Sok helyen csak I-IV. osztályos magyar iskola van, mint például Vadászon, Pankotán, Simándon, Németszentpéteren, Gyorokon. Már korábban az összevont magyar I-IV. osztályt is felszámolták Radnán, Tornyán, Szederháton és Munáron. Néhány évvel ezelőtt Borosjenőn a magyar szülők megpróbáltak magyar nyelvű tagozatot indíttatni az iskolában. A tanfelügyelőség rosszindulata miatt meghiúsult a magyar tagozat megindítása. Ezután elhatározták a helyiek, hogy szavalóversennyel megpróbálják összefogni a környék magyar fiataljait. Idén május elején már ötödször tartották meg a város szülöttéről, a színész Horváth Béláról elnevezett szavalóversenyt. /Ujj János: Anyanyelvük becsülete. = Szövétnek (Arad, az Alma Mater Alapítvány időszakos kiadványa), június - III. évf. 3. sz./

"Huszonöt év alatt Arad megyében megszűnt tíznél több magyar tannyelvű kisiskola. Dezsőháza, Galsa, Németszentpéter, Radna, Szederhát, Nagyvarjas, Gyulavarsánd, Simánd, Csermő, Aradon Zsigmondháza, Rácfertály, Pernyáva maradt anyanyelvű iskola nélkül, hogy csak az eszébe jutó régi tanintézeteket említse, írta Ujj János. S időközben négyosztályos "kisiskolává" minősült vissza a gyoroki, fazekasvarsándi, pankotai, szentpáli, míg a valamikor erős bentlakással is rendelkező tornyai eltűnt az anyanyelvű oktatás térképéről. A hivatástudattal van baj. Valamikor kipellengéreztek egy falusi tanítónőt, mert végigjárta faluját, s meggyőzte a szülőket, hogy anyanyelvű iskolába írassák gyermekeiket. Tettéért a szekuritátén is faggatták. Vajon akad-e jelenleg pedagógus, aki hozzá hasonlóan végigjárná azt a falut? /Ujj János: Iskolák, tanítók. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 5./"

Böcskei László általános helynök kétnyelvű szentmisén megszentelte, megáldotta a kívülről felújított szederháti templomot. Király Árpád aradi esperes, tornyai és szederháti plébános megköszönte a támogatást. A szederháti katolikus templomban három vallás hívei férnek meg békességben. /Templomszentelés Szederháton. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 19./

Rendhagyó megemlékező szertartásra került sor a szederháti temetőben. A manapság 30–40 főre zsugorodott, egykor színmagyar Szederhát közösségben hasonló szertartásra több mint 20 éve nem volt példa. A temetőt az utóbbi időben sorsára hagyták, az elöregedő közösség tagjai nem tudták kitakarítani. Végül Fehér Erzsébet és férje, Manea Ioan embereket béreltek, akikkel kitakarították a temetőt. November 6-án, vasárnap Király Árpád aradi esperes, tornyai és szederháti plébános a templomban megtartott szentmisét követően egy kis busszal szállította ki a temetőbe az időseket. /(balta): Rendhagyó szertartás Szederháton. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./

Szederhát katolikus templomában kéthetente mond szentmisét Máthé Lóránd arad-ségai káplán, melyre néhány hívő megy el. Az 1938-ban épült, Szűz Mária nevére felszentelt templomot két éve Király Árpád marosi főesperes jóvoltából felújították. A néhány idős hívő maréknyi maradékát képezi a valamikor szebb napokat megért faluközösség és a környező tanyavilág magyarságának. A tanyavilágot elnyelte a kollektivizálás, a faluközösséget elcsábította az iparosítás. Az évszázaddal ezelőtt közel 100 diákot oktató anyanyelvű elemi iskola épületében immár régóta kihalt a magyar szó, a kultúrházban csak emlék a 30-40 évvel ezelőtti művelődési élet, a templomban csak temetéskor harangoznak, a közelmúltban elhunyt az utolsó kántor-mindenes, Lázár László, aki több mint fél évszázadig szolgálta a közösségét. A szederháti magyarság sorsában, mint cseppben a tenger tükröződik az erdélyi magyarság leépülésének forgatókönyve, ezért megérdemelne egy, a szemtanúk, a visszaemlékezéseit is magába foglaló falumonográfiát. /(balta): Szederhát, az elmúlás mementója. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./

Volt egyszer egy iskola
Ahányszor csak idegennek elmeséltem, milyen is volt az a bizonyos iskola, amelyikben a korát messze megelőzve, a ’60-as években érvényesült a kulturális autonómia – mivel egyazon osztályban magyarok, románok az anyanyelvükön, míg a szerbek a választott nyelven tanulhattak –, kételkedve hallgatta.
