Homoródszentmártonban július 5-12-e között zajlott le a Romániai Unitárius Egyház és az Országos Dávid Ferenc Egylet közös szervezésében a VI. Magyar Unitárius Ifjúsági Szórványtábor. A 62 résztvevő a következő szórványvidékekről érkezett: Lupény, Petrozsény, Petrilla, Hobicaurikány, Vajdahunyad, Déva, Nagyszeben, Fogaras, Brassó, Botfalu, Szásznádas, Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagykároly, Zilah, Aranyosgyéres. /Befejeződött a VI. Magyar Unitárius Ifjúsági Szórványtábor. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 15./

Pipe központjában a romosabbik épület volt az iskola, a másik romos ház a kultúrotthon. Nincs szükség már egyikre se. A faluban 45 család él. Az átlagéletkor 60 fölött van. Sok ház kapuját bezárták, a tulajdonosok elköltöztek vagy kihaltak. Valamikor 300-an laktak a faluban, 45 – 50 magyar gyermek tanult az iskolában. A fiatalok Segesváron, vagy még távolabb, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen keresnek lehetőséget. A parókia üresen áll, az unitárius lelkész úgy döntött, hogy Nádason marad, mert ott is szolgál. Valamikor itt sok szőlő, s jó gabona is termett. Azután jött a kollektív, s mindent szétvertek. A fiatalok mind elmentek. Pipén még egy üzlet sincs. Jenei László Csaba unitárius lelkész elmondta, hogy a pipeiek eljárnak a templomba. Az egyházközséghez 67-en tartoznak. Nádason és Pipén összesen 196 lélekből áll az unitárius közösség. Sok a vegyes házasság. 1997-ben falutalálkozót tartottak Pipén. Erre az alkalomra Sándor Szilárd, az akkori Pipe szásznádasi unitárius gyakorló segédlelkésze egy füzetet állított össze Fóris Géza volt nyugdíjas unitárius lelkész kézirata alapján. /Vajda György: Transzszilván időutazás. A „pipék földjén”. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 25./

December elején két újabb otthoni beteggondozó központot nyit a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi kirendeltsége. A Szásznádason és Kerelőszentpálon nyíló központokban két-két alkalmazott látja el a községek és a hozzá tartozó települések ilyen jellegű teendőit. Maros megyében jelenleg 81 helyen működik a Caritas betegápoló szolgálata, 62 gondozónak és szociális munkásnak havonta 1800 személyt sikerül ellátnia. A szolgáltatások működését részben a helyi tanácsok, a Maros Megyei Tanács támogatja, részben pályázatokból és a gondozottak által befizetett díjakból fedezik a költségeket. /Otthoni beteggondozó Szásznádason és Kerelőszentpálon. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 7./

Megjelent Pipe monográfiája
Szeptember utolsó vasárnapja, Szent Mihály vasárnapja, az unitáriusok számára az őszi hálaadás ünnepe. Ekkor találkoztak a faluból elszármazottak.
A hajdan népes kis falucskát, amelynek írásos emléke hétszázhetvenhét (777!) évre tekint vissza, ma mindössze ötvenen lakják.
Rendhagyó és emlékezetes marad ez az ünnep, mert a kilencvenéves pap bácsink, Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr letette az úrasztalára e falucska néprajzi, szociológiai és irodalmi értékű monográfiáját. Címe: Pipe, egy Kis-Küküllő menti unitárius falu száz éve.
A könyvet a Kriza János Néprajzi Társaság gondozta és adta ki, a Kriza Könyvtár sorozatban. Elismerő, méltató előszót Kriza Ildikó írt, kiemelve, hogy hézagpótló és fontos ez a kötet, melynek anyagát évtizedeken át szorgalmasan gyűjtögette a szerző.
E kis faluközösség életéről, hagyományairól, kultúrájáról, szokásairól, összetartozásáról, hitéről, példamutató lelki tisztaságáról és becsületességéről nem sokat tudott – és ma sem sokat tud – a nagyvilág. A magas dombokkal körbezárt völgykatlanban meghúzódó, "elrejtett" falucskának a maga csodálatos világát sikerült évszázadokon át megőriznie. Régebben talán a boráról, szőlőiről szerzett tudomást a külvilág, de hogy milyen a falu belső élete, hiedelem- és hitvilága, kultúrája, arról kevesebbet tudott a világ. Nem volt "sztárfalu". Nem szerepelt az újságok, lapok címoldalán, nem készültek róla világot bejáró filmek. Az "isten háta mögé" rejtve nem állt érdekében senkinek bemutatni e közösséget. Inkább még jobban elrejtették volna, ha lehet.
Most, a falu életének utolsó 24. órájában, sikerült félrehúzni azt a függönyt, amely eddig eltakarta a világ szeme elől.
Adorjáni tiszteletes végigvezet bennünket, házról házra járva, most már a könyv lapjain. Hatalmas élmény a falu szülöttjeinek, hogy beléphetnek a népes családok tisztaszobájába és megismerhetik a családok belső életét.
Miközben a szerzővel végigjárjuk a 82 házszámot, nagyszerű történetek, legendás esetek, humoros emlékek is előbukkannak az emlékek tárházából és megsimogatják lelkünket, vagy mosolygósra varázsolják egyre szigorodó, vagy kesernyéssé savanyodó arcunkat.
A könyvben helyet kaptak statisztikai kimutatások, szőlőművelési hagyományok, hiedelmek gyűjteménye, a faluval kapcsolatos írások. Így került a könyvbe például a szerzőt felváltó, következő lelkész, Fóris Géza Adatok a pipei unitárius egyházközség életéből (Magvető, 1977.) tanulmánya, Barabás László Farsangi életszínjáték Szásznádason és Pipében című írása és nem utolsósorban, a szintén pipei születésű Burus János Pipe helynevei című helynévanyag- gyűjteménye.
A könyvet régi fényképek, emlékfotók teszik még teljesebbé.
Végezetül pedig e hasábokon is köszönetet mondunk a Kriza Kiadónak ezért a nélkülözhetetlen, nagybecsű könyvért.
