Szászzsombor alig 150 lelket számláló elöregedett református gyülekezete nagy áldozatok árán felújította a templomot és a parókiát. Július 18-án ünnepelt a gyülekezet a református templomban, igét hirdetett dr. Csiha Kálmán püspök. /Mert szegények voltak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 28./

"A máj. 23-án életbe lépő helyi közigazgatási törvény előírásai értelmében Beszterce-Naszód megyében hét községben alkalmazhatóak a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó előírások: Apanagyfaluban, ahol a magyarság aránya 28,83 % (hozzátartozó falvakon: Apanagyfalu 25,8 %, Vice 94,74, Nyírmezőtanya 53,33, Almásmálom 48,13), Árpástón (67,18 - hozzátartozó falvakon: Árpástó 51,55, Magyardécse 99,77), Felőrön (27,37 - hozzátartozó falvakon: Felőr 64,08), Kékesen (25,37 - hozzátartozó falvakon: Kékes 34,59 , Magyarborzás 46,79, Mezőveresegyháza 93,68, Szászzsombor 21,79), Mezőkecsed (24,49 - hozzátartozó falvakon: Mezőköbölkút 65,26), Rettegen (20 - hozzátartozó falvakon: Retteg 20, Baca 45,64), Szentmátén (33,33 - hozzátartozó falvakon: Szentmáté 75,39, Újős 61,61). - A felsorolásból kimarad Tacs, Zselyk és Cegőtelke, itt már a régi törvény alapján fölállították a kétnyelvű táblát. E jogukkal nem élt Teke, Komlód, Magyarnemegye, Magyarberéte, Somkerék és Sajószentandrás, ahol községi szinten nem, de a település magyarsága meghaladja a 20 %-ot. Dr. Szántó Árpád, a megyei tanács alelnöke szerint eddig sem volt s a törvény alkalmazásakor sem lesz ellenállás közigazgatási és politikai síkon. (Kresz Béla): A helyi közigazgatási törvény és Beszterce-Naszód megye. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 17./"

Koncz Jenő, az RMDSZ szászzsombori szervezetének elnöke, helyi tanácsos az RMDSZ államelnök-jelöltje, Markó Béla számára gyűjtött támogató aláírásokat. Az RMDSZ okt. 6-án kiadott közleményében tiltakozott amiatt, hogy okt. 1-jére virradóan a Beszterce-Naszód megyei Kékes községhez tartozó Szászzsombor településen Koncz Jenőt saját otthonában három személy fejszével, vasvillával támadta meg. Koncz Jenő többszörös fejsérülést és kéztörést szenvedett. A támadók az agresszív cselekedetet az áldozat felesége valamint két és fél éves kisgyereke előtt hajtották végre, mi több, családi házuk felgyújtásával is megfenyegették. Az erőszakos cselekményeket követően, a támadók magukkal vitték az RMDSZ helyi szervezetének elnöke által összegyűjtött, aláírást tartalmazó íveket, távozásuk előtt a Koncz családot létében fenyegették meg. Az RMDSZ elítéli ezt az eseményt, melyet az alkotmányos jogok, a szólásszabadság elleni súlyos merényletként értékel. Felszólították az illetékes hatóságokat, hogy Koncz Jenő és családja számára minden szükséges védelmet biztosítsanak, követelik az ügy kivizsgálását, valamint a tettesek megbüntetését. /RMDSZ Tájékoztató, nov. 6., 2828. sz./

Az RMDSZ Szövetségi Elnöki Hivatalának munkatársai felkeresték a súlyosan bántalmazott Koncz Jenőt, az RMDSZ szászzsombori szervezetének elnökét. Koncz Jenőt, aki az RMDSZ elnökjelöltje számára gyűjtött támogató aláírásokat október 1-re virradó éjjelen otthonában három személy megtámadta és súlyosan bántalmazta. A hivatal munkatársai átadták Markó Bélának, az RMDSZ elnökének személyes üdvözletét és az RMDSZ teljes támogatásáról biztosították a férfit. Az RMDSZ felszólította a hatóságot, hogy Koncz Jenő és családja számára minden szükséges védelmet biztosítsanak, ugyanakkor az ügy kivizsgálását és a tettesek megbüntetését követelte. /A Szövetségi Elnöki Hivatal munkatársai Koncz Jenőnél. = RMDSZ Tájékoztató, okt. 8., 2830. sz./

A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék álláspontja alapján csupán egyetlen személy felel majd a bíróság előtt Koncz Jenő, az RMDSZ szászzsombori szervezete elnökének három támadója közül. A besztercei ügyészség határozata megkérdőjelezhető, hiszen október elsejére virradóra hárman hatoltak be Koncz Jenő családi házába, és a vasvillával felfegyverkezett támadók egyformán ütlegelték Kékes község RMDSZ-es önkormányzati képviselőjét. A másik két tettes jó viszonyt ápol Kékes volt polgármesterével, valamint a rendőrséggel, amely megpróbálja tisztára mosni őket. Koncz Jenő megveretésének indítékát nem vizsgálták ki, holott az RMDSZ-elnök nyilvánosságra hozta: bántalmazóit az idei helyhatósági választások idején csaláson érte, emiatt azok közölték vele, hogy „éberségéért” lakolni fog. Szilágyi János, az RMDSZ területi elnöke elmondta, a Koncz Jenő által gyűjtött aláírások máig sem kerültek elő. /Rostás Szabolcs: Tisztára mostak két támadót. = Krónika (Kolozsvár), nov. 2./

Angyalok a Mezőségen
Szálljatok le, szálljatok le, betlehemi angyalok!
