Aug. 12-én nyílik a Somogy megyei Mesztegnyőn a kárpát-medencei honismereti mozgalom jeles képviselőinek tábora, a millecentenáriumi rendezvények egyik kiemelkedő eseményeként.Többek között László Gyula professzor a kettős honfoglalásról, Pozsgay Imre az anyaország és a kisebbségek kapcsolatáról tart előadást. Az előadók között lesz még Erdélyi Zsuzsa, az archaikus népi imádságok gyűjtője és Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt művelődési miniszter. /Magyar Nemzet, aug. 9./

"A magyar nyelv legkorábban lejegyzett és értelmezhető emlékére bukkantak a régészek a Somogy megyei bodrog-bűi ásatásokon. Magyar Kálmán, a kaposvári Rippl Rónai Múzeum főtanácsosa egy honfoglalás kori vasolvasztó-telep feltárásakor akadt arra az égetett agyag használati tárgyra, amelyen székely rovásírás található. A X. századból való nyelvemlék akár módosíthatja is a honfoglalásról alkotott teóriákat. Magyar Kálmán 20 éve kutatja a bodrog-bűi temetődűlőt, ahol a honfoglalás korabeli Bő nemzetség központját tárja fel. Előkerült itt már avarkori mintakincset is tartalmazó cserép, többek között kifejezetten honfoglalás kori égetett agyagbogrács, találtak a régészek gabona tárolására is alkalmas vastagfalú több tíz literes hombárt is. Nemrégiben kezdték el a központtól kicsit távolabb lévő vasolvasztó-telep feltárását, ahol ezidáig 32 kemencére leltek, de a jelek szerint jóval többet is rejt a partoldal. A maga nemében már ez a lelet is szenzáció: a legtöbb kemence került itt elő, amit egyhelyütt találtak Magyarországon, de különösen azért figyelemre méltó, mert az alig 70 centiméter magas kemencék többsége épségben került elő. A valódi különlegesség csak ezután következett, ugyanis rábukkantak egy szintén agyagból készített 4- 5 centiméteres fúvóka darabra, amelyhez hasonlót eddig sehol sem találtak. Az eszközt láthatóan díszítette készítője, sőt a szennyeződés lemosása után a kutatók megállapították, hogy négy rovásírás-jel található rajta. A X. századból származó székely-magyar szót Vékony Gábor egyetemi docens fejtette meg a kaposvári régész és konzulense Gömöri János, az MTA Iparrégészeti Bizottsága alelnöke kérésére. A jelek a "funak" szót rejtik, amely akár egy név is lehet, de sokkal inkább szómágiának tartják a kutatók. Annak érdekében használták a korabeli kézművesek, hogy a rontószellemek ne tehessenek kárt a fúvókában, illetve a vasolvasztóban. Az írás minden bizonnyal az eleddig talált legrégibb magyar leírt nyelvemlékünk. Magyar Kálmán felfedezése azonban másra is utal. A korábbi elképzelésekkel ellentétben azt mutatja, hogy a honfoglalás kori magyarságnak rétegzett volt a társadalma: nemcsak a katonáskodáshoz értettek, a nemzetségekhez tartozó kézművesek - éppen erre utal a lelet - nem szlávok vagy türkök, hanem magyarok voltak. Sőt az sem kizárt, hogy amikor Árpád vezér megérkezett a Kárpát-medencébe ezek a székely-magyar nyelven beszélő-író kézművesek már itt voltak Somogy megye területén is. Magyar Kálmán és két munkatársa a felfedezést május végén tette közzé először, a Hagyományok és újítások a korai középkori vaskohászatban című nemzetközi konferenciakötetben, ahol huszonöt neves hazai és külföldi kutató publikációja jelent meg. A lelet már eddig is rendkívüli érdeklődést váltott ki szerte Európában. Eddig különben senki sem kételkedett abban, hogy valóban a X. századból származó székely-magyar rovásírásra bukkant a Somogy megyei Bodrog-Bűben, ahol augusztusban tovább folytatják a kutatást. /Megtalálták a legrégebbi magyar nyelvemléket. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./"

Hargita megye sikerrel mutatkozott be azon a kiállításon, amelyet először szerveztek meg Kaposváron, a Kaposvári Tavaszi Fesztivál keretében. A kiállítás alkalmából megbeszélésekre is sor került a testvérmegye, Somogy vezetőivel. Hargita megyét Minier Gábor, a megyei tanács alelnöke, Péter Zoltán, a tanács urbanisztikai és területrendezési igazgatóságának igazgatója és Bodor István tanácsos képviselte Kaposváron. A kiállításon bemutatkozott Szilágy megye is. A Hargita megyeiek a leírások mellett borvizet, korondi és dánfalvi kerámiát is vittek magukkal. /Kovács Attila: Kaposvári kiállításon szerepelt Hargita megye. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 25./ Szilágy megye is hivatalos volt Kaposvári Tavaszi Fesztiválra, amelyen Ioan Sorin Cosma megyei tanácselnökön és Fekete András alprefektuson kívül a zilahi múzeum két román néprajzos munkatársa is részt vett. A szilágyságiak öt pannón mutatták be Szilágy megye történelmét, néprajzát, iparát, közigazgatását és idegenforgalmát. Szilágy megye küldöttei megbeszélést tartottak a kaposvári vezetőkkel a kapcsolatok fejlesztéséről, szeretnék a kapcsolatot kiépíteni a két megye levéltárai, múzeumai és a megyei könyvtárak között. A kaposvári kereskedelmi kamara munkatársai felajánlották, hogy a román cégeket ismertetik havonta megjelenő kiadványukban. Áprilisban a Magyar-Román Baráti Társaság részéről Kaposvárra várják Vaslui, Dés, Vajdahunyad, Zilah baráti társaságainak képviselőit. /Szilágyságiak Somogyban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30./

