásának időpontja sokat ronthat az esélyeken: a leadási határidő február vége, de a támogatások csak a nyár végén válnak elérhetőkké, addig pedig nélkülük nehéz talpon maradni. Székelyföld és Partium lassan magára talál, a kettejük közti széles sávban viszont romlott a helyzet.
A hozzászólások során Dáné Tibor Kálmán, az EMKE egykori elnöke, a Művelődés folyóirat főszerkesztője a hazai közművelődés „belső energiájáról” beszélt: ha valamit erőszakkal el akarnak tőlünk venni, azt állandóan meg akarjuk védeni. Az utóbbi időben viszont ez enyhülni látszik. Normatívákra van szükségünk, de csak ott, ahol nincs más forrás, különben az ellustulás veszélye lép fel, mint Magyarországon.
Széman Péter szerint nagy probléma, hogy Romániában ismeretlen a közművelődési szakképzés, és az, hogy az anyaországi pályázatok kritériumai gyakran menetközben módosulnak.
A konferenciát követően Széman Péter elnöke lapunknak úgy értékelte: a találkozó hasznos volt, mert egy olyan csoport alakult, amely kidolgozza a kritériumokat a normatív támogatás elnyerésére. Két hónapon belül megszületik a kritériumrendszer, amit elküldenek minden magyar háznak, azok észrevételeit begyűjtik, majd belefoglalják a tervbe. „Minden hálózat működtetéséhez pénzre és emberekre van szükség” – összegzett Széman Péter. Szabadság (Kolozsvár)

Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny
Egész Székelyföldről várnak jelentkezőket a Jancsó Benedek Történelmi Emlékversenyre, idén a vetélkedőre Kovászna, Hargita és Maros megyék iskoláiból nevezhetnek háromfős csapatok. A kétfordulós versenyt ebben a tanévben a 7–8. osztályos diákoknak hirdetik meg. Az első fordulóban szabadon választott formában és témában kell feldolgozni egy Mátyás királyhoz köthető történelmi eseményt vagy legendát. A feldolgozott témát dokumentumfilm, pp-prezentáció vagy írásbeli formában (max. 20Mb és 10 perc időtartam, illetve max. 20 oldal terjedelemben) kell eljuttatni 2018. február 28-ig a Jancsó Alapítványhoz. A pályázati anyagot tartalmazó állományt fel kell tölteni egy nyilvános fájlmegosztóra, és a hivatkozását/elérési útvonalát az info@jancsoalapitvany.hu e-mail-címre kell elküldeni. A pályázati anyagnak tartalmaznia kell a felhasznált források megjelölését.
A beküldött versenyfeladatokat szakmai zsűri bírálja el. A második fordulóban a beküldött pályamunkák elbírálása után a tíz legjobb csapat vesz részt. A döntőt 2018. május 5-én tartják a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A verseny legjobb három csapata és a felkészítő tanárok egyhetes magyarországi vendéglátásban részesülnek, a döntő többi résztvevői könyvjutalmat kapnak. A jelentkezési űrlapot a www.jancsoalapitvany.hu oldalról lehet letölteni, beküldési határidő: 2017. december 22.
A Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny a gelencei származású neves pedagógus, publicista nevét kapta, aki az állami és egyházi iskolahálózaton kívüli szabadoktatás megszervezője és népszerűsítője volt, de szakíróként kisebbségpolitikai és nemzetiségtörténeti tevékenységet is folytatott. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent László legendáját ábrázoló falképre bukkantak az erdélyi Somogyom szász evangélikus templomában
Az októberben tett felfedezésről Kiss Lóránd erdélyi falkép-restaurátor számolt be az MTI-nek.
Elmondta: néhány társával évek óta önkéntesként járnak vissza a Szeben és Maros megye határán fekvő település középkori templomába kisebb karbantartási munkákat elvégezni, az eltörött tetőcserepeket kicserélni, és amikor lehetőség van rá, falkutatást is végeznek. Így állapították meg néhány héttel ezelőtt, hogy a középkori templom belső falain a fehér mészréteg alatt található Erdély egyik legösszefüggőbb középkori falképegyüttese, melynek egyik regisztere a Szent László-legendát ábrázolja.
Ennek egyelőre csak az üldözési jelenetét sikerült láthatóvá tenni, a legenda ábrázolásának mintegy négyötödét még a későbbi mészrétegek borítják. Hozzátette: a somogyomi templomban megmaradt falképek összfelülete meghaladja a száz négyzetmétert.
Kiss Loránd elmagyarázta: Somogyomban a teljes szentély falfestése megőrződött a mészréteg alatt, és a hajó északi falán négy egymás fölötti regiszterben láthatók figurális falképek. A legfelsőbb regiszter ábrázolja Szent László legendáját. Hozzátette, hogy egy regiszterben – a képregényekhez hasonlóan – egy legenda, történet főbb jeleneteit ábrázolták.
Az MTI kérdésére kifejtette: a Szent László-legenda képsora általában a szent királynak a nagyváradi várból való kivonulását, a magyar lányt elraboló kun vitéz üldözését, a kun vitézzel vívott csata jelenetét, a legyőzött vitéz lefejezését és a pihenés jelenetét ábrázolja. Hozzátette: a legenda jelenetei szinte valamennyi ismert ábrázoláson ugyanazok, a falképek csak a részletekben és a festő stílusában térnek el egymástól.
Ezért is gondolják, hogy lehetett egy korai ábrázolás, előkép, amit a későbbi festők utánozni próbáltak. Azt is megjegyezte, hogy a legtöbb Szent László-legendát ugyanabban az időszakban, 14. század második és a 15. század első felében festették.
Kiss Loránd elmondta: kevéssé ismert tény, hogy több szász evangélikus templomban is maradtak meg Szent Lászlót ábrázoló falképek. Somogyom húsz kilométeres körzetében Szászivánfalva (Ighisul Nou) és Ecel (Atel) evangélikus templomában találhatók hasonló falképek. A restaurátor megjegyezte: a szászivánfalvit három évvel ezelőtt sikerült teljesen feltárni, konzerválni, és részben a restaurálása is megtörtént. Az eceli Szent László-ábrázolás rendhagyó módon a középkori templom szentélyének az északi külső falát díszítette, és ma a templomhoz később hozzáépített sekrestye padlásterén látható.
A falkép-restaurátor szerint a szász templomokban őrzött képek azt igazolják, hogy Szent László kultusza nemcsak Székelyföldön volt hangsúlyos, hanem a történelmi magyar királyság más területein is. Megjegyezte: Erdélyben arra is van példa, hogy a magyar szenteket, középkori görög-keleti templomok belső falára is felfestették. Példaként a Hunyad megyei Kristyor (Criscior) és Ribice (Ribita) ortodox templomait említette. szatmar.ro

Köznapi, fájdalmas történeteket hoztak
Önvallomás-könyvek
Meghitt légkör és családias hangulat jellemezte mindvégig a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében az elmúlt hét közepén lezajlott író–olvasó találkozót, melynek során a Szávai házaspár – Ilona és Géza – vallott fájdalmas fordulatokkal és megrázó eseményekkel tűzdelt életéről és pályájáról.
Nemcsak szerencsés, hanem boldog embernek mondhatja magát, aki a gondviselő különös kegyéből földi léte során betöltheti a rá szabott szerepet, főleg ha a gondolataival és érzelmeivel rezonáló társra is talál. Éppen ezért a Budapestről Székelyföldre újból hazaérkezett Szávai Ilona és Szávai Géza boldog emberek. Az időnként lelkükbe nyilalló megrázkódtatások ellenére is. Mert igaz ugyan, hogy két alkalommal is a szülőföldjük elhagyására kényszerültek, és elvesztettek egy gyereket, de a hitükből és egymás szeretetéből erőt merítve ismét újraépítették romba dőlt világukat.
A Pont Kiadót, melynek legfrissebb kiadványait Sepsiszentgyörgyön is bemutatták, 1994-ben alapították. Eddig több mint hatszáz szerző nyolcszáz művét sikerült az olvasóknak átnyújtani tucatnyi nyelven. Közülük ez alkalomból a Szávai Ilona által összeállított és szerkesztett, családtagjai önvallomását tartalmazó Egyke, valamint Szávai Géza régebbi és újabb prózáiból ízelítőt nyújtó Harmincdekás Pistike színházi ruhája című kötetek kerültek terítékre. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy középkori legenda üzenete
Szent László, a példakép
Pénteken a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben Sashalmi-Fekete Tamás történész, az Arany Griff Rend vezetője a Szent László-legenda freskói és üzenetük címmel tartott vetített képes előadást.
Szent László legendája a leányrabló kunnal, amelyet a 13. századtól a 15. század első feléig templomainkban, kódexeinkben megfestettek, egy komplex szimbólumrendszer, amely egyesíti az ősi, sztyeppei, epikus motívumokat és a keresztény szentek eszmevilágát. „Székelyföldön kiemelkedően magas e falképek aránya”, hangsúlyozta az előadó.
A legenda ismertetése, a freskók szimbolikájának és a szentlaszlo.com honlapon fellelhető harminckét település falfestményeinek bemutatása után elhangzott, a legendaciklus középpontjában álló Szent László király példaképül szolgált az állandóan hadakozó magyarságnak, székelyeknek.
– Európa-szerte híres uralkodónk évszázadokig követendő lovagi ideál volt a férfiaknak, a nők számára pedig az elrabolt leány – aki segít legyőzni a kunt – adhatott erkölcsi mintát, aki a freskók tanúsága szerint fontos szerepet játszott egy történelmi pillanatban (kerlési vagy cserhalmi csata) – summázott a történész. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

SZÉKELY kígyók szigete
Most, hogy olvasom Lazăr Lădariu román újságíró fájdalmas jaját, valami sejtelmes önvád suhan át rajtam: hiszen mi ezeken az oldalakon már többször is idéztük Őt, elfogultak vagyunk iránta!
Meg is dolgozik érte L. Lădariu, az egyszer biztos, hiszen mondhatni naponta jelenik meg egy-egy írása, melyekben elemi erővel biztatja olvasóit a magyarok iránti gyűlöletre. Legújabb ötlete még egy hóhért is lenyűgöz.
Történt, hogy Dan Tanasă könyve került bemutatásra Marosvásárhelyen. Címe: Elfeledve Románia szívében. Már a címe is meghat. Most én hová könnyezzek? A bemutatón ott volt mindenki, aki számított, a kormánymegbízott Lucian Goga, ott volt a Zi de Zi (Naponta) nevű lap szerkesztője. De ott volt föltétlen Ioan Pop Sabău, annak a román civil szervezetnek az elnöke is, aki kések és könnyek között védi Hargita, Kovászna és Maros megyék „kisebbségben lévő, elnyomott, diszkriminált” (!) románjait. És én mintha megnyugodnék, hogy végre(!), végre megtudják, milyen a kisebbségi sors. Dan Tanasă könnyes könyve vezéreszme. Nyugtat az egyik sepsiszentgyörgyi román tanácsos emléke is. Az ultima racio magasában mondta most két éve, hogy majd meglátjuk, 30 év múlva kik lesznek itt többségben! Akkor lányos zavaromban rebegtem, nyugi, a cigányok lesznek azok.
Szóval ezen a szinten Marosvásárhelyen is az érvelés. De maradjunk csak Lazăr Lădariu rémképeinél! Mint égő lándzsát, vetette a közönség fölé: ha így haladunk, Hargita és Kovászna megyék a Kígyók szigete lesz Románia szívében! Nagy taps a közönség részéről. Brazília közelében van az a sziget, tiltva a hajóknak is a kikötés. Ember a Kígyók szigetén nem jár. De kérdem én, ha ennyire veszélyes hely Székelyföld, miért telepedtek ide özönnel a románok, még parancsra is? Miért kényszerítették ide a végzős román tanárokat, orvosokat? És egyáltalán erről a szigetről: miért nincs honvágya a beáradó románoknak 1968 óta? S azelőtt sem?
Miféle emberek lepték el Lădariuval ezt a szigetet, ahol számukra életveszély terem, kígyóméreg, és nincs honvágyuk! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Borcsa János, a beavató és beavatott
„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.
A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain.
Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé.
A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc.
A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek.
Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.”
A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját.
Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld motorja a turizmus lehet: véget ért a FUEN kongresszusa Brüsszelben
Az európai régiók kisebbségi vonatkozásait és a regionalizmus kisebbségi érdekérvényesítésben betöltött szerepét tárgyalta, illetve a kisebbségi régiók közti együttműködés bátorítását célozta a FUEN csütörtökön és pénteken Brüsszelben lezajlott, Mélyen a régióba gyökerezve című konferenciája. A rendezvényen, amelynek a Régiók Bizottsága volt a házigazdája, közel harminc európai kisebbségvédelmi szakember, politikus és döntéshozó szólalt fel – többek között Vincze Loránt FUEN-elnök, Borboly Csaba, a Régiók Bizottságának tagja, illetve Sógor Csaba és Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő. „Úgy gondolom, mi, Székelyföldön élő magyarok érték vagyunk Románia számára, egy olyan érték, amelyre vigyázniuk kell, mint minden más nemzeti kincsre” – mondta Borboly Csaba a Hozzáadott érték – a kisebbségi közösségek hozzájárulása a társadalmi és gazdasági fejlődéshez az Európai Unióban panelbeszélgetésen. A Hargita Megyei Tanács elnöke az eltérő identitást mint vonzerőt emelte ki: Székelyföld, ahol a romániai magyar kisebbség többséget képez, Románia egyik vonzereje, így a kisebbségi jogok, az identitásvédelem számos olyan intézkedést kell hogy jelentsen, amely a fiatalok itthon boldogulását segíti, vagy hazatérését ösztönzi, mert az identitásvédelem egyik legfontosabb pillére a szülőföldön maradás. Székelyföld egyik gazdasági motorja a turizmus lehet. Ugyanakkor a turizmus az a gazdasági ágazat, amely a többség-kisebbség közötti toleranciának a példája: a Székelyföldre látogató turisták 85 százaléka belföldi, román ajkú, ami biztató a többség és kisebbség közti bizalomépítésben. A megyeelnök hangsúlyozta, ez így önmagában nem elég, szükség van a gazdaságélénkítő intézkedéseken túl sok más, kultúrát, szociális és egészségügyi ellátást, oktatást, ifjúságot célzó intézkedésre, amely részben kompenzálni tudja a hazai és a nyugat-európai bérek közötti különbséget, és a fiatalokat arra készteti, hogy szülőföldjükön, alkotóképességük és tudásuk hasznosításával teremtsék meg a jövendőbeli családjuk alapjait, és ne a nyugati országokban. A panelben Mikel Irujo Amezaga a baszk nyelvet és a közösségi vállalkozásokat nevezte meg Navarra spanyolországi régió sikerének kulcsaként, Jens A. Christiansen a német-dán határrégióban működő sikerprogramokat ismertette, amelyekben kulcsszerepe van a kisebbségeknek, Davide Zaffi pedig kifejtette: Dél-Tirolban az anyanyelvet nem egy megőrzendő értékként kezelik, hanem mindennek az alapjaként: nincs olyan területe az életnek, ahol a nyelvi szempontokat ne kellene figyelembe venni – fogalmazott. Magyar Anna, a Csongrád megyei tanács alelnöke kifejtette: a kisebbségek Európa-szerte hozzájárulnak régióikban a kultúrához, az épített örökség megőrzéséhez, a turizmus hajtómotorjai lehetnek. Sajnos gyakran előfordul, hogy bár a helyi és regionális döntéshozók támogatják a térség fejlődését szolgáló kisebbségi törekvéseket, országos szintről megakadályozzák azokat – hívta fel a figyelmet Magyar Anna, Kovászna megyét hozva fel példának, ahol a regionális vezetők nem rendelkeznek elegendő politikai erővel, illetve az országos költségvetés nem biztosít forrásokat a többnyelvűség gyakorlatba ültetésére. A kisebbségi és kisebbségbarát régiók panelvitája Sógor Csaba bevezetőjével indult. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő elmondta, az őshonos nemzeti kisebbségi közösségek megmaradásának, megerősödésének és gyarapodásának feltétele a többséggel való megegyezés, amihez párbeszéd szükséges. „Jogi és intézményes garanciák nélkül nem létezik tartósan békés együttélés a többség és kisebbség között, ezeket viszont csak a párbeszéd útján lehet kialakítani” – mondta. Hozzátette: sajnos nem minden európai országban történt meg a megegyezés. Sógor Csaba szerint elfogadhatatlan a párbeszéd teljes elutasítása, és a problémák szőnyeg alá söprése: „ezt teszik például a román állam intézményei, akik nem vesznek tudomást a magyarok párbeszédre való felhívásáról, miközben azt mondják itt az Európai Parlamentben is, hogy megnyugtatóan rendezték a nemzeti kisebbségek kérdését.” Sógor Csaba úgy vélekedett, azért fontos a Minority Safepack európai polgári kezdeményezés, mert éppen arról szól, azt próbálja elérni, hogy ott, ahol nem sikerült párbeszédet kialakítani, az európai intézmények – az Európai Bizottság és az Európai Parlament – lépjenek közbe és emeljék napirendre a kisebbségi kérdést. „Meg vagyok győződve arról, hogy a kisebbségi polgári kezdeményezés aláírásgyűjtési kampánya sikerrel fog járni, és az Európai Unióban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek határidőre összegyűjtik azt az egymillió aláírást, amellyel nyomatékosítják elvárásukat, hogy az EU ránk, kisebbségi tagjaira is odafigyeljen” – hangsúlyozta Winkler Gyula a konferencián. Az EP-képviselő hozzátette: elvárják, hogy az Európai Bizottság valósítsa meg a Minority SafePack szövegében leírt kezdeményezéseket, létrehozva ezáltal a nemzeti kisebbségekről szóló keretszabályozást. „A FUEN kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban, hiszen az az ernyőszervezet, amely összefogja az Európában élő nemzeti és nyelvi kisebbségeket, ezért az MSPI sikerre vitele után arra kell törekednünk, hogy az Európai Parlament és általában az uniós intézmények ismerjék el a FUEN hivatalos konzultatív szerepkörét kisebbségi kérdéseket illetően. Az Európai Bizottságtól azt is elvárjuk, hogy olyan uniós finanszírozási programokat dolgozzon ki, amelyek a kultúra, oktatás, nyelvhasználat és a helyi fejlesztések területén támogatják a kisebbségi közösségeket, hogy megőrizhessék identitásukat, és kiszámítható jövőt építhessenek szülőföldjükön a következő nemzedékek számára is. Nagyon hasznos lenne egy olyan támogatási program, amely abban segítené a FUEN-t és a kisebbségi szervezeteket, hogy nyelvi és kisebbségi központok hálózatát építsék ki és működtessék azokban a régiókban, ahol erre igény van” – javasolta Winkler Gyula. Az EP-képviselő előadásában arról is beszélt, hogy milyen lehetőségek vannak a határokon átívelő együttműködésekben a kisebbségek számára. A rendezvényt a Régiók Bizottsága elnökének, Karl-Heinz Lambertz beszéde zárta. A belgiumi német nyelvi közösségbe tartozó politikus, aki a Minority SafePack polgári kezdeményező bizottságának is tagja, nem rejtette véka alá, hogy problémái adódtak abból, hogy a FUEN konferenciája a Régiók Bizottságánál zajlik: elmondása szerint két nemzeti küldöttség is magyarázatot kért tőle emiatt. A testület elnöke elmondta: nem zárkózhatnak el a kényes kérdések megvitatásától, a FUEN pedig mindig hiteles partnernek számított, amely képes párbeszédet kezdeményezni. Lambertz annak az ötletét is felvetette, hogy a Régiók Bizottságán belül a kisebbségi tagok alakítsanak egy interregionális munkacsoportot, ugyanakkor a Minority SafePack fontosságát is hangsúlyozta. (közlemény) Transindex.ro

Az erdélyi magyar politikai pluralizmus tíz évéről tartottak fórumot Sepsiszentgyörgyön
Az erdélyi magyar politikai pluralizmus tíz évéről tartottak fórumot Sepsiszentgyörgyön szombaton délután, a Székely Nemzeti Múzeumban, melyen azt idézték, hogy tíz évvel ezelőtt szerzett függetlenként európai parlamenti képviselői mandátumot Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Az EMNT által szervezett fórumon Tőkés László mellett azoknak a szervezeteknek a képviselői kaptak szót, amelyek összegyűjtötték a függetlenként történő indulásához szükséges aláírásokat.
Az európai parlamenti képviselő a fórum előtt az MTI-nek telefonon elmondta: az erdélyi magyar pluralizmust a rendszerváltozás utáni visszarendeződés hívta életre. Az erdélyi magyarság számára ugyanis ez a visszarendeződés az RMDSZ egypártrendszerében öltött testet. Mint felidézte: az ellenzék furcsa módon éppen az RMDSZ 1993-as brassói kongresszusán kitűzött célokat akarta megvalósítani, mert úgy érezte, hogy a szövetség letért a vállalt útjáról.
Tőkés László úgy vélte, hogy az erdélyi magyar politikai szervezeteknek a versenyre és az összefogásra is szükségük van, és az általa vezetett EMNT mindkettőből példát mutatott. A versenyből a 2007-es, az összefogásból pedig a 2009-es EP-választáson. Második EP-mandátumát ugyanis már az RMDSZ-szel összefogva nyerte el a . Sajnálatosnak tartotta, hogy az együttműködés nem bizonyult időt állónak.
Az 1989-ben Bukarestben megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egy évtizeden át integrálta sikeresen az erdélyi magyarság különböző világnézetű, valamint mérsékelt és radikális megoldásokat szorgalmazó csoportjait. A pluralizmus igényének első jelei Székelyföldön jelentkeztek, ahol a 2000-es önkormányzati választásokon az Udvarhelyért Polgári Egyesület UPE nyolc képviselőt juttatott be a székelyudvarhelyi és négyet a Hargita megyei önkormányzati testületbe. Később a bíróság az egyesület bejegyzésénél történt formai hibára hivatkozva semmisnek mondta ki az UPE bejegyzését.
2003-ban az RMDSZ ellenzéke létrehozta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT), és a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), amelyek az erdélyi magyar autonómiatörekvések megjelenítői lettek az erdélyi magyar politikában, de nem indultak a választásokon.
A 2004-es önkormányzati választásokon a Magyar Polgári Szövetségbe (MPSZ) tömörült az RMDSZ ellenzéke, de a Központi Választási Iroda (BEC) érvénytelennek tekintette a szervezet választási indulásához összegyűjtött 54 ezer támogató aláírást, ezért a szövetség választási indulása ismét meghiúsult. A BEC a támogató aláírások hitelességét megkérdőjelezve az MPSZ parlamenti választásokon való indulását is megakadályozta.
A Románia 2007-es EU-csatlakozása után szervezett európai parlamenti választás hozta meg az első sikert az RMDSZ ellenzékének. Ekkor mind az RMDSZ-nek, mind pedig a hat civil szervezet által támogatott, de függetlenként induló Tőkés Lászlónak sikerült mandátumot szerezni. Tőkés a magyar szavazatok több mint 38 százalékát szerezte meg.
Az erdélyi magyar pluralizmus 2008-ban a Magyar Polgári Párt (MPP) bejegyzésével, majd 2011-ben az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzésével nyert új szervezeti keretet. (MTI)

Élő Székelyföld-díjak másodszor
Az Élő Székelyföld Egyesület és a tevékenységét támogató munkacsoport által alapított elismerést ebben az évben két kategóriában ítélték oda. Az ünnepélyes díjátadót december 12-én, kedden 17 órától kezdődően tartják a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében.
A második alkalommal sorra kerülő díjátadón két, vidéken élő, munkájával a falu és az ott élő közösség gazdasági, kulturális és szellemi gyarapodását szolgáló személy veheti át az elismerést.
– A támogatókkal és az állandó munkatársakkal történt egyeztetés alapján emléklappal, plakettel és szerény pénzösszeggel ismerünk el olyan tevékenységeket, amelyek során kimagasló és tartós eredmények születtek Székelyföldön. Ez alkalommal elsősorban vidéki és közösségi hatással bíró gazdasági, művészeti vagy kulturális tevékenységet jutalmazunk két kategóriában.
Egyik díj életműért jár, a másik pedig egy pályája kezdetén járó fiatalnak, aki vállalta, hogy falusi környezetben gyakorolja szakmáját, s akinek tevékenységét értékeli a közösség, amelyben él, illetve amelyért dolgozik – mondta el lapunknak Simó Márton, az Élő Székelyföld Munkacsoport vezetője, mentora, lapunk munkatársa.
Az elismerésre érdemes személyeket idén is a beérkezett javaslatok alapján választották ki. Életműdíjban részesül a december 12-i, a Művelődési Házban tartott ünnepélyes átadón Szávai Márton énlaki nyugalmazott tanító. A pedagógusra azért esett a választás, mert, fogalmazott Simó, „a Pro Énlaka Alapítvány képviselőjeként egyike egy akadémiai szintű konferenciasorozat létrehozóinak, aktív pedagógusként több évtizeden át lámpása volt a falunak, természetes kötelességeként végezte a közösségszervező és -megtartó munkát, illetve mindmáig fontos szerepet vállalt olyan tevékenységekben, amelyek messze túllépik a falu határait. Az őshonos gyümölcsfajták megőrzése és szaporítása terén pedig ugyancsak korszakalkotó a munkássága.”
Pályakezdő kategóriában a Homoródszentmárton községben élő és dolgozó fiatal agrármérnököt, Bancsi-Rigó Istvánt díjazzák, mindenekelőtt azért, mert ifjú szakemberként a vidéki létformát választotta, és kiváló gazdálkodóként mutat példát szűkebb és tágabb környezetének egyaránt.
– Egy különleges szakterületet, a zöldségtermesztést választotta, amelyet hagyományos körülmények között folytat. Munkájához tartozik a vásárlókkal fenntartott állandó kapcsolat is, hiszen a székelyudvarhelyi piacon személyesen értékesíti terményeit – indokolta Bancsi-Rigó kitüntetését Simó.
Az Élő Székelyföld-díjat első alkalommal, 2016 decemberében a székelyudvarhelyi, akkor 80 éves Bálint Mózes nyugalmazott művezető kapta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

A kisebbségek lehetnek az európai régiók hajtómotorjai
FUEN-konferencia a Régiók Bizottságánál
Az európai régiók kisebbségi vonatkozásait és a regionalizmus kisebbségi érdekérvényesítésben betöltött szerepét tárgyalta, illetve a kisebbségi régiók közti együttműködés bátorítását célozta a FUEN csütörtökön és pénteken Brüsszelben lezajlott, Mélyen a régióba gyökerezve című konferenciája.
