Hat romániai beteg halt meg a gyilkos kórban
Május 9-e és augusztus 30-a között 16 esetben bizonyosodott be agyhártya- vagy agyvelőgyulladásos esetekről, hogy azokat a nyugat-nílusi vírus okozta - közölte csütörtökön az egészségügyi minisztérium.
A nyugat-nílusi vírussal fertőződött 16 beteg közül 6-an meghaltak: hárman Bukarestben, egy-egy beteg pedig Buzău, Brăila és Olt megyében. A kórt Bukarestben 3, Giurgiu, Ilfov és Vrancea megyében 2-2, Buzău, Brăila, Constanţa, Galaţi, Ialomiţa, Olt és Szeben megyében 1-1 személynél mutatták ki.
A nyugat-nílusi vírussal való fertőzöttség tünetei: magas láz, erős fejfájás, előrehaladott esetben a nyak merevsége, kiütések a mellkason, szívgyengeség, hidegrázás, súlyos fáradságérzet, izomgyengeség - tájékoztat a szakárca, hozzátéve ugyanakkor, hogy a fertőzött személyek 80%-a mentes a súlyos tünetektől.
Megelőzésképpen a szúnyogcsípések ellen kell elsősorban védekezni, kerülni kell a sűrű növényzettel borított térségeket és az állóvizek környékét, ahol magasabb a levegő páratartama, a háztartásokból is el kell távolítani az állott vizet, valamint a háztartási hulladékot - mutat rá a minisztérium.
A tárca ugyanakkor leszögezi, hogy Romániában elszórtan ütötte fel a fejét a betegség, nem lehet járványveszélyről beszélni.
Agerpres; maszol.ro

Egyenlőtlenségek
Elég, ha kicsit elindul az ember az országban, máris szembeötlik, mekkora szakadék tátong különböző régiók és városok között. Elsősorban a gazdasági különbségekre gondolok. A statisztikákban már régóta látszik, hogy Bukarest mellett csak Brassó, Kolozsvár, Temesvár és Szeben tudja tartani fejlődésben a lépést, bár felfele ívelő pályán van Nagyvárad is. Igaz, ez utóbbinak elég nagy hátrányt kell még ledolgoznia.
Bukaresttel igazából csak Erdély tudja felvenni a versenyt a történelmi régiók közül, és annak ellenére, hogy az elmúlt száz évben Bukarest megpróbálta visszahúzni az 1918-ban megszerzett területet, nem sikerült neki egyértelműen és az elkövetkező években ez még kevésbé fog sikerülni. Az elmúlt csaknem harminc év piacgazdasága máris elegendő volt ahhoz, hogy felszínre hozza az Erdélyben rejlő lehetőségeket. Az ország központi részének előnye származik pusztán a földrajzi elhelyezkedéséből, hiszen a nyugati cégek elsősorban Erdélyben akarnak megtelepedni. A katasztrofális infrastrukturális állapotok miatt elég számukra, ha Temesvárról, Nagyváradról vagy Kolozsvárról exportálják a Romániában megtermelt árut, nagyon kevesen vállalják a rizikót, hogy a korszerű infrastruktúra hiánya miatt az ország távol eső keleti, dél-keleti részében hozzanak létre termelési kapacitást.
De még mielőtt valamiféle Tündérkertről kezdenénk álmodozni, azt is jó látni, hogy Erdély cseppet sem homogén terület a gazdasági fejlettség szempontjából. Az említett gócpontoknak köszönhetően egy tágabb értelemben vett város és annak környéke egészen jól viszi, a bérek magasak, vannak munkahelyek, ugyanakkor a sok ingázó miatt vagy odatelepedett lakos miatt rendkívül zsúfoltakká váltak ezek a rohamosan fejlődő városok. Elég, ha csak Kolozsvárra gondolunk, ahol kereskedők szégyen nélkül elkérnek bizonyos szolgáltatásokért ugyanannyit, amennyit Bukarestben, ahol kiugróan magasak a bérek az ország többi részéhez viszonyítva. Ez is mutatja, hogy mennyire megnőtt például a kolozsvári lakosság vásárlóereje. Természetesen, nem mindenkié, a kincses városban is jelentős különbségek vannak annak függvényében, hogy ki milyen ágazatban dolgozik.
Sokaknak mentőövet jelent, hogy kitelepedett családtagjaik segítik, ez a nem elhanyagolandó tényező is felfele tolja a hazai jövedelmeket, ami a statisztikákban kevésbé követhető nyomon.
A különbségek szembeötlőek a lakosság számát tekintve is. Annak ellenére, hogy Szeben és Brassó tolja előre Dél-Erdélyt az ott megtelepedett, többnyire német járműipari cégeknek köszönhetően, a régióban vannak olyan falvak, amelyek az elvándorlás miatt szinte teljesen kihaltak. Székelyföldön nincsenek akkora különbségek, hiszen Maros megye is csak közepesen fejlett megyének számít, de ez csak azt jelenti, hogy az emberek kevésbé irigykedhetnek egymásra. Egyébként gazdasági értelemben Székelyföld sem teljesít jól.
Ugyanakkor Moldova, Dobrudzsa és Olténia irigykedve nézi Erdélyt, amelynek gazdasági gócpontjairól sokat lehet hallani a médiában. De azért ne csapjuk be magunkat, ez a fejlődés nem egyenletes, szórása igen csak szűk körű. Az egyenlőtlenségek hatalmas fejlődési lehetőséget jelentenek, hiszen ha Románia ilyen körülmények között is képes csaknem 6 százalékos gazdasági növekedést produkálni, akkor az elmaradottabb térségek felzárkóztatásával akár a két számjegyű GDP-bővülést is el lehetne érni.
Ehhez vízióra, jövőképre lenne szükség. Olyan kormány kellene az ország élére, amely tudatosan fejleszti az infrastruktúrát az elmaradott vidékeken is, ez utóbbiaknak felzárkóztatási programokat dolgoz ki, hogy őket is bekapcsolja a gazdasági vérkeringésbe. Ilyen terveknek azonban nyoma sem látszik, amiből az következik, hogy a következő két-három évtizedben a jelenlegi különbségek nemhogy csökkenni, hanem éppen ellenkezőleg, nőni fognak. Románia következő száz éves országterve ezeknek a különbségeknek a csökkentése kellene hogy legyen, ugyanis csak ez biztosíthat olyan gazdasági stabilitást, ami szavatolná Romániának a következő száz évre is a szilárd alapokat. Szabadság (Kolozsvár)

Hazahívó hangok ünnepe
Zenébe oltott gyermekkorok
Az ének és tánc bűvöletében töltött gyermekkor legszebb pillanatait hívták elő szombaton a hat évtizede született Székely Népi Gyermekegyüttes tagjai.
Délelőtt 10 óra körül zsúfolásig telt a Kultúrpalota előcsarnoka. Arcok, tekintetek keresték egymást, kezek lendültek egymás felé. Az üdvözlések után a szélrózsa minden irányából érkezett egykori gyermek táncosok, énekesek a kisterem felé vették az irányt, ahol kisebb csoportokban, halkan indult el a múltidézés.
„Te se tudtad, hogy én ki vagyok”, „Jóska bácsi de fiatal volt ezen a fényképen!” – hangzott fel mindegyre innen is, onnan is, aztán valaki azt is megemlítette, hogy 1957-ben ebben a teremben tartotta a gyermekegyüttes a legelső próbát, akkor énekelték először együtt, hogy A juhásznak jól megy dolga.
– Kezdjük a próbát – vetítette tréfásan egymásra az idősíkokat az egyik emlékező. Akkor már hetven-egynéhányan ültek a teremben, amelyet az elcsendesedés pillanatában egy régi kórusfelvétel fehér-fekete ünnepélyessége töltött be. Ezt követően Cseh Gábor, a találkozó főszervezője köszöntötte egykori együttestársait, pajtásait. A hajdani gyermek táncos csodálatos intermezzónak nevezte az együtt töltött éveket, majd a szépség örökkévalóságát tagadó Villont cáfolva mondta a Magyar- és Németországból, Svájcból, Svédországból, Izraelből, az Egyesült Államokból, Ausztriából és Ausztráliából érkezetteknek: – Mi szépek vagyunk ma is. Köszönöm, hogy hazajöttetek.
Kelemen Ferenc nyugalmazott újságíró, rádiós szerkesztő szintén táncosként vett részt a Székely Népi Gyermekegyüttes életében. A találkozóra számos fényképet gyűjtött össze, amelyeket kivetítve nézhettek végig a jelenlevők.
– Aki felismeri magát, álljon fel a színpadra – hangzott a jókedvű utasítás, de a jelenlevők ülve követték a gyimesi táborozások örömkockáit, a fellépések alatti és utáni pillanatokat, amelyeket egy tankként zúgó orosz készülék örökített meg annak idején.
– Itt azt hiszem magamról, hogy tudok táncolni. Most az unokám ötször olyan szépen táncol – jegyezte meg az egyik felvételnél Kelemen Ferenc.
A vetítés után Cseh Gábor a teremben jelen levő Székely Olgát, a gyermekegyüttes egyik táncoktatóját köszöntötte. A következő percekben egymás után léptek színpadra az emlékezők.
Gutfreund Lia Izraelből érkezett.
– Az együttes énekkarában kapott tanítás egy életre útmutató volt számomra. Minden hang külön-külön tanulta be a saját részét, és úgy álltunk a próbákon és az előadásokon, mint a katonák – idézte fel az egykori kórustag, akinek az elmúlt években Izraelben is voltak fellépései. Arra is emlékezett, hogy milyen dallal felvételizett a gyermekegyüttesbe. „Nyírfa ága, sej, kifaragva,/ abból lesz a jó balalajka” – énekelték vele együtt az egybegyűltek.
„Hogy kerültünk a dobozba?”
A gyermekegyüttes tagjai közül többen a művészi pályán maradtak. Szász Károly 30 éven át zenélt és konferált a Maros Művészegyüttes fellépésein. A találkozón egy tréfás, népmesei hangulatú szöveggel idézte fel az akkori produkciók hangulatát.
Bálint Márta Kossuth-díjas, Budapesten élő színművésznő Cseh Gábor kérésére lépett az emlékezés színpadára.
– Bennem a felvételi maradt meg a legélénkebben. Kudarcélmény volt, én ugyanis a tánckarba készültem, és a kórusba kerültem. De annak, hogy énekeltem, nagy hasznát vettem az évek során – mondta a színművésznő, majd a gyimesi táborozást, a nagy sikerű bukaresti fellépést és a televíziós élő adást is felidézte.
– Én, a nyolc-kilenc éves kicsi leányka, csak néztem bambán, hogy hogy kerültünk mi bele abba a zárt dobozba.
Márton Mária Magdolna a gyermekegyüttes utolsó nemzedékéhez tartozott. 1968-ig pergette vissza az időt, amikor tanítónője elvitte Székely Olga táncoktatóhoz.
– Emlékszem, hogy igyekeztem a Pionírházba fel, a kaptatón. Olga néni olyan csinos volt, és olyan szép.
– Most is az – hallatszott egy hang a teremből, majd újra az emlékezőé volt a szó.
– Olga néni elvitt Székely Dini bácsihoz, a tornakertbe. Az együttessel Dini bácsi koreográfiáit adtuk elő, Nagy Imre zongorán kísért. Kitűnő darabok voltak. Aztán eljött Birtalan Jóska bácsi, az énekkar vezetője a 12-es iskolába, ahova én is jártam, és kiválasztotta a jó hangú gyermekeket, közöttük engem is. Mezzoszoprán lettem. Így táncoltam és énekeltem is az együttesben. Amikor pioníregyüttessé alakítottak minket, fel kellett tenni a fehér hajpántot. Én azt is tiszta szívből viseltem, csak énekelhessek.
Utoljára a táncos gyermekek Dini bácsija, a néhai Székely Dénes lánya, Székely Mendel Melinda színművésznő, költő, képzőművész lépett az egybegyűltek elé.
– Nagyon boldog lenne édesapám, ha itt lehetne – mondta a művésznő, aki az együttes utolsó nemzedékéhez tartozott, ugyanakkor az elsőhöz is, hiszen már a babakocsiban is jelen volt a próbákon.
A délelőtti együttlét végén egyszer csak felhangzott a Pál, Kata, Péter. Többszólamú kórussá vált a publikum, és ebben a pillanatban már nem is az emlékezni vágyók ültek a széksorokban, hanem az egykori tiszta hangú, tiszta szívű gyermekek.
„Lányok, most!”
A közös emlékezés előtti percekben az együttes néhány tagja kérésünkre lapunk olvasóinak mesélt.
Király Lucia a kórus első szólamában énekelt. A Marosvásárhelyen élő hölgyet arról kérdeztük, mit adott neki leginkább a gyermekegyüttes.
– Fegyelemre és önbecsülésre tanított. Vasárnap délelőtt 10 órától voltak a próbák, a televízióban éppen akkor vetítettek egy ifjúsági filmet. Szívesen néztem volna, de indulni kellett énekelni. A különböző fesztiválokon díjakat is nyertünk. Három-négy autóbusszal mentünk a kiszállásokra, Bákóba, Szebenbe. A kórusvezetőt, Jóska bácsit, imádtuk. Ha pedig valamelyikünknek rossz kedve volt, Széllyes Sándor vigasztalta, szórakoztatta. A táborok is nagy élményt jelentettek, számomra a kiruji volt a legmaradandóbb. Hatodikosok, hetedikesek voltunk, akkoriban szövődtek a gyermekkori szerelmek. Esténként ültünk a tűbortűznél, és a San Remó-i fesztivál olasz dalait énekeltük… A Marosvásárhelyen élő együttestagokkal a mai napig találkozunk strandon, hangversenyen… A 25 éves találkozót a nyolcvanas évek elején a Grand Szállóban tartottuk, ott volt a Szekuritáté is. Egyszer aztán Jóska bácsi felállt, és azt mondta: lányok, most! Mi pedig énekelni kezdtünk.