Bodó Levente /Szentegyháza/ az egyik legtermékenyebb erdélyi szobrász: 36 köztéri szobra és domborműve készült el különböző közületek megrendelésére. Szentegyháza testvérvárosa, a Somogy megyei Balatonlelle önkormányzatának felkérésére már hat esztendeje, minden év augusztusában elkészít egy reliefet történelmünk és irodalmunk kiemelkedő személyiségeiről. Eddig Arany János, Rippl-Rónai József, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Deák Ferenc és Örkény István domborműve látható Lellén. Legközelebb Erkel Ferenc, József Attila, Ady Endre, Petőfi Sándor és Zrínyi Miklós domborműve is a fentiek mellé kerül. Jelenleg egy újabb millenniumi reliefen, a Baróti angyalon dolgozik, melyet november 10-én lepleznek le az erdővidéki városban. /Kristó Tibor: Bodó Levente domborművei. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 2./

"A megyei önkormányzat és az Altera Alapítvány első alkalommal rendezte meg a Hargitai Megyenapokat. A rendezvények több helyszínen zajlanak, Csíkszereda mellett Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós is házigazdája volt különböző programoknak. Jún. 20-án Székelyudvarhelyen a Palló Imre Művészeti Középiskola díszhangversenyével kezdődtek a megyenapok. A megyenapok hivatalos megnyitója jún. 22-én lesz. Zsombori Vilmost, a megyei tanács elnök e elmondta, hogy Somogy megyében látott megyenapokat, innen vették az ötletet. A rendezvénysorozat valójában turistacsalogató is. Meghívták a megye polgármestereit, önkormányzati képviselőit és a testvérmegyei küldöttségeket is. A Székelyföldi bálon jelen lesznek a környező megyék tanácselnökei, testvérmegyei küldöttségek, politikusok, tehát kiváló alkalomnak mutatkozik, hogy elbeszélgessenek a gondokról. /I. Megyenapok. Hagyományt kívánunk teremteni. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 22./"

"A hargitai megyenapok Csíkszereda központúak voltak. Jún. 22-én a szeredaiakat fúvószenekar ébresztette, majd a Szabadság-téren felállított kertészeti kiállítást tekinthették meg. Zsombori Vilmos megyei önkormányzati elnök hivatalosan is megnyitotta a megyenapok első rendezvénysorozatát, hangsúlyozva: hagyományt szeretnének teremteni ezzel. A Mailáth Károly-tér és a Petőfi utca két napon át a mesteremberek főhadiszállása volt. Itt kapott helyet a Míves Emberek Sokadalma. A színpadra több tucat együttes hozta el táncait, népdalait a megye minden tájáról. Somogy megye képviselői a színpadon is remekeltek a palotás tánccal. A Hargita Megyéért díjat első ízben adták át, a kitüntetett Kányádi Sándor volt. A Hargita szállóban tartották az első székelyföldi bált. Jún. 23-án a színpadon a népzene hódított. /Daczó Dénes: Mozgalmas megyenapok - Csíkszeredában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./"

"Aug. 11-én Marosszentgyörgyre látogatott a tatabányaiak Öreg Táncos Együttese. A kapcsolatok fáradhatatlan szervezője Baricz Lajos plébános. A táncosok bemutatták a szatmári, rábaközi táncokat, a somogyi kanásztáncot, a mezőségi, marosszéki és sóvidéki táncokra is könnyen rááll a lábuk. Trianon nem szakíthatta véglegesen szét a nemzetet. /(lokodi) Mintha Pusztakamarás környékén tanulták volna. A tatabányaiak Marosszentgyörgyön táncoltak. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./"

"Aug. 25-én tartották meg Balánbányán az ötödik alkalommal megszervezett Botorka Nemzetközi Néptánc-fesztivál gálaműsorát. Az egy hétig tartó Balánbányai Városnapok zárórendezvényének is számító előadáson nyolc néptáncegyüttes mintegy 250 gyerekkel vett részt. A háromnapos néptánc-fesztivál során minden este táncházat tartottak. A néptáncfesztivált szervező Botorka Művelődési Egyesület elnöke, Mihály Csaba elmondta, hogy az öt évvel ezelőtt létrehozott egyesület a rendezvénnyel több célt kíván megvalósítani. A gálaműsort a helyi Ördögborda néptánc-együttes fellépése nyitotta meg. A szászcsávási hagyományőrzők küküllőmenti, a székelyudvarhelyi Kékiringó tagjai pedig udvarhelyszéki, küküllőmenti és kalotaszegi táncokat mutattak be. A sárospataki Csodaköszörű szatmári és bodrogközi, a vajdasági kishegyesi Gézengúzok somogyi, a csíkszentdomokosi Elevenek és a balánbányai Prücskök pedig felcsíki táncrendeket adtak elő. /Szüszer-Nagy Róbert: V. Botorka néptáncfesztivál. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 27./"

Febr. 13-e és 18-a között Kaposváron immár a hetedik alkalommal szervezték meg a hagyományos évi Nemzetközi Turisztikai Kiállítást és Konferenciát. A Somogy Megyei Közgyűlés ez alkalommal biztosította egy Hargita megyét bemutató stand költségeit a kiállításon, míg a Csíkszereda- Kaposvár testvérvárosi kapcsolat révén a kaposvári városi önkormányzat a maga során a vendéglátás költségeivel járult hozzá a részvételhez. A Kapos-Expón jelen volt a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi Turinfo iroda, a Hargita Turisztikai Egyesület, ugyanakkor elvitték a gyergyói és a kovásznai turinfo irodák, valamint több Maros megyei turisztikai cég bemutatkozó anyagait. /(Daczó Dénes): Hargita is bemutatkozott. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 21./