Talán igaza is volt, mert mai mentalitással, amikor egyre több magyar szülő csakis az állam nyelvén való tanulásban látja gyermeke érvényesülésének a kulcsát, érthetetlenül hangzik az anyanyelvhez való akkori görcsös ragaszkodás. Mert Tornyán egyetlen magyar gyermek sem tanult az állam nyelvén, mégis elsajátítottuk azt, miközben a tanár párhuzamosan feleltette a diákokat, kit magyarul, kit románul. Ugyanúgy magyarázta a leckét is, ezért mindkét nyelven megértettük, ráadásul minden csütörtökön szünetekben, ebéd közben, sőt délután is románul kellett egymással beszélnünk, hogy alaposan megtanuljuk az állam nyelvét. Ha tréfára vettük a belső szabályt, Péter Antalnak a fémkeretes szemüvege fölött huncutkásan mosolygó, olykor szigorú tekintetével, akár egy-egy atyai nyaklevesével is találkozhattunk. Mert ő tanulásban soha nem tréfált, főként este nem, a másnapi leckék kikérdezésekor. Mielőtt ugyanis elindultunk volna a katolikus templom melletti éjjeli szállásunkra, szívszorongva vártuk a nevelőnőt, Piroska Máriát az igazgatói irodából érkező hírrel: melyik osztályt óhajtja Péter Antal kihallgatni, a házi feladatait ellenőrizni? Sokkal jobban tartottunk az esti számonkéréstől, mint a másnapi feleléstől, ezért tanultunk, segítettük egymást a házi feladatok elkészítésében. Ha túl nehéznek bizonyult a számtanfeladat, együtt próbáltunk megbirkózni vele, vagy idősebb diáktársunkat hívtuk segítségül. Ha valamelyik osztály bentlakói a számonkéréskor „könnyűeknek” találtattak, szégyenüket az egész bentlakás megszenvedte, egy órával mindenkinek tovább kellett tanulnia az újabb meghallgatásig. Órák után, naponta a legnagyobb osztályteremben gyülekezett az egész iskola diáksága, tanári kara, a kiértékelőre. Ennek során az aznap begyűjtött osztályzatok átlagos eredménye alapján lehetett elhódítani a legjobb osztálynak járó vándorzászlócskát, amit másnap délig a katedrán tartva birtokolhatott. A kiértékelőn a diákság előtt felsorakoztatták, megdicsérték az aznapi 10-es osztályzatok birtokosait, pellengérre állították, megdorgálták a szekundásokat. Az emberfiát már a pellengérre állítás félelme is tanulásra sarkallta, megpróbált jobb osztályzatot szerezni. A tanulás és munka mellett rengeteget szerepeltünk, énekeltünk, néptáncoltunk, mert akkoriban a pedagógusok számára nemcsak kötelező, de természetes is volt a kultúrmunka. Életem során soha, sehol nem tapasztaltam annyi törődést, annyi ötletet megtestesülni a tanulásért, a jobb eredményekért, mint Péter Antal iskolájában, ahol talán nem neveltek minden gyermekből zsenit, de mindnyájan megállták, megállják helyüket az életben. Oda tartós útravalóval indulhattunk, hiszen nem csak paprika- és paradicsomszedésen, kukoricatörésen, tűzifa-rakodáson, az új iskola építésén való segédkezésen, hanem az esti számonkéréseken is alaposan megedződve, mindig magunkon érezhettük Péter Antalnak a fémkeretes szemüvege fölött jóságosan ránk mosolygó, huncutkás, olykor szigorú tekintetét, ami önfegyelemre intett. Talán még most, fehér hajjal is magunkon érezzük, ami soha nem engedi elfelednünk: volt egyszer egy iskola, ahol a tornyai, a nagyvarjasi, a szederháti, a kisvarjasi diákok és szüleik egy pillanatig sem vonták kétségbe az anyanyelven való tanulás, érvényesülés elsőrendűségét, az életre történő nevelésben játszott nélkülözhetetlen szerepét. Manapság azonban szívszorongva kérdezhetjük: hova lett az a bizonyos iskola, hiszen Tornyán kihunyt az anyanyelvű oktatás utolsó szikrája is. Egykori iskolánk azonban elnyűhetetlen szálakkal köt össze bennünket, tornyai véndiákokat. A szívünkben hordozzuk, ahol addig él, amíg létezünk, és az anyanyelvű kultúránk e sajátos végvárának az emlékét az utódainkban is éltetjük.
Balta János véndiák
Nyugati Jelen (Arad)

A nemzet elleni bűn
A szlovák parlament megszavazta azt a tanügyi törvényt, amely 2015-től megszünteti a kis létszámú iskolákat. Takarékossági okokból.
A honatyák Pilátusként mossák kezüket, hiszen a törvény egyaránt vonatkozik minden településre, a lakosság anyanyelvére, nemzetiségére való tekintet nélkül. Az viszont tagadhatatlan, hogy a törvény a nemzetiségi oktatást sújtja mindenekelőtt.
Az előzetes becslések szerint Szlovákiában a magyar nyelvű tanintézetek egyharmada számolódik fel a „gazdaságosság” oltárán. Az anyanyelv védőbástyái. Mint nálunk az elmúlt évtizedekben.