Ábrahám Benedek minden nyáron hazatér Izraelből, és három hónapot szülővárosában tölt. Annak idején ő is az énekkar első szólamában szerepelt, az együttes első nemzedékének tagja. Kérésünkre azt a bukaresti fellépést idézte fel, amelyet Gheorghiu Dej száz szegfűből álló csokorral jutalmazott.
– Arra nem emlékszem, hogy busszal vagy vonattal mentünk-e a fővárosba, de azt tudom, hogy a pártvezér rendeletére hálókocsin utaztunk haza, ami teli volt Pepsi-Colával – mesélte az egykori gyermek énekes, akinek emlékezetében A búzakoszorú című előadás maradt meg a leginkább. Ő volt a négy fiú egyike, akiknek ki kellett vinni a színpadra a koszorút, de amikor lehajolt érte, elpattant a székely nadrágja kötője. Úgy ment ki a közönség elé, hogy közben fogta a kötőt, a publikum azonban nem vette észre, mi történt, csak az ijedtséget látták az arcán. Ami a zenével való későbbi kapcsolatát illeti, kilenc évet járt zeneiskolába, később pedig rockzenekarban játszott.
Koszta Gyöngyi Zalaegerszegről érkezett haza, családjával a marosvásárhelyiek és a bolyaisok világtalálkozóján is részt vett. Ő is a gyermekegyüttes énekkarában énekelt, és jól emlékszik még a bukaresti száz szegfűre. De nem csak a fővárosi fellépés jelentett számára maradandó élményt.
– A fellépéseken rendszerint sötétség volt fölöttünk, de amikor az előadás végén felkapcsolták a villanyt, láthattuk, hogy még a kakasülő is teli volt emberekkel. Akkor hangzott fel a taps, ami hihetetlen boldogsággal töltött el mindig.
Kötetbe zárt gyermekkor
Délután a Kultúrpalota kistermébe, a Gyöngyvirágtól lombhullásig című, tíz évvel ezelőtt született kötet második, bővített kiadásának bemutatójára tértek vissza az ünneplők. Cseh Gábor emlékeztette az egybegyűlteket, hogy eredetileg egy emlékfüzetet terveztek az 50 éves találkozóra, de Birtalan József egy albumnyi fényképet vitt az ötletgazdáknak, így a füzetből könyv lett. A bővített kiadásban több írás és fénykép található a gyermekegyüttesről, és a 400-nál több együttestag névsorát is kiegészítették. Azok nevét, akik a kötet nyomdába kerülése után jelentkeztek, a kiadványhoz mellékelt könyvjelzőn sorolták fel. A bővített kötet a Juventus Kiadó gondozásában jelent meg. Szucher Ervin, a kiadó igazgatója elmondta, hogy már az első változat kézbevételekor úgy érezte, hogy időutazáson vesz részt.
– Az átkos rendszernek voltak szép részei is, amelyeket nem a rendszer, hanem a rendszert alkotó emberek teremtettek meg. Ilyen volt a gyermekegyüttes – mondta Szucher, majd Kuti Mártának, a kötet szerkesztőjének adta át a szót. A szerkesztő azt a magas művészi színvonalat emelte ki, amelyet a kötetben időrendi sorrendben olvasható kritikák is megfogalmaznak, és amelynek köszönhetően a gyermekegyüttesnek nem volt hanyatlása.
– A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett – szögezte le Kuti Márta, majd arra kérte az egykori együttestagokat, keressék meg a kötetben önmagukat, a gyermekkorukat, amely kivételes volt, mert a művészet vette körül.
A „Nagy” ölelésében
Az együttlétet megkoronázó gálaműsorra a palota nagytermében került sor. A házigazda szerepét betöltő Csíky Csengele színművésznő az 1956-ban alakult Állami Székely Népi Együttesből egy évvel később kinőtt Székely Népi Gyermekegyüttes történetét körvonalazta a kis énekesek, táncosok kiválasztásától a rendkívüli bemutatókon, fesztiváldíjakon át a felső irányítással történt megszüntetésig.
– Önök most visszatértek a nagy sikerek színhelyére. Isten hozta Önöket itthon – zárta a rövid összegzést a színművésznő, majd Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője szólt az egybegyűltekhez. Az intézményvezető kérésére a telt házas publikum egyperces csenddel adózott a földi létből eltávozott együttestagok emlékének. A továbbiakban Barabási Attila a hagyományőrzésnek, a magyar népi kultúra népszerűsítésének, az utánpótlás biztosításának a fontosságát hangsúlyozta, illetve azt is megemlítette, hogy második alkalommal ünnepel együtt az egykori Székely Népi Gyermek- együttes közösségével. A művészegyüttes vezetője ez alkalomból emlékplakettet adott át Cseh Gábornak.
Kelemen Ferenc, a gyermekegyüttes alapító tagja egykori szólótáncoshoz illő lépésekkel érkezett a színpadra.
– Mit mondhat egy olyan ember, aki a gyermekkorát a szülein kívül a muzsikáló léleknek köszönheti? – tette fel a költői kérdést az emlékező, majd egyebek mellett a felnőttegyüttes Viszik a menyasszonyt című előadását idézte fel, amelynek hatására ő is a gyermekegyüttesbe kívánkozott.
– Mint a szőlőfürtök, csüngtek mindenhol a páholyokban az emberek. Felment a függöny, és mi tátott szájjal hallgattuk a bihari vendégeket. Csodálatos volt ez a nagy együttes, amelynek dédelgető ölelésében képezhettük magunkat – mondta Kelemen Ferenc, majd azt is megjegyezte, hogy nemrég jött rá, mind a gyermek-, mind a felnőttegyüttest szakszerűen kidolgozott terv szerint rombolták a kommunizmus idején.
A délelőtti együttléten is felszólaló dr. Székely Mendel Melinda lírai pillanatokkal ajándékozta meg az egybegyűlteket, majd az est házigazdája színpadra hívta a jelen levő együttestagokat, akik egy szál piros szegfűt és emlékoklevelet vehettek át.
Ezt követően a jelen és jövő táncosnemzedékei töltötték be a teret. A Fagyöngy citerazenekar műsora után a Maros Művészegyüttes utánpótlás csoportja, a Napsugár néptánccsoport, illetve a Csillagfény néptánccsoport gyermekei és fiataljai ajándékozták meg színes, igényes műsorral az ünnepelteket. A gazdag produkció egyértelművé tette, hogy az egykori Székely Népi Gyermekegyüttes örökségének vannak és az elkövetkezőkben is lesznek őrzői.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Magyarabbak, mint korábban az erdélyi magyar fiatalok
Felmérték az erdélyi fiatalokat, akiknek a fele a jobb megélhetésért elmenne külföldre.
Sokat tanulnának, általában két gyereket szeretnének, de abban már nem biztosak, hogy Erdélyben is szeretnének maradni dolgozni - nagyon sarkítva körülbelül így lehetne összefoglalni a Magyar Ifjúságkutatás 2016 erdélyi eredményeit, amelyben az erdélyi magyar 15-29 éves korú fiatalokra reprezentatív 2000 fős mintán végeztek a székelyföldi (Kovászna, Hargita és Maros megye) és a többi erdélyi részre reprezentatív, 1000-1000 fős almintákkal. A kutatás mintáiban a szórványban élők is reprezentálva vannak, például Szeben megyéből a magyarlakta településekről (Medgyes és egy falu) kérdeztek embereket, de Krassó-Szörény megyéből nem volt mintavétel.
A kutatást az Új Nemzedék Központ kezdeményezte és támogatta. Erdélyben az adatfelvételt a Max Weber Társadalomkutató Alapítvány végezte, a BBTE Magyar Szociológia Intézetének diákjainak bevonásával, valamint Hargita megyében a Sapientia EMTE és Bihar megyében a Partiumi Keresztény Egyetem hallgatói közül is vettek részt a terepmunkában. Az erdélyi felmérés vezetője Veres Valér, a terepmunka főkoordinátora Szabó Júlia volt. A kutatásról készült gyorsjelentés részletes erdélyi eredményeit Veres Valér szociológus segített értelmezni.
A magyar nemzet egészének a részei vagyunk a megkérdezettek többsége szerint, éljenek Magyarország határain kívül bármelyik nagy régióban. A nemzeti hovatartozás kérdésében az Erdélyben élők 85 százaléka értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy az országban élő magyarok részét képezik a magyar nemzetnek. A román nemzethez tartozás kérdésében máshogy alakultak az arányok. Az erdélyi magyar fiatalok 55 százaléka gondolja azt, hogy a román nemzethez is tartoznak, míg 37 százalékuk elutasítja ezt a gondolatot.
Amikor arra kérték, hogy határozza meg azt a közösséget, amihez elsősorban tartozik, a fiatalok 45 százaléka magyarnak, 20 százaléka erdélyi magyarnak, 8 százaléka székelynek, 6 százaléka pedig erdélyinek határozta meg magát.
Veres Valér szerint az elmúlt években a magyarságtudat vonatkozásában kisebb hangsúly-eltolódást volt megfigyelhető a fiatalok körében, 2010-hez képest néhány százalékkal növekedett az, hogy a magyar nemzethez tartozónak gondolják magukat, és csökkent az erdélyi magyarokat a román nemzethez tartozónak nyilatkozók aránya. Ezen változás mögött feltételezhetjük a magyar állam könnyített állampolgárság megszerzésével kapcsolatos nemzetpolitikájának hatását is.
"Ugyanezt a jelenséget erősíti meg az is, hogy elsősorban minek tartják magukat. A korábban erősödő regionális identifikáció mintha megtorpanni látszana, és a jelző nélküli magyar megnevezéssel azonosulnak a legtöbben, és az erdélyi magyar, romániai magyar és székely kategóriák csak együttvéve teszik ki az előbbi arányát" - értékelt Veres.
A fiatalok 94 százaléka családban többnyire a magyar nyelvet használja, viszont a közösségi oldalakon 65 százalék kommunikál többnyire magyarul, további 22 vegyesen (magyar, román, esetleg angol nyelven) kommunikál. Kevesen (3-4%) vannak olyanok, akik többnyire vagy kizárólag románul kommunikálnának, fogyasztanának médiát, közösségi oldalakat vagy interneteznének. Az arányok értékeléséhez azért érdemes tudni, hogy a magyar fiatalok nagyjából háromnegyede Hargita, Kovászna, Maros, Bihar és Szatmár megyében él.
Összekapcsolódik az etnikai és a vallási identitás Erdélyben, ezért vallásosabbak, mint Magyarországon vagy Felvidéken. Az erdélyi fiatalok 76 százaléka valamilyen módon vallásos, ebből 24 százalék az egyház tanításai szerint élők aránya, míg 52 százalék azt mondja, hogy a maga módján vallásos, és 11 százalékuk mondta csak azt, hogy nem vallásos.
Az erdélyi válaszadók körében csupán 1 százalék azok aránya, akiket születésükkor nem kereszteltek meg vagy nem jegyeztek be semmilyen egyházi közösségbe. A válaszadók 39 százalékát római katolikusként keresztelték meg, 48 százalék a reformátusok aránya, 1 százalék az evangélikusoké, 1 százalék a görög katolikusoké. Az egyéb egyházi közösségben megkeresztelkedettek aránya 8 százalék, 2 százalék pedig nem tudott, vagy nem akart válaszolni a kérdésre. A jelenlegi felekezeti hovatartozás alapján 6 százalék egyik felekezethez sem érzi közel magát, 36 százalék a római katolikusok, 44 százalék a reformátusok, 1 százalék az evangélikusok, 1 százalék a görög katolikusok aránya, 8 százalék egyéb valláshoz tartozónak vallja magát, és további 4 százalék a nem tudja/ nem válaszol kategória aránya. A vallásossággal egyetemben a kulturális fogyasztásra, mint az identitás megőrzésének elősegítőjére is rákérdeztek a fiataloknál. "Az erdélyi magyar fiatalok többsége hétköznap többnyire számítógépen, interneten tölti idejét: chatel, zenét hallgat és hasonlók. A hétvégén a leggyakoribb tevékenység a barátokkal való találkozás „együtt lógás”, beszélgetés kerül előtérbe, de akkor is jelentős az online tevékenységek aránya" - mondta az eredményeket összegezve Veres.
A kérdőívben felsorolt kulturális terek és szabadidő eltöltésére alkalmas helyszínek közül az erdélyi fiatalok a kávéházat, teaházat jelölték meg legmagasabb arányban, 86 százalék választotta ezt a helyszínt, mint olyat, ahol évente többször is megfordul. Ugyanakor 60 százalék feletti értéket vett fel az éttermekbe, a sörözőkbe és borozókba, valamint a plázákba járók aránya is. Az évente többszöri könnyűzenei koncertre járók aránya 60 százalék, míg könyvesboltot a válaszadók 57 százaléka szokott látogatni. Az erdélyi fiatalok fele évente legalább néhányszor jár kiállításra, múzeumba, valamint könyvtárba. A konditerembe járók aránya 37 százalék. 20 és 30 százalék közé esett azok aránya, akik művészfilmeket néznek, művészmozikba, táncházba vagy komolyzenei hangversenyre járnak.