A magyarországi Somogy megye és Lengyelország volt a díszvendége a Szabad idő - Utazás 2002 címmel Székelyudvarhelyen rendezett nemzetközi idegenforgalmi szakvásárnak. A máj. 5-én befejeződött vásáron valamivel több mint 30 magyarországi illetve székelyföldi magyar idegenforgalmi cég, képviselet illetve utazási iroda vett részt. /Nemzetközi idegenforgalmi vásár Székelyudvarhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 7./

Székelyföldön radikális formát öltött az elmúlt két napon az elégedetlenség. A Hargita megyei önkormányzat nyílt levélben fordult testvérmegyéihez, azaz Bács-Kiskun, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Zala megye közgyűléseihez. A levélben a megyei önkormányzat elöljárói jelzik: az elkövetkező hetekben-hónapokban felül fogják vizsgálni a testvérmegyei kapcsolatokat azokkal a megyékkel, ahol a nem szavazatok voltak többségben. Dec. 6-án sepsiszentgyörgyi lakosok tucatjai a Szent József-templomban álló Szent István-szobor előtt gyertyagyújtással tüntettek a kettős állampolgárságért, a népszavazás kudarca miatt, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) felhívására. /Nem csitul az elégedetlenség a Székelyföldön. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./

Hargita Megye Tanácsa nyílt levelet intézett a testvérmegyékhez, Bács-Kiskun, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Zala megye közgyűléseinek.    A népszavazás után a határon túli magyarok elveszítettek egy illúziót, azt, hogy saját magukon kívül valakire is számíthatnának. Az elkövetkező hetek, hónapok alkalmasak lesznek arra, hogy újraértékeljék kapcsolataikat testvérmegyéikkel, kiváltképpen azokkal, ahol a NEM szavazatok voltak többségben. /Testvérmegyei kapcsolatok újraértékelése. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 14./

Hatodik esztendeje vesznek részt a Csiky Gergely Iskolacsoport /Arad/ tanulói Mesztegnyőn a Kárpát-medencei ifjúsági találkozón. Mesztegnyő Somogy megyei település. Kárpátaljáról, Horvátországból, a Vajdaságból és Erdélyből érkeztek táborozók. A meghívott történészek előadásai érdekesek voltak. A Somogyvár Történelmi Emlékhelyen láthatták Szent László király sírhelyét és az általa 1091-ben alapított, romjaiban is lenyűgöző bencés apátságot. /Olasz Angéla vezető tanár: Csikys diákok Mesztegnyőn. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 26./

Példaértékű szolidaritásról tettek tanúságot a különböző kormányzati szervek, önkormányzatok, magáncégek az udvarhelyszéki árvizet követően. Számottevő a magyarországi segítség. Gazda László, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés elnöke személyesen jött el a térségbe. Intézkedésére 9000 liter fertőtlenítőszert hoztak az iszappal borított területek fertőtlenítésére. Hasonló tartalmú küldeményt ígért meg Gyárfás Ildikó, Borsod-Abaúj-Zemplén megye önkormányzatának elnöke. Segélyszállítmány érkezett Jász-Nagykun-Szolnok, valamint Somogy megyéből is. Dr. Biri István, Békés megye főjegyzője ugyancsak felajánlotta segítségét. A felsorolás nem teljes, folyamatosan érkeznek az újabb segélyszállítmányok Udvarhelyszékre. /Segítenek a magyarországi testvérmegyék. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 2./

Ötmillió forintos támogatást nyújtott az udvarhelyszéki árvízkárok enyhítéséhez a Somogy megyei Kaposvár önkormányzata. A háromfős küldöttség, Szita Károly polgármester, dr. Kéki Zoltán főjegyző, valamint Kása Csaba adománylevél formájában nyújtotta át a támogatást Székelyudvarhely, valamint Farkaslaka elöljáróinak. Az anyaországi adományozókat, valamint a farkaslaki önkormányzati küldöttséget október 7-én Székelyudvarhelyen fogadta Szász Jenő polgármester. Szita Károly polgármester elmondta, Kaposvárt sem kímélték a magyarországi áradások, hatvan éve nem volt olyan mértékű árvíz a városban, mint augusztus 21-én. Ennek ellenére, a székelyföldi árvízről készült képsorok annyira megdöbbentették a helybelieket, hogy úgy gondolták, vannak még nagyobb bajban lévők, akiknek segítségére siethet a település. Kaposváron a gyűjtés október 22-én jótékonysági esttel folytatódik. Szász Jenő elmondta, a Magyarországról érkező segélyek összértéke (mellyel Székelyudvarhely gazdálkodhat), meghaladja az 50 millió forintot. A városban élő árvízkárokat szenvedők vásárlási utalvány formájában kapják kézhez a támogatást, melyet építőanyagok és háztartási gépek beszerzésére fordíthatnak. A további összegeket pedig a megrongálódott közintézmények felújítására fordítják. /Szász Emese: Kaposvári segítség Udvarhelyszéknek. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 8./

Somogy megye összegyűjtött négymillió forintos adományát vehette át a minap Siófokon Hargita megye tanácselnöke, Bunta Levente. Ez az adomány az árvizek okozta károk helyreállítására szolgál, akárcsak a Békés megye által felajánlott ötmillió forint. Miskolc város önkormányzata 5 millió forintos adományt ajánlott fel újjáépítési munkákra. /(Szász Emese): Újabb anyaországi adományok. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 3./