A rendezvényen, amelynek a Régiók Bizottsága volt a házigazdája, közel harminc európai kisebbségvédelmi szakember, politikus és döntéshozó szólalt fel – többek között Vincze Loránt FUEN-elnök, Borboly Csaba, a Régiók Bizottságának tagja, illetve Sógor Csaba és Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő.
„Úgy gondolom, mi, Székelyföldön élő magyarok érték vagyunk Románia számára, egy olyan érték, amelyre vigyázniuk kell, mint minden más nemzeti kincsre” – mondta Borboly Csaba a Hozzáadott érték – a kisebbségi közösségek hozzájárulása a társadalmi és gazdasági fejlődéshez az Európai Unióban panelbeszélgetésen. A Hargita Megyei Tanács elnöke az eltérő identitást mint vonzerőt emelte ki: Székelyföld, ahol a romániai magyar kisebbség többséget képez, Románia egyik vonzereje, így a kisebbségi jogok, az identitásvédelem számos olyan intézkedést kell hogy jelentsen, amely a fiatalok itthon boldogulását segíti, vagy hazatérését ösztönzi, mert az identitásvédelem egyik legfontosabb pillére a szülőföldön maradás. Székelyföld egyik gazdasági motorja a turizmus lehet. Ugyanakkor a turizmus az a gazdasági ágazat, amely a többség–kisebbség közötti toleranciának a példája: a Székelyföldre látogató turisták 85 százaléka belföldi, román ajkú, ami biztató a többség és kisebbség közti bizalomépítésben. A megyeelnök hangsúlyozta, ez így önmagában nem elég, szükség van a gazdaságélénkítő intézkedéseken túl sok más, kultúrát, szociális és egészségügyi ellátást, oktatást, ifjúságot célzó intézkedésre, amely részben kompenzálni tudja a hazai és a nyugat-európai bérek közötti különbséget, és a fiatalokat arra készteti, hogy szülőföldjükön, alkotóképességük és tudásuk hasznosításával teremtsék meg a jövendőbeli családjuk alapjait, és ne a nyugati országokban.
A panelben Mikel Irujo Amezaga a baszk nyelvet és a közösségi vállalkozásokat nevezte meg Navarra spanyolországi régió sikerének kulcsaként, Jens A. Christiansen a német–dán határrégióban működő sikerprogramokat ismertette, amelyekben kulcsszerepe van a kisebbségeknek, Davide Zaffi pedig kifejtette: Dél-Tirolban az anyanyelvet nem egy megőrzendő értékként kezelik, hanem mindennek az alapjaként: nincs olyan területe az életnek, ahol a nyelvi szempontokat ne kellene figyelembe venni – fogalmazott.
Magyar Anna, a Csongrád megyei önkormányzat alelnöke kifejtette: a kisebbségek Európa-szerte hozzájárulnak régióikban a kultúrához, az épített örökség megőrzéséhez, a turizmus hajtómotorjai lehetnek. Sajnos gyakran előfordul, hogy bár a helyi és regionális döntéshozók támogatják a térség fejlődését szolgáló kisebbségi törekvéseket, országos szintről megakadályozzák azokat – hívta fel a figyelmet Magyar Anna, Kovászna megyét hozva fel példának, ahol a regionális vezetők nem rendelkeznek elegendő politikai erővel, illetve az országos költségvetés nem biztosít forrásokat a többnyelvűség gyakorlatba ültetésére.
A kisebbségi és kisebbségbarát régiók panelvitája Sógor Csaba bevezetőjével indult. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő elmondta, az őshonos nemzeti kisebbségi közösségek megmaradásának, megerősödésének és gyarapodásának feltétele a többséggel való megegyezés, amihez párbeszéd szükséges. „Jogi és intézményes garanciák nélkül nem létezik tartósan békés együttélés a többség és kisebbség között, ezeket viszont csak a párbeszéd útján lehet kialakítani” – mondta. Hozzátette: sajnos nem minden európai országban történt meg a megegyezés.
Sógor Csaba szerint elfogadhatatlan a párbeszéd teljes elutasítása és a problémák szőnyeg alá söprése: „ezt teszik például a román állam intézményei, akik nem vesznek tudomást a magyarok párbeszédre való felhívásáról, miközben azt mondják itt az Európai Parlamentben is, hogy megnyugtatóan rendezték a nemzeti kisebbségek kérdését.” Sógor Csaba úgy vélekedett, azért fontos a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés, mert éppen arról szól, azt próbálja elérni, hogy ott, ahol nem sikerült párbeszédet kialakítani, az európai intézmények – az Európai Bizottság és az Európai Parlament – lépjenek közbe és tűzzék napirendre a kisebbségi kérdést.
„Meg vagyok győződve arról, hogy a kisebbségi polgári kezdeményezés aláírásgyűjtési kampánya sikerrel fog járni, és az Európai Unióban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek határidőre összegyűjtik azt az egymillió aláírást, amellyel nyomatékosítják elvárásukat, hogy az EU ránk, kisebbségi tagjaira is odafigyeljen” – hangsúlyozta Winkler Gyula a konferencián. Az EP-képviselő hozzátette: elvárják, hogy az Európai Bizottság valósítsa meg a Minority SafePack szövegében leírt kezdeményezéseket, létrehozva ezáltal a nemzeti kisebbségekről szóló keretszabályozást.
„A FUEN kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban, hiszen az az ernyőszervezet, amely összefogja az Európában élő nemzeti és nyelvi kisebbségeket, ezért az MSPI sikerre vitele után arra kell törekednünk, hogy az Európai Parlament és általában az uniós intézmények ismerjék el a FUEN hivatalos konzultatív szerepkörét kisebbségi kérdéseket illetően. Az Európai Bizottságtól azt is elvárjuk, hogy olyan uniós finanszírozási programokat dolgozzon ki, amelyek a kultúra, oktatás, nyelvhasználat és a helyi fejlesztések területén támogatják a kisebbségi közösségeket, hogy megőrizhessék identitásukat, és kiszámítható jövőt építhessenek szülőföldjükön a következő nemzedékek számára is. Nagyon hasznos lenne egy olyan támogatási program, amely abban segítené a FUEN-t és a kisebbségi szervezeteket, hogy nyelvi és kisebbségi központok hálózatát építsék ki és működtessék azokban a régiókban, ahol erre igény van” – javasolta Winkler Gyula. Az EP-képviselő előadásában arról is beszélt, hogy milyen lehetőségek vannak a határokon átívelő együttműködésekben a kisebbségek számára.
A rendezvényt a Régiók Bizottsága elnökének, Karl-Heinz Lambertznek a beszéde zárta. A belgiumi német nyelvű közösségbe tartozó politikus, aki a Minority SafePack polgári kezdeményező bizottságának is tagja, nem rejtette véka alá, hogy problémái adódtak abból, hogy a FUEN konferenciája a Régiók Bizottságánál zajlik: elmondása szerint két nemzeti küldöttség is magyarázatot kért tőle emiatt. A testület elnöke elmondta: nem zárkózhatnak el a kényes kérdések megvitatásától, a FUEN pedig mindig hiteles partnernek számított, amely képes párbeszédet kezdeményezni. Lambertz azt az ötletet is felvetette, hogy a Régiók Bizottságán belül a kisebbségi tagok alakítsanak egy interregionális munkacsoportot, ugyanakkor a Minority SafePack fontosságát is hangsúlyozta. (Hírlevél) Népújság (Marosvásárhely)

A nemzeti identitástudat elmélyítéséért (Jancsó Benedek történelmi emlékverseny)
Másodszor szervezik meg a Jancsó Benedek Történelmi Emlékversenyt, amelyre egész Székelyföldről várnak jelentkezőket. A vetélkedőt azzal a céllal kezdeményezte a Jancsó Alapítvány, hogy a diákokat a szülőföld jobb megismerésére ösztönözzék, felkeltve érdeklődésüket a székelység élete, kultúrája, történelme iránt. Hasonló verseny zajlott nemrég: A székelység története – Kádár Gyula-emlékverseny harmadik kiadása.
A Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny idén(től) a Kovászna, Hargita és Maros megyei önkormányzat partnerségével zajlik, a folyó tanévben a három székelyföldi megye magyar nyelvű iskoláiban a 7–8. osztályos diákoknak hirdetik meg. A kétfordulós vetélkedőre háromfős csapatok jelentkezését várják. Az első fordulóban szabadon választott formában és témában kell feldolgozni egy Mátyás királyhoz köthető történelmi eseményt vagy legendát. A feldolgozott témát dokumentumfilm, pp-prezentáció vagy írott formában kell eljuttatni 2018. február 28-ig a Jancsó Alapítványhoz. A pályázati anyagot fel kell tölteni egy nyilvános internetes megosztóra, és a hivatkozását az info@jancsoalapitvany.hu e-mail-címre kell megküldeni. A pályázati anyagnak forrásjegyéket is kell tartalmaznia. A beküldött versenyfeladatokat szakmai zsűri bírálja el.
A második fordulóban a beküldött pályamunkák elbírálása után a rangsor szerinti tíz legjobb csapat vesz részt. A döntőt 2018. május 5-én tartják Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A verseny legjobb három csapata és a felkészítő tanárok egyhetes magyarországi vendéglátásban részesülnek, a döntő többi résztvevői könyvjutalmat kapnak. A jelentkezési űrlapot a www.jancsoalapitvany.hu oldalról lehet letölteni, beküldési határidő: 2017. december 22.
A névadó Jancsó Benedek gelencei származású neves pedagógus, publicista, az állami és egyházi iskolahálózaton kívüli szabad oktatás megszervezője és népszerűsítője volt, de szakíróként kisebbségpolitikai és nemzetiségtörténeti tevékenységet is folytatott. „Ennek a vetélkedőnek az a küldetése, hogy a fiatalok számára lehetőséget biztosítson a magyar történelem nagy egyéniségeinek, az általuk létrehozott szellemi értékek bemutatására, és ami nagyon fontos, korszerű feldolgozására. Segíteni szeretnénk ezáltal a nemzeti identitástudat elmélyítését” – fogalmazott Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke. Hozzátette, a tavalyi verseny szellemiségét megtapasztalva meri mondani, hogy mindegyik részt vevő diák gazdagodott tudással, élménnyel, s reményét fejezte ki, hogy ez meghatározó lesz a későbbiekben is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy tragikus életút állomásai
Méltatlanul elfeledve
Egy méltatlanul elfeledett tudós, Roska Márton (1880–1961) hat, eddig kiadatlan régészeti tanulmányát magába foglaló kötet bemutatására került sor szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban. A Székelyföld egyes bronzkori leleteinek elemzése című könyv a baróti Tortoma Könyvkiadó jóvoltából került a szakemberek és olvasók asztalára.
Demeter László történész, az említett kiadó igazgatója egy általuk útjára bocsátott friss, Kelet Kapuja címet viselő történelmi folyóiratra is felhívta figyelmet a jelenlévőket köszöntő beszédében. Dr. Székely Zsolt régész, a Tortoma által elindított Értéktár sorozat első kiadványát is képező könyv szerkesztőjének véleménye szerint az ebben közreadott tanulmányok tudomány- és kultúrtörténeti szempontból egyaránt nagy fontossággal bírnak. Az általa kiemelkedő erdélyi régész személyiségként emlegetett Roska Márton tragikus életútját szintén Székely Zsolt ismertette a hallgatósággal.
A gimnáziumot a szamosújvári Örmény Fiúárvaház diákjaként végezte el, történelem-földrajz szakos tanári oklevelet pedig a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett, Kolozsváron. Pokoljárása kezdetét az I. világháború jelentette, melyet a galíciai fronton szenvedett végig. Miután hazatért, korábbi munkahelye, a kolozsvári Magyar Állami Egyetem Érmészeti és Régészeti Intézete román fennhatóság alá került (1919. május), ezért munkahelye is bizonytalanná vált. Ősszel a megszálló román hadsereg magyarországi garázdálkodásainak világ elé tárása miatt letartóztatták, és kis híja volt, hogy koholt vádak alapján halálra ítéljék. Szabadulása után (1920. május) visszatérhetett ugyan a katedrára, azonban egyetemi adjunktusból tanársegéddé fokozták le.
Még szűk tíz esztendőt dolgozhatott a mélységesen magyarellenes Constantin Daicoviciu régész piszkálódásai közepette, 1929-ben ugyanis teljesen felszámolták az intézmény magyar jellegét, Roska pedig állandó támadások célpontjává vált. A történeti Erdély című kiadványban közölt, Erdélyre vonatkozó tudományos munkája miatt 1936-ban egy tanártársa, valamint Daicoviciu is feljelentette, ennek következtében utcára került. Ugyanakkor bűnvádi eljárást indítottak ellene, elítélték. Börtönéből a közvélemény által kikényszerített királyi kegyelemmel szabadult.
