Újra indulhat magyar nyelvű osztály Szászfenesen
Ismét indulhat magyar nyelvű osztály és magyar nyelvű óvodacsoport Szászfenesen – nyilatkozta a Paprika Rádiónak Albert Zoltán, a Szászfenesi Polgármesteri Hivatal igazgatója. 
A legutóbbi népszámlálási adatok szerint 1200-zal nőtt a magyarok száma Szászfenesen az előző évekhez képest. Ezért az szászfenesi RMDSZ keresi azokat a szülőket, akik gyerekeiket magyar nyelvű óvodába, illetve első osztályba szeretnék iratni. 
- Megtudtuk, hogy Szászfenesre beköltözött közel 1200 magyar, és sajnos 15 éve nincs magyar nyelvű oktatásunk. Biztosan összegyűlne az osztály indításához szükséges 15 gyermek, mivel rengeteg magyar fiatal költözött Szászfenesre. Jelenleg 1956 magyar van Szászfenesen. A diákok többsége Magyarlónára és Kolozsvárra járnak iskolába – mondta el a szászfenesi magyar nyelvű oktatás helyzetéről Albert Zoltán. Az önkormányzat képviselője hozzátette, hogy a szülők jelentkezését december 4-ig várják, mivel a kérelmet december 8-ig kell leadni a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségen.
Paprika Rádió
Erdély.ma

Kolozsvár: biztosan 20% alatt
Megerősítette László Attila alpolgármester lapunk tegnap közölt információit: tizenkilencről tizenhét százalékra csökkenhet Kolozsvár magyar lakosságának számaránya az idei népszámlálás első, nem hivatalos adatai szerint.
Megerősítette László Attila alpolgármester lapunk tegnap közölt információit: tizenkilencről tizenhét százalékra csökkenhet Kolozsvár magyar lakosságának számaránya az idei népszámlálás első, nem hivatalos adatai szerint. Az elöljáró elmondta, két körzetben még nem sikerült lezárni technikai okok miatt az adatfeldolgozást, de úgy véli, az itt nyilvánosságra kerülő információk már nem befolyásolják jelentős mértékben a magyarság számarányát.
Korhad a „korfa”
Hasonlóan vélekedik Székely István, az RMDSZ népszámlálásért felelős munkacsoportjának vezetője, aki szerint Kolozsváron egyenletesen oszlik meg a magyarság lakótelepenként, ezért a két körzet jelentős változást már nem eredményezhet. Székely az MTI-nek elmondta: több tényező együttes hatása játszott közre abban, hogy Kolozsvár magyarságának csökkent a számaránya. Egyrészt a magyaroknak kedvezőtlen a „korfája”, vagyis az itt élő közösség jelentősen elöregedett, másrészt továbbra is meghatározó jelenség a kivándorlás, s ehhez járul még a nagy mértékű külföldi, ideiglenes jellegű munkavállalás. Rámutatott: az idei népszámlálás módszertana nem volt alkalmas arra, hogy szakszerűen rögzíteni lehessen az ideiglenesen külföldön tartózkodókat.
Mindezt tetézi egy másik jelenség, a szuburbanizáció, ami a nagyvárosokból való kiköltözést jelenti. Ez Kolozsváron is megfigyelhető, hiszen az idei népszámlálás első eredményei szerint látványosan megnőtt az olyan környező települések lakosságának száma, mint Szászfenesé vagy Kisbácsé. Még korai következtetéseket levonni arról, hogy a fenti tényezők külön-külön milyen mértékben befolyásolták a számarány csökkenését – mondta Székely István.
A határszélről könnyebb elmenni
A határ menti településeken különösen érezhető a kivándorlás negatív hatása. Szatmár megyében fogyott a magyar, a sváb és a román közösség egyaránt. A megye harmadik legnagyobb kisvárosának,Tasnádnak a lakossága 10 ezer fővel csökkent a népszámlálás adatai szerint.
Aranyosmeggyes községben szintén jelentős a népességfogyás, itt 7249-ről 6526-ra esett vissza a lakosság száma. Vámfaluban háromszáz emberrel élnek kevesebben: 3669-ről 3358-ra csökkent a lélekszám. Az előbbiekben említett szuburbanizáció miatt a megyeközponthoz közeli települések lélekszáma nőtt: itt is szívesen költöznek az emberek vidékre.
Szatmárpálfalván majdnem négyszázzal (4359-ről 4727-re), Vetésen pedig majdnem kétszázzal (4475-ről 4654-re) emelkedett a lakosság száma. Szatmárpálfalván kétszázzal nőtt a magyarok (2063-ról 2291-re) és hússzal a románok (1888-ról 1906-ra) száma.
Hasonló jelenség figyelhető meg Bihar megyében. Nagyváradon több mint három százalékkal csökkent a magyar lakosság aránya. A közösség 27 százalékról 23,81 százalékra zsugorodott. A Bihar megyei városok lakosságának száma általában csökkent, a megyét pedig 40–50 ezerrel kevesebben lakják, mint tíz évvel ezelőtt. A magyarok részaránya viszont több vidéki településen nőtt, a csökkenés főleg a kis- és szórványtelepüléseken figyelhető meg.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tízezerrel kevesebb a magyar lakosság létszáma Kolozsváron
„Továbbra is Erdély második legnépesebb közössége vagyunk”
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal által feldolgozott adatok szerint jelenleg 16 százalékra tehető a magyarság aránya Kolozsváron – tudtuk meg László Attilától. A város alpolgármestere a Szabadsággal közölte, hogy a 2011-es népszámlálás során összesített információkat továbbították az Országos Statisztikai Hivatalhoz, amelynek még jóvá kell hagynia ezeket, lényegi változás azonban nem várható. A friss adatok 49 426 magyarról tanúskodnak, miközben a város stabil lakosságának száma 309 136-ra fogyatkozott a 2002-es 317 432-vel szemben. A 2002-es cenzus idején 60 287 magyar lakost számláltak Kolozsváron, akik a város lakosságának 18,96 százalékát tették ki, míg tavaly csupán 49 426 magyar személyt (16,04 százalék) vettek nyilvántartásba. A korábbi népszámláláshoz képest azonban nagyon magasra tehető azoknak a száma, akik nem nyilatkoztak nemzetiségükről, nyelvi- és felekezeti hovatartozásukról.
Nemhogy közeledett volna a 20 százalékhoz, hanem 3 százalékponttal tovább csökkent Kolozsvár magyar lakosságának aránya az utóbbi tíz évben. A népszámlálás hivatalos – de az Országos Statisztikai Hivatal által még nem jóváhagyott – adatai szerint így már csak 16 százalék a magyarság aránya a kincses városban. A friss adatok 49 426 magyarról tanúskodnak, miközben a város stabil lakosságának száma 309 136-ra fogyatkozott a 2002-es 317 432-vel szemben. A 2002-es cenzus idején 60 287 magyar lakost számláltak Kolozsváron, akik a város lakosságának 18, 96 százalékát tették ki.
„Ezek tények, ezekkel a számokkal fogunk dolgozni” – közölte lapunkkal László Attila alpolgármester, hangsúlyozva, hogy a 16 százalék ellenére nem kell elkeserednünk, mert a valóságot nem fedi teljesen ez az arány. „5018 személy nem nevezte meg nemzeti hovatartozását, és nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy döntő többségük magyar” – nyilatkozta az alpolgármester.
A 2002-es adatokkal összevetve rémisztő következtetéseket vonhatunk le ilyen szempontból: tavaly annak dacára hallgatták el 5018-an az etnikai hovatartozásukat, hogy tíz évvel ezelőtt mindössze 55 (!) személy döntött ugyanígy. A nemzetiségi mellett az anyanyelvi és a felekezeti hovatartozást is megdöbbentő, sosem látott mértékben hallgatták el: 4609-en nem árulták el anyanyelvüket, míg vallásukat 7022-en tartották titokban.
Ezek a számok mind azt támasztják alá, hogy a „ködben” nagyon sok magyar rejtőzik. Ha az ötezer közül csupán háromezer magyar, már akkor is 17 százaléknál magasabb az érték! Hogy a nemzetiségüket nem vállalók csoportja többnyire magyar és roma személyeket fed, ezt többek között a számlálóbiztosok beszámolói támasztják alá, akik nem titkolták, hogy vegyesházasságok esetén nagy arányban hallgatták el az érintettek az etnikai hovatartozást. „Továbbra is Erdély második legnépesebb magyar közössége vagyunk, amellyel számolni kell, és amelyet nem lehet megkerülni semmilyen szinten” – nyilatkozta László Attila.
Fogyatkozásunk okai és a folyamat megállítása
Az idősebb nemzedéknek mai napig mintegy 40 százaléka magyar ajkú, vázolta László Attila. Tíz év alatt 36 ezer elhalálozást jelentettek be Kolozsváron, és a fenti értékek összevonásából – valamint tudva azt, hogy korábban még magasabb volt a magyarság részaránya – kiderül, hogy 16–17 ezer kolozsvári magyar hunyt el az utóbbi évtizedben. Ezt a veszteséget László Attila szerint elég hatékonyan pótolták, mert a részarány szempontjából nincs jelentős csökkenés. Az elhalálozás oka mellől „kikopni” látszik a kilencvenes évekre jellemző elvándorlás mint népességfogyatkozási ok. Helyébe az elöregedés lépett magyar viszonylatban, az elvándorlás inkább a román lakosság körében dívik – fejtette ki az alpolgármester, hozzáfűzve: egyik legjelentősebb gondunk az asszimiláció, erről árulkodnak a fent vázolt tények is, egyes adatok elhallgatása kapcsán. Másik fontos ok a várost övező településekre való kitelepedés: Szászfenes lakossága például megháromszorozódott, mintegy 14 ezer személlyel növekedett a lakossága. A kolozsvári nyilvántartásból „eltűnt” magyar lakosság egy része a metropoliszövezetben él – vélekedett László Attila.
Román nemzetiségű 247.504 fő /80,3 %/, román anyanyelvű 249.846 /81,1 %/,
Magyar nemzetiségű 49.426 /16 %/, magyar anyanyelvű 49.454 /16 %/
Ahhoz, hogy a kolozsvári összlakosság ne fogyjon, évente mintegy 2000 fiatalt kellene „nyernünk”, közülük 400–500 magyart azért, hogy a magyarság fogyásának folyamatát megállítsuk és visszafordítsuk. „Születésből és letelepedésből nyerhetjük meg ezeket a fiatalokat. Szükség van a gyermekvállalás arányának növekedésére, emellett pedig a Kolozsváron tanuló diákságnak mintegy 10 százalékát itt kellene tartanunk. Ehhez lakást, munkahelyet, oktatási és kulturális infrastruktúrát kell biztosítanunk számukra. Ez csak akkor valósulhat meg, ha vállalkozói önkormányzati rendszerünk lesz, és hatékonyan támogathatjuk mindazokat, akik befektetnek az infrastruktúrába. Ezek a befektetések közvetett módon megtérülnek, hiszen Kolozsvár jövedelmének is mindössze 6 százaléka származik helyi adókból. Egyelőre azonban nincsenek meg a kellő eszközeink, mert túlzottan centralizált ez az ország” – közölte az alpolgármester.
László Attila tudja, hogy ennek a demográfiai folyamatnak meglesznek a maga áldozatai, de meglátása szerint nincs ok az elkeseredésre. Ő maga lehetőségként, kihívásként tekint a számokra. A népszámlálás idején 301 354 nyilvántartásba vett személy volt Kolozsváron, 7602 azonban időszakosan nem tartózkodott a városban. A hosszabb időre elköltözöttek száma több mint kétszeresére nőtt a tíz évvel korábbi adatokhoz képest: 4795-ről 10 202-re emelkedett az érték.
Kilóg a lóláb felekezeti tekintetben is
A történelmi magyar egyházak körében valamennyi felekezet kevesebb lélekszámmal számolhat az új évtizedben. A magyar evangélikusok száma nem csökkent drasztikusan – 492-ről 453-ra esett (8 százalékos fogyás), a reformátusok viszont több mint 7,5 ezer lelket vesztettek: 38 779 hívet számláltak 2002-ben, 2011 végén viszont már csak 31 082-en voltak (18 százalékos fogyás). A római katolikusok és az unitáriusok nagyjából ugyanolyan arányban fogyatkoztak: előbbiek létszáma 17 540-ről 15 082-re csökkent (–14 százalék), utóbbiaké pedig 3369-ről 2938-ra (–12,8 százalék).
Az ortodoxok száma 220 011-ről 213 095-re zuhant, ez bő 3 százalékos fogyatkozást jelent.
Városszinten a történelmi magyar egyházak a következően arányulnak lélekszám szempontjából: a református hívek a város lakosságának 10,09 százalékát teszik, a kolozsváriak 4,9 százaléka római katolikus, 0,95 százaléka unitárius, 0,15 százaléka pedig evangélikus.
Látványosan emelkedett a muzulmán felekezetűek száma, olyannyira, hogy szinte kétszer annyi muszlim él ma Kolozsváron, mint evangélikus: a 2002-es 396-os szám 2011-re 863-ra ugrott!
Az ateisták száma közel háromszorosát mutatja a 2002-es értéknek: 1592 személy vallja magát ateistáknak, szemben a tíz évvel ezelőtti 549-hez képest. A felekezeten kívüliek száma is szöges ellentéte a korábbi adatoknak: 655 személyhez közel ezer adódott hozzá az utóbbi évtizedben, így ma már 1627-en tartoznak ebbe a csoportba.
A leginkább megdöbbentő azok száma, akik nem vallották be vallási hovatartozásukat: míg 2002-ben 559 „titkolózót” tartottak számon, 2011-ben már 7022-en nem nevezték meg a vallásukat.
Nagyobb házakban, de kevesebben
A népszámlálási statisztikákból az is kiderült, hogy nagyobb területű házakban élünk jelenleg, mint 2002-ben. Valamivel több, mint 130 ezer lakóházról, lakrészről árulkodnak az adatok, a szobák száma pedig 308 310. Mivel a helyiségek területe is szerepel a nyilvántartásban, kiszámítható, hogy a lakások szobáinak átlagos összterülete 51,8 négyzetméter, az egyes szobák átlagterülete pedig 21,68 négyzetméter. Tíz évvel a fenti két adat 38,6, illetve 16,61 négyzetmétert mutatott.
Az épületek száma közel háromezerrel nőtt tíz év alatt: 19 091-ről 22 036-ra emelkedett az épületek száma, a bő 130 ezer házban, lakásban pedig 119,3 ezer háztartás működik.
Meglepő volt a csökkenés mértéke
A kolozsvári magyar népesség arányának a 2002-es népszámlálási adatokhoz viszonyított csökkenését alapvetően egy ismert, illetve további elemzéseket igénylő összetevő határozta meg – mondta lapunknak Kiss Tamás szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tájékoztatása szerint a kolozsvári népességszerkezetre vonatkozó népszámlálási eredmények alulmúlták az előzetes becsléseket: a szakemberek számítottak ugyanis a magyar nemzetiség számarányának valamelyes, de nem tízezres mértékű csökkenésére.
– Tudatában voltunk annak, hogy a város magyar népességének korszerkezete jóval kedvezőtlenebb, mint a románságé, ennek alapján nyilván nagyobb mértékű természetes népmozgalmi veszteséggel is számolni lehetett – magyarázta a szociológus. A kolozsvári magyarság elöregedése főként a kilencvenes évek elején bekövetkezett erőteljes elvándorlási hullám következtében hangsúlyosabb a város össznépességéhez viszonyítva. Ilyenképpen a 2002-es népszámlálási adatokhoz képest jegyzett veszteségnek több mint fele az elhalálozási és születési egyenleg alakulásával magyarázható – tette hozzá.
Magas asszimilációs veszteség
A fenti összetevőtől nehezen választható el a vegyes házasságok alapvető következménye, az asszimilációs veszteség, hiszen ez mindenekelőtt a magyar gyermekek számának csökkenésében nyilvánul meg. Az ezredfordulót követően országos szinten a magyarság magasabb mérvű szaporulata kompenzálta ezt a veszteséget, de Kolozsvárra vonatkozóan ez nem érvényes. – A város fiataljainak mintegy egynegyede vegyes házasságot köt, gyermekeik etnikai hovatartozása ¾-¼ (román–magyar) arányban változik – magyarázta a szociológus. A nyelvi képességek szintjén is megállapították, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek többsége nem tanul meg magyarul, és nyilván iskolaválasztásuk tekintetében sem biztatóbb a helyzet.
A népszámlálási eredményeket befolyásoló másik tényező a migrációs egyenleg: kétségtelen, hogy ez is meghatározta a népszámlálás eredményeit, de összetételének – a perifériára való kiköltözéseknek, innen a városba való bevándorlásoknak és a nemzetközi migrációnak – konkrét alakulása még nem ismert. A rendelkezésre álló adatok szerint például a Kolozsvár peremtelepüléseire kiköltözött magyarok nem felülképviseltek a románság ilyen irányú migrációjához képest – részletezte Kiss Tamás.
Szembetűnő a csalások mértéke?
Kolozsvárra vonatkozóan ugyanakkor meglehetősen magas, 1,63 százalék volt azoknak a polgároknak az aránya, akiket a nemzetiségüket ki nem nyilvánító kategóriába soroltak. – Nyilvánvaló, hogy ez a szám nem az úgynevezett nagyvárosi individualizáció, hanem a népszámlálás során elkövetett csalások következménye, amelyek (Kolozsváron sokkal inkább, mint Marosvásárhelyen) úgy tűnik, hogy a sajtóbotrány ellenére is átmentek – hangsúlyozta a szociológus. Ha a fenti adatot összevetjük más, hasonló szerkezetű városokban, mint például Brassóban mért 0,2-0,3 százalékos aránnyal szembetűnő a különbség – tette hozzá. Mint mondta, a népszámlálási körzetekre lebontott eredményeket vizsgálva nyomon lehet majd követni, hogy a nemzetiségüket ki nem nyilvánító lakosok száma a többségében magyar- vagy románlakta körzetekben volt-e magasabb.
Mindemellett pozitívumnak tekinthető, hogy a kolozsvári magyar népesség jelentős mértékű csökkenése nem egy országszerte megnyilvánuló tendencia (a székelyföldi és a partiumi eredmények egészen jók), és az adatok általában véve nem múlják alul az előzetes számításokat – összegezte Kiss Tamás.
KOVÁCS HONT IMRE, ZAY ÉVA 
Szabadság (Kolozsvár)

Cenzus: nincs ok borúlátásra?