Zörgessetek ma este be minden kicsi ablakon.
Palotába és kunyhóba nagy örömet vigyetek:
Boldogságos ünnepet!
Angyaljárás ideje van, és közöttünk is járnak angyalok, akik bezörgetnek az ablakon. Pedig gyermekkorunk vége felé rájöhettünk, nem is angyalok díszítik fel a karácsonyfát, nem is ők járnak nálunk temérdek finomsággal, várva-várt ajándékkal. Pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, mégiscsak léteznek angyalok, ha nem is szárnyalnak, de két lábon járva, több száz kilométeren át gépkocsit vezetve érkeznek, bezörgetnek az ablakon, hogy mosolyt, melegséget, szeretetet vigyenek az otthonokba. Második éve népes angyalhad kelt útra, hogy a mezőségi falvak, az elhagyatott tanyák lakóit keressék fel, örömet, meglepetést, melegséget vigyenek a házakba. Oda, ahol idős, magukra hagyatott emberek laknak, vagy oda, ahol az elszigeteltség tengerében gyerekek élnek, s családjuk kínkeserves áldozatok révén próbálja magyarnak nevelni őket.
Mindenki kap, miközben ad
A mezőségi angyalok Magyarországról érkeztek, többek között Kőszegről, Debrecenből, Érdről, Szombathelyről, Budapestről, Kecskemétről, Tolna megyéből, a Duna-kanyarból. Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány a tavalyi szeretetszolgálat mély benyomásain felbuzdulva idén is nagyszabású gyűjtést szervezett.
– Tavaly mohikánként törtem az utat, idén mindenki velem akart jönni. Azért választottuk a Mezőséget – mondta Bálint László, az alapítvány képviselője – , mert ezt a tájegységet, az itteni embereket méltánytalanul elfelejtik, pedig a Mezőség sokat adott a magyar kultúrának. Kevesen figyelnek arra, hogy itt is élnek magyar emberek, hogy itt is vannak rászorulók. A Székelyfölddel ellentétben ezzel a tájegységgel nem igazán foglalkoznak. Tavaly olyan emberekkel találkoztunk, akiknek húsz éve nem nyitotta be senki a kapuját azért, hogy boldog karácsonyt kívánjon nekik! Mi ajándékot, szeretetet hozunk és szeretetet kapunk. Az alapítvány felhívására hihetetlenül nagy lelkesedéssel álltak mellénk az emberek, akik idejüket, pénzüket, energiájukat nem sajnálták. Tizennégy önkéntes jött el a Mezőségre, hét autóval érkeztünk, 3 kisbusszal és 4 combi személyautóval. Tartós élelmiszert, lisztet, cukrot, tésztát, tisztítószereket, édességeket, játékokat, könyveket, ruhaneműt, pokrócokat, téli holmit hoztunk. Ha összeadjuk, az adományok értéke körülbelül 3 millió forint fölött van. Idén négyszer annyian adakoztak, mint tavaly, talán azért, mert akik tavaly itt jártak, elmondták, milyen lelkülettel fogadták őket itt. Úgy értékeljük, hogy egy évben egyszer szükség van egy olyan gesztusra, ami megérinti az embereket. Arra gondoltam, hogy hátha elérjük, hogy emberi kapcsolatok, családi barátságok alakulnak ki. Ha ez sikerül, akkor az angyalok teljesítették missziójukat. Sokan elmentünk Erdélyből, itt hagytuk szüleinket, nagyszüleinket. Legalább ilyenkor jöjjünk haza, gondoljunk rájuk, gondoljunk az egyedül, szerény körülmények között élő emberekre – mondta Bálint László, miközben az önkéntesek több száz csomagot állítottak össze a mezőbergenyei diakóniai ház termeiben, ahová alig lehetett belépni a nagy sürgés- forgástól, a sok ajándéktól.