A debreceni egyetemen dolgozott tovább, majd Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után (1940) ismét elfoglalta a kolozsvári egyetem régészeti katedráját. Az újabb román bevonulás elől az intézményt Szegedre menekítették, ezért munkáját ő is a Tisza-parti városban folytatta tovább. A kommunista hatalomátvételt követően ezúttal Magyarországon vált koncepciós per áldozatává, melyben végül 8 hónap börtönbüntetésre és 5 év hivatalvesztésre ítélték. Így szabadulása után állás, valamint nyugdíj nélkül maradt, helyzetén a Sztálin halálát (1953) követő rehabilitálási folyamat sem változtatott, kevéske nyugdíját csak 1955 nyarán kezdték el folyósítani. A múlt századi magyar régészet egyik meghatározó személyisége 1961-ben, nélkülözések közepette, nyomorban távozott a hozzá mostoha világból. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fodor Sándor és Csipike kap szobrot Csíkszeredában
Határozattal fogadta el tegnap Csíkszereda önkormányzati képviselői testülete azt a javaslatot, miszerint Fodor Sándor írót – aki éppen ma lenne 90 éves – és híres meseregény-figuráját, Csipikét ábrázoló szobrot állítsanak a központi parkban. A csíksomlyói születésű író tiszteletére emléktáblát is avatnának egykori lakóházánál, illetve felmerült az is, hogy utcát vagy utcarészt nevezzenek el róla a városban.
Idén március végén lapunk számolt be először arról, hogy a Székelyföld kulturális folyóirat kötelékében dolgozó írók és költők ötlete volt a szoborállítás, amely ideális esetben a mai évfordulóra készült volna el, azonban – amint a tanácsülésen kiderült – ennek kivitelezése jóval hosszabb időt vesz majd igénybe.
Molnár Vilmos író a tanácstagoknak kifejtette, hogy Fodor Sándor emléke egyre erősödik, ezért nem mindegy, hogy milyen szobrot állítanak a 2012-ben elhunyt író tiszteletére. Mint mondta, az elképzelés az, hogy a szobor Fodor Sándort ábrázolja, padon ülve, mellette híres mesefigurájával, Csipikével. Ez a gyermekek és turisták számára is kedves látványosság lenne, hiszen leülhetnének ők is a padra, miközben fényképet készíthetnének az alakokkal.
– Nagyon sok helyen állítanak szobrot mesefiguráknak. Valahogy meghittebbé is teszi azt a környezetet, ahol az a szobor áll, és azt hiszem, hogy ilyen meghitt sarkokra itt is szükség van. Ez egyedi jelleget is adna a városnak. Fodor Sándor Csipikéje Székelyföld egyetlen híres mesefigurája, ha nem vesszük figyelembe a népmeséket. És van olyan szerencsénk, hogy Fodor Sándor nem Szentgyörgyön, Vásárhelyen vagy Udvarhelyen született, hanem itt – mutatott rá Molnár Vilmos.
Ferenczes István költő arra tett javaslatot, hogy a szobor elkészítéséhez szükséges összeget vagy annak egy részét a város közadakozásból próbálja meg begyűjteni, lévén költségvetési gondokkal fog küszködni a jövőben.
Ráduly Róbert Kálmán polgármester véleménye szerint ennek a szobornak nem szabad olcsó műalkotásnak lennie, legalább 100 ezer eurós nagyságrendű összeget szánnának az alkotásra. Mint mondta, feltehetően éveket kell várni arra, hogy a szobor elkészüljön, és a helyére kerüljön.
Az utcanévadással várják a kezdeményezők javaslatait, ugyanis több városrész is felmerült. Az biztos, hogy rövid utcát neveznének el az íróról, olyant, ahol kevés ház található, hogy minél kevesebb lakost érintsen a címváltoztatás. Továbbá Fodor Sándor egykori lakóháza elé, amely a Szék útján található – és jelenleg más család tulajdonában van –, a járdaszegély és a kerítés közötti füves részre emléktáblát helyeznének el.
A tanácsülésen elfogadták továbbá a város költségvetésének módosítását, amely elsősorban a pedagógusoknak jó hír, hiszen a városban működő tanintézmények dolgozóinak decemberi bérét építették be a városi költségvetésbe, és hamarosan utalják tovább az érintetteknek. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes István
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro

Aki morális okokból fordult szembe a népakarattal (Beszélgetés Lászlófy Pállal, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége volt elnökével)
Azt állítja, véletlenek fűzére kísérte útját az egyetemi KISZ-titkárságtól a pedagógusszövetségi elnöki tisztségig. Beszélgetés az RMPSZ tiszteletbeli elnökével, Lászlófy Pállal, aki a németek visszavonulását is képes volt megakasztani.
– Kisgyermekként élte meg a „kis magyar világot”. Emlékszik valamire azokból az időkből? – Hogyne! Nekem Alsórákos a szülőhelyem, de mivel nem sokkal a megszületésem után az alig néhány kilométerre fekvő Barót Magyarországhoz került, Alsórákos pedig maradt Romániában, átköltöztünk. Ott teltek a szép gyermekéveim, pedig háború volt, emlékszem, ahogy a bicikli csomagtartóján ülve, az anyám derekát fogva mentünk fürdeni Bibarcfalvára, a fejünk felett pedig zúgtak a repülők. Rettenetesen féltem, de megnyugtattak, hogy itt nem dobnak le bombákat. Apám csináltatott nekem honvédtiszti egyenruhát, csillagot is kaptam rá, ha jól viselkedtem. Ha meg nem, lefokoztak. Tíz perc erejéig még a németek visszavonulását is megakasztottam. Tiszti egyenruhámban szalutáltam az elvonuló katonáknak, egy német tiszt pedig megállította az autót, ölbe vett, csokoládéval halmozott el, s míg anyám észre nem vette, hogy a gyermek megint elkódorgott valamerre, állt a konvoj.
– Másik történelmi pillanatban, ötvenhat őszén került a Bolyai Egyetemre. Igyekezett ellenállni az akkori ideológiai viharoknak, vagy a többséggel együtt hagyta magát sodortatni a lelkes idők által?
– Első látásra úgy tűnhet, hogy még vezető szerepet is vállaltam. Ezért aztán nehéz elmagyarázni, még nehezebb el is hitetni, mennyi véletlen volt az életemben. Úgy lettem például KISZ-titkár, hogy egy csángó gyerek, Horváth György javaslatára gólyaként beválasztottak a diákszövetség vezetőségébe. A kutya sem ismert, egyébként sem jelentkeztem soha sehová. Amikor 1959-ben elkezdődtek a két kolozsvári egyetem egyesítését előkészítő gyűlések, néhai Balázs Márton tanár úr, a Bolyai matek-fizika szakának KISZ-titkára épp akkor ment el Bukarestbe hathavi továbbképzésre, és engem, a harmadéves diákot bízott meg a helyettesítéssel. Így lettem közeli tanúja mindannak a förtelemnek, amit végigcsináltak velünk. Az a félév tönkretett, lefogytam, amikor apám meglátott, haza akart vinni. Harmadév végén aztán bejelentettem, hogy a továbbiakban semmilyen funkciót nem vállalok.
– Gyakorló középiskolai tanár akart lenni – tanfelügyelő lett. Ugyancsak véletlenül?
– Mondhatni. Jól elvoltam a szentkeresztbányai szaklíceum fizika-matematika tanáraként, majd igazgatójaként, időközben viszont nyolcadikos lett a nagyobbik lányom, a feleségem pedig döntéshelyzet elé állított: vagy most megyünk nagyobb városba, vagy végleg itt maradunk. Megyünk, határoztuk el, sikeresen versenyvizsgáztam a székelyudvarhelyi mezőgazdasági líceumba, és vártam, hogy felmentsenek az igazgatói tisztség alól. Csakhogy az akkori tanfelügyelő azt mondta: csak akkor mozdulhatok Szentkeresztbányáról, ha elvállalom a matematika-tanfelügyelői tisztséget. Így kerültem végül Csíkszeredába. Főtanfelügyelőként szereztem magamnak hívet is, ellenséget is bőven, de bizonyos szempontból még a diktatúra körülményei között is jobb volt az anyanyelvi oktatás helyzete Hargita megyében, mint ma… Statisztikák is igazolnak: nyolcezer középiskolai diákkal vettem át a tanfelügyelőséget, tizenkétezerrel hagytam ott. Ez a négyezer gyermek pedig a román nyelvű oktatásból érkezett.
– Az 1989. decemberi változásokat követően a „népakarat” helyezte volna vissza a főtanfelügyelői székbe. Miért nem vállalta?
– Mert azt vallottam: nem kezdődhet az új világ azzal, hogy olyan ember áll egy intézmény élére, aki Ceaușescu idején is ott volt. Ez etikai szempontból egyszerűen nem működött. Semmilyen közéleti szerepet nem vállalok, mondtam mindenkinek, tudtom és beleegyezésem nélkül mégis beválasztottak a forradalmi tanácsba. Annak alelnökeként mindenekelőtt azt kezdeményeztem, hogy valamennyi Hargita megyei iskola küldjön képviselőt az 1990. január végére meghirdetett megyei oktatási parlamentbe. Ekkor készültünk meghatározni a megyei oktatás jövőjének irányait, megválasztani a megyei főtanfelügyelőt, elejét akartuk venni annak, hogy Bukarestből próbáljanak valakit a nyakunkba ültetni. Kétszáznegyven ember ült be a szakszervezetek művelődési házának nagytermébe, az udvarhelyszékiek voltak a legfelkészültebbek. Ennek a parlamentnek köszönhető az is, hogy a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumot leszámítva valamennyi Hargita megyei magyar, illetve román iskolát sikerült szétválasztani.
– Milyen alapelvek szerint akarta akkoriban új alapokra helyezni az oktatást?
– Abból a tapasztalatból indultam ki, hogy ha nekünk, kisebbségben élőknek nem esik jól valami, akkor azt bizonyára a Székelyföldön kisebbségben élő románság is hasonlóan élné meg. Embertelen dolog lett volna, ha valamennyi román osztálynak azt mondjuk, hogy mars ki az épületből, ha pedagógusként nem érdekel egy végzős román osztály sorsa. Akadtak kollégáim, akik az azonnali szétválasztás mellett voltak, én akadályoztam meg, hogy így történjen.
– A közélettől való távolságtartása ellenére közel húsz éven át volt az RMPSZ elnöke. Milyen „balsorsnak” tulajdoníthatóan?
– Azt Beder Tibornak „köszönhetem”. Mert miközben vannak és kellenek is a „lángoló” emberek, valakinek a mindennapi munkát is el kell végeznie. Törökországi útjai között 1991 tavaszán főtanfelügyelői minőségében Beder egyszer elment egy marosvásárhelyi ülésre, ahol már többedszer elhatározták, hogy megalakítják a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét. Miután hazajött Szeredába, azt mondta nekem: elhatároztuk a megalapítást, de ha te nem veszed kézbe a dolgot, nem lesz belőle semmi. Próbáltam „védeni” magam, hagyjon békén, végre taníthatok, osztályfőnök vagyok, épp elég az nekem. De nem hagyott, egy szovátai ülésen megválasztottak intézőbizottsági elnöknek. Októberre a szövetséget már be is jegyeztettük, az első közgyűlést pedig a Székely Mikó Kollégiumban tartottuk, hogy nem minden Csíkszeredára összpontosuljon. Ennek emlékére tartottuk a huszonöt éves jubileumot is Szentgyörgyön. Mi tagadás, nagy lendülettel és lelkesedéssel végeztem azt a munkát, nyugdíjas lévén megengedhettem magamnak, hogy sokat „terepezzek” elnöki minőségemben.
– Beváltotta az RMPSZ mindazokat az elvárásokat, amelyekkel útnak indították?
– Mindenekelőtt azért adok hálát a Fennvalónak, hogy megmaradtunk és ma is tevékenykedünk. Biztosan lehettünk volna eredményesebbek, de ne feledjük, hogy előzmény nélküli szervezetként alakultunk. A szakmai érdekvédelemben is eredményesebbek lehettünk volna, ha az RMDSZ igazi és nem csatlós partnerként tekint ránk. Mert az oktatási stratégiák érvényesítéséhez bizony szükségünk lett volna politikai eszközökre. Ami viszont csak rajtunk múlott, és messze nem sikerült megvalósítanunk: emberközelibbé tenni a szövetséget. Valamennyi iskolában legalább egy olyan embert találni, aki felkészülten képviseli az RMPSZ-t. Nem gyűléseket tartani, papírokat gyártani, hanem segíteni az információáramlást, ami ma is igencsak döcög. A tanügybe 1990 után kerülők derékhadának valóban nem volt érzéke, érdeklődése a hasonló „mozgalmi” feladatok iránt, ám a legfiatalabb nemzedék fogékonyabbnak tűnik. A továbbképzések, a tehetséggondozás, a kulturális tevékenységek iránti érdeklődés, azok fontosságának felismerésében jóval előbbre tartanak, mint az egy generációval idősebbek.
– Leköszönő elnökként mit hagyott örökségül utódjának?
