Guttman Mihályra emlékeztünk, aki mindig köztünk marad
Sok személyes élményt elevenítettek fel Guttman Mihály (1926–2013) karnagyról egykori tanítványai – akikből később tanár kollégák, munkatársak lettek –, zenésztársai szerdán délután, a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közös rendezvényén. Helyszínként a ferences kolostor refektóriuma szolgált, amely több mint fél évszázadon át adott otthont a kolozsvári zenelíceumnak.
Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke kifejtette: a dalosszövetség és az EMKE a 2016-os évet Guttman Mihály-emlékévnek hirdette meg, a karnagy születésének 90. évfordulója tiszteletére. Ennek során az idén megvalósított hangversenyek, kórustalálkozók, népdalvetélkedők Guttman Mihály emlékének adóztak. A rendezvénysorozat a mostani kerekasztal-beszélgetéssel zárult.    
– Szinte hihetetlen, hogy már három éve nincs köztünk Misi bácsi, de sokan még mindig úgy érezzük, hogy jelen van mindenhol, ahol énekkarok találkoznak,  népdalversenyeket szerveznek – mondta Széman Péter EMKE-elnök. Angi István zeneesztéta úgy fogalmazott: Misi bácsi ars poeticája a szeretet volt – és ezt támasztotta alá a Víg Emese televíziós szerkesztő által készített portréfilm-részlet, amelyet az est folyamán megtekinthettünk.
Jakab Gábor káplán kiemelte, hogy Misi bácsi emberségére építette magyarságát, kereszténységét, hivatását, majd Almási István népzenetudós emlékezett. Felidézte, hogy az 1948-as tanügyi reform után, zeneakadémiai hallgatóként a fiatal Guttman Mihály szakszerűen, helyesen és a diákok képességeihez mérve tartotta a zeneóráit a 2-es számú Fiúlíceumban. – A legtöbbször „édes fiamnak” nevezett minket. Mivel a diákok már akkor kipécézték a tanárok szavajárását, másnaptól kezdve azt mondták: „édes fiam” jön énekórát tartani. Amikor bekerültem a zenekonzervatóriumba, együtt énekeltünk Nagy István kamarakórusában. Gyönyörű szép lírai tenorhangja volt. A Bolyai Egyetem 1959-es megszüntetése után Misit leváltották a zenelíceum éléről, és Jagamas János népzenetudósnak is búcsút kellett mondania a folklórintézetnek. Akkor mondta Misi: „János, mi levitézlettünk”. Ennek ellenére nem esett kétségbe, hanem továbbra is lelkiismeretesen, lelkesen és nagyszerű tudással végezte tanári munkáját. A rendszerváltást követően, hosszú időn át minden ősszel zsűritagok voltunk Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni népdalversenyen. Egyik évben lábfájásra panaszkodott, majd szokásos humorával megkérdezte: „miért fáj csak a jobb lábam, ha ugyanolyan idős, mint a bal?” – részletezte Almási István.
Szarvady Irén nyugalmazott zongoratanár a zenelíceum 1950-es létesítésére, valamint Misi bácsi humoros természetére utalt, majd Dáné Tibor Kálmán, az EMKE korábbi elnöke szólt az egybegyűltekhez. – Amikor 1993-ban az EMKE-hez szegődtem, lelki közelséget, partnerséget éreztem iránta. Misi bácsi hihetetlen egyensúly-ember volt, józan eszével mindig visszaterelte a jó kerékvágásba a beszélgetésünket, a döntéshozatalban is segített. Hihetetlen mágus volt a közösségszervezés terén is; érezte és tudta, hogy a kórusokon keresztül hogyan lehet egy közösséget megfogni, és rábírni a véleményformáló személyeket a közösség hasznát szolgáló együttműködésre – hangsúlyozta.
Török Béla csellóművész, aki 1950-ben kisdiákként került a zenelíceumba, megjegyezte: „ha a zenekarban vagy a kamarazene-együttesben valaki nem úgy játszott, ahogy kellett volna, Misi bácsi csak annyit mondott: »úgy játszol, mintha a csürülyei filharmóniában lennél«”. – Miután eltávolították az igazgatói székből, karmesterként, kamarazene-tanárként tanította a fiatalságot, igen magas színvonalon. Amikor 1972-ben létrejött a filharmónia kórusa, az akkori igazgató őt kérte fel a szervezésre. Aztán megalakította a kórust, próbált velük, de végül más karnagyot neveztek ki. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot volt diákjaival, kamarazene-tanárként sok gyerekkel szerettette meg ezt a műfajt, szép eredményt érve el – elevenítette fel több mint fél évszázados emlékeit Török Béla. 
Szőke Zoltánné a tordaszentlászlói kórus tagjaként a szeretetből fakadó emberséget, önzetlenséget, türelmet, a tökéletességre való törekvést emelte ki, amely nem ismerte a középszerűséget; Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója Guttman Mihály szigorúságára, rendszeretetére és az operára való odafigyelésére világított rá, Márkos Albert hegedűművész pedig zenei titkári tevékenységét méltatta.
Benkő Judit, a Kolozsvári Rádió szerkesztőjének véleménye szerint Misi bácsi nemcsak a dalosszövetség, hanem a zeneiskola „mozdonya” is volt, mint egy hadvezér, a Toduţă utcából szervezte az eseményeket. – Neki köszönhető az is, hogy a RMD és a rádió között létrejött egy sorozat, amelynek keretében évek óta dalosokat, azaz kórusokat mutatunk be a koncertteremben megszervezett esteken – magyarázta.
Máté Árpád, a zeneiskola egykori aligazgatója hálás a sorsnak, hogy Misi bácsi kortársa lehetett. – Misi bácsi soha nem ment nyugdíjba, még hivatalos nyugdíjaztatása után sem. Fantasztikus szervező volt, hihetetlen munkabírással. Tanácsát mindig kikértük, megfogadtuk, Misi bácsi egész haláláig igazgató volt – mesélte. 
Az est folyamán Péterffy Enikő nyugalmazott matematikatanár és Ercse Gyöngyvér nyugalmazott hegedűművész – aki a zenelíceum első érettségi diplomáját kapta 1950-ben – is emlékezett, közreműködött a Guttman Mihály Pedagóguskórus Bedő Ágnes karnagy vezetésével.
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Cioloș „illetlennek” tartja Orbán szatmári kijelentéseit
Dacian Cioloș román miniszterelnök szerint „illetlenek”, és „nem elegánsak” azok a kijelentések, amelyeket Orbán Viktor miniszterelnök tett Szatmárnémetiben, illetve azok, amelyeket korábban más magyar vezetők tettek Románia nemzeti ünnepével kapcsolatban – közölte Liviu Iolu román kormányszóvivő egy csütörtöki sajtótájékoztatón.
Hozzátette: a magyar kormányfő nyilatkozata nyilvánvalóan politikai célokat szolgál és a „választási logikát” követi. „Cioloș miniszterelnök úgy véli, hogy a magyar kormányfőnek visszafogottabban kellene megnyilvánulnia. A nemzeti jelképek iránti tisztelet szervesen hozzátartozik annak az Európai Uniónak és NATO-nak az alapértékeihez, amelynek mind Románia, mind Magyarország tagja” – mondta a kormányszóvivő.
Csütörtökön délelőtt Orbán Viktor Szatmárnémetiben találkozott az RMDSZ vezetőivel és parlamenti jelöltjeivel, Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel közös sajtóértekezletén pedig minél nagyobb arányú részvételre biztatta a romániai magyarságot a vasárnapi romániai parlamenti választásokon. A miniszterelnököt a román média egyik képviselője megkérdezte arról, hogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter eltiltotta a magyar diplomatákat a részvételtől a december 1-jei román nemzeti ünnepi alkalmakon.
Erre Orbán Viktor azt felelte: az őszinteség a legjobb módszer akkor is, ha kényes ügyekről van szó, márpedig ez diplomáciailag egy kényes kérdés, „de még mindig jobb az őszinteséggel együtt járó konfliktust vállalni, mint kétszínűnek lenni”. „Miután december 1-jén a magyaroknak nincs mit ünnepelni, hát nem ünnepelnek” – mondta, helyesnek nevezve a magyar diplomácia döntését, amikor „az egyenes utat választotta”.
MT Krónika (Kolozsvár)

Orbán: hiba lenne kimaradni a román parlamentből
Nagy hiba lenne kimaradni a bukaresti törvényhozásból, a vasárnapi romániai parlamenti választások tétje szoros összefüggésben van az erdélyi, partiumi magyarság megmaradásával – mutatott rá Orbán Viktor az Erdélyi Magyar Televíziónak (ETV) nyilatkozva.
A miniszterelnök Szatmárnémetiben tett csütörtöki látogatása alkalmával adott interjút az erdélyi médiumnak, amelyet pénteken internetes videómegosztó-csatornáján is elérhetővé tett az ETV.
„Aki nem áll ki saját magáért, azon a többség egyszerűen átlép, és még jó, ha át- és nem rálép" – mondta Orbán Viktor. A kormányfő arra figyelmeztetett, ha a magyarok méltó életet akarnak Erdélyben, és elvárják, hogy a románság adja meg a nekik kijáró tiszteletet, megbecsülést és jogokat, akkor ki kell állniuk közösségükért, el kell menniük választani. Megállapította: amennyiben az erdélyi magyarság nem képviseltetné magát a bukaresti parlamentben, azzal azt üzenné a románságnak, hogy átnézhet rajta, annyit sem kell törődnie vele, mint eddig.
„Gyengeséget mutatni, jelentéktelenségbe süllyedni a legrosszabb politika, ami elképzelhető. Márpedig csak akkor lesz ott a magyarság a bukaresti törvényhozásban, ha a magyar emberek elmennek választani, és fölhatalmazzák az összefogást létrehozott magyar politikai erőket arra, hogy képviseljék az ő érdeküket és hallassák a hangjukat. A mostani választás tétje a lehető legszorosabb összefüggésben van az erdélyi és partiumi magyarság megmaradásával" – mondta az ETV-ben Orbán Viktor. Az erdélyi magyarok jogainak csorbulására, legeredményesebb vezetőik meghurcolására vonatkozó kérdésre Orbán Viktor kifejtette: az utódállamokban élő magyar közösségeknek változó, hullámzó a viszonya az adott államok többségi társadalmával. „Amit el tudunk érni, az az, hogy az együttműködés által motivált és ihletett többségi kormányzatok hosszabb időtartamokra tudjanak jó együttműködést kialakítani a magyar közösségekkel" – magyarázta, hozzátéve, hogy szinte lehetetlen megszüntetni a magyarellenesség lehetőségét az adott történelmi helyzetben.
Rámutatott: míg Szerbiában ma sokkal könnyebb a magyarok helyzete, mint korábban bármikor volt, Romániában inkább visszalépést lehet tapasztalni, és nehezen lehet elválasztani a jogszerűség helyreállítását célzó romániai folyamatokat a magyarellenességgel motivált politikai cselekvésektől. „Az itt élő magyarok így élik meg azt, ami történik velük. Nekünk Budapesten az a dolgunk, hogy ezt úgy vegyük, ahogy az itt élő magyarok ezt látják, ezért bennünket is aggasztanak ezek a jelenségek" – mondta Orbán Viktor az Erdélyi Magyar Televíziónak adott interjúban.
A miniszterelnök az RMDSZ vezetőivel és parlamenti jelöltjeivel találkozott csütörtökön Szatmárnémetiben, majd Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel közös sajtóértekezletén minél nagyobb arányú részvételre biztatta az erdélyi magyarságot a vasárnapi romániai parlamenti választásokon.
MTI Erdély.ma

Református kórusok kilencedik adventi koncertje
Kilencedik alkalommal tartott adventi koncertet a Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztor Kórusa és a Szatmárnémeti Református Gimnázium Gyermekkórusa a Szatmárnémeti Római Katolikus Székesegyházban. A város egyik legnépszerűbb adventi koncertjének mottója: Glória, Dicsőség, Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek.
Tele templomban, vasárnap este 19 órától Higyed Gyöngyi karnagy vezényletével ennek a dicsőségnek a fénye egy-egy kis gyertyalángfoszlányban és népi ének foglalatában csillant fel a kórusok és zenészek szívéből. Közreműködött a Quasi Cosi Kamaraegyüttes, melynek tagjai a Szatmári „Dinu Lipatti Filharmónia" vonósai: Kovács Emőke és Mija-Mihalca Alina hegedű, Budean David brácsa, Cătună Dan gordonka. Műsoron voltak J.S. Bach, Fr. Schubert, G. Fauré,  F. Mendelssohn A. Dvorak, S. Berkesi, L. Bárdos, T.Rakoványi,  L.v. Beethoven, Charpentier, B.Marcello művei. A koncert egy sorozat csúcseseménye az Énekelj az Úrnak - Pünkösdtől Karácsonyig - című projekt kivitelezésében a Reformáció Emlékbizottság támogatásával.
Zendülj lelkem énekszóval, Adj békességet, Istenünk, Égi szent béke jöjj, Én nem tudom miért szeretett úgy minket... - hangzott kétszeres imádság a kórustagok bizonyságtételében, amit Higyed János konferálásával hallhatott a nagyérdemű.
Az igazi meglepetés azonban a végén következett, amit Mészáros Amanda kórustag a következőképpen tolmácsolt: „Már csak néhány hónap választ el attól, hogy a Gyermekkórus és a Lelkipásztorkórus fennállásának 10 éves évfordulóját ünnepelje. Arra gondoltunk, hogy illene meglepni azt, aki közel 10 éve töretlenül dolgozik értünk és velünk. Valami maradandót szerettünk volna ajándékozni. Ezért pályázatot nyújtottunk be a két kórus ajánlásával, amelyre a válasz december hatodikán érkezett meg. Íme a szöveg: A budapesti székhelyű Falvak Kultúrájáért Alapítvány a 2016. évre meghirdetett pályázatán különböző civil szervezetek, önkormányzatok, összesen 195 személyiség elismerésére tettek javaslatot. A Kultúra Lovagrendjének 12 országból fölkért tagjai értékelték a benyújtott pályázatokat és meghozták döntésüket. A kuratórium döntése alapján megküldjük értesítő-visszaigazoló okmányunkat, amellyel hivatalosan igazoljuk, hogy jelöltjük, HIGYED GYÖNGYI zenetanár-karnagynak a XXI-ik Magyar Kultúra Napja Gálán - a Magyar Kultúra Lovagja címet adományozzuk. Az avató ünnepségre 2017. január 22-én kerül sor Budapesten a Stefánia Palotában." A meglepődés örömkönnyekben nyilvánult meg, a megérdemelt díj hírének hallatán.
Hársfalvi Ottó általános helynök, szatmári főesperes az öröm vasárnapján a keresztyén ember boldogsága okainak gyarapodásaként értékelte a koncertet, a közönség pedig vastapssal, állva köszönte meg a maradandó élményt és az ünnepre való hangolást. szatmar.ro

A választásokat követően ők képviselik Szatmár megyét a bukaresti parlamentben
A Szatmár Megyei RMDSZ három személyt küld a törvényhozásba, a PSD szintén három helyet szerzett, a PNL pedig egy képviselői mandátumot hozott össze a vasárnap megtartott parlamenti választásokon.
Az RMDSZ részéről a szenátusban Turos Lóránd képviseli majd a szatmári érdekeket Bukarestben. Magyar Lóránd és Erdei D. István a képviselői mandátumot szereztek. Ezzel érvényesült a papírforma, a szenátusi és képviselői lista biztos bejutónak tekintett tagjai kerültek be a parlamentbe. Közülük ketten újoncok a bukaresti törvényhozásban, Turos és Magyar az első mandátumukat kezdik, míg Erdei D. István már nagy tapasztalattal rendelkezik, ő az ötödik négy éves periódusra kapott bizalmat a szatmári választóktól.
A PSD színeiben Gabriel Les, Szatmárnémeti egykori alpolgármestere került be a szenátusba, a képviselőházban pedig Ioana Bran és Octavian Petric kezdi meg hamarosan a munkát. Petric második mandátumát kezdi, Les és Bran pedig először vesznek részt a törvényhozásban.
A PNL egy mandátumot szerzett, Romeo Nicoara harmadik mandátumát kezdi parlamenti képviselőként. szatmar.ro