Szent István király egy csontereklyéje indult útjára Egerből Gyergyószentmiklósra, az erdélyi városban épülő Szent István templom első búcsújára. Az ereklyét korábban Raguzában, mai nevén Dubrovnikban őrizték; onnan került néhány éve a Somogy megyei Nagyszakácsiba. Az ereklyét a Szent Korona másolatába helyezték el, így viszik Gyergyószentmiklósra. /Szent István-ereklye Gyergyószentmiklósra Egerből. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 3./

Mintegy 400 ezer ember gyűlt össze június 2-án, a pünkösdszombati csíksomlyói zarándoklaton. Az ünnepi szentmise előtt P. Pál Leó, a Szent Istvánról Nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárója köszöntötte a zarándokokat. „Isten, tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben” – fogalmazta meg az idei búcsú célját Jakubinyi György érsek, a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye elöljárója, idézve a Kis-Somlyó hegyén található Szálvátor-kápolnán olvasható feliratot. Az összmagyar társadalmon belül tapasztalható szembenállás megszüntetésére buzdított az ünnepi liturgia szónoka, Majnek Antal munkácsi megyéspüspök a csíksomlyói búcsún elhangzott szentbeszédében. Jakubinyi érsek köszöntötte a határon túli és a helyi zarándokokat, a keresztényeket és minden érdeklődőt, aki eljött erre a magasztos eseményre. Hangsúlyozta: az idei csíksomlyói nemzeti zarándoklat célja megegyezik az Erdő Péter bíboros-prímás által meghirdetett nemzeti imaév szándékával. Majnek Antal munkácsi megyéspüspök szentbeszédében kiemelte a csíksomlyói Mária-kegyhely jelentőségét, méltatva, hogy mit jelentett a történelem folyamán a Mária-tisztelet a magyarság, ezen belül a székelység számára. Mint mondta, a székely nép sokszor megtapasztalta imái meghallgatását, mikor „győzelmet és békét esdett”. Külön kitért arra, hogy veszélyben van a család intézménye, a házasság szentsége. Tragikusnak nevezte, hogy sok családban már „nem kell a gyermek”, s hogy az eutanázia révén többen szabadulni akarnak a betegektől és az öregektől. „Az ember Isten akar lenni Isten helyett” – mondta a szónok, hozzáfűzve, hogy közben „szétesik a család, elfogy a nemzet”. „Jönnek új népek, általunk megvetettek, de akik szeretik a gyermeket és megkapják az Istentől a jövőt” – fűzte hozzá a püspök. Majnek Antal hangsúlyozta, hogy mindezek ellenére van esély a megmaradásra, ha a hit szilárd sziklájára építjük ezt a jövőt, ha hűségesek maradunk az egyházhoz és mindent alárendelünk az evangélium tanításainak. A politika kisebbségbe kényszerítette a határon túli magyarságot – mondta a szónok, aki szerint a megoldás nem a politikában, hanem e nemzeti közösség lelkében rejlik. Véleménye szerint „nagy bajban van” a nemzet, de hozzáfűzte, hogy a jövőre reménységgel kell gondolni. A nemzet megújulását a püspök abban látja, hogy a magyarok rendet tesznek önmagukban és egymáshoz fűződő kapcsolataikban. Szerinte véget kell vetni az összmagyar társadalmon belül tapasztalható szembenállásnak. /Egységet az összmagyarságon belül! Közel félmillió résztvevő a csíksomlyói búcsún. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./ Nem riasztotta el az esős időjárás a hét végén a Csíksomlyóra érkezett több százezer zarándokot. A csíkszeredai járhatatlan utak megpróbáltatásokat okoztak. Több tízezren vágtak neki gyalog a zarándoklatnak – egyes környékbeli hívek, mint például a gyergyóalfalusiak vagy gyimesközéplokiak „keresztaljával”, vagyis a templomi zászlókkal, kereszttel felvezetett zarándokcsoporttal gyalogosan teszik meg a mintegy hatvan kilométeres távolságot. Az utóbbi években a magyarországi testvértelepülésekről érkezett zarándokok is az itteni falvak keresztaljáihoz csatlakoznak. Idén Belső-Ázsiából hárman zarándokoltak el a pünkösdi búcsúra, ujgurok. Évente jönnek Kanadából, Új-Zélandról, valamint Európa több országából. A szertartást követően Majnek Antal püspök a lapnak nyilatkozva azért adott hálát Istennek, hogy eljöhetett Csíksomlyóra, és hogy az utóbbi napok rossz időjárása ellenére egy csepp eső sem esett a szentmise alatt. „Ez sem véletlen, hiszen az Úristen nagyon figyelmes” – mondta az egyházi vezető. Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke évente elzarándokol Csíksomlyóra. „Nagy várakozásokkal jöttem idén is, mint minden évben – mondta az akadémikus -, és úgy megyek haza, hogy csodálatos pillanatokat élhettem át, mert magyarokat láttam érkezni a világ minden tájáról. Valami összeforrasztott minket, ez pedig a magyarság érzete, és ettől nagyon boldog vagyok.” /Mihály László: Pünkösd rózsafüzérrel, esőkabáttal. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 5./ Tavaly húsvétkor indították útjára első ízben Balatonzamárdiból a feltámadási jelvényt, amely stafétaként járta körbe a Kárpát-medencét, hogy pünkösdszombatjára Csíksomlyóra érkezzen. Idén nagypénteken, a tihanyi Golgotán kettévált a feltámadási jelvény útja: egyik északnak, másik délnek indult, hogy szív alakban járják körbe a magyarok által lakott területeket. A déli útvonalat követő feltámadási jelvényt Zala – Szlovénia – Somogy – Baranya – Horvátország – Bácska – az Alföld (Szeged és környéke) – Déva – Gyulafehérvár – Makfalva – Homoródújfalu – Sepsiszentgyörgy – Kászonok – és Alcsík fontosabb állomásokkal e vidékek katolikus, református és unitárius magyarsága adta kézről kézre. Az északnak induló jelvény Veszprém – Sopron – Győr – Felvidék – Budapest – Eger – Sátoraljaújhely – Felvidék – Kisszelmenc-Nagyszelmenc – Kárpátalja (Ungvár, Munkács) – Szatmárnémeti – Kalotaszeg – Kolozsvár – Torda – Marosludas – Marosvásárhely – Szászrégen – Gyergyószentmiklós – Felcsík útvonalat járta be, Somlyóra a madéfalvi keresztaljával érkezett. A jelvényeket minden állomáson ünnepséggel fogadták, mindenütt szalagot tűztek rájuk. Az utolsót Jakubinyi György érsek tűzte fel a kordon indulása előtt. /Takács Éva: Nemzeti zarándoklat Csíksomlyón. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 5./