– Azt, hogy az oktatásban szükséges változtatások megvalósítása érdekében az erdélyi magyar politikum valamennyi szereplője felé nyitottnak kell lenni, de nem szolgai módon. Meg hogy ne befolyásolja, ki milyen duzzogással kezeli ezt a nyitottságot. Arra is igyekeztem felhívni a figyelmét, hogy jogosak a kritikák, miszerint az RMPSZ nem figyel eléggé a pedagógusi állomány felhígulására, a tanár ember társadalmi rangjának csökkenésére. Csak részben magyarázat erre, hogy a pedagógusszövetség tevékenysége bizonyos mértékben a szolgáltatások irányába tolódott el, egy sor hazai és anyaországi program lebonyolítója, ami rengeteg energiát visz el. De ezekre hivatkozva sem szabad elhanyagolni a tagságot. Úgy tűnik azonban, hogy egyre több fiatal kolléga ráébred: ha meg akarunk maradni, az csak abba a közösségbe kapaszkodva, azt segítve lehetséges, amelybe beleszülettünk. És az egyetemi képzésben is tapasztalok pozitív változásokat, örvendetesen hangsúlyosabb például a gyermekekkel való bánásmód.
LÁSZLÓFY PÁL ISTVÁN
Matematika-fizika szakos tanár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító tagja és első elnöke. Alsórákoson született 1939. december 6-án. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte, és az egyesített Babeș–Bolyai Tudományegyetemen fejezte be 1960-ban matematika-fizika szakon. 1960 és 1975 között a szentkeresztbányai szaklíceum fizikatanára, de tanított matematikát is. 1975 és 1984 között tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő volt Csíkszeredában. 1984-től nyugdíjazásáig a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium tanára, 1994 és 2000 között igazgatója volt. Az 1991-ben alakult Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége alapító tagja, első elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja. Közoktatással kapcsolatos írásai a helyi és az országos lapokban jelentek meg. Díjak, kitüntetések: Pro Cultura Hungarica díj (1996), Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2010), A Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), Ezüstgyopár életműdíj (2011), Kós Károly-díj (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, 2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely zászló, melynek ügye túlnőtte Romániát
El kell távolítani a gyergyószentmiklósi városháza homlokzatáról a székely zászlót és a város zászlaját – ez a Marosvásárhelyi Táblabíróság jogerős döntése. A polgármester és más tisztségviselők az Emberi Jogok Európai Bíróságán diszkriminációra hivatkozva pert indítanak Románia ellen. A város polgárai aláírásukkal jelezhetik, hogy számukra is fontosak a zászlók.
Már korábban meghozta a Marosvásárhelyi Táblabíróság jogerős ítéletét abban a perben, amit Gyergyószentmiklós polgármestere ellen indított Dan Tanasă egyesülete, és melynek tárgya az volt, hogy távolítsák el a városháza homlokzatáról és az épületből Székelyföld és a város zászlaját. Korábban, alapfokon a törvényszék úgy döntött, hogy a város zászlaja jogszerűen van kifüggesztve, tehát maradhat, ellenben Székelyföld zászlaját el kell távolítani. A táblabíróság úgy módosította az alapfokú ítéletet, hogy a város zászlaja sem loboghat az épületen. Az erről szóló indoklást hónapokkal később közölték ki a feleknek. Az ügy Strasbourgban folytatódik, Nagy Zoltán polgármester és a városi képviselő-testület több tagja is keresetet indít Strasbourgban, diszkriminációval vádolva a román államot. Ugyanakkor a perbe már korábban gyergyószentmiklósi polgárként, azaz érintett magánszemélyként beszállt Árus Zsolt is az emberjogi bírósághoz fordul.
Közakaratot képviselnének
Közös sajtótájékoztatón jelentették be, hogy diszkrimináció miatt panaszt tesz az Emberi Jogok Európai Bíróságán a város több polgára, egészen pontosan a polgármester, több helyi képviselő, valamint a Székely Nemzeti Tanács gyergyószentmiklósi szervezetének tagjai. Amint elmondták, a koncepció az, hogy nem egyszerű állampolgárokként perelnek, hanem mind választott személyek, akiket aláírásgyűjtéssel is támogatnak a város lakói, hogy súlyt adjanak a keresetnek, jelezve, a gyergyószentmiklósiak számára igencsak lényeges és fontos kérdés a zászlóügy.
Nagy Zoltán polgármester hangsúlyozta, Gyergyószentmiklós ragaszkodik ahhoz, hogy az EU és az ország zászlaja mellett a régió és a város zászlaját is használhassa, összhangban az ország törvényeivel. A per ugyanis formálisan Románia ellen indul, de a cél mindössze az, a bíróság kötelezze az országot arra, hogy tartsa tiszteletben a saját alkotmányát és törvényeit. Elmondták, a keresetet egy tapasztalt budapesti ügyvéd készíti, aki korábban gyakornokoskodott a strasbourgi bíróságon, tehát jól ismeri az eljárást. Ez növeli a per megnyerésének esélyét. Az ügyvédi költségeket a budapesti székhelyű Székelyföldért Társaság vállalta fel. Két zászló lobogása zavarta Dan Tanasăt egyesületét.
Árus egy másik pert is indít
Árus Zsolt közölte, az önkormányzati tisztségviselők által indított per mellett ő egy másik pert is indít Strasbourgban a tisztességes eljáráshoz való jog megsértése, illetve diszkrimináció miatt: erre azért is lehetősége van, mert gyergyószentmiklósi magánszemélyként ő is a zászlóper részese volt. A perben azt akarja bizonyítani, hogy nem volt tisztességes, hogy az eljárás során a bírók a polgári eljárási törvénykönyv több előírását megsértették. Példaként egyebek mellett megemlíti, hogy Dan Tanasănak mint felperesnek nem volt személyes érintettsége ebben az ügyben, annak hiányában pedig a bíróságnak érvénytelenítenie kellett volna a keresetet.
Árus kifejti, a Marosvásárhelyi Táblabíróság ítélete törvénytelen, ugyanakkor jogsértő és diszkriminatív is, mert egy olyan jogtól fosztja meg a város lakóit (nevezetesen attól, hogy a városháza épületére ki legyen tűzve a város, illetve azon régió zászlaja, amiben a város található), amivel az ország többi településének a lakói rendelkeznek. Ez indokolja a továbblépést az Emberi Jogok Európai Bíróságára. Az már csak a jéghegy csúcsa, hogy a bírósági indoklásból kiderült: a zászlótörvény előírásait visszamenőlegesen alkalmazták, a város zászlajáról szóló önkormányzati döntést egy olyan törvény alapján tartják jogszerűtlennek, amely évekkel később született meg.
Aláírásgyűjtés indul
Az önkormányzati tisztségviselők peres iratcsomóját várhatóan január végén fogják elküldeni az emberjogi bírósághoz, addig pedig minél több aláírást szeretnének összegyűjteni Gyergyószentmiklóson, hogy ezt is csatolva az ügyirathoz bizonyítsák: közösségi akarat, hogy a város közintézményein a székely zászló és a város zászlaja is lobogjon. Ugyanakkor azt is jelezze: a zászló betiltását jelentő diszkrimináció a közösség ellen irányul. A támogató íveket alá lehet majd írni a volt mozi emeletén, az MPP helyi szervezetének irodájában, de várhatóan más helyszíneken is. Gergely Imre / Székelyhon.ro

A román király
Sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök.
A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául.
Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel.
Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura.
Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket.
Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták.
Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.”
Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek.
Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru.
Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat.
Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben.
Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király.
Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese.
Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben.
Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán.
Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni.
Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket.
Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk.
Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják.
Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro

Szent László krónikákban, falképeken, címereken (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
Melyik magyar király nevéhez fűződik Moldva megalapítása? Miként írnak erről a magyar, a román, a bolgár krónikák? Miben hasonlítanak és miben különböznek a Kárpát-medencei templomokban fellelhető, Szent László-legendát ábrázoló falképek? Milyen Szent László-ábrázolásokkal találkozunk címereken, pecséteken? – többek között ezeket a kérdéseket boncolgatták a kedd esti sepsiszentgyörgyi konferencia előadói: Sántha Attila, Jánó Mihály és Szekeres Attila István.
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében szépszámú érdeklődő jelenlétében tartott összejövetel nyitányában Szekeres Attila István heraldikus, lapunk munkatársa köszöntötte az érdeklődőket, ismertette a konferencia létrejöttének előzményeit. Szent László-emlékév lévén, „a csapból is Szent László folyik”, mindenütt konferenciákat, előadásokat, kiállításokat, mindenféle eseményeket szerveznek, ezek közül többnek is résztvevője volt a három háromszéki előadó, így született az ötlet, hogy Sepsiszentgyörgyön is hozzanak össze egy rendezvényt. A szervezést az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület vállalta fel, és nulla lejes költségvetéssel valósította meg – ismertette Szekeres Attila. Sántha Attila előadásában irodalomtörténeti forrásokra támaszkodva kereste a választ arra, hogy ki lehetett a Simion Dascălu krónikájában Moldva alapítójaként említett László király – Szent László vagy IV. (Kun) László. Sántha Attila számba vette az epizódhoz tartozó történeteket és motívumokat Küküllei János krónikájában, a Bolgár Krónikában, valamint Roman és Vlahata Gesztájában is, végkövetkeztetése pedig, hogy Szent László lehetett az, aki uralkodása idején megalapította Moldvát.
Jánó Mihály a Szent László-legenda ábrázolásait vette számba Kárpát-medencei templomok falképein. A Szent László magyar lányt elraboló kun vitézzel vívott csatáját ábrázoló ciklus részletessége és gazdagsága okán egyedülálló Európában. Minden ábrázolás más és más, a történet különböző mozzanatait ragadják meg, számos freskón szembetűnő, ahogyan a megrendelő egyház igyekezett a maga tanításaihoz alakítani, krisztianizálta a történetet, hangsúlyozva a keresztény király győzelmét a pogány felett. Sok helyen a legenda nemcsak önmagában jelenik meg, hanem más hitvallók történeteivel együtt, több helyszínen – például Gelencén – szembetűnő, ahogy Szent László alakját és történetét párhuzamba állítják Jézussal, a király arca is a Krisztuséra emlékeztet vagy azzal azonos. Jánó Mihály felhívta a figyelmet a kis falusi templomokban máig megmaradt falképek értékére, Székelyföldön különösen sok ilyen található, és azt is bejelentette: hamarosan elkezdődik a bibarcfalvi templom falképeinek restaurálása. Szekeres Attila István Kerléstől Oroszországig című vetített-képes előadásában a címereken, pénzérméken fellelhető Szent László-ábrázolásokat vette számba. Doboka vármegye (a híres kerlési csata helyszíne) 1748-as címerét említette elsőként, amelyen feltűnik a király alakja, ugyancsak 18. századi Torda vármegye jelképe, amelyen a tordai hasadék, illetve Szent László-pénze is feltűnik – Szent Lászlóhoz köthető elemeket pedig átmentenek a későbbi, 19. századi Torda-Aranyos, illetve Maros-Torda vármegye címerébe is. Ami a pénzérméket illeti, először a Nagy Lajos korabeli dukáton tűnt fel a király alakja a 14. században, majd Mária királynő, a két Ulászló, Mátyás király korabeli pénzérméken is feltűnik, de legitimizációs céllal később a Habsburgok is igénybe vették Szent László alakját. Mi több, a Rettegett Iván orosz cár által veretett pénzen is ott találjuk, ez utóbbira gyakorlatilag rámá­solták Mátyás király pénzérméjét – hívta fel a figyelmet a középkorban történt plágiumesetre a heraldikus, magyarázatot nyújtva előadása címére is. Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kinek /nem/ lehet zászlaja?
Kezembe került egy elég friss Hivatalos Közlöny, a december 6-i, amelyben megjelent öt közigazgatási egység hivatalos, kormány által elfogadott zászlaja. Nagy érdeklődéssel csaptam le rá, és lapoztam, kinek milyen zászlaja van.
Érdeklődésemet az fokozta leginkább, hogy a 2015-ben kiadott zászlótörvény megjelenése után Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy városa azonnal, a törvényes határidők betartásával elfogadta saját jelképét. Ez nem elég a boldogsághoz, hiszen a végleges döntést a kormánynak kell meghoznia, de ahhoz előbb az iratcsomót el kell juttatni a közigazgatási minisztériumba, amelynek ki kell kérnie az országos címertani bizottság véleményét is. A háromszéki és a megyeszékhelyi önkormányzat annak rendje és módja szerint még akkor leadta az iratcsomót, de még nem jelent meg a zászlók elfogadásáról kormányhatározat. Nos, lapozgattam a Hivatalos Közlönyt, hátha szembeköszönnek az ismerős jelképek. De semmi. Nézem a zászlókat: egyszerűek, mint amilyennek egy zászlónak lennie kell. Egy- vagy kétszínűek, és mindenik közepén ott a község címere. És mindenikre ráírták a község nevét is. Ez már nem tetszik. A törvény megengedi, sőt, a szöveget úgy is lehet értelmezni, hogy ajánlott ráírni, de tulajdonképpen felesleges. Egyrészt, mert egy jelképnek önállóan kell élnie, mindenféle szöveges magyarázat nélkül, másrészt ott van rajta a címer, amely ugyanazt jelképezi, mint a szöveg, csak éppen képi alakban, jelképrendszer által. A lényeg az, hogy egyszerű zászlókról van szó, a szövegtől eltekintve nincsenek azon fölösleges elemek. No de miért lovagolok ennyire ezen az egyszerűségen? Azért, mert a háromszéki zászlókat nem akaródzik elfogadni a román fővárosban. Pedig azok is ilyen egyszerűek, sőt, még felirat sincs rajtuk. Két szín és a címer. Az a címer, amelyet Románia kormánya még 2007-ben elfogadott, megjelent a Hivatalos Közlönyben. A megyezászló vízszintesen sávozott, kék-arany-kék, a középső széles arany sávban az osztatlan, kék mezejű pajzsban a megye címere látható. A kék a pajzs, az arany a címerben levő nap máza. Sepsiszentgyörgy esetében a pajzs kékkel és arannyal vágott, ezért a zászló lapja ellentétesen, arannyal-kékkel vágott. A legegyszerűbb zászlótani szabálynak megfelelő, ebbe nem lehet belekötni. Gondolja a szakember. De nem így a politikusok! Mert bizony belekötöttek. A minisztériumból érkezett levél szerint a megyezászló sérti a románságot, a városzászló meg azért nem megfelelő, mert nincsenek abban dák elemek!