Simó Edmund
Népújság (Marosvásárhely)

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Kenyér az autóból (1.)
Pipe – jelen a múlt tükrében
Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg.
A falu gerince megroppant
A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására.
Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség.
Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre.
Kis falu nagy emberei
Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók.
Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János).
Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe.
Mégis elment
– 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette.
Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet.
A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát.
– Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét.
Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni.
– Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Komlófesztivál lesz Keménynagyszőlősön
Augusztus két utolsó napján immár másodszorra rendeznek komlófesztivált a Dánoshoz tartozó Keménynagyszőlős faluban, a komlófarmon. Nem csak a komlóról, sörről szól a fesztivál – bár ez lesz a sláger –, lesz népművészeti vásár, biotermék és kézműves bemutató is.
A fesztivált szombaton este 6 órakor nyitják meg, s a szervezők azt ígérik, hogy a megnyitón jelen lesznek az ország legnagyobb komlóterjesztőinek képviselői, de eljönnek a legismertebb sörgyárak képviselői is, akik az Erdélyben ötszáz éve termesztett komló végtermékét, a sört fogják bemutatni és kóstolásra elhozni a fesztiválra.
A fesztivál színpadát egy komlóültetvény melletti harmincezer négyzetméteres platón állítják fel, körülötte a jellegzetes őszi betakarítási idény tartozékai szolgáltatják a díszletet (komlótövek cserépben, söröshordók, sütő- és disznótökök, kóréból készült pavilonok) továbbá őszi virágok, muskátlis kosarak. Az egész teret betöltik majd a kiállító standok, sörárusító teraszok, lacikonyhák.
A komlófal elé felállított színpadon közkedvelt együttesek (Taxi, Sarmalele Reci, Fără Zahăr, Paula Seling, Emeric Imre, Viu Grai, Genţiana, Liana Şuteu) lépnek fel, de marosludasi, radnóti, fehéregyházai, búni népi zenekarok is. A fő attrakció minden bizonnyal a sörpatak lesz. Ez egy 15 méter hosszú mederben csörgedező, a „partján” cserépbe ültetett komlótövekkel szegélyezett patakocska lesz, amelyben ezúttal nem víz, hanem sör folyik, s a meder végén vízesésszerűen ömlik alá egy nagy söröshordóba a folyékony kenyér. A hordóra csapot szerelnek, amelyből folyamatosan ömlik a korsókba a habzó nedű. A hordót kiszolgáló személyzet szász nemzeti viseletben (a férfiak bőrkötényben, a nők színes németes öltözékben) öltözik, tekintettel arra, hogy a falu a Segesvár környéki szász települések egyike.
Gyakorlati bemutatók is lesznek, amelyek során a közönség megismerkedhet a sörkészítés rejtélyeivel, erről szakemberek mesélnek majd az érdeklődőknek, de korabeli metszeteken, képeken, fényképeken is szemlélhetik a környékbeli sörkészítés 19–20. századi módját. Emellett a sörfőzésnél használatos korabeli eszközökből is kiállítanak jó néhányat.
A kicsiknek játszóteret rendeznek be a fesztivál keretében, a nagyobbak sportrendezvényeken vehetnek részt. Mindezek mellett nép- és iparművészeti tárgyakat árulók, játékkészítők, kézművesek is várják sátraikkal a nagyérdeműt, de lesznek helyben alkotó képzőművészek is. Emellett zöldség- és gyümölcsárus standok is várják a látogatókat.
A Maros megyei fejedelem halálának helyén
Érdemes ellátogatni a Keménynagyszőlős és Szásznádas közötti szekérút mellett, a falutól nem túl nagy távolságra álló sokszög-alapú, sátortetős emlékműhöz, amelyet az 1662-es csata helyszínén állítottak fel. Itt ütköztek meg 1662. január 23-án Kemény János volt-fejedelem valamint Apafi Mihály regnáló fejedelem és az őt támogató jenői bég, Kucsuk Mehemed hadai. Keményt Montecucolli császári seregei cserben hagyták. A harcban Kemény János csapata maradtak alul, maga a fejedelem is itt halt meg: állítólag lovak taposták halálra. Kemény János volt az egyetlen erdélyi fejedelem, aki a mai Maros megye területén született (Magyarbükkös, 1607. december 14.) és ugyancsak a megyében halt meg (Keménynagyszőlős, 1662. január 23.).
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Válasz és pontosítás a segesvári magyar iskolával kapcsolatban
Úgy érzem, nem hagyhatom válasz nélkül Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő Önálló magyar iskolára van szükség? című írását, amely a Népújság március 24-i számában jelent meg egy előbbi interjúmmal kapcsolatosan, és pontosítanom, részleteznem kell a segesvári magyar iskolával kapcsolatos álláspontomat.
Az említett cikkben Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő személyeskedő (helyenként durva) hangon támad rám, sőt a segesvári református egyházra és esperesére is, ami azt bizonyítja, hogy teljesen félreértelmezi az interjúban megjelent álláspontomat és nem rendelkezik a minimális információkkal sem a kérdést illetően. Sajnálom, hogy újságban nyilvánul meg ilyen módon, amikor lehet, hogy egyszerűbb lett volna néhány kérdést tisztázni a kialakult helyzetről. Elfogadhatatlannak tartom az ilyen típusú megnyilvánulást, a hangnemet, még akkor is, ha lehet, hogy csak a mély aggodalom késztette arra a tanítónőt, hogy így fogalmazzon.
A velem készített interjúban a következő mondat jelenik meg:
"Figyelni kell arra, hogy megszűnőfélben vannak a vidéki, falusi iskolák magyar osztályai, már a héjjasfalvival is gondok vannak." Eddig az idézet, melynek végén ott a PONT. Közismert tény, hogy általában az iskolákban, de különösen a szórványban, a gyerekhiány miatt, gondok vannak az osztálylétszámokkal, iskolákkal. És ez alól a héjjasfalvi iskola sem kivétel, mint ahogy a segesvári, erzsébetvárosi vagy medgyesi és még sok más iskola sem.