Magyarok ezrei veszítenék el nyelvi jogaikat?
Az elmúlt hetekben nyilvánosságra kerültek a 2011. évi népszámlálás még nem végleges, nem hivatalos adatai. Amennyiben ezek az eredmények megfelelnek a későbbi végleges adatoknak, négy vagy öt erdélyi kisvárosban és csaknem tucatnyi községben 10-20 ezer erdélyi magyar veszíti el nyelvi, kisebbségi jogait. A jelenlegi törvényi szabályozás szerint a nyelvi, kisebbségi jogok jelentős része ahhoz kötött, hogy egy településen vagy közigazgatási egységben az adott nemzetiséghez tartozók aránya eléri-e a teljes lakosság 20%-át.
Ha tehát egy településen a magyarság aránya 20% alá süllyed, jogvesztés következik be.
A helyi közigazgatási törvényt a 2005-ös módosítás alkalmából magyar kezdeményezésre kiegészítették egy új cikkel (a 131-es számúval), amely szerint egyes kisebbségi jogok akkor is alkalmazhatóak, ha a jövőben egyes településeken az arány 20% alá csökken, azonban ez a kiegészítés három ok miatt sem jelent megfelelő védelmet.
Egyfelől a 131. cikk szerint ezeken a 20%-os küszöb alá süllyedt településeken immár nem kötelező, csak lehetséges a felsorolt kisebbségi jogok megadása. Másfelől ez a jogfenntartási lehetőség sem terjed ki minden, a helyi közigazgatási törvényben meghatározott nyelvi jogra, így például ezeken a településeken megszűnik a tanácshatározatok anyanyelvű igénylésének a joga.
Harmadrészt egységesen megszűnnek azok a jogok, amelyeket nem a helyi közigazgatási törvény, hanem más jogszabályok garantálnak: például elvész a 2004/340-es törvényben garantált jog a dekoncentrált szervekkel való anyanyelvű kapcsolattartásra; nem kell többé ezeken a településeken magyarul értő ügyfélszolgálati munkatársakat alkalmazni a hivataloknál (1999/188-as törvény), a kábelszolgáltatók törölhetik az összes magyar nyelvű csatornát a kínálatból, (504/2002-es törvény) stb.
A jogvesztés elkerülésére jogszabályi módosításokra lenne szükség, amelyeket még a hivatalos adatok nyilvánosságra hozatala előtt hatályba kellene léptetni. Így például megoldás lehet a vonatkozó jogszabályokban általában 20%-ról 15%-ra csökkenteni a nyelvi jogok határát, vagy annak általános szabályozása, hogy az etnikai arányok időközben bekövetkezett, a kisebbségek számára hátrányos megváltozása esetén továbbra is kötelező a nyelvi jogok biztosítása. A jövő héten megkötésre kerülő új koalíciós megállapodás lehetőséget jelentene, hogy megszülessen a politikai egyezség ezen törvényi változásokról.
Néhány település, ahol a magyarság feltehetően elveszti nyelvi jogait: Kisjenő város (Arad megye); Élesd város (Bihar megye); Erdőd város (Szatmár megye); Kőhalom város (Brassó megye); Felsőbánya város (Máramaros megye); Bodala község (Brassó megye); Kajántó község (Kolozs megye); Katona község (Kolozs megye); Szászfenes község (Kolozs megye).
A nyelvijogok.ro sajtóközleménye
Szabadság (Kolozsvár)

Népszámlálás: tucatnyi településen süllyedt 20% alá a magyarok aránya
A nyelvi jogok érvényesítéséért küzdő mozgalom aktivistái szerint magyarok ezrei veszíthetik el nyelvi jogaikat, Máté András szerint nem áll fenn ez a veszély.
A megnyert jogokat nem lehet elveszíteni, megszüntetni, erre európai bírósági döntés is létezik. Ezek a jogok érvényben maradnak, a többnyelvű helységnévtáblától a közigazgatási intézményekben történő nyelvhasználatig, attól függetlenül, hogy hány százalék alá csökken a magyarság számaránya” – nyilatkozta Máté András Levente ügyvéd, a képviselőház RMDSZ-frakciójának vezetője.
A politikust a nyelvijogok.ro közleménye kapcsán kerestük fel. A magyar nyelv közigazgatásban való használatáért küzdő civil mozgalom egy közleményben ugyanis a népszámlálás előzetes eredményeire hivatkozva jelezte, hogy négy vagy öt erdélyi kisvárosban és csaknem tucatnyi községben csökkent a 20%-os küszöb alá a lakosság számaránya. Aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatosan, hogy 10-20 ezer erdélyi magyar veszítheti el nyelvi, kisebbségi jogait a 2011-es népszámlálás még nem végleges, nem hivatalos adatai szerint.
Rámutatnak, a jelenlegi törvényi szabályozás szerint a nyelvi, kisebbségi jogok jelentős része ahhoz kötött, hogy egy településen vagy közigazgatási egységben az adott nemzetiséghez tartozók aránya eléri-e a teljes lakosság 20%-át. Szerintük ha egy településen a magyarság aránya 20% alá süllyed, jogvesztés következik be.
Felidézik, a helyi közigazgatási törvényt a 2005-ös módosítás alkalmából az RMDSZ kezdeményezésére kiegészítették a 131. számú cikkel, amely szerint egyes kisebbségi jogok akkor is alkalmazhatóak, ha a jövőben egyes településeken az arány 20% alá csökken, azonban ez a kiegészítés a nyelvijogok.ro meglátásban három ok miatt sem jelent megfelelő védelmet.
Egyfelől a 131. cikk szerint ezeken a 20%-os küszöb alá süllyedt településeken immár nem kötelező, csak lehetséges a felsorolt kisebbségi jogok megadása, másfelől ez a jogfenntartási lehetőség sem terjed ki minden a helyi közigazgatási törvényben meghatározott nyelvi jogra, így például ezeken a településeken megszűnik a tanácshatározatok anyanyelvű igénylésének a joga.
Harmadrészt egységesen megszűnnek azok a jogok, amelyeket nem a helyi közigazgatási törvény, hanem más jogszabályok garantálnak: például elvesz a 340/2004-es törvényben garantált jog a dekoncentrált szervekkel való anyanyelvű kapcsolattartásra; nem kell többé ezeken a településeken magyarul értő ügyfélszolgálati munkatársakat alkalmaznia a hivataloknál (188/1999-es törvény), a kábelszolgáltatók törölhetik az összes magyar nyelvű csatornát a kínálatból, (504/2002-es törvény) – sorolják a közleményben.
A jogvesztés elkerülésére jogszabályi módosításokra lenne szükség, amelyeket még a hivatalos adatok nyilvánosságra hozatala előtt hatályba kellene léptetni – véli a civil szervezet. Meglátásukban megoldás lehet a vonatkozó jogszabályokban általában 20%-ról 15%-ra csökkenteni a nyelvi jogok határát, vagy annak általános szabályozása, hogy az etnikai arányok időközben bekövetkezett, a kisebbségek számára hátrányos megváltozása esetén továbbra is kötelező a nyelvi jogok biztosítása. A jövő héten megkötésre kerülő új koalíciós megállapodás lehetőséget jelentene, hogy megszülessen a politikai egyezség ezen törvényi változásokról – vélekednek.
A nyelvi jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-os küszöb csökkentésére vonatkozó javaslatról Máté András úgy vélekedik, “nem kellene ezt a kaput megnyitni”, hiszen a nyelvi jogokra is érvényes az az elv, mi szerint a megnyert jogokat – mint például a nyugdíjra vonatkozó jogot – nem lehet elvenni. “Az Alkotmánybíróság a nyugdíjra vonatkozó jogot egy tulajdonjoghoz hasonlítja az Európai Bíróság döntése alapján. A megnyert jogokat pedig nem lehet elvenni, tehát törvénymódosításra sincs szükség” – szögezte le a képviselő.
Néhány település, ahol feltehetőleg 20% alá csökken a magyarság aránya
Kisjenő város (Arad megye);
Élesd város (Bihar megye);
Erdőd város (Szatmár megye);
Kőhalom város (Brassó megye);
Felsőbánya város (Máramaros megye);
Bodala község (Brassó megye);
Kajántó község (Kolozs megye);
Katona község (Kolozs megye);
Szászfenes község (Kolozs megye)
Transindex.ro

RENDSZERHIBA
Tévesek a népszámlálási adatok, de esély sincs jobb statisztikára
A számok vitathatóak, de nem azért, mert csaltak volna a népszámlálást lebonyolítók, hanem azért, mert képtelenség nyilvántartásba venni az állampolgárok szabad mozgását.
Nem lehet készpénzként kezelni a népszámlálási adatokat, ezek mégis nélkülözhetetlenek: az államnak szüksége van egy olyan fajta kimutatásra, amelyet a közigazgatás igénybe vehet, vagy amely egyéb kutatások alapjául szolgálhat – körülbelül így fogalmazható meg a II. Szociológus Napok hivatalos nyitórendezvényeként megtartott kerekasztal-beszélgetésnek.
Veres Valér és Horváth István szociológusok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docensei a tavalyi népszámlálás jelenleg elérhető eredményeit magyarázta a többnyire szociológia szakos diákoknak.
Veres Valér A felvezetőben elmondta, a Szociológiai Nyílt Napok egyaránt szól a szociológusoknak, akik már a szakmában dolgoznak, a diákoknak, hiszen olyan kérdések is terítékre kerülnek, amelyekről a formális tanrendben nem esik szó. Ugyanakkor a szociológia iránt érdeklődő, nem szakmabeliek is találhatnak a maguk számára érdekes témákat a szociológiai szemszögből megközelített tematikák között, akár a sajtón keresztül, akár közvetlenül érdeklődnek. Idén is kiválasztottak egy pár ilyen közérdekű témát, az egyik a népszámlálás.
Veres elmondta, csak ideiglenes eredmények a legelső adatok, amelyeket eddig közzétettek, az előzetes adatok csak ezután jelennek meg. Az ideiglenes adatokat az Országos Statisztikai Intézet azzal a figyelmeztetéssel tette közzé, hogy még változhatnak, de ez a változás várhatóan nem lesz számottevő, kevesebb mint 1%-osra becsülhető.
Horváth István elmagyarázta, az ideiglenes és az előzetes adatok között az a különbség, hogy az előbbit a számlálóbiztosok szolgáltatják az általuk megszámolt, körülbelül 300 személy adatainak az összesítését követően, az előzetes adatok már a számítógépes feldolgozás eredményei.
A népszámlálási adatok közül referenciaként tekintenek az ország állandó népességére vonatkozó adatokra. Tavaly mintegy 19 millió állandó vagy stabil lakost számoltak meg, az EU-szabályozások és standardok értelmében ide tartoznak azok a román és más állampolgárok, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és akik kevesebb mint egy évet tartózkodtak külföldön.
Ugyanakkor ide tartoznak azok a külföldi állampolgárok is, akik már több mint egy éve Romániában tartózkodnak, de a hivatalos lakhelyük külföldön van.
Etnikai megoszlás szerint a jelen pillanatban elérhető nem végleges eredmények szerint a románok aránya picit csökkent, a magyarok aránya viszonylag stabil, a romák aránya enyhén nőtt, 59 ezer fő nem rögzített etnikumú.
A beszélgetés moderátora, Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője azt vetette fel, hogy bár ismerjük a sarokszámokat, a kérdés az, hogy ezek mennyire megbízhatóak.
Horváth István szerint a demográfia nem egy egzakt tudomány, noha megkreálta magáról azt a benyomást, hogy egzakt módon tud számolni.
„Dekonstruálhatjuk a népszámlálást, elmondhatjuk hogy relatívak az adatok, ám mégis ezek alapján állapítják meg, milyen nyelvi jogokat kaphat egy település, vagy hogy a felekezetek mekkora összegre jogosultak, vagy hogy egy ország hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe” – magyarázta Horváth a népszámlálás tétjét.
Kifejtette, a kérdőjelek és a nyitott kérdések abból erednek, hogy a demográfia egy más korszak, más népesség-ellenőrzési logikában kreálta meg a népszámlálás gyakorlatát, de időközben ez a fajta valóság megváltozott. „Az államok annyira zárt rendszerként működtek, akár a konténerek: amikor kimásztál az egyik konténerből és nagy nehezen átmásztál egy másikba, akkor ott volt valaki és feljegyezte az átmászás tényét. Így az államok eléggé pontosan tudták regisztrálni a népességet” – ábrázolta Horváth, hogy mennyire kontrollált volt egykor a kivándorlás, illetve a határátlépés.
Elmondta, a népszámlálás intézménye, ahogyan azt annak idején elgondolták és felépítették, két alaphipotézisre épült: hogy kivételes lesz az állampolgárok nagyméretű mozgása, illetve, hogy ellenőrizhető és pontosan regisztrálható lesz. A román népszámlálás során, noha elég sok botorságot elkövettek, a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy az alaphipotézisek nem valósultak meg.
Rámutatott, Romániának sikerült egy bizonyos számú kivándorlót regisztrálni, ám a kapott adatoknak semmi közük nincs a valósághoz.
”Ezzel a problémával nemcsak Románia, hanem a legtöbb állam szembesül. Mivel a legtöbb ember nem akar titkosrendőr lenni Kanadában, vagy parkolóőr Magyarországon, kimenetelének tényét nem fogja bejelenteni a román hatóságoknál” – mutatott rá Horváth, majd ismertette a kivándorlóknak a célországban történő regisztrálásának a módját.
”A külföldön való tartózkodások regisztrálása is elég furcsa. 2010-es adatok szerint 2,8 millió román állampolgárt regisztráltak különböző államokban, mint ott tartózkodókat, de különböző logikák szerint jegyezték fel őket tartósan ott tartózkodókként” – mondta. A szociológus szerint például Németországban bizonyítani kell, hogy az illető már egy éve ott tartózkodik, míg Spanyolország esetében elegendő egy olyan papírnak a felmutatása, amely szerint nincs korlátozva az ott tartózkodásának az ideje.
A népszámlálás alatt 1,57 milliónyi külföldön élőt regisztráltak. Az adatok szerint a '90-es években 1,1 millió személy tartózkodott külföldön, az átlag kivándorló 30 év körüli, az első munkahelyén túl levő férfi volt. Tíz év elteltével jellemzően megnövekedett azoknak az emigránsoknak a száma, akik rurális, elmaradott vidékekről származtak, és akik többnyire a húszas éveikben járó nők.
Elhangzott, van olyan ország, ahol más módszert használnak a népesség számának a nyilvántartására, azonban a módszer nem mondható jobbnak.
Például az 1,6 millió lakosságú Szlovéniában egy bürokratikus rendszer alapján történik a népesség számának a nyilvántartása: az adózás révén tűnik fel a rendszerben egy-egy személy. Ennek hibája, hogy aki például egy év alatt nem fizetett be adót, az kiesik a nyilvántartásból.
Kolozsváron a magyar közösség kudarcként élte meg a népszámlálás eredményét, mely szerint 17%-ra csökkent a magyarság számaránya. Noha a kolozsvári magyarság arra készült, hogy az arány eléri a 20%-ot, és végre érvényesítheti nyelvi jogait. Horváth elmondta, szociológusi, szakértői körökben nem arról szólt a vita, hogy a kolozsvári magyar közösség eléri-e vagy sem a 20%-os küszöböt, hiszen erőteljes volt a szuburbanizáció, és így inkább azt találgatták, hogy ez a jelenség mekkora mértékben érinti a magyar közösséget, azaz, hogy a magyarok mennyire költöznek ki Szászfenesre, Szucságba vagy Kisbácsba.
Transindex

Templomot építene a „félkész” szászfenesi egyházközség
Ezer református költözött Szászfenesre az utóbbi néhány év alatt
A szászfenesi reformátusok minden bizonnyal eddigi legboldogabb pünkösdjükre készülnek: szinte minden jogi és adminisztratív akadály elhárult a templomépítés útjából. Ma, amikor sorra elnéptelenedő magyar templomokról hallani, nem szokványos jelenség egy új egyházközség születése. Mihelyt sikerül pénzt szerezni, azonnal kezdődhet a település első református templomának tervezése, felépítése a kijelölt telken. A néhány évvel ezelőtt alig pár családot számláló gyülekezet lélekszáma a Kolozsvár peremtelepüléseinek irányába történő népességmozgás miatt robbanásszerűen megnőtt, a legfrissebb adatok már több mint ezer reformátusról árulkodnak. Ágoston Attila kinevezett lelkészt fáradságot nem ismerő, tenni akaró presbitérium segíti, és immár több mint 500-an szerepelnek a lelkipásztor nyilvántartásában. A formálódó gyülekezetről lapunk mellékletében, a Református Híradóban olvashatnak. Szabadság (Kolozsvár)