Arad megyében valaha magyar tannyelvű elemi iskolák fűzére létezett Máriaradnától Munárig, Dezsőházától Nagylakig, Szederháttól Gyulavarsándig. Helyenként még tanyasi iskola is működött. Ezen iskolák felszámolódásával némelyik településen lassan olyan a helyzet, mint Marosszentimrén, ahol csak a templom épülete őrzi a valaha ott élt nagyszámú, életerős református közösség emlékét. Mára lakosoknak, hívőknek írmagja sem maradt.
Hogy ugyanez a cél a nacionalista kormányzatú Szlovákiában, az kétségtelen. Ezért kellene a helyi magyarságnak összefognia, s tiltakoznia minden fórumon a törvény bevezetése ellen. Minden erőt meg kell mozgatni, s ha szükséges, az összmagyarság segítségét is kérni. Tudatosítani kell: már egyetlen iskola felszámolása is óriási, pótolhatatlan veszteség.
Csak ott kezdeményezzenek valamit! A székelyek nagy menetelése jó példa lehet. A hallgatás, a tett hiánya a nemzet elleni bűn!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

A VI. Szederháti Falunap sikere
Odafigyelni a kisközösségek igényeire is
A Pécska városhoz tartozó Szederháton szombaton VI. alkalommal szervezték meg a falunapot, ami történelmi eseménnyel indult, ugyanis a rekkenő hőség miatt, Szederhát történetében bizonyára első alkalommal locsolták a főutcát. A program a helybeli katolikus templomban 17 órakor szentmisével indult, ahol ft. Király Árpád marosi főesperes, arad-ségai plébános köszöntötte az Antal Péter polgármesterrel és Miodrag Stanoiov alpolgármesterrel az élen megjelent pécskai tanácsosokat és a szederhátiakat.
A továbbiakban magyarul együtt énekeltek, imádkoztak a helybeli közösség megmaradásáért, arra kérve a híveket, hogy nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül, hallgassanak lelkészeikre, illetve civil vezetőikre. Ezt követően Sarca Miron görög katolikus plébános vezetésével románul mondtak fohászt. A templomi szertartás után, az iskolaudvaron felállított szabadtéri színpadról a műsorvezető, Gerbe Zoia köszöntötte a sörsátrak hűvösében, illetve a nézőtéren gyülekezőket, majd a színpadra kérte Antal Péter polgármestert, Miodrag Stanoiov alpolgármestert, Vasile Chifor, Dorin Ponta, Halasi András és Demeter Miklós városi tanácsokat, illetve ft. Király Árpád marosi főesperes-plébánost és ft. Sarca Miron görög katolikus plébánost. A lelkészek vezetésével az egybegyűltek magyarul és románul elmondták a Miatyánkot, majd az Isten tartsd meg szeretetben és egységben Szederhátot kéréssel fejezték be. Antal Péter polgármester románul, majd magyarul köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: kitüntetésnek érzi, amiért VI. alkalommal vehet részt a Szederháti Nap rendezvénysorozatán. Őszintén örvend, amiért 2009 óta rendszeresen megszervezhették a falunapot, amelynek a közössége megérdemli a törődést, ugyanis 2004-ben, amikor alpolgármesterré választották, a falunak 200 lakosa volt, míg a 10 év múlva megtartott népszámlálás alkalmával 300 lakost találtak. E jelenség nem csak Arad megyében, hanem az országban is valószínűleg egyedi, miszerint egy település lakossága 10 év alatt 50%-kal gyarapodjon. Ez azt bizonyítja, hogy az utóbbi tíz évben ide érkezett emberek jól érzik magukat, közel laknak a megyeközponthoz, de Pécskához is. Az elmúlt 10 évben a falu sokat fejlődött, elkezdték a betonjárdák építését, leaszfaltozták a nemzetközi főúttal összekötő bekötő utat, de felújították az orvosi rendelő, valamint az óvoda épületét is. A következő időszakban tovább fejlődik a falu a vízvezeték megépítésével, illetve az utcák leaszfaltozásával. Mivel az eddigi, illetve a tervezett fejlesztés nem csak magán, hanem a városi, de a megyei tanácson is múlt és múlik, ezúton mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a megvalósításokhoz. Miután mindenkinek jó egészséget, illetve felszabadult szórakozást kívánt, Miodrag Stanoiov alpolgármester és Vasile Chifor városi tanácsos ecsetelték a falu fejlődésének a perspektíváit, majd a műsorvezető elsőként a szederháti óvodásokat kérte a színpadra. A 12 gyermek az óvónőjük irányításával tetszetős, virágöntöző játékkal és táncokkal kedveskedett a hozzátartozóknak, akik vastapssal jutalmazták a teljesítményüket. Utánuk a pécskai Forever moderntánc-csoport 4 lányának a tánca közepette, a fiú akrobatikus mutatványainak tapsolt a közönség. Ezt követően a tornyai Torneana néptánccsoport 7 párja járta az alföldi román táncokat, majd a pécskai Romaflores cigánytáncai arattak osztatlan sikert, Doru Craiţar vezetésével. A tornyai és nagyvarjasi asszonykórus magyar népdalcsokra különleges színt hozott a programba Iacsity Florentina vezetésével. Utánuk a pécskai Păstrătorii Tradiţiei román néptánccsoport, majd Florin Lipitor és Oana Barbură román népdalokkal szórakoztatták a közönséget. 22 órától Gabi Stoica és együttese lépett fel. Egész délután sörsátrak szolgálták a résztvevők igényeit, a programban fellépett csoportokat vacsorán látták vendégül. 24 órakor tűzijáték zárta a VI. Szederháti Falunap programját, aminek a sikeréért köszönet jár a Pécskai Polgármesteri Hivatalnak és a Városi Tanácsnak, amelyeknek a vezetősége figyelemmel kíséri a kistelepülések lakosságának is az igényeit. A falunap kiváló alkalom volt a találkozásra a szederháti magyaroknak is, akik szombaton nem csak Aradról, hanem még Resicabányáról is hazalátogattak.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A VII. Szederháti Falunap sikere
Többen látták a lakosság számánál
Szombaton a Pécskai Polgármesteri Hivatal és Tanács szervezésében, VII. alkalommal került sor a Szederháti Falunap rendezvénysorozatra. A helybeli katolikus templomban 18 órakor ökumenikus istentisztelettel indult, ahol ns. és ft. Király Árpád marosi főseperes, Arad-ségai és szederháti plébános magyarul és románul köszöntötte az Antal Péter polgármesterrel és Miodrag Stanoiov alpolgármesterrel az élen jelen volt pécskai vezetőséget, illetve a helybeli híveket. A falu ünnepe a hívek számára elsősorban azt jelenti, hogy felekezetre való tekintet nélkül, szeretetben egyesüljenek, ahogy az a Szentírásban is meg van fogalmazva. Mert mindennek, így a szórakozásnak, a vidámságnak, a szomorúságnak is megvan az ideje, de meg kell lennie a hálaadásnak is, egységben a Jóistennel, a különböző felekezetekkel. Azért, hogy a Jóistentől kapott életet nagy ajándékként, ugyanakkor lehetőségként is felhasználjuk, mert az elmúlt idők soha nem térnek vissza, ezért, meglehet, elmulasztottuk a szeretet, a megbocsátás gyakorlását. Feltehetjük a kérdést: tulajdonképpen mi az életünk értelme, célja? A legfontosabb, hogy Istennek tetsző életet kövessünk. Ezekben a napokban, Krakkóban közel kétmillió római katolikus fiatal alkot imaláncot a kereszténységért, az Istennek tetsző élet gyakorlásáért. Ebbe az imaláncba kapcsolódjunk be mi is, imádkozva a szederháti, több felekezethez tartozó híveknek a szeretetben megnyilvánuló egységéért, a jövőjéért, Isten áldását kérve Szederthátra és lakosaira – mondta a marosi főesperes. A továbbiakban Váncsa Csaba diakónus olvasta fel a szentleckét, majd Jarca Miron görög katolikus, Marin Cristinel Stratulac tornyai, valamint Mureşan Axinte Szederháton is szolgáló pécskai ortodox papok is lélekhez szóló szavakban méltatták a szederháti templomot látogató három felekezetnek az isteni szeretetben megnyilvánuló egységét.
Köszöntők
A szabadtéri színpadon történt az ünnepi program hivatalos megnyitója, ugyancsak az említett plébánosok által magyarul és románul kezdeményezett közös imával, a miatyánkkal. Ezt követően Eugenia Pete műsorvezető Antal Péter polgármestert kérte szólásra. Köszöntőjét követően a polgármester örömének adott hangot, amiért Szederhát ünnepét újra ilyen sokan megtisztelték a jelenlétükkel. Ugyanakkor megköszönte a szederhátiaknak a helyhatósági választásokon magának, illetve csapatának szavazott bizalmat. Ezzel felhatalmazást is adtak az elkezdett fejlesztéseknek a folytatásához, ami EU pályázati támogatással a vezetékes víz, illetve a csatornázás megépítésével folytatódik. Amint befejezték, minden utcára aszfaltburkolatot húznak. E munkálatok befejezése egyben azt is jelenti, hogy 2020-ig az egyre gyarapodó Szederhát teljes közművesítéssel rendelkező, vonzó településsé fejlődik – fejezte be magyarul is mondanivalóját Antal Péter polgármester. A továbbiakban dr. Vasile Chifor városi tanácsos adott hangot örömének, amiért újra részt vehet az Antal Péter polgármester által 8 évvel ezelőtt kezdeményezett Szederháti Falunap rendezvényén. Nemcsak ezért, hanem a falu fejlődésének a folytonosságáért is örvend, ugyanis az elmúlt 25 évben a település hatalmas fejlődésen ment keresztül, ami nemcsak a pécskai támogatás, hanem a falubeliek szellemisége terén is végbement. Ez a harang ugyanis egyetlen templomba hívja a római katolikusok mellett a görög katolikus, illetve az ortodox híveket is, ami egyedülálló jelenség. Kialakult a valódi ökuménia, megvalósult a Szentírás felhívása: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Színes program
Az ünnepi kulturális programot a szederháti óvodások nyitották meg, akik Alexandra Ponta óvónő betanításában táncoltak, majd a LA MULȚI ANI SEDERHAT (Éljen Szederhát) feliratot rakták ki táblácskáikkal, vastaps közepette. Utánuk a pécskai Búzavirág Nagyboglárka csoportja, Engi Márta betanításával magyar táncokat adott elő, nagy sikerrel, majd a Pécskai 1-es számú Óvoda Kislepkék csoportja, Ioana Bala óvónő vezetésével szórakoztatta a közönséget. Ezt követően a Búzavirág Kisboglárka, utánuk a Nagyboglárka csoport műves táncainak tapsolt a közönség. Utánuk az ugyancsak pécskai Aranykalász tánccsoport, Makra András koreográfiájára ropogós magyar táncokkal szórakoztatta közönséget. A Kisboglárka, illetve a Nagyboglárka közös, továbbá az Aranykalász újabb tánca után az Aradi Datini Arădene nyugdíjas tánccsoport adott elő alföldi román táncokat, Ilie Macovei betanításával, utánuk egy halmágycsúcsi énekes közreműködésével.
Ezt követően a pécskai Zumba csapat szórakoztatta energikus táncaival a nagy számú közönséget, majd az ugyancsak pécskai Păstrătorii Tradiției tánccsoport, a Florin Moş zenekarának a közreműködésével, helyi táncos néphagyományokat mutatott be. 22 órától az Atmosphere Band zenekar közreműködésével utcabál következett, majd 23 órakor tűzijátékkal ért véget a VII. Szederháti Falunap. Annak a sikerét példázza a falu lakosságát meghaladó létszámú közönség, illetve a szervezők figyelmessége, hiszen minden fellépőt, meghívottat és valamilyen módon közreműködőt megvendégeltek, de az átlagos néző is ehetett, ihatott, mulathatott kedvére. Ennél többet nem is lehet elvárni egy falunap szervezőitől, akiknek, illetve a vendéglátásban közreműködőknek, ezúttal is köszönet jár a VII. Szederháti Falunap sikeréért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarságellenes magyarok
Ilyenkor, augusztus–szeptember határán szülőként, nagyszülőként, gyermekként vagy fiatalként szinte mindenkit érint a tanévkezdés. Friss fizikus diplomával 37 évvel ezelőtt ebben az időszakban jöttem először Pécskára, tanárnak. Első tanévem mégis Tornyán töltöttem. A kukoricatörési hónap végén megkeresett Takács István, egykori tornyai matematikatanárom, hogy kinevezték igazgatónak, és kellene egy helyettesítő, mennék-e. Szívesen mentem abba az iskolába, amelybe 1965–69 között az V–VIII.-at végeztem.
A tornyai iskola 1968-ig két-tannyelvű volt. A magyar osztályokban mindig volt néhány román, szerb vagy cigány gyerek is, ezért az órákon a tanárok mindent elmondtak magyarul és románul is. A magyarok magyarul, a románok, szerbek és cigányok vagy románul vagy magyarul feleltek, de mindenki írt magyarból is évharmadi dolgozatot. 1968-tól az iskola kéttagozatos lett. Akkor indult be V–VIII.-ban a román tannyelvű ötödik osztály. Az 1979–80-as tanévben is megvolt a magyar és a román osztálysor, de a bentlakás is mintegy 70 nagyvarjasi, kisvarjasi, szederháti, Aradi gyerekkel, és én lettem az egyik délutáni, esti, éjszakai felügyelőjük.
Ebben az első tanári tanévemben találtam szembe magam először olyan gyerekekkel a román osztályokban, akik otthon magyarul beszéltek magyar szüleikkel. Megdöbbentett, hogy az egyszerű román szavakat sem értik, de ezen a nyelven kénytelenek tanulni minden tantárgyat, mert a szüleik ezt kényszerítették rájuk. Amikor magyarul mondtam nekik ugyanazt, amit románul nem értettek, akkor azonnal fölragyogott a szemük, és csodálkoztak, hogy ez ilyen egyszerű és könnyű?
Az anyanyelv ugyanis egy tudástár. A családban beszélt nyelven válunk emberré. Az anyanyelvünk alakítja ki a gondolkodásunkat, hiszen annak szavai a téglák, szabályai pedig a kötőanyag tudásunk várának falaiban.
Akit a szülei megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvén végezze iskoláit, az szegényebb lesz tudásban, magyarságában pedig különösképpen.
Előbb-utóbb minden nem magyarul tanuló szembesül azzal, hogy megmosolyogják, ha magyartalanul fogalmaz, helytelenül ír magyarul, ha beszédébe idegen szavakat kever, lecsónyelven beszél. És nincs annál kellemetlenebb érzés, mint amikor valaki – bár mondhatná, írhatná helyesen is – nem tudja, mert nem tanulhatta meg.
Az iskolába járás és a tanulás azért fontos, mert akkor gyarapszik szókincsünk, finomodik gondolkodásunk, alakulnak ki olyan készségeink, amelyek megkönnyítik későbbi életünkben a mindennapjainkat. Az eszünk pedig annál fogékonyabb és használhatóbb, minél jobban ismerjük anyanyelvünket. Ez pedig csak akkor lehet így, ha az otthon beszélt nyelven tanul a gyerek. Ezért kellene minden magyar család gyereke magyar iskolába járjon.
De van még egy igen fontos érv a magyar gyerek magyar iskolába járása mellett. Az pedig közösségi. Összmagyar érdek ugyanis, hogy egy-egy osztályban minél több magyar gyerek legyen, és ne hiányozzanak onnan lehetséges jó vagy gyengébb tanulók sem. A lehetséges jók azért, mert anyanyelvükön még jobbakká válhatnak, a lehetséges gyengébbek pedig kevésbé gyengék, mintha nem anyanyelvükön tanulnának.
37 év tanári tapasztalattal állítom, hogy nyer az a magyar gyerek, aki magyar iskolába jár, és árt az a magyar szülő a saját gyerekének, aki nem magyar tannyelvű óvodába, majd iskolába járatja fiát, lányát. Itt Romániában, Erdélyben, Pécskán úgyis minden magyar megtanul annyira románul, amennyire az életviteléhez szüksége van. Nem találkoztam még olyan hazai magyarral, legyen akármennyire gyenge szellemi képességű is, hogy ne boldogult volna, ha románul kellett megszólaljon. Szabó Dezsővel vallom, hogy minden magyar felelős minden magyarért.
Van, aki úgy tartja, hogy az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz.
Lehet ezt fokozni. Az a magyar, aki az unokájától is magyarul írt levelet fog kapni.
Nagy István
http://erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Szederháti templombúcsú, könyvbemutatóval
Emlékállítás egykori munkaszolgálatosoknak
Nem valószínű, hogy a szederháti, Mária nevére szentelt római katolikus templom búcsújáról beszámolt volna az újság (maga az esemény nem újdonság és különlegesség, évente megtartják minden r. kat. egyházközségben), ha nem lett volna egybekötve a nyomdát most elhagyott, a Pro Identitas Egyesület és Faragó Péter parlamenti képviselő irodájának támogatásával megjelent könyv bemutatójával, amelynek szerzője ráadásul a Nyugati Jelen (távolról sem túlzás és szóvirág: oszlopos) munkatársa, Balta János.
A kicsiny helybeli templomban a szentmisét ft. Király Árpád marosi főesperes celebrálta. (A kívül-belül nagyon szépen karbantartott templom érdekessége az egykori helybeli magyar családok által rendelt és finanszírozott, bibliai jeleneteket ábrázoló falképek sokasága.) A celebráns a szeretet családon, társadalmon belüli fontosságáról és erejéről szólt, ékesszólóan és meggyőzően a helybeliekhez és elszármazottakhoz, vendégekhez, kifejezve reményét, hogy a jövőben is lesznek olyanok, akik vigyáznak erre a templomra, hitükre, magyarságukra.
Szívből kívánjuk, hogy úgy legyen. Bár a szederháti magyar katolikus közösség létszámban évtizedek óta rohamosan csökken, az ittmaradtak életkora pedig ugyanilyen mértékben nő. A vasárnap délutáni misén negyven körülire becsültem a résztvevők számát (egy helybeli pontosan 44-et számolt), de közülük sok elszármazottként vagy vendégként volt jelen, s mindössze ketten-hárman gyermek- és ifjúsági korúak).
Balta János egy éve az ugyancsak Szederháton bemutatott, szülőfalujáról készült könyve több adalékkal szolgál e tekintetben.
A helybeli kultúrotthonban („Művelődési ház”, olvasom bejárata mellett a még magyarul is szereplő megnevezést) mintegy félszázan jöttek össze a Láthatatlan „hadsereg” c. könyv bemutatójára, amelyet a szerző szülőfaluja iránti tiszteletből és elkötelezettségből legelőször itt tartott meg.
A kötetet a Nyugati Jelen egyik munkatársa mutatta be, és kiemelte: a „láthatatlan hadsereg” azoknak a munkaszolgálatosoknak állít emléket, akiket a múlt rendszerben valósággal elhurcoltak (katonai mozgósítással) országos építőtelepekre (köztük bukaresti Nép Háza, cernavodai atomerőmű, Duna–Fekete-tengeri-csatorna), hogy ott a legtöbben elképesztően rossz munkakörülmények, lakás- és ellátás-gondok közepette dolgozzanak, akár több szériában, családjuktól elszakítva. Rengetegen munkabalesetben haltak meg vagy szereztek maradandó, egész életükre kiható egészségi károsulást. S az „elfelejtett hadsereg” cím jogos, mert a témát, érdemben és részletesen azóta sem dolgozták fel, s ma már kevesen tudják – a jövő egyre inkább hajlamos a feledésre – milyen iszonyú áldozatok árán jöttek létre a „nagy megvalósítások”.
A szerzőnek „volt szerencséje” részt vennie a „nagyszerű szocialista építőmunkában”, Ceauşescu megalomániás terveinek kivitelezésében. (A Nép Háza, például, a világ legnagyobb épületeinek egyike.) De lám, részben legalább ezúttal beigazolódik a mondás, miszerint minden rosszban van valami jó. Ha a fiatal kora dacára (felkészültsége okán) igen magas szakmai besorolású, és számunkra nem mellesleg újságírói vénájú vagongyári, itthon beteg szülőket, rajongva szeretett feleséget, két kisgyermeket hátrahagyó munkást annak idején, az 1980-as évek második felében nem viszik el keserves munkaszolgálatra Bukarestbe, a Nép Házához, ma biztosan nem vehetnénk kézbe ezt a személyes élményeket is tartalmazó, de azokon jóval túlmutató, majdnem félszáz tanút megszólaltató megrázó könyvet. Amelyről, talán nem mellesleg, tegnap délben egyik olvasója – aki már vasárnap este „nekiesett” a több mint 230 oldalas könyvnek – arról értesítette e cikk íróját: nagyon érdekes és megdöbbentő.
Olyan könyv, amelyet érdemes, sőt kötelező lenne elolvasnia a reális múlt iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Ismeretlen okokból eltűnt az egyik magyar helységnévtábla Pécskán
A pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke, Nagy István egykori pécskai alpolgármester jelezte a hétvégén a Facebook-oldalán, hogy az Arad megyei kisváros Nagylak felőli bejáratánál, a 7. számú országúton eltűnt a település magyar nyelvű helységnévtáblája.
Erre reagálva a helyi RMDSZ-szervezet először a pécskai városházához fordult felvilágosításért, de senki nem tudta megmondani, hogy ki és miért szerelte le a táblát. Ez tulajdonképpen érthető is, hiszen a szóban forgó útszakasz nem a hivatal kezelésében van.
„Ezek után megkerestük az illetékest, az Országos Útügyi Igazgatóság temesvári regionális igazgatóját, aki – úgy tűnt – jóindulatúan viszonyul az ügyhöz. Elsőre kiderült, hogy semmit sem tud a történtekről, de nem tartja lehetetlennek, hogy a cége vette le a táblákat valamilyen okból, ezért pár nap haladékot kért, hogy utána nézzen a dolognak. Várjuk a válaszát” – zárult az RMDSZ közleménye.
Bölöni György Arad megyei tanácsos, a pécskai RMDSZ-szervezet elnöke szerint az útügyi igazgató egyetértett az érdekvédelmi szervezettel abban, hogy – függetlenül attól, hogy ki és milyen okból vette le – a tábláknak a lehető legrövidebb időn belül újra ott kell állniuk Pécska határában.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint Pécska lakossága (a közigazgatásilag hozzá tartozó Óbodroggal, Tornyával és Szederháttal együtt) összesen 11 886 fő, ebből 3 325-en magyarok, ami az összlakosság 27,97 százalékát jelenti. A város többi kijáratánál fent maradt a magyar nyelvű helységnévtábla. Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

Evangelizációs imahét-záró könyvbemutatóval
Tanulnunk kell belőle
Október 23–27. között zajlott a feketegyarmati református templomban az evangelizációs hét, ahol nt. id. Pocsai Sándor kárpátaljai missziós lelkipásztor Találkozások Jézussal témakörben hirdetett igét. A hét zárásaképpen, péntek este az istentisztelet után itt került sor Balta János Az elfelejtett „hadsereg” című könyvének bemutatójára is. Először Fazekas József tanár úr méltatta a könyvet, majd maguk mellé kérte a könyvben megszólaltatott két feketegyarmati lakost, Komlósi Imrét és Szűcs Jánost. Mondanivalójában először kitért arra, hogy miért is íródott a könyv? „Tiszteletből, helyismertetésből, felismertetésből. Tele van leleménnyel. A történelem egy forgószínpad, soha nem lehet tudni, hogy hova kerülünk, ezért a könyv elolvasása után vonjuk le a tanulságot. De milyen választott műfajjal dolgozott Balta János? Egyrészt dokumentumregény, amely közel visz a valósághoz. 48 embert szólaltatott meg interjú formájában. Áteresztette a lelkén, és riportként adta vissza.” Továbbá érdekességeket mondott el a munkaszolgálatosok által épített épületekről és a Duna-csatornáról is. Ezután a szerző vette át a szót, kicsit megilletődve, hiszen elmondása szerint már sokszor járt a feketegyarmati templomban, tudósított róla, de nem gondolta, hogy egyszer még ő is beszélhet itt a saját könyvéről. Akik még nem olvashatták a könyvet, azoknak a kiragadott saját történetével rendkívül felkeltette az érdeklődését. Elmondta, hogy a saját munkaszolgálatban eltöltött hónapjait próbálta a leghűbben dokumentálni, de nem a hű dokumentáció, ami jóvá, letehetetlenné teszi a könyvet, hanem Balta János őszintesége. Őszintén ír a dühéről, kétségbeeséséről, tehetetlenségéről, feleségéről, családjáról, gyászáról, ezekből a hónapokból egy lecsupaszított és elénk tárt lelket ismerhetünk meg, félrebeszélések nélkül. Elmondta, hogy nagyon nehéz volt hozzákezdenie a könyv megírásához, hiszen újra kellett olvasnia minden jegyzetet, naplót, levelezést. Felesége 21 éve meghalt, és az újraolvasás nemcsak a munkaszolgálatos élményeket szakította fel, hanem a hozzáfűződő meghitt emlékeket is. Miért most jelent meg ez a könyv, hiszen évtizedek teltek el a rettegett munkaszolgálatos évek óta? Balta ráébredt, hogy azok, akikkel együtt dolgozott, legtöbben meghaltak, és ha a még élőkkel nem készít interjút, akkor ezek az emlékek, információk talán örökre elvesznek, feledésbe merülnek. Ezt onnan is jól tudja, hogy tavaly jelent meg Szederháti örökségünk című könyve, amely egy színmagyar település drámája, és muszáj az emlékeket elmenteni nemcsak Szederhátról, hanem az „elfelejtett hadseregről” is. Végül az író arról beszélt, hogy miért Az elfelejtett „hadsereg” a könyv címe. Miért felejthették el azt a több százezer embert? Róluk nincs sehol nyilvános információ, vajmi kevés dolog került a felszínre az ott történtekről. Ezeket az embereket kárpótolni kellene, nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is, hiszen legtöbbjük kisnyugdíjas, akinek a munkaszolgálatos éveit nem számították be a nyugdíjazáskor. Törvénytervezet már van rá, de ott lapul a fiókban, hiszen az államnak jobb, ha nem kell elismernie semmit, kárpótolnia meg pláne, jobb, ha szép csendben „elfelejtik” a történteket.
Balta János szavai után Fazekas tanár úr megkérte Komlósi Imrét és Szűcs Jánost, hogy meséljenek az ott töltött időkről. Mindketten kiemelték az ennivaló silányságát, és azt a rengeteg felelőtlen munkabalesetet, amit láttak, amivel a feletteseik nem törődtek – ezeket nehéz volt feldolgozni.
A bemutató végén nt. Nemes Emil feketegyarmati lelkipásztor vette át a szót, felhívta mindenki figyelmét, hogy ne csak értékeljük a leírtakat, hanem tanuljunk is belőle. „Tanulunk belőle vagy gyermekeink, unokáink is elfogják ezeket szenvedni? Istennel vagy Isten nélkül élünk? Nekünk kell tanulni belőle, mert Isten nem azért adta az életet, hogy elhurcoljanak minket, jöjjön el a béke korszaka végre!”
Ezután az érdeklődők megvásárolhatták és dedikáltathatták is a könyvet. Kiss Csilla / Nyugati Jelen (Arad)

Elfelejtett „hadsereg” – könyvbemutató Pécskán
Vasárnap délután a Pécskai Városháza dísztermében mutattuk be Balta János Az elfelejtett „hadsereg” című riportkötetét.
A könyv hősei, a meginterjúvolt pécskai, egykori munkaszolgálatosok szinte mindegyike ott volt a hallgatóságban.
Az Arad megyei Szederháton felnőtt, Aradon újságíró- és lapterjesztés-igazgató Balta Jánosnak is százezrek sorsa jutott, amikor – jóval leszerelése után – újra besorozták, hogy ne fegyverrel védje, hanem tudásával és szerszámokkal építse a szocialista Romániát, minden idők legemberpusztítóbb, kifosztó és megalázó rendszere megvalósításainak egyikét. Ő A Nép Házát kellett építse, mások a Duna–Fekete-tenger-csatornát ásták, testvérem völgyzáró gátat épített, de a kis- és nagy iskolások, meg az egyetemi hallgatók sem úszták meg. Egyetemi hallgatóként törtük az állami gazdaság kukoricáját, szimbolikus fizetésért. Középiskolásként kötöztünk és szedtünk paradicsomot, fosztottunk kukoricát és szedtünk zöldpaszulyt, általános iskolásként törni való piros paprikát gyűjtöttünk a kollektív zöldségtermesztő farmján. Ingyen. Tanárként vezettem kukoricafosztást, paradicsomszedést, kapálást, ingyen.
Így építtették a szocializmust a kommunisták, akik élvezték is a hajcsárkodást. Annak a történetnek a kiválasztott pribékeken kívül mindenki elszenvedője volt, függetlenül attól, hogy éjszaka otthon aludt és otthon is étkezett, vagy katonai felügyelet alatt tömegszálláson volt kénytelen dolgozni, étkezni, pihenni, élni.
1989-ben Romániában, Arad megyében is leáldozott a kommunizmus, és most itt van helyette a demokráciának nevezett rendszer, amelyben a pénz hajt mindent, és szinte mindenkit rabjaként kezel. Dölyfös gőggel. Nagy István / Nyugati Jelen (Arad)