Részletezem a véleményem:
A gyerekhiány miatt kialakuló problémáról távlatban kell gondolkodnunk, és fel kell készülnünk arra, hogy esetleg a szaktárca vagy a kormány olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek a vidéki iskolák összevonását vagy megszüntetését célozzák, egyszerű fenntartási költségekre hivatkozva. A döntéshozók nem a tanárt és sajnos még a gyereket sem tartják elsődlegesen szem előtt, hanem számokkal és pénzösszegekkel dolgoznak, érvelnek. Nyugat-Európában már rég alkalmazzák az egy központba összevont iskola működtetésének és a vidéki iskolák felszámolásának politikáját. Itt, nálunk is vannak jelek, melyek arra utalnak, hogy várhatóan ilyen irányban szervezik át a román iskolahálózatot. Egy ilyen átszervezés pedig, főleg az eddigi román tapasztalatok alapján, nem arról szól, hogy az illetékes döntéshozók a tanárok vagy szülők beleegyezését kérik ehhez, hanem megérkezik egy kormány- vagy miniszteri rendelet, amely kimondja, hogy ezt meg ezt az iskolát meg kell szüntetni, a gyerekeket pedig melyik iskolába kell átíratni.
De fel kell tennünk a kérdést: mit teszünk, ha hirtelen ilyen váltásra kényszerülünk? A héjjasfalvi iskola összevont 5–8. osztályaiban tanuló 13 magyar gyerek be fog járni Segesvárra, a magyar tagozatra? Van a szülőknek arre anyagi lehetőségük? Vagy, teszem fel, öt gyerek inkább helyben marad, átiratkozik román tagozatra? Nekünk, magyar közösségnek jó, ha így veszítünk el gyerekeket? Úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben felelősen kell gondolkodnunk és IDEJÉBEN kell megoldást találnunk. A megmaradásunk alapját képező anyanyelvi oktatásban kötelességünk elemezni a jelenlegi helyzetet, és olyan lépéseket tennünk, amelyek ellensúlyozzák az esetleges negatív hatásokat. Ilyen fontos kérdésben nem lehet megvárni, hogy bekövetkezzék a baj, a probléma, és akkor rohangáljunk megoldást keresni!
A segesvári közösség már 1993-ban lépett, létrehozva a bentlakást működtető Gaudeamus Alapítványt, azért, hogy az előreláthatóan bekövetkező (és valóban bekövetkezett) gyereklétszám- csökkenést ellensúlyozza és a líceumi magyar osztályokat fenntartsa. A bentlakás nélkül legalább jó pár éve elveszíthettük volna az egyik osztályunkat! Egy ilyen helyzetben már csak idő kérdése, mikor szűnik meg teljesen a magyar középiskolai tagozat! Sajnálatos módon példa erre a medgyesi helyzet, ahol egy ideje csak kétévente tudnak magyar nyelvű líceumi szakosztályt indítani, pár diákkal!
Ugyanígy, a segesvári tanítónők kezdeményezésére sikerült a Böjte Csaba atya és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett gyermekvédelmi központot beindítani a városban, amely segít az elemi és gimnáziumi osztályok megmaradásában. És mindezt két évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy a drasztikus gyereklétszám-csökkenés három-négy év múlva várható! Tehát ELŐRE, idejében történtek olyan intézkedések, amelyek javíthatnak a segesvári magyar iskolák helyzetén!
És még egy tény: február folyamán az Aurel Mosora iskola tanári testülete tanácskozott az iskola jövőjével kapcsolatosan, melyre, mint a Gaudeamus Alapítvány igazgatója, meghívást kaptam és részt is vettem. Ezen a találkozón határozottan és világosan megfogalmazódott a következtetés: azokban az iskolákban, ahol még létezik magyar tagozat, mindent meg kell tenni azért, hogy ezek megmaradjanak! Ide tartozik többek között a héjjasfalvi iskola, a nagybúni, illetve a szederjesi elemi iskola és mások. Viszont gondok lehetnek például Szásznádason, ahol csak összevont elemi magyar osztályok vannak, és negyedik osztály végén nem biztos, hogy minden magyar szülő behozza a gyerekét Segesvárra (főleg anyagi okok miatt). Vagy olyanok is, akik tudva, hogy ötödik osztálytól a gyerek nem jön be a városba, már az első osztálytól nem íratják magyar osztályba, hisz majd úgyis románul fogja folytatni tanulmányait. De ott is meg kell maradnia a magyar nyelvű elemi oktatásnak, viszont segítenünk kell a szülőket abban, hogy ötödik osztálytól be tudják hozni Segesvárra gyerekeiket.
Az interjúban ilyen helyzetre gondoltam, nem pedig arra, hogy mi magunk szüntessük meg valamelyik vidéki iskolát!
Az írással kapcsolatosan egy utolsó megjegyzés: sajnálatosnak tartom a segesvári esperes úr és az egyház felelősségre vonását a témával kapcsolatban. A segesvári és a környékbeli egyházak vezetői mindig készségesen segítettek, ha felmérések készítésére szólították fel őket, mivel ezek a felmérések reális képet adtak a jelen helyzetről és adatokat szolgáltattak az esetleges negatív hatások kivédésére irányuló döntések meghozatalához. Ugyanezek a lelkészek és maguk az egyházak is mindig kiálltak mind a segesvári, mind a vidéki iskolák mellett, nem részesítve előnyben egyiket sem a másik kárára!
Egyelőre reménykedjünk abban, hogy mind Segesváron, mind Héjjasfalván 43 év múlva is lesz majd magyar nyelvű oktatás, és MINDENKI megtesz mindent azért, hogy ez megmaradjon.
Tóth Tivadar igazgató – segesvári Gaudeamus Alapítvány
Népújság (Marosvásárhely)

Sikeres gazdálkodáshoz elsősorban tudás kell
Munkássága elismeréseként nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Gyermekkorában meg kellett harcolnia azért, hogy tanulhasson és magyar iskolába is járhasson. Dr. Jakab Sámuel talajtani szakértő azt vallja, a tudás a legnagyobb érték, amit az ember felhalmozhat.
– Mikor kezdett érdeklődni a földrajz és a talajtan iránt?
