Az árvízről nincsenek összesített, országos adatok, csak megyei szintűek. Az árvíz a legsúlyosabb károkat Fehér megyében okozta, mintegy 2000 lakóház és 42 híd dőlt össze. Topánfalva és a környező falvak hajléktalanná vált lakosai pokrócokat, ruhát és fejenként egy kiló cukrot kaptak. Máramaros megyében a Mára, az Iza és a Tisza öntött ki, Márafalva, Karácsfalva, Tiszahosszúmező, Szaplonca, Kistécső és Máramarossziget alsóbb negyedeinek számos gazdasága lett a víz martaléka. Nagybányán a Fokhagymás patak öntött ki. Maros megyében Ratosnyát öntötte el az árvíz, de károkat okozott Marosoroszi, Marosludas és Radnót lakosainak is, az utóbbit félméteres víz lepte el. Maros megyében 900 gazdaságot, 3250 lakost, 2500 hektár mezőgazdasági területet érintett a katasztrófa, kilenc nagyobb és hatvan kisebb híd rongálódott meg. A megyében a kár 25 milliárd lejre rúg, a kormány eddig mindössze háromezer takarót adott segélyként. /Rostás Szabolcs: Pusztított az ár. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 10./

" Márc. 8-án újabb vízszennyezést jeleztek a Kis-Szamoson. A környezetvédelmi képviselői megállapították: a szennyezés nem ipari jellegű, nem a kereskedelmi társaságoktól származik. Nem tudták megállapítani a szennyezés forrását, amely magyarázná a nagy mennyiségű döglött halak jelenlétét. A bonchidai sertésfarm több ízben szennyezte a Kis-Szamos vizét, a környezetvédelmi hivatal büntető feljelentést tett a kolozsvári ügyészségen. Nem kizárt, hogy az újabb szennyezést a már több ízben megbüntetett cég okozta. /K. O.: Újabb szennyezés a Kis-Szamoson. Nem tudták megállapítani a forrását. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 9./ Az árvíz súlyos károkat okozott. Kapnikbánya körzetében 18 híd rongálódott meg, Szaploncán 14 lakás és két híd ment tönkre, 220 hektár termőföldet öntött el a víz. Több kilométeres útszakaszok váltak járhatatlanná, a vízellátási rendszer pedig több helyen kárt szenvedett. Az Iza folyó Rózália, Barcánfalva, Mikolapatak. Nánfalva és Oncsafalva térségében okozta a legsúlyosabb károkat. Szatmár megyében mintegy ötven háztartásban keletkeztek károk. A medréből kiöntött víz 3 750 személy kilakoltatását tette szükségessé, 437 háztartást szigetelt el a külvilágtól, részben vagy teljesen tönkre tett 57,8 kilométeres összhosszúságú gátat, 365 hidat és pallót, mintegy 280 kilométer közutat, 9 kilométer villanyvezetéket, fél kilométeres hosszúságú vasutat. Az árvíz a legsúlyosabban Máramaros, Beszterce-Naszód, Kolozs, Szatmár, Szilágy, Suceava és Bihar megyéket érintette. /Elkezdték az árvízkárok felmérését Kolozs megye is a súlyosan érintett térségek egyike. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 9./"

A régió nagyjai iránti kegyelet kérdése, Aradon ez fájó sebe a város magyarságának. Kriptáikat, sírkertjeiket jobbik esetben csak a gaz lepi be. Dr. Kovách Géza, a jeles történész-tanár négy éve még élt /Székelyudvarhely, 1925. dec. 22- Arad, 2004. okt. 10./, de sírhelyét már csak néhány beavatott találja meg. Rosszabbik esetben – és ez a gyakoribb – gazdát cserélnek; a régi nagy neveket letörlik, obeliszkjeikre a mai újgazdagok nevét vésetik. A város évek óta tervezgeti a védettnek nyilvánítandó sírok megvételét, de erre nem jut pénz. Ezzel szemben például Nagybányán valóságos műgonddal ápolják a város hírnevét öregbítő festőiskola jeleseinek temetői parcelláját. Thorma János, Mikola András, Krizsán János, Balla József, Ziffer Sándor és társaik friss