Visszahelyezi a négynyelvű táblát és feljelentést tesz az EMNP
Két és fél órával a felszerelése után ismeretlenek eltávolították a Kolozsvár határába kitett román-magyar-cigány-német nyelvű táblát. A feliratot egy kereskedelmi reklámfelületre, egy óriáspannóra helyeztette el választási hirdetésként az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a város Nagyvárad felőli bejáratától mintegy 500 méterre, Szászfenes község közigazgatási területén. Gergely Balázs, az EMNP alelnöke, a párt kolozsvári polgármesterjelöltje szerint a tábla eltávolítását Szászfenes polgármesteri hivatala rendelte el. Az EMNP feljelentést tesz az ügyben.
Gergely Balázs szerda délután sajtótájékoztatón közölte: a szászfenesi polgármester utasítására távolították el ismeretlenek a táblát, két és fél órával kihelyezése után. Mint mondta, egy választási óriásplakátról van szó, amelynek elhelyezéséről az EMNP hivatalos szerződést kötött a reklámpannókat bérbe adó céggel.
Az EMNP alelnöke elmondta: csütörtökön visszahelyezik az óriásplakátot a pannóra, és büntetőjogi feljelentést tesznek az ügyben.
A sajtótájékoztatón részt vevő Szőcs Sándor Attila ügyvéd, büntetőjogi szakember szerint hármas bűncselekmény történt, mivel a kihelyezett plakátot eltulajdonították, ezzel ugyanakkor a reklámpannót is megrongálták, és hatósági visszaélés is történt, mivel a szászfenesi polgármesteri hivatal a rendőrség jelenlétében távolíttatta el jogtalanul a táblát.
Az ügyvéd hangsúlyozta: az EMNP a törvényes előírásokat nem sértő feliratot tett közzé, magánterületen.
Ioachim Vancea, Szászfenes polgármestere az MTI-nek elmondta, a táblát azért vették le a polgármesteri hivatal illetékesei, mert az azon megjelent hirdetés után nem fizették be a szászfenesi polgármesteri hivatalnak járó illetéket. Hozzátette, az illetéket a hirdetőtáblát fenntartó cégnek kell befizetnie minden egyes új hirdetés után. A polgármester állítólag utasította alkalmazottait, úgy távolítsák el a hirdetést, hogy az ne rongálódjon meg. A levett feliratokat a polgármesteri hivatal raktárában őrzik, és csütörtökre a hivatalba várják az érintetteket, hogy tisztázzák a jogi helyzetet.
Az óriáspannón Kolozsvár neve szerepelt románul, magyarul és németül, mellette a város történelmi címere, és az Isten hozta felirat románul, magyarul, cigányul és németül. A pannó alsó felében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jele szerepelt.
Gergely Balázs a tábla elhelyezése alkalmával a helyszínen tartott szerdai sajtótájékoztatón elmondta: azt a többnyelvű táblát szerették volna ekképpen pótolni, amelynek kihelyezéséről 2002-ben döntött a városi tanács, és amely azóta sem került ki a város bejárataihoz.
A 2002-ben hozott tanácsi határozatra hivatkozva 2011 májusában az RMDSZ helyi politikusai helyeztek ki ötnyelvű (román-magyar-német-angol-francia) köszöntő táblákat a város bejáratainál, a táblákat azonban egy nappal később ismeretlenek eltávolították.
Gergely Balázs elmondta, a következő napokban Kolozsvár többi bejáratához is hasonló táblákat helyeznek el. Hozzátette, kereskedelmi reklámfelületet béreltek a felirat számára, amelynek költségeihez cégek és személyek nyújtottak támogatást. „Szégyennek tartjuk, hogy fizetnünk kell olyan valamiért, ami megilletne bennünket” – jelentette ki Gergely Balázs. Hozzátette, addig folytatják az akciót, amíg a táblaügy meg nem oldódik. Hozzátette, a választási kampány lejártával várhatóan a városhoz közelebb tudnak pannót bérelni. Azt is elmondta, fontosabbnak tartották, hogy az EMNP jelöltjeit bemutató óriásplakátok helyett e felirat számára béreljék a reklámfelületet.
Gergely Balázs elmondta, azt tervezik, hogy mozgalmat hoznak létre a többnyelvű kolozsvári feliratozás érdekében. A választások után kihelyezendő feliraton már nem fog szerepelni a párt logója, helyette a támogató cégek logói kerülnek a tábla aljára.
Újságírói kérdésre az EMNP alelnöke elmondta, a város több mint hatszáz éves címerét és hagyományos megnevezését tüntették fel a táblán. A város hivatalos román megnevezéséből (Cluj-Napoca) lemondtak a Napoca (a város római kori neve) elemről, melyet a kommunista diktatúra idején pártutasításra ragasztottak a város hagyományos nevéhez. A Gheorghe Funar korábbi szélsőséges nacionalista polgármester által terveztetett városcímer helyett pedig azt a címert használták, amely több mint hatszáz éven át jelképezte a várost. Krónika (Kolozsvár)

Eltávolították az EMNP többnyelvű üdvözlőtábláját
Rövid életűnek bizonyult a Kolozsvár–Szászfenes közötti területen az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által tegnap elhelyezett többnyelvű feliratú tábla, ugyanis alig pár óra után a szászfenesi polgármesteri hivatal utasítására leszerelték a pannót. A táblán három nyelven – románul, magyarul és németül – írták ki a város nevét. Ezen kívül négy nyelven – románul, magyarul, cigányul és németül – szerepel az Isten hozta!, illetve a Viszontlátásra! köszöntés.
Gergely Balázs, az EMNP országos alelnöke elmondta: ezzel az akcióval több kolozsvári polgár óhajának tettek volna eleget, ugyanis a kolozsvári tanács 2001-ben hozott határozata szerint a város határában többnyelvű helységnévtáblákat kell elhelyezni. Az EMNP kolozsvári polgármesterjelöltjétől megtudtuk, hogy az EMNP egy hónapra bérelte ki a szóban forgó felületet. – A pannó elhelyezését magánszemélyek és cégek támogatásával valósítottuk meg. Szégyenletes, hogy fizetnünk kell jogaink érvényesítéséért. A héten Kolozsvár–Kisbács határában állítunk fel hasonló feliratú táblát, a helyhatósági választások után pedig a Torda és a Dés felé vezető úton is – magyarázta Gergely Balázs.
Lapunknak az EMNP politikusa elmondta: a pannót a szászfenesi önkormányzat vétette le, ezért feljelentést tesznek az ügyészségen lopás, rongálás és hatósági visszaélés vádjával. – Érvényes szerződést kötöttünk a többnyelvű tábla elhelyezésére, amely semmi kifogásolnivalót nem tartalmazott. Ha a szászfenesi polgármesteri hivatal levétette a többnyelvű táblát, akkor vállalnia kell tettéért a felelősséget is – összegzett Gergely Balázs.
A néppárt ügyvédjének telefonos megkeresésére a szászfenesi rendőrség képviselője elismerte, hogy a polgármester utasítására szálltak ki a helyszínre, és vettek részt a tábla leszerelésében, minderről jegyzőkönyvet is írtak. Mindezt újságírói érdeklődésre maga a szászfenesi polgármester is megerősítette: ő adta a tábla levételére az utasítást, és a pannó jelenleg a helyi önkormányzat raktárában található. A polgármester intézkedését azzal indokolta, hogy nem tudta, ki van-e fizetve a megfelelő illeték a táblára, és a néppártnak van-e érvényes szerződése a bérlő céggel. Továbbá kijelentette, ha minden rendben van, akkor a táblát akár vissza is helyezhetik.
Csigi Leventét, az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnökét a szászfenesi rendőrség beidézte, hogy adjon számot arról, mit keresett tegnap délben kovásznai rendszámtáblájú kocsija Szászfenes környékén.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – Évszázadok kincskeresői Kolozsváron és környékén
Kolozsvár környékén, kincsek nyomában
Nem hiába nevezzük Kolozsvárt kincsesnek: a város és környéke nem szűkölködik a gondosan elrejtett kincsekről regélő legendás történetekben, és a meséknek hitelt adó szenvedélyes kincskeresőkben sem. A legutóbbi, akiről tudunk, a XX. század ’80-as éveiben hunyt el, úgy tudjuk, kincset nem talált, bár egész életében foglalkoztatta a dolog, annyira, hogy titkos műhelyében kincskeresőgépet fabrikált. Időnként fellángol a kincskereső kedv a kolozsváriakban, így például 1890-ben tömegesen ástak a reménykedők a város határában, a barátok kincse után kutatva. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban őrzik Cseke Gábor 1826-os iratcsomóját, amely összegzi a témában fellelhető forrásokat, de írt a kincsekről Tavaszy Sándor és ifj. Xantus János is. Hova rejtették hát eleink a mesés drágaságokat? XVI. századi szövegeket kínálunk a rejtegetésről, későbbieket a kutakodásról.
Hányatott történelmünk során kétségtelenül sor kerülhetett bizonyos kincsek elrejtésére, mely időnként lázba hozta a kolozsváriak kincskereső kedvét. Évszázadokon át kutatták a szászfenesi Leányvár alagsorát, vagy Gyöngyös Gyerőffy kincsét a Sátorhegyen. Az EKE nagyjai közül többek közt dr. Tavaszy Sándor vagy dr. Xántus János is foglalkozott a témával. Utóbbi Tündérszép tájakon című könyvében, az ötvenes évek talán utolsó varázsvesszős kincskeresőjét vallatja Szent Mihály napján barátok kincséről, a plecska-völgyi Krisán-árok hét pincéjének hét ajtójáról, a rég kidőlt „jeles” fákról... Hints Miklós alábbi közlése városunk közvetlen határába visz, érzékeltetve a kincskeresők általános hiedelmeit és babonáit.
Kolozsvár kincseit általában a jezsuitákhoz – illetve elüldözésükhöz – kapcsolják, de mint látni fogjuk, más változat is van (tatárjárás). A mondák már majd’ két évszázada keringenek. Ezek iratait Cseke József gyűjtötte össze 1826-ban Kolozsvár vidéki kincsekről gyűjtőcímmel, gyakorlati céllal: meg szerette volna találni a kincset (az iratcsomó jelzete MS-790, Kolozsvári Egyetemi Könyvtár). Ezért engedélyt kér, ásatásokat végez, eredményről azonban nincs szó. A kéziratokból viszont betekintést nyerhetünk a korszak hiedelemvilágába. Még a mai ifjúsági kaladfilmek szerzői is forrásul használhatnák, csak a karbunkulus helyett energiatakarékos LED világítótestet, az álomlátás helyett fémdetektort kell alkalmazniuk. Jelentős a monda nevelő hatása is: a megtalált kincset csakis közhasznú célra lehet felhasználni. Ebből az íratcsomóból közlünk néhány részletet, kiemelve az irat címét.
Ruina.
„Anno 1772 midőn kaptuk azon kegyetlen Udvari Decretumot, hogy minket evacualtatnak (az jesuitákat) tehát kéntelenitettünk a mi jobb vagyonainkat az az ami arany és Ezüst és drágább köveinket az mü kezünk alá jutott Dominiumban (mely Kolos Monostor neveztetik) lévő Bükk nevezetü erdőben azaz Ruinaknak, a melyet Anno IIII Benedik laktak és ahoz tartozandó Tárházaiban el rejteni mind ezen kintsekkel együtt a mik a Tárházban és Bányákban voltak. – (utasítás a lelőhely megtalálására) ...Ennek végiben közböl egy mezei rosa fácska vagyon és ezek között meg kapod az ajtoját 10 ölnyire lefelé, a mely zárva vagyon egy kis lakattal, üsd meg és magától fel pattan. Menj le ezen omladozott kripta grádicsin, ennek az utolsó lépcsőjére vigyázz, mert ez egy kő láda melyben vagyon a kripta ajtajának Kolcsa, nyisd meg és menny be bátorsággal mert elég nagy világosság vagyon benne. Egyenesen menvén meg látsz egy koporsót, két oroszlán álván mellette. Üsd meg ennek lábánál fekvő kis vas rudat, azonnal meg nyilik azon koporsó vas fedele és benne találhatod a Bánya vas ajtajának és lakattyainak Kultsait – a Kriptának más oldalán meg látsz két kőből ki metszett Barátokat a mellettek fekvő két állatokkal, de meg ne ijedj ezeknek nagyon rút formájuktól, egy ajtó vagyon közöttük, mely Tégedet a Bányába és Kintses Tár házba vezet, melyhez azon Koporsókban fekvő Kultsok tartoznak.
(...) következendőket fel találja: Jobb oldalra egy mélységben levő pintzét, bal oldalra egy nagy Szobát és egyenesen szembe egy kis Kápolnát, a melyben sok Papoknak képeit egész életben látni fogod az Oltár előtt és oldal felől egy ládát fogsz látni az Oltáron, a mely egészen ezüst. Vigyázattal lépjél oda, a mely láda előtted magától fel nyilván, teli vagyon írásokkal, amelyekből mindeneket, amik tsak müvelünk történtek, történnek és Világ végéig történni fognak. (…) Gyertya világ pedig teljességgel nem kell, mert egy Karbunkulus világositja az egész rejteket – azon írások meg fognak téged tanitani, mit tselekedj és mit kövess el (...) esküdjél meg az igaz Istenre hogy ezen Kintset valami el romlott Klastromnak épittésére, betegek, Özvegyek, Árvák, házi Szegények és nevezetesen pedig a Fejedelem számára fel ajánlod, a te élelmedre, a mennyi magadnak és késő maradékidnak számodra elegendő fog lenni (…)
Záradék: Mind ezeket 1588 ban, midön már az Arianusok és Kalvinisták üldözése, erőszakos mukája annyira erősedett, hogy Erdélybe maradásunkhoz reménségünket el vesztettük, akkor tsináltuk bé és irtuk meg ezeket.
Min Prov, Steph Arator, Math Thoman, Joan Lelesi”
A K. Monostori erdőkben levő Bányák rende.
„Amint a Sz Aloyz kuttyát meg találod menny fel a martra és 24 geographiai lépést lépj, ály meg, nézz széllyel, meg látsz egy sűrű berket és ott köveket látsz sokat, béhányva fa és kő mohával elesleg földdel, ha ezt kibontod reá akadsz a pintze szájára. Keresd a szellőző jukat kétfelöl a föld szélén. A második vagyon délre azon megirt völgyön, tarts mindenkor jobb kéz felé és találsz ott árkokat – a jobb kézen valón menj fel éppen a végire, a végin nézz bal kéz felé és látsz egy kevés vizet szivárogni és ott vagyon egy nagy Bányának a Szájja bé csinálva és abban vagynak oldaloslag Pintzék kincsel meg rakva a Szellőző Lyukai pedig felyül vagynak.” (Hasonlóképpen leírja a 3., 4. és 5. bejáratot is, de a vállakozóbb kedvűek elindulhatnak kincset keresni ennyivel is.)
Nints a földön maradandó semmi (Copia)
„Tudtára légyen minden Embereknek hogy 1579-ik esztendőben Bátori István és Bátori Kristoff által adván birtokunkba a Kolos Monostori dominiumot, azt meg vizsgáltuk meg tanálván a Benediktusok klastroma omladékát. Egy klastromi protokollum ut mutatoja szerint meg tanáltuk a kriptát melynek egyik oldalába koporsók, másik oldalába egy nagy Kápolna, harmadikba egy nagy palota és ebből más oldal kamrák vagynak tele rész szerént vert aranyakkal és ezüst pénzekkel rész szerint rudakba aranyokkal és ezüsttel, minden más drágaságokkal.”
Anno 1826 die 23 Apr.: Álom látás.
„Asszonypatakban a Papfalvi határ szélben a mely föld omlás vagyon a halmokon felyül a patak mellett járván ott találtam egy dárdával és nyíllal, vas pánczélba és sisakba öltözött Vitéz Embert, nyakába volt kerekitve négy águ drót korbács és csattos keskeny szíjjal, meg állitván engemet azt mondja: hallod-é barátom akárki légy tudd meg hogy itten a tatárok egy nagy pintzét töltöttek meg sok kintsel, melyet ki tsikartak a magyaroktól azért, hogy negyedik Béla Magyar Király leányát Battus tatár Herczegtől (...) Én voltam egyik Vezér kérő követ Béla Királyhoz, (...) nem vihettük el a temérdek kintset, hanem ide zártuk be. Ezt így beszélvén eltünt előttem én is fel ébredvén le írtam 23 Apr 1826.”
Megjegyzendő, hogy a kincskereséshez voltak úgynevezett alkalmas „áldott” napok, órák (pl. éjfél). Talán jelentősége van annak is, hogy az álomlátás Szent György nap előestéjén történt.
Legendák motívumai
Az elrejtett kincs több nép mondavilágában megjelenik, és a történetek érdekes módon sok hasonlóságot mutatnak. Azonos a kincs rejtekhelye, a kincskereső kemény megpróbáltatásokon megy keresztül, bizonyos követelményeket kell teljesítenie, sokszor rémítő állatokkal szembesül, nem ismeretlen az állat- vagy emberáldozat motívuma sem, és a telhetetlenség szinte mindig a kincskereső sikertelenségét okozza. Az átok is végigkíséri a kincskeresőt küldetésében, hiszen méltatlanul áhítozik arra, ami nem az övé, ezért baleset érheti vagy akár életével fizethet vakmerőségéért. Ifj. Xantus János így ír erről Tündérszép tájainkon című, 1962-es kiadású kötetében:
„Ha a kincskeresésre vonatkozó néphagyományokat szemügyre vesszük s az összehasonlító néprajz szemüvegén keresztül vizsgáljuk, akkor bámulattal fogjuk látni, mennyire megegyeznek ezek- nem csak főbb mese motívumaikban, de gyakran részleteikben is. A kincs rendszerint szikla tövén, várromok falában, barlangok mélyén rejtőzik. A megtaláló kemény próbáknak vettetik alá: egész idő alatt, míg a kincs után kutat, nem szabad megszólalnia, egyedül, társtalanul s üres gyomorral kell munkáját végeznie. Sokszor ijesztő vadállatokkal kerül szembe. Lám mit is ír Varga Pál, kolozsvári polgár 1716-ban kelt kincskereső végrendelete a Hidegszamos mentén lévő rejtett drágaságokról: „látánk ottan (ti. a sziklában) egy ajtó formára váló jukat. …bemenénk. Belől nagy tágasság van, kétfelől két megkötött agarat látánk, fekete szemüeket, fogukat elvicsoriták vala s mind a hárman ottan elrémülénk. Elébb menvén, látánk két oroszlánt, felette fényeseket, ezek mind aranyból valának, a szemeik drágakövekből” Így ír a cigányhavasi kincsek mesebeli őrizőiről.
A kincses mondákban az állat, sőt az emberáldozat motívumai is megtalálhatók. Nem ritkán tanító célzatuk is van, hiszen a kincskereső telhetetlensége rendszerint a kincs elvesztéséhez vezet.”
HINTS MIKLÓS
Szabadság (Kolozsvár)

