"A 210 lelkes szatmárgörbedi református gyülekezetnek évtizedek óta nem volt állandó lelkipásztora. Egészen 1999 nyaráig, amikor is augusztusban Keresztúri Sándor Zsolt, frissen végzett teológus került az egyházközség élére. Négy gyülekezetben teljesít szolgálatot a fiatal lelkipásztor: Szatmárgörbeden kívül Aranyosmeggyesen, Józsefházán és a józsefházahegyi szórványgyülekezetben. A 210 szatmárgörbedi lélekből 60-70 fő az átlagos vasárnapi templomba járók száma. Szatmárgörbeden 15 éve nincs magyar iskola, az anyanyelven való írást-olvasást a gyerekek a vallásórák keretében sajátíthatják csak el. Az V-VIII. osztályba 14 magyar gyerek jár román tagozatba, alsó tagozaton nincs meg a 10 gyerek sem. /Négy gyülekezetben teljesít szolgálatot. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 21./"

A gyülekezeti élet fellendítésén, a szomszédos települések közötti egyházi és személyes kapcsolatok elmélyítésén munkálkodnak Patóháza, Józsefháza, Apa és Szatmárgörbed református lelkipásztorai. Első lépésként felváltva hirdetnek majd igét advent vasárnapjain. A négy egyházközség hasonló helyzetben lévő, hasonló problémákkal küszködő kisgyülekezet. Aranyosmeggyesen 70 református él, ebbe a leányegyházközségbe a szatmárgörbedi lelkipásztor szolgál be. Szatmárgörbeden is mindössze 140 a református hívek száma. A józsefházai gyülekezet 150 lelkes. Patóházán az egyházközség tagjainak száma: 293. Apa a maga 300 egyháztagjával a környék legnagyobb református közössége. /Fodor István: Kapcsolatépítés fiatal lelkészek és szomszédos gyülekezetek között. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 13./

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Iránytűjük az Isten – Megalakult a SZIKE
Megtartotta alakuló gyűlését a Szatmári Református Egyházmegye ifjúsági szervezete a SZIKE. A csoportosulás ugyan még nincs hivatalosan bejegyezve, de Rácz Ervin ifjúsági előadó úgy gondolta: kell egy csapat, akivel együtt szervezi az egyházmegye ifjúsági eseményeit.
Csütörtökön délután 16 órától mintegy negyven fiatal előtt Király Lajos esperes Dániel Próféta Könyve 1. részének első 7 verse alapján hirdette Isten Igéjét. A Babilonba elhurcolt ifjak álmai és tervei az idegen földön részben szertefoszlanak, de identitásuk megőrzésében iránytűjük és segítségük az Isten. A posztadoleszencencia, a késő serdülőkor nemrég megszületett új fogalmáról is szólt az előjáró, és az ezzel kapcsolatosan készült tanulmányról, melynek fő kérdése: Miről panaszkodnak a mai fiatalok? A mai ifjak feladatai közé tartozik - Dánielhez és ifjú barátaihoz hasonlóan - a megoldási lehetőségek keresése, melyben a SZIKE is hathatós segítség lehet.
Rácz Ervin megköszönve a rövid, de tartalmas igehirdetést, köszöntötte az ifjakat is, akik tizenhárom gyülekezetből érkeztek el az ifjúsági szervezet debütálására: Szatmár-Láncos, Egri, Mikola, Batiz, Lázári, Szatmárnémeti, Halmi, Tamásváralja, Erdőd, Szatmárgörbed, Ombod, Szatmár-Szamos-negyed, Szatmár-Kültelek.
Az ifjúsági előadó felvázolta a szervezet céljait: a fiatalokat közelebb vinni Istenhez, megszólítani azokat, akik már vagy inkább még nem járnak gyülekezeti alkalmakra (misszió), az ifjúsági alkalmak közös szervezése a fiatalokkal, programközpontúságtól a kapcsolatközpontúság felé haladni, ifjúsági istentiszteletek megszervezése, önkéntes munka beindítása, a gyülekezeti ifjúsági munka előmozdítása.
Kiss József főjegyző hozzászólásában visszaemlékezett a 90-es évek jól működő ifjúsági csoportjaira, megerősítve azt a gondolatot, hogy a fiataloknak saját ötleteiket is hozniuk kell ahhoz, hogy szervezet működni tudjon.
Ezután sor került a választásra, azaz a fiatalok közül vezetőséget választottak ki arra, hogy az egyházmegyei ifjúsági munkában szolgáljanak. Varga Edina ombodi fiatal lett az elnök. Alelnökök: Csatári Leila valamint Kovács Adél Németiből, és Varga Máté Ombodról. Titkár Berendi Bernadett Mikolából. Diakónusokat is választottak, akik legfőképpen a szeretetszolgálatot fogják végezni: Schradi Arabella és Tar Andrea Láncosból, Csáky Lajos Szatmárgörbedről, Dani Alexandra Lázáriból és Bálint Stefánia Erdődről. A diakónusok csapata nyitott, mások is jelentkezhetnek.
A SZIKE első nagy rendezvénye november 13-án a Szatmár-Láncos templomhoz tartozó Kálvin János Gyülekezeti Házban lesz 18 órától, de a november 5-én megszervezendő Bibliaismereti Vetélkedőre is közösen készülnek majd. Iránytűjük, jó reménység szerint, Isten lesz, aki megnyitja nekik az utat a többi fiatal felé is, ezáltal gyógyító szikék lehetnek az Ő kezében. szatmar.ro