Újabb forráskötet
Mi történt 1940 őszén Észak-Erdélyben? 
A múlt hét közepén mutatták be a Székely Nemzeti Múzeumban Sárándi Tamás muzeológus Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben 1940 címet viselő kötetét, mely a II. bécsi döntés nyomán az említett területen kialakult helyzetről, valamint a magyar katonai hatóságok intézkedéseiről és azok következményeiről tájékoztat.
A szerzőt és könyvét méltató Tóth–Bartos András történésztől megtudhattuk, hogy egy több mint kétszáz dokumentumot tartalmazó forráskiadásról van szó, melyeken keresztül betekintés nyerhető az észak-erdélyi katonai közigazgatás történetébe. Megismerhetőek továbbá a könyvből 1940 szeptemberének, októberének és novemberének eseményei és folyamatai a magyar hadsereg bevonulásától a katonai közigazgatás bevezetésén át az általa meghozott intézkedésekig, továbbá a közellátás megszervezése, a dél-erdélyi menekülthelyzet, valamint a zsidó- és földkérdés is.
Sárándi többek között elmondta, csak a csíkszeredai, kolozsvári, szatmárnémeti és sepsiszentgyörgyi levéltárban maradtak meg a témával kapcsolatos dokumentumok, viszont ezekből a más megyékben történtekre is következtetni lehet. Vannak közöttük az akkori adminisztrációtól származók, a többit pedig a hadsereg, a városok és a járások állították ki. Rendeleti kormányzás zajlott, fejtette ki a történész, vagyis Budapestről csak általános utasítások érkeztek egy-egy gond megoldására vonatkozóan, helyi szinten azonban az illetékes parancsnok döntött. Ugyanakkor álláskérő leveleket is feldolgozott a kötetben, mert jellemző volt, hogy a bevonulás után sok román tisztviselő otthagyta az állását, azokat pedig be kellett tölteni.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szatmáron elégedettek a választási eredménnyel
Szatmár megyében a magyarlakta településeken sikeresebb volt a mozgósítás, mint a román vidékeken. Ezt mutatja az az adat is, hogy az RMDSZ-listára leadott szavazatok aránya jóval meghaladja a megyében élő magyarság arányát. Noha a megyében 32,5% a magyarok számaránya, az RMDSZ választási jelöltlistájának a szavazatok mintegy 40%-ot sikerült elnyernie a megyében. Turos Lóránd, az RMDSZ Szatmár megyei szenátorjelölti listájának első helyezettje – aki a billegő felsőházi mandátum várományosa – megkeresésünkre elmondta, hogy olyan településekben is sikerült nyernie az RMDSZ-nek, ahol a helyhatósági választásokon nem: például Tasnád, Pálfalva, Ákos, Krasznabéltek, Vámfalu – ahol messze nincs többségben a magyar lakosság. Vetés község az, ahol a részvétel a várakozásokon alul maradt. Turos Lóránd szerint nemcsak Szatmáron, hanem egész Erdélyben volt hozadéka annak, hogy a választás előtt Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke szatmárnémeti látogatása során mozgósított. A választásokon két képviselői mandátumot és visszaosztásból várhatóan egy szenátori helyet nyer Szatmár megyében az RMDSZ. A szenátorjelölt szerint ez az eredmény elégedettségre adhat okot. A szenátusban a Szatmár megyei mandátumoknak a 50%-át, a képviselői mandátumoknak pedig a 40%-át az RMDSZ nyerte el, a magyar lakosság számarányához viszonyítva jó eredmény. Szerinte a mozgósítás tekintetében onnan látszik a különbség, hogy mennyire eltér a magyar és a román településeken észlelhető szavazói kedv, hogy 40%-ot ért el a Szövetség, úgy, hogy a megyében 32,5%-os magyar lakosság aránya. Elmondta, nem reménykedtek abban, hogy a második képviselői mandátumot is a leadott szavazatok alapján, nem pedig visszaosztásból kapja meg Szatmáron az RMDSZ. Turos szerint jó eredmények születtek ebben a választási évben, hiszen tavasszal nyerték el a megyeszékhely polgármesteri tisztséget, és a megyei tanács élére is RMDSZ-es vezető került. Szerinte a parlamentben az erdélyi magyarság képviseletének ellátása mellett a szatmári törvényhozóknak a nagyszabású infrastrukturális fejlesztések elindítását is elő kell segíteniük: Szatmár megyén - határ menti megye lévén - Ukrajna és Magyarország felől is hatalmas kamionos forgalom halad át, így szükség van megépíteni Szatmárnémeti körgyűrűjét, és el kell kezdeni a harmadik Szamos-híd építését is, hogy ez a város és a megye számára is fontos projekt ne maradjon papíron. „Én nem mondom azt, hogy négy év múlva itt lesz egy harmadik híd, de el kell kezdeni az építkezést” - mondta Turos, aki szerint nagyon jó kezdeményezés a magyar miniszterelnök részéről, hogy a megye irányában az autópálya-csatlakozás előmozdítására tett ígéretet, azonban a körgyűrű megépítésének ki kell egészítenie a projektet. (hírszerk.) Transindex.ro

A szatmárnémeti Antal István parlamenti képviselő lett Konstancán
A töredékszavazatok újraosztása során lett parlamenti képviselő a Szatmárnémetiből néhány éve Konstancára költözött Antal István.
Mint tőle megtudtuk: hosszú ideig úgy tűnt, hogy egy Tulcea megyei hölgy fog bejutni nagy szerencsével a parlamentbe, de aztán fordult a kocka. Antalt telefonon értesítették róla, hogy parlamenti képviselő lett.
Antal István jelen volt a Szatmár Megyei RMDSZ megalakulásánál, az 1989-es események ideje alatt pedig elsőként szólalt fel magyarul a forradalmárok előtt. Több mandátuma is volt megyei tanácsosként Szatmár megyében, dogozott a mezőgazdasági minisztériumban, de foglalkozott állattenyésztéssel is, és magánvállalkozó is volt. Románia elismert kinológiai küllembírója, és nagy szaktudású lótenyésztő.
"Úgy érzem, hogy megvan a kellő tapasztalatom, hogy képviselőként értékes munkát végezhessek, különösen, hogy az RMDSZ szakemberekre alapozva alakította ki a jelöltlistáját" - mondta el a Szatmár.ro-nak.
Néhány évvel ezelőtt került a tengerpartra, a Mangáliai Ménes igazgatója volt, emellett pedig éttermet működtetett a nyári szezonban a tengerparton. Mint mondja: magyaros bográcsos ételekkel terjesztette a magyar kultúrát. Később Konstancán nyitott éttermet, ezzel párhuzamosan pedig egy közeli ménesben felügyelte a tenyésztési folyamatot.
Természetesen igent mondott az RMDSZ felkérésére, aminor felkérték, hogy szerepeljen a konstancai listán, de maga sem számított rá, hogy hatalmas szerencse révén mandátumhoz fog jutni.
Konstanca megyében a népszámlálási adatok szerint 921 magyar él, ami a lakosság 0,12 százalékát jelenti. Ennek ellenére az RMDSZ minden parlamenti választás alkalmával indít jelöltet, ahogy a többi, jelentős román többségű megyében - ugyanis soha nem lehet tudni, hogy a töredékszavazatok elosztását követően ki jut majd meglepetésszerűen mandátumhoz. szatmar.ro

Erősödik az RMDSZ-frakció
A legutóbbi, 2012-es választásokhoz képest hárommal több, vagyis harminc törvényhozói mandátumot szerzett a bukaresti parlamentben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltlistája a vasárnapi választásokon, miközben a parlament létszáma jelentősen csökkent. Bihar megyéből négy magyar képviselő jutott be a törvényhozásba: a szenátori listáról Cseke Attila és Derzsi Ákos, a képviselőiről pedig Szabó Ödön és Biró Rozália.
 Központi Választási Iroda végleges adatai szerint a december 11-ei parlamenti választások után az RMDSZ-nek 21 képviselője és 9 szenátora lesz a parlamentben a következő négy esztendőben. A Szövetségnek a Kárpátokon túl is lesz egy képviselője, Konstanca megyei lista vezetője, a kikötővárosban élő szatmárnémeti származású Antal István-János vállalkozó jutott be a parlamentbe.
További újdonság, hogy az RMDSZ-nek már nem lesz Temes megyei képviselője, Arad, Brassó és Máramaros megyei viszont igen, emellett a Hargita megyei képviselők száma négyről ötre növekedett. A felsőházi képviseletben is változások vannak. A Szilágy megyei magyarok elveszítették a szenátorukat, a Kovászna megyei szenátorok száma kettőről egyre csökkent, viszont a Bihar és Maros megyei magyaroknak a korábbi egy helyett két szenátoruk lesz.
Míg a 2012-ben megválasztott 588 tagú parlamentben az RMDSZ-képviselők és szenátorok aránya 4,59 százalék volt, a vasárnap megválasztott 466 tagú bukaresti törvényhozásban az RMDSZ-frakciók súlya 6,44 százalékos. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Legalább a benzinpénzt fizessék meg Orbán Viktornak!
Soha nem fogjuk megtudni, mi történt volna akkor, ha múlt csütörtökön nem látogat el a magyar miniszterelnök Szatmárnémetibe, ha nem találkozik az RMDSZ elnökével, és nem buzdítja az erdélyi magyarokat Kelemen Hunorék támogatására.
A választási eredmények azonban némi sikerre utalnak, és ez akár ennek a látogatásnak is tulajdonítható. Jobb volt a választói kedv, mint négy évvel korábban. Akkor ugyanis nem jött el Orbán Viktor erdélyi – illetve partiumi – korteshadjáratra.
Persze tudjuk, nem túl nagy a távolság Budapest és Szatmárnémeti között, szép napos idő volt, és az is előfordulhat, hogy a miniszterelnök úrnak aznapra nem akadt jobb dolga. Többnyire autópályán közlekedett, kényelmes és tágas mikrobuszban töltötte el az idejét, talán pihent is egy kicsit. Ha figyelembe vesszük, hogy Szatmárnémetiben családias fogadtatásban volt része, azt is mondhatnánk, nem volt túlzottan megerőltető a partiumi útja, és ami a legfontosabb, lényegesen megnövelte ezáltal a magyar jelöltek választási esélyeit.
Ennek ellenére felmerül a kérdés, főleg most, a hat százalék fölötti választási eredménnyel a tarsolyukban: a „győztesek” meg fogják-e köszönni Orbán Viktornak ezt a segítséget? Kifizetik-e neki legalább a benzinpénzt, a látogatással járó minimális költségeket? Köztudott, hogy még a Markó-éra idején olyan gyalázatos magyar–magyar egyezségek születtek, amelyek az erdélyi magyar közélet „elgyurcsányosodásához” vezettek. Ahogyan a gomba terjed esőzések idején, úgy ütötték fel a fejüket az egymást balliberális nézetekkel túllicitáló politikusok, újságírók, egyetemi tanárok, művészek, intézményvezetők. Bizonyos fáziskéséseknek köszönhetően egy adott pillanatban a magyarországi bukott balliberálisok számára Erdély jelentette a Kánaánt, az „éjjeli menedéket”, a vigasztalást. Innen lehetett szidni a magyar jobboldalt, Orbán politikáját, a kettős állampolgárság megadását, a népszavazás kiírását és mindent, ami megfeküdte a balliberálisok gyomrát.
Bár köztudott, hogy Markó Béla az idén már nem indult a választásokon, és több harcostársával együtt átadta helyét a fiatalabbaknak, ennek ellenére még mindig virulnak Erdély-szerte azok a „Gyurcsány-múmiák”, akik ott maradtak betokosodva egy-egy intézmény élén, az RMDSZ sajtóberkeiben, a román állam és a tulipános párt pénzéből fizetett munkahelyeken. És továbbra is szidhatják a magyar miniszterelnököt, a magyar kormányt, a magyar politikát. Nyugodtan elfröcsöghetik a nagyközönség számára a bukott balliberális retorikát. A benzinpénz kifizetése mellett az érintetteknek – az érdemtelenül bitorolt pozícióikból – távozniuk kellene.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely Krónika (Kolozsvár)

Mosolygó karácsony - rekordidő alatt rengeteg ajándék gyűlt
Az RMDSZ Szatmár megyei, illetve Szatmárnémeti nőszervezetének közös akcióján egyetlen hét alatt közel 800 cipősdobos-ajándékcsomag gyűlt össze. Ezeket a megye elszigeteltebb falvaiba viszik, olyan helyekre, ahol nem egyértelmű tény, hogy a karácsonyfa alatt rengeteg ajándék lapul.
Példátlan, eddig még nem látott összefogásról beszéltek hétfő délután az RMDSZ-székház ajándékokkal telerakott kistermében a megyei és a városi nőszervezet vezetői, Major Melinda és Poszet Kinga, illetve a szervezetek néhány tagja. A választások miatt egyetlen hét állt a szervezetek számára, hogy cipősdoboz-ajándékokat készítsenek, illetve gyűjtsenek be a felhívásra pozitívan válaszolóktól. A tavaly közel 1200 csomag gyűlt a megyében, most az akció vége felé csak Szatmárnémetiben 800 körüli az ajándékcsomagok száma. És ez a szám keddig még nőni fog.
Szatmár megyében a nőszervezetek láthatóan megerősödtek, több helyi szervezet maga rendezte meg a gyűjtést és maga is osztja szét az ajándékokat. Tasnádon a Mosolygó karácsony akció margójára rajzversenyt szerveztek, Túrterebesen 120 idős személyt sütemény-csomagokkal lepnek meg és Nagykárolyban is nagyszabású gyűjtés folyik.
A szatmárnémeti gyűjtésben közreműködött több oktatási intézmény is, a legtöbb csomag a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban gyűlt. Keddre a csomagok száma valószínűleg a 900-hoz közelít majd, ezekből Ombodra, Irinybe, Érendrédre, Hiripre, Szilágypérbe, Kismajtényba, Nagymajtényba, Szamosdobra és Tamásváraljára fog jutni - főleg olyan településekre, amelyeken sok a nehéz körülmények között élő gyermek.
A cipősdobos-ajándékok mellett az akció részeként nemrég 50 pár lábbelit adtak át a Szent Rita Egyesület védőszárnyai alatt nevelkedő, nehéz körülmények között élő gyermekeknek. A napokban pedig Kispeleskére, Érszakácsiba és Magyarcsaholyba visznek majd tartós élelmiszerből álló csomagokat. szatmar.ro

