"Ápr. 28-án Isztambulban tartották a Fekete-tengeri Országok Gazdasági Együttműködési Tanácsának ülését, a román küldöttséget Emil Constantinescu államelnök vezette. Az ülésen a tagországok szakminiszterei az energiaiparról, a távközlésről és a közlekedésről tanácskoznak. A Fekete-tengeri Országok Gazdasági Együttműködési Tanácsa Turgut Özal elnök javaslatára 1992. jún. 15-én alakult meg Isztambulban, célja a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése. A szervezetnek 11 ország - Albánia, Azerbajdzsán, Bulgária, Görögország, Grúzia, Moldávia, Oroszország, Örményország, Románia, Törökország és Ukrajna - a tagja, megfigyelő minőségben további országok /köztük Izrael, Olaszország és Szlovákia/ képviseltetik magukat. A tagállamok külügyminiszterei félévente ülnek össze, emellett működik az állandó nemzetközi titkárság Isztambulban, továbbá 16 munkacsoport. A Fekete-tengeri Kereskedelmi és Fejlesztési Bank székhelye Szalonikiben van. Az együttműködő országok sok tervet dolgoztak ki, de ezek megvalósítása még nem kezdődött el, hiszen a tagországok eltérő fejlettsége miatt erre csak hosszú távon lehet számítani. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 1./ Emil Constantinescu államelnök elutazása előtt adott nyilatkozatában fontosnak ítélte körútját - isztambuli, majd ankarai látogatását, amit a harmadik napon szófiai látogatása követ. Az elnök kijelentette, hogy az isztambuli csúcstalálkozón alkalma lesz találkozni a grúz és örmény vezetőkkel, akikkel elsősorban kőolajkereskedelemről tárgyal, továbbá találkozik Petru Lucinschi moldáviai elnökkel is. /MTI/ Emil Constantinescu elnök Isztambulban tárgyalni fog Leonyid Kucsma ukrán elnökkel. /Magyar Nemzet, ápr. 25./"

"Jún. 9-én kezdődött Görögországban. Thesszalonikiben a balkánközi konferencia a külügyminiszterek részvételével. Adrian Severin is megjelent a konferencián, de ott voltak a boszniai összekötő csoport, az ENSZ, az EBESZ és az Európai Unió képviselői is. A napirenden a térségbeli országok stabilitásának, biztonságának és együttműködésének kérdései szerepeltek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./"

A Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés /BSEC/ tizenegy tagországának állam- és kormányfői jún. 5-én Jaltában aláírták a szervezet alapszabályát és közös nyilatkozatot fogadtak el a BSEC céljairól, melynek vezető szerve a külügyminiszteri tanács lesz. A szervezetet a soros elnök irányítja, akinek személye félévenként változik. Az elnöknek alárendelt állandó titkárság Isztambulban fog működni. A szervezet pénzügyi intézménye a hamarosan Tesszalonikiben létrehozandó Fekete-tengeri Kereskedelmi és Fejlesztési Bank lesz. Leonyid Kucsma ukrán elnök történelmi jelentőségűnek nevezte a jaltai csúcsot, mert egy új nemzetközi szervezet született meg. - Az 1992-ben létrehozott BSEC már a negyedik államfői találkozóját tartja, azonban mindeddig nem volt alapszabályzata. Emil Constantinescu elnök a jaltai összejövetelen romániai látogatásra hívta meg Szergej Kirijenko orosz miniszterelnököt. /Új nemzetközi szervezet. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 8./ A tizenegy tagország: Albánia. Azerbajdzsán, Bulgária, Görögország, Grúzia, Moldávia, Oroszország, Örményország, Románia, Törökország és Ukrajna.

" A Magyarok Világszövetségének Borsod-Abaúj-Zemplém megyei szervezete az elmúlt hetekben 133 levelet küldött szét a világba, a címzettek az európai és az amerikai nagypolitikában fontos szerepet játszó parlamenti képviseletek, kormányzati szervek, neves politikusok, emberjogi szervezetek, tekintélyes lapok és újságírók, illetve közéleti személyiségek. Mindenkinek saját anyanyelvén írtak pár sort, figyelmébe ajánlva a levélhez csatolt cikkek és tanulmányok másolatát, amelyek a moldvai csángó-magyarok helyzetével foglalkoznak. Ismert magyar szerzők mellett francia, angol, német és olasz publicisták, történészek, emberjogi harcosok csángókkal kapcsolatos írásairól van szó. Minden borítékba betették például az angol Robin Baker történész-diplomata, a Theszaloniki Balkán Tanulmányok Intézete főmunkatársának a moldovai csángók eredetéről írt nagylélegzetű tanulmányát, melyben egyértelműen állást foglal azok magyar eredete mellett, s részletesen taglalja, miként igyekeztek és igyekeznek megfosztani anyanyelvüktől, akadályozzák őket elemi emberi jogaik gyakorlásában. Néhány visszajelzés azt bizonyítja, érdemes volt elküldeni a leveleket, jóllehet az idő rövidsége miatt még csak kevesen válaszolhattak. /133 levél a moldovai csángók ügyében. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 19./"

"Az Irak ellen tervezett háború elutasításáért, a béke megőrzéséért febr. 15-én tömegtüntetéseket rendeztek szerte a világon. A világ hatszáz városában a szervezők szerint több mint tízmillió ember tiltakozott az amerikai háborús terv ellen: Londonban egymillió, Olaszországban hárommillió, Spanyolországban négymillió, Berlinben félmillió ember vonult az utcákra. Ázsiában is többezres tüntetéseket tartottak. Olyan tüntetésről, amelyen incidens történt, csak Görögországból érkezett hír. Athénban a rendőrség az amerikai nagykövetség épülete közelében összecsapott a tüntetőkkel, és könnygázt vetett be ellenük. A békésen tüntetők többezres tömegéről levált anarchisták több száz fős csoportja benzines gyújtópalackokkal, kövekkel dobálta meg a rendőröket. Az ország északi részén fekvő Szalonikiben a rendőrök szintén összecsaptak az amerikai konzulátus előtt tüntető anarchistákkal. Tokióban folytatódott az amerikai nagykövetség előtt egy hónap óta tartott ülődemonstráció. A legjelentősebb ausztráliai demonstráció a pénteki melbourne-i volt. A százezres tömeget a legkülönbözőbb korú résztvevők alkották. A hatóságok szerint a vietnami háború óta ez a legnagyobb háborúellenes megmozdulás Melbourne-ben. A tüntetés John Howard miniszterelnök ellen is irányul, aki korábban 2000 katonát és harci repülőgépeket küldött a Közel-Keletre. (Nagy-Britannia mellett Ausztrália az egyetlen ország, amely katonai erőt küldött az Arab-öbölbe az Irak elleni háborúra készülve.) 750 ezer és kétmillió közé tették a londoni tüntetők számát. Kétszázötven más brit városból is érkeztek tiltakozók. Lemondásra szólította fel Tony Blair miniszterelnököt Harold Pinter drámaíró a nagygyűlésen mondott beszédében, amit óriási üdvrivalgással fogadtak. Párizsban 250 ezer ember tiltakozott. Az osztrák fővárosban a rendőrség szerint 15 ezer, a rendezők szerint 20-30 ezer ember vonult fel. Brüsszelben több ezres háborúellenes tüntetéseket tartottak. Alig kétszáz ember tüntetett Belgrád főterén. Moszkvában közel ezer ember tüntetett a kommunista párt felhívására. Zágrábban tízezren tüntettek, Szófiában kétezren,. Prágában és Ostravában háromszáz ember tüntetett. A tömegtüntetések sorából az Egyesült Államok városai sem maradtak ki. A legnagyobb, több tízezer embert mozgósító demonstrációra New Yorkban került sor. Budapesten két békedemonstráció is volt. A Békelánc elnevezéssel tartott rendezvény résztvevői a Szabadság-hídon láncot alkotva békeüzeneteket tartalmazó papírhajókat dobtak a Dunába. A hídtól egészen a Kálvin térig folyamatos volt a sor a járdán, ahogy az Erzsébet tér felé vonultak. A Civilek a Békéért nevű tömörülés szervezésében az Andrássy úton vonultak végig az emberek, akik annyian voltak, hogy le kellett állítani az autóforgalmat. A Civilek a békéért mozgalom petíciót juttatott el az Országgyűléshez és az amerikai követségre, amelyben elítélték a Bagdad elleni katonai akciót. Bukarestben néhány tucat ember vett részt a rendezett tüntetésen. / Háborúellenes tömegtüntetések világszerte. Kolozsváron alig százan, Bukarestben harmincan tiltakoztak. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 17./"