virágokkal borított sírját a „Panteon” jelzéssel látták el. Máramaros egyik idegenforgalmi nevezetessége a szaploncai vidám temető. A ’80-as évek elején még láthatók voltak a kézzel festett kék keresztek naiv piktúrára emlékeztető illusztrációk, a tréfás kísérő szövegek. A világörökség része lett a szaploncai temető. A cikkíró most hiába kereste a negyedszázaddal ezelőtti frappáns szövegeket, csak elvétve talált belőlük néhányat. Az egyik temetői közalkalmazott elmondta, a Ceausescu-kor tombolásának idején átfestettek jó néhány fejfát, átszövegezték a dehonesztálónak vélt sírfeliratokat. De ez is kisebb bűn annál, mint az, amit azokban az években az egykori aradi városvezetés művelt: megszüntette és bedózerolta a műemlékekkel teli mikelakai katonai temetőt. /Puskel Péter: Panteonok, sírkertek. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 29./

A kulturális minisztérium fellépését kéri a Pro Europa Liga (PEL) a görög katolikus templomok lerombolása, átépítése ellen, különben az Európai Bizottsághoz fordul panasszal a PEL, jelentette ki Smaranda Enache. A szaploncai vidám temetőbeli templomnál megerősítési munkálatok ürügyén a templom rombolása folyik, a Marosvásárhely közeli, nyárádtői görög katolikus templomra pedig a görögkeleti egyház ráépítette hagymakupolás katedrálisát. Smaranda Enache csodálkozik, hogy az ortodox egyház részéről még senki nem emelt szót emiatt. /Antal Erika: Görög katolikus örökségért a PEL. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./

Többet ártott a görög-katolikusoknak az elmúlt huszonegy év, mint a diktatúra
Többet ártott a görög katolikus egyháznak a huszonegy éves demokrácia, mint a fél évszázados totalitarizmus – erre a következtetésre jutottak a Pro Europa Liga (PEL) által szervezett tegnapi marosvásárhelyi tanácskozás résztvevői. Mint hangsúlyozták, két évtizeddel a rendszerváltás után még mindig késik az 1948-ban betiltott egyházat kárpótló restitúciós törvény kidolgozása, és még mindig nagy a híveket érintő hátrányos megkülönböztetés.
Ömlött a keserűség azokból az erdélyi görög katolikus lelkészekből, akik tegnap a Pro Europa Liga meghívására részt vettek a restitúciós folyamatot vizsgáló marosvásárhelyi konferencián. A felszólalásokból kiderült: nemcsak a visszaszolgáltatási törvény kidolgozása késik, a görög katolikusok a meglévő, szűkös jogi lehetőségekkel sem élhetnek. A felekezet Erdély-szerte több olyan bírósági döntésnek nem tudott érvényt szerezni, amely végleges és megfellebbezhetetlen. Mind a papok, mind a hívek nemcsak az ortodox egyház ellenállásába, de a hatóságok közömbösségébe vagy éppenséggel ellenséges magatartásába ütköznek – derült ki az eseményen.
Hatósági buktatók
Zaharie Fărcaş köhéri pap egy Görgény-völgyi esetet említett, ahol a jogerős ítélettel rendelkező görög katolikusok törvényszéki végrehajtó segítségével próbálták visszafoglalni a kásvai templomot, de a rendőrség és a faluba kivezényelt csendőrség megakadályozta. „Úgy tudom, a hatóságoknak a törvény életbe ültetését kell segíteniük és nem annak a megtagadását. Kásván fordítva történt: a rendőrök a templom közelébe sem engedték a híveket és a törvényszéki végrehajtót. Ketten meg arról beszéltek jó hangosan, hogy nem is ártana egy kicsit megbotozni a görög katolikusokat, vagy éjjel felgyújtani az imahelyüket” – mesélte Fărcaş atya. Felsőorosziban, ahol sikerült visszaszerezni az egyházi legelőket, mindmáig a községháza használja, és adja bérbe a környék juhászainak.