A csomagokat mezőségi települések – Mezőmadaras, Mezőzáh, Mezőméhes, Báld, Nagysármás, Kissármás, Uzdiszentpéter, Aranylábú Tuson, Nagyölyves, Mezőörményes, Pusztakamarás, Feketelak, Melegföldvár, Szarvaskend, Esztény, Veresegyháza, Szászzsombor, Kisfülpös – lelkészeinek közreműködésével juttatják el a címzettekhez, általában névre szóló levél és jókívánságok kíséretében, amelyet az adományozók írtak.
– Az angyaljárás során nemcsak a mezőségiek kapnak ajándékot, hanem mi is, hiszen lélekben feltöltődve térünk haza. Kimondhatatlan, hogy milyen őszinteséggel, tisztasággal lehet emberekkel beszélgetni, hogy mennyire megőrizték tartásukat ezek az emberek! Célunk, hogy felrobbantsuk a fásultságot, a közönyt, és segítsünk embertársainkon azzal, hogy feléjük fordulunk, hogy kezet nyújtunk nekik, és boldog karácsonyt kívánunk nekik! – tette hozzá Bálint László.
Levél Tatáról
Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványhoz nemcsak adományok, hanem kérések és vallomások is érkeznek. Íme egy a sok ezer lehetséges közül, melyet levélben fogalmaztak meg, s melyben sűrítve ott van a mezőségi sors.
"Tisztelt Alapítvány! Tegnap a Kossuth rádióban könnyes szemmel hallgattam a kezdeményezésükről – Angyalok a Mezőségen.
Eszembe jutott a 88 éves Tatám, aki egy gyönyörű kis tanyán, szegényesen lakik egyedül Ludas és Maroskece között a hegyekben. Mindennap gondolok rá. Sajnos tavaly váratlanul meghalt a nagybátyám, aki vele volt, s pár éve váratlanul anyukám, s a nagymamám is. Azóta igen megromlott az egészségi állapota, de rendíthetetlenül tart állatokat, s műveli a kis földjét, hogy meg tudjon élni. Két nagynéném s egy nagybátyám rendszeresen látogatja őt, de így is nagyrészt egyedül van. Nekem ő a példaképem! Soha nem láttam még embert, akiben ennyi erő volt, sosem adja fel! Nemrégiben azt mondták az orvosok, hogy nem tudni hány napja van még hátra, gyenge a szíve. A nagynénémék, hogy segítsenek rajta, eladták a lovát, hogy kevesebb munkája legyen, s pénzt a Tatámnak adták… A Tatám vett rajta egy lovat… Sosem adja fel!!!
Tavasszal született kisbabánk, autónk sajnos nincs, s nehézkes a közlekedés, így idén, s talán még jövőre sem tudom meglátogatni.
Biztosan sokan fordulnak Önökhöz ilyen kéréssel, s feltételezem, nem is mindegyik kivitelezhető, de nagyon szívesen küldenék neki Önökkel egy kis csomagot süteményekkel, kaláccsal, s egy fényképpel a dédunokájáról – amennyiben megoldható. Kisgyermekkorom óta az az álmom, hogy egyszer elmenjek a nagyszüleimhez karácsonykor. S ha nem is mehetnék el, de a Tatám megkapná a neki szánt ajándékomat, nagyon boldog lennék. Minden évben küldök karácsonykor s máskor is kis csomagot a Tatámnak, de a posta nem mindig ér oda. Elmondhatatlanul nagy öröm lenne számomra, ha a Gerendkeresztúrhoz tartozó Györgyedbe el tudnák vinni a Tatámnak szánt csomagot. Várom pozitív visszajelzésüket!
Amennyiben nem megoldható, akkor a honlapjukon megadott számlaszámon támogatom az Önök gyönyörű kezdeményezését, hogy sok magányos idős s szegény sorsú kisgyermek örvendhessen!