– Szásznádason születtem: gyermekkoromban a település 75 százalékban szász volt, 20 százalékban román és a lakosság 5 százaléka – mintegy húsz család – volt magyar. Helyben csak román és német iskola működött, de német tagozaton csak minden második évben indítottak osztályt. Én épp román osztályban kezdhettem tanulmányaimat. Románul jól tudtam, így nem voltak nehézségeim. Apámnak elég sok birtoka volt. A négy elemi után 12 évesen már magas, erős gyermekként én végeztem el a földek ugarolását, az aratás utáni sekély szántást. Apám birtokán volt két nagy árok, ahol jól lehetett látni az üledékes kőzetrétegeket. Ez engem nagyon megragadott.
– Mennyire volt nehéz továbbtanulni?
– Elemi után a nagyenyedi református kollégiumban szerettem volna továbbtanulni. Akkor már Dél- Erdélyhez szakadtunk, ahol két magyar középiskola maradt: Nagyenyeden a Bethlen Kollégium és Brassóban a Római Katolikus Gimnázium. 1943-ban a Bethlen Kollégiumot bezárták, s mivel unitárius voltam, nem vettek fel a brassói katolikus gimnáziumba. Sírtam, így apám elvitt Erzsébetvárosba, a román gimnáziumba. Oda is csak úgy kerültem be, hogy a polgármester szásznádasi volt, s apámmal gyermekkoruk óta ismerték egymást, másképp magyarként fel sem vettek volna. Mindenképp szerettem volna magyarul is tanulni. Erre 1948-ban kínálkozott lehetőség. Akkor szűnt meg Marosvásárhelyen a református kollégium, a római katolikus gimnázium és a szászrégeni gimnázium, amelyek helyett létrejött a 2-es számú fiúlíceum. Nehezen engedtek felvételizni, de azzal volt szerencsém, hogy az iskolaigazgató és az aligazgató matematika tanár volt, nekem pedig az V.osztályos bizonyítványomban 10-esem volt matematikából. Sikeresen vizsgáztam és három év múlva leérettségiztem.
– Jött a katonaság, a munkaszolgálat. Miért nem sikerült első nekifutásra bejutni az egyetemre?
– Both Károly barátommal elmentünk Kolozsvárra felvételizni, én geológus vagy vegyész szerettem volna lenni. Mindketten kulákfiúk voltunk. A Bolyai Egyetemen a jelentkezési iratainkra egy római négyes került, ami azt jelentette, hogy „egészségtelen” származásúak, azaz osztályellenségek vagyunk. A titkárságon azt tanácsolták, próbálkozzunk a Babeşen. Annak ellenére, hogy a felvételi felkészítőn a legjobbak között voltunk, nem engedték meg ott sem, hogy vizsgázzunk. Hazamentem és a mezősámsondi iskolában tanítottam helyettesítő tanárként, amíg be nem soroztak. Három évig és három hónapig voltam munkaszolgálatos bányászkatona Lupényban. Közben szakmát tanultam, elvégeztem egy villanyszerelői tanfolyamot, majd pedig mesterit, mert tudtam, hogy ha lejár a munkaszolgálat, meg kell élni valamiből. De nem mondtam le az egyetemre való felvételizésről sem. Leszerelés után végül hidrológiára felvételiztem, sikeresen. Közben a hidrológusi szakot átalakították fizikai földrajz szakká. Harmadéven a talajtan-felszínalaktan szakirányt választottam, a szakdolgozatomat is ebből írtam.
– Az egyetem elvégzése után talajtérképészként dolgozott, felmérte a Nyárád- és Küküllő-mente termőföldjeit. Miről szólnak a talajtérképek?
– A talajt növényi tápanyagtároló természetes képződménynek tekintjük. Szárazföldünkön nagyon sokféle talaj található. Egy-egy község határán belül is akár 20–30 féle, más-más tulajdonsággal és termőképességgel bíró talajféleség van. A talajtérképezés ezeket hivatott feltárni, térképileg ábrázolni, leírni, ismertetni ésszerű hasznosíthatóságukat. A laikusok azt mondják, hogy a fekete föld a jó termő. Ez azonban nem mindig van így. Az igaz, hogy a sötét szín gyakran a talaj egyik legfontosabb, sajátos összetevőjének, a humusz bőségének tudható be, de nem minden esetben. Lehet néha káros is a sötét szín, különösen a fekete szín, ha például annak oka a gyakori vízfelesleg. Egy talaj akkor jó, ha van kellő mennyiségű felvehető növényi tápanyagkészlete, tehát ha jó a tápanyagfeltáró képessége. Az, hogy a növény mennyire tudja felhasználni a talajban levő tápanyagokat, függ a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól: mennyire agyagos vagy homokos, de függ a talaj kémhatásától, mennyire savanyú, lúgos vagy éppen semleges. Egy agyagos talajban hiába van sok tápanyag, ha olyan erősen köti, hogy a növény sem azt, sem a vizet nem tudja onnan felvenni. A talajtérképek nemcsak a különböző talajokat tartalmazzák, hanem azt is, hogy a szóban forgó terület hol található, milyen kitettségben, mennyi napfény éri, mi történik a felszínre érkező csapadékkal. Napjainkban minden községnek van talajtérképe. Azt, hogy ezt mennyire használják/használták, elsősorban az ott dolgozó agrárszakemberektől függ. Az utóbbi időben sokan fordulnak hozzám – nemrég a Nyárád- és Kisküküllő mentén végzendő felmérés kapcsán kért adatokat a Milvus Madártani Egyesület. Jó tudni, hogy a talajféleségeket bemutató talajtérkép időtálló, több évtized múlva is érvényes.
– A Budapesti Corvinus Egyetem Kertésztudományi Kara nyárádszeredai tagozatának 1993-as megszületésénél bábáskodott, és huszonhárom évig vezette azt. Mennyire elégedett az itt végzett diákokkal?
