Törvénytervezet kezdeményezésével rendezné Puskás Bálint háromszéki RMDSZ-es szenátor a második világháború alatt, valamint után Az Ellenség Javait Felügyelő és Igazgató Pénztár (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – CASBI) által törvények alapján magánszemélyektől elkobzott javak visszaszolgáltatását. Az első ilyen törvényt 1942-ben Ion Antonescu idején hozta a román állam, és megfogalmazása szerint „azon államok polgárai vagyonának rendezésére vonatkozott, amelyekkel Románia hadiállapotban volt”. A Romanizáló Államtitkárság vagyonfelszámoló titkársága foglalkozott az üggyel, felleltározták és zárolták az érintettek vagyonát, köztük számos magyarét is, annak ellenére, hogy 1942-ben Magyarország nem számított ellenséges államnak. 1944. szeptember 2-án újabb jogszabály jelent meg ugyanazzal a tartalommal, majd október 6-án érvénybe lépett az 1944/478-as CASBI-törvény is, és elkezdték összegyűjteni a magyarok vagyonát. Lefoglaltak gyárakat, bankokat, kastélyokat, műhelyeket, házakat, földeket, valamint állatokat, bútorokat koboztak el. Becslések szerint ekkor 40-50 ezer erdélyi magyar vagyonát vették el, az akkori elkobzott érték Puskás Bálint szerint meghaladta a 300 millió dollárt is, ám akadnak szakértők, akik több milliárd dollárra teszik a veszteséget. 1946-ban újabb törvény kivonta a CASBI-felügyelet alól a román állam polgárait. 1948. szeptember 4-én megszüntették a CASBI-t, ezzel a román állam jogilag lezártnak tekinti az elkobzott javak ügyét, de köztudott, hogy Háromszéken például több száz család nem kapta vissza egykori értékeit. A CASBI-ügy egyik károsultja, a Sepsiszentgyörgyön élő Vargha József az elmúlt 12 évben mindent megtett javai visszaszerzésére. A Zágonban élő nagybirtokos ősei jelentős vagyont gyűjtöttek, földjeik, erdőik, házaik voltak, jelentős állatállomány, mezőgazdasági géppark birtokosai voltak. A két házat 1990 után hosszas pereskedéssel visszaszerezte, de a földek tulajdonjogát nem sikerült tisztáznia. Szerinte Háromszéken legalább 700 károsult család van. Puskás Bálint szenátor azt kéri, hogy az érintettek, akik jegyzőkönyvvel is bizonyítani tudják elkobzott javaikat, jelentkezzenek irodájában. – A magyar Pénzügyminisztérium 1952-ben összefoglaló ismertetést és értékelést készített azokról a magyar természetes és jogi személyek tulajdonát képező, Romániában lévő javakról, jogokról és érdekeltségekről, amelyek a CASBI-törvények hatálya alá kerültek. Vincze Gábor szegedi történész kutatásaiból kitűnik, a javak értékeket egységesen USA-dollárban mutatták ki. A kimutatásban szerepelnek a magyar állam, közületek, valamint intézmények tulajdonát képező ingatlanok, a Magyar Nemzeti Bank által 1940 óta vásárolt és épített ingatlanok, a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt. orsovai és szulinai ingatlanjai. Ugyanakkor ingóságok és árukövetelések tételes felsorolását is közölték. A romániai ipari és kereskedelmi vállalatokban levő magyar érdekeltségek összege az 1943-as hivatalos nemzeti banki árfolyam alapján megfelel 40 millió dollárnak. Például: a Magyar Acélgyár Rt.-nek Kolozsváron 100 százalékos érdekeltsége volt a Corvinus kolozsvári vasöntő és gépgyár rt.-ben. A Román Nemzeti Bank vette át a magyar pénzintézetek érdekeltségeit és ingatlanjait. A földreform és a CASBI-törvény alapján mintegy 3815 lakóházat és 21 353 kataszteri hold magyar állampolgári tulajdont képező kisbirtokot, továbbá 28 836 kataszteri hold magyar tulajdont képező 50 hektárnál nagyobb birtokot sajátítottak ki. Ezek közös értéke kereken 10 millió dollárt tesz ki. /Farkas Réka: Kártérítés az „ellenségnek”? = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./

Akár jövő év elejétől is kikerülhetnek a magyar feliratok a műemlék-épületekre
Év végáéig dolgozná ki Kelemen Hunor azt a minisztériumi rendeletet, amely szabályozza a nemzeti kisebbségekhez kapcsolódó műemlék-épületek turisztikai tábláinak többnyelvű feliratozását. "Meg kell találni azt a jogi megoldást, amely lehetővé teszi, hogy a rendelet Kolozsváron, Sulinán, vagy Vajdahunyadon, a magyar, zsidó, vagy az ukrán, avagy a Dobrudzsában lakó kisebbségek esetében egyaránt alkalmazható legyen" - jelentette ki Kelemen és hozzátette: jelenleg sem létezik olyan törvény Romániában, amely akadályozná a többnyelvű feliratok elhelyezését, annál inkább léteznek gáncsoskodó önkormányzati vezetők, akik nem hajlandók kitenni ezeket a turistatájékoztató táblákat.