Üdvözlettel, Fóris Anna"
Az alapítvány angyalai szombaton keltek útra a mezőbergenyei diakóniai központtól, ahol a helyi lelkész, Domahidi Béla valamint a gyülekezet vendégszeretetét élvezték, és keresték fel a györgyedi nagytatát, a hozzá hasonló helyzetben lévő számtalan sorstársát és a mezőségi gyerekeket.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Templomot építeni jött, nem bezárni
„Magyarkályán? Így, hogy magyar?” – csodálkozik el a középkorú helybéli román atyafi, mint aki soha nem hallotta volna ezt a településnevet, amikor a Nagysármás és Apahida közötti mezőségi útról letérve, a hét évszázados múltra visszatekintő Kolozs megyei faluról érdeklődünk.
Aztán némi gondolkodás meg a szomszéddal való tanakodás után így válaszol: „Nem, a magyarok nem ott élnek, hanem itt, Kiskályánban”.
Ami egyébként – ma már – igaz is. Pedig valamikor, évszázadokkal ezelőtt a patakon túl, az 1300-as években Kályánpatakának emlegetett faluban, a dálnoki Gálék birtokán telepedett meg a tömbmagyarság. Az első világégés után még négyszázan voltak, ma már alig húszan maradtak. A lövedék érte domboldali templomukat sem építették újra, inkább lebontottak és vártak, vártak…
Bő nyolcvan esztendőt, amíg a Fennvaló és földi helytartója, a kolozsvári püspök Páll Zoltán személyében olyan lelkészt küldött a környék gyülekezeteibe, akinek fontos volt Isten házát újraépíteni. Ekkorra viszont a magyarkályáni magyarság csaknem húsz főre apadt. Igaz, a vele összenőtt Kiskályánban a Trianon előtti tizenkét fős közösség mára nyolcvanra duzzadt. Mindez legfőképpen a főút közelségének köszönhetően.
Az ipszilonnal megvan, csak a sorrend más
A Magyarkályánnal teljesen összenőtt Kiskályán egyike azon kevés mezőségi településeknek, ahol, bár rozsdázó, de aránylag érintetlen kétnyelvű helységnévtábla hirdeti, hogy a faluban magyarok is élnek. Igaz, helytelen helyesírással, de nem a román községvezetők rosszindulatából. Amikor a település református lelkésze szólt Vasile Pop polgármesternek, hogy ideje lenne kitenni a kétnyelvű táblát, az gondolkodás nélkül rábólintott. Aztán ugyanúgy rendelte meg a feliratot is.
„Amikor mondtam, Popică, én leírom a falu nevét, a bíró azt mondta, ne aggódjak, mert ő tudja, hogy mit kell papírra vetnie. Ipszilonnal – hangoztatta büszkén, én meg gyanútlanul bólintottam. Valóban ipszilonnal írta, csakhogy felcserélte a sorrendet” – mosolyodik el a lelkész. Így lett az egykori téesz-alkalmazottból polgármesterré avanzsált ügyködése által Kályánból Kálány. Ami mellesleg Kolozs megye magyar elöljáróinak eddig vagy fel sem tűnt, vagy így is a célnak megfelelőnek tartják. Pedig községi szinten a magyarok aránya megközelíti a románokét.
Oda sietett, ahonnan mások menekültek
Páll Zoltán alig két héttel a ’89-es népfelkelés előtt került a faluba. Nagy Gyula akkori egyházfő azzal indította útnak, hogy „fiam, nem tudom, te ott mit fogsz csinálni”. A kihelyezését maga kérő lelkész viszont nagyon jól tudta. Az elején valóban szomorúság töltötte el a Mezőséget és annak szórványvilágát jól ismerő férfit – aki Pusztakamaráson nőtt fel és jó ideig a Beszterce-Naszód megyei Szászzsomboron szolgált –, azonban a kesergését hamarosan felülírta a tenni akarás.
„Magyarkályánban mindössze egy rozoga épület várt, ahol óvoda, iskola és könyvtár működött, és az egyháznak csak egy kis terem maradt. Az államtól egyszerűen visszafoglaltam a valamikor özvegy Makkai Ferencné által az EMKE-nek, a közművelődési egyesület által meg a református egyháznak adományozott ingatlant, és bejelentettem, hogy lebontatom, helyébe meg templomot építek. Az egyik presbiter, Felházy Sándor, Isten nyugtassa, szét is kürtölte: Ennek a papnak nincs esze! Utólag nekem is bevallotta, hogy hülyének nézett” – idézi fel a két, egymással összeolvadt kályáni egyház modernkori újjászületésének első mozzanatait Páll.