– A változás után felvetődött annak a lehetősége, hogy az érettségizett magyar diákokat segítsük magyarországi továbbtanulásban. Közülük azonban kevesen jöttek vissza, így felmerült annak szükségessége, hogy itthon szervezzünk képzést. 1993-ban indult el Nyárádszeredában a kertészeti oktatás olyan meggondolásból, hogy a Nyárád-mentén hagyománya van a zöldség- és gyümölcstermesztésnek és a Küküllő-mentén a szőlőtermesztésnek. Eleinte Erdély valamennyi magyarlakta vidékéről jöttek tanulni vágyó fiatalok – Szatmárról, Nagykárolyból, Beszterce megyéből, Székelyföldről –, de legtöbben mégis Maros megyéből. A hétvégi képzések keretében a diákoknak szerencséjük volt azzal, hogy valamennyi tantárgyhoz volt egy budapesti és egy helyi tanáruk is, így egyszerre nyerhettek betekintést az ottani és a helyi viszonyokba. Körülbelül 2200-an fordultak meg a kertészeti tagozaton, ezek közül 460-an diplomáztak, s mintegy 95 százalékuk itthon maradt és a szakmában vagy azzal kapcsolatban levő szakmában dolgozik. Végzettjeink különösen a zöldség- és virágtermesztésben értek el szép eredményeket, kisvállalkozásokat indítottak, sokan kertépítéssel foglalkoznak. Vannak kiváló borászaink, szőlő- és gyümölcstermesztőink. Volt olyan év, hogy a piacokon csak a nyárádszeredai egykori tanítványoknak volt paradicsoma. Akik ott végeztek, tudják, hogy nem elég, amit apáinktól, nagyapáinktól ellestünk, nem elegendőek az általuk alkalmazott módszerek, másképpen kell gazdálkodni.
– A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán is ön szervezte meg az okleveles kertészmérnöki szakot. Az ott elindított szak folytatása a nyárádszeredai tagozatnak?
– Nyárádszeredában huszonkét év képzés során elsősorban nem a legfiatalabbak szereztek oklevelet, hanem akik munkahely és család mellett tanultak. A Sapientián 2002-ben indult el a kertészmérnöki nappali oktatás, ahová elsősorban frissen érettségizettek jelentkeznek. A Sapientián a kertészmérnöki, majd tájépítészeti szak elindítása nagymértékben annak köszönhető, hogy Nyárádszeredában már volt egy jól felkészült oktatói testület, s ennek egy része a Sapientián folytathatta az oktatást. A nyárádszeredai oktatói gárdából 17 fiatal oktatót irányítottunk doktori képzésre, s ezek közül 15-ön megszerezték a tudományos fokozatot. Igény van a nappali képzésre, érdeklődnek a fiatalok: tudomásom szerint mind Marosvásárhelyen, mind a most indított sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakon beteltek a helyek. Azt hiszem, mégis bölcsebb lett volna a nappali agrármérnöki képzést inkább Marosvásárhelyre tervezni a frissen érettségizettek részére, a kertészmérnöki szak mellé, és Sepsiszentgyörgyön hétvégi képzést indítani az idősebb jelentkezők számára, elsősorban olyan gazdák részére, akik elvégezték Illyefalván a LAM alapítvány tanfolyamát.
– Vajon mennyire van a mai fiatalokban hajlandóság arra, hogy mezőgazdasággal foglalkozzanak?
– Sok olyan diákkal találkoztam, aki meggyőződésből jött kertészmérnöki szakra. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mezőgazdasági terület kell egy család eltartására, akkor legkifizetődőbb zöldség- és dísznövénytermesztéssel foglalkozni: aránylag kis területet igényel és viszonylag hamar megtérül a befektetés. Igaz, sok munka van vele, és értékesíteni is tudni kell. Az állattenyésztéshez és a szántóföldi növénytermesztéshez jóval nagyobb földterületekre van szükség. Ahhoz, hogy valaki sikeres mezőgazdász legyen, tanulnia, képeznie kell magát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a gazdálkodás mellett teszik le a voksot?
– Életemben megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a tanulás, a folyamatos fejlődés. Igaz a mondás: a tudás hatalom. Ezt az értéket soha nem lehet elvenni az embertől. A pénzt ellophatják, a vagyont elveszíthetjük. De ha a legnagyobb vagyonunk a tudás, akkor gazdagok vagyunk.
Jakab Sámuel Erdélyi magyar geológus, földrajzi szakíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. 1961–1962-ben Kolozsváron geológus, talajkutató, majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársaként is dolgozott. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja. A bukaresti egyetemen védte meg doktori dolgozatát. Részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjává fogadta. A 2004-ben alakult Magyar Kertésztársaság elnökévé választották a nyárádszeredai kertész tagozaton végzett öreg diákok. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnökségi teendőit is ellátta.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az elmúlt száz esztendő egyik legnagyobb áradása Dicsőben
Huszonkét személyt kellett kimenteni az elárasztott övezetekből Dicsőszentmártonban, miután a keddi esőzést követően a megáradt Botorka-patak vize elöntötte a város nagy részét. Száz tűzoltó dolgozott a mentésnél.
A kedd délutáni felhőszakadás nem csak a városban, de a környéki falvak egy részében is gondot okozott. Ádámoson, Magyarsároson és a Szeben megyei Balázstelkén is elárasztott a víz lakásokat, pincéket, udvarokat. Dicsőszentmártonban tizenhat felnőttet és hat gyereket kellett kimenteniük a tűzoltóknak a víz által elszigetelt házakból. Ádámoson egy 92 éves asszonyt mentettek ki, aki a tűzoltók érkezéséig már életveszélyesen átfázott.
Sorin Megheşan dicsőszentmártoni polgármester úgy nyilatkozott, hogy ilyen áradás nem volt az elmúlt száz esztendőben, talán csak az 1970-es és '75-ös mérhető ehhez. Az Omega üveggyár, a Gecsat szigetelőanyag-gyár és a Lukoil üzemanyagtöltő-állomás egyméteres vízben állott. A megáradt Botorka-patak autókat vitt el – köztük a vészhelyzetiek Cielóját is –, elárasztotta a Dicsőszentmárton és Medgyes közötti 14A jelzésű országutat, továbbá a 107-es Balázsfalva felé vezető megyei út jelentős részét Ádámos területén.