"Az EU szaloniki csúcsértekezletén jelen levő román hivatalosságok jún. 21-én üdvözölték az Európai Tanács Romániára vonatkozó következtetéseit, és úgy vélték, Bukarest mindent megkapott, amit jelen pillanatban kívánhatott. "Románia nagyon jó jegyet kapott az európai integrációs vizsgán" - fogalmazott Adrian Nastase kormányfő. Nastase kifejtette, a csúcsértekezlet zárónyilatkozata leszögezte, hogy az unió bővítése visszafordíthatatlan és folytonos; a Romániával és Bulgáriával folyó tárgyalások ugyanazon elvek alapján történnek, mint a többi tíz tagjelölt ország esetében, a Romániával és Bulgáriával folyó tárgyalások lezárásának határideje 2004 vége, az EU 2007-2013 időszakra vonatkozó költségvetése pedig számol a két ország 2007. január elsejei csatlakozásával. Nastase elmondta, Románia "rendkívül ambíciózus" célkitűzéseiről megbeszélést folytatott Silvio Berlusconi olasz kormányfővel. /(Mediafax): Románia mindent megkapott, amit kívánhatott. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./"

"A leendő európai alkotmányból hiányzó, a kisebbségek jogait védő fejezetet dolgozott ki a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) és azt eljuttatja az európai konvent elnökének, a francia államelnöknek, valamint Medgyessy Péternek. Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke kifejtette, javaslatukat azt követően készítették el, hogy Jacques Chirac francia államfő jún. 20-án Szalonikiben az EU- csúcson arról biztosította a magyar résztvevőket: támogatna egy kisebbségvédő fejezetet az alkotmányban. Patrubány Miklós hozzátette: az MVSZ a magyar kormánytól nem kapott felkérést a javaslat elkészítésére, az előkészítő munkáról azonban értesítették a miniszterelnököt. Választ eddig még nem kaptak. Csapó József erdélyi küldött, a javaslat eredeti koncepciójának kidolgozója a tájékoztatón elmondta: az alkotmány- kiegészítés a közösségi önkormányzatot, a helyi különleges státust, valamint a nemzeti alapú területi autonómiát nevezi meg a kisebbségi jogvédelem legfőbb eszközéül. /MVSZ-javaslat az európai alkotmány kisebbségvédelmi fejezetéhez. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 15./"

Megkezdődött a Duna-Körös-Maros-Tisza (DKMT) eurorégiós együttműködés stratégiai programjának kidolgozása. A múlt hét végén a magyarországi Orosháza-Gyopárosfürdőn kétnapos konferenciát rendeztek. A magyarországi Bács-Kiskun, Csongrád és Békés, a romániai Arad, Temes, Hunyad és Krassó-Szörény megyéket, valamint a Vajdasági Autonóm Tartományt tömörítő szövetség mintegy 5 millió ember érdekeit képviseli. Olyan program kidolgozását kezdték el, amelynek eredményeként a 2007–2013 közötti európai uniós költségvetési ciklusban a DKMT jó eséllyel pályázhat határon átnyúló fejlesztések támogatására. A tervek között szerepelhet a Temesvár és Szeged közötti két nyomtávú villamosított vasútvonal kiépítése, az Arad és Fiume/Rijeka közötti vasútvonal korszerűsítése, a Bega-csatorna újra hajózhatóvá tétele, valamint az M5-ös autópálya továbbépítése Thesszaloniki irányába. /DKMT eurorégiós stratégiai program. Vasutat építenek Temesvártól Szegedig, korszerűsítik az Arad-Fiume vonalat. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 23./

A romániai magyarság politikai szerepvállalása is szóba került a Thesszaloníkiben az Ortodox Egyház és az Európa Parlament néppárti frakciója nyolcadik találkozóján – tájékoztatott dr. Bárányi Ferenc, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom politikai alelnöke. Bár két nagy világvallás (a muzulmán és a zsidó) papjai távol maradtak, a vallások közelítését célul tűző tárgyalások az azonos számú ortodox és katolikus püspökök csoportjai, valamint a politikusok között nem voltak eredménytelenek. A magyar kereszténydemokrata politikusok, Kelemen Kálmán és dr. Bárányi Ferenc tárgyalásokat folytattak Martens Wielfrid elnökkel, aki kifejtette, hogy a Néppárt Frakció helyesnek tartja az RMDSZ politikai irányát és fontosnak bekerülését a román parlamentbe. A másik politikus, Antonio Constanzo néppárti titkár bírálta az RMDSZ-t s annak kereszténydemokrata mozgalmát a posztkommunista kormánnyal kötött szövetsége miatt. /(Sz. I.): Figyelnek ránk az Európai Parlamentben. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 28./

Április 13-án Tesszalonikiben az Európa Színházi Díjak átadása alkalmából rendezett rendkívüli közgyűlésén az Európai Színházi Unió (UTE) egyhangú szavazással teljes jogú tagjává választotta a Kolozsvári Állami Magyar Színházat. Az UTE 1990-ben alakult. A legrangosabb európai színházi szövetség célkitűzése az Európai Unió kultúra és színház általi építéséhez való hozzájárulás. /Uniós tag lett a kolozsvári magyar színház. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 15./

Borboly Csaba: amit az RMDSZ SZKT-ülésén nem tudtam volna elmondani
Tisztelt Kollégák!
Két héttel az igencsak nagy izgalmakat és vetélytársaink és protektoraik számára nagy meglepetést, mondhatni hanyatt esést okozó helyhatósági választások után összegyűltünk ma, hogy értékeljünk, összegezzünk, tanulságokat vonjunk le, és ami a legfontosabb, az elkövetkező féléves parlamenti választási felkészülésre kiható teendőkről beszéljünk. A továbbiakban én ezekkel a kérdésekkel foglalkoznék, ugyanis a mostani választások eredményeinek értékeléséhez időre van szükség, alapos elemzéseket kell készíteni, hogy a kellő tanulságokat levonhassuk, mert mint mindig, vannak pozitívak és negatívak egyaránt. A pozitívak közül kiemelném, hogy az elmúlt napokban nagyon sokfelől hallottam azt, hogy hát nem gondoltuk, hogy a székelyföldi szavazók ennyire tudatosak, és nem hagyják megvezettetni magukat.
Hát igen. A történelem során nagyon sokan voltak így ezzel, és azt gondolták, hogy lehet a székelyeket az orruknál fogva vezetni, mesékkel etetni, de tévedtek. Megint bebizonyosodott, hogy ez nem működik, és az RMDSZ-nek továbbra is a legerősebb bástyája, erődítménye Székelyföld. Bukarestben ezt mindig is tudták. Jó lenne, ha Budapesten is tudnák ezt végre, és felhagynának a különböző székelyföldi politikai homokozók építésével, mert teljesen felesleges idő- és pénzpazarlás. De én ezzel meg is állnék a budapesti politikum szapulásával, ugyanis személyes tapasztalataim szerint például a magyarországi közszolgálati média hozzáállása korrekt volt a dolgokhoz, és látni lehetett azt is, hogy a Budapestről támogatott politikai erőknek most, szemben 2008-cal, nem engedték, hogy lemenjenek kutyába. Tehát meggyőződésem, hogy a soron következő Fidesz–RMDSZ-egyeztetésen tovább lehet haladni.
Engem tehát ezek a dolgok nem aggasztanak, de annál inkább foglalkoztatnak az olyan kérdések, amelyek belsők, úgymond RMDSZ-belügyek, amelyek keserűvé tehetik a mindennapokat, a szervezeti életet, és mint tudjuk, ez számít, a mindennapos munka körülményei, a szervezeten belüli hangulat. Mire is gondolok?
Nézzük csak meg, miként is alakulnak az RMDSZ-ben a karriervonalak, különösen azokon a területeken, ahol nem választás, hanem kinevezés, delegálás van. Szalonikiben RMDSZ-es támogatással az a személy lehet konzul, aki éveken keresztül a székelyföldi önkormányzatisokon hegyezte a tollát, és ott mocskolt, gúnyolt bennünket, ahol tudott. De azt láttam az elmúlt években, hogy számos olyan személyt neveztek ki fontos pozícióba, akiről nem lehetett tudni, hogy mit tett le az asztalra, nem lehetett tudni, hogy mit csinál ott, ahol van, csak annyit láttunk az RMDSZ honlapjáról, hogy ezt is meg ezt is támogatta az RMDSZ, de azon túl semmi visszajelzés nem érkezett az illetőtől. Ezek a dolgok velejárói minden politikai szervezetnek, de károsak. És nemcsak az ilyen kinevezések, hanem a választott (önkormányzati, parlamenti) tisztségek vonatkozásában is be kell vezetni világos, átlátható díjazási és szankcionálási rendszert. Kell tudnunk, kitől mit várunk el, mit kell teljesítenie, és ha nem teljesít, annak világos és egyértelmű következménye kell hogy legyen. Nem válhatunk politikai nyugdíjbiztosító intézetté. Annak ellenére, hogy kikerültünk a kormányból, a továbbiakban is van jogosítványa az RMDSZ-nek fontos személyi döntésekre, ezért jó lenne ezekre a dolgokra figyelni, és a kinevezési politikákat úgy alakítani, hogy egyfelől ne nevezzenek ki RMDSZ-es támogatással olyanokat, akik, mondjuk, a Székelyföldön szerintük székelykedő RMDSZ-es önkormányzatisokat mucsai senkiknek tartják, mert ez arculcsapásunk, megengedhetetlen. Másfelől pedig fontos szakmai pozíciók vonatkozásában szerintem elengedhetetlen az alulról jövő vélemények kikérése. Erre kell időt szakítani, ezt nem lehet megspórolni, még most sem, amikor kikerültünk a kormányzásból, mert mint tudjuk, a fociban alapszabály az, hogy két kapura játsszák, és a meccset a németek nyerik, Romániában meg az a politikai alapszabály, hogy az RMDSZ benne van a kormányban. Tehát a mostani csak átmeneti állapot. Elismerve azt a tényt, hogy a jelenlegi jó RMDSZ-szereplésben döntő, meghatározó jelentősége volt a nagyváradi kongresszusnak és a szövetségi elnöki tisztségben történt váltásnak, én azt gondolom, hogy a Kelemen Hunor elnök úr által elkezdett pozitív folyamatokat folytatni kell, és a változásnak el kell érnie a Szövetség azon szöveteit is, amelyeket mostanáig érintetlenül hagyott, nevezetesen azt, hogy a különböző fontos központi s egyéb pozíciókban való kinevezéseknél igencsak fennmaradtak az urambátyám-technikák. És ezek a dolgok érvényesek a Szövetség által birtokolt erőforrásokra is, és itt nemcsak a pénzforrásokra gondolok, hanem arra is,mondjuk, hogy számomra igencsak furcsa dolog, gyakorlat az, hogy az elmúlt négy esztendőben egyetlenegy RMDSZ-es pénzen megrendelt közvélemény-kutatást nem kaptam meg, kivéve kerülő úton hozzám csepegtetve eljuttatott néhány felmérési részeredményt. Történt ez annak ellenére, hogy a minden ötödik (lassan közel negyedik!) RMDSZ-szavazatot biztosító Hargita Megye Tanácsának elnöke és az Országos Önkormányzati Tanács elnöke voltam. Sok ilyen kis dolog összegyűl, és azt mondom, jobb ezeket kibeszélni most egy új ciklus elején, mint magunkban hordozni. Egy szó mint száz, az elmúlt 20 esztendőben igencsak szövevényessé, átláthatatlanná váltak a belső viszonyok, ezek feltárása, feltérképezése, normalizálása terén a szövetségi elnök és a főtitkár által mostanáig elvégzett munkát gyorsítani kell, és akár az eleven húsba is bele kell vágni, mert van mit műteni még mindig. És különösen most, amikor kikerültünk a kormányból, amikor jelentős erőforrásoktól estünk el, akkor van igazán szükség ezen folyamatokra. Mire is gondolok?
Először is arra, hogy számba kell vennünk minden erőforrásunkat, és azt divatos szóval a megfelelő helyre kell allokálnunk. Csak egy konkrét példa. Szerintem 2014-től az nem lehet EP-képviselő, aki nem teszi le az asztalra az összes általa birtokolt asszisztensi és tanácsadói helyet és egyéb erőforrást, mert, ugye, tudjuk, embereink százával kerültek az utcára, és azért, hogy őket megtarthassuk a közelünkben, továbbra is igényt tarthassunk tudásukra, ezért helyet, egzisztenciát kell teremtenünk számukra a kormányzatba való visszatérésig. De a belső erőforrásokra visszatérve, most azzal kell foglalkozni, amire hatásunk van, ami felett döntési jogosítványa van az RMDSZ-nek. És ez napjainkban a Communitas meg a tagdíjbevételek.
Az utóbbival kezdeném. Nem tartozom az RMDSZ-támogatással, jelöltként pozícióba jutó személyek fizetési élbolyába a magam 3890 lejes fizetésével, de azért az mégiscsak elgondolkodtató volt számomra, hogy az Állami Számvevőszék múlt évi jelentése szerint az RMDSZ egyéni támogatóinak sorában Verestóy Attilát Borboly Csaba követte. Ez nekem azt súgja, hogy valami hibádzik az RMDSZ-alapszabályban előírt befizetési rendszerben, és hogy itt gyökeres változtatásra van szükség. Én azt mondom, hogy egy dologban egyezzünk meg: ez így nem maradhat, mert ha mindenki tisztességesen befizetné csak azt, ami elő van írva, akkor itt nem lennének gondok sem év közben, sem kampány közben. A mostani Hargita megyei önkormányzati RMDSZ-kampányt kihoztuk a 2008-as egyharmadából, tehát nem ilyen problémák miatt szólalok meg, hanem azért, mert ha valami le van írva, akkor azt mindenkinek be kell tartania. De én azt gondolom, hogy szórványprogramjainknak volt és lesz olyan komponense, amelyen belül a szórványban működő RMDSZ-szervezeteket támogatjuk, és ezt kellene folytatni.
Ami pedig a Communitast illeti, az folyamatos támadási felület, ami szerintem egy gyors döntéssel helyre rakható. Meg kell szüntetni a Communitast. Amit RMDSZ oszthat szét a civil társadalomnak, azt RMDSZ is ossza szét, és vállalja a felelősséget az elosztásért, az elosztás átláthatóságáért. Nincs miért fenntartani a Communitast, megszűnt az értelme. Van forrás az RMDSZ társadalomszervező szerepére, és közben annak legfontosabb eszközrendszerétől, a pénzforrásoktól megfosztjuk az RMDSZ-t. Ez logikai nonszensz, a Communitas Alapítványnak átad az RMDSZ abból a kisebbségi támogatásból, amit alanyi jogon megkap. Azért, hogy utána egy új apparátus, az RMDSZ-től szinte függetlenítve, valakik, akiknek munkájára nincs rálátásunk még nekünk RMDSZ-es választott politikusoknak sem, azt valamilyen kritériumrendszer szerint szétosszák. Természetesen fenn lehet tartani azt, ami most van, de akkor senki se sírjon, amikor az RMDSZ társadalomszervező szerepét hiányoljuk, amikor csak közvetve az RMDSZ pénzével támogatott civilszervezetek sokasága szégyelli a szervezetünket, nem akar azzal közösséget vállalni! Az RMDSZ kisebbségi szervezet, tehát írhatna ki pályázatokat, támogathatna programokat és oszthatna ösztöndíjakat. Hisz az RMDSZ forrásait azért adja a román költségvetés, hogy megmaradásunkat támogassa. Egy nemzeti közösség megmaradását támogató eszközrendszer komplex, és beletartozik a politikai képviselet is a támogatandó célok közé, ugyanis ha politikai képviseleted van az önkormányzatokban, a parlamentben, akkor tudod az adott nemzeti közösség érdekeit érvényesíteni.
Egyébként ha marad is a Communitas, az alapos átfaragására van szükség. A pályázati rendszere felaprózott, és már senki sem tudja követni. Szerintem a mostani rendszert úgy kell kidobni, ahogy van. Fél évvel korábban mondtam, hogy nem kell Communitas-pénz Székelyföldre, hanem menjen minden a szórványba. E téren történt némi hangsúlyeltolódás, de nem elegendő. Ezért én azt mondom, hogy jó lenne egy jelentőset lépni és kimondani – ha marad egyáltalán a Communitas –, hogy a pénze a szórványé. Sőt még tovább megyek, ha nem akarjuk a felesleges adminisztrációt, csak egy banki utalásba kerül, és oda kerül ez a pénz, ahova kell. Utaljuk át a Dévai Szent Ferenc Alapítvány számára. Jó helyre kerül, és maximális hatékonysággal segíti majd a magyar megmaradást Erdélyben, a szórványban.
A továbbiakban szólni szeretnék néhány szót a számunkra oly fájó két veszteségről, Szatmárról és Maros megyéről, illetve Marosvásárhelyről is, mert számomra mindig érthetetlen és elfogadhatatlan volt a jelenlegi választásirendszerben úgy közelíteni a választókorú lakosság 47%-át kitevő magyar közösség mellett, hogy az nem visszaszerezhető. Szerintem a marosvásárhelyi polgármesteri tisztség, Maros és Szatmár megye tanácselnöki tisztsége visszaszerezhető, és vissza is szerezzük 2016-ban, mert egyfelől erre készülünk, ez lesz stratégiai célunk az elkövetkező 4 évre, másfelől pedig a román összefogás Erdélyben most volt a csúcson, ahogy a magyar megosztás is most volt a csúcson. De amint mondtam, tenni is kell érte, komolyan és elszánással. És itt elsősorban Maros megyéről, Marosvásárhelyről beszélnék. Ismételten beigazolódott, hogy a „nehogy már valaki a fejünkre nőjön” politika mennyire megbosszulja magát. Nem akarok én nevekkel dobálózni, de a fiatalítás Marosvásárhelyen nem volt egy sikertörténet, az biztos. Egyik legtehetségesebb fiatal női politikusunknak, Csép Andreának és társainak igencsak nyesegette a szárnyait a helyi vezetőség. Nehogy már felemelkedjenek, kinőjék magukat. Inkább menjen el kedvük mindentől.
Fel tud mutatni az RMDSZ Maros megyei vezetősége egy helyzetbe hozott fiatalt is? Nem. Plakátolásra meg szórólapozásra kellettek a fiatalok, és annyi. De nemcsak ez van, hanem a politikai rövidlátás magasiskoláját mutatta be a marosvásárhelyi RMDSZ önkormányzati frakciója. Florea avatott, Csegzi pedig távfűtési díjak emelését jelentette be. De én most Csegzi Sándorral nem foglalkoznék, mert tette, amit tudott. Tette, amire futotta neki. De az, hogy ő és társai négy, sőt nyolc éven át tehették azt, amit tettek, és Dorin Florea szolgálóleányának pozíciójába süllyesztették az RMDSZ-t Marosvásárhelyen, na ez egy nagy probléma, és nem a Csegzié, hanem a helyi, megyei RMDSZ-vezetőségé. Ez nem helyi ügy. Mostanáig a Központi Fejlesztési Régió elnökségében ült három magyar, egy német meg két román. Mostantól fogunk ülni ketten Tamás SÁndorral négy román kolléga társaságában. De ezt megoldjuk, és lobbizni fogunk a Maros megyei magyar településekért is, de egy dolgot szögezzünk le, illetve ami még fontosabb, jó lenne, ha egy dolgot letisztáznánk, illetve letisztázna a marosvásárhelyi, Maros megyei magyar közösség is. Mit akar?
Mi a számára kecsegtetőbb perspektíva?
A közép-erdélyi szórványosodási modell követésemásod-, harmadhegedűsként Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó árnyékában vagy a Hargita és Kovászna megye által tálcán kínált regionális vezető szerep? Jó lenne, ha a marosvásárhelyi magyar elit a helyi román elittel is közösen eldöntené, mit akar, mert egy biztos: a Nyárádmente, a Kis-Küküllő mente e téren világossá tette opcióját, Székelyföldhöz tartozásába vetett hitét. Perspektívát, hitet kell adni az embereknek. Az emberek nem azt várják el, hogy négyévente megmagyarázzák nekik a politikai vezetők, hogy mi miért nem jött össze. De nem ragozom tovább.
Azt javaslom, vegyenek példát Verestóy Attila szenátor úrtól. Ő nem félt attól, hogy támogassa a fiatalítást, az új javaslatokat, ötleteket, és nézzék meg, ha ki lehet emelni területi szervezetet, ahol a 4 évvel korábbihoz képest elsöprő volt az RMDSZ győzelme, akkor az az udvarhelyszéki.
Tehát nem kell görcsösen a székbe fogódznia senkinek.
És ez érvényes mindenhol, Hargita megyében is, mert az összesített eredmények magukért beszélnek: 50%-kal több szavazatot kapott a megyei tanácsi lista és jómagam mint megyeitanácselnök-jelölt, de azért nem minden településen volt minden fenékig tejfel. A fiatalításra visszatérve azonban tudom nagyon jól, hogy eljön az a pillanat, amikor egy ifjú titán odaáll mellém, kezét a vállamra teszi, és azt mondja, öreg, állj félre, mert ezt én jobban tudom csinálni. És azt is tudom, hogy az a személy nagy valószínűséggel már ott motorozik a MIÉRT-ben, képezi magát, építi kapcsolatrendszerét, növeli tudását. De ez engem nem aggaszt, ez a dolgok rendje, mert tudom, hogy én sem a falvédőről másztam le, és én is kaptam esélyt. És ha én kaptam esélyt, akkor kutya kötelességem, hogy amikor eljön az a bizonyos pillanat, akkor vegyem a kalapomat. Ez a dolgok rendje. Nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, pláne egy sajtónyilvános eseményen, de azt gondolom, hogy most kell ezekről a dolgokról beszélni, még akkor is, ha a mostani választásokat követően minden ötödik RMDSZ-es önkormányzati tanácsosunk MIÉRT-es. Ez a szám is azt bizonyítja, hogy a Markó elnök úr által elkezdett fiatalítási folyamatok stabil alapra kerültek, és ennek most, a válságkormányzást követő politikai megosztottságban láttuk meg az eredményét, 2012. június 10-én, amikor minden magyarra számítottunk, és meg is kaptuk a bizalmat. Nekem most egyáltalán nem az a célom, hogy kritizáljak, ünneprontó legyek, még ha ilyennek is tűnik a beszédem, mert szerintem a legnagyobb kritikusa mindenkinek önmaga. Azért fogalmazok a megszokottnál élesebben, mert meggyőződésem, hogy a mostani helyzet történelmi. Pártpolitikai szempontból mindenképp az. Történelmi a román pártpolitikában, és ezt a román pártok nem rejtik véka alá. De történelmi az erdélyi magyar politikában is, mert aki számított, az most mind mérlegre állt, és megmérettetett. És a döntés egyértelmű volt. Tehát új kiindulási ponthoz érkezett az erdélyi magyar politika, és ahhoz, hogy ezt a történelmi pillanatot ne szalasszuk el, nekünk magunknak önvizsgálatra, alapos helyzetértékelésre van szükségünk. Én azt mondom, hogy a nagyváradi kongresszuson elkezdett folyamat logikus, szükségszerű folyománya kell hogy legyen ez az alapos helyzetértékelés, mert ennek most van itt a ideje.
De nem ragozom tovább, az elmondottakon túl az alábbi ügyekben fogalmazok meg javaslatokat:
1. Kolozsváron jelentős tudományos kapacitásokat építettünk ki, amit csak korlátozottan tudunk használni közpolitikai tervezésünk során. Én most feladatot szeretnék adni az RMDSZ támogatását élvező tudományos műhelyeknek: készítsenek részletes, települési elemzéseket, hogy mi történt az egyes – felfelé és lefelé – kiugróan teljesítő községekben, városokban. Miért nyertünk és miért veszítettünk olyan községekben, városokban,ahol az etnikai arányok miatt nem nyerhettünk volna, vagy épp nyernünk kellett volna? Látni szeretném, hogy az okok között mennyi a helyi, és mennyi az országos, és azt is látni szeretném, hogy mik voltak a mozgósítás jó és rossz példái. És gondolom, ezzel nemcsak én vagyok így. Mert ismernünk kell a valós helyzetet, és tudnunk kell tanulni. 2. A tanuláshoz kapcsolódik a hálózatépítés és a mozgósítás kérdése is. Úgy nézem, politikai ellenfeleink, s itt most nem a budapesti képződményekre gondolok, hanem az USL-re és a PDL-re, tehát valódi versenytársaink az utóbbi választások alkalmával a választók mozgósításának új megoldásait honosították meg. Mi nem ülhetünk karba tett kézzel, el kell tanulnunk tőlük e technikákat, sőt még jobbakat, erdélyi magyar közösségünkhöz még jobban illőeket kell kitalálnunk. Ha kell, szakértőket kell ehhez hoznunk. Összefoglalva: professzianizálódnunk kell, mozgósításban, kampánytechnikákban is meg kell újulnunk. S mivel Marosvásárhely 2016-os visszaszerzése kell hogy legyen a legfőbb célunk, ezért ezeket az új technikákat itt kell 2013-tól kipróbálnunk. Szeretném, ha az RMDSZ elnöksége mielőbb előállna a mozgósítást és a kampánytechnikákat megújító javaslataival.
3. A mozgósítás kérdéséhez kapcsolódik, hogy alaposan elemeznünk kell, hogy a magyar szavazók hány százaléka szavazott magyar pártra június 10-én. Az RMDSZ forrásait, beleértve a jövőbeni kormányzati részvétel által elérhető forrásokat is, attól függően kell visszaosztanunk, hogy az adott község és város RMDSZ-es vezetői miként teljesítettek. Nem rejtem véka alá, azt sejtem, hogy sok helyen a potenciálhoz képest nagyon gyengén teljesítettek helyi és területi szervezeteink, s ezeket a szervezeteket meg kell újítanunk, a beállt struktúrákat fel kell számolnunk, fiatalítanunk kell. S ezektől az új vezetőktől nem széplelkűsködést kell elvárnunk, hanem azt, hogy a választóink nyelvén beszélve értessék meg az emberekkel a téteket. Értessék meg, hogy ha más pártra szavaznak vagy otthon maradnak, akkor kevesebb támogatást fog kapni településük. Kimondom: „tökös” helyi vezetők kellenek nekünk, akik be vannak ágyazva a helyi társadalomba, nem demokráciát játszanak, hanem megmondják az embereknek, mit kell csinálni. Nem szépen beszélni kell, meg nyávogni, hanem odacsapni az asztalra – ilyen helyi vezetők kellenek. És ahol nem ilyenek vannak, ott váltani kell nagyon gyorsan.
4. Politikai tevékenységünk professzionalizálásának egyik fontos feladata a választókerületi rendszerhez történő alkalmazkodás is. 2008-ban én már felvetettem, hogy ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell, de akkor süket fülekre talált a javaslatom. Most újra elmondom: mielőbb hozzuk létre az egyes választókerületek tevékenységét irányító-szervező felelősök rendszerét, akik jövőjét teljesítményüktől kell függővé tennünk. A teljesítmény pedig a szavazatok számát jelenti. Ha fenn akarunk maradni, ha az ország politikai térképén jelen akarunk lenni, nem lustulhatunk el. S ez ellen a legjobb garancia az, ha a személyes felelősség rendszerét erősítjük.
Az erdélyi magyar emberektől a kellő bizalmat és támogatást, mint mindig, most is megkaptuk, de az emberek azt is világossá tették, több magyar széthúzást nem akarnak látni. Őket nem érdekli az, hogy ki kivel, hogyan, miként és miért, de egy dolog világos: olyan embereket akarnak látni a különböző politikai pozíciókban, akikre számíthatnak. Nincs idő a kecmecre, mert olyan időket élünk, amikor vagy mész előre, vagy orra buksz. De harmadik út nincs.
Borboly Csaba
Marosvásárhely, 2012. július 1.
Erdély.ma

Magyarországi pártot hozna létre az RMDSZ
A RMDSZ több politikusa is kezdeményezte vasárnap egy Magyarországon bejegyzendő határon túli párt létrehozását, amelyre a magyarországi parlamenti választásokon a magyar állampolgárságot szerzett határon túli magyarok szavazhatnának. Az RMDSZ kis parlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) marosvásárhelyi ülésén Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke vetette fel a szervezet megalakításának ötletét. Borboly Csaba mély reformokat. köztük a finanszírozási gyakorlat megváltoztatását sürgeti az RMDSZ-ben.
Beszólt Budapestnek. Kelemen: nem járt sikerrel a magyarországi politikusok „portyája”
Szabó először arról beszélt, hogy Kövér László erdélyi kampánykörútja Bihar, Szatmár és Kolozs megyében rontotta a magyarság választási esélyeit. „Alapítsunk mi is pártot Magyarországon, lássuk, mit szólnak hozzá!” – jelentette ki Szabó Ödön. Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester szerint a határon túliak magyarországi pártját a magyar állampolgárságot szerzett felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarokkal közösen lehetne bejegyezni. Ráduly sérelmezte, hogy a magyar választójogi törvény alapján a határon túli magyarok csak pártlistákra szavazhatnak.
Markó Béla, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke is kitért a pártalapítás javaslatára. „Megfenyegettük a magyarországiakat, hogy létrehozunk ott egy pártot. Ez nem árt, de még mielőtt a 2014-es magyarországi választásokról beszélnénk, nekünk az őszi parlamenti választásokra kell összpontosítanunk” – jelentette ki Markó, aki helytelenítette, hogy magyar részről „nem követték meg” az RMDSZ-t. Markó Béla azt hangoztatta, hogy Magyarország „megtépázott nemzetközi tekintélyével lassan-lassan elszigeteli magát a Kárpát-medencében”. Hozzátette, az erdélyi magyar közösségnek befolyásos, erős Magyarországra lenne szüksége.
Kelemen: az RMDSZ nélkül nem lehet nemzetpolitikát építeni
Kelemen Hunor elnöki beszámolójában úgy fogalmazott: „az RMDSZ gyengítésére irányuló budapesti és bukaresti törekvések ellenére” a szövetség megnyerte a júniusi önkormányzati választásokat. Jobb eredményeket ért el, mint négy évvel ezelőtt, és – noha két magyar párttal kellett versenyeznie – nagyobb arányban szerezte meg a magyarok szavazatait, mint négy évvel ezelőtt. Kelemen Hunor szerint a választások eredménye azt jelezte, ahol volt munka az elmúlt négy évben, ott a szövetség begyűjtötte a szavazatokat, ahol nem folyt érdemi munka, ott azt a kampány sem tudta pótolni. Az elnök elmondta, át kell alakítani azokat az RMDSZ-szervezeteket, amelyek nem szerepeltek jól a választásokon: első lépésként teljesen újraszervezik a szövetség marosvásárhelyi szervezetét. Kelemen Hunor úgy vélekedett, „Kövér László felelőtlen erdélyi portyázása” nagymértékben hozzájárult a magyarellenes hangulat szításához, a magyarellenes román szavazók mozgósításához. „Nem vagyunk harcban a magyar kormánnyal, de meg kell érteni, hogy az RMDSZ-nek 86 százalékos beágyazottsága van. Nem lehet kárpát-medencei nemzetpolitikát felépíteni az RMDSZ nélkül” – jelentette ki Kelemen Hunor. Az őszi parlamenti választások vonatkozásában Kelemen Hunor azt tartotta célnak, hogy az RMDSZ-nek erős frakciója legyen a törvényhozásban, mely a kormányzati jelenlétet is biztosíthatja. Az őszi parlamenti választások vonatkozásában is elismételte: „a szövetség kinyitotta az ajtót, a zárat leszerelte, a kulcsot eldobta”. Ezzel arra utalt, hogy a többi magyar párt politikusait is az RMDSZ soraiba várja, ha részt kívánnak venni a parlamenti választásokon.
Borboly Csaba: meg kell szüntetni a Communitas Alapítványt
A Communitas Alapítványt meg kell szüntetni, az RMDSZ kinevezési politikáján módosítani kell, és fiatalításra is szükség van – véli Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke vasárnap megjelent blogbejegyzésében, amelyben a szövetség működési gyakorlatának több elemét is kemény hangon bírálja. A politikus az Amit ma 5 percben nem tudtam volna az RMDSZ SZKT-ülésén elmondani című bejegyzésben leszögezi: a Communitas „folyamatos támadási felület, ami szerintem egy gyors döntéssel helyrerakható”. „Meg kell szüntetni a Communitast. Amit az RMDSZ oszthat szét a civil társadalomnak, azt az RMDSZ is ossza szét, és vállalja a felelősséget az elosztásért, az elosztás átláthatóságáért. Nincs miért fenntartani a Communitast, megszűnt az értelme” – fogalmazott Borboly. Az RMDSZ kinevezési politikája kapcsán rámutat: vannak olyan belügyek, amelyek keserűvé teszik az RMDSZ-esek mindennapjait. „Szalonikiben RMDSZ-es támogatással az a személy lehet konzul, aki éveken keresztül a székelyföldi önkormányzatisokon hegyezte a tollát, és ott mocskolt, gúnyolt bennünket, ahol tudott. De azt láttam az elmúlt években, hogy számos olyan személyt neveztek ki fontos pozícióba, akiről nem lehetett tudni, hogy mit tett le az asztalra, nem lehetett tudni, hogy mit csinál ott, ahol van” – írta, arra utalva, hogy az RMDSZ Salamon Márton Lászlót, a megszűnt Új Magyar Szó című RMDSZ-lap volt felelős szerkesztőjét jelölte a szaloniki konzuli tisztségre.
Borboly változtatásokat követel, mert szerinte „a különböző fontos központi s egyéb pozíciókban való kinevezéseknél igencsak fennmaradtak az urambátyám-technikák”. „És ezek a dolgok érvényesek a szövetség által birtokolt erőforrásokra is. Egy szó mint száz, az elmúlt 20 esztendőben igencsak szövevényessé, átláthatatlanná váltak a belső viszonyok, ezek feltárása, feltérképezése, normalizálása terén a szövetségi elnök és a főtitkár által mostanáig elvégzett munkát gyorsítani kell, és akár az eleven húsba is bele kell vágni, mert van mit műteni még mindig” – írja Borboly.
Krónika (Kolozsvár)

A szklavinoktól a szkítákig
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a  Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb.  akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan éle­tet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hargita megyébe is jöhetnek menekültek?
A hivatalos adatok szerint szükség esetén 320 menekült elhelyezésére tud helyet biztosítani Hargita megye, a sportszállókban kaphatnának ideiglenes szállást a migránsok. Fotós kollégánk, Thomas Câmpean több mint ezer kilométeren át kísérte az Európa központja felé tartó emberáradatot, a helyszínről számol be a menekülthelyzetről.
Gyorsfelmérést végzett kedden az oktatási minisztérium, és rövid határidőre tájékoztatást kért az ország egyetemi központjaitól, valamint a megyei tanfelügyelőségektől arra vonatkozóan, hogy hány menekült elhelyezésére tudnak helyet biztosítani. A Hargita megyei összesítés több száz helyet tartalmaz, ám ezek valószínűleg nem fognak betelni, ugyanis a felmérés arra az esetre készült, ha annyi menekült érkezik az országba, hogy az meghaladja a hat migránsközpont befogadóképességét.
A Hargita Megyei Tanfelügyelőség is megkapta kedden a tájékoztatásra vonatkozó minisztériumi kérést, felmérték a helyek számát, és az összesítést elküldték a szaktárcának. Összesen 320 menekült elhelyezésére van lehetőség itt, a megye sportszállóin – Hargitafürdőn, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Maroshévízen és Gyergyószentmiklóson – tudnának ideiglenes szállást biztosítani számukra – tudtuk meg a megyei tanfelügyelőség technikai osztályán. Az intézmény ott dolgozó képviselője elmondta, a felmérésnél figyelmen kívül hagyták a tanintézetek bentlakásait, hiszen kezdődik a tanév, és azokba hamarosan beköltöznek a diákok. Egyébként nem volt teljesen egyértelmű a minisztériumi átirat, valószínűleg sietősen készült, nem szokványos adatkérés volt – fűzte hozzá a tanfelügyelőség munkatársa.
Görbe Péter, Hargita megyei főtanfelügyelőt egy képzésen értünk el, elmondta, reméli, nem fog sor kerülni arra, hogy menekülteket fogadjon a megye, de az esetleges elhelyezésbe ők nem szólhatnak bele, hiszen állami és önkormányzati tulajdonban levő épületekről van szó.
Van, ahol csak lelkisegély-szolgálatot biztosítanak
Több megye tanfelügyelősége is azt közölte a szaktárcával, hogy nem tud helyet biztosítani a menedékkérőknek, a Brassó megyei tanfelügyelőség például szállást és ételt nem, csak lelkisegély-szolgálatot ajánlott fel, a Bukaresti Egyetem 80 helyet, és volt olyan tanfelügyelőség is, amely közölte, bentlakásokban tudnának helyeket biztosítani, de nem lehet összevegyíteni a menekülteket a diákokkal. Románia 1785 menedékkérő befogadására tett felajánlást, erről tett bejelentést hétfőn, illetve kedden Klaus Johannis államfő, majd Victor Ponta kormányfő, hangsúlyozva azt is, hogy Románia nem ért egyet a kötelező kvóták bevezetésével, ugyanis azok meghaladják az állam erőforrásait. Az Európai Bizottság egyébként lényegesen több migráns befogadását kérte Romániától, a legutóbbi adatok értelmében 6351 menedékkérőt kellene elhelyezzen az ország.
Menekültügyi bizottság alakul
Románia még júniusban – a kötelező kvóták felvetése előtt –, a menekültek országonkénti elosztására tett európai bizottsági javaslatra felajánlotta, hogy befogad 1785 menedékkérőt, az újabb leosztást viszont nem tudja elfogadni, ám mivel a migránsok 95–97 százaléka amúgy is Németországba akar eljutni, fölösleges is volna a romániai köztes állomás beiktatása, ez csak pluszköltségeket eredményezne, miközben a menekültek számára csak egy trambulint jelentene – mondta el megkeresésünkre Borbély László RMDSZ-es képviselő, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke. Arról is tájékoztatott, hogy az első 300 migránst novemberben fogadja Románia, majd minden hónapban további 100-at, amíg számuk eléri az 1785-öt. Őket a belügyminisztérium által fenntartott hat migránsközpontban helyezik el, de ha megkapják a menekültstátuszt, akkor szabadon mozoghatnak majd az országban, hiszen a szavazati jogon kívül minden másra jogosultak, ami az állampolgársággal jár. Szállást, ételt és havonta egy bizonyos összeget kapnak, jogosultak gyerekeik taníttatására, de szociális támogatásra is – tudtuk meg a képviselőház külügyi bizottságának elnökétől. Borbély László azt is közölte, hogy kezdeményezésére kedden hét parlamenti bizottságnak kellett összeülnie ahhoz, hogy a menekültkérdésben illetékes külügyi és belügyminisztériumi illetékesek mind jelen legyenek, ezért javaslatot tett egy menekültügyi bizottság mihamarabbi létrehozására.
Menekültáradat testközelből
Thomas Câmpean fotós kollégánk kalandos, de megterhelő úton 1500 kilométeren át, Athéntól Budapestig kísérte az Európa központja felé tartó menekültáradatot. A migránsok által használt útvonalon, Görögországon, Macedónián és Szerbián keresztül, vonaton, buszon és gyalogszerrel a menekültekkel együtt jutott el Budapestre. Először Thesszalonikibe ment, de ott nem voltak menekültek, így továbbment Athénba, ott talált egy szíriai csoportot, őket követte egészen Pestig.
„Négy-öt napig tart, és elég fárasztó a sok utazás és gyaloglás miatt, én alig aludtam az út alatt” – mesélte Thomas. A menekültek többnyire vonattal és busszal jutnak el a határok közelébe, de a határon már gyalog mennek át, többnyire átszöknek. A védelem a görög–macedón határon nagyon szigorú, a macedón–szerb határon már akadálytalan az átjutás, a legnehezebb a magyar határon való átlépés. Pontosabban a menekültek ott is könnyen átjutnak, mert Röszkénél a vasút miatt van egy rész, ahol nincs kerítés, de ott a rendőrök próbálják befogni őket. „Sokan éjjel szöknek, a lényeg az, hogy nem lehetnek túl sokan egy csoportban, de túl kevesen sem, mert ha sokan vannak, elég hamar elfogják őket, ha viszont kevesen, akkor nem tudnak ellenállni. Több órába telik az átjutás, bokrokban bujkálnak, szaladgálnak a mezőn összevissza, de van, akinek már előre meg van tervezve az útvonala. A határon átkelve van egy elég érdekes »maffia«, nem segítenek a szökésben, csak fuvaroznak, taxikkal és kocsikkal hordják őket Pestre jó drágán, fejenként 250 euróért” – mesélt a menekültek útjáról fotós kollégánk.
„Eladnak mindent otthon, kocsit, házat, mindent, ami megmaradt” – válaszolta arra a kérdésünkre, hogy honnan lehet a menekülteknek elegendő pénzük eljutni Európába. „Törökországból Görögországba hajóval mennek, fejenként körülbelül 1500-ba kerül a hajó, amit úgymond megvesznek. Találkoztam egy emberrel, elsüllyedt a hajó, amin próbált átjutni, és ő hat órán át úszott a tengerben. Olyan 2500–3000 euróra van szükségük Németországig” – mondta az út tengeri részéről és a költségekről. Ő egyébként úgy tapasztalta, hogy az Európába tartó emberáradat jelentős része valóban menekült, de vannak köztük olyanok is, akik nem menekülnek, csak a jobb megélhetés miatt sodródnak a menekülthullámmal Németország felé. A többség azonban kétségbeesetten menekül, zavarodottak, sokszor azt sem tudják, hol vannak, és azt gondolják, Németország az egyetlen biztonságos hely, ahol befogadják őket – véli a tapasztaltak alapján. Elmondta, sokan tartanak Európába, naponta 3–4 ezer menekült indul el a görög–macedón határról, de Románia nem szerepel a célországok között, mind Németországba, esetleg Ausztriába, Svédországba vagy Norvégiába akarnak eljutni.