De hát a most elfogadott öt közigazgatási egység zászlajában sincsenek dák elemek. Pedig mindenik színromán település: a Hunyad megyei Berény és Kőfalu, a Brăila megyei Surdila Greci, a Suceava megyei Suceviţa és a Botoşani megyei Coşula. Korábban sem fogadtak el sokat, mindössze egy-egy Argeş, Brăila és Dâmboviţa megyei közigazgatási egység, valamint a Temes megyei Gyüreg község (ahol mindössze 1,8 százaléknyi magyar él) zászlaját és elsőként a Konstanca megyei Cernavoda jelképét, amely természetesen a híres hidat tartalmazza. Szóval nem látunk dák elemeket. Miért kellene épp nekünk dák elemeket beszerkesztenünk a zászlónkba?! Amikor még csak nem is jellemző, hogy itt lépten-nyomon dák emlékekbe botlanánk.
A székelyföldi zászlókkal mindig is baj volt Romániában. Amíg nem volt zászlótörvény, az önkormányzatok tanácshatározattal fogadtak el helyi zászlót. Nem csak itt, Románia-szerte. Míg a más megyeiek szabadon lenghettek, a háromszékieket, Hargita megyeieket megtámadták a prefektusok, és a román igazságszolgáltatás nekik adott igazat, indoklásul azt hozva föl, hogy jogszabály nem rendelkezik zászlóhasználatról, tehát nem lehet. A valós demokráciákban épp fordítva van, amit nem tilt a törvény, azt szabad. Ráadásul ott a kettős mérce, hisz „román” megyékben a prefektusoknak meg sem fordult a fejükben, hogy megtámadják a jelképeket.
Most már van zászlótörvény, a háromszékiek azt betartva fogadtak el saját jelképeket, de arra Bukarestnek nem akaródzik rábólintania. Kies országunkban mindenki másnak lehet zászlaja, csak éppen Székelyföldön – mert ugyebár szerintük ilyesmi nem is létezik – nem. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Üzenet Johannisnak „a kisebbségektől”
Egészen meglepő és szokatlan, hogy Klaus Johannis államfő vette a fáradságot, és a nemzeti kisebbségek napja alkalmával tegnap üzenetet küldött a Romániában élő, a többségi nemzettől eltérő etnikumú közösségeknek. Mindez nem semmi a részéről, hiszen az amúgy szász gyökerekkel rendelkező államfőnek egyáltalán nem szokása ilyen típusú „üdvözleteket” megfogalmazni: öt ujjunk is sok lenne ahhoz, ha netalán össze akarnánk számolni, milyen gyakorisággal méltatta a hazai nemzetiségeket arra – különösen bennünket, magyarokat, Erdély/Románia legnagyobb számú nemzeti közösségét–, hogy szóljon egy jó szót hozzájuk.
Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, közel három éves elnöki mandátuma alatt Klaus Johannis szinte egyetlen tartalmas, pozitív és őszinte üzenetet sem fogalmazott meg a magyar emberek irányába – legalábbis én nem emlékszem rá –, még nemzeti ünnepeink, például március 15-e kapcsán sem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy egy lépéssel is közeledne felénk. Jaj, igen, egyszer vette a fáradságot, s kisebb körutat tett Székelyföldön, de azt is többnyire politikai fogásként, a közeledő államelnök-választás perspektívájában, nagy valószínűséggel a szavazatszerzés reményében tette. Mintha szándékosan inkább a távolságtartást választotta volna, nehogy a többség véletlenül is számon kérje tőle, úgyszintén kisebbségitől, hogy túl kedves, előzékeny és engedékeny hasonszőrű társaival, s ezt politikai karrierje aztán megsínyledje. Ezért mostani üzenete is inkább formálisnak és protokollárisnak, mintsem őszintének érzékelhető: az államfő csupán egy kötelező feladatának tett eleget: ha már jogszabályt fogadtak el a Romániában élő nemzeti közösségek december 18-án tartandó ünnepnapjáról – amellyel tulajdonképpen az RMDSZ-nek a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító törvénykezdeményezését torpedózták meg, s így próbáltak kitérni annak felvállalása elől –, akkor tennie is kell valamit „a modellértékű” román nemzetiségpolitika látszatának fenntartása érdekében.
Johannis most is hozta a szokásos formáját: mint mindig ezúttal is tömör volt és velős. A nagy általánosságokon túl azonban igazából semmi olyat nem mondott, amit mi már milliószor ne hallottunk volna. Immár sokadszorra kifejezte elismerését a nemzeti kisebbségek iránt, hangsúlyozta az emberi jogok, a másság tiszteletben tartásának fontosságát és arra biztatott, őrizzük és adjuk tovább kultúránkat. Viszont az is egyértelműen lejött a szövegből és a „sorok mögül”, mindemellett ne tévesszük szem elől, hogy elsősorban román állampolgárok vagyunk, a román társadalom szerves részét képezzük. És mert a nemzeti kisebbségek jelentősen hozzájárultak a modern Románia fejlődéséhez, ezért az államfő azt is leszögezte: nem lenne természetes a nemzeti kisebbségek nélkül ünnepelni a román állam száz éves születésnapját.
Sokkal jobban örültem volna annak, ha Klaus Johannis ezen a napon inkább konkrét javaslatokkal áll elő, amelyek rólunk és nekünk szólnak, és ténylegesen lehetőséget teremtenek a román társadalmon belüli önmegvalósulásunknak, múltunk, hagyományaink és kultúránk szabad ápolásához, őrzéséhez, jövőnk szülőföldön való megalapozásának. És amelyek nyomán a romániai magyarság komfortérzete valóban javul, a többségi nemzet számára a szavakon és a leírt malaszton túl is, a gyakorlatban és a közgondolkodásban is elfogadottabbakká s egyenrangúakká válhatnak a Romániában államalkotó tényezőként élő őshonos, nem román nemzeti közösségek. Talán az államfőnek nem ártana időnként kicsit „átugrania” a szomszédba – ahova államelnökké választása óta egyszer sem tette a tiszteletét –, és ellesnie a pozitív példákat. A nemzetiségekért díjak tegnapi budapesti átadásán a magyar kormány képviselőinek beszédéből, többek között kiderült: nemzetiségeik (nem kisebbségeik!) identitása folyamatosan erősödik, számuk nő, intézményhálózatuk bővül, akárcsak az állami támogatások összege. A magyar Országgyűlés pedig néhány napja arról döntött, hogy 10-ről 15 százalékra emeli az iskolákban a nemzetiségi nyelvpótlék összegét, amely mintegy 15 ezer diák nevelését szolgálja...
Valami hasonló nekünk és a mi gyermekeiknek is jól fogna, nem? Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Budapest helyett Bukarest felé vezető autópályát ajánlanak a székelyeknek
Bár a szociálliberális koalíció kormányprogramjában is szerepel, és az idei költségvetésből forrásokat is elkülönítettek a Marosvásárhely–Jászvásár közötti autópálya mielőbbi megépítésére, a legfrissebb nyilatkozatok szerint elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő első sztráda.
Úgy tűnik, a sokévnyi ígérgetés ellenére elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő autópálya, legalábbis az a sztráda, ami Felix Stroe közlekedésügyi miniszter bejelentése szerint elsőként megépül a két régió között. A Ziarul de Iași beszámolója szerint a szaktárca vezetője a parlament költségvetési bizottságának ülésén beszélt a témáról, mondván: a hosszú évek óta csak a tervek szintjén létező Marosvásárhely–Jászvásár-sztráda helyett sokkal könnyebben és olcsóbban kivitelezhető lenne egy Brassó–Bákó-autópálya.
„A Moldvát Erdéllyel összekötő sztráda prioritás a kormány számára. Ennek kapcsán a következő a stratégiánk: mivel olcsóbb, könnyebben kivitelezhető, és egyszer már meg kell csinálni, mert az ott élő embereknek nagyon nagyok az elvárásaik, megépítjük a Jászvásár–Bákó–Oneşti–Ojtoz völgye–Brassó-autópályát. Sokkal könnyebben kivitelezhető, ráadásul olcsóbb is” – fejtette ki Felix Stroe. Közölte, már előrehaladottak a témában folytatott tárgyalások a Világbankkal és az Európai Újjáépítési és Befektetési Bankkal (EBRD) a finanszírozás biztosításáról. „Mindhárom pénzintézet támogatásáról biztosított. Betartjuk ezeknek az intézményeknek a közbeszerzési szabályait, még egyetlen aspektust kell tisztáznunk a fejlesztési biztos asszonnyal (Corina Creţu – szerk. megj.) annak érdekében, hogy a későbbiekben vissza nem térítendő európai uniós alapokból lehessen fedezni ezeket a beruházásokat. Úgy gondolom, ez jó hír Moldva lakosai számára” – emelte ki a közlekedési tárca vezetője. Nem mondtak le a székely szakaszról, csak késik Kérdésre válaszolva Stroe leszögezte ugyanakkor, hogy a kormány nem mondott le a Jászvásárt a Székelyföldön keresztül Marosvásárhellyel összekötő sztrádáról. De mivel gondok merültek fel a tervezéssel, a megvalósíthatósági tanulmánnyal kapcsolatban, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) is kikért bizonyos iratokat, majd leállt a vizsgálattal, emiatt úgy döntöttek, előbb ezt a tervet valósítják meg. Arra a felvetésre, hogy a moldvaiak nem Brassóba, hanem Nyugat-Európába akarnak menni, ezért előnyösebb lenne Marosvásárhelyre eljutni, mint a Cenk alatti városba, Stroe úgy fogalmazott: „a Jászvásár–Marosvásárhely-sztráda Jászvásár–Bákó–Oneşti–Brassó–Marosvásárhely-autópálya lesz”. Kijelentésével vélhetően arra utalt, hogy a szintén régóta késlekedő észak-erdélyi autópályának lenne egy szakasza, ami Marosvásárhelyt Brassóval kötné össze, de még ez a sztrádarész is csak papíron létezik, nem történtek konkrét lépések a megvalósítása irányában.
Ezt erősíti meg a közlekedésügyi minisztérium hétfői közleménye is különben, hogy nem mondtak le a Székelyföldön is áthaladó sztrádáról. Az Agerpres hírügynökség által idézett kommüniké szerint három közlekedési folyosót is terveznek, amelyek Moldvába vezetnek. Ezek egyike a 4,13 milliárd eurós összköltségvetésű, Marosvásárhely–Németvásár (Târgu Neamţ)–Ungheni közötti 318 kilométeres autópálya, a másik a 160 kilométeres, 1,84 milliárd eurós költségvetésűre becsült Brassó–Bákó-sztráda, a harmadik pedig a 327 kilométeres, 1,35 milliárdos ráfordítást igénylő Bukarest–Buzău–Focşani–Bákó–Roman–Paşcani-folyosó. Ezeket a közlemény szerint a 2014–2020-as költségvetési időszakban rendelkezésre álló, és a 2020 utáni uniós forrásokból tervezi finanszírozni a kormány.
Minden közúti fejlesztésből kimarad a Székelyföld?
Az egyik nagy problémája a jövő esztendei költségvetés-tervezetnek, hogy teljesen kihagyja a Székelyföldet a fejlesztésekből” – ismerte el a Krónika megkeresésére Tánczos Barna, az RMDSZ székelyföldi szenátora. A Hargita megyei politikus egyúttal leszögezte, nem értenek egyet a tervezett moldvai autópálya új nyomvonalával, és abban bíznak, hogy a tervezet parlamenti vitáján sikerül elfogadtatni a módosító javaslataikat, bár az autópályára vonatkozókat a pénzügyi bizottságban már elutasították. „Ebben nem voltunk sikeresek, viszont legalább a repülőterek fejlesztésére vonatkozó javaslatainkat támogatták, így a jövő esztendőben 60 millió lejes finanszírozás várható a marosvásárhelyi, nagyváradi és a szatmárnémeti légikikötők korszerűsítésére.
Ebből a pénzből befejeződhet a marosvásárhelyi reptér felújítása, a másik kettőnél elkezdődhet, illetve folytatódhat a korszerűsítés” – részletezte Tánczos. Hozzátette, a Moldvát Marosvásárhellyel összekötő autópálya körül óriási viták vannak, mert a sztráda Hargita megyében, Gyergyó térségében mintegy 100 kilométeren Natura 2000-es természetvédelmi területen haladna át.