Vasile Ciulea dicsőszentmártoni esperes egy ortodox kollégája esetét mesélte el, aki egy kis faluban lemondott az egyik, már omladozó és rég nem használt templomról. Keresztény gesztusáért majdnem az állásával fizetett, és csak a hívek tudták megmenteni a gyulafehérvári püspök haragjától. „Évekkel ezelőtt három hajlékunkat sikerült visszaszereznünk, de a hatóságok azóta is megtagadják a telekkönyvezésüket” – panaszkodott a dicsői pap. Azt is megtudtuk, hogy a máramarosi Szaploncán, ahol a szent hajlékuktól megfosztott görög katolikusok 2003-ban telket vásároltak, még nem kezdhették el az új templom felhúzását, mivel az önkormányzat nem hajlandó kibocsátani az építkezési engedélyt.
Ortodox gáncsoskodás
A törvények, valamint a jogerős ítéletek semmibevétele nemcsak az egyházat, a civil társadalmat és a bírói testületeket is megbotránkoztatja. „Frusztráltak vagyunk, mert fölöslegesnek érezzük magunkat” – látta be Sonia Deaconescu, a Maros megyei törvényszék elnöke. A vészharangok megkongatása ellenére sem történik semmi. „Nyárádtőn az ortodoxok által körbeépített görög katolikus templom ügye immár világszerte ismertté vált. Itthon bírósági elnöki rendelettel állították le az építkezést. Amerikában Hillary Clinton is hallatta ez ügyben a szavát, mégsem történt semmi. Az ortodox egyház zavartalanul építkezik” – hozta fel a Marosvásárhelytől mintegy tíz kilométerre fekvő kisvárosi templom esetét Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke. Mint ismeretes, Nyárádtőn a görögkeleti felekezet képviselői a visszaigényelt templom köré kezdték építeni hagymakupolás templomukat, amelyet már be is fedtek, ezáltal teljesen körbeburkolva a régi templomot. Ennek kapcsán Dan Fodor marosvásárhelyi esperes is az ortodoxok által lebontott görög katolikus templomok sokaságát emlegette fel. Ugyanakkor hozzátette, számos más olyan visszaigényelt istenházáról tudnak, amelyet az ortodoxok megcsonkítottak, átfestettek, átépítettek, vagy éppenséggel újjászenteltek.
„A mai napig folyik templomaink átalakítása, szentképeink eltüntetése, megcsúfolása. Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy számos ortodox egyházfő azt hangoztatja, hogy egyházunk a kommunisták által való betiltása teljesen jogos volt, a görög katolikus felekezet megszüntetésével igazság teremtődött” – sorolta sérelmeit Dan Fodor. Nagyvárad, Belényes, Kásva, Cege, Nyárádtő, Füzesmikola, Aranyosgyéres, Naszód csak egy pár erdélyi település, ahol a görög katolikus templomot az ortodoxok bekebelezték, átalakították, vagy éppenséggel lerombolták.
A túlvilágig terjedő meghurcoltatás
Ennél is szomorúbb, hogy a görög katolikus felekezet tagjainak meghurcoltatása „a túlvilágig terjed” – derült ki a tegnapi beszélgetésen. Nyárádtőn, a máramarosi Budfalván és a Vâlcea megyei Pesceanán az ortodox egyházzal összejátszó helyhatóságok megtiltották a köztemetők használatát és látogatását. Az olténiai falu görög katolikus hívei a piteşti-i táblabíróság jogerős ítélete ellenére sem használhatják a sírkertet. Hasonló helyzetben vannak a budfalviak is, akik nem tudnak érvényt szerezni a nagybányai törvényszék döntésének – áll a Romániai Demokrácia, Ember- és Munkajogok Irodája által készített tanulmányban. Zaharie Fărcaş köhéri lelkész megfogalmazásában mindez egy türelemjáték, amit „az ortodox testvéreik művelnek”. „Azt mondják, hogy nem haltatok meg mind a kommunista börtönökben, nem baj. Kivárjuk, amíg meghaltok a demokráciában” – állapította meg szomorúan a lelkipásztor.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Az ortodoxoké marad a szaploncai Vidám Temetőben található templom
A máramarosi Szaplonca görög katolikus hívei az Emberi Jogok Európai Bíróságához szándékoznak fordulni, miután a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék (ICCJ) bírái megtagadták a helyi Vidám temető területén található templom visszaszolgáltatását a Román Unitus (Görög katolikus) Egyháznak.