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Végét ért az első Mentor Klub
Tárgyalásról, kommunikációról tanulhattak
 Hogyan osszam be az időmet? Hogyan tárgyaljak és hogyan kommunikáljak? Mindezekre a kérdésekre választ kaphatott az a húsz egyetemi hallgató, aki részt vett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának első alkalommal szervezett tehetséggondozó Mentor Klub programján. Interaktív foglalkozásokat szerveztek storytelling alapú személyimárka-építés (personal branding), idea pitch – power presentations, persuasive talking (tárgyalási technikák), nonverbális kommunikáció és benyomás-alakítás, időgazdálkodás témakörben. A képzés lejártával a résztvevők tegnap részvételi oklevelet vehettek át.
– Úgy gondoltam, hogy az itt tanultak fejlődési lehetőséget biztosítanak, és ezeket majd később is felhasználhatom. Fontos számomra az előadás-technika, az időmenedzsment, a személyimárka-építés – nyilatkozta a szatmárnémeti Juhász Zita elsőéves közgazdász hallgató. – Utólag fogom majd kamatoztatni az itt tanult, nagyon hasznos tudnivalókat, amelyeket októbertől decemberig sajátítottam el a Mentor Klubok keretében – közölte a kovásznai Teleki Tibor Csongor elsőéves közgazdász hallgató.
Az elsőéves óvó-tanítóképzős, sepsiszentgyörgyi Benedek Bernadett már azon gondolkodik, amennyiben lehetséges, részt vesz a februárban induló új képzésben is, mert a most zárult tanfolyam sokat segített személyi fejlődésében. – Utolsó éves hallgatóként nagyon fontos, hogy megtanuljam: hogyan adjak elő, hogyan érveljek. Éppen ezért ez a tanfolyam minden egyetemistának hasznos lenne, segít, hogy feltalálja magát a különböző élethelyzetekben. A kezdeményezést folytatni kell, új előadók bevonásával és több csoport szervezésével – mondta a csíkszeredai Barabás Csongor István harmadéves politológus hallgató.
Kádár Magor egyetemi oktató elmondta: nemcsak az egyetem, hanem talán országos szinten is új ez a program, amelyre többszörös volt a túljelentkezés. Februárban új tanfolyamot indítanak, ahova több szakembert is bevonnának.
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Erősödött a magyar képviselet a romániai önkormányzatokban és törvényhozásban
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Kolozsvár, 2016. december 31., szombat (MTI) - Romániában a júniusi önkormányzati és a decemberi parlamenti választások határozták meg a 2016-os év politikai eseménynaptárát. A választások következtében az erdélyi magyarságnak sikerült megerősítenie önkormányzati és parlamenti képviseletét, a sikerhez azonban a román állam intézményei is hozzájárultak a közösség által magyarellenesnek ítélt intézkedéseikkel.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) decemberben magyar kihívó nélkül mérette meg magát a parlamenti választásokon, a Magyar Polgári Párttal (MPP) kötött együttműködési megállapodás eredményeként azonban az MPP két jelöltje is befutó helyre került az RMDSZ jelöltlistáján. Besegített a kampányba Kövér László, az Országgyűlés elnöke, valamint Orbán Viktor miniszterelnök is.
A kiváló mozgósítással a szövetségnek sikerült megfordítania támogatottsága évtizedes csökkenő tendenciáját, és a szenátusban a szavazatok 6,24 százalékával kilenc, a képviselőházban pedig a szavazatok 6,18 százalékával 21 mandátumot szerzett. Az RMDSZ-re leadott szavazatok aránya megközelíti a magyarság 6,5 százalékos romániai számarányát. A szövetség képviselete nagy mértékben megújult: a parlamenti mandátumot szerzett harminc magyar politikus közül 17-en újoncok lesznek a bukaresti törvényhozásban.
A jó előjelek már a júniusi önkormányzati választásokon megmutatkoztak, melyeken a magyar pártok jelöltjei összesen 210 polgármesteri tisztséget szereztek: 195-öt az RMDSZ, 13-at az MPP, és kettőt az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) koalíciója. Az RMDSZ-nek sikerült visszaszereznie a négy éve elvesztett Szatmárnémeti polgármesteri tisztségét, Marosvásárhelyen azonban a teljes magyar összefogás sem volt elég a várost 2000 óta vezető Dorin Florea leváltására.
Az RMDSZ-nek a megyei önkormányzatokban is jó alkukat sikerült kötnie, amelyek révén a fölényesen uralt székelyföldi Hargita és Kovászna megye mellett Maros, Szatmár és Bihar megyében is megszerezte a megyei elnöki tisztséget.
A választási sikerekhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy a romániai magyarság 2016-ban sem érezhette a román állam intézményeinek a kisebbségbarát megnyilvánulásait. Folytatódtak a székely zászló kitűzése miatt, valamint a polgármesteri hivatalok homlokzatára felírt községháza és városháza feliratok miatt indított perek, amelyek többségét immár nem a prefektusok, hanem a székelyföldi románok érdekvédőjeként fellépő Méltósággal Európában Polgári Egyesület (ADEC) indította. E több tucat per szinte mindegyikében a magyar szimbólumok és a magyar feliratok ellen ítélt a bíróság.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által szervezett március 10-i marosvásárhelyi felvonulás és autonómiapárti tüntetés a hatóságok példátlan reakcióját váltotta ki. Noha a csendőrség szóvivője a rendezvény végén úgy nyilatkozott, hogy a tiltakozás rendbontás nélkül zajlott le, ugyanaz a csendőrség közel száz szervezőt és résztvevőt bírságolt meg összesen 70 800 lejre (4,95 millió forint) "be nem jelentett, be nem iktatott, vagy tiltott tömegrendezvény" szervezése, illetve csendháborítás miatt. A Maros megyei törvényszék júliusban jogerősen is kimondta, hogy a szervezők törvényesen jártak el, így sikerekkel indulhatott a bírságok érvénytelenítéséért indított pereskedés.
A romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) az év során három olyan vizsgálatot is indított, amelyek magyar közösségi vezetők ellen irányultak, és amelyeket a közösség a hatóság túlkapásaként érzékelt. Február közepén Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert gyanúsította meg azzal, hogy az eredeti rendeltetéstől eltérő célra használt fel egy a város által felvett hitelt. A polgármestert 60 napra eltiltották a hivatala gyakorlásától.
A DNA október közepén Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét gyanúsította meg befolyással való üzérkedéssel, és tiltotta el hivatala gyakorlásától. Az ügyészek szerint Horváth Anna közbenjárt a kolozsvári városházán dolgozó hivatalnokoknál annak érdekében, hogy egy beruházó gyorsabban kapja meg az ingatlanprojektjéhez szükséges jóváhagyásokat. Ellenszolgáltatásként hatvan fesztiválbérletet kapott, amelyeket később a választási kampányában segédkező az önkénteseknek adott át. Az ügyészségi eljárás során kiderült, hogy Horváth Anna 2016 februárja óta nemzetbiztonsági okokból állt titkosszolgálati megfigyelés alatt. E megfigyelés hozta felszínre a felfüggesztéséhez vezető ügyet.
November elejétől a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium működése lehetetlenült el az intézmény 2014-es létrehozása körüli vélt törvénytelenségek ügyészségi kivizsgálása miatt. A DNA az ügy kapcsán házi őrizetbe helyezte Maros megye román főtanfelügyelőjét, és kitiltotta az iskolából Tamási Zsoltot, a gimnázium igazgatóját.
Barátságtalanul járt el a román kulturális tárca a magyar és a római katolikus közösséggel szemben decemberben is, amikor államtitkára nem képviselte a román állam beadványát, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) Etiópiában ülésező testülete nem sorolta a védett szellemi kulturális örökségek listájára a csíksomlyói búcsút.
Az erdélyi magyarok megannyi rendezvény, esemény alkalmával ismerkedhettek Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök életével, munkásságával. A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága 2016-ot a 120 éve született püspök emlékévévé nyilvánította. Az 1980-ban elhunyt Márton Áron hamvait szeptember végén kőszarkofágba helyezték a gyulafehérvári érseki székesegyházban, hogy a hívek könnyebben imádkozhassanak sírjánál a boldoggá, majd szentté avatásáért. A püspök mindenféle elnyomással szembeni következetes kiállása a 21. század elején is példamutató lehet az erdélyi magyarság számára. MTI

Jól fog a béremelés a színházaknál
Természetesen jól jön az 50 százalékos béremelés a színészeknek, a műszaki személyzetnek egyaránt – mondták el erdélyi magyar színházak vezetői a Krónikának. A kormány múlt heti döntése értelmében február elsejétől 50 százalékkal növelik a közpénzekből működtetett kulturális intézményekben dolgozó előadóművészek – színészek, zenészek, táncosok, valamint a kiszolgáló személyzet juttatását.
Széles skálán mozog a színészek fizetése
Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője lapunk kérdésére kifejtette, korábban a színészek fizetése olyan kevés volt, hogy a színházak vezetőinek különböző – törvényes – trükköt kellett kitalálniuk, külső forrásokból kellett pénzt szerezniük ahhoz, hogy például a színészek lakhatását támogatni tudják. Mint részletezte, az erdélyi magyar és általában véve a kisebbségi színjátszásra vonatkoztatva is érvényes az, hogy a színészeknek csak egy nagyon szűk rétege tud elvétve a színházi fizetés mellett más bevételekhez jutni filmszerepekből és hasonló pluszmunkákból. „Ezért úgy gondolom, az előadóművészek megbecsülése fontos lépés, a béremelés mindenképpen pozitívan befolyásolja a színészek életminőségét” – magyarázta Visky.
Kifejtette, a színészek fizetése meglehetősen széles skálán mozog, ezelőtt néhány hónappal már történt egy fizetéskiigazítás a korábbi kormány döntésének köszönhetően, ezáltal csökkent a fizetések közötti különbség. „Az ötvenszázalékos emelés persze hogy jelentős, mindenki nagyon is megérzi ezt. Ebből viszont nem következik az, hogy a színészek flottul meg tudnak élni, de lehet, hogy könnyebben tudnak hitelt felvenni lakásvásárlásra, másként tekinthetnek a családjukra, amit igazán fontos szempontnak tartok” – magyarázta Visky András.
A színészek fizetése természetesen attól is függ, hogy fiatal pályakezdőről vagy régóta a pályán dolgozó művészről van szó. Visky elmondta, a „kiszolgáló” személyzetnek szintén gyarapodott a fizetése, őket is beleszámítva a fizetések 1500 és 4500 lej között mozognak, egy pályakezdő színész 2000 lej körüli összeget keres havonta, a régiséggel rendelkező színészek bére pedig a 4500 lejt is elérheti.
Kérdésünkre, hogy a kiszolgáló személyzet bérének emelése mennyiben segítheti hozzá a színházakat, hogy szakképzettebb embereket alkalmazzanak, Visky András úgy fogalmazott, ez azért is nagyon fontos kérdés, mert a színházaknak eddig nem volt arra lehetőségük, hogy kifizessék a túlórákat, holott a műszaki személyzet elképesztő munkát végez. „Nagyon örvendetes, hogy az ő fizetésük is nőtt” – mondta a művészeti igazgató. Hozzáfűzte, általános jelenség, hogy a színházak arra kényszerülnek, a saját műszaki személyzetüket képezzék ki.
„Nagy színházi kultúrákban létezik mesterképző hangtechnikusoknak, nálunk erre egyelőre nincs lehetőség, még a magyarországi – egyébként nagyon hasznos – középiskola utáni szakképzés sincs meg Romániában. Ez nagy hiányosság a művészeti intézmények számára. Egyetemi oktatóként mondom, folyamatosan keressük a lehetőséget, az egyetemen belül hogyan lehetne ezt a képzést úgy megoldani, hogy valódi verseny legyen ezen a munkaerőpiacon is” – mondta a művészeti vezető. Ha a bérek lényegesen nagyobbak lennének, és a színház vezetőségének nagyobb szabadsága lenne abban, hogy ezeket a teljesítmény függvényében differenciálja, akkor a műszaki személyzet számára is valódi verseny volna, ami érezhető színvonal-növekedéssel járna.
Visky András kérdésünkre kitért arra is, hogy ami a külföldi munkavállalást illeti, az erdélyi magyar színészek számára nem pusztán anyagi kérdés, az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy akkor vállalnak munkát külföldön, ha megfelelő szakmai kihívásban van részük. Visky szerint egyébként meg nem jellemző, hogy a színészek külföldre vándorolnának, azok a színészek, akiknek munkájuk van itthon, csak elvétve vállalnak munkát külföldön, elsősorban Magyarországon. A béremelésnek e tekintetben is lehet visszatartó ereje, de a szakmai szempontok nagyon komolyan latba esnek egy-egy hasonló döntés meghozatalakor.
Visszásságok, egyenlőtlenségek várhatók
Ahogy Moldova György is mondja, nincs az a pénz, ami rosszul jönne – mondta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila a színészek 50 százalékos béremeléséről. Az igazgató szerint azért is előnyös, mert sok színművész az alacsony bérre hivatkozva olyan produkciókban szerepelt, amelyek véleménye szerint nem összeegyeztethetők a vásárhelyi nemzeti színházban dolgozó művészek státusával. Gáspárik megjegyezte, nem ez az első 7javadalmazási mód, amely érinti a színészeket.
„Augusztusban a Cioloş-kormány ki akarta egyenlíteni a béreket, mert addig lobbi alapján dőlt el, hogy melyik színházban mennyit keresnek. Craiován például akkor még háromszor annyit keresett egy kezdő színész, mint nálunk, Vásárhelyen. Ez a bérkiegyenlítés megtörtént, mert mi a minisztérium hatáskörébe tartozunk, s így decemberben már jóval többet kaptak a színészeink, ami most megint emelkedik 50 százalékkal” – magyarázta Gáspárik.
A vásárhelyi színiigazgató más összegekről beszélt, mint kolozsvári kollégája. Mint mondta, Vásárhelyen decemberben egy kezdő színész 2050 lejt keresett, amit ha most megemelnek 50 százalékkal, akkor az 3000 lejes fizetést jelent, erre az igazgató szerint rájön a régiség is, így 3500 lejre is emelkedhet a bérezés. A vezető színészek decemberben már 4 és 5 ezer lej közötti fizetést kaptak kézhez, ami a kormányhatározat életbelépése után februártól 7-8 ezer lejre emelkedik – tudjuk meg Gáspáriktól. Meg nem erősített források szerint ez még kiegészül a kiszállási díjakkal, így egy színész még évi további 5-6 ezer lejjel kiegészítheti keresetét.
Gáspárik szerint a mostani kormányhatározat nagy hiányossága, hogy nem vonatkozik minden színházi dolgozóra. „Nem vonatkozik a fizetésemelés mindenkire, ezért óriási feszültségek lesznek a színpad körül. Nem vonatkozik a könyvelőre, a humán igazgatóra, ugyanakkor ezért történhet meg, hogy a kellékes kétszer annyit keres, mint a művészeti vezető. Keresztes Attila művészeti vezető 2000 lejes fizetése fele a kellékes 4000 lejes bérének” – tette hozzá Gáspárik.
Az önkormányzat nehezen teremti elő a pénzt
Stier Péter, a szatmárnémetiHarag György Társulat adminisztratív igazgatója elmondta, a színházat a városi önkormányzat tartja fenn, amellyel már egyeztettek a béremelésről. „Ahogy a helyzetet látjuk, reálisnak tűnik az 50 százalékos béremelés, bár a helyi vezetésnek valószínűleg nagyon nehéz lesz előteremtenie a pénzt a színházi alkalmazottak és a filharmóniában dolgozók megnövekedett fizetésére. A városvezetés jelezte, valószínűleg a megyei tanácstól kérnek majd segítséget, de erre korábban is volt már példa” – fejtette ki Stier Péter.
Hozzátette, a szatmári magyar társulat és a filharmónia előadásai is nagyon népszerűek, így az önkormányzat mindig is támogatta az intézmények működését. „Mindazonáltal mindig is érezhető volt a különbség a minisztérium hatáskörébe tartozó és az önkormányzatok által fenntartott színházak dolgozóinak bére között, hiszen más-más struktúra szerint fizették őket. A mostani döntéssel ez valamelyest kiegyenlítődni látszik, de azért továbbra is lesz különbség” – mondta az adminisztratív igazgató.
Akárcsak Gáspárik Attila, Stier Péter is furcsának tartja a kormány rendelkezését, miszerint semmilyen vezető vagy középvezetői funkciót betöltő színházi alkalmazottnak nem emelkedik a bére, például a direkt menedzsmentben dolgozóknak, a könyvelőknek, művészeti vezetőknek, technikai vezetőknek, produkciós vezetőknek, gazdasági igazgatóknak. Így az a helyzet állhat elő, hogy egy kezdő vagy csak nemrég a szakmában dolgozó színész vagy díszlettervező többet fog keresni, mint a vezető beosztásban dolgozók.
Megkerestük a helyi városvezetés hatáskörébe tartozó sepsiszentgyörgyiTamási Áron Színházat és az önkormányzatot is, tőlük azt a választ kaptuk, hogy egyelőre még tanulmányozzák a kérdést, és a következő napokban nyilatkoznak érdemben a béremelésekről.
A színészeket váratlanul érte a béremelés
„Annyira meglepett, hogy nem nagyon hittem el a dolgot. Tíz éve dolgozom a szakmában, és valahogy mindig valószerűtlennek tűnt egy komolyabb fizetésemelés. Köztudott, hogy színészként nehéz megélni, mert nincs megfizetve a szakma, és ezt az ember, azt hiszem, már pályaválasztáskor számításba veszi. Annak különösen örülök, hogy a kisegítő személyzet is kapott fizetésemelést, hiszen azt tudom, hogy a műszakiak nagyon kimerítő munkát végeznek a magas előadásszám miatt” – értékelt a Krónikának Györgyjakab Enikő, a kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. Hozzáfűzte, aggasztja, hogy országos szinten van-e gazdasági realitása a bérek ekkora léptékű emelésének, azaz hosszú távon fenntartható-e az intézkedés.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár)