A szocialista-liberális kormánykoalíció vereségére a jobboldali ellenzékkel szemben a közvélemény-kutatások egyértelműen utaltak. Gyurcsány Ferenc hazugság-sorozatának leleplezése következtében kibontakozott tüntetéssorozat és országos felháborodás megsemmisítővé fokozta a vereséget Valamennyi megyei közgyűlés az ellenzék kezébe került, csak Heves és Somogy megyében alakult ki patthelyzet. A kormánypártoknak csupán Budapestet sikerült megtartani – minimális különbséggel. Vasárnap Magyarország politikai térképe alaposan átrendeződött. Orbán Viktor szerint a választók elutasították a hazugságra alapuló politizálást. Gyurcsány Ferenc ellenben úgy látja: az általa vezetett kormány megszorító intézkedései tették népszerűtlenné a szocialistákat, s korántsem a szerinte az ellenzék által mesterségesen felfújt erkölcsi válság. /Chirmiciu András: Ellentmondások. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 3./

A Somogy megyei Csurgón idén jubileumi konferenciát tartottak, tizenötödik alkalommal hívták versenyre a Kárpát-medence református iskoláinak tanulóit. A Református Középiskolák Természettudományos Diákkonferenciáját eredetileg Kunszentmiklóson álmodta meg Szabó Sándor biológus igazgató, majd, amikor elvállalta a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium vezetését, a verseny is helyszínt váltott. A rendezvényre az évek során erdélyi diákok is beneveztek, és becsületesen helytálltak. A nagyenyedi Fenichel Sámuel Önképzőkör diákjainak ez jelentette az ugródeszkát más konferenciák felé, az itt elért eredmények garantálták a későbbi sikereket. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium öt diákja indult útnak március 19-én Csurgóra. Tizenegy iskola diákjai három szekcióban mutatták be kiselőadásaikat. A nagyenyedi diákok a házigazdákkal holtversenyben elsők lettek. /Dvorácsek Ágoston: A tudomány és a hit harmóniája. Református diákkonferencia Csurgón. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./

Hagyományos népművészeti motívumokat és technikákat elevenít fel az a tizenkilenc székelyföldi kézműves, akinek munkáiból kiállítás nyílt Csíkszeredában a Hargita Megyei Tanács épületében. A kiállítók a Hargita megyében, a magyarországi Somogy megyében, a svédországi Västernorrland megyében és az észtországi Muhuban párhuzamosan zajló, közös program keretében szervezett képzés résztvevői. A képzéssorozat célja hagyományos népművészeti motívumok és technikák felelevenítése, korszerű ruházati cikkeken és kiegészítőkön való alkalmazása volt. /Népi mintakincs korszerű ruhákon. = Krónika (Kolozsvár), júl. 2./

Budapesten, a kőbányai református templom kertjében július 26-án, vasárnap kopjafát avattak a Mezőség apostola, Kövesdi Kiss Ferenc /1913–2004/ emlékére. Az ötlet dr. Papp Vilmos nyugalmazott kőbányai lelkésztől, teológiai professzortól, a Magyar Református Presbiteri Szövetség volt elnökétől származik, aki évtizedeken át hűséges támogatója volt Kiss Ferenc mezőségi kutató- és szervező munkájának. Az avatóünnepségen a Horváth Márton polgármester vezette mezőségi mócsi és mezőkeszüi vegyes tánccsoport lépett fel. A templomban Kiss Ferenc életéről és tevékenységéről, műveiről és a Mezőségről készült kiállítás fogadta az érkezőket. Papp Vilmos közbenjárása révén a Magyar Református Presbiteri Szövetség támogatásával 1995-ben jelent meg Kövesdi Kiss Ferenc első Mezőségről szóló kötete: Még szólnak a harangok! A már vaskosabb másodikat a Kiss Ferenc iránti tiszteletből a Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület adta ki 1997-ben, Riadóra szól a harang! címmel. Ezek a kötetek ihlették a Kráter Műhely Egyesületet, amely Kövesdi Kiss Ferencnek a Mezőségről készült, száz évre visszatekintő monográfia teljes szövegét jelentette meg 500 oldalon. A tizenegy gyermekes székelykövesdi család ötödik gyermekét Isten választotta ki a szolgálatra – hangzott el dr. Papp Vilmos ismertetőjében, aki felidézte Kiss Ferenc hányatott életét. Kiss Ferenc ahol megfordult, nemcsak a gyermekeket, hanem a fiatalokat, szülőket is nevelte, dalárdát szervezett, színdarabokat tanított be, gazdasági ismeretekre oktatta a közösséget. Többször bejárta Mezőség mind a 147 települését, s összegyűjtötte a fellelhető adatokat a népesség alakulásáról, templomokról és iskolákról, papokról és tanítókról, dalárdákról és egyesületekről. Munkája nem puszta adattár, hanem nemzetmegtartó, családmegtartó biztatás arra, hogy a szórványról nem szabad lemondani. Azt vallotta, hogy „a Mezőség népünk szíve! S ha e szívvel baj történik, odalesz Udvarhely és Várad, Somogy és Zala”. A dalárdákról, kórusokról szóló kötete még kiadásra vár, s megérdemelné, hogy a Mezőségen is méltó emléket állítsanak Kiss Ferencnek. /Bodolai Gyöngyi: A Mezőségtől Kőbányáig. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./