A templomot a kommunisták erőszakkal vették el 1948-ban, a Román Unitus Egyház betiltása után, és átadták az azt jelenleg is kezelő ortodox egyház használatába. A szaploncai régi görög katolikus templomot 1886-ban építette a falu unitus közössége. E körül alakult ki később a Vidám temető, ami a România Liberă című napilap szerint „az erdélyi görög katolikus kulturális szintézis legmélyrehatóbb kifejezése, mely a népművészet, a bizánci és a nyugati civilizáció elemeit ötvözi”.
1935-ben ugyanis Grigore Riţiu görög katolikus pap arra kérte Stan Ioan Pătraş mesterembert, hogy készítsen egy új kereszttípust. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor a pap azt kérte az asztalostól, alakítsa át a kereszteket oly módon, hogy sírverset is fel lehessen rájuk írni, mivel akkor éppen tiltották a román nyelv nyilvános használatát. A jó pap végül 1954-ben a nagyenyedi börtönben halt meg.
A kommunisták a szaploncai régi görög katolikus templomot is elorozták. De nem sikerült telekkönyvezniük, mert a Szaplonca környékére vonatkozó telekkönyveket a történelmi, Tiszán túli Máramarosban őrizték, mely 1918 után Csehszlovákia, 1945-től pedig a Szovjetunió részét képezte. A templomot azóta a szaploncai ortodoxok használják, akik 2009-ben olyan változtatásokat kezdtek el, melyekkel el akarják tüntetni a templom görög katolikus múltjának minden jelét. Székely Hírmondó
Erdély.ma

Görög katolikusok, Szaplonca, Sződemeter
A román görög katolikus egyház 1697-ben jött létre, amikor az erdélyi Ortodox Mitropolia csatlakozott a katolikus egyházhoz, elismerve a pápa fennhatóságát. 1853. november 26-ig az esztergomi érsekségnek volt alárendelve. 1930-ban a népszámlálás adatai alapján Erdély lakosainak 31,1 százaléka görög katolikus vallású volt, az ortodox lakosság 27,8 százalékával szemben.
A kommunista hatalom 1948-ban betiltotta a görög katolikus vallást. Vezetőik közül többet bebörtönöztek, az egyház tulajdonát államosították vagy az ortodoxnak adták. 1989-ben a görög katolikus egyházat újraszervezték, de tulajdonuk egy részét máig sem kapták vissza. A 2002-es hazai népszámláláskor Romániában 191 556-an vallották magukat görög katolikusnak, amelyből 160 896 román nemzetiségű, 19 645 magyar.
Szaplonca román lakói 1790-ben tértek át a görög katolikus vallásra. Az 1990-es és a 2000-es években a község többször is az ortodoxok és a görög katolikusok háborúskodása miatt került a média figyelmébe. A rájuk erőltetett ortodox hittérítés okán már sajátos liturgiájukat is feledve, a legutóbbi népszámláskor a 3267 lakosából csupán 65-en vállalták a szüleiktől örökölt görög katolikusságot. Kis közösségük nem kapta vissza a Vidám temetőben álló, 1886-ban épült templomát sem. Állításuk szerint a helyi vezetés folyamatosan megakadályozza, hogy saját telkükön új templomot építhessenek. Sőt, 1997-ben maga az akkori polgármester lopott el egy görög katolikus halottat, hogy ortodox rítus szerint temethessék el! A neo­gótikus templom tornyát az ortodox egyházközség 2009-ben lebontotta, és öt új, bizánci stílusú torony építését tervezi. Görög katolikus szervezetek szerint azért, hogy eltüntesse a templom görög katolikus múltjára utaló jeleket. Az uralkodó „állam az államban” ortodoxia erdélyi hagymakupolás térhódításáról van némi tapasztalatunk nekünk, székelyeknek is. Lám, a legújabb példa a Szatmár megyei Sződemeter. A kúria, amelyben himnuszunk szerzője, Kölcsey Ferenc megszületett, 1990-ben az ortodox egyház lelkészi hivatalának adott otthont. És most a görög katolikus parókiával kell egyeztetni, hogy szíveskedjen kiköltözni a magyar nemzet egyik legnagyobb költőjének szülőházából. Hogy az idegen nemzet, idegen vallás bitorolta kúriából az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület partiumi vezetői múzeumot, emlékházat varázsoljanak. Ja, új épület kéne nekik is cserébe? Mert valamikor ők vásárolták meg? De mikor és kitől? Nemzeti imánk költője emlékének ápolása többet érdemel, mint egy emléktábla, amit már kétszer is leloptak a minket, magyarokat oly „nagyon szerető és tisztelő” többségi nemzet mindig titokban maradó, emlékműgyalázó szakmunkásai!