A lelkipásztor már az elején megnyugtatta híveit: bízzanak mindent rá, ő majd intézkedik; senkinek nem kell a zsebébe nyúlnia. „Hermann János mezőségi kollégámon keresztül megismerkedtem egy holland házaspárral, Sturingékkal, akik az építőanyagok költségeit magukra vállalták. Én csak annyit kértem a helyi reformátusoktól, hogy naponta húszan jöjjenek el közmunkázni. Ehhez képest volt olyan alkalom, hogy kilencvenen szorgoskodtak a templom felhúzásán” – meséli a pap.
Isten háza 2000-ben készült el. Páll Zoltán viszont nem állt meg itt. Mint mondja, hamarosan ráébredt, hogy a környező települések szórványmagyarsága is igényli a papot és a rendszeres istentiszteletet. Ekkor fogalmazódott meg benne az egyházközség missziósításának a szükségszerűsége.
Misszió a környező szórványtelepüléseken
Felbuzdulva a magyarkályáni templomépítés sikerén, Páll eldöntötte, hogy Romángyéresen is belevág az építkezésbe. Az ottani, körülbelül alig húsz református addig a jó pár kilométerre fekvő Mócsra járt istentiszteletre.
„Annyira meghatott, amikor az egyik hívem, az akkor már betegeskedő Veress Dániel azt kérdezte, hogy vajon ő megéri-e, hogy szülőfalujában református templom is legyen, hogy csakis igennel válaszolhattam. Ennek tudatában cselekedtem. Veress bácsi egy kis telket adományozott a falu közepén, mondván, hogy lássa csak az ortodox pópa, hogy a magyaroknak is futotta templomra” – idézi fel az azóta elhunyt hívének kérését a missziós lelkipásztor.
Akárcsak a kályáni templom esetében, Romángyéresen is lehetett számítani a Sturing családra, de jól jött a Hollandiából érkező és itthon értékesített használtruha meg a püspökségi támogatás. Az építkezést Zoltán István, Páll közgazdász, de rendkívüli kézügyességgel megáldott barátja ingyen vállalta fel, aki egyetlen segítséggel, 2009 áprilisától augusztusáig fel is húzta a kis, kápolnanagyságú épületet.
A kolozsvári jótevő már nem lehetett ott az első istentiszteleten: amint bejelentette, hogy végzett a munkájával, rosszul lett, kórházba került, és harmadnap meghalt. A telekadományozó nagynénje, a 86 esztendős Veress Rubinka, aki a templom harangozója, takarítónője és egyben mindenese, csak azt sajnálja, hogy a falu fiatalok nélkül maradt, s alig gyűlnek össze egy páran Isten házában.
Ahol a harang nem némulhat el
Páll Zoltán nem érte be a két gyülekezettel, mezőszavai szolgálatát is felajánlotta a püspöknek. Wass Albert valamikori vadászterületét gyermekkori, ágy alatt rejtegetett olvasmányaiból és az apja elmeséléseiből ismerte, hisz az öreg Páll személyes kapcsolatban állt a cegei gróffal. Mezőszaván sikerült rendbe tenni a templomot és 2013-ban újraavatni a hét évtizedig üresen álló parókiát, mely gyülekezeti teremként szolgálja a megmaradt húsz lelket. Idén a Diaszpóra Alapítvány láncfűrészekkel, kisbaltákkal és metszőollókkal felszerelkezett önkénteseinek segítségével az elbozótosodott temetőt is kitakarították.
Az egyház harangozója, Salak Sándor immár húsz esztendeje húzza a köteleket. Mint mondja, ő maga 68 éves, de nem talál fiatalabbat, aki vállalná a feladatot. És különben is, állítja, a szavai fiatalok, ha tehetik, kerülik a munkát. Bezzeg amikor ő volt fiatal… – jegyzi meg. Aztán elmondja, hogy az apja már hatévesen kiküldte a marhákkal az erdőbe. Általában csak a második évharmadban járt iskolába, mert a nyári vakáción kívül tavasszal és ősszel is a gazdaságban kellett ténykednie.
Szerencséje volt az akkori, rendkívül megértő tanítójával, Székely Jóska bácsival, akire ma is szeretettel emlékszik. „Azt, hogy ne harangozzunk mi, reformátusok, szégyellném. Ezért inkább húzom, amíg az erőm engedi” – mondja, hozzátéve, hogy nem csupán istentisztelet előtt és temetéskor kongatja, hanem akkor is húzza, amikor közeledik a „nagy idő”. „A harangszó eloszlatja a felhőket” – magyarázza.
