A Királyföld megújuló élete
Szászfehéregyháza tájékára (a Brassó megyei Szászbuda, románul Bunești, német nevén Bodendorf Segesvár felöli végében, amikor gyorsítanánk Marosvásárhely irányába, van egy balra mutató, Viscri feliratú tábla, azt kell követni), a valamikori Deutschweißkirch irányába indulni elhatározás kell, oda nem téved csak úgy, véletlenül az ember. Hacsak ténylegesen el nem téved a kőhalmi bekötőúton Dacia – a valamikori német Stein, magyar nevén Garat – felé, mert onnan is megközelíthető. Bárhogy is történjen, az ismeretlen Viscri meglepő, új világot villant fel a látogatónak. Nyolcszáz év hagyatéka
A szászok földjének bejárására már 2005 végén megszületett bennem az elhatározás, csak idő híján halogattam az expedíciókat. Pedig sürgetett az idő, hiszen 2005 novemberében Homoród akkor 79 éves egyházi gondnoka könnyekkel a szemében búcsúzott tőlem: „Ne feledj el!”. Tizenhárman éltek még akkor a „flandrenses” leszármazottak közül, egy-kettő élhet még az erődtemplom igazi tulajdonosai közül – ha él még egyáltalán – azon a földön, amelyet nem alaptalanul neveztek el Királyföldnek (Fundus Regiusnak). A II. András Mátyás által is megerősített arany szabadságlevelével létezhettek ott a szászok mintegy nyolcszáz esztendőig, hogy a múlt század hetvenes éveitől kezdve két-három évtized alatt tömegesen itthagyják e vidéket és az 1989-es változások pontot tegyenek a szász falvak kiürülésének fájdalmas folyamatára. A látható végeredmény a Homoród, a Küküllők völgyeiben, vagy Beszterce környékén portyázók számára az itt-ott felhagyott bennvalók, a felénk községházának is beillő romos épületek látványa. Mi lesz a szászok földjével, a valamikori ragyogó Királyfölddel, amely magába foglalja a valamikori Kőhalomszéket,Nagysinkszéket, Segesvárszéket, Szászsebesszéket, Szászvárosszéket, Szebenszéket, Szerdahelyszéket, Újegyházszéket, majd később Medgyesszéket és Selykszéket is. Nyolcszáz év folyamán hatalmas gazdagságot voltak képesek kitermelni, nemcsak az összes erődített templom mellett kötelező módon felhúzott iskolaépületeket, hanem pompázó, rendezett falvakat és városokat. Mi lesz ezzel a gazdagsággal?
A választ a királyi udvarokban érdemes keresni, hiszen a Fundus Regius 20. századvégi elnéptelenedése után ismét egy királyi sarj, a brit trónörökös, Károly foglalkozik a vidék sorsával. Rhédey Klaudia magyar grófnő szépunokája nem bizottságok kinevezésével, hanem hatékony stratégiákkal próbálja segíteni a Királyföld értékeinek megőrzését a Mihai Eminescu Trust fővédnökeként. Örökmozgó szervező
Caroline Fernolend leginkább egy csomag élesített dinamitra emlékeztető hölgy, a Mihai Eminescu Trust brit–román alapítvány vezetőjeként 73 helységben kommunikál a többnyire roma közösségekkel, és együtt próbálják kitalálni, mitől lehet könnyebb az életük, miközben megmentik a szász örökséget is.