Összesen 200 lakóházat érintett az áradás, a Vasile Moldovan Általános Iskolában szerdán nem tudtak vizsgázni a nyolcadikos diákok, így a matematika szintfelmérőt az Avram Iancu-iskolában írták meg. A város nyolc utcája és az Őrhegy (Botorca) lakónegyed szigetelődött el az árvíz miatt, a legtöbb beavatkozásra ezeken a részeken volt szükség. Szerdán délelőtt még sok helyen volt víz az épületek alagsori részeiben. Ugyancsak szerdán délelőtt 11 órakor összehívták a helyi vészhelyzeti bizottságot.
Lucian Goga prefektustól úgy értesültünk, hogy az esőzés okozta károk felmérése folyamatban van a megye 17 érintett településén, egyelőre az előzetes összesítések alapján úgy tűnik, hogy az anyagi kár értéke eléri a két és fél millió lejt. Dicsőszentmártonban mintegy 200, június 19-én Kutyfalván 353 házat érintettek az áradások (itt az anyagi kár értéke eléri a 835 ezer lejt). Maros megyében Ádámoson, Szásznádason, Csatófalván és Szovátán adódtak még gondok az eső miatt.
A megyei vészhelyzeti felügyelőség vezetője, Dorin Oltean mérnök-ezredes elmondta: több mint száz tűzoltó segédkezik a mentésnél, a víz kiszivattyúzásánál. A saját motorosszivattyúik mellett felhasználták (és használják jelenleg is) a környező városok által felajánlott pumpákat is. Néhány személygépkocsit elkapott az áradat az ország- és megyei utakon, ezek kimentésére egy markológépet küldtek a helyszínekre.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

A talajtantól a magyar nyelvű szakemberképzésig
Ezzel a címmel jelent meg nemrégiben dr. Jakab Sámuel könyve, amely búcsút jelent életének egy fontos fejezetétől. Attól a 23 évtől, amelyet az erdélyi magyar nyelvű főiskolai kertészeti képzés megalapozásának, kibontakozásának és irányításának szentelt, és amely alatt hozzájárult a Sapientia EMTE okleveles kertészmérnöki szakának beindításához. A 85 éves tudományos kutató, népszerű szakíró, az erdélyi talajok kiváló ismerője rendkívül gazdag életművének fontosabb eseményeit próbáltam meg egy hosszú beszélgetés nyomán összefoglalni. 
– Bevezetőként kanyarodjunk vissza a múltba! Az egyik legemlékezetesebb vidéki utamra Jakab Sámuel tanár úr ösztönzésére, az ő kíséretében és hozzáértő magyarázatát hallgatva mentem el. Megható volt látni ragaszkodását a Nádasi-patak keskeny völgyében fekvő kicsi faluhoz, Pipéhez, ezért először is e szoros kapcsolat eredetéről kérdeztem.
– Szásznádason születtem 1931-ben. Dédapámnak Nádason és Héturon volt birtoka. Nagyapám, aki a dicsői járás főszolgabírója volt, Nádason lakott, édesapám ott jött a világra. Székely gyökerekkel (Homoródalmás, Szentábrahám) rendelkező szüleim unitárius vallásúak voltak, ezért a Nádassal szomszédos Pipe unitárius egyházához tartoztunk.
– A szászok lakta faluban járt-e iskolába? 
– Édesapám szerette volna, hogy németül tanuljak, de amikor iskolakötelessé váltam, a német nyelvű felekezeti iskolában nem indult osztály, így a román tannyelvű állami iskolába kerültem, ahol kijártam a négy elemit. Abban az időben Nádas Dél-Erdélyhez tartozott, ahol csak két magyar gimnázium működött. A négy elemi után apám a nagyenyedi református kollégiumba szeretett volna beíratni, de éppen akkor nem indult ott sem évfolyam, s unitárius vallásom miatt a brassói római katolikus gimnáziumban is visszautasítottak. Édesapám az erzsébetvárosi román iskolában próbálkozott, de oda sem akartak felvenni, csak miután gyermekkori iskolatársa, a nádasi származású polgármester szólt az érdekemben. Öt éven át az erzsébetvárosi Timotei Cipariu főgimnázium diákja voltam. Mivel szerettem volna már végre magyarul tanulni, a tanügyi reformot követően Marosvásárhelyen a 2-es számú fiúlíceummá átalakított volt református kollégium kilencedik osztályába felvételiztem. 
– Hogyan sikerült a váltás?
– Már a jelentkezésnél, aztán a felvételi vizsgánál is gondok voltak. Magyarul otthon tanultam meg írni-olvasni, ezért a helyesírás nem ment a legjobban. Bár matematikából meg kellett kérdeznem a kulcsszavakat, végül jó jegyet kaptam. A magyar írásbelin kitűnő erzsébetvárosi franciatanárnőm összefoglalóját fordítottam le francia nyelvből. A szóbeliken is túlesve a 140 jelöltből bekerültem a 40 fiú közé, akiknek sikerült a felvételi vizsgája. Bentlakóként osztálytársaimtól tanultam meg a magyar helyesírást, cserében segítettem őket a román nyelv tanulásában. Az érettségi vizsgán már nem voltak problémáim. 
– Említette, hogy az egyetemi felvételi sem ment gördülékenyen.
– 1951-ben apám kuláksága miatt azt sem engedték, hogy vizsgára álljak. A tanulás helyett három év és három hónap katonaság következett Lupényban munkaszolgálatosként. Egy jóérzésű bánsági katonaorvosnak köszönhetem, hogy az érettségizett fiúkkal együtt felmentett a föld alatti munka alól. Az anyagraktárhoz és a fatelepre kerültem, ez idő alatt elvégeztem egy hat hónapos villanyszerelői, majd egy villanyszerelő-mesteri tanfolyamot, és később a bányavállalatnál villanyszerelőként dolgoztam. Még katonaruhában mentem el az újabb felvételi vizsgára a Victor Babeş Egyetem földtan-földrajz karának hidrológia szakára, amit már a kezdetektől átalakítottak fizikai földrajz szakká. Harmadéves koromban talajtanra és geomorfológiára szakosodtam.