Az emlékezet aranyszéke
Az Őrhegy aljában fekszik a Székelyföld egyik kicsi faluja. Lengyel-bérce, dombsor öleli, s lakói hosszú időn át, ha szép ünnepre virradtak, színes nyakkendőt kötöttek. De lemondtak az árulkodó, díszes nyakravalóról, hogy azzal tisztára gúnyból a környékbeliek ne nyuvasztgassák őket; s avval a nagy karimájú kalapot is a kamrában örökre szegre akasztották. Hanem a takaros kis település első telepesei – egy óriás-kőhajításnyira a nagy hun király testvére és uralkodótársa várától, Budvártól – lehettek valamikor éppen lengyelek, de ha a temetőjükben évente a néma sírok, mint égő fájdalom, kigyúlnak, jelzik, hogy Lengyelfalva, az emlékezet aranyszéke, ahol a legnagyobb székely is meglátta a napvilágot, él.
Lehet, igazság, amit mondanak, hogy tejből van abban a kicsi faluban minden, mert világéletükben mindig jó marhatartó gazdák voltak, de az, hogy ott, a sükői cseresznyék hazája alatt két markodban elfér a falu ártatlan lelke, mit a világ elé vihetsz, rágalom. Hová rejtőzködhetett volna el ellenségei elől biztonságosabb helyre Nagymajtény és Szatmár után a nagyságos fejedelem, mint a kicsi székely falvak dimbes-dombos világába? Kincseit a menekülni kényszerült II. Rákóczi Ferenc Lengyelfalva hatá-rába el is ásatta. Őrzi azt a népkegyelet ma is. Az öreg lengyelfalvi cserefák meg kegyesen évente vörös lepellel gondosan újra betakarják. Ők hiszik, hogy ott járt a nagyságos fejedelem, s hogy ebek harmincadjára ne kerüljenek, hát alájuk ásták el a kincseit. 
A fecsegő Rétpatak völgyén vezet az út a Szejkétől az emlékezet aranyszékére. Nem csoda, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet annak a kicsi székely falunak a védszentje. Szépen beszélnek a lengyelfalviak ma is a védszentjükről, aki a második honalapítónknak, IV. Béla magyar királynak édestestvére volt. Ő is, mint Margit, az unokahúga, aki a Nyulak szigete lakója volt, Istennek tetszően a népéért élt. A fényes palotából kötényében vitte ki a kenyereket az éhezőknek. 
– Mi van a kötényben? – szólt rá egyszer Henrik, a sógora, a palota hatalmas ura.
A szent özvegy megijedt, hogy megtiltják neki, ha rajta csípik, az Istennek tetsző, jó szolgálatot.
– Rózsa – válaszolta szemlesütve.
Az Isten nem engedte, hogy a szent életű özvegyet hazugságon fogják: Árpád-házi Szent Erzsébet kötényében a kenyerek valóságos rózsákká váltak.
S mintha tornyával az egekbe szúrták volna, Lengyel-bérce ölelésében is egy templom uralja a teret. Bár orgonáján nem hangzik fel Liszt múltat idéző, gyönyörű oratóriuma, de oltárképén rózsák közt Árpád-házi Szent Erzsébet jóságos mosolya fogadja az oda betérőket. Ott kapta nevét a keresztségben gróf Orbán Balázs, a legnagyobb székely, akit a Teremtő nem áldott meg családdal, így törvényes örökösének az egész nemzetét fogadta. 
– Ha a régmúlt dicsfénye után kutatunk, nem önfitogtatásból tesszük, hanem azért, mert a múlt a jelen irányítótűje – mondta a tudós Orbán Balázs, és vállán a félelmetes ördögkelepcével otthonról vágott neki a nagy férfiú az igazi nagy útnak: hadd lássa meg a kerek világ, a Székelyföld Árkádia szépségeivel, népe pedig a spártaiak erejével van felruházva.
Hanem áldott egy hely a szülőfalu, az emlékezet aranyszéke! Lehetett a legszófukarabb Lengyelfalvával a Székelyföld leírásában a falu szülötte, visszavárta az a nagy fiát, a tudós Orbán Balázst a szülőház, az öreg kúriaasztalához, hogy ott, a melegen pislákoló mécses fényében írhasson előszót a nagy művéhez ezernyolcszázhatvannyolcban.
– Lengyelfalva – mondhatta méltán a jeles pusztakamarási utód, ott fent, a székely dimbek-dombok közt, ötszáznyolcvankét méterrel a tengerszint felett – az emlékezet aranyszéke.
Mondhatta, mert magának Sütő Andrásnak, a nagy mezőségi írónak a fülébe súgták először a szelekkel ajnározó öreg lengyelfalvi cserefák, hogy aztán tőle mindenki tudomásul vegye.
Ambrus Lajos
Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvári tanulságok
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava

„Aki megtöri a diót, talál benne finomat”
INTERJÚ – Kocsis Tünde drámapedagógus a színházoktatásról, bibliodrámáról és arról, hogy nem kell félteni a fiatalokat.
– Már harmadik alkalommal, illetve évadban szervezi meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az ESziK vagy isszák? elnevezésű projektet, amelynek keretében különböző korosztályba tartozó csoportoknak tartanak színházi különórákat. Miben tér el az aktuális kiadás a korábbiaktól?
– Úgy döntöttünk, hogy ezúttal középiskolásokat, egész osztályközösségeket szólítunk meg, mivel a korábbi alkalmakkor nehezen tudtuk mozgósítani ezt a korosztályt azokon a fórumokon, amelyeken meghirdettük. Próbáljuk ugyanakkor sajátos formában megvalósítani a tevékenységet, mégpedig az osztályfőnöki órákkal összhangban. Vannak osztályfőnökök, akik nem tudják, esetleg nem akarják tartalmasan kitölteni ezt a tanórát, holott az oktatási minisztérium számos, a középiskolásokat érintő témát javasol, amelyet különböző módon ki lehet bontani a diákokkal. Persze a projekt nemcsak nekik szól, hanem azoknak a pedagógusoknak is, akik fontosnak tartják, hogy diákjaik a színház világából is gazdagodjanak.
Az ajánlott témák átnézése után – sorra vettük a kolozsvári színház előadásait, és felkínáljuk az osztályfőnököknek a lehetőséget, hogy egy-egy ilyen tanórát ezzel a tevékenységgel töltsenek ki. Sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők kezdeményezik a projektet a szülők és a tanulók számára. A szülők úgy jönnek a képbe, hogy a színházi különóracsomaghoz ugyan kedvezményesen lehet hozzájutni, hiszen a tevékenységekért nem kell fizetni, de a színházi előadás jegyét ki kell váltaniuk a résztvevőknek. A foglalkozás szerkezete egyébként nem változott: egy felkészítővel kezdünk, majd megnézzük az előadást, és tartunk egy feldolgozó találkozót – mindezt a közösen kiválasztott téma mentén.
Kocsis Tünde
1983-ban született Marosvásárhelyen, az Unirea Főgimnáziumban érettségizett. Elvégezte a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz–magyar nyelv és irodalom szakát, 2010-ben a vásárhelyi Művészeti Egyetem színházrendezői szakán is oklevelet szerzett. Drámapedagógusi és bibliodráma-vezetői képesítéssel is rendelkezik. 2016 elejétől a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkára, 2015-től pedig drámapedagógusi tevékenységeket vezet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Magyartanárként is dolgozott, bibliodráma-csoportokat vezetett, 2010-ben pedig ŐszinTe versszínház néven alapított társulatot. Írásokat közölt a Korunk, a Művelődés, a Székelyföld és a Látó folyóiratban, recenziókat és kritikákat írt a Játéktérnek, illetve fesztiválriportot az Art Limes művészeti lapnak.
– Mekkora az érdeklődés a diákok részéről?
– A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium volt nagyon nyitott, de amikor a korábbi évadokban gyerekekkel is foglalkoztunk, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból érkeztek a legtöbben. Változó, hogy éppen kik érdeklődnek.
A pedagógusok mozgósítóereje azért is fontos, mert a legutolsó projekt során például csak olyan középiskolások jelentkeztek, akik a korábbi években már részt vettek a tevékenységben. Ezért gondoltuk úgy, hogy most egész osztályközösségeket szólítunk meg (a programot a napokban hirdette meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház – szerk. megj.), így nem teljesen önkéntes alapon működik, hanem mondjuk választhatóan kötelező színezetet kap.
Vagyis ha a csapat többsége igent mond, mindenkinek jönnie kell, ami azért is jó, mert így olyanok is eljutnak színházba, akik számára ez a világ még idegen.
– Hogyan zajlanak ezek a foglalkozások?
– Sok technikát vegyítek, összeadódnak az évek során szerzett képzettségeim, és mindig próbálok alkalmazkodni az előadáshoz, az adott korosztályhoz és a közösen meghatározott témához. Különféle drámapedagógiai eszközöket variálok, néha önismereti irányba is elkanyarodunk, de nem merülünk el túlságosan, mert egyszerűen nincs hozzá elég idő. A másfél óra csak annyira elég, hogy – jó hangulatban – megnyíljunk egymás felé, egy téma kapcsán játsszunk és beszélgessünk. Az már nem annyira rajtam és a kollégáimon múlik, hogy egyesek a játék élményével, mások a kibontott témával kapcsolatban vagy az előadást érintő gondolatok némelyikével maradnak, esetleg saját magukkal kapcsolatban fogalmaznak meg valamit.
Mi inkább a keretét biztosítjuk annak, hogy ki-ki a saját módján közelítse meg a témát, és a saját nyelvén bontsa ki a látott színházi előadást. Ha van is a beszélgetéseknek önismereti jellege, csak akkora mértékben, amennyire a résztvevők belemennek. A felkészítőkön, amiket én vezetek, inkább a játék a fontos, majd erről a közös játékról beszélünk – arról, hogy mi történt, hogy érezték magukat, mit gondolnak, miért történt valami úgy, ahogy. A résztvevők összefüggéseket, magyarázatokat keresnek saját megnyilvánulásaikra, és saját élethelyzeteket hoznak kapcsolatba a témával. Előfordul az is, hogy egymásra reagálnak, visszajeleznek, de én inkább azt szeretem, amikor közösen játszanak ugyan, de mindenki csak a saját dolgaira reflektál. Így amikor reagálunk a történtekre, látottakra, akkor senki sem okosabb a másiknál, és ami elhangzik, az az illető személy önmagára érvényes és hiteles véleménye. Ezért van, illetve lehet önismereti hozadéka is ennek a tevékenységnek.
– Mennyire nyitottak a középiskolások az ilyen közös színházi foglalkozásokon?
– Rendkívül nyitottak, de őszintén szólva nincs olyan korosztály, amellyel ne lehetne jól dolgozni. A kisgyerekekkel olyan szempontból nehezebb, hogy az energiájukat úgy kell irányítani, a játékokat úgy kell beosztani, hogy mozgósítva is legyenek, de amikor leülünk beszélgetni, akkor már ne pörögjenek, és legyen türelmük figyelmesen meghallgatni egymást. Tanulják meg, hogy a társakkal nemcsak versengeni lehet, hanem mindenkitől lehet valamit tanulni is, vagy rácsodálkozni egyik ismert kollégára, hogy egy szokatlan helyzetben milyen érdekesen reagált. Nekem inkább ez jelent nehézséget, megtalálni az elemi iskolások és a még kisebbek dinamikáját. Most egyébként a Légy jó mindhalálig című előadás kapcsán ennek a korosztálynak is hirdetünk foglalkozást.
A kisgyerekekkel minimális mértékben kanyarodunk az önismeret felé, számukra főként a játék és az élmény a fontos. De arra azért törekszünk, hogy próbáljanak meg kicsit tudatosabban tekinteni egy előadásra. Ez mondjuk, a felnőttek esetében is igaz, hiszen hajlamosak vagyunk megnézni a produkciót, és nyomban el is engedni. Pedig nem kell sok erőfeszítés ahhoz, hogy egy, akár számunkra nem tetsző előadásnak pozitív hozadéka legyen. Melyek azok a jelenetek, szereplők, amelyek és akik nagyobb hatással voltak rám, vagy amiket ki nem állhattam, milyen típusú üzeneteket találtam, miért pont ezek jutnak el hozzám? − és így tovább, rengeteg kérdést tehetünk fel magunknak. Ez a kisgyerekek számára még túl sok, de bennük is el lehet indítani valamilyen nézőtudatosító „folyamatocskákat”, illetve már az is eredmény, ha meg tudják fogalmazni a véleményüket, tudnak érvelni mellette.
– Ezek a foglalkozások, noha most valamilyen szinten kapcsolódnak az oktatási rendszerhez, nem működnek intézményesített formában, és talán nincs is esély arra, hogy ez egyhamar változni fog, hogy a színházi nevelésnek valahogyan teret engednek a tantervben.
– Nagyon sajnálom, hogy a közoktatás nem ad intézményesített keretet, nem honorálja az ilyen típusú foglalkozásokat. Holott nagy szükség lenne rá. Például úgy tudom, hogy a színművész szakos hallgatók pedagógusi képzettséget is szerezhetnek, tehát azok a végzett fiatalok, akik nem kapnak állást egy színházban, tudnának drámaórákat tartani, előadásokat létrehozni a tanulókkal. Tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt szívesen végeznék, de nincs kitalálva ennek a formája, nem lehet alaposan megszervezni. Én is a tanügyben kezdtem ezt a fajta tevékenységet, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Solymosi Zsolt aligazgató kérésére a diákokkal megrendeztük előbb Háy János A Gézagyerek című drámáját, majd egy kortárs lengyel drámát vittünk színre, ezért viszont a szülők fizettek. Megvolna ennek a törvényes módja is, de annyira bonyolult és meg nem fizetett, hogy annak, aki hivatásszerűen csinálná, nem éri meg.
Mindez azért van, mert az ilyen jellegű oktatásnak nincs meg a státusa, és az is nehézséget jelent, hogy ugyanazoknak a kritériumoknak kellene megfelelni, mint egy hagyományos tantárgy esetében, például egy padokkal túlzsúfolt osztályteremben egy személynek 30 diákkal kellene dolgoznia ötven percen keresztül. Ez így nem működik, legalábbis az én elképzeléseim szerint. Holott úgy érzem, óriási igény lenne erre a diákok részéről, mert egész személyiségüket mozgósítja ez, a hagyományos iskolaitól eltérő tevékenység, amely, mivel egyfajta kreatív tanulás, kiegészíthetné a jelenlegi minimális művészeti oktatást.
Mindez nem is föltétlenül egy előadás létrehozásáról szól. Sokkal fontosabb a közös, felszabadult játék és annak a tudata, hogy ezen a helyen mindenki egyenlő mértékben kap lehetőséget saját véleménye megfogalmazására. Ezek a foglalkozások nagyon sokrétűen fejleszthetik az embert, például az érzékelést, az expresszív kifejezésmódokat, a mozgáskoordinációt vagy az egymásra figyelést. A színházi oktatás ugyanakkor sok mindenhez köthető, kiindulhatunk irodalmi művekből, konkrét személyekből, filmekből, majdnem bármiből, és a legkeményebb témákat is megközelíthetjük.
– Mit gondolsz, valós az előítélet, miszerint a fiatalokat ma már nem vonzza a színház, csak a mozgókép képes lekötni őket?
– Úgy gondolom, hogy a fiatalokat nem kell félteni, nincs velük semmi különösebb probléma, pontosabban a helyükben mi sem lennénk ügyesebbek, jobbak. Adekvátan reagálnak a mai kor kihívásaira és problémáira. Aki pedig megérzi, megtapasztalja a színház – nem akarom azt mondani, hogy katartikus erejét, mert az túl nagy szó, de – lényegét, azt hogy a színpadon is rólunk, akár az egész emberiségről vagy személyesen róla van szó, az előbb-utóbb visszatér. Inkább az a lényeges, hogy egy előadás, lehetőleg az első, amivel a színházban találkoznak, megfogja őket, ezért tartom nagyon fontosnak a jó gyerekelőadásokat.
Nekem is életem egyik legelső színházi élménye tizenhárom évesen egy Légy jó mindhalálig előadás volt Marosvásárhelyen, emlékszem, sírva rohantam haza, hogy milyen kegyetlen és szép az élet. Nehezen lehet kiszámítani, hogy egy gyerek mennyire nyitott vagy érett egy-egy színházi előadásra, de ha a szülők vagy a pedagógusok évente egyszer-kétszer elhozzák őket, nagy valószínűség szerint középiskolásként, majd felnőttként vissza fognak térni.
– A térségben azért elég hiánycikknek számítanak a gyermek- és ifjúsági előadások.
– Valóban, Kolozsváron nagyon sok felnőtteknek szánt, kemény tartalmú előadást rendeznek, viszont ezek az alkalmak pont azt teszik lehetővé, hogy beszéljünk a felvetett nehéz témákról, és feldolgozzuk ezeket. A kimondottan gyermekeknek, illetve fiataloknak szánt produkciók terén nagy űr van, mint ahogy a musicalek szempontjából is, de most éppen úgy látom, hogy mind a kolozsvári opera, mind a színház évente legalább egy-két produkció erejéig kezdi komolyan venni ezt a korosztályt is. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy egy tizenegyedikes, tizenkettedikes fiatal már olyan szinten van, hogy a legdurvább tartalmakat is be tudja olyan mértékben fogadni, hogy ne legyen rá veszélyes.
– Tehát a szülőknek, pedagógusoknak nem kell félteniük a tinédzsereket a komolyabb tartalmaktól?
– Már az interneten is ugyanilyen vagy még durvább tartalmak jönnek szembe velük, gondoljunk csak az aleppói harcokkal kapcsolatos megosztásokra. Csak kinyitjuk a szemünket, és már áradnak felénk a borzasztó képek, az pedig a realitás. A színház ugyan a való életből táplálkozik, de azért fikcióról beszélünk. Úgyhogy én nem féltem őket a színháztól ebből a szempontból. Aki megtöri a diót, talál benne finomat és táplálót. Én különben is inkább vagyok híve annak, hogy beszéljünk komoly dolgokról, aztán kacagjunk, minthogy rózsaszín felhőket eregessünk. De nem a komédiák ellen beszélek, a jó kortárs komédia is hiánycikk, egy pár kivételtől eltekintve. Lenne igény arra is, hogy komoly drámákat komédiaként vigyenek színre, Csehov- vagy Ionesco-darabokat például. A remek rendezők mind a mai napig a kemény drámákat is humorosan tálalják.
– Mi a helyzet a bábszínházzal? Lassan egy éve dolgozol a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkáraként, tapasztalataid szerint van igény az ilyen előadástípusra?
– A bábszínház fontos lépcsője és módja a nevelésnek mind esztétikai, mind a nézővé válás szempontjából. Igény is van rá, de a szülők nagyon megválogatják, hogy hová viszik gyermekeiket, a kincses városban pedig rengeteg lehetőség, alternatíva adott. A 2016-os év folyamán a magyar tagozat fele lecserélődött, új világosító, hangosító, díszletmunkások, közönségszervező és tagozatvezető, valamint két új színész került a csapatba, és én is tavaly januártól vagyok bábszínházas. Úgyhogy most egy jó, friss, lelkes csapat dolgozik, igyekszünk építkezni, pályázati forrásokra is támaszkodni, frissíteni mind arculati, mind tartalmi szempontból.
Nekem is vannak terveim és persze kötelezettségeim, például egy félszobányi archívum vár arra, hogy valaki lajstromolja, rendszerezze, digitalizálja. Nagyon szeretném látni azt is, hogy a bábszínházi kritikaírás beindul Erdélyben, ennek érdekében lépéseket is tettünk, és azon vagyunk, hogy egyre több gyermek- és bábelőadásról szülessenek írások. Fontos, hogy némiképp rálátást nyerjünk arra, hogy a különböző helyszíneken, Erdély-szerte milyenek a mai bábszínházi előadások.
– Erdélyben és a Partiumban hol működik magyar bábszínház?
– Nagyváradon ott van a Lilliput Társulat, Temesváron a színház keretében működik egy külön bábszínházi csapat, Marosvásárhelyen működik az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Sepsiszentgyörgyön pedig a Cimborák Bábszínház. Emellett rengeteg magántársulat van, például Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, de Kolozsváron is legalább 4–5 magyar magánbábos alkot rendszeresen, ezek általában egy-két személyes társulatok. Ők többnyire turnéznak, kiszemelnek egy szórványvidéket, megszervezik, körbejárják a településeket. Magánemberként nagyon örülök annak, hogy léteznek, hisz a konkurencia a minőség javára válik, és a bábszínházi paletta is színesebb a sokféle stílusnak és játékmódnak köszönhetően.
– Foglalkoztál versszínházzal is, rövid videókat rendeztél, ez a projekt hogy áll most? És pontosan hogyan kell elképzelni egy ilyen produkciót?
– A koncepció az, hogy valaki mond egy verset, de a néző nem az előadót látja – az a klasszikus versfilm –, hanem asszociatív képeket, amelyek kapcsolódnak az elmondottakhoz, de nem ábrázolják azt. Inkább hangulatokat jelenítünk meg, de az is megtörténik, hogy ellenpontozunk. Adott például egy nagyon szerelmes vers, közben a képeken húst vágnak és potyolnak. A néző elgondolkodhat azon, hogy mi is tulajdonképpen egy kapcsolat, milyen más, árnyékoltabb vetületei vannak a szerelemnek. Az értelmezési sík tágul, teljesebb lesz a kép. A csapattal, amely különböző végzettségű versmondó fiatalokból, verskedvelő színisekből, illetve színészekből áll, eddig 12-13 alkotást hoztunk össze. Sajnos nincs időnk rendszeresen foglalkozni ezzel, mindenkinek sok munkája, családja, akár gyerekei vannak.
Az elején egyébként sokat hibáztunk: vagy nagyon konkrétan ábrázoltuk a verset, vagy túlságosan eltávolodtunk attól. De lassan megtaláltuk a hangunkat. A produkciók többsége egyelőre nem nyilvános, mert terveztük, hogy elküldjük ilyen-olyan fesztiválokra, de azt tapasztaltuk, hogy a szervezők nem igazán tudják hova tenni ezeket a két-három perces felvételeket. Tartottunk viszont egy versfilmes estet Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, nemcsak pozitív, hanem építő kritikát is. Egy tanárnő azt is megjegyezte, jó lenne eljuttatni pedagógusokhoz ezeket a felvételeket, hogy lássák: így is meg lehet közelíteni az irodalmat.
Az egyik legközelebbi tervünk tehát az, hogy a videókat feltöltsük az internetre, és oktatási fórumokon jelezzük a tanároknak, hogy létezik ilyesmi, illetve nyitottak vagyunk, mi, név szerint az ŐszinTE versszínház többféle együttműködésre is. Az elmúlt hetekben egy versszínházi előadás terve is megfogant ben