„Valamennyi ősöm Weißkirchben született, jómagam és a férjem is odavalósiak vagyunk” – meséli Caroline. Magyarázatként közbeszúrja: a szászok egymás között házasodtak, nem utolsó sorban azért, hogy el ne veszítsék az előjogaikat, és ez a „zab földjén” is így volt: Szászfehéregyháza környékén nem volt igazán jó termékeny föld, ezért többnyire állattenyésztésből éltek az emberek. Az önálló falu gondolata (a Mihai Eminescu Trust projektje) ebből a szükségből fakadt, valamint a létező hagyományokra épült – részletezi az elnök. Valamennyi szász falunak saját szabályrendszere volt, benne a szomszédságok intézményével, a szászfehéregyházai szabályok dokumentáltan 1623-ban már léteztek. Ez a rendszer magába foglalta a szomszédságok szabályait a maguk külön rendelkezéseivel, amelyek nem teljes mértékben ugyan, de 1990-ig is megmaradtak. Egy ilyen, ma viccesnek hangzó, de szigorú szabályt említ: ha úgy alszol el a mise idején, hogy a második szomszéd is meghallja, büntetést kell fizetned! – nos, a múlt század végén ezt már nem alkalmazták, de a káposztalopásra vonatkozót ma is megszívlelhetőnek tartanánk: ha látod, hogy a szomszédasszony elemel egy fej káposztát, és nem szólsz a tulajdonosnak, ugyanolyan büntetést kaphatsz, mintha te loptál volna.
Család, közösség
Caroline és a férje nem is próbálkoztak a kivándorlással Németországba. A húga élt odakinn, de tizenhárom év után hazajött, a lányuk is dolgozott Berlinben, a német parlamentben öt éven keresztül, ma már ő is itthon van, fiuk Segesváron vezet egy gyárat, Caroline szülei is itt maradtak. Mindannyian azért, hogy megmentsék az utódok számára a szász örökséget. Velük együtt 15 szász él ma Weißkirchben.
A szász falvak faluközösségeiben ma a romák vannak többségben – mondja Caroline – csak Almakeréken (németül Malmkrog, románul Mălâncrav), ahol az alapítványuk megvásárolta az Apafi-kastélyt, van szász közösség, a legnagyobb az országban. Almakerék nem volt szabad falu, ott van az egyetlen festett szász templom, mert ott katolikusok maradtak az emberek, nem tértek át a reformáció idején, mint a többi faluban. Ott él még egy közösségben 130 szász ember, egy nagy, 1100 lelkes faluban. „Mi, Szászfehéregyházán tizenöten vagyunk szászok a négyszázhúsz lakosból, de vannak olyan helyek, ahol már nem élnek szászok, például Szászfenesen (Florești) vagy Szászalmádon (Alma Vii). És ott van Erked is (Archita), ahol még él két szász!”
Átvállalt felelősség
Az Önálló falvak nevet viselő projekttel megpróbálnak néhányat megoldani a közösségek szociális, gazdasági, kulturális gondjai közül. Az egykori szász falvakban élő többségi roma közösségnek képzési lehetőségeket ajánlanak fel, hogy hagyományos mesterségeket tanulhassanak. Kőműves, ács, asztalos, téglavető vagy cserépkészítő lehet belőlük, és hozzásegítik őket ahhoz is, hogy magánvállalkozókká válhassanak, felelősséget vállaljanak. „A képzés után jövedelemre tehetnek szert, jobban élhetnek, és a találkozókon, amelyeket ezekkel a közösségekkel bonyolítunk le, ők jönnek különböző ötletekkel – meséli Caroline. – Elmondják, mire van szükségük, mit szeretnének tenni, ezeket a szükségleteket mi projektekbe öltöztetjük, gyakorlati alkalmazásokat keresünk számukra, és hozzálátunk, hogy megvalósíthatósági alapokat szerezzünk hozzájuk.” Riomfalván (Richiș) például elmondták, hogy tatarozni kellene a kultúrházat, erre alapítványi ács- meg kőművestanfolyamokat szerveztek, aztán megkérdezték, lenne-e önkéntes az építkezéshez, mert ők adnak téglát, cserepet, de dolgozniuk kell. Találtak is tizenöt roma és román fiút, akik a tatarozás végeztével jogot nyertek, hogy három alkalommal ingyenesen használhassák a kultúrházat. „Meg kell érteniük, hogy ha van önkéntes egy-egy munkához, könnyebben jutok pénzhez is, mert az ilyen jellegű munkákat támogató szervezetek is látják: a közösség motivált, tenni akar.” Egy-egy ilyen akció révén megmentenek egy, az örökségünk részét képező épületet, az emberek pedig szinte öntudatlanul átvállalják a felelősséget egy olyan örökségért, ami nem az övék volt! De most hozzájuk került, dolgoztak rajta, büszkék rá, és vélhetően nem fogják megrongálni vagy elpusztítani – az övék lett, felelősek érte. Talán ez a legszebb a Mihai Eminescu Trust alapítvány munkájában – mondja Caroline.