– Mi indokolta a választását?
– Időközben megkedveltem a geomorfológiát, domborzattant, felszíntant. Ebben nagy szerepe volt dr. Bulla Béla Általános természeti földrajz című könyvének, ami egy kiválóan szerkesztett didaktikus kiadvány. Ebből készültem a geomorfológia-vizsgára. Annyira megszerettem Bulla Béla könyvét, hogy attól kezdve elköteleztem magam a geomorfológia és talajtan mellett. 
– Mi történt az egyetem elvégzése után?
– A Kolozsvári Területrendezési és Talajtani Hivatalhoz kerültem talajtani szakértőnek. Négy hasonló vállalat volt az országban, amelyek 1962-ben megszűntek, és a tartományonként létesítettek hasonló profilú hivatalokba osztották szét a négy központ szakembereit. 12-en választottuk Marosvásárhelyt, én voltam közöttük az egyedüli talajtanos. Nekem kellett az új vállalatnál létrehoznom és megszerveznem a talajtani osztályt. 
– Mi volt a feladata?
– A mezőgazdasági területek, talajok feltérképezése.
– Hol van a legjobb talaj megyénkben?
– Körvélyfája és Gernyeszeg területén a Maros első teraszán, valamint a Kis-Küküllő mentén Sövényfalva és Ádámos között, szintén a folyó első teraszán.
– Miért jók ezek a talajok? 
– Elsősorban a szemcseösszetételük, kötöttségük miatt. Középkötöttek, nem túl agyagosak és nem túl homokosak sem. Jó a víz és a levegő mozgása bennük. A jól szellőző, jó mikrobiológiai élettel ellátott talajoknak nagyon jó a tápanyagfeltáró képességük, és könnyen művelhetőek.
– Gondolom, hogy a talaj minősége ma is nagyon fontos annak, aki jó termést szeretne elérni. Ismerik-e, tudják-e vidékenként, hogy hol mit érdemes termeszteni?
– Vannak évszázados tapasztalatok, de tudni kell azt is, hogy egy-egy falunak 30-40-féle talaja is lehet. A Mezőség déli-délnyugati kopott, kopár lejtői például mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmasak, legfeljebb hüvelyes takarmánynövényt lehetne ott termeszteni, ami jól hasznosítja a meszes, kopár talajokat. Az északi és keletre néző lejtők hosszan elnyúlóak, és fekete, nagyon kötött, agyagos a talajuk. Nemcsak a sárga föld agyagos, a fekete is lehet az. Ahhoz, hogy a növény fel tudja venni a tápanyagot, minél morzsásabb talajra van szüksége.
– Mi volt a feladata a talajtani hivataloknak? Tanácsot adtak a „kollektív gazdaságoknak”?
– Eleinte községenként készítettük a talajtanulmányt és -térképeket, amelyek tartalmazták, hogy bizonyos növényeket hol jobb termeszteni. Hasonlóképpen a talaj javításának lehetőségeit is. Tanácsot adtunk, hogy melyik talajt mikor nem szabad, és mikor a legjobb szántani, hol, mikor kell például mélylazítást végezni, és hol nem. Mindezeket elmondtuk, leírtuk, ami minden téeszhez, állami gazdasághoz eljutott.
– És figyelembe vették?
– Nem mindig, mert parancsra kellett termelni, kampányok voltak. Ebben az időben sokat mérgelődtem, mert értelmetlen utasítások jöttek Bukarestből, én pedig próbáltam a saját belátásom szerint cselekedni, amiből sokszor kellemetlenségeim származtak.
– Jelenleg számíthat-e ilyen tanácsadásra az, aki tudományos szempontok alapján szeretne nagyobb területen gazdálkodni?
– Néhány hivatal működik még, de a felszerelésük nem mindig megfelelő, és a szakemberek száma is kevés.
– Visszaemlékszem, hogy a rendszerváltás után milyen kitörő örömmel vettük birtokunkba nagyszüleink egykori földterületeit, és ma kiderül, hogy képtelenek vagyunk gazdaságosan megdolgozni. Hogyan látta a rendszerváltás után, és hogyan látja ma a mezőgazdaság helyzetét Erdélyben, ahol egyre több a parlagon hagyott terület? 
– Annak idején sokat hadakoztam, hogy hagyják egyben a földeket, a gépeket, a felszerelést, és válasszanak egy szakembert, akiben megbíznak. A szakszerű közös műveléssel és értékesítéssel sokkal többre mentek volna. A korszerű új agrotechnikát nem lehet nadrágszíjparcellákon folytatni, a gépeket nem lehet kihasználni, a vegyszerezést elvégezni, mert egyik keskeny csíkban egyféle növény van, amelynek vegyszerezése árthat a másiknak, s ilyen helyzetben nem lehet korszerűen gazdálkodni. Az eredmény a megműveletlenül maradt területek, amit előbb-utóbb elkótyavetyélnek, s újra kialakul a nagybirtok. A válasz az volt, hogy hagyjam a kommunista prédikációkat, holott, ha nem volna az EU-s támogatás, ma még elkeserítőbb lenne a helyzet. 
– Közismert, hogy a későbbiekben egy új szakma, az oktatás vette át a főszerepet Jakab Sámuel életében. 
– A Gyümölcstermesztő és Kísérleti Állomáson töltött tíz év után, ahol talajjavító főmunkatársként dolgoztam, 1993-as nyugdíjazásomat követően kezdtem el óraadó tanári tevékenységem. Tíz évig a Dimitrie Cantemir Egyetem földrajz-történelem karán tanítottam, 1994-től a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz, geológia és ökológia szakos hallgatóinak oktattam magyar nyelven a talajföldrajzot, talajtérképezést, talajjavítást.
– Erre az időszakra esik az újabb kihívás, amely a korszerű mezőgazdálkodás egy másik fontos feltételére, a magyar nyelvű szakemberképzésre vonatkozott. 