Visszahelyezik az EMNP szászfenesi óriáspannóját
A Kolozs Megyei Választási Iroda arra kötelezi Szászfenes polgármesterét, hogy helyezze vissza az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) választási hirdetését. A „Föderális Romániát, európai Erdélyt! Autonómiát!” feliratú román nyelvű óriásplakátot szerda este vétette le a Kolozsvárral szomszédos község elöljárója három órával azután, hogy feltették.
A törvényszéki bírókból és a pártok képviselőiből álló megyei választási testület pénteken ellenszavazat nélkül helyt adott az EMNP panaszának. Megállapította, hogy Horea Şulea polgármesternek nem állt jogában államellenesnek, alkotmányellenesnek minősíteni, és eltávolíttatni a 18 négyzetméteres óriásplakátot.
Şulea: alávetem magam a határozatnak
A választási iroda egyben felszólította a rendőrséget, hogy vizsgálja meg a hirdetés eltüntetésének körülményeit, és mérlegelje kihágási bírság kiszabását. A hétoldalas határozatban szó esik a Kolozs megyei rendőrség magyarázatáról is.
Eszerint a rendőrök a helyszínen megállapították, hogy valós a polgármester jelzése, amely szerint „Románia feldarabolására uszító” plakát jelent meg az országút mellett. A polgármesteri hivatal nemcsak a kifogásolt plakátot távolíttatta el, hanem formai okokra hivatkozva a hirdetőtáblát működtető reklámügynökséget is megbírságolta, és a hirdetőtábla azonnali lebontását is elrendelte. A választási iroda leszögezte, hogy választási hirdetésről lévén szó a helyi hatóságoknak a választási irodához kellett volna fordulniuk panaszukkal. Az iroda ugyanakkor azt nem vizsgálta, hogy alkotmányos-e az EMNP választási üzenete, mert ezt nem kérték tőle.
Horea Şulea, Szászfenes polgármestere az MTI-nek elmondta, hogy egyelőre nem kapott hivatalos értesítést a választási irodától. „Románia szabad ország, ha a tábla visszahelyezésére kötelez egy bíróság, alávetem magam a határozatának” – jelentette ki az elöljáró, aki emlékeztetett arra, hogy az EMNP hirdetése egy törvénytelenül elhelyezett hirdetőtáblán jelent meg.
Személyesen intézkedett az elöljáró
Az EMNP választási hirdetését szerda este távolíttatta el Szászfenes polgármestere, mivel állam- és alkotmányellenesnek vélte annak tartalmát. Az EMNP csütörtöki sajtótájékoztatóján Szász Péter, a párt szenátorjelöltje elmondta, a párt legfontosabb választási üzeneteit tartalmazó óriásplakátot egy reklámügynökségtől bérelt felületen helyezték el szerda délután. A választási hirdetés mindössze három órán át volt látható, az esti órákban eltávolították.
Az Evenimentul Zilei napilap beszámolója szerint a plakát eltávolításánál jelen volt Horea Şulea polgármester is, aki elmondta, személyesen intézkedett a plakát eltávolításáról. Az elöljáró a Mediafax hírügynökségnek nyilatkozva a hirdetést állam- és alkotmányellenesnek minősítette. Az Evenimentul Zilei szerint a Kolozsvár és Szászfenes határában kitett óriásplakát vélt alkotmányellenes tartalmáról a járókelők a rendőrséget is értesítették. Ion Păcurar Kolozs megyei rendőrparancsnok azt nyilatkozta a lapnak: kivizsgálják, ki tette ki a hirdetést, és határozott intézkedéseket tesznek.
Bűnvádi feljelentést tesz az EMNP
Az EMNP képviselői csütörtöki sajtótájékoztatójukon bejelentették: hivatali visszaélés, rongálás és lopás miatt bűnvádi feljelentést tettek Horea Şulea szászfenesi polgármester ellen. Szász Péter, az EMNP Kolozs megyei szenátorjelöltje elmondta, azért kényszerültek erre a lépésre, mert hiába beszéltek személyesen Horea Şuleaval, a polgármester nem volt hajlandó visszahelyezni a néppárt törvényesen kihelyezett hirdetését. A
Szocálliberális Unió (USL) színeiben megválasztott elöljáró többek közt arra hivatkozott, hogy a járókelőket zavarta a választási hirdetés szövege. Szász emlékeztetett: az EMNP-nek az önkormányzati választásokon is meggyűlt a baja a szászfenesi polgármesterrel, akkor a Kolozsvár nevét négy nyelven tartalmazó hirdetést távolíttatta el a túlbuzgó elöljáró, ám később belátta tévedését, és visszakerülhetett a helyére a hirdetés.
Ezúttal azonban hajthatatlan maradt az elöljáró. A megyei választási iroda döntését követően Szász Péter az MTI-nek úgy nyilatkozott: akkor hiszi, hogy visszakerül a hirdetésük, ha látja. Hozzátette, hogy a bűnvádi feljelentést – amelyben hivatali visszaéléssel, rongálással és lopással gyanúsítják Horea Şuleat – semmiképpen nem vonják vissza.
Cenzúrázott választási üzenetek
Szilágyi Zsolt, a néppárt kampányfőnöke a sajtótájékoztatón arra hívta fel a figyelmet, hogy országszerte folyamatosan cenzúrázzák, szabotálják a párt választási üzeneteit, jóvátehetetlen károkat okozva ezzel. Mint részletezte: a román közszolgálati televízió vezetése súlyos visszaélést követett el, amikor megtagadta az EMNP autonómiát és a szövetségi államot népszerűsítő román nyelvű választási klipjének a sugárzását.
Mindezt súlyosbítja, hogy az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) kedden elnapolta a néppárt panaszának a megtárgyalását. „Vannak, akik úgy gondolják, Romániában még mindig betiltható egy gondolat” – jelentette ki az EMNP kampányfőnöke. Hozzátette, az Európai Unió intézményeit és az Unió tagállamainak a bukaresti nagykövetségeit is tájékoztatják a hatósági visszaélésekről, amelyek megítélésük szerint a véleménynyilvánítás alapvető jogát sértik.
Krónika (Kolozsvár)

A központi választási iroda szerint jogosan vették le az EMNP óriásplakátját
A romániai központi választási iroda szerint Szászfenes polgármestere jogosan távolíttatta el az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) „Föderális Romániát, Európai Erdélyt! Autonómiát!” feliratú román nyelvű óriásplakátját.
A központi választási iroda a szászfenesi polgármester fellebbezését követően megváltoztatta a Kolozs megyei választási iroda határozatát, és jogerősen elutasította az EMNP panaszát.
A választási iroda egyfelől arra hivatkozott, hogy a hirdetőtáblát működtető reklámügynökség nem rendelkezett valamennyi engedéllyel, de azt is megállapította, hogy az EMNP választási hirdetése „ellentétes a romániai alkotmányos renddel”. Az iroda megállapította továbbá, hogy Szászfenes polgármestere jogszerűen távolíttatta el az óriásplakátot.
Szász Péter, az EMNP szenátorjelöltje az MTI-nek elmondta, a történtek jól jelzik: milyen mértékben tekinthető jogállamnak Románia. Sajnálatosnak tartotta, hogy a bukaresti hatósági döntést a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselője is megszavazta, noha az RMDSZ is az autonómia jelszavával próbálja meggyőzni a választókat.
Az EMNP 18 négyzetméteres választási hirdetését november 28-án este távolíttatta el – vélt alkotmányellenes tartalma miatt – a Kolozsvárral szomszédos Szászfenes polgármestere, Horea Sulea. Korábban a Kolozs megyei választási iroda azt állapította meg, a polgármesternek nem állt jogában államellenesnek, alkotmányellenesnek minősíteni és eltávolíttatni egy választási hirdetést. Arra kötelezte a polgármestert, hogy helyezze vissza az óriásplakátot, és felszólította a rendőrséget, hogy vizsgálja meg a hirdetés eltüntetésének körülményeit, mérlegelje kihágási bírság kiszabását.
MTI
Erdély.ma

Alapkőletétel Szászfenesen: református templom épül
A  szászfenesi református templom alapkövét helyezik el ünnepélyes keretek között vasárnap, április 7-én 12.30 órától a Leányvárban (a körforgalomtól balra, déli irányba, az első ANL tömbházlakás mellett). Az 1000 négyzetméteres telket templomépítés céljára a szászfenesi önkormányzattól kapta az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb önálló gyülekezete.
A Szászfenesen élő magyar lakosság római katolikus vallású, bár néhány idősebb szászfenesi tudni véli, hogy „régen”, az évszázadokkal ezelőtt létezett a településen református gyülekezet, erről azonban nincs hivatalos adat. A 40–50 lelket számláló kis szászfenesi református gyülekezet a Magyarlónai Református Egyházközség szórványaként működött 2011 augusztusáig, amikor az egyházkerületi közgyűlés úgy döntött, hogy különválasztja Magyarlónától Szászfenes szórványt.
2011. november 1-jétől Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke Ágoston Attilát bízta meg az utóbbi évtizedben Szászfenesre költözött reformátusok felkutatásával, az önálló gyülekezet megszervezésével. A legutóbbi népszámláláskor 1050 szászfenesi lakos vallotta magát református vallásúnak, ebből eddig 700-at sikerült összeírni. A gyülekezetet 2012 júniusában jegyezték be, presbitériumot választottak, és templomépítést terveztek. Közös alapra templomot, tanácstermet és parókiát építenek. Az alapkőletétel alkalmával az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök hirdet igét.
Szabadság (Kolozsvár),

Verespatakon bezárták, Szászfenesen építik a református templomot
Az egyház lesz a kapocs az „új” településre költözők között
Szászfenes 2013. IV. 7. – ez a felirat áll a református templom alapkövén, amit tegnap szenteltek meg a Leányvárban. A faragott terméskő időkapszulát rejt, fényképpel, tervrajzzal, alapító okirattal. Az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb egyházközsége a szászfenesi: tavaly nyáron jött létre, ma már 700 tagot számlál. Ágoston Attila megválasztott lelkész itt nemcsak templomot épít, hanem közösséget egy olyan minitársadalomban, amelynek tagjai is itt, most kezdik megismerni egymást. Szászfenes az utóbbi néhány évben fejlődött rendkívüli iramban, lakossága megháromszorozódott. Ma több mint ezer református él az ország legnagyobb községében, amelynek magyarjai túlnyomórészt római katolikusok voltak. Szászfenesen soha nem volt református templom – kisebb csodának számít korunk erdélyi magyar társadalmában: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, Kolozsvár mellett új templom épül.
Hitélet, kapcsolatok, kultúra
Csodálatos, hogy esőtlen időt adott az Úr erre a napra – mondogatták az érkezők, pedig felhők tornyosultak az égen, és később a szél is megindult. Több százan tarkították a domboldalt tegnap valamivel dél után – sok volt a fiatal is. László és Ildikó három éve laknak Szászfenesen, fél éve összeházasodtak, késő őszre várják első gyermeküket. A huszonéves házaspár vasárnapjai megoszlanak a római katolikus és a református közösség között. Az alakuló egyházközségről a barátaik révén szereztek tudomást. – Figyeljük a programokat, a történéseket. Az alakuló református gyülekezetet is fiatalok kezdeményezték, biztos nagy szerepük lesz benne a fiataloknak és a gyermekeknek is – mondják, és örvendeznek annak, hogy az egyházi életbe kismamaklub-találkozó is „belefér”.
Elekes Zoltán zenetanár totyogókorú kislányával a nyakában érkezik. Csíkszeredából költözött Szászfenesre. Feleségével, Katussal Kolozsváron töltött éveikben a tóközi református templomba jártak. Kíváncsi vagyok, mit jelent egy harmincas fiatalnak az, hogy templom épül a közösségben. – Elsősorban, ami a legfontosabb: hitben való fejlődést, egy lehetőséget, hogy hitéletet tudjon élni az, aki szeretne. Kapcsolatokat és kultúrát – összegzi, és kérdésemre úgy becsüli, ha megmarad az eddigi munkatempó, öt éven belül templomba lépünk a Leányvárban.
Istentisztelet kultúrotthonban, panzióban
Szászfenes lakossága az utóbbi években mintegy 22 ezerre duzzadt – sorsa Kolozsvár afféle elővárosaként alakult: több lakónegyed épült itt, egyre többen, főleg fiatal családok költöztek ki. Korábban a helybeli magyarok többségükben római katolikusok voltak, a néhány tucatnyi reformátust Magyarlóna lelkésze gondozta. Családi házaknál találkoztak, 2003-tól az önkormányzat által kiutalt lakásban tartottak istentiszteleteket. A több mint ezer reformátusnak ez a hely már nem elég. Az új szászfenesiek eljártak régi egyházközségeikbe, Kolozsvárra, mígnem a lakosság és az egyház részéről egyaránt megszületett az igény egy önálló egyházközség megalakítására. Pap Géza akkori püspök Ágoston Attila kalotadamosi lelkipásztort bízta meg a feladattal: írja össze, gyűjtse össze a nagyközség reformátusait, akik itt mind betelepedettek, tehát egymást sem ismerik úgy, mint egy faluban, községben szokták az emberek. A Szászfenesi Református Egyházközséget tavaly júliusban jegyezték be, augusztusban presbitériumot, gondnokokat választottak, és az első konfirmációra is sor került: hat fiatal vett akkor úrvacsorát életében először. Az istentiszteleteket az önkormányzat által jelképes áron bérbe adott kultúrotthonban tartották, majd tavaly nyár óta, amikor a művelődési ház felújítása elkezdődött, Székely Olga bocsátotta rendelkezésükre a Jozefini panzió termét – ismertette a történéseket Ágoston Attila.
Az már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy e közösségnek templom is kell majd. E célra ezer négyzetméteres telket kaptak használatra az önkormányzattól. Ősszel szerződést kötöttek Abos Ede tervezőmérnökkel, aki mintegy 300 férőhelyes templomot, parókiát, és e kettőt összekötő tanácstermet „rajzolt” a szászfenesieknek – a passzív ház (hosszú távon olcsóbban fenntartható „zöld” ház) építkezési engedélyét ma veszik át. Most árajánlatokat fognak kérni az alap elkészítésére; a legmerészebb elképzelések szerint az épület az idén tető alá kerül, és további két év alatt elkészül. Az ehhez szükséges pénzt pályázatokból, önkormányzati, megyei tanácsi költségvetésből, adományokból, külföldi (főleg holland) kapcsolatok révén remélik előteremteni.
„A veréb is talál házat...”
A folytatáshoz való biztatásként szolgált a tegnapi örömünnepség, amelyet egyházi és világi méltóságok egész sora tisztelt meg jelenlétével. Bibza Gábor esperes a Zsoltárok könyve 84. részével köszöntötte a jelenlévőket, majd Bibza István azért fohászkodott, hogy a kövekből templom legyen itt. Igehirdetésében Kató Béla püspök a kontrasztot emelte ki: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, addig Szászfenesen új templom épül – kőszikla a bizonytalanságban, pajzs az agresszív világban, vár, ahonnan megerősödve indulhatunk a hétköznapokba.
Gáti Attila főgondnok olyan templomról beszélt, amely otthona lehet a helybelieknek. Szokatlan és reménykeltő, hogy a szászfenesi egyházközség gondnokai mind fiatalok: Gáti Attila gyermeke bármely pillanatban megszülethet, a közösségben sok a fiatal házas és a kisgyermek.
Ferenczy Miklós, a kolozsvári Fehér-templom lelkipásztora a gyermekekről beszélt, akik úgy fognak majd szüleikről beszélni, mint szászfenesi templomépítőkről. Dumitru Marcel Andreica görögkeleti pap örül a lehetőségnek, hogy Szászfenesen mindenki saját hagyománya szerint, saját nyelvén imádkozhat – a majdani református templom szomszédságában már áll egy új ortodox templom, kissé távolabb görög katolikus, melynek plébánosa, Florin Pop új virágszálként üdvözölte a reformátusok templomépítő tervét. Szőcs Béla, a szászfenesi római katolikus plébános arra intett: ne legyen ez az épület csupán egy csarnok, amivé hit nélkül válna. A további segítséget is ígérő Horia Petru Sulea polgármester úgy értékelte: az egyetlen, ami e nehézségekkel terhelt világban összetarthat, az a hit. Később kérdésünkre elmondta: a költségvetésből az egyházaknak elkülönített 600 ezer lejt a papokkal közös konzultáción megállapított prioritásoknak megfelelően osztaná el. A templomépítések mellett sürgős feladatként említette a szászfenesi római katolikus és a magyarlónai református templom fedélzetének javítását.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a használaton kívül jutott templomok listájára 145.-ként a napokban felkerült verespataki református templom kapcsán a válaszlehetőségeket fontolgatta a sokakban fel-felmerülő kérdésre: van-e értelme ellenállni az úgyis bekövetkező tragédiának? Mint mondta, a szászfenesi gyülekezetteremtő példa lélekemelő, reménykeltő nemcsak a helybelieknek, hanem az erdélyi (és nemcsak erdélyi) magyaroknak is. Máté András parlamenti képviselő anyagi segítséget ígért a templomépítéshez, és erre kérte a jelen levő polgármestert és alpolgármestert is. Flóriska István, a presbiteri szövetség elnöke azt kívánta: havonta 2-3 keresztelő legyen, hogy 15 év múlva száz ifjú konfirmálhasson a leendő templomban.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár).