Még nőtlen vagy hajadon többségük, de gyereket szeretnének. Erdélyben a 15–29 éves korosztályban a válaszadók 76 százaléka nőtlen vagy hajadon, 13 százalék a házasok aránya, és 9 százalékos az élettársi kapcsolatban élők aránya. A párkapcsolatban élők 85 százalékának párja magyar, 7 százalékának van román házastársa vagy párkapcsolati partnere, a társak 2 százaléka roma és 1 százalék valamilyen egyéb nemzetiségű. A gyerekvállalási kedv Erdélyben 2,3 átlagosan, ami azt jelenti, hogy a megkérdezettek többsége 2 gyereket tervez. Ez nagyjából megfelel a Kárpát-medencei átlagnak: Kárpátalján 2,4, Vajdaságban 2,2, Felvidéken 1,9, míg Magyarországon 2,1 a tervezett átlagos gyerekszám. Egyelőre azonban inkább tanulnak a fiatalok: a megkérdezett korosztály közel fele (48 százalék) még tanul, és magas arányban (49 százalék) terveznek még továbbtanulni, túlnyomó részük egyetemen. A kutatott négy nagy régió közül egyébként Erdélyben volt a legmagasabb a még oktatásban lévő, és a tanulmányaikat folytatni szándékozó fiatalok aránya. Veres ugyanakkor elmondta azt is, hogy a korábbi kutatások szerint, a román fiatalokhoz képest az erdélyi magyarok nagyobb arányban végeznek két egyetemet, vagy két mesterit.
Veres a 2011-es népszámlálást hozta fel referenciának, ami szerint a romániai 25-29 éves fiatalok 33%-a végzett már egyetemet. Akkor a magyar nemzetiségű 17 éves fiatalok 93,5 százaléka tanult még, a 20 éves magyar fiatalok 44 százalék volt beiskolázva, és 35,5 százalékuk pedig már egyetemen tanult, a 25 éveseknek pedig még 10,8 százaléka tanult. A tanuló magyar fiatalok aránya 2016-ig még kissé emelkedett az öt évvel korábbi állapotokhoz képest. Tehát a 15-24 éves fiatalok többsége még tanul, középiskolában vagy egyetemen, míg utána már a nagy többség végez és dolgozni kezd, vagy munkát keres.
Többnyire elégedettek a jelenlegi életszínvonalukkal a baráti- és párkapcsolataikkal, de ennél alacsonyabb, átlagos szintű az elégedettségük a jövőbeli kilátásokkal, anyagi helyzetükkel és a munkavállalási lehetőségekkel. Egy 1-től 5-ig terjedő skálán a baráti kapcsolataikat 4,3-ra értékelték, ezzel a legelégedettebbek. A második legmagasabb pontszámot két kategória, az élettel való általános elégedettség és partnerkapcsolatokra vonatkozó válaszlehetőség érte el 3,8–3,8-as átlaggal. A jelenlegi életszínvonalra vonatkozó mutató 3,7-et ért el, ezt a tanulási lehetőségekkel való elégedettség követte 3,6-os átlagponttal. A személyes élettervek megvalósulásának esélyei és a jövőbeli kilátások kategóriák azonos értéket kaptak, 3,5-ös átlagra értékelték. Egy tizedponttal maradt le az anyagi helyzet, végül a felsorolásban a munkavállalási lehetőségek kategóriája szerepelt leggyengébben, 3,2-es értékkel.
Ennek fényében nem véletlen, hogy az erdélyi fiatalok körében a jobb megélhetés reményében felmerül az elvándorlás gondolata, illetve az sem, hogy 10 megkérdezettből közel 2 már dolgozott külföldön. Az erdélyi fiatalok 15 százalékának volt már állása magyarországi munkahelyen, és 18 százalékának más külföldi országban. A jövőben a 15-29 éves korosztály 47 százaléka dolgozna, míg 36 százalékuk biztosan nem dolgozna Magyarországon. Ha más országokba irányuló (munkavállalás céljából történő) mobilitási szándékot nézzük, akkor az erdélyi magyar fiatalok 57 százaléka menne el, és csupán 26 százalékuk maradna biztosan itthon. A végleges külföldi letelepedést a megkérdezettek 22 százaléka tervezi, míg tanulás céljából 19 százalékuk tervez külföldre menni a közeljövőben. Transindex.ro

Túra, Erdélyből Olténiába (1.)
Szilágyi Aladár riportja a Transzalpinán és környékén, miccs-szaggal, kolostor-szemlével és némi múltidézéssel.
Megszállott hegyi-bajnok, triatlonista gyerekeink, Kinga lányunk, István vejünk még a nyárelőn szent fogadást tettek – mintegy kárpótlásul a nélkülünk, tőlünk távol eltöltött hétvégekért –, hogy teljesítik óhajunkat, és valamelyik versenymentes szombat-vasárnapjukon elvisznek bennünket egy transzalpin túrára. Nem, nem csúcsokat ostromolni, hanem befészkelve magunkat Izolda kényelmes ölébe (ő is családtag, majd’ húszéves, de fürge, tágas-teres Volkswagen-hölgyemény), végigautózunk az Erdélyt Olténiával összekötő legmagasabb hegyi úton.
Itt van elsőnek Szászsebes
Tudván tudtam, hogy ez a számos időmúlatásra alkalmas megállót kínáló két nap nem lesz elegendő a Transzalpina és környéke felfedezésére, de legalább megízlelhetjük: mennyi páratlan szépséget kínálhat(na) errefelé ez a létrejötte századik évfordulójának megünneplésére készülő ország. Hogy a feltételes mód gyengítő '-na' jelét miért használom, az a későbbiekben bőven kiderül…
Ahogy a Maros mentét elhagyva megközelítjük Erdély első nagyságos fejedelme, János Zsigmond hajdani ideiglenes székhelyét, a város peremén elibénk ormótlankodik egy ipari szörnyeteg, a hírhedett erdőfaló fűrészárugyár: a Holzindustrie Schweighofer hosszú csarnoksora, melynek telhetetlen gyomra évente közel másfél millió köbméter farönköt zabál fel. Utunk során nem egyszer, nem kétszer megtapasztaltuk, hogy Schweighoferék és a hasonló monstrumok mekkora vészt okoznak a Páring erdőrengetegében – persze, Kárpátok-szerte egyebütt is. A környék első megülői székelyek voltak, a terra Siculorum terrae Sebus elnevezésű kerület első okleveles említése 1150-ből való. A szászok, akik 1158 és 1200 között települtek meg több hullámban a Sepsiszékbe áthurcolkodott székelység helyére, a modern korig megőrizték az általuk Malembach-nak, 'Malompatak'-nak elnevezett város főútjának múltját megörökítő Siculorumgasse utcanevet. A főtérről, a 12–13. század fordulóján épült evangélikus templom mellől indul az az utca, amelyik rávisz az elején DN 67c-ként megjelölt országútra, melynek folyatása a tulajdonképpeni Transzalpina.
Fölfelé a Sebesen
Egy híján húsz település fűződött föl az évszázadok folyamán a Szebeni-havasokban eredő Sebes folyó völgyére. A Szászsebessel összenőtt Péterfalva határában az ország legnagyobb papírgyára működött, annak papírmalom-elődjeit a folyó gyors vizével működtették. Érdemes egy pillantásnyira benyitni a falu 2001-ben épült ortodox templomába, ahol bizánci stílusú falfestményen örökítették meg „a kommunizmus sírásóit”: II. János Pál pápát, George Busht és Mihail Gorbacsovot…
Itt kezdődik a duzzasztógátakkal kialakított tavak láncolata, a pecások paradicsomaként is fungáló péterfalvi tó látja el a közeli városokat ivóvízzel, egy kisebb vízierőmű pedig villamosenergiát szogláltat. Sebeshely az első olyan falu, ahol a szászokat 1600 körül románok váltották fel. Lakói egy 1681-es feljegyzés szerint főként pásztorkodásból éltek. Többek között a vajdahunyadi uradalom hegyein legeltettek, de a balkáni vlach hagyományokat tovább éltető, transzhumáló pásztorkodást is folytattak; nyájaikat a Duna völgyébe vagy Dobrudzsába, később akár a Krími félszigetig hajtották telelni. A mi célunk útvonalát ezek a hatalmas nyájaikat ősszel délre, tavasszal északra terelő délerdélyi csobánok „fedezték fel”, alakították ki. S amikor túlnépesedtek, egy részük Olténiába, a Páring hegység déli oldalára telepedett át. A neve ellenére tisztára románok lakta Szászcsór, híres fazekasok telephelye, nagy juhvásárok színtere is volt. A havasalji Sebesláz lakói tutajozással foglalkoztak, híres üvegikon-festők kerültek ki közülük. A folyó jobb partján fekvő Sebeskápolna határában dák kővár állott a Kr. e. II. század–Kr. u. II. század között.
Miccsturizmus, meg egyebek
Utunk a következő, tekintélyesebb víztározó, a több mint három kilométer hosszan kígyózó Obreja-tó völgyzáró gátján halad keresztül. Elég népes sokadalmat találunk a gát környékén, számos jármű, lakókocsi kötött ki a tóparton, nem köd, hanem enyhe füstfelhő, csípős miccs-szag terjeng, népes famíliák, idenyüzsdült cimborák tüsténkednek a rácsokon süllöngő mititejek és disznókarajok körül. Jómagam miccsturzimusnak neveztem el a vikendezésnek ezt az egyre felkapottabb műfaját, amidőn egy-egy arra alkalmasnak vélt helyre péntek délután, szombat reggel autók tucatjai, százai érkeznek, a plebs lecövekel az első tóparti, erdőszéli tisztáson, és nekifog a hullomásfa gyűjtögetésével és tűzgyújtással járó szabadidős rituáléhoz. A „természetjárás”, a „iarbă verde”-re, a „zöld fű”-re való kiruccanás leginkább ennyiben merül ki, netán a gáton keresztül átsétálnak a tó túlsó partjára, és visszatérve, az erdő templomának nyugalmát felszaggató manele-harsogás kíséretében, italozva-danolászva elfogyasztják a családfő rácson rittyentett, nyárson forgatott remekeit. Mindez nem volna gond, kinek-kinek a magánügye, hogy milyen mértékben használja ki a természetanyánk kínálta testmozgás, újratöltődés lehetőségeit. Távozásukkal a zajártalom is megszűnik, az már viszont közügy, hogy mi marad utánuk! A szerinszerte elhajigált, jobb esetben kupacokba hordott nájlonzacskók, műanyagdobozok, papírhulladék halmaza jelzi, mennyire népes volt az e heti invázió.
A szemétrekordot – legalábbis ott jártunkkor – a következő, az előbbinél impozánsabb völgyzáróval kialakított tározó, a Tăul Bistrei mentén fedeztük fel. Egy henyefenyő-bokrok közül kiemelkedő, idetévedt cirbolyafenyő alatti kőgörgeteg tövében, egy galagonyás takarásából előbukkanó, indiszkrét palackkupac tetején néhány lezserül elhányt szaros pelenka és használt intimbetét üzeni, ki mindenki forgolódott errefelé nemrégiben… Amúgy a Tău mente, akár a Fehér és Szeben megye határán húzódó legnagyobb felületű testvére, a sokfelé elágazó Oaşa-tó környéke, élménygazdag szemléltető-képeskönyve fölfelé haladtunkban annak, hogy a lombhullató erdőség miként vált át a tűleveleűek birodalmába. Hiszen a tölgyesek, bükkösök, szilek, juharok, gyertyánok élőhelyei között egyre gyakrabban bukkannak föl az erdei fenyő, a lucfenyő, a vörös fenyő foltjai, hogy az Oaşa szintjén immár teljes mértékben uralkodjanak. Ha lenne rá érkezésünk – mint ahogy nincs – érdemes volna balra letérni, és beportyázni a Masa Jidovului nevet viselő természetvédelmi rezervátum területét.
Vízválasztó Erdély határán
Elhagyva a Sebes völgyét, a vízválasztó gerincre kapaszkodva, voltaképpen Vâlcea megye határán térünk rá az „igazi” Transzalpinára. Az éles kanyart éles kanyarra halmozó, önmaga fölé kacskaringózó utat, az alattunk kibontakozó látvány tekintetében akár a svájciak is megirigyelhetnék. Az út műszaki állapotát, kellékekkel (jelzőtáblákkal, szegélykövekkel stb.) való ellátottságát kevésbé. Ahogy átcsap egyik megyéből a másikba, majd a harmadikba, van, ahol szinte egyáltalán nem, van, ahol ritkábban, van ahol kellő mértékben tájékoztatnak – például – a veszélyes kanyarokról. Az úttest maga, kevés kivétellel, elfogadható simaságú, bár egy százméternyi szakaszon, ki tudja miért, szinte teljesen hiányzik az aszfalt… A Pasul Tărtărău nevű hágón 1678 méterre fölkapaszkodva, onnan leereszkedve lépjük át Erdély és Olténia határát. Itt érjük el az Obârşia Lotruluinevezetű, nevezetes helyet, a Lotru folyó forrásvidékét. Ezen a csomóponton keresztezi egymást a 67c műút, a „mi” Transzalpinánk, és a 7A-val megjelölt megyeközi út, mely nyugati irányban a Zsil-völgyébe, Petrozsény városába vezet, kelet felé pedig a Vidra-tólegendás vidékére.
Kolostorország
A tengerszint fölött 1340 méter magasan szétterülő Obârşia Lotrului-nak minden esélye megvan arra, hogy népszerű üdülőteleppé fejlődjék, már több vállalkozó kedvét felszították az itt kínálkozó páratlan lehetőségek, egyre-másra épülnek a panziók, a menedékházak, a kempingek. A település vonzerejét minden bizonnyal fokozza egy frissen emelt kolostor, melynek alapkövét 2012 júliusában helyezték el. Az ortodox körökben szokatlan gyorsasággal fölépült létesítményt, mely egy máramarosi stílusú fatemplomból, s kőből épült, kétszintes vendégházból áll, 2013 óta hét szerzetes lakja. A Sfinţii Martiri Brâncoveni, azaz a 'Szent Brâncoveni Mártírok' tiszteletére emelt monostor falfestményei szent Constatin Brâncoveanu és családja (hat szentre tellett belőlük!) mártíriumát örőkítik meg. Csodák megtörténtét még nem hírelték el a megszentelt falak közül, de máris se szeri, se száma az ide zarándokló ortodox híveknek. Nem csoda: a kolostorturizmus felszálló ágban van errefelé, hiszen ugyanitt, nagyjából ezzel a monostorral egy időben, egy apácakolostor is épült, sőt, a szomszédos falvakban még két klastrom, férfiszerzetesek számára.