Thomas Câmpean nemzetközi fotóügynökségek megbízásából készített fotókat a menekülthullámról, a görög–macedón határon készült egyik fotóját a vezető brit napilap, a The Times is leközölte a héten online kiadásában.
Széchely István
Székelyhon.ro

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Rendhagyó történelemóra az államalapításról
Az államalapítás nem köthető egyetlen dátumhoz, egy hosszú folyamat eredménye, aminek a tizedik századig számos előzménye volt. Erről és az ország kiépítéséről is beszélt Hidán Csaba történész rendhagyó történelemóráján, kedden este a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának dísztermében. 
A sztyeppei lovas népek többsége államalapító, éppen az előbb említett nagyon fejlett szervezőkészség miatt – mondta a történész. A X. század folyamán negyvenhét hadjáratról tudunk, amelyeket a magyarok különböző uralkodók kérésére folytattak, s ebből több mint negyven győztes csata volt, ami alatt a magyar seregek eljutottak Thesszalonikiig, Konstantinápolyig, az Atlanti-óceánig, Capuáig, Leridáig. Közben mintegy száz évig egyetlen ellenséges sereg sem járt a Kárpát-medencében. Ez demográfiai, gazdasági és kulturális fejlődést is eredményezett. Az előadó szerint azóta sem volt száz békés esztendő a Kárpát-medencében. A széles körű ismeretek miatt a század második felében változott a magyar fejedelmek politikája.
Jó házasságok és belső viszályok
Taksony fejedelem, majd Géza is házasságok révén szerzett szövetségeseket, tehát István születése előtt elkezdődött a hatalom egy kézbe összpontosítása. István és testvérei számára is okosan köttettek házastársi szövetségeket. Istvánnak harcolnia kellett a trón megtartásáért, először a somogyi Koppánnyal. Itt az előadó hangsúlyozta, hogy az ismert rockopera torzít, amikor a keresztény Istvánt és a pogány Koppányt állítja egymással szembe. Majd szembe kellett néznie az erdélyi Gyulával és a marosvásárhelyi Ajtonnyal is.
Vármegyék
Az ország területi szerkezetének alapját a vármegyék adták. Felépítésénél a magyar hagyományokat, de a német mintát is figyelembe vették. A vármegyerendszerrel egyszerre a királyi udvarházhálózat is kiépült. A középkori magyar állam a Kárpát-medencében élő népeknek, mind a magyaroknak, mind a betelepülteknek évszázadokig lét- és jogbiztonságot adott – szögezte le az előadó. Hidán beszélt az István által kiadott törvénykönyvekről, amelyek nyelvezete bajoros, de tematikája határozottan magyar. Majd azt is megemlítette, hogy olyan értékes pénzt veretett, hogy azt a vikingek nagy tételben hamisították. A magyar királyok gondolkodásában, intézkedéseiben tetten érhető mind a keresztény univerzalizmus, mind a sztyeppei nomád népek öröksége. A középkori magyar állam megvédte lakóit a nyugatról, keletről és délről jövő támadásoktól, ugyanakkor az ebben az időben épült templomokat, várakat, városokat az egész Kárpát-medencében mai napig megtaláljuk.
Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro

Magyar huszárok Bukarestben
100 évvel ezelőtt foglalták el az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magában foglaló központi hatalmak hadseregei – miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. A román front különlegességét az adja, hogy a két szemben álló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak. Románia belép a háborúba
1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.
Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni.
Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án. Úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba, és néhány napon belül teljes koalíciós haderő várta az ellentámadás megindítását.
Erdély felől az 1. osztrák–magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német–bolgár–török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének tervét Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek.
Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, amelynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Konstancát. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák–magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a román alföld és Bukarest felé.
A bevehetetlen erőd
Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását. Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenihez hasonló erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés másképp alakította a hadjárat menetét. A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.
Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. (…) Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit (…) megkíméljük, (…) felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.”
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel az elővéd oltalma alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. (…) Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban. Maderspach Viktor azon kevés magyar katonák egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6–7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján. Ő is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. (…) Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel.” Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maroknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előőrs közti lövöldözés Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra.
A megszállt főváros
A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky–Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”
Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat a megszállás alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.
Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.
A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák–magyar katonát köt le, ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák–Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelték egészen 1918 őszéig.
Bukaresttől Budapestig
A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyó vonalánál a román–orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.
Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldovai Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.
1918 tavaszán nemcsak Breszt–Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteán is (1918. március 5.), amelynek nyomán a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta Romániát. Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.
A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két évvel később hozta meg gyümölcsét: az újabb román–magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.
Csernus Szilveszter (Múlt-kor) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Látogatás a végvidéken: Aldoboly
Más, különlegesebb Aldoboly hangulata, mint a megye felsőbb részén elterülő falvaké. Tiszta történelem históriájának minden szelete, tele kontrasztokkal. Túl voltunk, túl szakadtunk a hozzánk közel húzódó határon – idézik fel az idősek. Dél-Erdély darabkája lettünk, de legalább együtt az utolsó megyésítés előtt Brassó megyéhez leszakasztott Vámoshíd vidékével, amely szintén Aldoboly területéhez tartozott. Több erdőnk, több szántó- és kaszálóterületünk volt, hatalmas érvágást jelentett elcsatolása. Aldoboly, a vegyes lakosságú falu most Illyefalvához tartozik közigazgatásilag. A székelyföldi falvak életét éli, amely csak árnyalataiban különbözik a szomszédos településekétől.
Picinyke múlt
Tanulságképpen tolakodott elénk látogatásunk idején egy picinyke múlt. Csak picinyke, de sokatmondó, mert mesélője, Stanciu János ma is él. De mi lesz azzal a rengeteg Aldobolyhoz kötődő kultúrtörténeti érdekességgel, amit sürgősen össze kellene szedni, meg kellene írni akár egy rövid históriás, de a mát sem elkerülő – mondjuk – falufüzetbe. Sok érdekesség, jeles személyek kapcsolódnak a Hollaki családhoz, több kevésbé ismert negyvennyolcas személyiség nyugszik az aldobolyi temetőben, itt élt a Coșbuc-fordító, tehetséges tollforgató és jogász, Szánthó Vitus, előnévként használja a település nevét a jeles zeneszerző, Aldobolyi Nagy György. Utóbbi Szenes Ivánnal együtt szerezte az Ennyiből ennyi című filmdráma zenéjét, amely lapunk rendszerváltás előtti szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi születésű néhai Csiki László novellájára épül, és idézi a hazai rendszerváltás kezdeti időszakának hangulatát, amely azóta is, jelenleg is kísérti az aldobolyiakat, főleg azokat, akik huszonhét esztendő után is várják vissza föld- vagy erdőjussukat. Mert ami nem kerül nyomdafesték alá, annak maradék nélkül pusztulnia kell, az belevész a feledés mocsarába. „Közvetlenül a romániai forradalom után játszódik a forgatókönyv alapjait adó Csiki László-novella. Egy kicsiny magyarlakta faluról (a Csiki László által jól ismert Aldobolyról – Kgy. Z. megj.) készít látleletet úgyszólván a változás pillanataiban – olvashatjuk a filmdráma recenziójában. – Valami van a levegőben, senki nem tud semmi bizonyosat a faluban, munkálnak a régi beidegződések, de az új lehetőségek sejtelmes ígérete is ott lebeg. Senki sem elég tájékozott, csak annyi világos, hogy itt változások lesznek, hogy megindul a küzdelem az újraosztásért. Ebben a kis faluban a várakozók közt, úgy tűnik, hárman kapnak esélyt. Klára, aki mint az elhanyagolt kastély bárói örököse jelenik meg a színen, az egykori termelőszövetkezet ambiciózus, lendületes, erőt mutató mérnöke és egy helyi vállalkozó, az egykori mozis, aki a változó idők újsütetű terméke. Hármójuk egyszerre tipikus és mégis sajátos küzdelme rajzolódik itt ki. Az asszony magányos, a történet során kiderül róla, hogy valahol Románia túlsó szegletében már férjnél volt, sőt, gyereke is van, akit váratlanul az ajtaja elé tettek. Ezenkívül semmi köze az egykori földbirtokos bárói családhoz. A mérnök helyi potentát, ő a legesélyesebb, de ugyanakkor gyengéjévé válik a »bárónő« mint a falu egyetlen elfogadható nője...”