Egyetem a községben
Egyből elterjedt a híre a Kolozs megyei Szászfenes község polgármestere által a közelmúltban aláírt szerződésnek, amelyben az önkormányzat rábólint arra, hogy egy civil szervezet tíz hektáron egyetemet és campust (azaz bentlakást) építsen a község területén. Érthető a hír iránti érdeklődés, hiszen állítólag egy tízmillió euróra tervezett befektetésről lenne szó, amely egyetemi piackutatási, közgazdasági, jogi és mérnöki kart eredményezne. Akár hihetetlennek tűnhet, de mégis igaz.
A polgármester azzal indokolta döntését, hogy amennyiben megvalósul ez a befektetés, megközelítőleg 800 ezer lejes bevételt jelentene a község költségvetésébe, és ennek a pénznek már a felhasználása is megvan: korszerűsíthetik a község óvodáit, iskoláját vagy más fontos intézményét. Érthető ez az indoklás, hiszen a közel 30 000 lakosra duzzadt Szászfenes az utóbbi időben robbanásszerű fejlődésen ment keresztül – köszönhetően a 2005–2008 közötti kedvező gazdasági helyzetnek is –, és rengeteg fiatal házas és kisgyerekes család költözött oda. Persze egyből felmerült, hogy az önkormányzat – ha már ennyire ad az oktatásra – megpróbálhatott volna javítani a hatáskörébe tartozó tanintézeteken, de ezt a polgármester az anyagiakra (ezek hiányára) hivatkozva vetette el.
Ahhoz, hogy egy egyetem megépüljön, nem szükséges egy-két évnél több idő. De ahhoz, hogy működjön, és főleg jól működjön, éveken át tartó akkreditáció szükséges. Gondolom, a másik szerződő félnek (amelyik viszont nem nyilatkozott a sajtónak) megvan a maga elképzelése arról: honnan szerzi be a pénzt ehhez a – valljuk be – mamutbefektetéshez. Ellenben a pénzen, a tanintézet akkreditációján és a tanerők alkalmazásán kívül nem tudom, mennyire számoltak azzal, hogy lesz-e elegendő diákjuk? Főleg a mostani körülmények közepette, amikor a maturandusok alig 50-60 százalékának sikerül az érettségije. Továbbá a kolozsvári nagymúltú egyetemek is megszenvedték az 1990-es években szinte törvényszerűen bekövetkezett demográfiai mélypontot, még ha erről nem is beszélnek szívesen. Ha ehhez még hozzátesszük a két éve megismétlődő kudarcos érettségit, akkor óriási kételyeim vannak az egyetem működését illetően. Mivel az egyetem nem állami, hanem magán felsőoktatási intézmény lesz, tandíj-kötelezettséget jelent. Értesülésem szerint van épp elég tandíjas egyetem Kolozsváron. Ki és miért válassza akkor a Szászfenesi Egyetemet? Így, nagybetűkkel…
Van még egy másik gond is, ami egyaránt jellemző a romániai magyar és a többségi fiatalokra is, és ez a munkahelyhiány, valamint a kilátástalanság miatti elvándorlás. Be kell vallanunk: létezik néhány hiányszakma, ahol állítólag elég magasak a bérek (pont azért, mert hiányszakmákról van szó), de amúgy nem könnyű az elhelyezkedés, a pályakezdés még az egyetemi alapképzés vagy a mesteri birtokában, netán a doktori dolgozat megvédése után sem. Ezért a fiatalok jó része külföldön próbál állást találni, elhelyezkedni, egzisztenciát teremteni magának és majdani családjának. Még akkor is ezt az utat választja, ha nem az általa végzett szakmában, vagy csak rokon szakmában helyezkedik el, vagy képzettségét meg sem közelítő állás jut neki.
Szóval, még csak elképzelni sem tudom, hogy mi lesz a sorsa a szászfenesi egyetemnek. Mivel már aláírt szerződésről van szó, a hír nem tekinthető kacsának. Én inkább csak halkan nevetgélek, hogy a több évszázados felsőoktatással rendelkező Kolozsvár közvetlen közelében egy község milyen terveket dédelget. Nagy a gyanúm, hogy végül csupán annyi lesz az eredmény, hogy bekerülünk a Rekordok Könyvébe a községi egyetemünkkel, és végérvényesen világszínvonalon nevetség tárgya leszünk.
Szabadság (Kolozsvár),

Csökkenő közösségek a Székelyföldön és Partiumban
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsváron a népességcsökkenés jelentős része a természetes veszteségnek köszönhető
Kolozsváron enyhe lakosságnövekedésre utalnak a nemrég közzétett végleges népszámlálási adatok, ezáltal Románia második legnépesebb városává lépett elő. A kolozsvári metropolis-övezetben még látványosabb a pozitív változás, a térségben mintegy 27 ezer fővel nőtt az állandó lakosság. A magyarság szempontjából is a második városnak tekinthető Kolozsvár – Marosvásárhely után –, bár a magyar lakosság fogyása 2002 és 2011 között 11,5 százalékos volt, ami valamivel rosszabb, mint az országos szintű 10,4 százalékos csökkenés. A kolozsvári magyar lakosság jelentős természetes veszteséget regisztrált az utóbbi évtizedben – tudtuk meg Barna Gergő szociológustól.
– Kolozs megye lakosságának száma csökkent mind a teljes népesség, mint pedig a magukat magyarnak vallók körében, ez utóbbiak számaránya sokkal nagyobb mértékben. Ez a népességcsökkenés csak Kolozs megye esetében ennyire hangsúlyos, vagy más térségekben is hasonló jelenségek tapasztalhatók?
– Érdemes az elején leszögezni, hogy a romániai népszámlálás adatai megbízhatatlanok. A 2011-es, számlálóbiztosokkal történő összeírás is kaotikus volt. Az előzetesen publikált adatokhoz képest az eredményeket időközben kiegészítették, egy teljesen más, követhetetlen módszertan szerint. Míg az előzetes adatok szerint 19 042 936 volt Románia állandó lakossága, akiket összeírtak a biztosok, ez a végleges, letisztított adatok szerint 18 884 831 lakosra csökkent, viszont megjelent 1 236 810 fő, akit különböző regiszterekből adtak hozzá a valóban felkeresett személyekhez. Így lett Románia állandó lakossága 20 121 641 fős, holott köztudott, hogy a külföldön tartózkodó román állampolgárok száma 3 millió fő körül van, illetve 2002 és 2011 között egy 440 ezres természetes fogyás is bekövetkezett. Realista becslések szerint Románia állandó lakossága 18-18,5 millió között lehet.
Amennyiben elfogadjuk az új népszámlálás eredményeit, a lakosság csökkenése az erdélyi megyékben kisebb, mint a Regátban, elsősorban az ország keleti és déli megyéiben volt jelentősebb mértékű a népességfogyás. Kolozs megye Erdélyen belül is jól áll, a lakosság mintegy 11 ezer fővel, vagyis 1,7 százalékkal csökkent. Ennél jobb helyzetben csupán Ilfov, illetve Temes megye van, ahol nőtt az állandó lakosság 2002 és 2011 között.
Kolozsváron a végleges adatok szerint enyhén nőtt a lakosság, 318 ezer főről 324 ezer főre. Kolozsvár így a második legnépesebb városa Romániának, maga mögött hagyva Temesvárt és Iaşi-t. Valamivel látványosabb a változás, ha a kolozsvári metropolis-övezet egészét vesszük figyelembe (Kolozsvár, Szászfenes, Kisbács, Erdőfelek, Gyalu, Kajántó, Apahida, Csürülye), a térségben mintegy 27 ezer fővel nőtt az állandó lakosság.
A magyarság szempontjából is a második városnak tekinthető Kolozsvár, Marosvásárhely után itt él a legtöbb magyar nemzetiségű személy. A népszámlálási eredmények regiszter alapú kiegészítése etnikai szempontból is nehezen értelmezhetővé teszi az adatokat. Az egyetlen elfogadható megoldás, ha az etnikai arányokat a nemzetiségükről nyilatkozók körében számítjuk. Így Kolozsváron 16,4 százalékosra becsülhető a magyarság aránya. A magyarság fogyása 2002 és 2011 között így 11,5 százalékos volt, ami valamivel rosszabb, mint az országos szintű 10,4 százalékos csökkenés, de kedvezőbb, mint a nem székelyföldi nagyvárosok magyar fogyása. Jobb a helyzet tehát, mint Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Szatmárnémetiben. A metropolis-övezetben a magyar lakosság számbeli csökkenése kisebb méretű, itt mintegy 7,7 százalékos fogyás tapasztalható.
– Milyen tényezők befolyásolták Kolozsváron a népességváltozást?
– A népességváltozásnak két fő oka van. A természetes népmozgalmi egyenleg a teljes lakosság körében enyhén pozitív volt Kolozsváron, a születések és az elhalálozások száma kiegyenlített volt. Így a teljes népesség esetében a gyarapodást a migrációs nyereség magyarázza, mind a város, mind pedig a metropolis-övezetben. Egy erőteljes szuburbanizációs folyamat is nyomon követhető, a Kolozsvár vonzáskörébe tartozó községek népessége mintegy 20 000 fővel nőtt az elmúlt tíz évben.
A magyar lakosság körében viszont jelentős természetes veszteség volt megfigyelhető az utóbbi évtizedben. 2001–2010 között a születések 10 százalékát, az elhalálozásoknak pedig 25 százalékát regisztrálták magyar nemzetiségűnek. Így Kolozsváron a 7000 fős magyar népességcsökkenés jelentős része, mintegy 4000 fő a természetes veszteségnek köszönhető. Ez a mutató magába foglalja az intergenerációs asszimilációs veszteséget is, azaz a vegyes házasságokban születő, románként regisztrált csecsemők száma is növeli a magyarok természetes fogyását.
A magyarok arányának csökkenésének további magyarázata a migrációban keresendő. Míg a teljes (román) lakosság esetében migrációs nyereségnek köszönhető a város népességének enyhe növekedése, a magyarok esetében a migrációs veszteség is jelentős szerepet játszott a népesség csökkenésében, és következésképpen az arányvesztésben is.
– Milyen okok állnak e jelenség hátterében? Melyik korosztályra jellemző az elvándorlás? Milyen irányú ez a migráció – külföldre, vagy vidékre költöznek el/vissza a kolozsvári magyarok? Mennyire jelent vonzerőt Magyarország, különösen a könnyített állampolgárság bevezetését követően?
– Nincsenek arra vonatkozó adatok, hogy a kolozsvári lakhelyüket feladó magyarok, milyen korosztályt, társadalmi réteget képviselnek. Erre sem a népszámlálás, sem más felmérés nem tér ki. Feltételezhető, hogy elsősorban fiatalokról van szó. Amiről viszont bővebb információkkal rendelkezünk, az a migráció iránya. Az adatok arra utalnak, hogy az utóbbi időben jelentős változások következtek be: amíg a ’90-es években elsősorban Magyarország felé irányultak az erdélyi magyarok, most a célországok tekintetében Magyarország a második, harmadik, átadva a vezető helyet az olyan nyugat-európai országoknak, mint Németország, Nagy-Britannia. A magyar állampolgárság a nyugat-európai munkavállalásban jelentős előnyt biztosít az erdélyi magyaroknak, például a csak román állampolgárokkal szemben.
Mint említettem, Kolozsvár környékén jelentős szuburbanizációs folyamat zajlott az utóbbi tíz évben, elég csak arra gondolni, hogy Szászfenesnek, Kisbácsnak mennyire megnőtt a lakossága (Szászfenes községben 2002-ben 7470 lakost regisztráltak, 2011-ben pedig 22 813-at; Kisbács községben 2002-ben a lakosságszám 8139 volt, 2011-ben pedig 10 317 – szerk. megj.) Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a környező falvakba való migrációban a magyarok alulreprezentáltak, az említett községekben is csökkent a magyarok aránya, a 2002–2011 közötti időszakban tehát nagyobb számú román telepedett ki, mint magyar. (Szászfenesen 27 százalékról 14 százalékra, Kisbácsban pedig 34 százalékról 29 százalékra csökkent a magyarok aránya – szerk. megj.)
– Kolozsváron is nagy a nemzetiségükről nem vallók száma – ez a „felduzzasztást” követően ugyancsak megugrott. Véleménye szerint miért ilyen magas ez az arány?
– Amikor 2011-ben az összeírás zajlott, Kolozsvár volt egyike azon városoknak, ahol nagyon sokan nem nyilatkoztak nemzetiségükről. Kell tudni, hogy a felkészítés során a kérdezőbiztosok olyan információkat kaptak (ez nem csak Kolozsváron, hanem Marosvásárhelyen és Nagyváradon is gondot okozott), miszerint azoknak, akik nem tartózkodnak otthon, tehát akikkel nem sikerül személyes kapcsolatot felvenni, a nemzetiségét nem szabad regisztrálni. Ezt a félreértést sikerült végül valamilyen mértékben korrigálni, de ennek köszönhető, hogy Kolozsváron 6000 lakos nem nyilatkozott a nemzetiségéről. Ezeknek száma a kiegészítés során lényegesen megnőtt, hiszen olyan regiszterekből duzzasztották fel a népszámlálási adatokat, amelyekben nem jegyzik a nemzetiséget.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Nyugvóban a román templomépítési láz
Az elmúlt két évtizedben gombamód szaporodtak a hagymakupolák Romániában, mondhatjuk némi képzavarral, illusztrálva egy hangzatos statisztikával is, miszerint az országban kétnaponta épül fel egy templom, s naponta három iskola zár be. A templomépítési lázzal kapcsolatos hiteket és tévhiteket KISS DÉNES vallásszociológus igazította helyre, akivel Kustán Magyari Attila beszélgetett.
Augusztus elején robbantott ki heves vitákat a BBC híradója, amelyben az állami támogatással épülő bukaresti katedrális látható, s megszólal Remus Cernea képviselő, a Zöld Párt elnöke is azt hangsúlyozva, hogy az ortodox egyház és a politikum szimbiózisban él: az egyik segít a kampányban, a másik közpénzekkel jutalmazza ezt. Megszólal az utca embere is: egy lány szerint a templomra szánt pénz iskoláknak és kórházaknak is járhatna, egy férfi pedig úgy véli, a híveknek kellene állniuk az építkezéseket. Victor Opaschi vallásügyi államtitkár ezzel szemben úgy érvel, a múlt rendszerben eltulajdonított épületeket mind vissza kellene adnia az államnak, ha nem nyújtana támogatást az egyháznak. A BBC egy írással is jelentkezett, amelyben azonban már tárgyi tévedések szerepeltek. Ezeket Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus ismertette, de őt megelőzve az ortodox egyház is reagált a hazai sajtó által átvett cikk állításaira. A közleményben az áll, nem szeszélyről van szó, hanem egy liturgiai szükségletről, elsősorban a városokban, ahol a Ceauşescu-érában tilos volt az egyháznak építkeznie. Leírják azt is, hogy a rendszerváltás óta mintegy kétezer kultikus hely épült Romániában, mivel a már meglévők nem tudták befogadni az érdeklődő tömegeket. Hozzáteszik: egy európai keresztény néphez méltóbb az új templomok építése, mint a hívők hiányában kiüresedett épületek eladása – utalva a nyugati tendenciákra, ahol a szekularizált államokban még bérelhető lakásként is árulnak egyes templomokat. Az egyház itt célba talált, felmérések szerint ugyanis tíz év alatt éppen Nagy-Britanniában 71,7 százalékról 59,3-ra esett a magukat kereszténynek vallók aránya.
Számok és arányok
A szakember azt írja, az állam által elismert egyházak egyrészt az építkezésekre és javításokra, másrészt a személyzet bérezésére kapnak támogatást, 2011 óta pedig a bukaresti Nemzet Megváltása Katedrális építésének költségeihez is hozzájárulnak.
Míg az építkezésekre és felújításokra 2008-ban 33 millió eurót szánt az állam, 2011-ig ez az összeg közel hét millióra csökkent, az egyházi személyzet fizetés-kiegészítése azonban majdnem 59 millió eurót tett ki két évvel ezelőtt, és nőtt az előző esztendőkhöz képest. Az említett katedrálist 2011-ben 2,3 millió euróval támogatták.
Kiss Dénes számításaiból az is kiderül, hogy a BBC által felvetett kontraszt az iskolák és kórházak helyzete, valamint az egyházak iránti bőkezűség között nem valós, hiszen míg két évvel ezelőtt az egyházak összesen nagyjából 68 millió eurós állami támogatásban részesültek, addig az oktatásra szánt összeg ennek harmincszorosát tette ki, azaz több mint kétmilliárd eurót, az egészségügy pedig 1044 millió eurót kapott.
Kiderült az is, hogy a Kolozsvári Ortodox Püspökség majdnem három millió eurós költségvetésének egyharmadát a hívek, 35 százalékát az állam, 18 százalékát a helyi önkormányzatok állták, továbbá a prefektúra és a megyei tanács járult hozzá a támogatásokhoz.
Soha nem elég! – Az ortodox egyház építkezik ott, ahol szükség van rá, mert sok a hívő, és építkezik missziós célból ott, ahol még nincs, aki használná az épületet, emellett jól meghatározott pontokon kolostorokat is emel – összegezte a helyzetet a szociológus. A magyarok figyelme persze elsősorban a többségében általa lakott vidékekre összpontosul, és etnikai terjeszkedésként értelmezik a jelenséget, a BBC azonban inkább az indokolt építkezésekről írt meglehetősen ellentmondásosan, hiszen a cikkíró számára kiderülhetett volna, hogy az átadott templomokat valóban használatba veszik. Kiss Dénes szerint mára átestünk a templomépítési lázon, de ennek meg is kellett történnie. A lakosság térbeli átrendeződését az egyház nem követhette a múlt rendszerben, így a városiasodó román társadalom, bár a hitét nem veszítette el, a szertartásait nem volt hol megtartania. Az építkezési hullám lecsendesülőben van, de a folyamatos mozgások miatt soha nem fejeződhet be: gondoljuk például arra, hogy újabban sokan elhagyják a nagyvárosokat a közeli kisebb települések kedvéért, tehát a kertvárosokban, alvóvárosokban újabb építkezések kezdődhetnek.
Egy másik érdekes kérdés a közpénzből támogatott építkezések ellenzőinek kiléte, ugyanis a leggyakrabban névtelen internetes hozzászólók közt találni meg őket, cikkek azonban nem igazán jelennek meg ebben a hangnemben, legfennebb blogbejegyzések. Ez is azt jelzi a szociológus meglátása alapján, hogy a templomépítési hullám többnyire legitim volt a lakosság szempontjából. Fontos megjegyzés az is, hogy a kérdést nem csak a szekularizált nyugat-európai trendek mentén lehet vizsgálni, mert a világ e szeglete kivételnek számít, hanem a többségében hívő társadalom szemszögéből is.
Egy a kupola, egy a közösség
Érdekes megvizsgálni, hogy a megépült templomok mennyire használhatók. A társadalomtudós szerint, bár kifelé méretükben reprezentatívak, hiszen szimbolikusan kisajátítják a lakóterületeket, funkcionális szempontból nem megfelelőek, hiszen csupán kis számú hívőt tudnak befogadni. Hogy ez szándékosan történik-e így, azt nem tudni, hiszen a kint rekedt hívek mellett azoknak is misét szolgáltatnak a külső hangfalaknak köszönhetően, akik nem akarnak részt venni ebben. Történik ugyanakkor egy stílusváltás is a felépített ingatlanoknál, az új épületek ugyanis egy egységes stílusirányzat elterjedését erősítették. Ez Kiss Dénes szerint nem is történhetett másként, hiszen ilyen mennyiségű építkezés esetén valószínűleg néhány sikeres modell átvételével dolgoztak. A kulturális homogenizációnak többek között a máramarosi építmények mássága mond ellent, ezért a szociológus úgy véli, alaposabb utánajárást igényel a téma.
Az ország közel kilencven százaléka ortodoxnak vallja magát, és ezt az arányt a korábban terjedő kisegyházak sem befolyásolják komolyabban. (Legalábbis a hivatalos statisztikák szerint.) Míg sokáig gyors gyarapodást mutattak fel, és ma is terjednek, a tendencia lelassult. A második generációs hívek, tehát az adott vallású közösségbe beleszületettek többségébe kerülésével csökken az a vallási buzgalom, amely sokak számára vonzóvá teszi az újkeresztény közösségeket. Romániában ugyanakkor gyakran nehéz felvállalni, ha valaki egy kisegyházhoz tartozik, az elfogadás mértéke úgy nő, ahogyan vallási szempontból egyre sokszínűbb területet vizsgálunk. Templomépítési lázon egyébként a kisegyházak is átestek, ezek az építkezések azonban kevésbé voltak látványosak.
Egy segítőkész magyar önkormányzat
Hogy a magyar történelmi egyházak helyzetét illusztráljuk, egy új, Sepsiszentgyörgyön épülő református templom lelkipásztorát kerestük meg. Tudvalevő, hogy az Erdélyi Református Egyházkerületben jelenleg csupán csak két új templom van épülőben, a háromszéki mellett a Kolozs megyei Szászfenesen.
A nyolc éve alakult új gyülekezet vezetője, Bancea Gábor elmondta, az épület alapkövét két évvel ezelőtt tették le, azóta a több forrásból kapott támogatásoknak köszönhetően építkeznek. A mintegy 1800 fős gyülekezet hívei remélhetőleg a templom építési költségeinek – körülbelül hárommillió lejről van szó – tíz-húsz százalékát állják majd, az egyház a kultuszminisztériumnál is sikeresen pályázott, a legtöbb támogatást viszont az önkormányzattól kapták. – Az elmúlt húsz évben sokan eltávolodtak az egyháztól, gyülekezetünkben például van körülbelül ötszáz ember, akivel nehéz felvenni a kapcsolatot, de reméljük, mire megépül a templom, ez a helyzet változik – mondta a lelkipásztor, aki az egyházkerület által helyszínül biztosított Ifjúsági Házban tartja a szertartásokat, általában kétszáz-kétszázötven fő számára. A templomot kétszer ennyi hívő befogadására tervezték, Bancea Gábor szerint két év múlva, amikor az utolsó simításokat is elvégzik az épületen, háromszázötvenes létszámmal számolhatnak majd. Az építkezés szünetel egyébként, de azt remélik, egy sikeres pályázattal – Isten segedelmével – hamarosan folytathatják a munkát.
(Európa és a mecsetek
A vilagmecsetei.blogspot.com-on érdekes gyűjtemény található az iszlám térhódításáról. A Szlovénia első mecsetének alapkövét éppen ebben a hónapban tették le, s létezik olyan hollandiai város, ahol török mecset építését tervezik, Dánia első minaretje is használható lesz hamarosan. Grúziát némelyek európai, mások ázsiai országnak tartják, ez pedig talán abból is fakad, hogy augusztus végén egy minaretet lebontottak – a hívők természetesen hevesen tiltakoztak. Szabadkán épült a Kárpát-medence első modern mecsete, a város vonzáskörzetében ugyanis mintegy tízezer muzulmán vallású ember él. Magyarországon ennek két és félszeresét számlálják, az ország több megyéjében is jelen vannak, Romániában pedig mintegy hetvenezren élnek, nyolcvan különböző közösségben. A legtöbbjük török, tatár és albán, zömük Konstanca megyében él.)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