A burjánzás két jeles, mondhatni hírhedten közismert férfiúnak köszönhető, akik a megye 27 meglévő kolostorának számát még néggyel gyarapították az utóbbi fél évtizedben. Az akció fő szponzora nem más, mint a borsabányai születésű (innen a máramarosi stílus), ausztáliai-brit illetőségű Frank Vasile Timiş, Nyugat-Afrika altalajának szinte korlátlan ura, a verespataki aranybányászat egyelőre kudarcot vallott „úttörője”, számos hazai privatizációs ügylet haszonélvezője, aki néhány esztendeje, fénykorában kb. 1,65 milliárd dollárral dicsekedhetett. Netán úgy érezte, túl sok vétek írható a rovására, és lelke üdvének érdekében áldozott tizenvalahány millió dollárt a kolostorépítés szent ügyére? Netán majd valamelyik szent lakba kíván remeteként visszavonulni? Nem tudjuk, mi a magyarázat, azt sem, miért éppen ezen a vidéken kapta el a kolostorépítés szent hevülete. Rossz nyelvek szerint az általa emelt monostorok mindegyike egy-egy bezárt, de reménnyel kecsegtető arany-, illetve uránlelőhely közelében fekszik, mi több: ide szinte karnyújtásnyira termel áramot az ország legnagyobb belvízi erőműve, a Lotru-Ciunget Hidrocentrálé, mely ugyan 2013-ban anyavállalatával, a Hidroelectrica-val együtt fizetésképtelenné vált, de az akkori kormányzat kirángatta a kátyúból. S ha netán – Doamne ajută, Uram segíts – mégis privatizálják, akkor éppen itt, ugrásra készen vár valaki, aki az erőmű környékét erdőstül, kolostorostul, miegyebestül szinte egymaga bírja! A másik jeles kolostoremelő: Frank Timis kebelbarátja, a Racoviţa-i varázsló-ként elhíresült Ioan Comăneci, sikeres vállalkozó és építészmérnöki diplomával rendelkező, szent életű férfiú, aki több rendbeli eredményes ördögűzéssel, meg egyéb csodatétellel bizonyította, hogy méltó partnere a jobb körökben bizalmasan csak Frankként emlegetett hajdani teherautósofőrnek…
(Folytatjuk) erport.ro

„Édesapád hány tevéért vette édesanyádat?” – interjú egy arab-román származású lánnyal
Egy rövidke hírből értesültünk arról, hogy a kolozsvári LADO (Liga az emberi jogok védelméért) integrációs programokat szervez menekültek számára. Amikor megkerestük a szervezet Kolozs megyei elnökét, Ana Ludușánt, megtudtuk, hogy a program az Európai Unión kívül érkezőket is magába foglalja (és leginkább őket, hiszen alig van pár menekült Romániában), olyan embereket, akik Japánból, Kanadából, az afrikai országokból érkeznek ide, főleg tanulni és befektetni. A programok kilenc megyében, többek között Hargita és Maros megyében zajlanak. A projekt része többek között azok képzése, akik a mediátor szerepét vállalják a helyi lakosok, intézmények és a bevándorlók között. Egy ilyen képzésen találkoztunk Abbod Lindával, a kolozsvári szír közösség interkulturális mediátorával, az román-arab kulturális egyesület tagjával. A kék szemű, szőke lányról sokadik pillantásra sem árulta el semmi, hogy arab származású.(A projektről bővebben cikkünk végén írunk).
Az édesapja vagy az édesanyja arab?
Az édesapám arab, édesanyám román, és én büszke vagyok a „termékükre”. Ez a kombináció hozzásegített ahhoz, hogy mindkét ország kultúrájából részesedjem. Jóból, rosszból egyaránt. Tanulmányaimat Kolozsváron végeztem, elsőtől az egyetemig.
Nem voltak olyan helyzetek, amikor diszkrimináltnak éreztem volna magam, de abban a pillanatban, amikor kimondtam, hogy nem vagyok száz százalékban román, hiszen félig arab lennék, az első kérdés menetrendszerűen az volt: Ti esztek disznóhúst? Miért nem esztek? Vagy: Hány tevéért vette apád anyádat? Ezek a kérdések azért eléggé előítéletes gondolkodást tükröznek. Amikor először hallottam valakitől, kicsit elcsodálkoztam, viccnek vettem. Hazamentem és továbbítottam édesanyámnak: Anyu, hány tevét adott érted apu?
Hogyan került kapcsolatba a LADO projektjével?
Azért vállaltam részt a LADO projektjéből interkulturális mediátorként, mert édesapám meghalt tavaly, és ez bizonyos szempontból arra késztetett, hogy többet foglalkozzam arab énemmel, jobban felmutassam. Szerettem volna megértetni az emberekkel, hogy a sajtóklisékkel ellentétben az arabok jellemzően nem olyanok, mint a társadalmunkban róluk élő sztereotip kép, nem terroristák, nem dobálóznak bombákkal, nem az Iszlám Állam harcosai, akik erőszakkal akarnak átgyúrni téged az igaz hitre. Ezeket a dolgokat konfliktusok szításában érdekelt személyek találják ki, és cselekszik adott esetben.
Nemrég érdekes tapasztalatban volt részem Németországban a rokonaimnál, akik menekültként kerültek oda. Szokványos európai módon öltözöm, de ki akartam próbálni valamit. Kértem nénikémtől egy hidzsabot a vele járó hagyományos ruhadarabokkal, hadd lássam, hogy viszonyulnak hozzám az emberek, ha azokban megyek ki az utcára. Az eredmény nagyon érdekes lett. A németek nagyon szimpatikusak voltak, kedvesen viselkedtek, amíg az itthon megszokott ruhákban láttak. Amikor viszont átöltöztem, vége lett a kedves pillantásoknak. Lenézést, finom undort véltem felfedezni pillantásukban, afféle: „No nézd csak, ide jöttek ezek is hozzánk, tessék, hogy öltözött ebben a dög melegben, biztos a férje meg a vallása kényszeríti rá!” Miközben a választás szigorúan az enyém volt, senki nem kényszerített.
Kísérlet volt...
Az. Felszálltam a metróba, ugyanazok a pillantások, minden tekintet rám szegeződött. Korábban szó nem volt ilyesmiről. Mikor eljött a hazatérés ideje, úgy döntöttem, folytatom a kísérletet. Végigviszem. Lássuk, milyen lesz a reptéren, mi történik, hogy néznek majd rám odahaza. Hamburg – Varsó – Kolozsvár útvonalra szólt a jegyem.
A hamburgi váróteremben leültem egy úriember mellé, a már említett szerelésben. Ő nem sokat teketóriázott, egyetlen közelebbi pillantást nem pazarolt rám, felkelt és átült egy távolabbi székre. Nem nagyon maradtak a közelemben, nem lett volna kivel szóba elegyednem. Németországban azért csak-csak hozzászoktak az arab viselethez, fejkendőhöz.
Lengyelországban viszont kiemelt figyelmet kaptam. Román személyim felmutatása után vagy hat-hét percet várakoztattak, míg végül a határrendész kérdőre vont: Mit csinálsz, hová mész?! Megyek haza – válaszoltam neki. Akkor hívta egy hölgy kollégáját, hogy vonuljon félre velem, vétesse le a kendőmet, ellenőrizze, én vagyok-e az, akit az okmányon levő fotó ábrázol, hiszen az hidzsáb nélkül készült. Odajött a hölgy, megnézett és mondta kollégájának, hogy láthatóan az vagyok, akit a kép ábrázol, felesleges félrevonulni, kendőt levétetni, mert látszik. Közben mögöttem sor alakult ki, az emberek várták, hogy ellenőrizzék úti okmányukat, és tovább mehessenek.
Csakhogy a határrendészt nem elégítette ki kolléganőjének véleménye, tovább faggatott: Hol vannak az okmányaid? Ellopták tőled, belevesztek a tengerbe, mi történt velük?! Mire mondtam neki, hogy személyi okmányom történetesen éppen a kezében van. Nem, nem, nem – erősködött ő – az eredeti papírjaid hol vannak? Hogy kerültél Európába? Európai állampolgár vagyok – válaszoltam neki – itt születtem, itt tanultam és nőttem fel, haza szeretnék menni! Még keresgélt valamennyit – gondolom ellenőrizte korábbi utazásaim célját – aztán további jó napot kívánt és utamra engedett. De amint túlestem a biztonsági ellenőrzésen, éreztem, hogy valaki követ. Alkalmasint a reptér egyik biztonsági embere, ki tudja...
És akkor arra gondoltam: úristen, mekkora jelentősége van egy ruhadarabnak! Egy kendőnek! Mennyire megváltoztatja az emberek viszonyulását hozzád. Mekkora kárt okozott a média azzal a sablonképpel, miszerint az iszlám olyan emberek közös nevezője, akik ártani, rombolni akarnak.
Nálunk is vannak ilyen aktivisták, akik az iszlám beszivárgása ellen harcolnak. Miközben rengeteg olyan dolog van, amit az emberek nem értenek. Innen-onnan összegyűjtött információkból alakítják ki elképzeléseiket, mindenféle szolid alap nélkül, amely kiindulópontként szolgálhatna.
A repülőtéren Lengyelországban különben ugyanaz az alaphelyzet ismétlődött. Értettem valamennyire, az emberek összesúgtak, hogy „Jaj, nézd meg szegényt, hogy kell öltöznie!”.
Hazaértem Kolozsvárra, éppen zajlottak a városnapok, édesanyámnak is kemény meglepetés volt, hogy ilyen öltözetben látott viszont, amikor kijött elém a reptérre a barátommal. A Central áruházban is volt egy érdekes élményem. Odajött hozzám egy úr, angolul szólított meg, nyilván nem gondolt arra, hogy bennszülött vagyok, és megkérdezte, hogy szelfizhet-e egyet velem. Mire én: „Miért, olyan majomszerű lennék?” Erre azt válaszolta, hogy szó sincs róla, de neki nagyon érdekesnek tűnök és igazából rejtély, milyen képzetet kelthet ez az öltözet egy férfi agyában. Ő például azon gondolkodik, vajon hogy nézek ki tulajdonképpen, mert nem tud rájönni – mondta. Hogyne, ha akarod, készíthetsz egy képet – válaszoltam neki, mire jött még egy illető, aztán egy újabb, míg végül a barátom kijelentette: kész, a következő fotóért már pénzt kérünk.
Édesapja megtanította az anyanyelvére?
Édesapám egyetemre jött Romániába, orvosnak tanult. Hogy miért van annyira sok arab orvostanhallgató? Mert a mesterségek legfontosabbikának számít náluk, óriási a társadalmi presztízse. Ezért választja az arab fiatalok jelentős hányada az orvosi egyetemet. Amikor pedig művelik a mesterséget, hivatástudattal csinálják. Nyilván akad, aki menet közben meggondolja magát, mint bármely közösségben vagy országban, de akiből orvos lesz, az szívvel-lélekkel csinálja.
Visszatérve édesapámra, az egyetem ideje alatt ismerkedett meg édesanyámmal, egymásba szerettek, nagyon szép, akadályokkal teli szerelmi történet volt. Politikai, vallási, kulturális sorompókkal teli történet, amely Ceaușescu idejében játszódott. Nagyon nehéz volt akkoriban egy román lánynak feleségül menni egy idegenhez. Elnöki jóváhagyásra volt szükségük hozzá. Öt levelet írtak az elnöknek. Évente egyet, hozzájárulását kérve, menetrendszerűen érkező elutasítással. De ők kitartottak.
Annak ellenére, hogy itt szándékoztak maradni? Általában az volt a hivatalos gyanú, hogy a házasság a kitelepülés első állomása.
Igen, gyanús volt. Anyámat követte a rendőrség, a Szekuritáté, előfordult, hogy akkor zsuppolták be a rendőrségi furgonba, amikor éppen együtt sétáltak az utcán apámmal. Bevitték az őrsre, mobiltelefon ugye nem volt akkoriban, sokszor vezetékes sem akadt kéznél, a család nem tudta, hol van, hogy van, mindenki aggódott.
Nagyanyám irodában dolgozott egy vállalatnál, kiment hozzá a Szekuritáté, a szemébe vágták: A lányodnak viszonya van egy idegennel, mától nem dolgozhatsz irodában, őrként folytatod! Így nézett ki nagyanyám áthelyezése. Fél éven át őrködött büntetésből.
Noha Szíria, akárhogy is nézzük, baráti országnak számított...
Igen. Nagyanyám ki is jelentette, ha a gyerekek szeretik egymást, neki semmi kifogása, viselni fog bármilyen következményt. Édesapámnak is megvolt a maga baja, őt a szíriai család vonta kérdőre, hogy minek kereskedik más kultúrában. De ők minden akadályt legyőztek. Amikor meglettünk nekik mi – van egy nagyobb fiútestvérem –, és a szüleink azt mondták, hogy hagyni fogják gyermekeiket, hozzák meg a saját döntéseiket, válasszanak egyedül, mit szeretnének.
Ami a nyelvet illeti, mi öt és fél évig Szíriában éltünk, akkor tértünk vissza Romániába, amikor a testvérem iskolás korba nőtt. Édesapám nem beszélt velünk arabul, valószínűleg az egykori negatív élmények hatására az itteni rendőrséggel, hatóságokkal, igyekezett megkímélni minket bármilyen másság tudásától, érzetétől. Szüleink teljesen ránk hagyták a kulturális, vallási hovatartozással kapcsolatos döntéseket. Ami engem illet, úgy gondolom, hogy a vallás a történelem folyamán mindenkor olyan tényező volt, ami konfliktusokat, háborúkat gerjesztett.