Székely nemzeti operát mutatnak be Gyergyószárhegyen augusztus 20-án
A Csaba királyfi című székely nemzeti opera ősbemutatóját Gyergyószárhegyen tartják szombaton, az előadás szervezői több ezer nézőre számítanak.
G. Nagy István Ilián magyarországi író székely nemzeti operaként határozza meg a Csaba királyfi című alkotás műfaját, hiszen az általa írt műben a klasszikus opera hangzása is megtalálható a rockopera elemei mellett. A műben távol-keleti zenei motívumok is vannak, így ujgur és székelyföldi csángó dallamrészletek is felismerhetők.
A szerző az MTI-nek csütörtökön elmondta: négy hónapja dolgozik Erdélyben a mű színpadra állításán. A Csaba királyfi szövegkönyvét és a mű versrészeit egyaránt a magyarországi író írta, akárcsak a teljes dalanyagot. Az opera hangszerelésére a szerző az erdélyi Bene Zoltánt kérte fel, a mű színpadra állításával pedig Orza Calin szamosújvári, román-magyar vegyes házasságból származó romániai rendezőt bízta meg.
G. Nagy István Ilián szerint műve azért örvend nagy érdeklődésnek Székelyföldön, mert tudomása szerint eddig senki nem írt egész estét betöltő színpadi művet Csaba királyfiról. Arany János 130 évvel ezelőtt eposzban akarta megörökíteni a személyét, de halála megakadályozta ebben. Emlékeztetett, hogy a székely himnuszban benne van Csaba királyfi, de az életéről, múltjáról, a történelmi személyről nagyon homályosak az ismeretek mind Magyarországon, mind a székelyföldi magyarság körében.
A szerző rámutatott: az opera Csaba királyfi történelmi múltba vesző életéről szól, arról, hogy ki volt ő, ki volt az édesapja, miért kellett elmenekülnie a Kárpát-medencéből, ezt követően miként várták a székelyek és hogyan teljesedik be „a Csaba-örökség".
G. Nagy István Ilián elmondta: arra törekedtek, hogy hitelesen jelenítsék meg Csaba királyfi élettörténetét a székelység, a hunok és a magyarok hagyományos mitológiájával ötvözve. Hozzátette: archaikus népi imák is vannak a darabban, amelyek utalnak arra, hogy az ősi időkben ugyan nem kereszténység, de „bizonyos fokú Jézus-hite" volt az ősöknek, ami a csángóknál, Somogy megyében és Székelyföldön is tetten érhető a mai napig.
Az ősbemutatón Rudán Joe és Lukács Zsolt magyarországi énekesek mellett fiatal székelyföldi rock- és operaénekesek lépnek fel. A bemutatót a gyergyószárhegyi Lázár-kastély udvarán rendezik meg, ahova akár ötezer ember is befér. Rossz idő esetén az előadást egy nappal későbbre halasztják – mondta a szerző.
MTI. Erdély.ma