A Királyföld megújuló élete
Szászfehéregyháza tájékára (a Brassó megyei Szászbuda, románul Bunești, német nevén Bodendorf Segesvár felöli végében, amikor gyorsítanánk Marosvásárhely irányába, van egy balra mutató, Viscri feliratú tábla, azt kell követni), a valamikori Deutschweißkirch irányába indulni elhatározás kell, oda nem téved csak úgy, véletlenül az ember. Hacsak ténylegesen el nem téved a kőhalmi bekötőúton Dacia – a valamikori német Stein, magyar nevén Garat – felé, mert onnan is megközelíthető. Bárhogy is történjen, az ismeretlen Viscri meglepő, új világot villant fel a látogatónak. Nyolcszáz év hagyatéka
A szászok földjének bejárására már 2005 végén megszületett bennem az elhatározás, csak idő híján halogattam az expedíciókat. Pedig sürgetett az idő, hiszen 2005 novemberében Homoród akkor 79 éves egyházi gondnoka könnyekkel a szemében búcsúzott tőlem: „Ne feledj el!”. Tizenhárman éltek még akkor a „flandrenses” leszármazottak közül, egy-kettő élhet még az erődtemplom igazi tulajdonosai közül – ha él még egyáltalán – azon a földön, amelyet nem alaptalanul neveztek el Királyföldnek (Fundus Regiusnak). A II. András Mátyás által is megerősített arany szabadságlevelével létezhettek ott a szászok mintegy nyolcszáz esztendőig, hogy a múlt század hetvenes éveitől kezdve két-három évtized alatt tömegesen itthagyják e vidéket és az 1989-es változások pontot tegyenek a szász falvak kiürülésének fájdalmas folyamatára. A látható végeredmény a Homoród, a Küküllők völgyeiben, vagy Beszterce környékén portyázók számára az itt-ott felhagyott bennvalók, a felénk községházának is beillő romos épületek látványa. Mi lesz a szászok földjével, a valamikori ragyogó Királyfölddel, amely magába foglalja a valamikori Kőhalomszéket,Nagysinkszéket, Segesvárszéket, Szászsebesszéket, Szászvárosszéket, Szebenszéket, Szerdahelyszéket, Újegyházszéket, majd később Medgyesszéket és Selykszéket is. Nyolcszáz év folyamán hatalmas gazdagságot voltak képesek kitermelni, nemcsak az összes erődített templom mellett kötelező módon felhúzott iskolaépületeket, hanem pompázó, rendezett falvakat és városokat. Mi lesz ezzel a gazdagsággal?
A választ a királyi udvarokban érdemes keresni, hiszen a Fundus Regius 20. századvégi elnéptelenedése után ismét egy királyi sarj, a brit trónörökös, Károly foglalkozik a vidék sorsával. Rhédey Klaudia magyar grófnő szépunokája nem bizottságok kinevezésével, hanem hatékony stratégiákkal próbálja segíteni a Királyföld értékeinek megőrzését a Mihai Eminescu Trust fővédnökeként. Örökmozgó szervező
Caroline Fernolend leginkább egy csomag élesített dinamitra emlékeztető hölgy, a Mihai Eminescu Trust brit–román alapítvány vezetőjeként 73 helységben kommunikál a többnyire roma közösségekkel, és együtt próbálják kitalálni, mitől lehet könnyebb az életük, miközben megmentik a szász örökséget is.
„Valamennyi ősöm Weißkirchben született, jómagam és a férjem is odavalósiak vagyunk” – meséli Caroline. Magyarázatként közbeszúrja: a szászok egymás között házasodtak, nem utolsó sorban azért, hogy el ne veszítsék az előjogaikat, és ez a „zab földjén” is így volt: Szászfehéregyháza környékén nem volt igazán jó termékeny föld, ezért többnyire állattenyésztésből éltek az emberek. Az önálló falu gondolata (a Mihai Eminescu Trust projektje) ebből a szükségből fakadt, valamint a létező hagyományokra épült – részletezi az elnök. Valamennyi szász falunak saját szabályrendszere volt, benne a szomszédságok intézményével, a szászfehéregyházai szabályok dokumentáltan 1623-ban már léteztek. Ez a rendszer magába foglalta a szomszédságok szabályait a maguk külön rendelkezéseivel, amelyek nem teljes mértékben ugyan, de 1990-ig is megmaradtak. Egy ilyen, ma viccesnek hangzó, de szigorú szabályt említ: ha úgy alszol el a mise idején, hogy a második szomszéd is meghallja, büntetést kell fizetned! – nos, a múlt század végén ezt már nem alkalmazták, de a káposztalopásra vonatkozót ma is megszívlelhetőnek tartanánk: ha látod, hogy a szomszédasszony elemel egy fej káposztát, és nem szólsz a tulajdonosnak, ugyanolyan büntetést kaphatsz, mintha te loptál volna.
Család, közösség
Caroline és a férje nem is próbálkoztak a kivándorlással Németországba. A húga élt odakinn, de tizenhárom év után hazajött, a lányuk is dolgozott Berlinben, a német parlamentben öt éven keresztül, ma már ő is itthon van, fiuk Segesváron vezet egy gyárat, Caroline szülei is itt maradtak. Mindannyian azért, hogy megmentsék az utódok számára a szász örökséget. Velük együtt 15 szász él ma Weißkirchben.
A szász falvak faluközösségeiben ma a romák vannak többségben – mondja Caroline – csak Almakeréken (németül Malmkrog, románul Mălâncrav), ahol az alapítványuk megvásárolta az Apafi-kastélyt, van szász közösség, a legnagyobb az országban. Almakerék nem volt szabad falu, ott van az egyetlen festett szász templom, mert ott katolikusok maradtak az emberek, nem tértek át a reformáció idején, mint a többi faluban. Ott él még egy közösségben 130 szász ember, egy nagy, 1100 lelkes faluban. „Mi, Szászfehéregyházán tizenöten vagyunk szászok a négyszázhúsz lakosból, de vannak olyan helyek, ahol már nem élnek szászok, például Szászfenesen (Florești) vagy Szászalmádon (Alma Vii). És ott van Erked is (Archita), ahol még él két szász!”
Átvállalt felelősség
Az Önálló falvak nevet viselő projekttel megpróbálnak néhányat megoldani a közösségek szociális, gazdasági, kulturális gondjai közül. Az egykori szász falvakban élő többségi roma közösségnek képzési lehetőségeket ajánlanak fel, hogy hagyományos mesterségeket tanulhassanak. Kőműves, ács, asztalos, téglavető vagy cserépkészítő lehet belőlük, és hozzásegítik őket ahhoz is, hogy magánvállalkozókká válhassanak, felelősséget vállaljanak. „A képzés után jövedelemre tehetnek szert, jobban élhetnek, és a találkozókon, amelyeket ezekkel a közösségekkel bonyolítunk le, ők jönnek különböző ötletekkel – meséli Caroline. – Elmondják, mire van szükségük, mit szeretnének tenni, ezeket a szükségleteket mi projektekbe öltöztetjük, gyakorlati alkalmazásokat keresünk számukra, és hozzálátunk, hogy megvalósíthatósági alapokat szerezzünk hozzájuk.” Riomfalván (Richiș) például elmondták, hogy tatarozni kellene a kultúrházat, erre alapítványi ács- meg kőművestanfolyamokat szerveztek, aztán megkérdezték, lenne-e önkéntes az építkezéshez, mert ők adnak téglát, cserepet, de dolgozniuk kell. Találtak is tizenöt roma és román fiút, akik a tatarozás végeztével jogot nyertek, hogy három alkalommal ingyenesen használhassák a kultúrházat. „Meg kell érteniük, hogy ha van önkéntes egy-egy munkához, könnyebben jutok pénzhez is, mert az ilyen jellegű munkákat támogató szervezetek is látják: a közösség motivált, tenni akar.” Egy-egy ilyen akció révén megmentenek egy, az örökségünk részét képező épületet, az emberek pedig szinte öntudatlanul átvállalják a felelősséget egy olyan örökségért, ami nem az övék volt! De most hozzájuk került, dolgoztak rajta, büszkék rá, és vélhetően nem fogják megrongálni vagy elpusztítani – az övék lett, felelősek érte. Talán ez a legszebb a Mihai Eminescu Trust alapítvány munkájában – mondja Caroline.
Turistaszétszórási projekt
„Az a munkánk, hogy ezekben a falvakban létező közösségeket rávegyük: ismerjék fel ennek a kulturális-természeti örökségnek a jelentőségét, amely ott még létezik körülöttük, segítsük hozzá őket egy emberibb élethez, és ők vállalják át ennek az örökségnek felelősségét.” Az alapítványnak összesen 11 féle projektje van: a 13 éves működése alatt összesen több mint ezret futtatott a közösségekkel együtt, és ez a 11 eközben kristályosodott ki. Caroline Fernolend szerint nagyon fontos, hogy ők a gyakorlatban végzik ezt. 13 év munkájának a tapasztalatai alapján leszűrték, hogy a legfontosabb projektek a magánszemélyek örökségéhez kapcsolódtak: házak, csűrök, gazdasági épületek helyreállításához. Ezen túl pedig logikusan következett, hogy a kulturális turizmusban kaphatnak helyet a helyreállított házak, ahol hagyományos étkeket szolgáltak fel, amelyekhez az alapanyagot ugyanott termelték meg. Így nőtt egy keveset a létfenntartó gazdaságok színvonala.
A valaha létező 240 erődített templomból mára talán 150 maradt meg, legalább azokat meg kellene, meg lehetne még menteni, csak az egyházakat kell még meggyőzni, hogy a helyiek segítségével végeztessék el a helyreállítási munkálatokat – mutat rá Caroline. Aki egyébként „szétszórná” Weißkirchből a turistákat más szász falvak felé, mert ott túl sok van.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A sosem volt új Erdély víziója – Interjú Szilágyi Zsolttal
Érthetővé kell tenni a románok számára is, hogy nem a közös zsákmányon akarunk osztozni velük, hanem a közös jövőn – tartja Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államelnökjelöltje. Szerinte törik a jég Erdély erdélyesítése ügyében. 
– Tizennégy év bukaresti képviselősködés után hogyan fogadták a hajdani kollégák – immár államelnök-jelölti minőségében?
– A tiszta, őszinte beszédre semmiféle negatív reakciót nem tapasztaltam. Nekem a bukaresti emberekkel amúgy sincs bajom, sokkal inkább a hatalmi szervezetekkel, amelyeket természetesen emberek működtetnek, akik néha korruptak. Több hét terep- és stúdiójárása után azt tapasztaltam, hogy a többség megérti, elfogadja, de legalábbis vitaalapnak tekinti, amit képviselőek. Törik a jég.
– Milyennek ítéli a kampányt, a témafelvetéseket, a színvonalat? Összességében a mezőnyt.
– Ebben a kampányban minden korábbinál nagyobb mértékben jelen volt a pénz – nem a mi részünkről, teszem hozzá. Talán szerénytelenül hangzik, de vallom, hogy a legmagvasabb, Románia legalaposabb szerkezeti átalakítását célzó programmal mi rukkoltunk elő. Mindenki beszél a korrupcióról, az igazságszolgáltatásról, az egészségügy nehézségeiről, az oktatás megreformálásának szükségességéről.
Az ország egészére vonatkozó mély szerkezeti átalakítást azonban Trianon után programszerűen egyetlen romániai politikai párt sem fogalmazott meg, ezt tettük mi most az asztalra. És elmondható, hogy a sokkhatáson túl mindez nem fordult agresszív visszautasításba, a többség érdeklődő, kutató, vizsgáló álláspontra helyezkedett az Erdély erdélyesítésére vonatkozó elképzelésünk megismerését követően.
– Az EMNP-hez hasonló kis pártnak van más választása, mint olyat hirdetni, amire mindenki felkapja a fejét?
– A néppárt azért alakult, hogy legyen végre egy olyan politikai erő, amely a tiszta beszéd, az erdélyiség és a magyar érdek egyidejű megjelenítője. Növekvőben lévő regionalista párt vagyunk, nem rendelkezünk a nagy országos pártok lehetőségeivel, de a rájuk jellemző negatív „vonásokkal” sem. Nem zsákmánypártnak alakultunk, hanem értékközpontú, világos jövőképpel rendelkező formációnak, amely a hosszú távú építkezésben érdekelt.
Az élethelyzetünkből fakadóan az erdélyi románok a mi természetes partnereink, az autonómiák rendszerének bemutatási módja – nemcsak a magyar–román, de a Bukarest–Erdély-tengelyen is – kiterjesztette a politikai kommunikációnk lehetőségeit. Akad olyan erdélyi román pártvezető, aki azt mondja, még keményebben kellene hangoztatnunk az autópálya vagy a brassói reptér ügyét, mivel nekik nem engedik pártjuk bukaresti vezérei.
– Esély vagy veszély a faltörő kos szerepét játszani ebben a kényes témában?
– Én inkább esélyként kezelem. Több hónapos műhelymunka eredményeként kristályosodott ki ez a program, amely mellett politikai vitaasztaloknál, fórumokon, de a piacokon is tudunk érvelni. Jövőképről van szó: milyen országban szeretnénk élni? Útra készülve az ember felcsomagol ugyan, de csak út közben derül ki, hogy kell-e cipőt, netán étrendet váltani, melegebb ruhát felvenni. Egy ilyen nagy és mély téma vállalásának pedig vannak szakaszai: a 2012-es parlamenti választások kampányában a köztelevízió szerkesztője még kicenzúrázta a Románia föderalizálását tematizáló klipünket, mondván, hogy alkotmányellenes. De a Kolozsvár melletti Szászfenesen is karhatalom bevonásával vetette le akkor még a polgármester a néppártos pannót.
Bár most a korrupció és a dossziék harca uralja a médiát, több elemző is kiemelte: a legátfogóbb, legtartalmasabb üzenetet az EMNP fogalmazta meg. Érdekes tesztnek is tekintjük, hogy milyen mértékben lehet felülírni az eddigi politikai meghatározottságokat. Kós Károlyt és részben Iuliu Maniut leszámítva ugyanis Trianont követően a mienk az első regionalista megközelítésen alapuló Erdély-koncepció.
A kilencven év tapasztalata alapján egyre kevésbé félnek tőlünk a románok. Ezzel párhuzamosan az a felismerés, miszerint a román központi hatalom gazdaságilag kiszipolyozza, politikailag pedig nem hagyja feljönni Erdélyt, valamint a több millió román állampolgár nyugati tapasztalatszerzése olyan társadalmi közeget teremtetett, amelyben a regionalizmus programja jóval hatékonyabban és hitelesebben jeleníthető meg.
– Ebben a témában ki a néppárt hasznosabb szövetségese: az „elegem van Romániából”-típusú Sabin Gherman, a pártfegyelem által egyelőre „titkosított” román gyűjtőpárti szimpátia vagy az értelmiségi, politológusi támogatás?
– Lehetőleg mindezek együtt. Mi törjük a jeget, s ha az erdélyi román politikusok azt látják, hogy ezen a pályán lehet mozogni, és felismerik, hogy maguknak is meg kell fogalmazniuk a román regionalista mozgalmat, pártot, együtt értelmezhetjük újra az erdélyi politikát. Jóval valószínűbbnek tartok egy erdélyi regionális koalíciót, mint egy vegyes pártot a szlovákiai Most–Híd párt mintájára. Sabin Gherman a magyarok között is hihetetlenül népszerű, tízezrek olvassák a blogját, nézik a műsorait, hatása már a közvélemény szintjén is mérhető. Hasonló jelenség Angela Tocilă nagyváradi újságíró is.
Szerepük nélkülözhetetlen, ám amíg az erdélyi román regionalizmusnak nincs szervezett politikai megjelenítése, addig egyedül leszünk ezen a pályán. A román zsákmányrendszer jellege ugyanis olyan, hogy a központi prédára összpontosító pártok jutnak a zsákmányhoz.
Ez nagyon gyakran feszültségeket okoz a központ és a vidék között, ám a központi oligarchiák sorozatos kiegyezése nyomán a rendszer működtetni tudott egy korrupción, fekete gazdaságon, a költségvetés megkárosításán alapuló érdekszövetséget. Ez a rendszer kezd recsegni-ropogni, s bár minden bizonynyal igyekeznek majd „finomítani” rajta, hosszabb távon aligha lesz képes integrálni az ország különböző régióit, s hasznosítani sem képes ezek alkotó energiáit.
– Milyen mértékben sikerül célba juttatni – akár a magyar közösségen belül is – ezeket az egyelőre meglehetősen „kínai” nézeteket?
– Hetek óta járom az országot, sok, mindenféle rétegből származó emberrel találkoztam. Az a benyomásom, hogy jóval alacsonyabb a fórumokon, beszélgetéseken való részvételi kedv, mint korábban. Az egyszerű, tiszta megfogalmazásokra azonban továbbra is vevők az emberek. Ha azt mondom, hogy az autonómia olyan, mint a kertészet, oda teszem a paradicsomot, paprikát, uborkát, ahová én akarom, a saját lakásomat én rendezem be, nem pedig a szomszéd, azt az emberek értik.
Azt is érzik, hogy az országban valami nagyon nincs a rendjén, és értékelik, hogy kimondjuk a kilencvenéves fájdalmakat úgy, hogy megoldást is társítunk hozzá. A továbblépés lehetőségét. Mi ahhoz gyűjtünk támogatókat, hogy méltósággal tudjuk kezelni a múltunkat, és a többségi nemzetnek is felmutassuk, hogy békében akarunk élni velük, nem pedig háborúságban. A mi nemzedékünk kellőképpen realista ahhoz, hogy felismerje: Erdély már sosem lesz a nagyapáink Erdélye. Ugyanakkor érthetővé akarjuk tenni a románok számára is, hogy nem a közös zsákmányon akarunk osztozni velük, hanem a közös jövőn.
– Milyen szavazatszám esetén jelentené ki, hogy megérte?
– Összesen 217 369 támogató aláírást gyűjtöttünk össze, hozzájuk, valamennyiükhöz mi kopogtunk be. A szavazatszámtól függetlenül máris azt mondom, hogy megérte. A visszajelzések ugyanis egyértelműen azt mutatják, hogy érdemes ezen az úton tovább haladni. Lépcsőről lépcsőre, állomásról állomásra.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)