Élhető reformáció – A nagyokról Szatmárgörbeden
A reformáció nagyjai címmel az elmúlt hónapokban előadássorozatot hallhatott Szatmárgörbed református népe. Eme színvonalas epizód záróakkordjaként kolozsvári dékán, esperes és történelemtanár is érkezett a gyülekezetbe, hogy lelki és szellemi feltöltekezésben részesítsen.
Vasárnap délelőtt 11 órától Király Lajos, a Szatmári Református Egyházmegye esperese hirdette az Úr szavát János evangéliuma 21. részének első 14 verse alapján. A prédikátor bátorítva elmondta: Jézus tud a semmi élethelyzetekből is áldást kihozni, miképpen azt a tanítványok életében is tette. Ővele újra újat tudunk kezdeni. Ilyen újrakezdési lehetőséget kaptak az emberek ötszáz esztendővel ezelőtt Istentől a reformátorokon keresztül és ezt adhatja Ő ma nekünk is.
Kürti Tamás házigazda lelkipásztor, az eseménysorozat rendíthetetlenül lelkes szervezője köszöntött, majd átadta a szót Dr. Lukács Olgának, aki a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai karának dékánja. Az előadásban a református nagyasszonyokról: Lorántffy Zsuzsannáról, Bornemissza Annáról, Lónyai Annáról esetett szó. A nagy reformátor férfiak mellett nőkre is szükség volt, és ők is sokat tettek a reformációért, a misszióért, a gyülekezeti munkáért. Mitől lesz valaki nagyasszony? – tette fel a kérdést a dékánasszony. Akkor, hogyha kegyes és bölcs, és ezt minden szinten gyakorolja. Ez áldás lehet a „mikroklímánkra”, a mikroorganizmusunkra, azaz a családra és a makroorganizmusunkra, vagyis a gyülekezetre és nemzetünkre, népünkre.
Ezt követően Póti Eduárd történelemtanár vette át a szót, aki már kilencedik alkalommal, összesen mintegy ötszáz percen keresztül beszélt a reformáció ötszázadik évfordulóján. Attól a kérdéstől, hogy mi a reformáció, átvezette a gyülekezetet addig, hogy miként tudják azt a saját életükben hasznosítani. Az elődöktől van mit tanulnunk, éppen ezért fontos, hogy ne csak őseink legyenek, hanem hőseink is, akiknek a példájából erőt tudunk meríteni. – figyelmeztetett az előadó, aki hangsúlyozta továbbá: az igehirdetés nemcsak a szószéken, hanem életvitelünkben is meg kell, hogy nyilvánuljon!
Az igehirdetésben és az előadásokban is kitűnt, nem elérhetetlen a reformátorok életpéldája, hanem igenis élhető, azaz nemcsak a történelem hősei, hanem mi is lehetünk „nagy”-ok. Az istentiszteletet követően Józsefházán szeretetvendégségre került sor. Az eseménysorozatot a Reformáció Emlékbizottsága és a Communitas Alapítvány támogatta. szatmar.ro