Jakab István illyefalvi tanácstagot keresve volt alkalmunk megismerni Stanciu Jánost. Lánya, Jakabné Stanciu Irénke mutatta be a 86. életévébe lépő édesapját, aki éppen neki segített az őszi munkálatokban.
– Apám tehenet és három disznót gondoz, és mindenben segítségemre van – mondta a lánya. – A munka nem akadálya az erőnlétnek – így János bátyánk, aki tökéletesen beszéli a magyar nyelvet. – Megpróbáltatásokból volt elegem az életben, munka is volt mindig, a családot fenn kellett tartani. Apám román volt, ortodox és Tohánban dolgozott 1940-ben. Egy nap hazajött, s mert közel volt a román–magyar határ, átszökött Illyefalvára a magyar rokonokhoz. Itt, Dobolyban már uralkodtak a vasgárdisták, akik ezt megtudták, s minket elkísértek a határig és könyörtelenül áttettek. Menjetek, mondták, ha a magyarokhoz kívánkoztatok. Ide ne merjetek visszajönni. Közben lakásunkba máshonnan jövő regátiakat tettek be. Nem is mertünk volna visszamenni. Rokonoknál voltunk. A magyaroknak sem kellettünk. „Miért jöttetek ide, ’sze ti románok vagytok, menjetek haza. Majd mi itt munkára küldünk.” Senkinek sem kellettünk. Csak 1944 végén, amikor ismét változott a helyzet, csak akkor tudtunk visszajönni Dobolyba. Akkor azok, akik a házunkban voltak, mielőtt megérkeztünk volna, elmenekültek. Ez volt a mi keserves kálváriánk.
Vissza a jelenbe
A múlt kontrasztos megidézése után János bátyánk vejével, Jakab Istvánnal visszafordultunk a mába.
– A községi tanács tagjaként kérem, mondja el, hogy még milyen közösségi megvalósításokra volna szükség Aldobolyban, vázoljuk fel a közeljövőt.
– Örömmel mondom, hogy tegnap átvettük a teljesen felújított egykori aldobolyi faluházat, no meg azt a megyei rangú útszakaszt is, amely falunkon halad át Szászhermány irányába. Maradt még tennivaló. Lázárfalva Aldoboly szélső része. Sor kerül, mert kértük, a bekötőutca kavicsozására, ugyanis sártenger az a falurész. Tervben még a dobolyi Gödör utca rendbetétele. Mindkettőre jó lenne aszfaltburkolat a jövőben, mert a többi mellékutcában már mindenütt aszfaltoztak. Dobolynak van ivóvize, természetes, hogy a szennyvízhálózatra is sor kerül. Az illyefalvi önkormányzat már meg is vásárolt Lázárfalva mellett egy területet, ahová meg lehetne építeni az ülepítőt. Még ősszel megkezdik a helyi villanyhálózat fokozatos kicserélését, megszűnnek a viharok idején előforduló áramkiesések, s jövőre az új villanyórákat is kiteszik a kapuk elé. A községvezetés tud róla, hogy rendetlen állapotba került a falu déli kijáratánál levő hősök temetője, ahol román és orosz katonák nyugszanak. Községi tulajdonban a lassan romladozó műemlék Hollaki-kúria, arra is anyagiakat kellene szerezni, menteni. – Szép és teljesen korszerű lett az aldobolyi volt községháza – mondta Fodor Imre illyefalvi polgármester. – Az Országos Vidékfejlesztési Alap támogatásából épült a Pro Sanit tervei alapján. Felszerelték központi fűtéssel, belső bútorzata és a felszerelések is megérkeztek. Most, decemberben megtartjuk avató-szentelőjét is egy faluünnep részeként. Megkezdik a villanyhálózat cseréjét, amely szerepel a villanyszolgáltató vállalat tervében, a hősök temetője szakszerű rendezésének költségeire a Leader-programban szeretnénk pénzalapra pályázni. Évek óta harcot folytat a dobolyi erdő-közbirtokosság a jussaiért. Bár tulajdonjogát illetően utolsó látogatásunk óta különösebb változások nem történtek, a helyzet jelenlegi állásáról Csergő Máriától érdeklődtünk, aki elmondta, hogy perben állnak az illyefalvi önkormányzattal egy 113 hektárnyi, közbirtokossági tulajdonú legelő miatt, amely időközben a község tulajdonába került. A törvényszék szakember általi kivizsgálást kért, de a kivizsgálóra egy esztendeje várnak. Szakember nincs, a törvényszék pedig mindig azt feleli, hogy a visszaszolgáltatás nem járt le, mert határidejét minden év elején meghosszabbítják, a földosztók pedig a per végleges döntésére várnak.
– Nálunk nemcsak a közbirtokosságnak vannak gondjai, hanem több egyénnek is – tájékoztatott Muscalu Ágota. – Nekünk birtokunk volt Vámoshídon. Érdekes módon Brassó megye visszaadta, adott birtoklevelet és telekkönyvet is. Itthoni területeinket még a 18-as törvénnyel kértük, visszamérték, használjuk is, de az illyefalvi hivatal azóta sem állította ki a birtoklevelet.
Búcsú után
Kedves emlékezetű Deák József néhai aldobolyi református lelkipásztor többször nyilatkozta, hogy a bécsi döntés után Dél-Erdélyhez szakadt Aldobolyban soha nem került sor vehemensebb román–magyar ellentétekre, és ezért ő maga is sokat munkálkodott. „A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve (…) – jegyzi a lelkész. Olteanuról az a hír járja, hogy »nagy magyargyűlölő«. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székely-magyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel” – írta Benkő Levente lapunk oldalain 2013. október 19-én. Ez ma is így van, hangoztatták a faluban, s elmondták, ennek egyik magyarázata az, hogy számos vegyes házasságú család él a településen, amely ápolja a békességet.
Búcsú volt a görögkeleti templomban – hírként jelezte számunkra több helybeli. A felújított községháza nagytermében tartották a búcsús Szent Demeter-napi ebédet. Az egyházközségnek új lelkésze van, Iosif Stoia, aki szintén a felekezeti békesség híve. Gondnokuk Iosif Rujoiu.
Szaloniki Szent Demeter vértanú az ortodox keresztény egyház egyik legtiszteltebb szentje. A keresztényüldöző Maximianus keletrómai társcsászár parancsára vértanúhalált halt Szaloniki városában, amelynek védőszentje lett. A hívek védelmezőjének tekintik, és karddal-pajzzsal ábrázolják. A Szent Koronán is szerepel. Az aldobolyi görögkeleti templomot 1895-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején építették, és a következő évben, a magyar millennium idején szentelték fel.
Bekopogtattunk az aldobolyi református parókiára is Vinczi Botondhoz, aki közel háromszáz helybeli lelkipásztora és a környéki szórványok lelkésze: Vámoshídon nyolc, Farkasvágón tizenegy és Prázsmáron húsz magyar református hívét látogatja. A helybeli református templom turisztikai látnivaló. Előbb egy régebbi, gótikus ízlésű épület állt itt, amely a bővítések, alakítások, majd újjáépítés áldozata lett, 1732-ben ugyanis tűzvész, 1802-ben földrengés pusztította. A mai épületegyüttes a második világháború rombolásainak kijavítása nyomán nyerte el formáját. A templombelső több érdekességet rejteget. Márványutánzatú, mellvédes karzatát 1804-ben készítette Cseh Izmael asztalosmester. A padelőkék ornamentikája Nagy Béla sepsikőröspataki népművész munkája (1973). Tavaly kijavították az épület tetőzetét, kicserélték a lécezetet és a cserepeket – mondotta a lelkész –, idén javításokat végeztek a prázsmári imaháznál és a helybeli gyülekezeti háznál. Kapcsolatokat ápolnak svájci testvérgyülekezetükkel, akik tavaly tavasszal látogattak el Aldobolyba, és anyagilag is besegítettek a templomi javításokba. Gondnokuk Bende Sándor, nőszövetségi elnökük Daniela Ardelean. A templomot övező cinteremben emlékműveket láthatunk: egy millecentenáriumi obeliszket és egy kopját, amely a kuruc és a negyvennyolcas szabadságharcra, a romániai rendszerváltás esztendejére és a két világháború áldozataira és borzalmaira emlékeztet (Akácsos Pál Botond munkája, 1996). Itt áll a vidék egyetlen Trianon-emlékműve (2002). Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)