Dupla és minden
Advent első vasárnapján a Kolozsvárhoz közeli Kajántóra látogattunk, hogy utánajárjunk: hogyan lehetséges, hogy egy gyülekezet lélekszáma napjainkban ne fogyjon, hanem megduplázódjon a hit, szeretet és barátság segítségével.
A kolozsvári Írisz-telepi katolikus templom előtt várom Advent első vasárnapján Jakab Gábor kajántói plébánost, mise után innen indulunk a faluba. A pápai káplán, szentszéki tanácsos ugyanis a városban Kerekdombon és Írisz-telepen szolgál, de ő a lelkésze a 13 kilométerre fekvő Kajántónak is. Egyértelmű, hogy azzal az autóval megyünk, amelynek hátsó ülésén adventi koszorú és egyházi kiadványok vannak, de az már nem olyan bizonyos, hogy én is beszállhatok, hiszen a nagy ködben, hidegben, sapkával, hátizsákkal alig ismer meg a plébános.
Vérátömlesztés
„Kajántó Árpád-kori település, katolikus temploma is Árpád-kori, a szentély a 12. század végéről datálható. Valamikor nagy egyházközség lehetett, mert nagy csűr, nagy istálló van. A katolikus közösség először a reformációval vérzett ki, egy darabig a reformátusok és unitáriusok használták a templomot, amelyet Mária Terézia idején kaptuk vissza. Ennek emlékére a szószéken olvasható egy latin szöveg. Legelőször a bencések tevékenykedtek itt, majd a ferences barátok, később a jezsuiták. Több évtizede úgynevezett világi papok végzik a lelkipásztori munkát, jómagam is közéjük tartozom. Az egyházközség nagy múltra tekint vissza, a jelene azonban nagyon vékony, és még vékonyabb lett volna a jövője, ha be nem száll ez a mostani tíz-tizenegy családból álló, ferences lelkületű családi közösség. A sok gyereknek köszönhetően a fiatal közösség létszáma ma 43 személy, míg a kajántói katolikusok nagyjából ugyanennyien, 45-en vannak, és jobbára öregek” – vázolja a helyzetet a plébános.
Kolozsvári ferences fiatalok ugyanis viszonylag kedvezményes áron két hektárnyi földet vásároltak az egyházközségtől. „Ők ifjúságuktól fogva együtt járnak, szórakoznak, imádkoznak, megélik a kereszténységet a szó nemes értelmében, az építkezést is közösségi alapon kezdték el. Három ház, egy nagyobb, két kisebb már fel is épült a templommal szembeni telken, egy erdőcske alatt. A többiek változatlanul Kolozsváron élnek, de mindannyian Kajántón szándékoznak a jövőjüket építeni, és így feltámasztják halottaiból a közösséget” – reméli az aranymisés plébános, aki 1978 óta szolgál Kajántón.
A rettenetes minőségű út és a minden második vasárnapi autóhasználati szabály miatt a kommunizmus éveiben nehezen lehetett kijutni a faluba. Minden második vasárnap szekérrel, télen pedig szánnal jártak ki, télen melegített téglát tettek a lábuk alá, hogy meg ne fagyjanak, míg kiérnek. Kajántón ma 1300-an élnek, mintegy 400-an magyarok. „Többségük református, de a tendencia, a fogyás, a gyermekáldás hiánya éppúgy jellemző. Alig keresztelünk, csak temetünk” – mondja Jakab Gábor. A településen azonban szembetűnően sok az új épület, érezhetők a kertvárosiasodás jelei.
Négy a templom
Az őslakos kajántóiak nagyon pozitívan viszonyulnak a sajátos „vérátömlesztéshez” – mondja a plébános. Öregedő gyülekezet, közülük húsz-huszonöten járnak rendszeresen templomba. „Gyönyörű a templom, majd meg tetszik látni – biztat a plébános. – Rusztikus, szép vonalú, van benne egy ácsolt fakereszt és egy hármas tagozású papi ülőfülke kőből, az egyetlen teljesen épen megmaradt középkori papi ülőfülke Erdélyben.”
A ferences lelkiségi mozgalom felől érdeklődve számomra is világossá válik, hogy három ferences rend létezik: a férfiaké, az apácáké és egy harmadik, világi rend. Az utóbbiak is tesznek fogadalmat, amikor belépnek, és belső szabályzat szerint élnek. A szabályok az életvitelre, elsősorban a lelki életre vonatkoznak. „Valamennyien értelmiségiek, nemcsak imádkozó, hanem olvasó emberek is” – emeli ki Jakab Gábor. Közben a faluközpontba érünk, a plébános megfogalmazása szerint „a kereszténység botránya”, amit ott láthatunk. Egymás szomszédságában négy keresztény templom tornya magasodik az ég felé, egy ortodox, egy görög katolikus, egy református és egy katolikus. „A mi templomunk a legrégebbi, de abban normális körülmények között mindannyian el is férnénk, ha egyféleképpen tudnánk imádni az Istent. A református lelkésszel megegyeztünk, hogy legalább a március 15-éket együtt ünnepeljük, évenként váltva helyszínt immár tizenhat esztendeje” – meséli a plébános.
Megállunk az idén újrafedett templom előtt, kérdem, hová ülhetek, mire figyeljek. „Csak az örök mécsestől ne gyújtsa meg a cigarettáját, az úr Isten felekezettől függetlenül szól hozzánk” – hangzik a lelkész vidám útbaigazítása. A barátságos és egyszerű templomot négy konvektor igyekszik kifűteni több-kevesebb sikerrel. Az idősek hamarabb érkeznek, majd a ferences családok is jönnek a sok kis manóval. A gyerekek türelmesek a mise alatt, meggyújtják az első gyertyát, békét kívánunk egymásnak, sokan áldoznak.
Közös álom
Miközben a plébános a bérmálásra készülőkkel foglalkozik, ferences családokkal beszélgetünk a templomban. Kádár Olivér és felesége három gyermekükkel már két éve a kajántói „ferences tanyán” él, ahogy nevezik a telket. Szabados János viszont a faluban született, és így ismerkedett meg a ferences csoporttal. Szalma Zsolt 1991 óta a ferencesek tagja, feleségével, Anikóval még nem költöztek ki, de szándékuk töretlen. Régi álom ez, mondják, akkor még nem voltak mind családosok, és kevés gyermek volt a csoportban. A gyakori közös együttlétek során élvezték egymás társaságát, ezért a végén mindig szomorúan állapították meg, hogy egy ideig megint nem találkozhatnak. „Arra gondoltunk, mi lenne, ha egymás szomszédságában laknánk, mondjuk néhány tömbházzal arrébb. Utána elképzeltük, hogy milyen volna, ha mind egy tömbházban laknánk. Jöttek a fantáziálgatások egy nagy közös házról, ahogy a Pa-dö-dő is énekli. Együtt voltunk jóban-rosszban, a gondolat erősödött, ahogy az emberek közti kapcsolat is, de hosszú volt az út az elgondolástól a megvalósítás elkezdéséig” – idézi fel Szalma Zsolt. Kádár Olivér pontosít, hogy az ábrándozások tízévesek, míg a telekvásárlás 2007-ben történt. Megvoltak az elképzelések, és aztán jöttek a kajántói származású Szabados fivérek. „Próbálkoztak máshol, több helyen néztek helyszínt falvakban, még a városban is, de édesapám jött azzal az ötlettel, hogy van egy nagyobb telek, amit az egyház visszakapott, miért ne lehetne hát ideköltözni. A testvéremmel elmentünk a plébánoshoz, felvetettük a témát, ő azt mondta, benne van, következő vasárnap találkozik velünk” – emlékezik a kezdetekre Szabados János.
A népes ferences csoportból tizenegy család vásárolta meg közösen a telket, és osztotta szét maguk közt. A területet úgy osztották fel, hogy a házak fölött húzódik egy közös telek, amit a ferences csoport bármelyik tagja használhat, függetlenül attól, hogy a Kajántóra költözőkhöz tartozik, vagy sem. „Van egy saját családi házunk, egy hétvégi ház, ami az Albert családé és egy harmadik, az Illyés-házaspáré. Egyelőre ennyi, de van még három építkezési engedély, és mi, az ott lakók, nagyon várjuk, hogy élhessünk vele. Kezdjük megszokni, hogy itt élünk, majd azt is meg kell szoknunk, ha jönnek a többiek” – állapítja meg Kádár Olivér. Kiemeli azonban, hogy bár kiköltözésükkel a kajántói közösséghez tartoznak, változatlanul tagjai a ferences csoportnak is, és ebben mindenki egyetért. A családos és ferences témájú találkozók továbbra is fontosak maradnak.
A ferencesség alappillérei amúgy a szegénység, tisztaság, egyszerűség és engedelmesség, ezek mentén találták meg a helyüket az egykori ifjúsági csoport tagjai, akik ma mind családosok. Nem érzik magukat kirekesztettnek Kajántón, a közösség szeretettel fogadja a sok gyermeket és szüleiket.
Közel s távol
Mi a helyzet az iskolával, óvodával? – kérdezem a már Kajántón élő családapát. „Mindkettő van, de román nyelven. Amikor a legnagyobb fiam kezdte volna az óvodát, István felesége és az én feleségem kérték magyar csoport indítását. Óvónő és hely is lett volna, csak szülő nem akadt, aki a gyerekét ide íratta volna, mert valamiért már az egészen kicsiket is Kolozsvárra akarják járatni. Ezért elég feszes a reggeli programunk, szerencsére a forgalom nem olyan óriási, mint Kisbács vagy Szászfenes felől, mert Kajántó nem főút mentén fekszik” – mondja Kádár Olivér. Mivel sem ő, sem felesége nem kolozsvári, számukra sürgős volt, hogy saját lakásuk lehessen. „Kicsit rástartoltunk, és sok-sok segítséggel sikerült felépítenünk a házunkat. Látni kellett volna, amikor a házunk alkatrészeit meghozták egy nagy kamionnal. Az autó megállt a telek aljában, legalább negyvenen hangyákként nyüzsögtek a domboldalon, így kerültek darabonként a helyükre a ház elemei” – emlékezik Olivér. Szalma Anikó szerint a többieknek is kéne már a váltás, mert többen élnek szülőkkel, vagy öten két szobában. „Amikor három gyerek van, iskola, óvoda, nehéz egy kölcsönbe belevágni, mert a család alaptőkéje, ha volt is, esetleg már elment a telekvásárlásra, közművesítésre. Valamennyiünk részéről ezt látom a legnagyobb akadálynak.” Kádár Olivér szerint is eléggé megterhelte a családok költségvetését a telekvásárlás, majd a külterületi szántónak számító föld belterületté nyilvánítása és közművesítése. „Az építkezést generátorral kezdtük, most van villany is, víz is, ennek költsége azonban mind a családokat terhelte.”
„A kezdeti lelkesedés kicsit lankad, a gyerekek nőnek, ezért több a kiadás és nehézség a családokban, de azért mindig él a vágy, hogy együtt öregedjünk meg, megkérdezhessük bármikor, hogy szomszédasszony, mit főzöl. Reménykedünk abban, hogy tényleg közel leszünk egymáshoz” – mondja Szalma Anikó. Abban maradnak, hogy mindenképp jönnek közösen Kajántóra, ha másképp nem, hát lakókocsival.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román forradalom magyar irányítással?
Mérsékelt érdeklődés közepette mutatta be tegnap délután a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban Szőczi Árpád újságíró (felvételünkön) a Temesvár – A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyvét.
Az önmagát „német anyanyelvű, de magyar szívű”-nek tartó Szőczi az 1989-es romániai rendszerváltoztatás általa kiderített háttértörténetének felvezetőjét az ő és Hámos László szervezte 1985-ös ottawai Románia-ellenes tüntetéssel kezdte, szólt erőfeszítéséről, hogy az amerikai közvéleményt tájékoztassa a kommunista Romániában történtekről, és ismertette az 1988-ban a két kanadai újságíró által Tőkés Lászlóval készített filminterjú megszervezését is. A magyarországi történelmi levéltárban keresgélve talált egy dokumentumot, mely szerint a magyar titkosszolgálat embere szolgáltatta azt az adatot, hogy Ceauşescu utasítására hét rakétát Szászfenesen Paksra irányítottak. Ekkor kereste a lehetőséget, hogy beszélhessen Németh Miklós volt magyar kormányfővel – aki azonnal rá is állt, és teljes nyitottsággal tájékoztatta Szőczit a nagypolitika titkairól. Többek közt arról, hogy a magyar titkosszolgálat olyan hálózatot épített ki Romániában, mellyel lehallgatták a Securitatét, és ők szolgálták az adatokat a román hadseregnek a szeku működéséről, 1989 decemberében még azt is, hol rejtőzködnek a szekus mesterlövészek, hogyan mozognak a politikai rendőrség csapatai; hogy Tőkés László védelmével külön magyar titkosszolgálati csapat foglalkozott, közülük jó néhány lehet a temesvári névtelen halottak között is. Szőczi úgy véli, így már logikus mindaz, ami és ahogyan történt az 1989-es romániai rendszerváltoztatáskor.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A SRI volt tábornoka cáfolja, hogy Ceauşescu rakétákat akart bevetni Magyarország ellen
Románia egykori védelmi minisztere és egy volt titkosszolgálati tábornok cáfolja, hogy Nicolae Ceauşescu 1989 nyarán a paksi atomerőmű elleni rakétatámadást készített volna elő, ahogyan azt Szőczi Árpád újságíró Temesvár - A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyvében leírta.
Az Adevarul című lap mai számában Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter és Aurel Rogojan, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt tábornoka reagált a könyvben leírt állításokra.
Szőczi Árpád kanadai születésű magyar újságíró - aki maga is szerepet játszott annak a diktatúrát bíráló interjúnak a megszervezésében és külföldre csempészésében, amelyet Tőkés László akkori temesvári református lelkész adott 1989 elején egy kanadai tévéstábnak - a budapesti történeti levéltárban bukkant egy olyan magyar hírszerzői jelentésre, amely arról szólt, hogy Nicolae Ceausescu 1989 nyarán hét rakétát telepített a Kolozsvár melletti szászfenesi (Floresti) katonai egységbe, amelyeket a paksi atomerőműre állíttatott rá. A rakétákat állítólag arab közvetítéssel Kínából vásárolta, ugyanis attól tartott, hogy a magyarországi reformok Romániába is eljutnak, és őt is elsodorják.
Az újságírónak Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök is megerősítette az információt. A volt magyar kormányfő arról is tájékoztatta, hogy a fenyegetés hatására Magyarország az Egyesült Államokból és Japánból szerzett be rakétavédelmi rendszert.
Az Adevarulnak nyilatkozó Stanculescu - akit a történészek a Ceausescu-diktatúra megbuktatása egyik kulcsfigurájának tartanak - cáfolta, hogy Szászfenesre Magyarországot fenyegető rakétákat telepítettek volna. Romániának csak a moldvai Tecuciban voltak 300 kilométeres hatótávolságú, déli célpontok felé irányított orosz gyártmányú rakétái, Szászfenesen csak 17 kilométeres hatótávolságú légvédelmi lövegek voltak - magyarázta.
"Érdekes, okos emberként ismertem meg Németh Miklóst. 1989 decemberében Magyarország miniszterelnöke felajánlotta segítségét Romániának. Kérdezte, hogy szükségünk van-e vérkészítményekre, de azt mondtam neki, boldogulunk egyedül is. Csak azért mondták rólunk, hogy barátok vagyunk, mert a Balatonon nyaraltam. Sosem állt fenn annak a veszélye, hogy háború törjön ki Románia és Magyarország között" - idézte a volt védelmi minisztert az Adevarul.
Aurel Rogojan titkosszolgálati tábornok szerint a Szőczi Árpád által megtalált magyar titkosszolgálati jelentést egy a bukaresti nagykövetségen dolgozó tiszt juttathatta Magyarországra ellenőrizhetetlen híresztelések alapján.
"Olyasmi csak az országot lejáratni akaró (Amerikába menekült volt Securitate-vezető) Pacepa tábornok fejében fordulhatott meg, hogy Romániába arabok szállítottak fegyvereket, és semmi szükségünk nem volt kínai fegyverekre, akkoriban talán nekik lett volna szükségük a mieinkre" - mondta Rogojan az Adevarulnak. (mti, adevarul) .
Transindex.ro