Tánczos Barna szerint különben a közúti infrastruktúra fejlesztésével az a legnagyobb gond, hogy folyamatosan változik a perspektíva, a stratégia, a tervek. Bálint Eszter , Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Az EMNP álláspontja Románia 2018-as állami költségvetésével kapcsolatosan
A Néppárt szerint a költségvetés szakmailag megalapozatlan, az pedig, hogy a magyarlakta területeket, különösen pedig a Székelyföldet kihagyja a fejlesztésekből, a párt álláspontja szerint elfogadhatatlan.
1). Teljesen megalapozatlan a 2018-as költségvetés tervezete, a Tudose-kormány pedig minden költségvetés-tervezési szabályt felrúgott. A bevételi oldal tervezése „szakmai” rekordokat ért el, amikor a Pénzügyminisztérium épületétől a Kormány épületéig 15 milliárd lejjel növekedett. A tervezett bevétel bruttó hazai össztermékhez (GDP) viszonyított mértéke soha nem látott magasságokba ugrana, az eddigi tapasztalatok szerint ez a szint nem érhető el, ez pedig kérdésessé teszi a bevállalt költségvetési hiány 3% alatti mértékét a GDP-hez viszonyítva.
2). A valóságtól elrugaszkodott euro/lej árfolyamon készült a költségvetés tervezése. Ez a kitűzött inflációs célok megvalósítását vonja kétségbe, az infláció növekedése pedig a vásárlóerő és az életszínvonal csökkenését fogja eredményezni.
3). Álláspontunk szerint nem tartható a majdnem kizárólag fogyasztásra alapozó gazdasági növekedési mérték. A beruházások csökkenése és a munkaerőhiány komoly gazdasági válságot vetít előre.
4). A nagy társadalmi elosztó rendszerek (egészségügy, nyugdíjak) nem finanszírozhatóak nagyarányú, több mint 8 milliárd euró hitel felvétele nélkül. A kormány a gyerekeink jövőjét tékozolja el az állami adósság felelőtlen növelésével.
5). A jövő évi költségvetés-tervezet egyik legnagyobb problémája, hogy kihagyja a Székelyföldet a szóban forgó fejlesztésekből. Álláspontunk szerint ez teljesen elfogadhatatlan.
6). Az önkormányzatok a jövedelemadó kulcsának csökkentése miatt komoly bevételkieséssel kell szembenézzenek 2018-ban, mely ugyanakkor a helyi adók növekedését is eredményezi majd. Erre megoldást jelentett volna az az indítvány, mely szerint a jövedelemadóból származó bevétel 100%-ban a helyi önkormányzatoknál maradt volna. Az erről szóló módosító javaslatot viszont nem szavazta meg a parlament. A helyi fejlesztési források durva megnyirbálása elfogadhatatlan a Néppárt számára.
7). Hosszan lehetne taglalni a lehetséges források elosztásának diszkriminatív tervezetét. Erdély egyértelműen újra hátrányba kerül, habár élenjáró régiója Romániának a befizetések tekintetében.
Az Erdélyi Magyar Néppárt álláspontja szerint sürgős felülvizsgálatra szorul a költségvetés-tervezet megalkotásának alapja. A megvitatás alatt levő tervezet elfogadhatatlan Erdély és az erdélyi (romániai) magyar közösség számára, ezért javasoljuk annak újratárgyalását és az előirányzott kiadások befizetések szerinti módosítását.” – áll a közleményben. Mátis Jenő, az EMNP Gazdasági és Vidékfejlesztési Kabinet elnöke / itthon.ma/erdelyorszag

Bemutatkozott Tóth László, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának új vezetője
Miután hosszas huzavona után a román külügyminisztérium rábólintott a kinevezésére, Tóth László személyében szerdától új főkonzul áll Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának élén. A marosvásárhelyi születésű diplomata csütörtökön sajtótájékoztatón mutatkozott be.
Hivatalosan is bemutatkozott Tóth László, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának új főkonzulja csütörtökön a Lázár-ház dísztermében tartott sajtótájékoztatón. A konzulátusnak egyébként közel egy évig nem volt főkonzulja, a korábbi vezető, Zsigmond Barna Pál hatéves megbízatása ugyanis január 31-én lejárt. Szerdán aztán a román külügyminisztérium hozzájárult ahhoz, hogy az új főkonzul elkezdhesse a munkát Csíkszeredában.
Tanárból főkonzul
Tóth László Marosvásárhelyen született 1975. március 28-án, illetve ott is nőtt fel. Érettségi után döntött úgy, hogy Magyarországon folytatja tanulmányait, és a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsésztudományi Karának történelem szakán szerzett diplomát. Ezt követően tanárként helyezkedett el, oktatott általános iskolában és a már említett egyetemen óraadó tanárként is. Közben családot alapított, egy székelyudvarhelyi lányt vett feleségül; három gyerekük született. A találkozón Tóth László elmondta, a magyarországi politikában 2010-ben bekövetkezett változások után kereste annak lehetőségét, hogy a tanári pálya helyett a közszférában helyezkedjen el, és olyan állást szeretett volna, amely által erdélyi ügyekkel foglalkozhat.
Így került 2011-ben a magyar kormányhoz, az akkori Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának területi főreferense lett, és kifejezetten kisebbségpolitikai kérdésekkel foglalkozott.
„A munkámból kifolyólag nagyon sokat utaztam, havonta jártam Erdélyben, így elmondhatom, hogy ismerem a terepet és az embereket. Ez némileg abban is visszaigazolódik, hogy az utcán mosolygó emberekkel találkozok, ezt a bizalmat köszönöm, és remélem, hogy ez pár év múlva is így lesz” – emelte ki a főkonzul, aki bemutatkozása után arról is beszélt, hogy 2006-os megnyitása óta kiemelt intézvénnyé vált a főkonzulátus Székelyföldön.
Mint mondta, a kedvezményes honosítás által nagyon sokan szereztek magyar állampolgárságot, ezért a főkonzulátus legfontosabb feladata a magyar állampolgárok hivatali ügyeinek intézése.
Tóth László szerint azonban emellett jelen szeretnének lenni a székelyföldi kulturális-, sport- és közéletben is, továbbá a külgazdasági kapcsolatok élénkítéséhez is hozzájárulnának. A külképviselet feladatai közé tartozik továbbá a két ország kulturális és gazdasági kapcsolatainak elmélyítése, ennek is eleget szeretnének tenni. A főkonzul ugyanis emlékeztetett, hogy a főkonzuli kerület hét megyéből áll: a három székely megye (Hargita, Maros, Kovászna) mellett Bákó, Neamţ, Szucsáva, és Botoşani megyék is hozzájuk tartoznak.
Babakötvény, anyasági támogatás
A találkozón kitértek arra is, hogy a magyar kormány célja a kedvezményes honosítással kialakult közjogi kötelék elmélyítése, minél több ágazati szakpolitikára való kiterjesztése. Kettő ezek közül a fiatalok életkezdési támogatása, ismertebb nevén a babakötvény, illetve az anyasági támogatás, amelyek január elsejétől igényelhetők lesznek a csíkszeredai főkonzulátus székhelyén. A támogatások kitétele, hogy a gyerek magyarországi anyakönyvvel rendelkezzen, ám a jogszabályok lehetőséget teremtenek arra, hogy a támogatás igénylése és az anyakönyv megszerzése párhuzamosan valósuljon meg. Tehát ha valaki babakötvényt vagy anyasági támogatást igényel, ezzel egy időben elindíthatja az anyakönyveztetési eljárást is. Az anyasági támogatás a gyerek születését követő hat hónapban igényelhető, és bár csak január elsejétől lép érvénybe, visszamenőleges hatálya van. Ez azt jelenti, hogy januárban még azok is igényelhetik, akiknek augusztusban született gyerekük. Iszlai Katalin / Krónika (Kolozsvár)

A parlament elé terjesztette a Székelyföld autonómiatervezetét Kulcsár-Terza József
Egyéni törvényjavaslatként iktatta a képviselőházban Székelyföld autonómiatervezetét pénteken Kulcsár-Terza József háromszéki parlamenti képviselő.
A Magyar Polgári Párt politikusa a Székelyföld Autonómia Statútumát abban a formában terjesztette a parlament elé, ahogyan azt a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kidolgozta és elfogadta.
Háromszék országgyűlési követeként vállalva a rám ruházott felelősséget, ígéretemhez híven 2017. december 22-én a román parlament képviselőházában egyéni törvénykezdeményezésként iktattam Székelyföld Autonómia Statútumát abban a formában, ahogyan azt a Székely Nemzeti Tanács kidolgozta és elfogadta. Bízom abban, hogy ez nemcsak annyit fog jelenteni, hogy Székelyföld autonómiájának ügye a román parlament elé kerül, hanem lehetőségként szolgál majd arra nézve, hogy egy érvek mentén történő párbeszéd nyomán a többségi nemzet is elismerje és elfogadja a teljes nemzeti szabadsághoz való jogunkat. Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a székely népnek!
„Bízom abban, hogy ez nemcsak annyit fog jelenteni, hogy Székelyföld autonómiájának ügye a román parlament elé kerül, hanem lehetőségként szolgál majd arra nézve, hogy egy érvek mentén történő párbeszéd nyomán a többségi nemzet is elismerje és elfogadja a teljes nemzeti szabadsághoz való jogunkat” – írta a statútum beterjesztését hírül adó közleményében az MPP politikusa. maszol.ro

Izsák Balázs: ha kell, újra és újra leteszik a Parlament asztalára a székely nép jogos követelését
A Székely Nemzeti Tanács elnöke nyílt levélben köszönte meg Kulcsár Terza József képviselőnek, hogy benyújtotta a Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet a Parlament elé.
Tisztelt Képviselő Úr!
A Székely Nemzeti Tanács nevében megköszönöm Önnek, hogy a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott, Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet a Parlament elé terjesztette. Engedje meg, hogy a nyilvánosság előtt részleteiben elemezzem ennek a lépésnek a fontosságát.
1. A székely nép a törvénytervezet korábbi, kétszeri elutasítása ellenére sem mond le Székelyföld területi autonómiájáról.
2. Az ország törvényhozó szerve, a Parlament, egyben a romániai társadalmi párbeszéd legmagasabb szintű fóruma. Ez az egyetlen méltó fórum, ahol a székelység saját jövőjéről párbeszédet folytathat az ország többségi lakosságával.
3. Székelyföld Autonómia Statútuma, egy olyan törvénytervezet, amely Székelyföld lakóinak teljes és tényleges egyenlőségét biztosítja, mint ilyen hozzájárul a jogállamiság és a demokrácia elmélyítéséhez Romániában. A törvénytervezet beterjesztésével ezt az üzenetet is meg kell kapnia a román közvéleménynek és a román politikai osztálynak: a székely autonómiatörekvések elválaszthatatlanok azoktól a céloktól, amelyeknek minden elkötelezett román demokrata híve.
4. Székelyföld Autonómia Statútuma az egyetlen olyan törvénytervezet, amely a román társadalom egészének felmutatja a székely székek által őrzött hagyományos értékeket, azt az akaratot, hogy az itt élő közösség ezeket meg kívánja őrizni. Ezen keresztül tettük láthatóvá, hogy a széki központoknak, a székely városoknak vissza akarjuk adni mindazokat a közhatalmi jogosultságokat, amelyek a történelmi hagyomány és a helyi közösség igényei alapján őket megilletik.
Tisztelt Képviselő Úr!
A Székely Nemzeti Tanácsban, küldöttekként, együtt szavaztunk arról, hogy parlamenti képviselők, vagy állampolgári kezdeményezés révén harmadszor is a Parlament elé kívánjuk terjeszteni Székelyföld Autonómia Statútumát. 2008. október 25-én, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében, amikor ezt a határozatot elfogadtuk, nem tudtuk azt, hogy éppen Ön lesz az, aki ezt a küldetést teljesíti.
Történelmi pillanat ez a mai. Székelyföld Autonómia Statútumának eddigi nyolc beterjesztőjének (Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Szilágyi Zsolt, Pécsi Ferenc, Toró T. Tibor, Vekov Károly, Becsek-Garda Dezső és Sógor Csaba) névsora kiegészül egy kilencedik névvel, az Ön nevével.
Bízom abban, hogy addig a pillanatig, amíg a román közvélemény és román politikai osztály is ráébred arra, hogy Székelyföld Autonómia Statútumának elfogadása Románia érdeke is, mindig lesznek olyan követei Székelyföldnek, akik támogatják, érvelnek mellette és szavazatukkal megteremtik annak lehetőségét, hogy a tervezet törvényerőre emelkedjen, s ha kell, újra és újra leteszik a román Parlament asztalára a székely nép jogos követelését.
Ennél reménytelibb várakozást Advent idején nem is kívánhattunk volna magunknak.
Áldott Ünnepeket és sikeres, boldog új évet kíván:
Izsák Balázs
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Marosvásárhely, 2017. december 22. itthon.ma/erdelyorszag

Közös ügyeink
Sokan emlékeznek a pluralizmus jegyében – jelenleg ugyan csökkent erővel, de továbbra is zajló – erdélyi magyar–magyar politikai harc alapvető szlogenjére: nemzeti ügyekben együttműködés, másban verseny.