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Multikulturális park épül Szejkefürdőn
A Mini-Erdély park első kilenc épületmakettjét kedden átszállították a Hargita megyei Szejkefürdőre. Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium ezen projektjének ötletgazdája szeretné megmutatni Erdély látnivalóit és hozzájárulni a világ kulturális örökségéhez.
A Székelyföldi Legendárium Mini-Erdély projektjének első kilenc épületmakettjét kedden a Hargita megyei Szejkefürdőre szállították, ahova a park megépítését tervezik. Eddig a székelyderzsi erődtemplom, a barcarozsnyói, a dévai, a berethalmi, a fogarasi vár, a törcsvári, valamint a vajdahunyadi vár, illetve a Jézus-kápolna és Kolozsvár kicsinyített mása készült el – fejtette ki Fazakas Szabolcs, a projekt ötletgazdája.
Hozzátette, összesen kilencven makettet rendeltek meg, ezekből fog összeállni Szejkén a brüsszeli Mini-Európa park mintájára készülő Mini-Erdély park. Ezzel a 17. és a 19. század közti időszakot szeretnék megjeleníteni, különös figyelmet fordítva azokra az épületekre, amelyeket Orbán Balázs, a legnagyobb székely is láthatott. Egy dimbes-dombos részen fogják megépíteni a parkot az egyik szejkei villa mellett, hogy ez még jobban emlékeztessen az erdélyi tájra. Fazakas rámutatott, pünkösdre tizenkét makett készül el, akkor szeretnék megnyitni a kiállítást, először Udvarhely központi zónájában, ahol többnyelvű tárlatvezetés várja az érdeklődőket.
Fazakas Szabolcs elmondta, a park elkészítésének ötlete a brüsszeli Európa park megtekintése során fogalmazódott meg benne, ahol azt tapasztalta, hogy egyetlen erdélyi épület sem szerepel, pedig ezek is részei a világ kulturális történetének. „Megmutatjuk, hogy Erdélyben is van látnivaló, és hozzájárultunk a világ kulturális örökségéhez" – fogalmazott. Fazakas Szabolcs rámutatott, multikulturális parkot szeretnének, ezért román, magyar és szász épületek kicsinyített másait is ki fogják állítani.
Láthatóak lesznek szász, móc, magyar és székely építkezésrészletek is, ahogyan például a várfallal körbevett Brassó, Segesvár, Kolozsvár, Medgyes, Szeben, valamint a bonchidai és a Rhédey-kastély. Makett készül arról a Vajdahunyad melletti kohóról, ahol a párizsi Eiffel-torony alkatrészeit öntötték, a gyergyói örmény udvarokról, a dési zsinagógáról, a marosvásárhelyi zenélő kútról, de a szaploncai vidám temetőről is – jegyezte meg érdekességként az ötletgazda.
A rekonstrukcióban Gyöngyössy János történeti grafikus segíti a Legendárium csapatát, a maketteket a székelykeresztúri származású Vajda Domokos készíti budapesti műhelyében, az épületeket pedig Németh Hajnal művész festi ki. Fazakas Szabolcs azt szeretné, ha a parkban minden, Erdélyhez kötődő nemzet tagjai megtalálnák a számukra érdekes épületeket. Ez fontos, hiszen turisztikai szerepe is van a projektnek. Az érdeklődők a székely gőzöst felelevenítő minivasúton is körbeutazhatják a kiállított épületeket.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)
Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik.
Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat.
A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán.
Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene.
Távol a tárgyaktól
Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)