Elsődleges a nyelvhasználat és szimbólumaink használata Biró Zsolt képviselő sajtótájékoztatója
A Magyar Polgári Párt (MPP) februári kongresszusának előkészítéséről, az együttmű- ködésről, a parlament prioritásairól tartott tegnap sajtótájékoztatót Biró Zsolt parlamenti képviselő, az MPP elnöke.
Új időszak következik az MPP életében Elmondta, a múlt hét végén Székelyudvarhelyen tartott bővített elnökségi ülésen döntöttek arról, hogy a párt ötödik kongresszusát február 11-én tartják Szatmárnémetiben. Az elnök szerint új időszak következik az MPP életében, „ki- lenc év után elérkezett az idő, hogy újratervezzünk bizonyos dolgokat, úgyhogy a kongresszuson alapszabályzat-módosításra is sor kerül, bizonyos tekintetben program- módosításra is, az MPP keretprogramja, amely a célokat megfogalmazza, továbbra is változatlan” – jelentette ki Biró Zsolt, utalva arra, hogy megváltozott a helyzet, mert a 2016-os esztendőt úgy zárhatták le, hogy „a Magyar Polgári Párt immár elmondhatja, parlamenti képviselettel rendelkezik, növekedtünk az önkormányzatok szintjén is, ami új helyzetet eredményez a párt szempontjából, és ehhez kell igazítanunk a terveinket, a programot, az alapszabályzatot, hogy egy olyan új struktúránk legyen, amely adott esetben operatívan és hatékonyan tudja kezelni a felmerülő kérdéseket”. Ezért tervezik választmány létrehozását, mert eddig csupán elnökség létezett, a kongresszus és az elnökség között nem volt olyan testület, amelynek döntéshozó hatásköre lenne. Ugyanakkor tisztújításra is sor kerül. A Népújság kérdésére, hogy indul-e egy újabb mandátumért, illetve van-e kihívója, Biró Zsolt kijelentette: indulok egy újabb mandátumért, egyelőre nincs tudomásom arról, hogy más jelentkező is lenne az elnöki tisztségre, de február 11-ig még majdnem egy hónap van… Egyébként a kérdést megbeszéltük az országos bővített elnökségen, és a kollégáim, munkatársaim támogattak. Elfogadhatatlanok a katolikus gimnázium körüli „maszatolások” A továbbiakban a parlamenti munkáról beszélt a képviselő. Örömmel jelentette be, hogy az MPP-nek Marosvásárhelyen is lesz parlamenti irodája, a volt városháza épületében, a 82-es irodában. Reményei szerint február elsejéig sikerül elkezdeni a fogadóórákat is. A párt törvényhozási prioritásairól szólva mondta, hogy minél jobb eredményeket szeretnének elérni a nyelvhasználat terén. „Az RMDSZszel közösen megfogalmazott választási programunk célként tűzi ki, hogy a 20%-os nyelvhasználati küszöböt lejjebb szorítsuk a 10-15%-os határra. Ennél is fontosabb szimbólumaink használata, ez elsődleges kell legyen, mert látjuk, hogy ebből adódik a legtöbb probléma, büntetés, peres eljárás, úgyhogy ebben a kérdésben mielőbb eredményt szeretnénk elérni.” Örömmel nyugtázta, hogy azok- nak a szakbizottságoknak a tagjai lettek, amelyeknek szerettek volna: Kulcsár Terza József a jogi és emberjogi bizottság tagja, ami nagyon fontos a nemzeti és kisebbségi ügyek szempontjából, ő maga az oktatási bizottságban tevékenykedik, ami „akár a marosvásárhelyi római katolikus iskola körüli helyzet kapcsán is rendkívül fontos”. A miniszterjelöltek meghallgatásáról is beszélt, illetve arról, hogy Pavel Năstasénak feltette a kérdést: amennyiben a kormány prioritásként kezeli az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását, illetve tételesen megjelenik a kormányprogramban a felekezeti oktatás támogatása, tekinthetik-e úgy, hogy az oktatási tárca elsőrendű feladatai közé is bekerül ez a kérdés, tételesen utalva a marosvásárhelyi katolikus iskola helyzetére, mert, mint mondta, a gyakorlat nem azt mutatja, hogy ezt bárki prioritásként kezelné. Kijelentette: „Egyértelművé kell tenni, és egyértelművé tesszük folyamatosan, ameddig a megnyugtató meg- oldást el nem érjük, hogy azok a maszatolások, amelyek például a hétfői, a polgármester által szervezett zárt ajtós megbeszélésen elhangzottak mint megoldási javaslatok, számunkra teljes mértékben elfogadhatatlanok. Véleménye szerint önálló intézményrendszerre van szükség, és a római katolikus iskola önálló státusát kell elérni Marosvásárhelyen. – Mit tud tenni konkrétan a katolikus iskola érdekében? – Világos az álláspontunk: én folyamatosan tartom a kapcsolatot a szülőkkel, a kérdésről Jakubinyi György érsek úrral is beszélgettem. Azt gondolom, hogy ezt a kérdést megnyugtatóan csak miniszteri szinten tudjuk rendezni, hiszen látjuk, itt egyfajta labdázás folyik: a minisztérium azt mondja, hogy ebben a kérdésben nem illetékes, próbálja a megyére hárítani a felelősséget, a megyében pedig azt látjuk, hogy gazdátlan a probléma, illetve, akik potenciálisan foglalkozhattak volna vele, ideiglenes mandátummal rendelkeztek, a másik pedig az, hogy a beiskolázási terv körül kialakult problémák csak arra jók, hogy tovább ködösítsék ezt az ügyet. Hiszen ha nincs új terv, akkor automatikusan a tavalyi beiskolázási számok érvényesek, és a katolikus iskolának működnie kell a továbbiakban. A jövő zenéje, hogy jogilag hogyan tudjuk a helyzetet rendezni. Itt és most nem tudom a megoldást, de mindent megteszünk az ügy előrevitele érdekében, hogy a Katolikus Státus birtokba vehesse az épületet – nyilatkozta Biró Zsolt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély kilenc iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat
A magyarországi Neumann János Számítógép-tudományi Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) által közösen szervezett Nemes Tihamér Informatikai Tanulmányi Verseny erdélyi döntőjét 2017. január 7-én szervezték meg Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen – közölte a WebSzabadsággal Miklós Beáta, a kolozsvári székhelyű műszaki civil szervezet programszervezője.
A verseny reggelén Kovács Lehel-István, a verseny Erdélyi Regionális Bizottságának elnöke az intézmény aulájában köszöntötte a kilenc erdélyi város nagyobb iskoláiból érkezett versenyzőket és kísérő tanáraikat, ismertette a programot és sok sikert kívánt a versenyzőknek.
A megnyitót követően 10-15 perces próbakörre került sor, amely idő alatt a diákok tesztelhették a programok működését, majd 9.30 órakor kezdetét vette a verseny az I. és II. korcsoport számára, majd 10 órakor a III. korcsoport is. Összesen 51 diák, Erdély 9 iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat. A verseny három korcsoportban zajlott, V-VIII. osztályból 4 diák (1. korcsoport), IX-X. osztályból 25 diák (2. korcsoport), illetve XI-XII. osztályból 22 diák (3. korcsoport) versenyzett számítógépes programozásból. Az első korcsoport 3 órát, a második és harmadik korcsoport 5 órát programozott.
Első korcsoport:
4 tanuló indult az erdélyi döntőn, amelyből 3 diák a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár) tanulója volt.
Második korcsoport:
25 versenyző indult az erdélyi döntőre, amelyből 7 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 3 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 6 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 4 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy) tanulója volt.
Harmadik korcsoport:
A 22 versenyzőből 6 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 6 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 1 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy), 1 az Áprily Lajos Főgimnázium (Brassó), 1 a Bartók Béla Elméleti Líceum (Temesvár), 1 az Ady Endre Elméleti Líceum (Bukarest) diákja volt.
A szervezők ezúton is köszönik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Műszaki és Humántudományok Karának, hogy helyet adott a verseny erdélyi döntőjének, ugyanakkor köszönetünket fejezik ki az egyetem munkatársainak, akik hozzájárultak a verseny sikeres lebonyolításához.
A szervezők gratulálnak minden versenyzőnek és felkészítő tanárának, akiknek ezúton is köszönik a verseny felügyeletében nyújtott segítséget.
A továbbjutó diákoknak sok sikert kívánnak a budapesti döntőre való felkészüléshez, amelyre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Informatika Karán kerül sor szombaton, 2017. február 25-én.
Szabadság (Kolozsvár)