Jobboldali kurzus – baloldali akciózás
Néhány évtizednyi tiltás, majd tűrés után minden jel arra mutat, hogy a jelenlegi magyar vezetés támogatja a Horthy-kultusz újjáéledését. A két világháború közötti magyar kormányzóról közterületeket neveznek el, szobrokat és emléktáblákat avatnak – s a korszakához kapcsolódó személyek is hasonló elismerésben részesülnek.
Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy a portugáliai Estorilból – ahol a kormányzó a második világháború után emigrációban élt, s ahol 1957 februárjában (állítólag 1956 kudarca fölötti elkeseredésében életkedvét vesztve) elhunyt – hazaszállították Magyarországra a hamvait, és egykori birtokán, Kenderesen újratemették. Az évforduló jó alkalmat kínál a szélsőséges Jobbik számára, hogy egyenesen azt javasolja: 2013 legyen Horthy-emlékév. E sorok írásakor a javaslattól nem határolódott el a kormánypárti szövetség, a Fidesz–KDNP, mint ahogy nem, vagy csak nagyon erőtlenül hallatja a szavát a Horthyval kapcsolatos egyéb eseményekről is. Sőt: épp a Horthyval való titkos rokonszenvezésre tartják a baloldalon bizonyítéknak, hogy a Parlament előtti Kossuth Lajos teret épp az 1944-i állapotnak megfelelően rekonstruálják, e hét keddjén pedig bejelentették, hogy a kormány újralapítja a Corvin-lánc nevű kitüntetést, amelyet 1930-ban Mátyás király emlékére Horthy Miklós alapított. (Ebbe a jobboldali kurzusba illik bele egyébként a Nyirő József újratemetésével kapcsolatos terv is.)
A Jobbik helyi képviselőjének indítványára és a többségében független tagokból álló képviselőtestület támogatásával Gyömrőn Horthy Miklósról nevezték el a város főterét, amely 1945-ig Horthy Miklós nevét viselte, a javaslatot benyújtó önkormányzati képviselő szerint a mostani határozattal csak ezt az állapotot állítja vissza a város képviselőtestülete. Sas Zoltán szavai alapján itt az ideje, hogy Horthyra mint „Magyarország egyik meghatározó történelmi személyiségére” gondoljanak az emberek, ám az szerinte is természetes, hogy tevékenységének megítélése különböző lehet.
A „különböző megítélés” legkirívóbb példája azonban a Somogy megyei Kerekiben, a „főméltóságú úr” – ez volt Horthy hivatalos megszólítása – egyik valamikori vadászhelyén történt. A település a napokban egész alakos Horthy Miklós-szobrot avatott, bár az esemény megosztja lakosságát. Egész alakos Horthy-szobrot 72 esztendő óta először állítottak az országban. Marton Lajos, az 570 lakosú somogyi falu független polgármestere pedig arról számolt be, hogy a település öt független tagból álló testülete jóváhagyta a szoborállítást, amit ő maga ugyan nem támogatott, de elfogadja a testület többségének akaratát.
Vörös festék
Gyömrőn még mintegy 80-100 ember békés megmozdulással tiltakozott a közterület elnevezése ellen, a demonstrálók Radnóti Miklós Töredék című versének sorait tartalmazó zászlókkal fejezték ki tiltakozásukat. Kerekiben azonban ennél látványosabb, mondhatni bolsevik akciózásra került sor. Az avatás éjszakáján valaki vörös festékkel öntötte le a kormányzó faszobrát, Kücsön Norbert alkotását, és a nyakába „Tömeggyilkos, háborús bűnös” feliratú táblát akasztott. Mint utóbb kiderült – maga is büszkén hirdette –, mindezt Dániel Péter ügyvéd követte el, aki egyebek mellett arról vált ismertté, hogy kaszinótojással kente be a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának egy középületben kifüggesztett példányát.
Dániel lefényképezte magát akciója közben, a fotót közszemlére tette az interneten, és megígérte, a jövőben is hasonlóképpen fog cselekedni, amennyiben újabb szobrokat állítanának fel. Az ügyvédet a Jobbik feljelentette, és a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, korábban baloldali országgyűlési képviselője, Bánáti János közölte, Dánielt akár ki is zárhatják a kamarából. Érdekes fejlemény, hogy még a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) is elítélte az életnagyságú Horthy Miklós-szobor meggyalázását. (A hét elején egyébként szintén vörös festékkel öntötték le a kérlelhetetlenül antikommunista és ezért évtizedekig indexen tartott Tormay Cécile írónő józsefvárosi emléktábláját is.)
Újraavatták a napokban Debrecenben – tiltakozások közepette – Horthy Miklós, a debreceni Református Kollégium egykori diákja emléktábláját is, a tudományegyetem épületében. A kormányzó személye más alkotáson is feltűnik, sőt: már korábban látható volt. Szegeden, az ugyancsak az egyetemhez kapcsolódó Hősök Kapuja boltívének freskóit Aba-Novák Vilmos készítette, akit ezért a második világháború után nem is tartottak művésznek, egyéb alkotásait is agyonhallgatták. A freskón 1945-ben előbb csak Horthy alakját fedték be, majd 1949-ben az egészet bevakolták cementtel és le is meszelték, mivel a volt kommunista rendszer nem tűrhette. A képek szinte teljesen elpusztultak, mert a cement tönkretette a freskók felső festékrétegét, a rendszerváltozás után feladatot adva a restaurátoroknak. Egyébként a kurzusváltás példája, hogy közadakozásból visszaállítják a Horthy Miklós kormányzó fiának, Horthy Istvánnak az emlékművét Siófokon, a régi helyén. (Igaz, Siófok fogadja be a Kossuth térről eltávolított Károlyi Mihály-szobrot is.)
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