Sorozatunk következő részében a palesztin származású Ayman Yanisszal beszélgetünk, aki Szíriában is élt.
A projekt, amelyben Abbod Linda kulturális mediátorként tevékenykedik, annak az országos programnak a része, amely az idejövő bevándorlókat, migránsokat segíti. A program Románia shengeni csatlakozási törekvésének kiemelt része. A program számos fejezete közül a LADO – a nagybányai szociális asszisztenciával foglalkozó ASSOC szervezettel karöltve – az integrációval foglalkozik. Segítik a nem uniós állampolgárokat és a menekülteket például abban, hogy lakást béreljenek, ha a gyermekeket be kell íratni az iskolába, elmondják, hogyan tehetik ezt meg. Ha egészségügyi ellátásra van szükségük, szintén útbaigazítást adnak, és lehetőséget nyújtanak, hogy elsajátíthassák a román nyelvet.
A LADO kolozsvári fiókjának vezetője, Ana Ludușan elmondta, az idejövők nagy része munkavállalás, tanulás céljából érkezik. Vannak polgárok Ázsiából, Közép-Amerikából, Kanadából, Koreából, Japánból. Az arab országokból is jönnek, nagy hányaduk tanul. Vannak diákok például Tunéziából, Marokkóból, Egyiptomból, az afrikai országokból.
Kevés menekült marad Romániában
A program azokra is kiterjed, akik a menekültkvóta alapján Görögországból érkeznek. Számuk viszont nagyon elenyésző, körülbelül százan jönnek évente. Legtöbbjüket a somkúti menekültközpontban szállásolják el, onnan pedig Nagybányára kerülnek. Kolozsvárra is jöhetnek, itt lehetőségük van továbbtanulni, dolgozni, egyáltalán élni. „Kiemelném, hogy a programunk csak azokra vonatkozik, akik tartózkodási engedélyt kaptak. Tartózkodási engedélyt pedig az kap, akiről a román állam úgy ítéli meg, oltalomra szorul” – mondta Ana Ludușan.
kérdésre, hogy hogyan kaphat tartózkodási engedélyt egy migráns, azaz egy olyan személy, akiről még nem tudjuk, hogy jogosult-e oltalomra, Ludușan elmondta, ezt több úton is meg lehet szerezni. „Mielőtt bárki belépne Románia területére, joga van menedéket kérni. Ha a határnál az illetékesek beengedik az országba, azt jelenti, hogy nem veszélyes az illető. Ekkor a hatóságok két hónapig vizsgálják, hogy jogosult-e oltalomra. Ha igen, akkor megkapja azokat a jogokat, amelyek bármely európai polgárt megilletnek. Mi csak azokkal a menekültekkel foglalkozunk, akik oltalmat, menekültstátust kaptak, van tartózkodási engedélyük. Tavaly például 72 menekülttel dolgoztunk. Nekik tanácsadást nyújtottunk, információkat, hogy mit írnak elő a román törvények, milyen lehetőségeik vannak” – tájékoztatott.
Ludușan elmondta, az idejövő menekültek megerősítették: nagyon sok konfliktusövezetből érkező Törökországban marad vagy visszafordul, tehát nem jön Európába. Akik Európába jönnek, olyan útvonalat választanak, amelybe Románia nem esik bele. Az a néhány menekült, aki Romániába kerül, Görögországból érkezik, pontosabban Görögországtól vesszük át. Románia ezért pénzt kap az Európai Uniótól.
Romániában öt olyan központ van, ahol menekülteket tudnak elszállásolni. Legtöbb központ száz férőhelyes. A galaci és a bukaresti központ ennél több személynek tud fedelet adni. „El kell mondanom, hogy tavaly, amikor elkezdtük a projektet, mindössze két személy tartózkodott a somkúti menekültközpontban, és ők is az afrikai országokból jöttek. Később érkezett még húsz személy, majd ismét egy kis létszámú csoport, tehát egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a számok aggasztóak. Ráadásul csak azok maradnak Romániában, akiknek van itt hozzátartozója. Csak tavaly 30 olyan segítségre szoruló menekülttel találkoztunk, akik úgy hagyták itt Romániát, hogy még az anyagi segítséget sem vették igénybe. Németországba és Svédországba igyekeztek. Az általunk nyújtott anyagi segítség egyébként elég csekély: 106 lej évente” – magyarázta.
Megtudtuk, a kolozsvári polgármesteri hivatal emberségesen bánik a menekültekkel, ha segítségre szorulnak, megkapják azt az önkormányzattól. „Kevés polgármesteri hivatal teszi ezt, miközben a nemzetközi vállalásaink erre köteleznének. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a polgármesteri hivatalok nagy része kifogásokat keres, hogy ne kelljen betartania a jogszabályokat" – jegyezte meg a LADO elnöke.
Maros és Hargita megyébe tanulni mennek
Tizenkét hónap alatt körülbelül 1500 uniós kívüli polgárral és menekülttel foglalkoztak a programban. A program kilenc megyében zajlik. A következő megyékben zajlanak foglalkoztatások, szolgáltatások annak érdekében, hogy a bevándorlók megtalálják itt a helyüket, hogy zökkenőmentes legyen a helyiekkel, az intézményekkel kialakítandó kapcsolatuk: Máramaros, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Beszterce-Naszód, Maros, Hargita, Szeben és Fehér megye.
Ana Ludușan elmondta, az olyan megyékben, mint Maros, Hargita, olyan személyek kerülnek, akik nem menekültek, hanem az unión kívüli polgárok, akik tanulni jönnek Romániába. Marosvásárhelyen például 58 személy vett részt a programban, köztük egyetlen menekült sem volt. Az 58 személy kilencven százaléka Moldova Köztársaságból és Ukrajnából érkezett Marosvásárhelyre tanulni. Elmondta, az unión kívül érkezőknek is tartózkodási engedélyt kell kérniük. Ezek az emberek hasznot hoznak az országnak, hiszen fizetik a tanulmányaikat, befektetnek, dolgoznak – mondta a LADO kolozsvári elnöke.
Papp-Zakor András (Kolozsvári Rádió), Oborocea Mónika / maszol.ro

Öt szerző, öt nyelv, egy hit: Csíksomlyón a Brassói mise
Erdély több évszázados egyházi, zenei és nyelvi sokszínűségére reflektál a Luther Márton által elindított mozgalom ötszázadik évfordulójára az a mű, amely öt kortárs zeneszerző tollából született. Alkotóival beszéltünk a rendhagyó darab létrejöttének körülményeiről.
A Credo in unum Deum, vagy más nevén a Brassói mise ősbemutatóját a brassói Fekete-templomban tartották szeptember végén, legközelebb pedig Csíksomlyón csendül fel október 15-én. Az alkotás katolikus, evangélikus, lutheránus, ortodox felekezetű magyar, román és száz közösségeket hozott össze. A mű öt nyelven – magyarul, németül, angolul, románul és latinul – szólal meg. A projekt magját a brassói Bach kórus képezi, hozzá csatlakoztak más erdélyi evangélikus kórusok Szebenből, Medgyesről, Szászrégenből, illetve a csíkszeredai Lux Aurumque kamarakórus. A több mint nyolcvan tagú egyesített kórus mellett a mise megszólaltatásában közreműködnek szólisták is: Cristina Radu szoprán, Carmen Topciu mezzoszoprán, Răzvan Săraru tenor és Dan Popescu basszus, valamint Amalia Goje orgonán és Kertész János üstdobon. További szólisták: Gabriela Schlandt, Ványolós Orsolya, Ványolós András. A koncert karmestere Steffen Schlandt.
„Tavalyelőtt volt egy közös projektje a Lux Aurumque kamarakórusnak Steffen Schlandt-tal, ő volt a Csíkszeredai Régizene Fesztivál közös kórusának karmestere. A produkció végén kiderült, hogy jó lenne még a brassói kórussal együttműködni. Schlandt mondta, hogy szeretné, ha a Brassói mise projektben részt venne a kórusunk, rá is bólintottunk, testhezálló volt ez a feladat. Megkérdezte azt is, hogy mivel többszerzős misét szerezett, amely több nyelven szólal majd meg, vajon tudok-e valakit, aki magyar nyelven egy tételt elvállalna. Rögtön Szalay Zoltán jutott eszembe” – magyarázta Ványolós András, a Lux Aurumque vezetője, amikor egyik próba előtt leültünk beszélgetni.
A Brassói mise egy középkori istentisztelet szerkezetét követi. A Kyrie (Uram, irgalmazz) Szalay Zoltán csíkszeredai zeneszerző tollából származik, középkori gregorián dallamok és 17. századi énekes egyházi magyar szöveg felhasználásával a Cantionale Catholicum énekeskönyvből. A Cantionale Catholicum című latin-magyar egyházi énekeskönyv, Kájoni János leghíresebb és irodalomtörténeti szempontból a legjelentősebb műve. A zeneszerző kifejtette: amikor megrendelték tőle ezt a tételt, arra gondolt, hogy gregorián dallamokat fog beleépíteni. Hosszas keresgélés után ki is választott néhányat, olyanokat, amelyek a magyar népzene hangrendszerével nagyon közeli rokonságban vannak: pentaton gregorián dallamokat. A dallamokat meghagyta eredeti nyelven, ahogy a középkorban énekelték, és magyarul is ugyanezt beleépítette az első tételbe. A magyar szövegeket a Cantinale Chatolica-ból vette, ezek 17. századi szövegek. Egy középkori istentisztelet szerkezetét követi a darab
„És noha ott dallamok is vannak, nem érintettek meg annyira, hogy átvegyem ezeket a Kyrie tételbe. Inkább saját magam írtam különböző dallamrészleteket, pentaton hangsorban, így aztán a gregorián pentatóniája és a magyar szövegek pentatóniája egyrészt egy bizonyos egységet kölcsönöz ennek a két különböző anyagnak, másrészt egyfajta ellentét is van közöttük. A gregorián dal inkább folyékony, állandó mozgásban lévő, szabadon ritmizált dallamokból áll.
Mivel én több szólamban harmonizáltam, illetve írtam meg ezeket a gregorián dallamokat, ezért ez a szabadon ritmizált rész inkább az én szabadságomra korlátozódik, az előadókéra nem” – mutatott rá Szalay Zoltán.
Hozzátette, a magyar szövegű dallamok elsősorban népdalhoz hasonló szerkezetek, dallamvonalak, ezért – egyrészt a pentatónia miatt, másrészt ezek miatt a dallamok miatt – , a mű első tétele egy sajátosan magyar tétel.
A második, Gloria (Dicsőség) elnevezésű részt Steffen Schlandt írta német nyelven. A brassói szász evangélikus zeneszerző és karnagy a Fekete templom orgonistája és a brassói Bach kórus vezetője, ugyanakkor a jelen projekt kezdeményezője és koordinátora. A mű következő része, a Credo (Hiszekegy) latin nyelven csendül fel, szerzője Heinz Acker erdélyi származású, Baden-Wüttembergben élő szász evangélikus karmester és zeneelmélet-professzor. A Sanctus (Szent vagy) román nyelven van írva a brassói születésű román anyanyelvű és ortodox vallású Șerban Marcu által. A záró rész, az Agnus Dei (Isten báránya) angol nyelven hangzik el, szerzője Brita Falch Leutert Norvégiából, aki már két éve a nagyszebeni evangélikus székesegyház kántoraként tevékenykedik. Művében zenei idézeteket használ a Kronstädter Cantionaleből, amely egy értékes, négyszáz éves múltra visszatekintő kulturális örökség, harmonikus kórusművek és szabad szerzemények gyűjteménye – olvasható a Hargita Megyei Kulturális Központ közleményében.
A csíkszeredai zeneszerzőtől megtudtuk: a tételeket külön-külön megrendelésre komponálták, nem volt semmiféle megegyezés a szerzők között. Mindenik tétel hozza a saját maga hangulatát, zenei szempontból is nagyon sokszínű. „Vannak olyan tételek, amelyek konkrétan kapcsolódnak ahhoz a népcsoporthoz, amelyhez a zeneszerző is tartozik. Engem különösen megfogott a román tétel, a Sanctus. De mindenik tétel zeneileg értékes anyagot mutat be, és annak ellenére, hogy stílus szempontjából különbözőképpen fogalmaz, mégis ad ez az öt tétel egy valamiféle egységet az egész misének.
„A brassói előadáson – ekkor hallottam én is eleitől a végéig – nem éreztem azt, hogy törés lenne valahol” – fogalmazott a zeneszerző.
Szalay Zoltán hangsúlyozta: a Brassói mise létrejötte különleges példája az összefogásnak. „Brassó nagyon hosszú ideig többnyelvű város volt, együtt éltek románok, magyarok, szászok, cigányok. Valószínűleg a kezdeményező Steffen Schlandt fejében is így fogalmazódott meg, hogy legyen ez a Brassói mise egy többnemzetiségű, többnyelvű, többvallású ökumenikus mű” – vélte az alkotó. „Megszólalnak benne református és evangélikus zsoltárok is. Már a többnyelvűség révén is – román, angol, latin, görög, német, magyar szövegek hangzanak el benne – utal arra, hogy a reformáció vívmánya, a népnyelvűség ily módon egy élő hagyomány. Ez a projekt egy székely-román-szász összefogás eredménye. A kultúra mindig is olyan terület volt, ahol együtt tudtak működni ezek a nemzetek” – összegzett Ványolós András.