A doni katasztrófa 97 éves szatmári túlélőjével beszélgettünk
A Don-kanyarban vívott harcokban összesen 120 ezer katona esett el, sebesült meg vagy került hadifogságba, ez volt a magyar hadtörténelem egyik legtragikusabb fejezete. A magyar katonák felszerelése és fegyverzete sem volt megfelelő, akivel nem a golyó végzett, nagy eséllyel halálra fagyott az oroszországi - 40 fokban. A túlélők közül ma már kevesen élnek. Egyikük, a 97 éves szatmári születésű Ferenczy Lajos megjárta a poklok-poklát, de túlélte a doni katasztrófát. A Maszolnak felidézte a 75 évvel ezelőtti eseményeket.
Hogyan került ki a frontra?
Húsz éves voltam 1941-ben, amikor berukkoltam katonának Szatmárnémetiben, majd a háborúban utász lett belőlem. December 18-án kivittek minket a frontra, hiszen ekkor már itt voltak a németek és kellett nekik az utánpótlás. Sokaknak nem tetszett, de mellettük kellett harcolni, hogy megállítsuk a Vörös Hadsereget. Először pár hónapig Szerbiában szolgáltunk, ahol a partizánok nagyon sok magyart öltek meg. Rájuk kellett vadászni. Szerbiából pedig egészen Moszkváig jutottunk el, ahol vissza kellett vonuljunk, mert az oroszok amerikai erősítést kaptak. Több mint száz repülővel érkeztek, így már nem bírtunk velük, ezért menekülőre kellett fogjuk. Szinte két évig meneteltünk Moszkváig, onnan pedig egy fél év alatt vonultunk vissza Budapestig.
Miként emlékszik vissza a don-kanyari harcokra, milyen körülmények uralkodtak ott?
Mivel az utász ezredhez tartoztam, kivezényeltek minket, hogy utakat robbantsunk a hóban. Nagyon rosszak voltak ott is a körülmények. Hideg volt, az öltözékünk pedig túl vékony. Sokan halálra fagytak a mínusz negyven fokban. A Don-kanyarnál a mi feladatunk volt az utak megtisztítása, mivel 70-80 centiméteres volt a hó, az ágyukat pedig 100-200 métert kellett mozgatni – kézzel, mivel már azt a hat lovat is elvitték, hogy legalább azok ne pusztuljanak el –, hogy pontosan tudjunk célba lőni. Az élelmezés is körülményes volt, mert nem tudták eljuttatni hozzánk ételt. A tábori konyhát pedig állandóan kilőtték, ezt hangosbemondón mindig jelentették. Fagyott szalámikat rágcsáltunk, amiket késsel nem is lehetett vágni, illetve kocka kávékat tudtak bedobni hozzánk, amiket nyersen ettünk meg. Ezek tartották bennünk a lelket, meg persze a fagyott kenyerek, amiket sikerült összeszednünk. Több mint egy hónapig alig tudtunk enni, volt, hogy az orosztól kaptunk egy-egy krumplit tűzszünetben. Hókunyhókban laktunk, nem voltunk felkészülve a téli időszakra. Ezzel ellentétben a németeknek jó felszerelésük volt, vastag bundával és szőrcsizmával rendelkeztek. Az oroszok vagy reggel, vagy este támadtak, nap közben csak egy-egy lövés dördült el. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és az elesetteket. Egy idő után a kórházak is megteltek, már nem győztük összeszedni az embereket a frontról. A „dögészek” sem győzték ellátni a sebesülteket. Borzasztó látvány volt. Az egyiknek a karját, a másiknak a lábát vitte el egy-egy golyó vagy gránát. Négykézláb csúszkálva, ahogy tudtunk, segítettünk a bajtársainkon. De mindenkin nem lehetett. Amikor az oroszok áttörtek a frontvonalon, menekülnünk kellett. A tisztek parancsára sok sebesültet hagytunk hátra, akik az életükért könyörögtek. Bár a magyar tisztek előzőleg számoltak azzal, hogy esetleg az orosz túlerő miatt menekülnünk kell, de a menekülési tervet a németek mindig lefújták, mert elképzelhetetlennek tartották a vereséget. Ők voltak a nyugati fronton, mi pedig a keletin. Majd február környékén, amikor körülzártak minket, a magyar tisztek mindenkit felszólítottak, hogy aki tud, az meneküljön.
Hogyan tudtak a körülzárt frontról elmenekülni?
A vasút mentén volt egy árok. Az volt a terv, ha oda eljutunk, akkor megmenekülünk. Az árokban pedig olyan 500 métert kúszva tettünk meg, amíg elértünk egy német szerelvényig. Majd jött egy mozdony, amely 80-100 kilométerre elszállított minket a Don-kanyartól. Onnan pedig a németek teherautókkal szállították el a katonáikat, és mi is felkapaszkodtunk az autókra. Így értünk vissza Budapestre. Én csak egyetlen egy golyót kaptam a vádlimba, ami három hónapig volt ott. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a golyók többször is súroltak. Utólag vettem észre, hogy a csajkámat is átlőtték. Nekem nagy szerencsém volt. Ezt a golyót meg is tartottam emlékbe, de amikor Budapesten elfogtak minket az oroszok, azt is elvették tőlem. Néha tényleg úgy éreztük, hogy a legnagyobb ellenség a hideg és az éhség volt. Mi magyarok tartottunk ki a leghosszabb ideig.
Hogyan fogták el önöket Budapesten?
Budapesten ismét bevetettek minket, hogy védjük a várost, mert az oroszok időközben nagy erővel támadtak. Az ellenség a budai oldalon volt, a mi hadseregünk pedig a pesti oldalon. Védenünk kellett az Országházát és a Margit-hidat, de akkor már kevesen voltunk, mert a visszavonulás során nagyon sokan dezertáltak. A kilencedik utász ezredben voltam, de már alig voltunk hatszázan magyar katonák, akik fővárost védtük. Sajnos nem sikerült megvédeni a várost. Az oroszok elfoglalták Budapestet, és hadifogságba kerültem. Egy üzlethelyiség lakásrészében laktunk a katonatársaimmal, tizedesi rangban voltam, így egy hattagú raj felett rendelkeztem. 1944 december 28-án kiküldtem egy fiatal magyar katonát megfigyelőnek, hogy ha az oroszok átjutnak, akkor azt jelentse. A románok már az oroszok oldalán harcoltak, és ők meneteltek elől. A megfigyelő katona, akit kihelyeztem, Nagyvárad környéki volt, ezért tudott románul, így nem sült el jól a dolog. Megkérdezték a megfigyelőtől, hogy mit keres ezen az oldalon, ő pedig elmondta, hogy éppen itt van a magyar katonákkal. A megfigyelő fiút elkapták, elvitték, kivallatták, és elmondta, hogy hol rejtőzködünk. Összesen haton voltunk, fegyver szempontjából pedig hiányosan voltunk ellátva. Néhány pisztolyunk volt, egy géppisztolyunk és pár első világháborús megkopott puskánk, amelyekkel alig lehetett rendesen célba lőni. Betörtek a lakásba, tüzeltek ránk és kiabáltak, hogy dobjuk el a fegyvereket, és adjuk meg magunkat. Ha jól emlékszem, legalább harmincan voltak, így nem volt más választásunk, megadtuk magunkat. Másnap, 29-én elvittek Dunaharasztira. Ott tartották a vallatásokat. Azt hangoztatták, hogy „uri-uri”, én azt hittem, hogy az urakat keresik. Mondtam nekik, hogy köztünk nincs úr, ők Pesten vannak, mire kiderült, hogy a karórákat keresik. Minket nem bántottak, a tiszteket viszont nagyon megverték, letépték a gallérjukat, a kitüntetéseket, egyszóval mindent megtettek, hogy megalázzák őket. Egy felvidéki őrmester volt még velem, akit nagyon megvertek, letépték a rangjelzéseit, ezt követően pedig elvitték valahová, és többet őt soha nem láttam. Tőlem is elvették a fényképeket és a kitüntetéseimet. Volt két tűzkeresztem, az egyiket azért kaptam, mert egy fél évig egyhuzamban a fronton harcoltam, a másodikat pedig azért, mert elfogtam egy ejtőernyős felderítőt Budapesten. A területet akarta feltérképezni. Amikor megláttam, hogy valami kiesett a repülőgépből, először azt hittem, hogy bomba, ezért figyelmeztettem mindenkit, hogy vonuljanak fedezékbe. Érdekes, hogy a repülőgép magyar jelzésű volt. Aztán az általam bombának vélt zuhanó tárgyból kirajzolódott egy emberi alak. Elkaptuk, bár már akkor megadta magát, amikor látta, hogy közeledünk. Fehér zsebkendőt lebegtetett, hogy ne lőjünk. Motozás után derült ki, hogy nem volt nála semmi, csak térképek. Jelentettem a századosnak, hogy egy orosz felderítőt fogtunk, majd meg is kaptam a kitüntetést, és így lettem tizedes.
Dunaharasztiból pedig a munkatáborba szállították?
Dunaharasztiról elvittek minket egy másik fogolytáborba, ahol már több százan voltunk. A halálfélelem mindvégig bennünk volt. Ott volt egy piroscsíkos nadrágos tiszt, lóháton kelt-járt állandóan, talán tábornok lehetett. Egy hatalmas pisztoly lógott az oldalán, félelmetes marcona alak volt. Az egyik orosz katona mutatta neki, hogy mit talált nálam, mármint a tűzkereszteket. Ha tudom, hogy ilyen kalamajkába keveredek miattuk, már rég eldobtam volna őket, csak abban reménykedtem, hogy hazaérve majd földet kapok értük, ahogy édesapán, aki az első világháborúban szolgált. A tábornok odajött hozzám, elővette a fegyverét, rám szegezte, és közben azt kiabálta, hogy hány oroszt lőttem le a kitüntetésekért. Annyi volt a szerencsém, hogy egy másik fogoly tiszt, aki jól beszélt oroszul, elmagyarázta neki, hogy azokat a kitüntetéseket nem azért adták. Addig-addig beszélt neki, míg a pisztolyt a tábornok visszatette a tokjába. Akkor nagyon féltem. Oroszországból visszakerültem Budapestre épségben, nevetséges lett volna, ha ott lőnek agyon. A fronton harcoltam a hazámért és végül itt kell, hogy lelőjenek? Sok társam mondta, hogy szökjünk meg a frontról, meneküljünk el valahogy, de soha nem akartam dezertálni, mert szerettem a hazámat, és harcolni akartam érte. Dunaharasztiról egy másik táborba vittek minket, Monorra.
Hogyan került vissza Oroszországba, és miként élte túl a munkatábor éveit?
Monoron ismét vallattak: hol voltam, miket csináltam, milyen beosztásban. Itt aztán jelentéseket készítettek rólunk, ezekkel a jelentésekkel, jegyzőkönyvekkel pedig vonatra tettek minket, mert az oroszok felajánlották, hogy aki akar, az csatlakozhat a németek elleni hadjárathoz. Természetesen mindenki félt a kivégzéstől, ezért senki sem mondta, hogy nem megy harcolni tovább. A tisztek azt mondták nekünk, hogy vonattal Debrecenbe szállítanak. Amikor betereltek minket a vagonokba és ránk lakatolták az ajtót, nem értettük, hogy miért teszik. Majd egy debreceni katona figyelmeztetett minket, hogy eltért a vonat, és biztos, hogy máshová visznek. Szinte két napig utaztunk, amikor egy vasutas a kerekeket vizsgálta kiderítettük, hogy Jászvárosban vagyunk, és onnan pedig Foksányra szállítanak minket, ezután pedig Oroszországba, a szénbányákhoz.
Sokan haltak meg ott is, aki nem dolgozott, az nem kapott ennivalót, legalábbis nagyon keveset. A körülmények borzasztóak voltak, ráadásul az oroszok úgy temették el a halottakat, hogy csak egy traktor által húzott sáncba helyezték el őket, és 20 centiméter földet szórtak rájuk. Aminek az volt a következménye, hogy a varjak és a kutyák széthordták a tetemeket. Egyszer megkérdeztem egy orosz katonát, hogy miért mentek harcolni, a válasz pedig az volt, hogy fel akartuk szabadítani Európát az elnyomás és a szegénység alól. Az oroszok meg is lepődtek egy-egy faluban, amikor látták a háztájakon a jószágokat és a majorságot, a kamrákban a sok sonkát és szalonnát, amikor ők csak egy kecskét vagy egy szamarat tarthattak. Két év munkatábor után már egy kicsit beszéltem oroszul, és mindig kérdeztem, hogy meddig leszünk itt, de sosem feleltek erre. Majd ahogy telt az idő, a szénbányában kiderült, hogy „robbantós” voltam a hadseregben is, átadták nekem a robbanó szerszámokat a bányában. Innentől az én feladatom volt bizonyos szénréteget kirobbantani, amit majd a munkások összeszedtek. A mi csoportunkban hetvenen bányázták a szenet. Nyolc óra alatt tíz vagont kellett megpakolni. Rengeteg volt a munka. Én aztán szerencsés voltam, miután elvégeztem a munkámat, több dolgom nem volt, csak annyi, hogy amikor robbantottam, mindenkit ötven méterre el kellett zavarjak onnan, hogy a kőhulladék ne sebesítsen meg senkit.
A nehéz fizikai munkát végző foglyok mennyi ételt kaptak?
Nagyon kevés volt az étel. Úgy 40 deka kenyerek adtak és egy kanál cukrot a foglyoknak. De aki például dohányos volt, még azt a kevés ételt is eladta a dohányért. Én adtam egy kanál mohorkát, cserébe kaptam egy kanál cukrot. Ezért én minden nap két kanál cukrot ettem meg. A kenyér olyan lágy volt, hogy nem lehetett késsel vágni, általában dróttal szeleteltük. Fekete, lágy kenyér volt. Csak mártogattam a kenyeret a cukorba. Amikor elfogtak az oroszok, akkor voltam 95 kilós, amikor elengedtek alig voltam 55 kiló. A fogság ideje alatt nem ittam meg több mint 3 deci olajat, és nem ettem meg több mint egy fél kiló húst. De ettünk zöld uborkalevest, zöld paradicsomlevest zöld káposztával összevágva. Két ötszáz literes kondérban főztek ránk nap mint nap a lágerben, de még az is kevés volt annyi embernek. Volt egy orosz nő, akitől néha-néha kaptam egy kis szalonnát, mert azt hitte, hogy majd elveszem feleségül. Mert kitalálta, hogy esküdjünk meg, és majd elmegy Moszkvába, beszél a vezérkarral, hogy akkor ő hazajön velem Romániába, Foksánynál pedig elválnak az útjaink. De nem engedték meg neki. Ő beszélt egy kicsit magyarul, mert forgalmista volt Debrecenben, irányította az orosz katonákat. Munkatáborba pedig azért került, mert az anyja ruhát mosott a német katonáknak, ami aztán kiderült.
A kényszermunka lejártával miként fogadták a szabadulás hírét?
1948 decemberében 14-én pakoltak fel minkét ismét a vonatra Oroszországban. Jött egy tiszt, mondta, hogy háromszáz ember fel van írva, ők mennek haza. Nem hittük el. Már csak akkor hittük el, amikor elindultunk. Akkor már annyira gyengék voltunk, hogy alig bírtunk felmászni a vagonokba. Mindig jött két-három orosz, és lökték fel az embereket a vonatra. Visszafelé megváltozott az életünk, mert a megállókban voltak tábori konyhák, adtak ennivalót, mert látták, hogy annyira le vagyunk gyengülve, hogy alig tudunk mozogni. Foksányban két hétig napi háromszor kaptunk már enni, jó koszt volt. Romániában már szabadok voltunk. Az oroszoktól még pénzt is kaptunk a négy év után. Fejenként 60 ezer lejt, ami akkor még nagyon soknak számított, amikor elvittek katonának, mert 5 ezer lejből venni lehetett egy fejős tehenet, 7-8 ezer lejért adtak egy lovat. De amikor a fogságból szabadultam, egy kifli került 5 ezer lejbe. Kiderült, hogy a szovjetek csak csúfságból adták a pénzt, de így is örültünk, hogy megszabadultunk. Négy évig bányásztam a fogság alatt, majd végül 1948-ban hazajöhettem Szatmárra, és találkozhattam a szüleimmel, akik már rég halottnak hittek. Nagyon örültek, hogy hazatértem. Aztán szépen lassan pár év alatt visszanyertem az erőmet. Sokan hazatérve a fogságból meghaltak a rengeteg hústól és zsiradéktól, amit hirtelen megettek, mert a szervezetük nem bírta feldolgozni. Mindazok után, ami velem történt a fronton és fogságban, a '60-as években még a Szekuritáte is meg akart hurcolni. Egyszer behívattak, hogy meséljek nekik az oroszországi fogságról, én pedig elmeséltem nekik, hogy milyen embertelen volt. Aztán azt mondták, ha kedves az életem, akkor ezt soha senkinek ne mondjam. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt a fogság, mondjam azt, hogy jó volt. Jól bántak velünk, kaptunk rendesen enni. Többet aztán erről nagyon hosszú ideig senkinek nem beszéltem.
A németek oldalán harcolt a háborúban, mennyire tudott vagy kellett azonosulni a náci ideológiákkal?
Már képzett katona voltam, amikor megérkeztek a németek. Szatmáron sok zsidó barátom és ismerősöm volt. A legfájóbb emlékem ezzel kapcsolatban az, amikor egy zsidó lánynak udvaroltam. Ennek pedig az volt a következménye, hogy eljárás indult ellenem, és százszor leíratták velem a nácik, hogy nem beszélek a zsidó lányokkal. Amikor megérkeztek a németek Szatmárra, a kaszárnyából át kellett költöznünk az iskolákba, mert ők rendfenntartónak érkeztek ide. Legalábbis azt mondták, de mindig csak a baj volt velük, ahogy a fronton is. Nem bíztak bennünk, és fölényeskedtek mindig. A lövészárokban is úgy helyeztek el minket, hogy egy magyar, egy német. Biztos attól tartottak, hogy átállunk. Sajnálták tőlünk az élelmet, a gézt meg a gyógyszert is. Amikor Szatmáron kimenőjük volt, állandóan a zsidó kocsmákban, ettek, ittak és verekedtek. Akkor még csak sárga csillaggal jelölték a zsidókat, a deportálásról még szó sem esett. A zsidók mindig a magyar tisztekhez jöttek panaszkodni a német katonák miatt. Egy alkalommal kimentünk többen felfegyverkezve, amit egyébként nem lett volna szabad, és elfogtunk pár verekedő német katonát, és bezártuk őket a fogdába. Aztán jöttek a tisztek, hogy miért zártuk be őket, elmondtuk, hogy tönkretettek egy vendéglőket. A német tisztek megértőek voltak, egy időre be is vonták ezeknek a katonák a kimenőjét. A gettósítás ellen nem lehetett semmit se tenni. Egy ismerősömnek cigarettát csempésztem be a gettóba, de elkaptak, és egy napi elzárással büntettek. Hosszú és fájdalmas időszak volt ez, de így is a legszerencsésebb emberek közé tartozom, mert túléltem a háborút, a munkatábort és mé