– Az 1989-es változások után a magyar nyelven végzett agrárszakemberek közül alig maradtak néhányan. A magyar középiskolában érettségizett székelyföldi fiatalok közül kevesen mertek román tannyelvű egyetemre felvételizni. Mivel korszerű mezőgazdaságot elit szakemberek nélkül nem lehet végezni, szükség volt egy olyan csapatra, amely az irányító szerepet vállalja. Hamar világossá vált, hogy az állami oktatás keretében a magyar nyelvű képzés bevezetésére hiába várunk, és az sem ígért biztos jövőt, hogy magyarországi egyetemekre küldjük tanulni a fiatalokat. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) nagyenyedi tanácskozásán vetődött fel, hogy oktatókat hívjunk meg Magyarországról. Ahogy az is, hogy olyan szakembereket kellene képezni, akik kis területen, nem túl költséges befektetéssel hamar megtérülő vállalkozásba foghatnak, és gyors látszata van a munkájuknak. A kertészet ígérkezett a legelérhetőbbnek, ezen belül a zöldség- és dísznövénytermesztés. Székhelyül olyan települést kerestünk, ahol hagyománya volt a gazdasági oktatásnak, így esett a választás Nyárádszeredára.
– A sikertelen próbálkozások után a szavahihető partnert is megtalálták. A budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem vállalta a kihelyezett tagozat létrehozását.
– Dr. Bálint János dékán Halász Péterné Zelnik Katalint, a KÉE Gyógynövény Tanszékének adjunktusát bízta meg a nyárádszeredai központú erdélyi távoktatás szervezésével, a tanrend kidolgozásával, az oktatás irányításával és a működéséhez szükséges anyagi háttér előteremtésével. Hároméves időtartamú kertészeti üzemmérnök- (főiskolai) képzésnek indult a KÉE (majd jogutódjai, a Szent István Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem) határon túli kihelyezett levelező tagozata Nyárádszeredában. Az indítványozó RMGE Maros megyei szervezetének oktatási felelőseként rám bízták a szervezéssel és a képzés vezetésével járó feladatokat, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy nem volt könnyű itthon szakembereket találni, de végül is sikerült. 
Összesen 23 évfolyam végzett, és az oktatás keretében megfordult 1200 hallgatóból 461-en kaptak oklevelet. A cél az volt, hogy a fiatalokat itthon tartsuk, s ez 437 esetben sikerült is. Mivel az oktatásban való részvétel nem volt korhatárhoz kötve, és péntek déltől vasárnap délig tartott, járhattak olyanok is, akik dolgoztak, családosok voltak. 
– A végzettek közül körülbelül hányan gyakorolják a mesterséget?
– A 2016. február 10-i adatok szerint az ismereteit hasznosítani tudó szakmában 385-en, a végzettek 83,5 százaléka dolgozik. Tanulmányait folytatja 35 (mesterizik, doktorál, a Sapientián oktat). A képzés fenntartásához a támogatást mindvégig magyarországi alapítványoktól, később az oktatási, majd új nevén az Emberi Erőforrások Minisztériumától kaptuk. 
– Milyen volt a színvonal?
– Nagyon vegyes, ezt bizonyítja a nagy lemorzsolódás. 23 évnyi tapasztalat szerint az idősebb hallgatók lényegesen jobban teljesítettek. Ennek két oka volt, egyrészt céltudatosan jöttek, hogy tökéletesítsék magukat a szakmában, új, korszerű módszereket tanuljanak. Határozottan érződött, hogy jobb volt a középiskolai felkészültségük, mint a frissen érettségizetteké, akik úgy gondolták, hogy Szeredában könnyebben oklevélhez juthatnak. Amikor szembesültek a valósággal, abbahagyták, vagy az első téli vizsga idején kiestek. Az utóbbi két-három évben megcsappant az idősebbek száma, akik a javát képezték a hallgatóknak. Ezért, ha nem kényszerítenek, akkor is abba kellett volna hagyni a képzést. 2016 januárjában államvizsgázott az utolsó évfolyam, február 9-én 15-en vették át a diplomájukat Budapesten – mondja nosztalgiával a hangjában Jakab Sámuel, aki a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara vezetőségének a felkérésére megszervezte és 2002-ben beindította az okleveles kertészmérnöki szakot az egyetemen is. 
Az alaposan megszerkesztett könyvből és szavaiból is kiderül: örömmel tölti el oktatásszervezői és oktatói munkájának eredménye, amikor a virág- és zöldségpiacon, a gombatenyésztők, borászok között volt tanítványaik munkáját, eredményeit veszi számba, amiről az elmúlt évek nyárádszeredai kiállításain is bárki meggyőződhetett. 
Tudományos munkásságának eredményét hat talajtani szakkönyv jelzi. Nagyon értékes a Füleky Györggyel közösen szerkesztett Környezetvédelem, talaj címet viselő fogalomtár, amely hat nyelven tartalmazza a talajjal kapcsolatos fogalmakat. Társszerzőként is több könyvet jegyzett, öt egyetemi jegyzetet készített, közel száz szakdolgozatot, 250 tudománynépszerűsítő írást közölt.
Dr. Jakab Sámuel 2002-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. Munkásságát 2015-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével értékelte a köztársasági elnök. Megkapta a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának legmagasabb elismerését, a Pro Facultate Horticulturae kitüntetést, a Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának emléklapját és a címzetes egyetemi docens címet, a Gróf Mikó Imre-emlékérmet az EME megalakulásának 150. évfordulója alkalmából, a Nyárádmentéért érdemelismerést, 2000-ben Szásznádas község díszpolgárává avatták. 
– Hobbikertje volt-e Jakab Sámuelnek, ahol az elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatta volna? – kérdezem befejezésképpen. 
– Nem, soha. Éva, a feleségem vágyott rá – mondja, amire érkezik is a biológia-földrajz szakos tanárnő válasza: amikor kertet szeretett volna, anyagilag nem volt rá lehetőségük, amikor már megengedhették volna, akkor a férje nem ért rá a sok munka mellett a kerttel is foglalkozni. Kérdésemre hozzáteszi, hogykét fiuk közül az egyik informatikusként környezetvédelemmel foglalkozik, a másik építőmérnök. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)