Bemutató a Kegytemplomban
A Székelyföld Napok programpontjaként október 15-én 19 órától láthatja, hallhatja a nagyérdemű az alkotást a Csíksomlyói Kegytemplomban, de az alkotók tervezik bemutatni Erdély több városában is a művet. A projekt kezdeményezője a brassói Honterus Közösség, a Romániai Evangélikus Egyház, a Brassói Evangélikus-Lutheránus Egyházközség. Péter Beáta / liget.ro

Jól fogna egy új Bernády Marosvásárhelynek
Nem mítoszrombolónak szánta könyvét Fodor János történész, mégis úgy gondolja, hogy árnyalni fogja a képet a „városépítő polgármesterről”, vagyis közelebb hozza az olvasókat Bernády György reális személyiségéhez.
Az olvasóink által is Bernády-kutatóként ismert történészt nem csak a Bernády-kultuszról faggattuk, de még arról is, vajon szükség lenne-e egy jelenkori Bernádyra. Bernády-kutatóként sok érdekességre derített fényt Fodor János történész
– A vásárhelyi magyaroknak kétségtelenül idealizált képük van Bernády Györgyről. Változtathat-e a könyv ezen az imázson?
– Úgy gondolom, hogy igen. Valóban többnyire egy pozitív kép él Bernádyról, mint a „városépítő” és a „boldog békeidők tevékeny polgármestere”. A könyv azt gondolom, hogy árnyalni fogja ezt a képet, ugyanakkor közelebb is hozza az olvasókat a személyiséghez, vagyis a realitáshoz. Célom ugyanakkor nem mítoszrombolás, csupán tisztázni azokat a tényeket, amelyeket a történelmi dokumentumok és források is igazolnak. Nem idealizált, hanem remélhetőleg kiegyensúlyozott Bernády-képet fog kapni az olvasó a kötettel, amelyben megismerheti a családot, a jó tanulmányi eredményeket elérő diákot, a kezdő és amatőr, de tudáséhes karrierkezdőt, később a hideg, kimért és olykor furfangos politikust, a csalódott és szerető férjet, a boldog és tragédiákat átélt családapát, egyszóval az embert, annak minden minőségében.
– Nevezhetjük Bernádyt politikusnak?
– Egyértelműen nevezhetjük, sőt megkockáztatom, hogy elsősorban politikus volt, és csak azután gyógyszerész, jogász, polgármester stb. A politika már zsenge fiatalkorában érdekelte. A kolozsvári és budapesti tanulmányai alatt nyitott szemmel figyelte a könyvek és vegyszerek mellett az országban történő politikai eseményeket is. Gyógyszerészként korán megörökölte a családi patikát, azonban ez szinte egy évre sem kötötte le figyelmét úgy, mint az általa izgalmasabbnak vélt politika világa. A patikát végül bérbe adva tagja lett a törvényhatósági bizottságnak, nem sokkal később már országgyűlési képviselő volt, és így tovább. Igazából politikai ambícióinak határait saját maga szabta meg, ha igazán szerette volna, lehetett volna budapesti főfunkcionárius is. Politikai credója a mindenkori hatalommal való jó kapcsolat volt, azonban ennek felismerése is kvalitásai közé tartozott. Legtöbben csak legendákat tudnak a legendás polgármesterről
– Tisztelték-e polgármestersége, közéleti tevékenysége idején a vásárhelyiek?
– A mai idealizált Bernády-képünkhöz képest sokszor teljesen mást gondoltak róla. Először is származásilag nem volt székelyföldi, így elképzelései felvázolásakor sokszor ezt fel is rótták neki. Másodsorban, ahogyan említettem, politikus volt és ahogyan manapság, ez nem mindig jelentett feltétlen megbecsültséget. Mondok egy példát: pályáját a városi függetlenségi (ellenzéki) párti oldalon kezdte, egészen a vezetői tisztségig vitte ezt városi viszonylatban. Azonban következtek az 1896-os országgyűlési választások. Nemes egyszerűséggel átigazolt a kormánypártba, ami akkoriban igencsak hangos botrányt eredményezett. Az ellenzéki párt tehát vezető nélkül maradt. Sokan ezt évekig nem bocsátották meg neki, ekkor romlott meg első ízben a kapcsolata Petry Zsigmond mészárossal is. Végeredményben a város is annyira szerencsétlen helyzetben volt, hogy amikor 1902-ben polgármesterré választották Bernádyt, már ez az „átigazolás” nem számított, később valahogyan feledésbe is merült. Tény, hogy minden korszakban megvoltak azok a városi befolyásos csoportok, amelyek tisztelték és követték, illetve amelyek versengeni kívántak vele. Utóbbiak többnyire nem jártak sikerrel, de összességében politikai ellenfelei is tisztelték tevékenységét.
– Kevés magyar polgármesternek van annyira jó megítélése, „sajtója”, mint Bernádynak. Joggal?
– Nem mindig volt ez így Bernády esetében. Azon korszerű politikusok közé tartozott, akik időben felmérték és bizonyos fokig manipulálták a sajtót. Komoly időt és energiát szentelt annak, hogy jó megítélése legyen, legalább a helyi lapokban, de sokszor ismeretségi körének köszönhetően a fővárosiakban is. Ez egyébként manapság is hasonlóan működik a sajtó világában, vagyis kevés változott azóta. Sajtóbotrányok akkor is voltak, amelyek egészen alpári hangnemben zajló vitákig vezettek. Ugyanakkor olyan alkalomról is tudunk, amikor Bernády neve gyászkeretben szerepel a helyi sajtó főoldalán, de nem a halála miatt. Hanem egyszerűen az adott orgánum így jelezte a szakítását az addigi támogatottjával, vagyis a lap számára Bernády politikailag halott volt. Persze ezek nem tipikus esetek, többnyire azért az őt dicsérő cikkek voltak jellemzően nagyobb számban. Ezzel is mintegy tudatosan készült arra, hogy neki egyfajta kultusza lesz, vagyis nagyon ügyelt a későbbi megítélésére.
– Tudom, a történészek gyűlölik a mi lett volna, ha kezdetű felvetéseket, de azért játsszunk el a gondolattal: milyen lenne ma Vásárhely Bernády György polgármestersége nélkül?
– El tudok képzelni pár dolgot ezzel kapcsolatban, ami viszont nem biztos, hogy így lenne. Mivel ez általános tendencia volt a korszakban, azt hiszem, lenne impozáns városháza Marosvásárhelyen, viszont nem biztos, hogy ez szecessziós stílusban épült volna, illetve az sem, hogy oda, ahol éppen ma áll. Továbbá azt is elképzelhetőnek tartom, hogy épült volna hamarabb városi színház is, viszont nem hiszem, hogy lett volna Kultúrpalota, mivel ez utóbbi egy teljesen Bernádyhoz kötődő kivitelezés. Az utcák és az infrastruktúra állapota is sokkal lassabban épült volna ki, ami egy lassúbb dinamikájú városbővüléshez vezetett volna a maihoz képest. Összességében pedig a központi arculata is más lenne, talán a főtér sem a mai helyén állna. Végül is ebből is kirajzolódik, hogy mit „örökölt” a mai város.
A könyvben bemutatja a politikus emberi oldalát is, például megtudjuk, milyen apa volt: – A vásárhelyi magyar fiataloknak mond-e valamit az építő elöljáró neve? Oktatási szinten megjelenik-e valahol Bernády?
– Én csak remélni tudom, hogy a vásárhelyi iskolákban időt szentelnek a honismereti témáknak, ezenbelül pedig Bernádynak is. Jó néhány történelemtanár kollégám mindenképp igyekszik a zsúfolt tananyagba Bernádyt is beépíteni, mindazzal, amit képviselt. Jómagam is néhányszor segítettem ebben, illetve amennyiben igény lesz, a jövőben is fogok. Ugyanakkor ott van minden évben a Bernády Alapítvány által szervezett októberi vetélkedő, amely azért jellemzően megmozgatja a kis- és középiskolás diákok egy részét. A kötet remélhetőleg beépül a következő évek vetélkedőibe, hiszen lesz miből készülniük a diákoknak.
– Milyen a Marosvásárhelyen élő románok viszonyulása Bernádyhoz? Ismerik? Tisztelik? Frusztrálja őket? Esetleg csak a „szokásos” magyar múltba révedezés eszközének tartják?
– Néhány ismerőstől volt szerencsém ezt megérdeklődni őszintén, de azt hiszem, ez nem egy reprezentatív minta, így nem tudom, a többség hogy viszonyulhat. Az ismerőseim mindenképp elismerően nyilatkoztak róla, mivel szerintük sok mindent épített, amelynek közösen lehetünk ma is élvezői. Amit megfigyeltem, hogy többen is valamifajta hasonlatba próbálják helyezni Bernádyt egykori román kortársával, Emil Dandeával. Kétségtelen, hogy a hasonlat nem túl szerencsés, hiszen teljesen más a perspektíva a két személyiség között, viszont a szimbolikus tereken és emlékezetpolitikában is városi versengés figyelhető meg a két közösség között a két jeles személyiségről. Egész alakos szobruk van a városban, amelyet szinte azonos időpontban állítottak, egymás mellett található a Kultúrpalotában mindkettejük emlékszobája, mindkettejükről most már rendelkezésre állnak életrajzi kötetek stb. Az ilyen versengés szerintem fölösleges. Én legalábbis nyitott vagyok, hogy munkámat megismertessem a román közönséggel is, sőt, pár évvel ezelőtt szintén a Bernády-napokra egy kétnyelvű ismeretterjesztő füzetecskét szerkesztettem Bernády polgármesterségéről. Azt gondolom, hogy érdemes lenne megismerni, hogy mit gondol Bernádyról a román közösség, és a mi feladatunk, hogy ismeretanyagokkal hozzájáruljunk, mivel az ő személye nem lehet politikai konfliktus tárgya a városban.
Nagyjából egyszerre lett Bernádynak és Dandeának egész alakos szobra.
– Vásárhely a szintén nagy múltú Kolozsvárhoz, Szebenhez, Brassóhoz képest alig változik, ami a városképet, például a főtér arculatát illeti. Elképzelhető, hogy a nagy becsben tartott Bernády-örökség az egyik gátja a bátrabb újításoknak? Vagy minden csak azon múlik, hogy milyen nemzetiségű a kezdeményező?
– Gátja nem lehet, hiszen Szeben és Kolozsvár központjának megújulása és városfejlesztése a kulturális örökség, vagyis a központi impozáns épületek felújításával és az akörül szervezett terek átstrukturálásával kezdődött. Szerintem nem nemzetiségfüggő, ha kezdeményezésről van szó, ugyanis igény van rá, de megfelelő szakemberi hozzáértés is szükséges, amely méltó módon tud hozzányúlni az ilyen fajta átalakításokhoz.
– Lesz, lehet egy új Bernádyja Vásárhelynek?
– Ezt nem tudom, de erősen jól fogna. De nem egy múltbeli minta szerint, hanem ahogyan akkoriban Bernády is vélekedett, a korszerűség és a jövő igényeinek megfelelően, aki például egy smart-city koncepciót véghezvinne.
Fodor János Bernády György – Politikai életrajz című könyvét október 27-én, pénteken 18 órától a Horea utcai Bernády Házban mutatta be Novák Csaba Zoltán történész.
Közreműködött Kilyén László színművész Pataky István / liget.ro

Tizenhét megye negyven településén okozott kárt a vihar
Az elmúl 24 órában tizenhét megye negyven településén okozott kárt a vihar, elsősorban az erős szél – tájékoztat a belügyminisztérium közleménye. Az idézett forrás szerint, a kedvezőtlen időjárás miatt továbbra sem lehet közlekedni a DN12C úton Gyergyószentmiklós és Almásmező (Bicaz-Chei), valamint a DN13B úton, Parajd és Gyergyóalfalu között. Lezárták a DN 67C (Transzalpina) országutat Rânca és Obârșia Lotrului között, és a DN7C (Transzfogaras) országutat, Piscu Negru – Bâlea-vízesés között (ezt eredetileg november 1-jén tervezték lezárni). A vihar a következő megyékben okozott kárt: Fehér, Arad, Bákó, Bihar, Botoșani, Krassó-Szörény, Kolozs, Konstanca, Giurgiu, Hargita, Máramaros, Neamț, Prahova, Szeben, Suceava, Teleorman és Tulcea. A belügyminisztérium azt ajánlja a gépkocsivezetőknek, hogy a DSU applikáción tájékozódjanak az útviszonyok felől. Nyugati Jelen (Arad)

Kiépítenék az erdélyi falvak hálózatát
ATransylvania Myths Europe egy olyan, erdélyi településekből álló hálózat kiépítését célozza, amelyek az örökségvédelmet és a kultúrát tekintik a fenntartható fejlődés legfontosabb eszközének. A hálózat egyedi brand köré épülő kulturális és turisztikai kínálat kidolgozására törekszik a hazai és európai turisták számára.
A projekt kapcsán szervezett konferencia november 16-án 9.30 órakor kezdődik, azon a Román Királyi Ház képviselője mellett a Román Örökségvédelmi Intézet, illetve a Kolozs, Szeben, Fehér, Máramaros, valamint Brassó megyékben futó legjelentősebb örökségvédelmi projektek képviselői is részt vesznek.
„Ez a konferencia tulajdonképpen egy meghívás akar lenni az összes olyan erdélyi falu elöljárója számára, akik az örökségvédelem és a kultúra fejlesztését célzó projekteket kulcsfontosságúnak látják a településeik fenntartható fejlődésének szempontjából” – nyilatkozta Ștefan Teișanu, a Kolozsvári Művelődési Központ igazgatója.
„Velük együttműködve szeretnénk útjára indítani az eddigi talán legambiciózusabb regionális fejlődést célzó projektünket, amellyel a régió turisztikai vonzerejét is jelentősen növelnénk úgy az országbeli, mint az európai turisták körében. Kolozsvár nagymértékben erdélyi identitásának köszönheti növekedését, erdélyisége, erdélyi brandje erős vonzerőt kölcsönzött számára és idevonzott számos tehetséges embert az idők során. ATransylvania Myths Europe projekt Kolozsvár, a régióban elfoglalt vezetői szerepét kívánja megerősíteni, illetve a város törekvését az erdélyi térség fenntartható fejlődése érdekében megvalósított projektek irányába” tette hozzá Teişanu.