Tüntetések országszerte és külföldön: Klaus Johannis államfő is bírálta a közkegyelmi törvénytervezetet. Tiltakozik a SRI
Az ország nagyvárosaiban, így Kolozsváron is több ezren tüntettek a kormány amnesztia tervezete és azon szándéka ellen, hogy módosítsa a Büntető Törvénykönyv egyes előírásait, Bukarestben becslések szerint estére 20-25 ezer ember vonult az utcára. Az Egyetem-téren összegyűlt tömeg délután elindult a két kilométernyire lévő kormányszékház felé, és közben megérkezett közéjük Klaus Johannis államfő, aki szerdán a kormányülésen is megjelent bejelentetlenül, és részvételével próbálta megakadályozni, hogy a kabinet közvita nélkül módosítsa a BTK-t.
A tüntetők szerint a kormánytöbbség nem a börtönök túlzsúfoltsága miatt akarja módosítani a törvényt és elfogadni a közkegyelmet, hanem így akarja mentni a korrupcióval gyanúsított politikusait. Johannis egy ideig együtt menetelt a tüntetőkkel, újságíróknak pedig azzal magyarázta jelenlétét, hogy a tüntetőkhöz hasonlóan őt is felháborítja, hogy eljárás alá vont politikusok "klikkje" meg akarja változtatni a büntetőjogot és gyengíteni próbálja a jogállamiságot. "Elfogadhatatlan, hogy a jogszabályok módosításával mossák tisztára a törvénysértő politikusok százainak dossziéit, hogy aztán tovább folytassák a törvénytelenségeket" - hangoztatta Johannis. 
A Hotnews hírportál szerint Kolozsváron és Temesváron mintegy 5000, Brassóban, Jászvásáron, Konstancán, Nagybányán, Szatmáron, Pitestien, Karácsonkőn 1000-3000 személy vonult az utcára. A tiltakozók kormányellenes jelszavakat is skandáltak. Estére a tüntetés incidensek nélkül ért véget. Vasárnap a külföldön élő románok is tüntetéseket szerveztek Franciaországban, Olaszországban, Angliában, Dániában és Norvégiában, ahol több tucatnyi demonstráló vonult utcára a bukaresti szociálliberális kormány közkegyelmi tervezete ellen tiltakozva.
Tiltakozik a Román Hírszerző Szolgálat
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vasárnap esti közleményében határozottan visszautasítja azokat a híreszteléseket illetve próbálkozásokat, hogy a szolgálatot belekeverjék a tiltakozási megmozdulások szervezésébe valamint a politikai csatározásokba. Úgy vélik, az ilyen jellegű híresztelések félrevezetőek és a demokratikus intézmények ellen irányulnak.
Torzított és befolyásolt a központi sajtó?  
A Hotnews hírportál bejegyzése szerint az Antena 3 valamint a Romania TV hírtelevíziók manipulációhoz folyamodtak, és igyekeztek félrevezetni tudósításaikkal, azt a hangulatot és látszatot keltve, miszerint a tüntetők célja a puccskísérlet, a kormány megdöntése lett volna, nyomásgyakorlással és erőszakkal. 
Mint ismeretes, a szociálliberális kormány közkegyelmet hirdetne az öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel sújtott elítéltek egy részének a börtönök túlzsúfoltságára hivatkozva. A tervezeteket és főleg azok közvita nélküli, rajtaütésszerű elfogadásának kísérletét élesen bírálta a jobboldali ellenzék. A héten az Egyesült Államok bukaresti nagykövete és a hazai igazságszolgáltatás valamennyi csúcsszerve a büntetőjog megváltoztatása, a törvény szigorának enyhítése ellen foglalt állást.
Szabadság (Kolozsvár)

Budapesten ünnepeltek a szatmáriak, szatmáriakat ünnepeltek Budapesten
Huszonnyolc éve, 1989 óta ünnepeljük a magyar kultúra napját január 22-én. Mindez pedig ezer szállal kötődik Szatmárhoz, hisz az ünnep apropóját a szatmári Sződemeteren született Kölcsey Ferenc szolgáltatja, aki 1823. január 22-én Szatmárcsekén tisztázta le Hymnus, a' magyar nép zivataros századaiból című művének kéziratát - amely később a magyar nép himnusza lett.
Szombat este Budapesten, a Stefánia Palota Honvéd Kulturális Központjában a Falvak Kultúrájáért Alapítvány szervezett díjátadó gálát, amelyen több szatmári politikus, közéleti szereplő is részt vett. Mi több, egyikük díjat is kapott.
Higyed Gyöngyi karnagyot ugyanis többedmagával a magyar kultúra lovagjává ütötték. A gálán Szatmári Elemér tamásváraljai és Ilonczai Zsombor szárazbereki református lelkész is fellépett. Előbbi Páskándi Géza „Színek után", utóbbi pedig Ady Endre „Istenhez hanyatló" című versét adta elő.
A rangos eseményen jelen volt és köszöntőt mondott Pataki Csaba, a Szatmár megyei Tanács elnöke és Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármester.
„Engedjék meg, hogy a Szatmár megyei magyar emberek legmelegebb üdvözletét tolmácsoljam ezúton Önöknek. Fogadják őszinte köszönetünket, amiért eme rangos esemény révén öt földrész magyarjai most mind Szatmár megyére, Szatmárnémeti városára figyelnek. Arra a régióra, amelyre mindenki, akinek fontos a magyar kultúra ápolása és életben tartása, méltán lehet büszke", fogalmazott Pataki. Majd hozzátette: Szatmár megyéhez olyan kultúrtörténeti értékek kötődnek „amelyek átérzése révén Önök is mind otthon érezhetik magukat Szatmár megyében".
„Szatmár megye, Szatmárnémeti a magyar kultúra kincsesládája. Egy tiszta forrás, ahova bármikor vissza lehet és vissza kell térni! Erőt meríteni Kölcsey Hymnuszából, Ady korszakalkotó költészetéből, Petőfi és Szendre Júlia szerelméből, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos munkásságából vagy boldog Scheffler János vértanú püspök helytállásából!", jelentette ki Kereskényi Gábor.
szatmar.ro

Ungváron tárgyalt Kereskényi
Azt megelőzően, hogy szombat este Budapesten vett részt a magyar kultúra napja alkalmából rendezett díjátadó gálán, pénteken és szombaton Ukrajnában tárgyalt Kereskényi Gábor.
Szatmárnémeti polgármestere találkozott ugyanis Bohdan Andrijevvel, Ungvár város polgármesterével. A szatmári delegációnak tagja volt Gáti István városi tanácsos és Novák Levente is.
A megbeszélés témája természetesen a két testvérváros, Szatmárnémeti és Ungvár jövőbeli még szorosabb együttműködése volt. „Partnervárosunkban, a kárpátaljai Ungváron megállapodtam Bohdan Andrijev polgármesterrel, hogy együttműködünk a határmenti EU-s források lehívása érdekében", posztolta Facebook-oldalán Kereskényi Gábor.
A polgármester Nikolaj Palinchak dékán meghívására előadást is tartott az Ungvári Állami Tudományegyetemen. Az egyetemnek 14 ezer hallgatója van, és működik román és magyar kar is.
Ungvár lakossága 116.000 fő, ebből mintegy nyolcezer a magyar. A két település 2006 óta ápol testvérvárosi viszonyt egymással.
szatmar.ro

Csángók és betyárok – elkezdődött a XI. Magyar Kultúra Hete
Szombat délután elkezdődött és péntekig tart Szatmárnémetiben az immár tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat. Az első nap két színházi előadással nyitott: egy felolvasószínházi és egy koncertfilmszínházi alakítással.
Január 22-e a magyar kultúra napja. Tóth-Páll Miklós, a Harag György Társulat színművésze, örökös tagja az Ady Endre Társaság elnökeként álmodta meg, hogy a magyar kultúrát ne csak egyetlen nap, hanem egy egész hétig ünnepeljük. Nem véletlen tehát, hogy a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében 19.00 órakor kezdődő Betyárjáték előtt ő köszöntötte a nagyérdeműt, ünnepélyesen megnyitva ezzel a péntekig tartó eseménysorozatot.
Addig azonban már túl voltunk egy remek, impresszív előadáson. Az „Apróka eszponka" egy valóságos mese. Mese a jelenről és egy kicsit a múltról is. A székelyföldi Máthé Kriszta azzal a céllal érkezett a Bákó megyei Frumósza (más néven Szépfalu) faluba, hogy magyarul tanítsa az ott élő csángó gyerekeket. Élményeit prózába és újságcikkekbe foglalta, azokból pedig felolvasószínházi mű lett. Sata-Bánfi Ágota kolozsvári színésznőre pedig mintha rászabták volna ezt a szerepet - nem véletlenül töltötte vakációit székelyföldi nagyszülőknél, a székely és csángó nyelvjárást egyaránt autentikusan használta. Hisz egy vérből vagyunk...
Az előadás és a bemutatott írások többszörösen egzotikus világot tártak elénk. Egyrészt ott van nagyszüleink letűnőben lévő archaikus világa, amelyben még közel(ebb) éltünk a természethez, a gyerekek pedig tudták mi az a csorda, miként kell megülni a lovat - ráadásul szőrén -, az embereknek volt idejük mesélni és volt szívük befogadni. Másrészt pedig ez a végeken élő magyarok világa a maga nehézségeivel, örömeivel, kulturális és nyelvi értékeivel. Majd`elfelejtettük: az eszponka biztostűt jelent.
A két órával később, a nagyszínpadon kezdődő Betyárvilág viszont már a modernitás világa, szöges ellentétben címével. A betyárokról ugyan Sobri Jóska, Patkó Bandi, Veszelka Imre (és családja), Angyal Bandi, Jáger Jóska, Zöld Marci, Savanyú Jóska - és a 19. századi betyárok közül a legismertebb - Rózsa Sándor, azaz rablók, gyilkosok egyfelől, másfelől népballadák, mondák folklorizálódott hősei, az egykorú ponyvairodalom sztárjai jutnak eszünkbe.
A Betyárvilág azonban egy olyan modern zenei mű, amelyben hagyományos dialógusok nem nagyon vannak, a dalokat különböző színházi jelenetek, filmbejátszások kötik össze. Ferenczi György és a Rackajam, valamint Szomjas Gyrörgy felelt a zenei alapokért, Kovács Norbert Cimbi és társai pedig az ugyancsak meghatározó szereppel rendelkező táncért. „Olyan ez az előadás, mint egy élő, videóklipszerű zenés film", fogalmazott Ferenczi.
A szenzációs kezdés után vasárnap történelmi drámával folytatódik a Magyar Kultúra Hete. Egy olyan drámával, amely ezer szállal kapcsolódik Szatmárhoz: Bakócz Tamásról szól, az Erdődön született kerékgyártó fia majdnem pápa lett...
Január 22., Vasárnap
A magyar Kultúra Napja
Szakszervezetek Művelődési Háza, nagyterem, 19 óra
TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A NAGYRAHIVATOTT
A Magyar Drámák Színháza
A történelmi drámának Katona József óta nagy hagyománya van Magyarországon. Jelesebbnél jelesebb íróink ábrázolták eseményeit a nemzeti önbecsülés elősegítésére. Tóth-Máté Miklós, debreceni drámaíró darabja egy jelentős történelmi alakról, Bakócz Tamásról szól, aki majdnem pápa lett az 1513-as vatikáni választáson.
Bakócz Tamás, a keresztes hadjárat megszervezésére Itáliából hazatérő főpap, Ulászló király beleegyezésével hadat gyűjtött a török ellen, és a sereg fővezérévé a jobbágyi sors elől katonának állt, és egy hőstettéért a királytól nemességet nyert lovas hadnagyot, Dózsa Györgyöt teszi meg. A szerényen fogadott kinevezést Dózsa a had kiképzésével hálálja meg, és indul is paraszt-jobbágy seregével a harcba. De Bakócz pápai küldetése és keresztény elszánása kudarcba fullad a főurak ellenkezése, jobbágy-gyűlölete, a pór hadaktól való félelmük következtében. Dózsa népei tehát uraik ellen fordulnak, a nekivadult sereg öl, pusztít, de szembe találja magát Zápolya hadainak megtorló dühével. Dózsát Temesvárott foglyul ejtik, tüzes trónra ültetik. Bakócz szent szándéka visszájára fordult. Az öreg és megkeseredett érsek Rómába készül, nincs maradása, ám Ulászló kérlelésére mégis marad, hogy majd eltemethesse barátját, a királyt, s maga pedig a magyarok Nagyasszonya tiszteletére emelt, a később róla elnevezett kápolnában nyugodhassék. Az izgalmas, a Bakócz Tamás alakját híven feltámasztó, kitűnő atmoszférájú darab tovább gyarapítja nemzeti önismeretünket. A felnőtteknek szóló előadást középiskolás kortól ajánljuk az igényes irodalmat szeretőknek.
szatmar.ro