Turistaszétszórási projekt
„Az a munkánk, hogy ezekben a falvakban létező közösségeket rávegyük: ismerjék fel ennek a kulturális-természeti örökségnek a jelentőségét, amely ott még létezik körülöttük, segítsük hozzá őket egy emberibb élethez, és ők vállalják át ennek az örökségnek felelősségét.” Az alapítványnak összesen 11 féle projektje van: a 13 éves működése alatt összesen több mint ezret futtatott a közösségekkel együtt, és ez a 11 eközben kristályosodott ki. Caroline Fernolend szerint nagyon fontos, hogy ők a gyakorlatban végzik ezt. 13 év munkájának a tapasztalatai alapján leszűrték, hogy a legfontosabb projektek a magánszemélyek örökségéhez kapcsolódtak: házak, csűrök, gazdasági épületek helyreállításához. Ezen túl pedig logikusan következett, hogy a kulturális turizmusban kaphatnak helyet a helyreállított házak, ahol hagyományos étkeket szolgáltak fel, amelyekhez az alapanyagot ugyanott termelték meg. Így nőtt egy keveset a létfenntartó gazdaságok színvonala.
A valaha létező 240 erődített templomból mára talán 150 maradt meg, legalább azokat meg kellene, meg lehetne még menteni, csak az egyházakat kell még meggyőzni, hogy a helyiek segítségével végeztessék el a helyreállítási munkálatokat – mutat rá Caroline. Aki egyébként „szétszórná” Weißkirchből a turistákat más szász falvak felé, mert ott túl sok van.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A milkói püspökség és a szászok erdélyi letelepedése
A Kárpátokon túli, a mai Vrancea megyében székelő Milkói püspökség megalapításának időpontja több mint kétszáz éve heves viták tárgyát képezi. 1781-ben teszi közzé Benkő József Lőrincz milkói püspök egy 1096-os levelét. Ezt hosszú időn keresztül vagy hamisítványnak tartották, vagy azt mondták róla, a dátumból spórolt meg a másoló legalább két C-t, azaz latin százast, mivel más dokumentumok szerint csak 1227-ben alapították. Legújabban viszont egy erdélyi szász kutató, Horst Klusch azt állítja, nemzettársai első pillanattól kezdve (11-12. század) a Milkói püspökséghez tartoztak – azaz a levél mégis hiteles. Minket, erdélyi magyarokat azért érdekel e püspökség története, mert a szászok mellett a székelyek jó része is hosszú időn keresztül ennek fennhatósága alá tartozott.
A jelenlegi, általánosan elfogadott nézet szerint a püspökséget 1227-ben hozta létre Róbert esztergomi érsek pápai legátusként a kunok megtérítésére, és mivel a Milkov (Milkó) folyó partján volt a székhelye, milkóinak is nevezték. 1241-ben a tatárok tönkreteszik, majd kísérletek történnek újraélesztésére. Állítólag 1512-ben szűnt meg véglegesen, amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek kieszközölte a II. Gyula pápánál a püspökség és az esztergomi érsekség kánoni egyesítését. (Ugyanakkor ismerünk egy 1518-as szinódusi összehívó levelet is.)
Az egyesek által Benkő József hamisítványának tartott levél ezzel szemben 1096-ban arról beszél, hogy Lőrincz milkói püspök felszólítja a kézdi/kézdi(i), orbai/orbói és sepsi/sepsi(i) székelyek papjait, hogy a milkói lerombolt székesegyház még be nem fejezett helyreállítására a néptől adományt gyűjtsenek, s buzdítsák a lófőket és gyalogokat, hogy a Szentföldnek a pogányoktól leendő visszavételére fogjanak fegyvert. Eszerint volt egy korábbi székesegyházuk, amit egyesek szerint a besenyők rombolhattak le az 1070-es években (a püspökség alapítása így tényleg az idők ködébe vesz). Most nem célom e levél elemzése, hanem egy olyan kutatást ismertetek, amely teljesen más oldalról érinti a kérdést.
A Kárpátokon túlról jöttek?
A már említett Horst Klusch (Az erdélyi szászok betelepedéséről. Ford. Szenkovics Enikő. Kolozsvár, Kriterion, 2009) meglepő elméletet fogalmaz meg a szászok erdélyi betelepedésével kapcsolatban. Ennek egyik alappillére az, hogy az erdélyi szászoknak a milkói püspökséghez tartozása csak azzal magyarázható, hogy azok már 1154 előtt e püspökség keretein belül éltek. A szászok nem nyugatról települtek be Erdélybe, mondja Klusch, hanem körülbelül 50 éves ott-tartózkodás után a Déli-Kárpátokon kívülről. Szerinte a szászok erdélyi betelepülése a milkói püspökség 11-12. századi létezésének tételezése nélkül nem magyarázható kielégítően.
Klusch így foglalja össze elméletét: „Az új elmélet azokon a számos dokumentummal alátámasztott tényeken alapszik, miszerint 1096-ban több mint 10 000 német és vallon parasztcsaládot, akik az Amiensi Péter által vezetett keresztes hadjáratban vettek részt, Nišnél (50 km-re délre a Dunától) a bizánci zsoldosok Konstantinápoly felé vonulásukban meggátoltak, és történelmi szempontból kikerültek az ellenőrzés alól. Sok minden szól azon feltevés mellett, hogy ezek a parasztok a következő télen átkeltek a Dunán, a Kárpátok déli lankáin megfelelő településhelyeket találtak, és a római egyház által vezetett milkói (Vrancea vidéke) püspöki székhelynek rendelték alá magukat.
1154-ben a Kárpátoktól délre feltételezhetően letelepedő németek részt vettek a II. Géza által Mánuel bizánci császár ellen vezetett hadjáratban, és mivel a kunok által erősen fenyegetve érezték magukat, elfogadták II. Géza meghívását és áttelepültek Erdélybe. Ehhez pedig az Olt-szoros jelentette a legrövidebb utat, mely télen kocsikkal és szánokkal is járható volt. Habár a később sinki, újegyházi és szebeni székeknek nevezett területekre települtek át, a 15. századig továbbra is a milkói egyházmegyéhez tartozónak érezték magukat.
A kereszténység határán
Arra nézve, hogy szász egyházközségek a milkói püspökséghez tartoztak már jóval 1227 előtt, és miért kell hitelesnek lennie az 1096-os oklevélnek, Klusch számos dokumentumot hoz fel érvként, közülük kettőt ragadok ki:
1.) „A szebeni káptalan 1351-es statútumából is az derül ki, hogy a szebeni káptalani területhez tartozó székek (Újegyház, Sink, Szeben) vallási és világi képviselői, illetve az egész lakosság azt állítja, hogy ez a káptalan eddig a milkói püspökséghez tartozott, és mostantól kezdve, vagyis a bekövetkezett pusztítást követően, az esztergomi érsekségnek rendeli alá magát.”
2.) „1436-ban például Christian szebeni esperes arról tájékoztatja IV. Jenő pápát, hogy az ő egyházközségi körzete, amely a kereszténység határán található, a kezdetektől fogva (ab olim, vagyis a letelepedés óta) a milkói egyházmegyéhez tartozott, »mivel azonban a püspökség a hitetlenek kezében volt, e körzetnek a papjai azért, hogy a hívők ne maradjanak elöljárók nélkül, saját esperest választottak maguknak«, akit az esztergomi érsek is jóváhagyott, és ez az esperes jogainak kibővítését kérte. Az abolim kifejezés Karl Reinerth szerint »egy régmúlt, pontosabban meg nem határozható« időre utal, »egy olyan kezdetre, melyhez nem nyúlhat vissza semmiféle emberi emlékezet.«”
Utánanéztem, hogy az okirattal kapcsolatban merült-e fel a hamisítás lehetősége. A pápai levél, amelyben IV. Jenő pápa hivatkozik Christian szebeni esperes levelére (voltaképp idézi azt), eredetiben megvan a szebeni levéltárban, az eredeti okirat alapján a szövegét közli a monumentális, hétkötetes Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (Az erdélyi szászok történetére vonatkozó oklevéltár) negyedik kötete, minden jel szerint abszolút hiteles...
Az „átcsatolás” elmélete
Kluschtól teljesen függetlenül egy magyar egyháztudós, dr. Borbély István az erdélyi szászok lutheranizmusáról írva így summáz: „Az egész szász föld egyházkormányzatilag két részre oszlott. A szebeni és brassói káptalan eredetileg a milkói püspökség területe volt; 1441-ben a püspökség elpusztulása után az esztergomi érsek hatáskörébe került, olyképpen, hogy az érsekséget csupán a felügyeleti jog illette meg. A többi szász káptalanok a gyulafehérvári püspök fennhatósága alá tartoztak s dézsmájukat, valamint egyéb egyházi adójukat is annak fizették.”
Ezek szerint szász egyházközségeknek valamikori milkói püspökséghez tartozása kétségtelen. Egyes kutatók ebből nagyon óvatosan csak addig a pontig mennek el, hogy feltételezik, valamikor az 1230-as években ezeket a területeket a milkói püspökséghez csatolták. Ugyanakkor erre az átcsatolásra az égvilágon semmi adatunk nincsen, ha így történt volna, annak valamilyen nyoma mindenképp lenne akár a 13., akár a későbbi századokból. Márpedig a szászok tudatában az van, hogy ők a kezdetektől a milkói püspökséghez tartoznak.
Jómagam ezek után voltaképpen nem is értem, hogy IV. Jenő pápa 1436-os levelének 1937-es, minden próbát kiálló közlése után, az óriási mennyiségű adattal szemben, amely a szebeni prépostságnak a milkói püspökséghez kezdetektől való tartozását alátámasztja (maga Klusch is még számos adatot idéz), miképpen lehet egy átcsatolást akár feltételezni is az 1230-as évekre. Hogy megnyugtató megoldást kapjunk, el kell fogadnunk, hogy a milkói püspökség már jóval korábban fennállott, és a szebeni prépostság első pillanattól kezdve (talán 1154-től) a milkói püspökséghez tartozott (mint ahogy a szászok maguk mondják). El kell fogadnunk, hogy 1227-ben csupán átnevezték a milkói püspökséget kunra, mint ahogy azt Benkő József Milkoviájában első pillanattól megállapítja. Csak hát a történészek malmai lassan, nagyon lassan őrölnek...
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

500 éves a reformáció
A Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház rövid története és jelene
A 16. század első felében a reformáció szele elérte Erdélyt is. A középkori egyházszervezetet egyre több hitújító mozgalom ostromolta. Kezdetben a szász közösség bizonyult leginkább fogékonynak az új eszmék iránt, később csatlakozott hozzá a vármegyék, illetve a székely székek többnyire magyar ajkú népessége.
A 16. századi erdélyi reformáció útja sajátos út, amelyben nem különíthető el szigorúan egyik vagy másik nagy európai reformátor eszmerendszere, hanem párhuzamosan és együttesen hat Luther, Melanchthon, Zwingli, Kálvin, Bullinger és mások teológiája, mindezt pedig kiváló helyi teológusok – Johannes Honterus, Dévai Bíró Mátyás, Kopácsi István, Melius Juhász Péter, Dávid Ferenc – igazították az erdélyi társadalmi valósághoz. Éppen ezért az 1560-as éveket megelőzően nem is beszélhetünk egyik vagy másik protestáns felekezet szigorúan konfesszionális jelenlétéről, csupán reformátori vagy reformált egyházakról abban az értelemben, hogy a felekezeti határok nem voltak élesen elválaszthatók, karakterük ekkor kezd kialakulni. Bizonyos azonban, hogy már az 1580-as években, Báthory István fejedelemsége alatt az erdélyi szászok a lutheranizmus mellett maradnak, a magyarok többsége ekkor az unitárius (Szentháromság-tagadó) hitet vallotta, kisebb hányaduk a helvét (kálvinista) felekezet mellett tette le voksát. Ez az arány a 17. század folyamán jelentősen változott, a református fejedelmeknek köszönhetően a helvét hitvallás uralkodóvá vált, gyakorlatilag államegyházi státust élvezett a fejedelemségben.
A szász székekben volt néhány jelentős magyar ajkú település is. A középkorban ezek a falvak földrajzi elhelyezkedésük következtében a szász többségű főesperességekhez tartoztak, így a reformáció után is a szász vezetés alatt álló lutheránus esperességek részei lettek. Ezek közül a jelentősebb gyülekezetek: Brassó, Csernátfalu, Türkös, Bácsfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Pürkerec, Zajzon, Barcaújfalu, Krizba és Apáca a Barcaságon; Halmágy, Székelyzsombor, Kóbor, Ugra és Tyúkos Kőhalomszéken; Oltszakadát Szebenszékben, illetve Zselyk Beszterceszéken. Ezek a gyülekezetek képezik mai egyházkerületünk alapját. A hitvallási egység eredményeképpen ezek a közösségek a szász evangélikus püspök joghatósága alá tartoztak egészen a 19. századig, lelkészeiket a szászok zsinatán szentelték, fegyelmi székük, házassági törvényszékük közös volt a német ajkú lutheránusokéval. Csupán a Barcaság délkeleti részén fekvő úgynevezett hétfalusi magyar gyülekezetek között érhető tetten némi szervezeti egység.
A 17-18. században ezek a lutheránus karakterű gyülekezetek szoros kapcsolatokat ápolnak a partiumi és felső-magyarországi, szintén magyar ajkú lutheránusokkal és reformátusokkal. A 19. század folyamán elsősorban a nemzeti mozgalmak eredményeképpen egyre több ellentét alakul ki a magyar, illetve szász lutheránus gyülekezetek között. Ezt csak erősíti az, hogy 1848-ban a két etnikum külön táborban harcol; ennek az eredménye lesz, hogy hosszas küzdelem után 1886-ban a barcasági magyar gyülekezetekből megalakul a Brassói Magyar Evangélikus Egyházmegye, amely már nem az Erdélyi Szász, hanem a Tiszai Egyházkerülethez tartozott.
Az 1920-as trianoni békeszerződés új helyzet elé állította a Romániába szakadt magyar evangélikusokat. Az erdélyi egyházak közül talán mi voltunk a legnehezebb helyzetben, hiszen a Romániához csatolt országrészben nem voltak szervezett központi egyházi intézményeink, sem püspökségünk, sem teológiai intézetünk, sőt középfokú iskolai intézményekben sem bővelkedtünk. 1920-ban a Kolozsváron tartott zsinat kimondta az Erdély-Bánáti Evangélikus Egyházkerület megalakulását, de ezt az államhatalom nem hagyta jóvá. Végül több kényszerű próbálkozás után, 1926-ban sikerült elismertetni az új egyházi struktúrát. A megszülető egyházkerület meglehetősen heterogén, ott voltak benne a több évszázados hagyománnyal rendelkező királyföldi falusi eklézsiák, valamint más erdélyi, városi gyülekezetek (Nagybánya, Kolozsvár, Marosvásárhely) mellett a partiumi nagyvárosoknak (Temesvár, Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti) a 19. század folyamán alakult közösségei, valamint több szlovák anyanyelvű gyülekezet. Ez utóbbiak külön egyházmegyét alkottak és alkotnak ma is.
Lelkészképzésünk 1920-tól 1948-ig a kolozsvári református teológián zajlott, ahol az evangélikus szaktárgyakat a két helyi lelkész, dr. Járosi Andor és dr. Kirchknopf Gusztáv tanította. 1948 óta az akkor megalakult Protestáns Teológiai Intézetben református és unitárius hallgatókkal együtt tanulnak egyházunk jövendőbeli lelkipásztorai.