A jelmondatot ugyan a magát ellenzékinek meghatározó polgári, majd néppárti oldal fogalmazta meg, az idő múlásával viszont az RMDSZ is nagyjából magáévá tette, és el kell ismerni, több alkalommal ennek szellemében is jártak el. Az idei karácsony viszont, úgy tűnik, e hallgatólagos egyezség átlényegülését hozta magával: a jelek szerint a nemzeti, közös ügyek fogalmai nem mindenki számára ugyanazt jelentik. Nehéz ugyanis másként értelmezni, miként történhetett meg, hogy a szövetség színeiben mandátumot nyert – és ezáltal a formális és informális szabályok szerint is ennek a törvényhozási csapatnak a tagjává vált –, de amúgy a Magyar Polgári Párt „zászlaját” hordozó háromszéki parlamenti képviselő egyéni törvénykezdeményezésként, mintegy gerillaakcióként nyújtja be a Székelyföld területi autonómiájának statútumát. Nem mellesleg a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott változatot, és nem a szövetség által már jó ideje összeállított, az MPP által is felvállalt és a honlapjukon „közkinccsé” tett tervezetet. Kétségtelen, Kulcsár-Terza József kezdeményezése kapcsán lehetnek fenntartások, legtöbb kritikusa várhatóan az időzítést említi majd: a centenárium éve előszobájában, jaj! Tény ugyanakkor, hogy a háromszéki képviselő múlt pénteki gesztusának két alapvető jellege vitathatatlan: a következetesség, illetve a választókhoz való tisztességes viszonyulás a tervezet benyújtásáról szóló ígéret betartásával. Utóbbi példaként szolgálhat más törvényhozásbeli társainak, az RMDSZ-frakció többi tagjának is. A titok ugyanis – még ha ez sokaknak kényelmetlen is – ennyire egyszerű: nem elegendő cirkalmas mondatokban támogatni a magyar közösség boldogulását szolgáló célokat, tettekben sem ártana igazolni elkötelezettségünket, felvállalva azokat is, amelyek kellemetlenek, és amelyek esetleg nemtelen támadásokat szülhetnek a többség részéről. A közösség képviselete ugyanis erről is szól. Mert lehet és kell is vitatkozni a székely önrendelkezés esélyeiről, formáiról, hiszen egyetlen terv vagy kezdeményezés – jöjjön bármely oldalról – sem tökéletes, ez viszont nem lehet érv sem a végtelen várakozásra, sem a félmegoldásokra. Kétségtelen, a rendszerváltás utáni Romániában az ilyen és ehhez hasonló célok a román pártok szempontjából mindig is mellőzendők, elgáncsolandók voltak és lesznek, a megfelelő pillanatra várni tehát lassan felesleges. Próbálkozni kell tehát, az esetleges nyílt elutasítás ugyanis többet ér minden halogatásnál és kivárásnál, és nem mellesleg elég erős adu is lehet adott pillanatban. És apropó, ha ez nem közös ügy, akkor mit neveznénk annak? Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómiatervezet mint egyéni törvényjavaslat: az alkotmánnyal „takarózik” az RMDSZ és az MPP-elnök
Az alkotmányossági akadályok miatt nem látnak sok esélyt arra az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) Krónikának nyilatkozó politikusai, hogy a parlament vitára fogja bocsátja a Kulcsár-Terza József MPP-s háromszéki parlamenti képviselő által pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatott székelyföldi autonómiatervezetet. Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője lapunk megkeresésére nem adott egyértelmű választ arra, hogy parlamenti szavazás esetén kiállnak-e a statútum mellett.
Biró Zsolt MPP-elnök pártsikerként értékeli a tervezet iktatását, holott nem írta alá.
Az alkotmányossági akadályok miatt nem látnak sok esélyt arra az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) Krónikának nyilatkozó politikusai, hogy a parlament vitára bocsátja a Kulcsár-Terza József MPP-s háromszéki parlamenti képviselő által pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatott székelyföldi autonómiatervezetet.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője kedden lapunknak elmondta: Kulcsár-Terza előzetesen jelezte nekik, hogy még az év vége előtt be fogja nyújtani a parlamentbe a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) autonómiastatútumát, ők pedig ezt tudomásul vették. Korodi ugyanakkor emlékeztetett: a tervezet már kétszer volt a parlament előtt, és mindkét alkalommal vita nélkül elvetették. Alkotmányossági probléma merül fel, ezért seperik le mindig vita nélkül az autonómiatervezetet. El kell mondanunk, hogy amíg Románia alaptörvénye nem változik, semmi esélye nincs annak, hogy az autonómiastatútum átmenjen. Ez kétlépcsős folyamat” – szögezte le a Hargita megyei parlamenti képviselő, aki szerint „dolgoznak az ügyön”.
Kérdésünkre, hogy ha mégis sor kerül vitára, az RMDSZ honatyái kiállnak-e a Kulcsár-Terza által benyújtott tervezet mellett, Korodi úgy fogalmazott: a vitában természetesen elmondják érvrendszerüket a közösségi jogok érvényesítéséről, az autonóm intézményrendszer létrehozásának fontosságáról.
Hasonlóképpen vélekedik Biró Zsolt MPP-elnök, aki a Krónikának valamivel diplomatikusabban nyilatkozva úgy fogalmazott: a szakértők véleménye megoszlik arról, hogy a jelenlegi alkotmány mellett el lehet-e bármit is érni ezen a téren, vagy előbb mindenképp módosítani kell az alaptörvényt. Biró ugyanakkor hangsúlyozta: az MPP már hosszú ideje szorgalmazza az alkotmánymódosítást. A politikus arra is kitért, hogy a polgári párt számára az autonómia képviselete becsületbeli ügy, az alakulat programjában is világosan szerepel, hogy mindent megtesznek az önrendelkezés kivívásáért. A pártelnök szerint azáltal, hogy Kulcsár-Terza József benyújtotta az SZNT által kidolgozott statútumot, „semmi új nem történt”, hiszen erről már az MPP választmányi ülésén is döntöttek. Biró Zsolt ugyancsak emlékeztetett arra, hogy az SZNT statútuma már kétszer megjárta a parlamentet, ugyanakkor úgy véli: az MPP „becsületbeli kötelességének tett eleget” azzal, hogy harmadszor is benyújtották.
„Tettük ezt annak ellenére, hogy az SZNT a parlamenti választásokon elzárkózott a magyar jelöltek támogatásától, sőt voltak olyan tagjai, akik román pártok, vagy éppen a lengyel képviselet mellett tették le a voksukat. Mi folyamatosan hangoztatjuk, hogy a magyar emberek érdekeit a román parlamentben csak magyar képviselők védelmezik” – fogalmazott az MPP elnöke. Lapunknak azt is elmondta: az RMDSZ-szel közösen kidolgozott autonómiatervezetet sem vetették el, „létezik a munkacsoport”, ígérete szerint annak a javaslatnak a beterjesztésére is sor kerül, ám ez az alkotmányossági problémáktól függ.
„Az alkotmánymódosítás rögös út, nem lesz egy díszmenet, látványos eredményekre egyelőre nem számítunk” – szögezte le Biró Zsolt. Mindezek ellenére értelmét látja annak, hogy Kulcsár-Terza most benyújtotta a statútumot, mert szerinte ez mindenképpen eléri a román társadalom ingerküszöbét, hozzájárul ahhoz, hogy a kérdésben folyamatos közvita legyen, „ez most a legfontosabb szempont”. Bármi is lesz a sorsa, fontos, hogy egy törvénytervezet ne sikkadjon el, ne porosodjon a fiókban. Első körben a törvényhozási tanácsnak kell majd véleményeznie” – tette hozzá a pártelnök.
Noha Biró Zsolt többes számban beszélt az autonómiatervezet benyújtásáról, Kulcsár-Terza József pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatta azt a képviselőházban. Az MPP politikusa a Székelyföld autonómiastatútumát abban a formában terjesztette a parlament elé, ahogyan azt a Székely Nemzeti Tanács kidolgozta és elfogadta. „Bízom abban, hogy ez nemcsak annyit fog jelenteni, hogy a Székelyföld autonómiájának ügye a román parlament elé kerül, hanem lehetőségként szolgál majd arra nézve, hogy egy érvek mentén történő párbeszéd nyomán a többségi nemzet is elismerje és elfogadja a teljes nemzeti szabadsághoz való jogunkat” – írta közleményében a politikus. A polgári párt háromszéki elnöke – aki az RMDSZ jelöltlistáján szerzett parlamenti mandátumot és az RMDSZ képviselőházi frakciójának tagja – kifejezte meggyőződését, hogy a székelységet megilleti az önrendelkezés joga, annak gyakorlására ígéretet kapott az 1918. december 1-jén elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatban is, és ennek a közösségi akaratnak a megjelenítésére minden alkalmat meg kell ragadniuk a székelység választott képviselőinek.
Kulcsár-Terza József az MTI-nek telefonon nyilatkozva azt mondta: becsületbeli kérdésként kezeli az ügyet. „A Székely Nemzeti Tanácsnak tagja vagyok, úgy gondolom, ezt be kellett nyújtani, és mikor kérnénk számon a gyulafehérvári ígéreteket, ha nem most, a centenárium éve előtt?” – tette fel a szónoki kérdést a képviselő, kifejezve reményét, hogy – a korábbi alkalmaktól eltérően – a bukaresti parlament ezúttal nem fogja érdemi vita nélkül elvetni a tervezetet.
Arra a kérdésre, hogy megpróbálta-e meggyőzni párttársát, Biró Zsolt MPP-elnököt vagy az RMDSZ-frakció többi tagját, hogy ők is aláírják a törvényjavaslatot, Kulcsár-Terza József azt mondta: egyeztetett frakciótársaival, elmondta nekik, miért tartja szükségesnek a tervezet előterjesztését, de szerinte nem őt kell kérdezni arról, miért egyedül az ő aláírása szerepel az iktatott törvénytervezeten. Az időzítés tekintetében Kulcsár-Terza József elmagyarázta: a parlamenti munka során mindig adódnak más szempontok, amelyek szintén fontosak a magyarság számára – mint az anyanyelvhasználati küszöb módosításáról szóló kezdeményezés vagy a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye – és ezek miatt várt az ülésszak végéig.
A Székely Nemzeti Tanács pénteken köszönetét fejezte ki Kulcsár-Terzának, és történelmi pillanatnak nevezte a parlamenti beterjesztést. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Az örökké időszerűtlen autonómia
„Autonómia nélkül minden kisebbség halálra ítéltetett.” Ha nem is feltétlenül ebben a formában, de a fenti idézet nagyon sokszor elhangzott már Kárpát-medencei magyar politikusoktól az elmúlt közel száz év folyamán.
Mondjuk Kós Károlytól el egészen napjaink közéleti szereplőiig. Az autonómia, az önrendelkezés igénye talán nálunk, Erdélyben fogalmazódik meg a leghangsúlyosabban az elcsatolt nemzetrészek közül, politikai beszédekből, közösségi iránymutatásból nem hiányozhat, választási kampányok idején hívó szóként, „voksgenerátorként” bármikor bevethető.
Még jó, hogy nemrég volt a Kolozsvári nyilatkozat huszonöt éves évfordulója, amikor az 1992. október 25-én a kincses városi Szent Mihály-templomban történt eskütételre emlékezve újfent egyértelművé lehetett tenni, hogy a romániai magyar közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről. Ismét le lehetett szögezni, hogy az autonómia továbbra is célja a politikai érdekképviseletnek, fel lehetett hívni a figyelmet, hogy már eddig is sikerült kiharcolni számos, a belső önrendelkezéshez vezető jelentős jogot, ezek kiterjesztése pedig első számú prioritás a következő időszakban.
Még jó, hogy tudják mindezt az erdélyi magyarok, akik az elmúlt napok fejleményei alapján akár el is bizonytalanodhattak volna. Hiszen lám, a közösséget Románia parlamentjében képviselő honatyák közül mindössze egy vállalta fel a Székelyföld számára területi autonómiát előirányzó törvénytervezet beterjesztését. A többiek szerint a kérdés nem „aktuális”, nem „időszerű”, és különben is összeegyeztethetetlen a jelenlegi alkotmány előírásaival.
Természetesen el lehet vitatkozni azon, alkalmas momentum-e a Románia és Erdély egyesülését kimondó Gyulafehérvári nyilatkozat elfogadásának centenáriumi éve arra, hogy a bukaresti törvényhozásban terítékre kerüljön a tömbmagyar Székelyföld autonómiastatútuma. Meglehet, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, és a románság egy része provokációnak tekinti. Csakhogy a Kulcsár-Terza József-féle akcióval nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a romániai magyar politikai alakulatok között fikarcnyi (akció)egység sincs az autonómiatörekvés tekintetében, mindig akadnak ugyanis, akik szerint ez a kérdés nem időszerű.
És az RMDSZ, valamint az MPP számára a mostani helyzet azért kínosabb mint valaha, mert immár nem „szorulnak” az SZNT autonómiastatútumára, néhány éve ugyanis önálló törvénytervezetet dolgoztak ki az önrendelkezésről. A jelek szerint az asztalfióknak. A közösség, a szavazótábor azonban annyit megérdemelne, hogy nyíltan, egyenesen kommunikálják neki, mi is a szándék a törvénytervezettel, megváltozott-e a stratégia, cél-e még az önrendelkezés, vagy egyszerű kampányelem.
P. S.: Az idézet Erdélyi Gézától, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház volt püspökétől származik, akivel karácsony előtt készített interjút a Magyar Nemzet napilap. És ha neki lesz igaza? Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)