„Örömünkre szolgál, hogy otthont adhatunk ennek a konferenciának és támogathatjuk ezt a projektet. Kolozs megye olyan, mint egy miniatűr Erdély, amely – túl a város gazdasági motorjain – a kultúrára és hagyományokra, mint forrásokra támaszkodó gazdasági és társadalmi fejlődés terén jelentős és sokszínű lehetőségeket tartogat. Hiszünk ugyanakkor a megyék és régiók közötti együttműködés erejében, így hát arra invitáljuk az erdélyi megyéket, hogy csatlakozzanak ehhez a projekthez és a november 16-i konferenciához” – nyilatkozta Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke.
A 2018-ban induló hálózatépítési tevékenységek és események egyben a projektben résztvevő települések első közös megvalósításai is lesznek. Ilyenek például Az Örökségvédelem Napja, A Szamosparti Kastélyok rendezvénye, az Erdélyi Bújócska Bajnokság és még sok más rendezvény.
A projekt részeként mindegyik település saját projekttel is indul, amelynek célja a helyi kulturális értékek gazdasági szempontból való értékesítése.
A projekt keretén belül megvalósuló széleskörű tevékenységeket a Kolozsvári Művelődési Központ fogja majd össze, arra bíztatva az erdélyi helyi önkormányzatokat, főként a falvak képviselőit, hogy csatlakozzanak ehhez a hálózathoz. Szabadság (Kolozsvár)

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Szent László legendáját ábrázoló falképre bukkantak az erdélyi Somogyom szász evangélikus templomában
Az októberben tett felfedezésről Kiss Lóránd erdélyi falkép-restaurátor számolt be az MTI-nek.
Elmondta: néhány társával évek óta önkéntesként járnak vissza a Szeben és Maros megye határán fekvő település középkori templomába kisebb karbantartási munkákat elvégezni, az eltörött tetőcserepeket kicserélni, és amikor lehetőség van rá, falkutatást is végeznek. Így állapították meg néhány héttel ezelőtt, hogy a középkori templom belső falain a fehér mészréteg alatt található Erdély egyik legösszefüggőbb középkori falképegyüttese, melynek egyik regisztere a Szent László-legendát ábrázolja.
Ennek egyelőre csak az üldözési jelenetét sikerült láthatóvá tenni, a legenda ábrázolásának mintegy négyötödét még a későbbi mészrétegek borítják. Hozzátette: a somogyomi templomban megmaradt falképek összfelülete meghaladja a száz négyzetmétert.
Kiss Loránd elmagyarázta: Somogyomban a teljes szentély falfestése megőrződött a mészréteg alatt, és a hajó északi falán négy egymás fölötti regiszterben láthatók figurális falképek. A legfelsőbb regiszter ábrázolja Szent László legendáját. Hozzátette, hogy egy regiszterben – a képregényekhez hasonlóan – egy legenda, történet főbb jeleneteit ábrázolták.
Az MTI kérdésére kifejtette: a Szent László-legenda képsora általában a szent királynak a nagyváradi várból való kivonulását, a magyar lányt elraboló kun vitéz üldözését, a kun vitézzel vívott csata jelenetét, a legyőzött vitéz lefejezését és a pihenés jelenetét ábrázolja. Hozzátette: a legenda jelenetei szinte valamennyi ismert ábrázoláson ugyanazok, a falképek csak a részletekben és a festő stílusában térnek el egymástól.
Ezért is gondolják, hogy lehetett egy korai ábrázolás, előkép, amit a későbbi festők utánozni próbáltak. Azt is megjegyezte, hogy a legtöbb Szent László-legendát ugyanabban az időszakban, 14. század második és a 15. század első felében festették.
Kiss Loránd elmondta: kevéssé ismert tény, hogy több szász evangélikus templomban is maradtak meg Szent Lászlót ábrázoló falképek. Somogyom húsz kilométeres körzetében Szászivánfalva (Ighisul Nou) és Ecel (Atel) evangélikus templomában találhatók hasonló falképek. A restaurátor megjegyezte: a szászivánfalvit három évvel ezelőtt sikerült teljesen feltárni, konzerválni, és részben a restaurálása is megtörtént. Az eceli Szent László-ábrázolás rendhagyó módon a középkori templom szentélyének az északi külső falát díszítette, és ma a templomhoz később hozzáépített sekrestye padlásterén látható.
A falkép-restaurátor szerint a szász templomokban őrzött képek azt igazolják, hogy Szent László kultusza nemcsak Székelyföldön volt hangsúlyos, hanem a történelmi magyar királyság más területein is. Megjegyezte: Erdélyben arra is van példa, hogy a magyar szenteket, középkori görög-keleti templomok belső falára is felfestették. Példaként a Hunyad megyei Kristyor (Criscior) és Ribice (Ribita) ortodox templomait említette. szatmar.ro

Kitüntette a Román Akadémia Silye Lóránd kolozsvári geológust őslénytani leírásáért
Földgázkutatásban is jelentőséggel bíró kőzetek képződését vizsgálta Silye Lóránd geológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Geológiai Intézete magyar tagozatának oktatója, akinek munkáját elimeréssel tüntette ki a Román Akadémia.
Gheorghe Munteanu-Murgoci-díjjal tüntette ki a Román Akadémia földtudományi osztálya dr. Silye Lóránd geológust, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Geológiai Intézete magyar tagozatának oktatóját munkájáért, amely behatóan elemzi az egyes, a földgázkutatásban is jelentőséggel bíró dél-erdélyi üledékes kőzettestek képződési körülményeit a parányőslények segítségével. Továbbá az első átfogó őslénytani leírása az Erdélyi-medence déli részén előforduló szarmata (kb. 12 millió éves) fosszilis likacsoshéjúaknak (foraminiferák).
„Nagyon meglepődtem, amikor értesültem arról, hogy a munkám elismerésben részesül. Ezen a szakterületen nem osztanak ki sok kitüntetést, a BBTE minden évben kihirdeti a Kiválóság az Oktatásban és Kiválóság a Kutatásban díjakat, illetve a Román Akadémia értékeli a kutatásainkat. Szerintem ez elég jelentős dolog, hogy az Akadémia felfigyelt egy erdélyi magyar munkájára” – mondta el a Krónika megkeresésére Silye Lóránd egyetemi adjunktus.
Hozzátette, rajta kívül Bende Attila fizikust, a fizikai kutatóintézet munkatársát is díjazzák. „Bár a tanulmány csak 2015-ben jelent meg kötet formájában, a kutatást már 2010-ben befejeztem.
Egy háromfős csapattal bejártuk Dél-Erdélyt – Szeben megyét, Brassó megye nagy részét, Fehér megye egy részét, még Hargita megyében is jártunk. Minden faluban megálltunk, és ahol észrevettük, hogy a kőzetek a felszínen vannak, onnan mintát vettünk, amelyet laboratóriumban feldolgoztunk” – részletezte a geológus.
Hozzátette, ezzel párhuzamosan zajlott egy másik földtani kutatás Krézsek Csaba vezetésével, illetve a doktori dolgozatuk témavezetője, Sorin Filipescu is részt vett a feltárásban.
Silye Lóránd kifejtette, a kutatással azt tudták kideríteni, hogy egy adott földtörténeti időintervallumban milyen üledékek rakódtak le a mai Dél-erdélyi-medencében, és hogy ezeknek körülbelül milyen a kiterjedése. „Ezt gyakorlatilag paleográfiai rekonstrukciónak nevezném, ez volt az alaptéma, és ez onnan válik érdekessé, hogy ezeket az adatokat Krézsek Csaba vezetésével be tudtuk építeni egy cikkbe, amely arról szól, hogy hol vannak olyan homokkőrétegek, potenciális gáztárolók, ahova felgyűlhet a szénhidrogén (kizárólag metán). A különböző geofizikai méréseknek, kutatásoknak az eredményeit 2010-ben egy tanulmányban összesítettük” – fogalmazott a kutató.
A BBTE közleménye azt írta, Silye Lóránd alapkutatása jelentős adatokkal járult hozzá ahhoz, hogy Dél-Erdély földtani fejlődését részletesen feltérképezzék, és ezáltal új utakat nyissanak a dél-erdélyi szénhidrogén-kutatásban.
A Gheorghe Munteanu-Murgoci-díjjal a Román Akadémia földtudományi osztálya Románia vagy valamely romániai régió földtanát vizsgáló tudományos munkákat és kutatókat tünteti ki. Ebben az évben a 2015-ben megjelent tanulmányokat díjazták, a díjakat december 15-én adják át Bukarestben a Román Akadémia ünnepi ülésén.
Az őslénytani szempontból legfontosabb egysejtűek
A likacsoshéjú foraminiferák őslénytani és földtani szempontból a legfontosabb egysejtűek. Nevüket nyílásokkal (forámen) áttört vázukról kapták. A foraminiferafajokra általában jellemző, hogy állábaik elágazóak, fonálszerűek vagy hálózatosak, vázuk szilárd, kamrázott és perforált, többnyire kis méretűek, nemzedékváltakozással szaporodnak. A foraminiferafajok, akárcsak a többi gyökérlábúak, állábaik segítségével mozognak és táplálkoznak.
A mai leggyakoribb foraminiferák váza nemcsak a fizikai és kémiai hatásoktól védi az állatot, hanem melegházszerepe is van. Sok foraminifera ugyanis moszatokkal él együtt, és az üvegszerűen átlátszó falon keresztülhatoló fény megkönnyíti a moszat számára az asszimilációt. A foraminiferák általában mikroszkópos kicsinységűek. A legkisebbek átmérője mindössze 0,02 mm. Vannak köztük szabad szemmel könnyen felismerhető nagy foraminiferák is, ezek átmérője elérheti a 110 mm-t. Feltűnő a foraminiferák alakgazdagsága is. Eddig több mint 50 000 foraminiferafajt írtak le. Bede Laura / Krónika (Kolozsvár)

Interjú Borboly Csaba megyetanácselnökkel
Sok kár megelőzhető lett volna
A román vízügyi és erdészeti minisztérium 2016-ban 1700 nagyragadozó – 552 barnamedve, 657 farkas, 482 vadmacska – kilövését akarta engedélyezni Romániában. A zöldszervezetek, állatvédők tiltakozásba fogtak, aláírást gyűjtöttek a nagyvadak védelmében.
A kilövési kvótát minden évben a brassói egyetem erdészeti karának a tanulmánya alapján hagyják jóvá. A román akadémia negatívan véleményezte a védett állatfajok kilövésére vonatkozó rendeletet. A Brassói Táblabíróság ügyészsége is vizsgálatot indított a kilövési kvóták megállapítása miatt. Cristiana Pascal-Palmer (volt) környezetvédelmi miniszter pedig visszavonta a kilövésre való rendeletet. A populáció szabályozás céljával történő medvevadászat letiltása nagy felháborodást keltett a vadásztársaságok körében. Heves vita alakult ki a vadászok és természet-, környezetvédők között. Miközben a jelenlegi helyzetnek az első számú kárvallottai az állattartók, a mezőgazdasági területeket művelők.
2017-ben Grațiela Gavrilescu környezetvédelmi miniszter intervenciós kvótát engedélyez medvék és farkasok kilövésére. Azonban ezzel sem a vadásztársaságok sem a környezetvédők nincsenek megelégedve. Közben a községek, települések vezetői is igen érintetté váltak a témában, mert egyre gyakrabban és egyre többször a faluban, lakott övezetben jelennek meg medvék, és nem csak anyagi károkat okoznak, hanem emberek életét is veszélyeztetik. Félelemben, rettegésben tartva az ott élőket, akik egyértelműen az előjáróktól várják a megoldást.
A medve köztémává vált, megosztja a társadalmat, heves indulatokat vált ki emberekből, a nagy vitában egyre többen az országvezetésre, a politikusokra mutogatnak, hogy ők kellene tegyenek valamit, kezükben van a döntés, náluk van a megoldás…
Borboly Csabát, Hargita Megye Tanácsának elnökét, az Európai Unió Régiók Bizottságának a témában felelős raportőrét kerestük meg, és a medvetémáról, a kialakult helyzetről, a fejleményekről, eredményekről és a hogyan továbbról beszélgettünk.
– Mikor volt az a pont, amikor rájött, hogy a medvekérdéssel foglalkoznia kell?
– 2008 áprilisában, az akkori közvetlen megyetanácselnöki tisztségért folyó választási kampányban szembesültem először a kérdéssel. Akkor gyalogosan végigjártam a megye minden települését, és azon belül is a fontosabb utcákat, és az emberekkel szóba álltam. Napi 1–2 községre volt elég az idő. Kőrispatakon szörnyedtem el a legjobban, és Siménfalván, ahol számos gazda arról panaszkodott, hogy a vadkárok miatt visszaszorultak a kis kertjeikbe, és felhagyták a termelést. Megválasztásomat követően már 2009-ben létrehoztunk egy megyei, a vadkárokkal foglalkozó munkacsoportot, és elkezdtünk közösen megoldásokat keresni. Az évek során egyre több ismeretre tettünk szert, egyre részletesebben láttuk a kérdést, ezért hatékonyan tudtunk segíteni olyan kérdésekben, mint a kárfelvétel, de szerveztünk tájékoztató kampányokat, jogszabály-módosítást nyújtottunk be a villanypásztor telepítésére vonatkozóan, miközben folyamatosan kértük a központi kormányzattól a hosszú távú intézkedések bevezetését, mert főleg a medvék esetében látszott, hogy évről évre komolyabb, súlyosabb lesz a helyzet. S ahogy a helyzet súlyossága nőtt, úgy lettünk egyre hangosabbak. Nem az volt a célunk, hogy a medvevadászatnak alapot adjuk, hanem az, hogy Bukarest ne tudja szőnyeg alá seperni a medvekérdést, és a szokásos bukaresti látszat és akkut problémakezelés helyett, hosszú távú, fenntartható megoldásról beszéljünk, s ezt a célunk elértük. Annak ellenére, hogy legtöbbször én kerültem előtérbe a sajtóban, egy nagyon jó csapattal dolgoztam együtt, itt gondolok a megyei tanácsnál lévő 5 munkatársamra, az önkéntesen jelentkező, segítő félszáz bedolgozóra, vagy a Szent István Egyetem vadgazdálkodási tanszékére.