(tudóítónktól) Transindex.ro

Băsescu újabb elképzelései
Egyesült Európai Államokat
Az Európai Egyesült Államok szükségességéről beszélt Traian Băsescu államfő tegnap Sulinán, megjegyezve, hogy ez személyes álláspontja – úgy véli ugyanis, hogy "Európa csak a szuverenitás jelentős feladásával maradhat meg gazdasági és katonai hatalomnak".
Különben nem lesz más, mint a világ történelemkönyve, melyben a legkülönlegesebb és legjelentősebb kultúrákról lehet olvasni – fejtegette. "Ahol nincs gazdasági erő, ott katonai erő sincs. Hiába támadod meg Líbiát, mert nem nyersz háborút, a biztonság pedig alapvető dolog. Biztonságot csak pénzzel lehet elérni, pénzt pedig csak erős gazdasággal lehet csinálni. Gyorsan, két-három éven belül el kell döntenünk, hogy létrehozzuk-e az Európai Egyesült Államokat vagy sem" – jelentette ki. Băsescu szerint az Európai Unió, mint erős politikai struktúra, jövője "bizonytalan", ha nem hozzák meg "az EU működéséhez szükséges döntéseket". Elismerte azonban, hogy "a téma rendkívül kényes és nehéz", mert olyan nagyszerű vezérkart kell biztosítani európai szinten, amely képes meggyőzni a 27 államot, 28-at Horvátországgal együtt, hogy Európa meg tud maradni gazdasági nagyhatalomnak és megfelelő katonai hatalomnak.
Az aranyra szükség van
Az egymilliárd dollárra tervezett aranykitermelés kivitelezője a Roşia Montană Gold Corporation, melynek többségi tulajdonosa a törzstőke 80,46 százalékával a Gabriel Resources kanadai vállalat; a román állam a dévai Minvest révén a részvények 19,31 százalékát birtokolja. Emil Boc kormányfő legutóbb azt nyilatkozta, hogy nem rajong a tervezetért, de a döntés előtt megvárja a szakértők véleményezését. Azt azonban elmondta, hogy a jelenlegi szerződést újra szeretné tárgyalni, mert nem a legelőnyösebb az államra nézve.ÚA Verespatak-projektet véghez kell vinni, mert Romániának szüksége van rá, "de azzal a feltétellel, hogy a nyereségelosztást újratárgyalják" – nyilatkozta tegnap Traian Băsescu államfő, aki szerint a kormánynak "vennie kell a bátorságot", hogy megmondja ezt a románoknak. Megjegyezte viszont, hogy e projektet nem lehet elindítani az Európai Bizottság jóváhagyása nélkül, Magyarország jóváhagyására azonban nincs szükség, Románia szuverén állam. A környezet védelmét nagyon jól meg kell szervezni, de "melyik ország áll tétlenül ekkora vagyonnal a talajában anélkül, hogy megoldást találna annak kifejtésére?" – kérdezte. Érvként az arany árának alakulását hozta fel.
Egyfordulós választást
Traian Băsescu államfő nincs tudatában annak, hogy a 2012-es parlamenti választásokon a visszaosztás nélküli szavazási rendszer bevezetésével "pártja" nem jutna be a parlamentbe – közölte Márton Árpád, aki szerint egy ilyen rendszer nem reprezentatív, nem tükrözi a szavazók akaratát. "Egy országos szinten negyvenszázalékos támogatottsággal rendelkező párt megszerezheti a parlamenti mandátumok száz százalékát". Az RMDSZ képviselője szerint ez is csak ugyanolyan államfői ötlet, mint a többi: "egy sem jó, sem a népnek, sem neki magának". Egy ilyen rendszer bevezetésével a magyar lakosságnak csak hat megyéből lenne parlamenti képviselete. "A három székely megyén kívül a kétfordulós, abszolút többségi szavazási rendszer nyomán más megyékben a magyar lakosságnak nem lenne parlamenti képviselete, és ez nem szolgálja sem a magyarság, sem a romániai lakosság egészének érdekeit. Hiszen ha egy jelentős arányú lakosság parlamenti képviselet nélkül marad, a döntésekben pedig nem veszik figyelembe érdekeit, akkor más utakat kell keresnie, hogy kifejezhesse vágyait" – fejtette ki.ÚVisszaosztás nélküli, névre szóló szavazásra volna szükség 2012-ben, egy vagy két fordulóban – véli Traian Băsescu államfő, akinek ez régi elképzelése, és újra felvetette a koalícióban. Szerinte azért kell ezt a szavazási rendszert bevezetni, mert Romániának erős, legtöbb két párt alkotta kormányokra van szüksége. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az államfő a Verespatak-projekt hívévé vált
Traian Basescu elnök csütörtökön Sulinán azt mondta, hogy a Verespatak-projektet véghez kell vinni, mert Romániának szüksége van rá, "de azzal a feltétellel, hogy a nyereségelosztást újratárgyalják".
Az államfő megjegyezte, hogy e projektet nem lehet elindítani az Európai Bizottság jóváhagyása nélkül. Hozzáfűzte, a kormánynak "vennie kell a bátorságot", hogy megmondja a románoknak, el kell készíteni ezt a projektet.
Basescu elnök az arany árának utóbbi ötévi alakulását hozta fel érvként. "Melyik ország áll tétlenül földje mélyén ekkora vagyonnal, anélkül hogy megoldást találna annak kitermelésére?" – tette hozzá Traian Basescu. Hangsúlyozta, nagyon jól meg kell tervezni a környezet védelmét. "Akik pedig a környezet rombolásáról beszélnek, azoknak azt mondom, menjenek el most Verespatakra" – hangoztatta Basescu.
Az államfő úgyszintén közölte, Magyarországnak nem kell semmiféle jóváhagyást adnia a verespataki projektre. Románia szuverén állam – fűzte hozzá.
Az egymilliárd dollárra tervezett projekt kivitelezője a Rosia Montana Gold Corporation, melynek többségi tulajdonosa a törzstőke 80,46%-ával a Gabriel Resources kanadai vállalat, a román állam a dévai Minvest révén a részvények 19,31%-át birtokolja. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar kolónia él a Duna-delta kellős közepén
Talán még a horgászsport erdélyi szerelmesei közül is csak a beavatottabbak tudják, hogy a Duna-delta Szulina ágának jobb partján, Tulcea és Sulina között félúton van egy kis eldugott falu, Gorgova, ahol egy 30 családból álló magyar kolónia él: székelyföldiek, magyarországiak.
Igaz, nem egész évben, mert ősszel mindannyian otthagyják a falut, ám ilyenkor, július végén szinte csak magyar szót hallani az amúgy lipovánok lakta településen. Turistaszezonban megtelnek magyar vendégekkel a székelyudvarhelyiek, csíkszeredaiak, marosvásárhelyiek, budapestiek és bajaiak által épített hétvégi házak, amelyek közül egyik hivatalosan is panzióként működik.
Tulajdonosa udvarhelyi, Szabó Lászlónak hívják, és ő volt az első székely „telepes” Gorgován. Előbb telket vett a faluban, faházikót épített rá, majd a faházikóból korszerű, 19 ágyas panzió lett. Közben pedig elvitte a duna-deltai horgászparadicsom hírét Székelyföldre, majd Magyarországra. Buzdítására az elmúlt tizenöt évben sokan követték példáját: telket vettek a lipovánoktól, majd hétvégi házat építettek rá, ahol családostul a nyarakat töltik, s egy-két szobát kiadnak – szintén magyar – horgászvendégeknek.
„Édesapámmal rendszeresen jártunk le a Duna-deltába a kilencvenes években horgászni, akkor fedeztük fel ezt a csodálatos kis falut. Meguntuk a sátorozást, és 1995-ben úgy döntöttünk, veszünk egy kis telket, építünk egy házikót, legyen ahol megszállnunk” – idézte fel a kezdeteket a maszol.ro-nak Szabó László.