Az öregek már csak tudják ezt, hisz szüleiktől sok mindent hallottak az 1902-es, Szent Konstantin és Eléna napján pusztító jégesőről. Azóta szombatonként, május 21-től Nagyboldogasszony napjáig senki nem hajlandó mezei munkát végezni. A téeszek korszakában efölött még az elvtársak is kénytelenek voltak szemet hunyni.
Sándor bácsi igencsak lelkén viseli a harang és annak kongatásának sorsát. Mint meséli, amikor a harang nyelve megkopott, háromszor is képes volt saját költségén Temesvárig utazni, csakhogy öntessen egy új nyelvet. Heccelődtek is a román szomszédok, de a szemükbe mondta, hogy úgy cseng egy félnyelvű harang, mint ahogy az ő beszédük szólna, ha szájukban csak fél nyelv volna. A munkamorálról a Kolozsvárról kiköltözött gondnokházaspárnak, Nagy Sándornak és Erzsébetnek is megvan a véleménye. Az asszony, aki a falu üzletese, a saját bőrén és pénztárcáján tapasztalja, mit jelent hitelben szolgálni (főként) italt, majd veszteségként elkönyvelni a jótettet.
Munkahelyfüggő gyülekezetek
A mezőszavainál a kötelendi gyülekezet is kisebb: itt mindössze öt reformátust tartanak számon. Míg az egyház és Páll Zoltán számára ők is fontosnak számítanak, a színortodox önkormányzati vezetők egyáltalán nem így gondolják. A zsuki polgármesteri hivatal inkább bérbe adta egy vállalkozónak a ’48-ban államosított és gabonaraktárként használt templomot, mintsem hogy visszaszolgáltassa a maroknyi magyarságnak.
A községközpontban pedig szóba sem jöhetett az esetleges templomépítés, pedig a Nokia idejében csaknem negyven lelket tartott nyilván Páll Zoltán. A finn telefongyártó kivonulása után kiürült a gyülekezet, ám a Bosch megjelenésével újból gyarapodni látszik a hívek száma. Hasonlóan munkahelyfüggő gyülekezetnek bizonyult a lárgai is. Amíg működött az állami gazdaság, akár ötvenen is vettek úrvacsorát, mára azonban mindössze hét református maradt a faluban. Apahidán, a gyors léptekben növekvő nagyközségben harminc hívet tart számon a lelkész, s mint mondja, valamennyien a kiskályáni templomot látogatják.
Lakat helyett szobor
Páll Zoltán három évvel ezelőtt szobrot szeretett volna állíttatni Kájoni Jánosnak, azonban miután megtudta, hogy a Beszterce-Naszód megyei Románkályán is azon van, hogy kisajátítsa magának az 1629. március 8-án Kiskályánban született szerzetest, orgonistát és orgonaépítőt, énekszerzőt és fordítót, valamelyest eltántorodott. „Egyesek Ioan Căianu néven emlegetik, de jegenyei, csíksomlyói és gyergyószárhegyi jezsuita szerzetesként aligha lehetett román” – véli a lelkész, aki eldöntötte: nem hagyja magát, és nyugdíjazásáig csak elkészítteti a kódexíró szobrát.
Álmai valóra váltásában Páll tiszteletest a közösség – még ha olykor kétkedéssel is fogadja – nem hagyja magára. Győry Zsigmond, a missziós kurátor a pap jobb kezének számít. „Ő a mindenes – jellemzi Páll Zoltán. – Ő intéz, ő szervez mindent, első sorban a közmunkát meg a betegellátást. Mindenben jártas, mindenki ismeri”. Ismerheti is, hisz három évtizedig buszsofőrként dolgozott Kolozsváron, ennek az időszaknak javarészét a 8-as vonalon, az egykori Széchenyi tér és a röptér között töltötte.
Ha már a Bethlentől tizenegynéhány kilométerre fekvő faluban iskolát neveztek el a Căianunak vélt Kájoniról, a mezőségi Kályánokban most lelkész és kurátor együtt tervezi a szoborállítást. Már csak azért is, mert Páll Zoltán nem hinné, hogy utódja vagy az utódjának az utódja valaha is lakatot kellene hogy tegyen a kis közösségek templomára. „Látom, hogy egyre többen költöznek haza, falura. Hiszem, hogy Isten megsegít” – vallja.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)