– Miért vált társadalmi kérdéssé a medvegond? Miért nem maradt meg vadgazdálkodás szinten?
– Mert ez Románia. Bukarestben rászoktak arra, hogy cirkusszal lehet a nagyobb bajokat elkendőzni. Így a 2016-os „szakértő” kormány minisztere felkorbácsolta az indulatokat e téren, majd amint azt utólag is elismerték a minisztérium munkatársai, hozott egy érzelmi döntést. Ez az érzelmi döntés lehet jót tett az akkori kormányfő politikai karrierjének, viszont a székely falvak lakóinak csak kárt hozott, és nem csak, mert ugyanilyen helyzet áll fenn Brassó, Szeben, Prahova megyékben is. Ennek köszönhetően lett a medvekérdésből szakmai vita helyett társadalmi vita. Ennek legnagyobb hátránya, hogy a szakmai érvek helyett a kérdés érzelmi megközelítése kapott inkább teret. Erre rájött az is, hogy egyre inkább kezdett látszani, hogy több 10 millió euró uniós finanszírozást hívtak le Romániában szervezetek és központi állami szervek, különféle tanulmányok, elemzések, tervek készítésére, a nagyvadak ügyére is, de azoknak eredménye újabb vitákhoz vezetett, s a legfontosabb, hogy a sok kutatás során a helyi közösségek véleménye és a helyi valóság mellőzve lett. A lehívott források elég tekintélyes részét kommunikációra költhető összegek képezték, és egy egyenlőtlen harc kezdődött a médiában, ahol a gazdák, földtulajdonosok, vadgazdák már nem rúgtak labdába. Tehát, látni kell, hogy komoly erőforrás áll a status-quo-t megtartani akarók rendelkezésére, hisz a The Guardianig eljutottak, hamis állításokat közölve, így próbálva megakadályozni egy általam készített uniós dokumentum elfogadását a Régiók Bizottságában.
– Mikor volt az első medvével való találkozása?
– Gyerekkoromban, talán 7-es lehettem, édesapám állatorvos, így mindig elkísértem őt, nyáron sokszor jártunk ki az esztenákra. Életem legszebb pillanatai közé tartoznak ezek az élmények, a juhfürdetéstől a frissen készült orda, sajt vagy zsendice kóstolásáig és a természetben való csatangolásokig. Az egyik csomafalvi juhnyáj a parajdi részen legelt, odamentünk, a román pásztor fiával játszottunk az erdőben, amíg a kezelések tartottak, és egyszer előttünk kb. 5–6 méterrel kiszökött egy medve, és ment le a patak felé. Elég nagy ijedtség lett úrrá rajtunk, ma persze mosolygok a történteken, de akkor megtanultam, mit jelent az, hogy a medve nem játék.
– Térjünk vissza a jelenbe, hogyan látja a medvekérdést, hogyan tovább?
– Kell hinnünk abban, hogy a helyzetet lehet okosan rendezni. A medve is egy érték, és az is kell maradjon. El kell érnünk, hogy ne közellenség legyen. Több szinten folyik a munka, a megyében, Bukarestben és Brüsszelben. Ezekről órákat lehet beszélni, de megpróbálom röviden összefoglalni a követett célokat, a felsorolás nem tükröz semmilyen fontossági sorrendet:
1. Megelőzésre kell összpontosítani, hiszen a beavatkozás, azaz – ahogy többen ismerik – az intervenció, csak pillanatnyi megoldás, amely a jelenlegi helyzetet is csak részben kezeli. Megelőzés nélkül újabb és újabb esetek lesznek.
2. Sajnálom, hogy a vadásztársaságok szinte egy hónapig nem hitték el, hogy megszületett az intervenciós rendelet, és kell vele élni a veszélyes egyedek ügyében, így sok helyen sok kár, akár ember elleni támadás is megelőzhető lett volna az ősz folyamán. De persze a minisztériumot továbbra is számon kell kérjük, mert nem mennek a dolgok, csak vontatottan és médiacirkuszok árán.
3. Rendbe kell tenni a jogszabályokat, itt már sok javaslatunk volt, és ezeket újra és újra benyújtjuk. Az, hogy novemberben a szenátus környezetvédelmi bizottsága egy nyílt vitát szervezett a témában, az annak köszönhető, hogy nem hagytuk magunk ígéretekkel elhallgattatni, és olyan intézmények kapcsolódtak be a vitába, amelyek egy éve még nem tartották érdemesnek a témát napirendre tűzni. De ugyanakkor benyújtottunk egy petíciót a nép ügyvédjéhez, hogy vizsgálják meg, hogy hány intézmény és döntéshozó testület nem végzi a dolgát, hiszen az emberi élet és a testi épség semmibe vételét nem lehet elnézni.
4. Brüsszelben sikerült letisztázni, hogy „nem Brüsszel a hibás”, Brüsszel nem tiltott meg semmit, csak a bukaresti kormány környezetvédelmi minisztériuma nem teszi a dolgát. Ezt fontos tudni! Ellenben Brüsszeltől várják a pénzt a megelőzésre, hiszen ha itt van Európa medvepopulációjának kétharmada, s nekünk kötelességünk erre vigyázni, akkor a kötelezettségből származó költségeket kompenzálni kell. Ezzel Brüsszel egyet is ért, de megfelelő menedzsment és terv nélkül nem fogja biztosítani a forrásokat, és ez a román kormány legnagyobb hiányossága, s ezt akarják eltakarni a „Brüsszel megtiltotta” típusú mondatokkal.
5. A mezőgazdasági minisztériumnál ki kell harcoljuk, hogy indítsák el a Natura 2000-es kompenzációra vonatkozó intézkedést, hiszen Románia szinte az egyetlen ország az Unióban, amely nem hívja le a hektáronként 200–500 eurót jelentő uniós forrást. Egyszerű számítással, egy kétezer hektáros közbirtokossági terület esetében, ami beleesik egy Natura 2000-es övezetbe, csak kétszáz euróval számolva is négyszázezer euró kompenzációt jelentene, amely mellett már megérné a medvét akár „mézzel is etetni” odafent a saját élőhelyén, hogy ne a könnyű táplálékszerzés miatt szokjon rá a kertjeinkre, házainkra, állatainkra.
6. Szemléletváltásra van szükség a vadásztársaságoknál is, összefüggésben a Natura 2000-es területek kompenzációjával, s el kell jutni arra a szintre, hogy egy-egy nagyvad kilövése a bevételek csak kisebbik szeletét képezze. Szerintem az itteni vadásztársulásnak sem felel meg, hogy egy itteni vadász, aki minimálbéren van alkalmazva, „kiszolgálja” és napokon keresztül szinte szolgaként kísérgeti a nyugati „pénzes” kollégáját, míg az elejti az úgymond újratermelődő vadat. Nem vagyok vadász, de a logika erre enged következtetni.
Örvendek és fontosnak tartom, hogy itt van a Szent István Egyetem, ahol vadgazdamérnöki mesteri oktatást is biztosítanak, emellett elindult a beszélgetés, közös pontok keresése a természetvédők és a Natura 2000-es övezetek kezelőivel, tehát sokrétű tevékenységet kell folytatni az egyensúly megteremtése céljából. Persze, a központi kormányzat megfelelő tevékenysége nélkül csak kis eredményeket érhetünk el, de a július 5-ei tüntetés előtti napon is sokan azt mondták, értelmetlen Bukarestbe menni. Én hittem abban, ha valamit akarunk, akkor azt meg kell próbáljuk. És nekünk volt igazunk. Külön köszönöm Tamás Sándor és Péter Ferenc kollégáimnak is, valamint az RMDSZ parlamenti képviseletének, megmutattuk, hogy van összefogás, hogy együtt egy erőt képezünk. S ha akkor sikerült elérni közös céljainkat, akkor máskor is fog, én hiszek ebben az együttműködésben.
– Mit tart az eddigi eredmények közül a legfontosabbnak?
– A legfontosabb eredmény, hogy sikerült megakadályozni azt, hogy legalább a döntéshozó fórumok szintjén ne az érzelmi érvek legyenek hangsúlyban. A másik jelentős eredmény, hogy a minisztérium megértette a menedzsment terv lényegét, már ha másért nem is, csak azért, hogy ne legyen a média kereszttüzében, s ha tartják ígéretük, akkor a hetekben közvitára bocsátják a menedzsment tervet. De ez már legyen a jövő, most már advent van. Ismételten megköszönöm mindenkinek a támogatását, jó szavát, amit az idei évben felénk tolmácsolt, kívánok a Székely Hírmondó olvasóinak áldott karácsonyi ünnepeket, és az új évben mindenkit áldás, öröm és egészség kísérjen! Kelemen László / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Véres színjáték
A kommunista diktatúra utolsó évtizedében Románia lakosságát mély fizikai és erkölcsi nyomorba taszították, melynek nyomasztó hatására egyre többen úgy érezték, hogy napról napra nehezebben cipelhető teherré torzult az élet. Hiszen fizikai és szellemi táplálék, valamint gondolati és lelkiismereti szabadság hiányában már az emberi lét értelme és jogosultsága megkérdőjeleződik.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben azonban mégis csak akadt egy modernkori Dávid, aki szembeszállt a félelmetes Góliáttal, és végül legyőzte azt. Tőkés László református lelkész halált megvető ellenállása ugyanis népfelkelést robbantott ki Temesváron. A félelem bilincseit szétfeszítő tömeget pedig már nem lehetett sem géppisztolysorozatokkal, sem tankokkal megállítani. Napokig tartó és a nyilvánosságra került adatok szerint 93 személy életét követelő harcok árán ugyan, de 1989. december 20-án Temesvár szabad várossá vált.
A hírzárlat ellenére az országban futótűzként terjedt a temesvári események híre, melynek hatására december 21-én Bukarestben, majd Aradon, Szebenben, Marosvásárhelyen, Brassóban és Kolozsváron is utcára vonult a nép, és a kivezényelt fegyveres erőkkel szembeszállva a diktátor azonnali távozását követelte. A palackból kiszabadult szellemet pedig már nem lehetett oda többé visszaszorítani. Másnap a forradalmi láz átterjedt az ország egészére, Ceauşescu pedig tanácsadói unszolására egy helikopter fedélzetén elhagyta a fővárost. Még aznap elfogták, december 25-én rögtönítélő bizottság elé állították, halálra ítélték és kivégezték az ország irányításában fontos szerepet betöltő feleségével együtt.
Úgy tűnt tehát, hogy győzött a népfelkelés, azonban sajnos nem ez történt. Az irányítást a Ion Iliescu nevével fémjelzett kommunista csoportosulás kaparintotta meg, akik hatalmuk törvényesítése és megszilárdítása érdekében a katonai diverziótól sem rettentek vissza. Így eshetett meg, hogy a diktátor bukása után sokkal többen veszítették életüket, mint az ellene kitört népfelkelés vérbefojtásának kísérlete alatt. A bűnösök felelősségre vonása pedig a mai napig várat magára. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Véres színjáték
A kommunista diktatúra utolsó évtizedében Románia lakosságát mély fizikai és erkölcsi nyomorba taszították, melynek nyomasztó hatására egyre többen úgy érezték, hogy napról napra nehezebben cipelhető teherré torzult az élet. Hiszen fizikai és szellemi táplálék, valamint gondolati és lelkiismereti szabadság hiányában már az emberi lét értelme és jogosultsága megkérdőjeleződik.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben azonban mégis csak akadt egy modernkori Dávid, aki szembeszállt a félelmetes Góliáttal, és végül legyőzte azt. Tőkés László református lelkész halált megvető ellenállása ugyanis népfelkelést robbantott ki Temesváron. A félelem bilincseit szétfeszítő tömeget pedig már nem lehetett sem géppisztolysorozatokkal, sem tankokkal megállítani. Napokig tartó és a nyilvánosságra került adatok szerint 93 személy életét követelő harcok árán ugyan, de 1989. december 20-án Temesvár szabad várossá vált.
A hírzárlat ellenére az országban futótűzként terjedt a temesvári események híre, melynek hatására december 21-én Bukarestben, majd Aradon, Szebenben, Marosvásárhelyen, Brassóban és Kolozsváron is utcára vonult a nép, és a kivezényelt fegyveres erőkkel szembeszállva a diktátor azonnali távozását követelte. A palackból kiszabadult szellemet pedig már nem lehetett oda többé visszaszorítani. Másnap a forradalmi láz átterjedt az ország egészére, Ceauşescu pedig tanácsadói unszolására egy helikopter fedélzetén elhagyta a fővárost. Még aznap elfogták, december 25-én rögtönítélő bizottság elé állították, halálra ítélték és kivégezték az ország irányításában fontos szerepet betöltő feleségével együtt.
Úgy tűnt tehát, hogy győzött a népfelkelés, azonban sajnos nem ez történt. Az irányítást a Ion Iliescu nevével fémjelzett kommunista csoportosulás kaparintotta meg, akik hatalmuk törvényesítése és megszilárdítása érdekében a katonai diverziótól sem rettentek vissza. Így eshetett meg, hogy a diktátor bukása után sokkal többen veszítették életüket, mint az ellene kitört népfelkelés vérbefojtásának kísérlete alatt. A bűnösök felelősségre vonása pedig a mai napig várat magára. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma