Finisszázs helyett
Vasárnap zárul a Csíki Székely Múzeum idei nagy, időszakos képzőművészeti kiállítása. A Művészek ágyúdörgésben – Erdély az első világháborúban című tárlat zárása kapcsán megfogalmazott gondolatait Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték kurátora osztja meg olvasóinkkal.
Két nap múlva zárul a múzeumban az első világháborús nagykiállítás. Véleményem szerint a múzeumi nagylélegzetű kiállítások legkiválóbb, 24 művész 89 alkotásából rendezett tárlata; s pontosan ez a szemlélet- és karaktersokaság teszi jelentőségteljessé. A kiállítást Szücs György és Murádin Jenő művészettörténészek rendezték a következő művészek alkotásaiból: Bajor (Bayer) Ágost, Biró Mihály, Dobai Székely Andor/André Székely de Doba, Dumitrescu Stoica, Eder Hans, Ferenczy Valér, Han Oscar, Horthy Béla, Iványi Grünwald Béla, Margó Ede, Márton Ferenc, Nagy István, Popp Aurel/Papp Aurél, Remsey Jenő, Schréder Etta/Kárpátiné Schréder Etel, Siklódy Lőrinc, Stróbl Alajos, Varga Nándor Lajos, Vaszary János, Vértes Marcell/Marcel Vertès, Vidovszky Béla. Négyen közülük – a csíkmindszenti Nagy István, a csíkszentgyörgyi Márton Ferenc, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc, a sepsiszentgyörgyi Varga Nándor Lajos és az időszakosan hozzájuk társuló csíkzsögödi Nagy Imre földink. És amint a kiállítás alcíme is sugallja, rólunk szól; nem véletlen tehát, hogy szám szerint a kiállítást a székelyföldi művészek alkotásai uralják. Máris feltehető a kérdés: művészeink vajon milyen lelkülettel vettek részt a Nagy Háborúban?
Köztudomású, hogy a székelység kétszer adta vérét ugyanazon Habsburg-uralkodó miatt: először az 1849-es szabadságharcban I. Ferenc József ellen. Másodszor 1914–16-ban I. Ferenc József mellett; nemcsak hivatalos kötelességből – mert besorozták őket –, hanem azért is, mert a Nagy Háború kitörésének idejére megszépült a székelyek császárképe, s katonadalaikban is – már pertu – énekeltek az uralkodóról: „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…”. Amúgy a „véradás” a császár halálakor nem szűnt meg: a háború befejeztéig tartott. „Addig fújtuk a »Ne félj, ne félj, kutya Szerbiá«-t – emlékszik vissza Nagy Imre az időszakra –, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve.” A székelyföldi fiúk mindegyikét a Brassói 24-es honvéd gyalogezredbe, bakanyelven a „24-es regementbe” sorozták (lásd Nagy Imre egyenruhában). És ott nemcsak Ferenc Jóskáról énekeltek, hanem katonakesergőt is fújtak: „Szépen szól a, szépen szól a 24-es banda, székely bakák, 24-es bakák masíroznak rajta, masíroznak idegen országba, Olaszország gyászos határára.” (lásd Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.)
Ebbe az egységbe hívták be Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, Siklódy Lőrincet és Varga Nándor Lajost, s természetesen sok más fiatalembert is, de minket most csak az említett művészek érdekelnek.
Nagy Imrét Csanády Frigyes altábornagy megmentette a frontvonal gyilkos közegéből; fogolyszállítmány-kísérőként elvezényelte. Az eperjesi katonakórház orvosa pedig szanatóriumba küldte Tátralomnicra, ahol Szőnyi Istvánnal volt alkalma találkozni, és ahonnan aztán – úgy, egyenruhásan – mehetett is a főiskolára… hivatalosan nem lett haditudósító. A 24-esektől Márton Ferenc és Varga Nándor Lajos, illetve rövid marosvásárhelyi átvezénylését követően, bár nem hivatalosan, Nagy István is a Sajtóhadiszálláshoz került. „Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait – írja Murádin Jenő a katalógusban –, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagyméretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban »élesben« készítsen rajzokat.”
A 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes „1917 táján saját hatáskör-ében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartózó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket.
A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.”
A Sajtóhadiszállás volt a besorozott és az önként jelentkező művészek és fényképészek gyűjtő-eligazító központja, innen vezényelték őket a front valamely részére. „A lakókörzetük szerint bevonultatott katonák – köztük a művészek – a legkülönbözőbb helyszínekre kerülhettek.” Hermann Lipót nagyszentmiklósi származású festőművészt például egy világváros után, a még ma is világvégnek tekintett Kóstelektől nem messzire eső Sóstelekre, amelyet így jellemzett: „Csendes falu, szép vidék, kellemes változatosság Prága után.”
A katonavonatokat virágba öltöztető lelkesedés lecsengését követően a haditudósítók igencsak személyes jellemüknek, egyéniségüknek megfelelően élték meg a háború eseményeit: állóháborút, győztes, vesztes csatákat, annak borzalmait és apró szépségeit is. A kiállítás székelyföldi művészeinek anyaga alapján úgy tűnik: Az izgága, a mindenhol jelenlevő, a harcot férfiasságnak felfogó jellemmel rendelkező Márton Ferenc, a háború nyomorúsága mellett (Szerb foglyok, 1915., Fedezékben, 1916., Lövedékrobbantás, 1916., Vonuló bakák, 1917., Sacile [Horvátország], 1918.), a tisztesek és tisztek körében minden kellemetlenség és nyomorúság ellenére megőrzött, a katonai elegancia apró jeleire (Dr. Magyar törzsorvos, 1916., Dr. Sipos Gyula, 1917., Pércsi József őrmester, 1917.), és ez utóbbi vakszolt bajszára is figyelt.
Vele ellentétben Nagy István – zárkózott természetű lévén –, néhány kivétellel (Katonafej [pipázó], 1915., Biró Alajos, Sebesült katona, 1916.) inkább a sötét tónusokkal kifejezhető, a katonavilág komorságát közvetítő alkotást részesítette előnyben (Katona [félre sapkás], 1916., Önarckép, Pipázó katona, 1917., Katonák asztalnál, 1918 körül, Katonafej [plakát és borító], 1918.) Nagy Imre, aki a zavaros állapotokat nehezen viselő jellemmel rendelkezett, tartotta ugyan székelyföldi katona-művésztársaival a kapcsolatot, valódi háborús eseményről nem készített rajztudósítást. Ő tudósítóként a háború befejezése után – 1918-ban –, a már megváltozott politikai közegben jelentkezett a Vasárnapi Újság hasábjain. Akkor még rajzstílusa kizárólag a Márton Ferenc hatását viselte magán. Két katona témájú műve – egy vázlat és egy kompozíció – maradt ránk (Katonafestő, é. n., és Rakodók, 1918.) A Katonafestő mintha a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található Incze Lajos fényképének társa lenne, pontosabban, mintha Márton Ferencet ábrázolná alkotás közben (Márton Ferenc fest, 1916 körül).
Siklódy Lőrinc és Varga Nándor Lajos karakteréről nincsenek ismereteim. Kiállított műveik és a Varga Nándor Lajos katalógusbeli naplójegyzetei alapján azonban feltételezem, hogy minimális érzelem ráfordítással vették tudomásul háborús helyzetüket. Műveik illusztratív jellegűek: (Siklódy Lőrinc: Honvédőrszem, 1916 körül., Varga Nándor Lajos: orosz katona- és fogolyportrék).
A kiállításon két Csíkszereda-ábrázolás is látható. Mindkettőt Vaszary János, egyik jelenlegi testvérvárosunk, Kaposvár szülötte készítette Csíkszereda, 1916. címmel. Egyik a Vármegyeház környékét ábrázolja, a másik a várost, a jelenlegi lőtér irányából nézve. A harmadik városrész-ábrázolás a katalógusban látható; Halász-Hradil Elemér: Csíkszereda, 1916. A leégett Kossuth Lajos utcában katonák masíroznak.
A kiállítást komolyan dokumentált, pontos, összefüggés-alapos és nagyon olvasmányos szövegű, gazdagon illusztrált katalógus kíséri. Tisztelettel ajánlom a kiállítás múltával is az érdeklődők figyelmébe! Hargita Népe (Csíkszereda)