A Székelyudvarhelyen horgászboltot működtető vállalkozó a kilencvenes évek végén döntött úgy, hogy turizmussal is szeretne foglalkozni a Duna-deltában. Ekkor építette panzióját, és ekkor ismert meg egy bajai üzletembert, aki szintén látott fantáziát a magyarországi horgászok deltai nyaraltatásában. „Az udvarhelyi boltomban is meséltem az ügyfeleknek Gorgováról. Eljutott a híre Csíkba, majd Vásárhelyre is. A bajai barátom révén pedig magyarországiak is kezdtek érdeklődni a deltai lehetőségek iránt” – mesélte a panziós.
Mint mondta, a lipovánok eleinte kissé gyanakodva fogadták az egymással furcsa nyelvet beszélő idegeneket. Mára már azonban teljes mértékben befogadta a magyarokat a helyi közösség. Szabó László szerint gyanakvásuk a 2006-os árvíz idején szűnt meg. „Vállvetve védtük akkor a falut. Hordtuk a gátra a homokzsákokat, beleadtunk anyait, apait. Később segélyeket is hoztunk nekik Székelyföldről, Magyarországról” – mondta a magyar kolónia alapítója.
A lipovánok időközben arra is rájöttek: a turizmus számukra is üzlet lehet. Egy részük rendbehozatta házát, s nyaranta szintén fogad vendégeket. „Így van az, hogy ha ilyen tájban, júliusban kimegy az utcára, 95 százalék, hogy magyarul válaszolnak, ha valami iránt érdeklődik. A lipovánok ugyanis szép csendben a nyelvünket is megtanulják” – magyarázta a székelyudvarhelyi vállalkozó.
Szabó László már jó ideje második otthonának érzi Gorgovát. Kedvét most csak az szegi, hogy gyenge az idei turistaszezon. Ennek részben a Duna júniusi áradása az oka, a megemelkedett vízszint miatt ugyanis nem húznak a halak. „Meg aztán nincs is annyi hal már, mint tíz évvel ezelőtt” – tette hozzá. Alapjáratban azonban optimista. „Ezen a hétvégén már jön egy nagyobb vendégcsoport, a víz is lassan visszahúzódik, és augusztusban szerintem már teltházam lesz” – mondta a maszol.ro-nak Szabó László.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Kettős mércével mér Bukarest
Egyre élesebb ellentmondás feszül aközött, ahogy Bukarest a határon túli románokhoz viszonyul, és ahogy a Romániában élő magyar közösség igényeit, illetve az anyaországgal fenntartott kapcsolatait kezeli – hívta fel a figyelmet a napokban közzétett elemzésében a Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport.
Mint felidézik, Traian Băsescu román államfő néhány héttel ezelőtti moldovai látogatása során egyáltalán nem zárta ki a határmódosítás lehetőségét – „Kérjék, és megvalósítjuk! – válaszolta egy ottani polgár felvetésére, miszerint egyesíteni kellene Moldovát és Romániát. Később pedig arról beszélt: szeretné, ha a Prut mindkét oldalán élő románoknak csak egy, közös állampolgárságuk lenne, de mivel ez nem lehetséges, „érzelmi okokból" mandátuma lejártával fölveszi a moldovai állampolgárságot.
Ezt követően Sulinán, egy határon túli román gyerekek számára megszervezett táborban arról beszélt: Románia a román tudat újraélesztésén ügyködik a határon túli románok körében, akiknek az elmúlt ötven évben „rosszul tanították a történelmet", de most, az ilyen és ehhez hasonló táborokban lehetőségük nyílik arra, hogy megismerkedjenek a gyökereikkel. Hozzátette: épp azért látogatott el a táborba, hogy az ott táborozó fiatalokban is tudatosuljon, mennyire fontos ez a folyamat. Azt is hozzátette persze – emlékeztet az elemző –, hogy lojálisaknak kell lenniük azon országokhoz, amelyekben élnek, mivel „mi sem örülnénk, ha létezne olyan kormány, amely arra ösztönözné a Románia területén élő kisebbségeket, hogy ne legyenek lojálisak a román államhoz."
Üzengetés Budapestre
Az elemző ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy mindeközben a román kormány goromba hangvételű közleményekben bírálja azon erdélyi és budapesti magyar politikusokat, akik a Romániában élő magyar közösség nemzeti identitásának megőrzésének fontosságát hangoztatják, és az azt előmozdító eszközöket – mint az autonómia – keresik.