Átadták a 2016-os Ezüstfenyő-díjakat, kitüntették a leköszönő honatyákat
Huszonkilenc személynek és egy intézmény képviselőjének adott át a 2016-os Ezüstfenyő-díjakat Kelemen Hunor szombaton, Marosvásárhelyen, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése előtt. A szövetségi elnök kitüntette a volt ügyvezető elnököt és a leköszönő RMDSZ-es honatyákat is.
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában ünnepi beszédében Kelemen Hunor emlékeztetett, az RMDSZ megalakulásának 13. évfordulóján adták át először az Ezüstfenyő-díjat mindazok munkájának elismeréséért, akik szerepet vállaltak a közösségi javak visszaszerzésében, a szövetség programjának megvalósításában. A 2016-os díjban 29 személy és egy intézmény részesült.
Az elzárkózás, a közöny nem célravezető, a közösség meggyengüléséhez vezethet – hangsúlyozta az RMDSZ-elnök, hozzátéve, hogy nem csupán a jog és az intézményes keretek befolyásolják a közösség fennmaradását. Ez azoknak a személyekhez is köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják.
 „Szükség van a hősökre, a kis- és nagybetűs hősökre, olyan példaképekre, akik összekapcsolják a múltat a jövővel, akik cselekvő részesei, hétköznapi hősei a kultúránk értékeinek megőrzésében, a közösségünk javainak ápolásában, hogy ez az ország ne csak lakcímünk, de otthonunk is legyen. Ezeknek a hősöknek a létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható” – fogalmazott a politikus.
Az RMDSZ 2016-os Ezüstfenyő-díjazottjai a következők: 
Balázs Antal nyugalmazott néptanító, faragómester,
Balázs Dénes tanár,
Barcsy Lajos, a nagybányai Teleki Blanka Nyugdíjas Klub vezetője,
Biró Albin, a Szövetség csíki szervezetének alapító tagja, a Biztosítási Felügyelet vezetőtanácsi tagja,
Csibi László az RMDSZ tölgyesi szervezetének elnöke,
Fábián Emese humánerőforrás-felelős,
Fornvald András erdészeti jogi szakértő,
Gábor Árpád János, az RMDSZ búzásbocsárdi szervezetének elnöke, a község alpolgármestere,
Gáspár-Barra Réka újságíró,
Gáspár Attila-Adalbert karnagy, zenetanár,
Hajdú Géza színművész,
a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium,
Ilkei Árpád unitárius lelkész,
Keresztes Kálmán, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szeben megyei kirendeltségének elnöke, oktatási szakértő,
Kilyén Ilka színészművésznő,
Kovács Imre Németpereg polgármestere,
Máté András Levente, az RMDSZ volt parlamenti képviselője,
Meleg Vilmos színművész,
Dr. Molnár Csaba állatorvos,
Nits János nyugdíjas, egykori városi tanácsos Szatmárnémetiben,
Pál József Csaba főesperes,
Pauer Andrea főkönyvelő,
Petki Pál tanár,
Pop Piroska pénztáros,
Sipos Ilona, az RMDSZ Temes Megyei Szervezetének irodavezetője,
Szabó Anna nyugdíjas,
Szabó Levente-György, Kémer polgármestere,
Szakács Imre nyugdíjas tanító, egykori alpolgármester,
Székely Levente, az RMDSZ Galac Megyei Szervezetének elnöke,
Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Az Ezüstfenyő-díjak átadása után az RMDSZ szövetségi elnöke megköszönte Kovács Péter volt ügyvezető elnök, illetve a leköszönő szenátorok és képviselők munkáját, oklevéllel és Részegh Botond képzőművész alkotásával díjazva őket.
Antal Erika
maszol.ro

Alkotások a szomorú emlékekkel teli dobozból - a szatmári svábok deportálására emlékeztek
A Szépművészeti Múzeumban látható szombat délután megnyitott kiállítással emlékeztek a szatmári svábok deportálására Szatmárnémetiben. A tárlatban családi fotókat és dokumentumokat láthatunk, amelyeket Renée Renard alakított képzőművészeti alkotásokká a szibériai kényszermunkára elhurcolt rokonai emlékére.
A Szatmár Megyei Múzeum és a Német Demokrata Fórum együttműködésével állítottak össze kiállítást a Szépművészeti Múzeum termeiben, mellyel a szatmári svábok elhurcolásának, oroszországi kényszermunkára ítélésének állítanak emléket. Hetvenkét évvel ezelőtt 5 ezer sváb származású fiatal férfit és nőt vittek el kényszerrel Szatmár megyéből, javarészt szibériai kényszermunkára. Az oroszok által deportáltak 18 és 45 év közötti férfiak, valamint 18 és 30 év közötti nők voltak. Az ötezer személyből több mint 900-an vesztették életüket.
Josef Hölczli, a Német Demokrata Fórum regionális elnöke emlékeztetett: nem csak az ötezer elhurcolt sváb szenvedett, hanem azok családjai is, elsősorban az apák-anyák elvesztése, az aggodalom miatt. Hangsúlyozta: azért kell emlékezni a szomorúsággal teli évekre, hogy ilyen igazságtalanság soha ne történhessen meg még egyszer. De emlékezni kell a szülőkre, nagyszülőkre, akik a nehéz fizikai munkával és embertelen körülmények között töltött évek alatt sem feledkeztek meg hitükről és hagyományaikról.
Renée Renard képzőművész nagyapja is az elhurcoltak között volt, bár a művész hosszú ideig nem is tudott erről. Az 1989-es rendszerváltást követően hallott először a szatmári svábok depotálásáról, amikor a szülei megpróbálták visszaszerezni a kommunizmus ideje alatt a családtól elvett javakat. Elkezdte kutatni a családja múltját és akkor nyitotta ki azt a dobozt is, amiből nagymamája néha papírokat vett elő és sírva olvasta őket. Nagyapja Szibériából írt levelei voltak benne.
Képzőművészeti alkotásokká alakított családi fotók és dokumentumok láthatók a Száz életnyi út című tárlatban, amely a boldogsággal teli napokat és a magányt, a gyökerek keresését is megmutatja. A kiállítás pedig egyfajta boldog végkimenetellel zárul: egy térinstallációban pozitív töltetű képek és üzenetek vannak elhelyezve, amelyekből a látogató akár haza is vihet egyet-egyet.
A kiállítás anyagát a Johann Ettinger Német Nyelvű Líceum diákjainak az alkotásai egészítik ki.
szatmar.ro

Könyvbemutató és előadás a Szent István Körben
Február 2-án 17 órától tartanak történelmi előadást az RMDSZ székházban.
A kötetben az 1940 őszén Magyarországhoz visszatért Észak-Erdély viszonyait bemutató kordokumentumokat gyűjti össze és jelenteti meg Sárándi Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete (Budapest) és a Pro Print kiadásában.
A Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940 c. kötet szatmárnémeti bemutatójára 2017. február 2-án, csütörtökön, 17 órától kerül sor a Szatmárnémeti RMDSZ székházban (M. Viteazu / Rákóczi u. 10. sz.).
Ez alkalommal a szerkesztő előadást tart a bécsi döntés után berendezkedő magyar katonai közigazgatásról és annak viszonyáról az itt élő - román, német, zsidó - nemzetiségekkel.
Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeállította Sárándi Tamás – Források a romániai magyarság történetéhez /Pro Print, Csíkszereda, 2016/
szatmar.ro

Fogy a magyar, sorra zárnak be magyar tanintézményeket
Háromszéken a diákok számának csökkenése miatt három tanintézettel kevesebb nyitja meg kapuit a következő tanévben. Szatmár megyében is szűnnek meg magyar osztályok.
Kiss Imre főtanfelügyelő sajtótájékoztatón számolt be a jövő tanév beiskolázási tervéről, amely szerint kénytelenek bezárni a komollói elemi iskolát és a diákokat Rétyre szállítani, míg a fotosi elemis tanulók a gidófalvi községközpont iskolájába fognak ingázni. Mint arról korábban beszámoltunk, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat döntése alapján a Kós Károly Szakközépiskolának megszűnik az önállósága, és összevonják a Puskás Tivadar Szakközépiskolával. A következő tanévben Háromszéken az eddigi 79 pénzügyi központból 78 marad, amelyekhez összesen 312 oktatási egység fog tartozni.
Néggyel kevesebb kilencedik osztály
A Kovászna megyei főtanfelügyelő rámutatott, hogy egy év alatt közel százzal csökkent a nyolcadik osztályos diákok száma, ez pedig negatívan befolyásolja a beiskolázási terveket, és a jelenleginél eleve négy osztállyal kevesebb indítását tervezik, a tapasztalatok viszont azt mutatják, lehet, még több osztályról kell lemondani. Kiss Imre elmondta, amikor az idei beiskolázás tervet készítették, 72 kilencedik osztállyal számoltak, és ebből 6 nem alakult meg, mivel a 2017 nyolcadik osztályos tanulóból sokan nem iratkoztak be kilencedikbe. Ez a jelenség főként a szakoktatást érinti, hiszen az elméleti, művészeti és felekezeti iskolákban általában van elég jelentkező. Így történt meg az idei tanév kezdetén, hogy a tervezett 16 szaklíceumi osztályból 14 indult, és a három éves szakoktatásba tervezett 24 osztályból csak 20 indulhatott el, mivel nem volt elég diák.
Kiss Imre szerint idén még rosszabb a helyzet, hiszen 1902 tanuló van a nyolcadik osztályokban, azaz közel száz diákkal kevesebb mint tavaly, és várhatóan ők sem fognak mind beiratkozni kilencedikbe - lemorzsolódnak, elköltöznek a megyéből, vagy mert évismétlőre buknak.
A 2017-2018-as tanévben 68 kilencedik osztály indítását tervezik, így tavalyhoz képest a szaklíceumban hárommal kevesebb osztály indul, de nem számolnak a román nyelvű tanítóképzővel sem.
A háromszéki főtanfelügyelő arra is rámutatott, hogy az elmúlt évtizedekben tapasztalt folyamatos gyermeklétszám-csökkenés a szakoktatást érintette negatívan, hiszen az elméleti líceumokban általában megtelnek az osztályok. Kiss Imre emlékeztetett, hogy 1990-ben még a kilencedik osztályok kétharmada szakosztály volt, és csak egyharmad az elméleti osztály, de a 2000-es években ez kiegyenlítődött, mivel visszaesett a diákok száma és a szakoktatás iránt jelentősen megcsappant az érdeklődés. Kovászna megyében ebben a tanévben 32 elméleti, művészeti és felekezeti osztály van, és 36 osztály működik a szakoktatásban.
Szatmár megyében is szűnnek meg magyar osztályok
Szatmár megyében közel 400 diákkal lesz kevesebb a 2017-2018-as tanévben - tudtuk meg Călin Durla főtanfelügyelőtől. Két vidéki iskola magyar tannyelvű osztálya került veszélybe Mezőpetriben és Csanáloson, ugyanakkor Szatmárnémetiben a Gheorghe Dragoş Gazdasági Kollégiumban nem indul magyar tannyelvű kilencedik osztály. A Nagykárolyi Kalazanci Szent József Római Katolikus Iskolaközpontban pedig csak két kilencedik osztályt indítanak.
A főtanfelügyelő pozitívumnak nevezte, hogy a Hám János Római Katolikus Líceum és Szatmárnémeti Református Gimnázium, amelyek eddig kizárólag elméleti képzést biztosítottak, magyar nyelvű szakosztályt is indítanak.
Durla szerint nem véletlen, hogy Szatmár megyében a legnépszerűbb magyar tannyelvű iskolák a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, a Hám János Római Katolikus Líceum és a Szatmárnémeti Református Gimnázium, ahová minden magyar anyanyelvű szülő előszeretettel íratja be gyermekét. „Ezek a tanintézmények kellő komolysággal bírnak, odafigyelnek az oktatás minőségére, így természetes, hogy sikerük van és odavonzzák a diákokat. A kiemelkedő teljesítményűket figyelemreméltó és ez a sikerül kulcsa” - mondta a Szatmár megyei főtanfelügyelő.
A fent említett megyéken kívül Kolozs, Hargita, Arad és Bihar megyékben is megszűnnek magyar osztályok. 
itthon.ma//erdelyorszag

Mi, gyönyörű és szabad fiatalok
Nincs mit osztani ezen: Románia világrengető példát statuál demokráciából annak legnagyobb sebzettségében. Olyan nagy és erős, napi három-négyszázezer ember szájából üvöltő, sikoltó, menetelő és pezsgő példát, amelyhez még az Örömóda karajani szólamai sem hasonlíthatóak. Feldobja a dekadenciájába már-már beletörődő, kettészakadt Európát, pezsgést hoz emberek ezreinek mindennapjaiba, összehozza a politikai, ideológiai és generációbeli különbségektől zilált román társadalmat. Ha az Európai Demokráciát egy betegeskedő nőként képzeljük el, akkor ma itt, Romániában gyógyítják ennek a megerőszakolt nőnek a sebeit.
A tüntető tömeg ereje ugyan még aligha hozott valódi változást egy ilyen súlyos szindrómákkal küszködő társadalomban, de mindenképp, a gyógyulás, a nagy népi kollektív gyógyulás egyik első jele. A nemzetközi sajtóban bár a világ minden tájára vezető hírként jutott el a lelkes, 1989 óta nem látott tömeg lelkesedése és dühe, kevés részletes és a jelenség mélységére rávilágító cikk jelent meg. Ilyet leginkább a német sajtóban olvashattunk, ahol néhányan, így a neves írónő, Carmen-Francesca Banciu is rátapintott a lényegre. Le merte írni, a jelenleg Európa utolsó liberális fellegvárának számító Németországban, hogy az új jövő, az új remény olyan társadalmakban születik, mint a jelenlegi Románia. Egy olyan társadalomról van ugyanis mifelénk szó, amely még nem tudta gyökeresen, teljesen magáévá tenni a demokrácia legalapvetőbb intézményeit, de már érzi, tudja, ismeri annak izét és Pavlov-effektusként nyálazza azt, akarja azt, mintegy tantaloszi kínokként utcára viszi vágyát. Egy olyan ország vagyunk, ahol – sajnos, vagy talán most már szerencsére – írmagja sincs klasszikus jobb vagy baloldalnak, ahol ezek a Nyugaton olyannyira egyértelmű vagy legalábbis egyértelműnek bemutatott fogalmak itt csak tankönyvi teorémák. Olyan ország vagyunk, ahol a baloldal az a megkövesedett kommunizmus szellemeként kering körülöttünk és távol áll a dekadensként bemutatott Nyugat mentsváraként mutatkozni akaró baloldaliságtól. De mázlinkra, nagyban hiányzik már felénk a szélsőséges nacionalizmus is, annak utolsó szónokai vagy elhunytak, vagy az elmebetegség útvesztőiben funárkodnak. Nem utolsó sorban pedig egy olyan ország vagyunk, melynek most felnövő és aktív társadalmi életet élő fiataljai már gyerekkoruk óta tanulják, és naponta ismétlik: nem, a kommunizmus nem jó, a diktatúra nem jó, Ceauşescu nem jó! Nem tudom, hogy a jelenkortörténeti oktatásnak, a kommunizmus emlékezetét bemutató oktatóanyagoknak vagy csupán az internetnek köszönhető ez, de bátran elmondhatjuk: Románia fiataljai tudják, érzik, hogy nem jó a kommunizmus és nem, nem szép a Ceauşescu éra emléke és annak bármilyen élő vagy fogható, látható hagyatéka. Ez a generáció már világot is látott eleget ahhoz, hogy tudja: milyen jól is élnek bizonyos részein Európának, milyen lehetőségeket tudnak kihasználni az Erasmus áthallgatásokkal és ezernyi más mobilitási programmal, ám mégis, ez a generáció jól tudja, hogy itthon távolról sem valósult meg az, amit odakint látnak. Ez a generáció látja, érzi a legjobban az odakint és idebent legnagyobb különbségeit és pontosan emiatt a kettős, se itt, se ott állapota miatt tud olyan vehemens, kirobbanó, már-már delacroix-i festménybe illően romantikus lenni, mint most a román tüntető tömeg. Székelyföldtől a forradalom fővárosáig, Temesvárig, Londontól Berlinig, Szatmárnémetitől Bukarestig mindenhol kivonultak a románok a korrupció, a lopás, csalás, hazudás, szembeköpés, megalázás és arrogancia ellen.
A vezető PSD politikusok és annak néhány csatlós szervezetei által ironikusan „szép és liberális” fiataloknak titulált tömeg megmutatta Európának az ideált, amit elveszteni látszik: van remény még abban a sokak számára illúziónak nevezett európaiságban, amit Beethoven vallásos Örömódájának átköltésébe próbáltunk beleképzelni. Hogy megnyugtassam a PSD politikusait: aki az elmúlt napok tüntetéseire kiment – kutyával, Soros pénzével vagy anélkül – a több ezres, több tízezres tömegben annyi gyönyörű, átszellemült, mosolygó és erőtől, eufóriától duzzadó embert látott, hogy valóban azt érezte, ez az ország a gyönyörű, fiatalok országa!
Mi, gyönyörű és szabad fiatalok fogjuk tehát végigvinni a harcot, amit 1989, Verespatak és a Colectiv mozgalom szelleme érlelt idáig és fogja remélhetőleg Romániát érett, európai állammá tenni előbb, utóbb.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)