Jelenleg hozzávetőlegesen 27 ezer hívő tartozik egyházunkhoz, 41 gyülekezet és 18 szórványközösség keretében. Erdélyi eredetünk következtében nagyfokú nyitottság jellemzi egyházunkat más egyházak, kultúrák és etnikai népcsoportok felé. Ez abban is megmutatkozik, hogy istentiszteleteinken és gyülekezeti alkalmainkon öt nyelven hirdetjük Istennek igéjét: magyarul, németül, szlovákul, románul és angolul.
Szolgálataink sokszínűek, az istentiszteletek mellett rendszeres alkalmakat tartunk a gyerekeknek és az ifjúságnak (hittanórát, baba-mama klubot, vasárnapi iskolát, konfirmációi oktatást, ifjúsági bibliaórát és istentiszteletet), valamint felnőtteknek szóló különböző alkalmakat (felnőtt-, családi, illetve presbiteri bibliaórát, nőszövetségi alkalmat stb.).
Az ifjúsági munkát az országosan működő EVIKE (Evangélikus Ifjúsági Keresztyén Egyesület) fogja össze, amely az ifjúsági táborokat, a vetélkedőket és az ifjúsági vezetőképzőket szervezi évente több alkalommal. Az egyetemi városokban – Kolozsvár, Brassó – működő CL (Collegium Lutheranicum) egyetemi ifjúsági szervezet, szakkollégium a felsőoktatásban tanuló diákokat és fiatal felnőtteket igyekszik összefogni, a szervezeten belül folyó ifjúsági munka így kifejezetten ezt a korosztályt szólítja meg.
Szeretetszolgálatunkat tekintve jelenleg az elsődleges feladat diakóniai intézményeink újraszervezése; így jött létre a Vocatio Diakóniai Egyesület. A szeretetszolgálatok összehangolt megszervezése egyházunk számára nagy kihívás a jövőben. Kolozsváron és Brassóban működő diakónia irodánk ezt a feladatot igyekszik betölteni azáltal, hogy a különböző gyülekezetekben történő szeretetszolgálat összehangolásán fáradozik.
Mindennemű szolgálatainkat missziói koncepciónk határozza meg, mely szerint igyekszünk a Krisztus iránt való hűség, engedelmesség, hivatás szellemében megfelelni a kor igényeinek és társadalmi elvárásainak, hogy az értékőrzés és megújulás által állandó evangelizációt folytassunk, mélyítsük a hitet, erősítsük a lelkiséget. Tudatosan veszünk részt a keresztyén kultúra művelésében, és vállalunk szerepet a közéletben: a Petrőczy Kata Szidónia Nőegylet, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és Reményik Sándor Galéria Kolozsváron, a Bartalis János Egyesület Brassóban, valamint az Irgalmas Samaritánus Keresztyén Egyesület Sepsiszentgyörgyön. Szorgalmazzuk a teológia mint tudomány minőségi, korszerű, integrált művelését. Az oktatási célra létrehozott Via Barcensis egyesület célja az evangélikus hitnek, öntudatnak a megerősítése a semper reformanda elv alapján. Kozma Zsolt teológiai professzor ezt mintaszerűen így fogalmazta meg: "Meg kell találni a hagyományőrzés és a semper reformanda közötti utat, meg kell fogalmazni az örök igazságot, és mai üzenetként le kell hozni a valóság talajára, s ebben nincs más kritérium, mint a Szentírás. Ha a teológia megalkuszik az örök igazsággal, Isten-idegenné válik, ha nem a ma emberéhez szól, akkor egyház- és világidegen lesz".
Püspökök
Frint Lajos: 1927–1940
Argay György: 1941–1974
Szedressy Pál: 1975–1991
Mózes Árpád: 1992–2004
Adorjáni Dezső Zoltán: 2004–
(Az oldalt szerkesztette Ötvös József lelkipásztor)
Adorjáni Dezső Zoltán püspök Népújság (Marosvásárhely)