1989 decemberére emlékeztek Kolozsváron
1989. december 21-én Kolozsvár főterén 15.45–15.55 között 12 személyt gyilkoltak meg: Szabó Attila, Merca Aurel, Matis Lucian, Jurja Sorinel Dorinel, Pedestru Horia, Marin Vergica, Tamás Burgya József, Cristurean Rodica, Egyedy Imre, Borbély István, Cioara Viorel és Ticlete Mihai Cãlin.
Az Astoriánál hárman, Ciortea Emil, Inclezan Ioan és Pop Teodor vesztették életüket. A Monostorról induló tüntetőket a sörgyárnál igyekeztek feltartóztatni, itt 9 személyt lőttek le (Bors Grigore, Szabó István, Misan Luminita Corina, Vãlean Ioan, Nasc Gheorghe Adrian, Pop Alexandru, Chira Ioan, Ballai Zoltán Csaba, Smical Dinu Adrian), a Mărăşti negyedben Rusu Ioant, a CUG egyik munkását főbe lőtték.
A kolozsvári megtorlások kivizsgálását követően öt személyt ítéltek el: Ilie Dicu alezredest, a szamosfalvi katonai egység parancsnokát 15 év börtönre, Iulian Topliceanu vezérezredest, a IV. Erdékti Hadtest parancsnokát 10 év börtönre, Ioachim Mogát, az RKP Kolozs megyei első titkárát 8 évre, Valeriu Burtea ezredest, a szászfenesi katonai egység parancsnokát 9 évre, Laurenţiu Cocan alezredest szintén 9 évre.
Szabadság (Kolozsvár)

Betlehemezés Szászfenesen – nyári üdülés a jutalom
Több Kolozs megyei iskola, így a Szászfenesi Gh. Şincai Általános Iskola tanulóinak egy csoportja is jelentkezett az Európai Magyar Ifjúságért Alapítvány által meghirdetett Székely kapuk – Zöld kapuk című pályázatra, amelynek célja elsősorban a magyarországi és az anyaország határain túli iskoláknak a népművészeti hagyományokkal, közösségi kultúrával, környezeti neveléssel, társadalomépítő és humanitárius tevékenységgel kapcsolatos együttműködésének elősegítése és támogatása.
Botár György, a fentebbi tanintézet technológia tanára már hetedik alkalommal vesz részt diákjaival a programban, több mint tíz gyerekkel. A részt vevő szászfenesi tanulók több helyen léptek fel betlehemes műsorukkal. Ezért jó eséllyel pályáznak az alapítvány fődíjára, vagyis az egyhetes nyári horvátországi kedvezményes árú üdülésre. A legkiemelkedőbb iskolák ugyanis elnyerhetik A közép-kelet-európai közösségi kultúra ápolásának és a környezettudatos közösségi élet társadalmi előmozdításának kiváló műhelye címet, amelyet minden évben a CEECD projektintézet adományoz. A program fődíjaként a legsikeresebben szereplő gyermekek és pedagógusok rendkívül kedvezményes tengerparti és magyarországi osztálykirándulásokat, jutalomtáborokat, üdüléseket nyernek. Idén mintegy 800 gyermek (és természetesen a kísérőpedagógus) vett részt tematikus jutalomüdülésen.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Szemet szúrt a többnyelvűséget számon kérő óriásplakát
Olcsó kifogásnak tartja Landman Gábor holland állampolgárságú erdélyi üzletember, hogy arra hivatkozva távolíttatták el a kolozsvári többnyelvűséget számon kérő óriásplakátját, hogy az összetéveszthető az útjelző táblákkal. 
A nyelvjogi aktivista ugyanis pénteken egy, Gyalu határában felállított hirdetőtáblán kérte számon a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákat Emil Boc polgármesteren. Kedd reggelre azonban már csak a hűlt helye maradt az óriásplakátnak, amely angol nyelven üzent a polgármesternek: „Mr. Boc, a cégemnek Schengenre és nem sovinizmusra van szüksége!” (Mr. Boc! My company needs Schengen, not chauvinism!) Emil Boc ugyanis miniszterelnökként még azt ígérte, hogy Románia csatlakozik a schengeni egyezményhez.
Landman Gábor elmondta, egy hónapra vásárolta meg a hirdetőfelületet egy reklámcégtől azzal a szándékkal, hogy a nyelvi jogokat is hirdesse, és a tanácsadó cégének is nyilvánosságot szerezzen. Hozzátette, ha megbizonyosodik arról, hogy a kolozsvári polgármesteri hivatal tüntette el a reklámot, akkor büntetőjogi feljelentést tesz ellene.
Nem kellett az „ingyenreklám”
„Ezt nem értem, a hirdetőtábla bérleti díját kifizettem egy hónapra, ott hagyhatták volna, erre meg leszedték. Ezzel nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is megsértették a jogaimat. Szerintem a táblám nem volt sértő, nem volt bántó, sem törvényellenes. Ez is jelzi, hogy ezek az urak hol tartanak, kereskedelmi jogokat sértenek” – adott hangot értetlenségének a Krónika megkeresésére Landman Gábor. Hozzáfűzte: örül, hogy be tudta bizonyítani, mennyire ellenséges a romániai közeg az európai vállalkozásokkal.
Landman Gábor szerint a kolozsvári háromnyelvű helységnévtábla ingyenreklám lehetett volna a kincses város számára. „A peranyagokat ismerem, Boc úr mindent, de mindent megtett, hogy ne kerüljön ki a háromnyelvű helységnévtábla. Ezért – igaz a cégemet is akartam kicsit reklámozni – rá akartam világítani, milyen abszurd a helyzet. A politikusok Romániában semmit nem tettek az európai integrációért, a schengeni csatlakozásért, semmit nem tettek, hogy teljesítsék azokat a kötelezettségeket, melyeket vállaltak. Ellenben mindent megtettek, hogy egy ingyen háromnyelvű helységnévtábla ne kerüljön ki. Holott a többnyelvű feliratozás Európa jelképe. Precedens nélküli Európában, hogy erre nem hajlandóak. Ezért tettem” – magyarázta Landman Gábor, hogy miért választotta ezt az eszközt tiltakozása kifejezésére.
Hiányolt európaiság
Az identitását firtató kérdésekre kitérve elmondta, Hollandiában nőtt fel, és tulajdonképpen holland, de igazából európai embernek érzi magát. „Nekem Románia uniós csatlakozását követően kőkemény elvárásaim voltak. Fel vagyok háborodva Romániára, hogy még mindig itt tart 2016-ban. Nem tisztességes velem szemben és az európaisággal szemben. Szerintem a sovinizmust, etnikai alapú gyűlöletet a politika mesterségesen tartja fenn. Az, hogy még mindig sorba kell állnom, ha Romániába jövök, hogy még mindig nincs autópálya, hogy az ország hírneve pocsék, mind negatív tényezők az üzletem számára” – fejtette ki a Krónikának Landman Gábor.
Hangsúlyozta: az európai polgári jogokkal több tízezer román él Hollandiában, de alig van olyan holland, aki élhet ugyanezen jogaival Romániában. Emlékeztetett, hogy Románia egyezményekben vállalta ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartását, de nem tesz eleget kötelezettségeinek. „A cégemet 2007-ben alapítottam. Akkor mérget vettem volna rá, hogy Románia csatlakozik a Schengeni egyezményhez, és majd épül autópálya is” – adott hangot csalódottságának Landman.
Mint részletezte, akár munkaerő-közvetítésről, akár az ügyfelek felkereséséről van szó, nagyon sokat számít, hogy egy ország tagja-e a schengeni övezetnek, vagy nem, azaz sorba kell állni, vagy nem. „Ne feledjük, Schengen egyben a bizalom szinonimája is, az hogy Románia nem a schengeni övetezet tagja, azt jelenti, hogy nem bíznak meg benne. Ezt Hollandiában nagyon sok intézménytől visszahallom” – magyarázta Landman.
„Megfélemlítették a céget”
A Szászfenes és Gyalu határán található hirdetőtáblát azért távolították el, mert összetéveszthető az útjelző táblákkal, ami ellentétes a hirdetőeszközök engedélyeztetését és elhelyezését szabályozó törvény 15. cikkelyével – szerepel a cég hivatalos indoklásában, amelytől Landman Gábor kibérelte a reklámfelületet, és amelynek nevét nem volt hajlandó elárulni. „Ez egyértelmű hülyeség. Megfélemlítették a céget, azt kérték, hogy ne is keverjük bele őket. Be fogok nyújtani egy panaszt a holland nagykövetségen. Egyértelmű, hogy cenzúráznak, egy reklámcéget még meg tudnak félemlíteni, de vannak eszközeim, melyekhez nem tudnak hozzányúlni” – nyilatkozta lapunknak Landman Gábor.
Az általunk megkéredezett önkormányzatok ugyanakkor nem tudtak pontos választ adni arra, hogy ki kérte a tábla eltávolítását a reklámcégtől. Miközben lapunk információi szerint a kolozsvári önkormányzattól érkezhetett a kérés, Iulia Perşă, a polgármesteri hivatal szóvivője a Krónikának úgy nyilatkozott: egész biztosan nem a kolozsvári önkormányzat távolíttatta el a reklámtáblát. Hangsúlyozta, a hirdetőtábla nem a város területén volt elhelyezve, így nem tartozott a hatáskörükbe, hogy intézkedjenek.
Okos Károly, Gyalu alpolgármestere rákérdezett a helyi urbanisztikai hivatal vezetőjénél, hogy mi történt, azonban az a válasz érkezett, hogy a napokban nem regisztráltak építésiengedély-kérést – erre ugyanis egy reklámtábla elhelyezésekor is szükség van –, és felszólítást sem küldtek egyetlen illegálisan elhelyezett reklámtábla eltávolítására. Albert Ilona szászfenesi önkormányzati képviselő kérdésünkre elmondta: a helyi tanácsosok nem értesültek arról, hogy a polgármesteri hivatal óriásplakátot távolíttatott volna el.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Fejlesztési stratégia öt Kolozs megyei községnek
A környezetvédelemre, a községek tartós fejlesztésére és a helyi értékek népszerűsítésére vonatkozó Helyi Fejlesztési Stratégiát készített elő az év első három hónapjában a Szamos-Nádas Vidékfejlesztési Egyesülethez tartozó „Szamos-Nádas Akciócsoport”, amelynek keretében öt község – Szászfenes, Kisbács, Tordaszentlászló, Magyargorbó és Magyarszentpál – önkormányzata és ezen településeken működő civil szervezetek állapították meg: mi szükséges ahhoz, hogy az illető falu fejlődjön, az ott lakók életminősége javuljon.
A húsz, kisebb projektből álló stratégiát még áprilisban benyújtják a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztériumba, amelynek augusztus 6-ig döntenie kell annak elfogadásáról vagy elutasításáról. Amennyiben a stratégiát elfogadják, több mint egy millióeurós támogatás jut az akciócsoportnak, illetve az akciócsoport tagjai által létrehozandó egyesületnek, amely aztán elkezdi a különböző létesítmények – vágóhidak, tejfeldolgozó-egységek, panziók stb. – megvalósítását, ami vélhetőleg 2023-ig tart.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)