„Igaz ugyan, hogy Băsescu és a kormány a politikai barikád ellentétes oldalán áll, és hogy az államfő az elmúlt években tudatosan erősítette a kapcsolatot a határon túli román közösségekkel, amelynek tagjai zömmel rá, és a hozzá közel álló pártokra szavaztak, de ettől függetlenül a jelenlegi kormánykoalíció pártjai sem mondták azt soha, hogy nem kell szorosra fűzni a határon túl élő románokkal a kapcsolatokat, és kormányra kerülve nem állították le a könnyített honosítás folyamatát, amelynek során több tízezres nagyságrendben biztosítanak román állampolgárságot a moldovaiaknak" – fogalmaz az írás szerzője, aki szerint ez azt jelenti, hogy egyetértenek annak céljaival, a határon túli románok és Románia közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésével.
Mindennek fényében legalábbis kettős mércének tűnik az elemző szerint az a reakció, ahogy a kormány például a Tusványoson elhangzott felvetésekre reagált. Hiszen ott senki sem vetette fel a határmódosítás témáját, a leghevesebb bírálatot kiváltó, a Magyarország Erdély fölötti védhatalmi státusára vonatkozó felkérés magyarázatakor annak megfogalmazója, Tőkés László épp azt szögezte le, hogy annak köze sincs a határmódosításhoz, csupán egy, Ausztria és Dél-Tirol vonatkozásában nemzetközi precedenssel is bíró mechanizmust jelent, amely nem csorbítja Olaszország szuverenitását, viszont lehetőséget biztosít a Dél-Tirolban élő német közösség nemzeti identitásának bécsi támogatással történő megőrzésére.
Ki ássa alá a lojalitást?
Az elemző ugyanakkor emlékeztet, a magyar–magyar viszony legfőbb kérdése immár több mint két évtizede a határok fölötti nemzetegyesítés, amely a könnyített honosítás – román mintára! – történő bevezetésével immár közjogilag is megvalósult. „Nincs szó területi követelésekről, a „legradikálisabb" követelés az autonómia, amelyre szintén számos európai országban van precedens.
És ahogy Băsescu szerint Románia számára fontos a környező országokban és máshol élő románok körében a román tudat erősítése, úgy Bukarestnek semmilyen kifogása sem lehet azzal szemben, hogy Magyarország számára is fontos a magyar nemzethez való tartozás tudatának erősítése a határon túli magyarok körében" – fogalmaz a szerző. Mint részletezi, ennek egyik eszköze, hogy támogatja a határon túli magyar közösségek által megfogalmazott célokat – Erdély esetében a különféle autonómiaformák megvalósulását, és semmilyen formában sem buzdítja a magyarokat arra, hogy ne legyenek lojálisak Romániához.
„A magyarok Romániával szembeni lojalitását épp Bukarest, a román kormány ássa alá, amikor zsigeri, durva, érveket nélkülöző reakciókkal utasítja el még a párbeszéd lehetőségét is a magyar közösség önrendelkezéséről" – vallja az elemző, aki szerint épp azzal nyerhetné meg a magyarok Romániával szembeni lojalitását, ha hajlandó lenne elfogadni, hogy az autonómia nem az ország egysége ellen irányul, nem célozza a határok megváltoztatását, sőt azáltal, hogy megengedi, hogy a magyar közösség saját maga döntsön az őt érintő ügyekben, és ne Bukarest oktrojálja rá a saját akaratát, épp a stabilitást és a nemzetiségek közötti békét erősíti.
Krónika (Kolozsvár)

Pokoljárás ártatlan verssorok miatt
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)

Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszacsalogatná a kivándorolt románokat a kormány
Komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a külföldre vándorolt románok jelentős része hazatérjen Romániába, nyilatkozta szombaton Andreea Păstîrnac, a külhoni románokért felelős miniszter.
„Fontos, hogy az elvándorolt emberek vagy a második, harmadik generációs kivándorlók közül sokan visszatérjenek Romániába.Tíz napja indítottuk el a Start-up Diaszpóra programot, amely egy 76 millió eurós program. És reméljük, hogy a távol élők közül egyre többen fogják úgy gondolni, hogy Románia befektetési lehetőségekkel is rendelkezik” - nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek a miniszter, aki Sulinán vett részt az ARC kormányzati programon.
Andreea Păstîrnac ugyanakkor elmondta, hogy az oktatási minisztérium lehetőséget biztosít a külhoni román egyetemi hallgatók számára, hogy több tanulmányi programban is részt vehessenek az ország felsőoktatási intézményeiben már az első tanévtől kezdődően. Krónika (Kolozsvár)