A vadász (Váradi B. Lászlóról)
Hogy ki is volt Váradi B. László, tudok válaszolni: egymásra futó nemzedékeink egyik legkülönösebb írója. Első könyve, A kölyökharcsa, melynek darabjai néhány év alatt egymást követték az Utunkban, általános feltűnést keltve 1972-ben jelent meg.
Még követte néhány, aztán 1974-ben távozott Romániából, Németországba emigrált, itt is természetközelben maradt, állattelepítésekkel foglalkozott a felnémet vadaskert munkatársaként, de írni már nem írt. Hogy miért nem, arra 1984-ben, amikor tíz év után újra találkoztunk (zuhogó esőben ment el a bukaresti repülőtérről, kikísérhettem, s zuhogó esőben jelent meg Sepsiszentgyörgyön, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt), nem válaszolt. Biztatóan nézve rám, annyit bevallott, hogy vannak tervei.  És itt fel kell tenni a kérdést, amely már tragikusan hirtelen halála előtt is foglalkoztatott: kim volt nekem ő, kije voltam neki én? A barátja voltam. A barátom volt. Egymás életének tanúi voltunk, noha időnként hosszú évekre szem elől tévesztettük egymást. Egymás beavatottjai voltunk? Asszisztáltunk egymás, időnként fárasztóan modoros sztereo-színjátékaihoz? A titkunkat, ha ugyan volt, magával vitte, nekem az emlékek maradtak, és az írásai, melyekben gondosan hallgat titkairól. Visszatérése után egyik mániájáról, a medvéről akart filmet forgatni, két évbe telt körülbelül, amíg megkapta az engedélyt a román hatóságoktól, s több évbe maga a forgatás a legsötétebb években, az aranykorszak fullasztó és sivár Romániájában. De – és azt újabb novellái bizonyítják – a „legjobbkor” került haza, s érzékeny membránként reagált a havasokra, Tusnádra, Bukarestre, Dobrudzsára, novellái egy cigány faluról vagy lepratelepről torokszorítóak. A film furcsa és bizarr kalandok közepette (melyekről egész ciklus olvasható új kötetében Lássuk a medvét! cím alatt) végül is elkészült, és nagy sikert aratott német nyelvterületen, nemcsak az NSZK-ban, de Ausztriában, Svájcban is. A Duna tévé is bemutatta. Utána újra visszatért a természetbe, az volt az élete, s Magyarországra telepedve vidratelepítésekbe kezdett Somogyban. A medve helyét mintha a vidra vette volna át, a kutyák egész életében elkísérték. Erről tanúskodik gyönyörű vidrás könyve is, amelynek részleteit a Cimbora is közölte.
Mert írni kezdett mégis, s az új évezred első éveiben kezdtek feltünedezni elbeszélései, állattörténetei különféle magyar folyóiratokban. Addig német szakfolyóiratokban közölt ökológiai esszéket. Ars poeticáját – noha érzelmességét írásaiban gondosan leplezte – már korán megfogalmazta első könyvének egyik darabjában, A gácsérban. Életeleme a természet, erdők, hegyek, a havas, a vadrét, a patak, a morotva volt. „Mi lenne, ha egyszer nem juthatnék el ide? – kérdezi korai írásában. – Nem bírnám ki! Minden az emberre tartozik: fa, víz, madár és virág. Ezek élnek az emberek háta mögött. Még ha nem is tudnak róluk. Ha az ember egyszer elpusztítja a ráeső részt, befellegzett! Olyanná válik, mint a pénz (…), amelynek nincsen aranyfedezete. Híg lesz, lebegni fog, mint a medúza, és elfelejti, honnan indult.” Ez a nézőpont érvényesül ökológiai, természetvédelmi tanulmányaiban is. Melyekhez világító adalékokat nyújtanak első könyvét negyven év után követő második novelláskötetének írásai.
Második indulása – ahogyan elmondta egyik utolsó találkozásunk alkalmával a zátonyra futott álmok városában, Bú-pesten két sör között az Aranybárány teraszán, miközben negyvenfokos melegben zajlott az Ünnepi Könyvhét – nem várt nehézségekbe ütközött. „Elfelejtettek – fintorgott –, erre azért nem számítottam.” A sors tragikus fintora, hogy miután több évtizedes kalandozások után végre visszatért az irodalomba, és megjelent egymás után három könyve*, hirtelen meghalt. Második írói indulását már nem követhette.
A három kötet közül az első tartalmazza újabb novelláit, van néhány remekmű is (már az első könyvében volt egy, a Borotva). A senki fia például. Döbbenetes erővel idézi fel a nyolcvanas évek Romániájának sivár hangulatát és a közember kiszolgáltatottságát. A hős egy elhajtott magzattal kódorog Tusnádon és környékén, hogy hogyan lesz az ő vagy a más (a szeretője őt nevezte meg apaként, neki kellett gondoskodnia a magzat eltüntetéséről) már soha meg nem születő fiából, a „senki fiából” a kutyák, eszméletlenül elvadult, mégis szánalomra méltó kóbor kutyák messiása, hajmeresztő és egyszerűen elmesélhetetlen. S mutatja, mit vesztettünk tragikusan hirtelen halálával. A Pont Kiadó újabb kötetei megjelenését ígéri, elképzelem, ahogyan egy felhőről nézeget bennünket, vagy a fényvilágból fényként visszajár és elmereng azon, hogy végül mégiscsak igaza volt egyik ellenségének, aki azt híresztelte róla még a balkáni metropolisban a hetvenes évek elején, hogy a szerencse fia, mert neki minden sikerül. Igen, neki, mondhatná az a hajdani kolléga, akivel legfeljebb a másik világon vitatkozhat tovább, ha találkoznak, másodszor is sikerült, ami másoknak egyszer sem. Sokra mentem vele, mondhatná ő.
Számtalan helyen találkozhattam vele a hatvanas évek vége óta, akkor ismerkedtünk meg valamelyik váradi vagy kolozsvári kocsmában, egyszer együtt mentünk el a nárciszrétre, néztük a fényben villódzó fehér mezőt, s váratlanul arról kezdett mesélni, hogy a virágok élnek. S ők is látnak minket, ahogyan mi őket, ha egyáltalán látjuk, mert vannak, akik nem látják, s ezért sem mindegy, hogy hogyan élünk.
* Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek. Mentor, Marosvásárhely, 2013; Borotva – régi és új elbeszélések. Pont Kiadó, Budapest, 2014; Luca, a megmentett vidra (egy vidracsalád története), Pont Kiadó, Budapest, 2014.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíkszereda is fogadná a kórházat
Nem a nagyváradi kórházépítés az egyetlen elképzelés az erdélyi egészségügyi ellátás fejlesztésére – tudta meg lapunk. Tavaly nyáron a Székely Szeretetszolgálat neves magyarországi orvosokat, kórház-üzemeltetésben és egészségügyi menedzsmentben jártas szakembereket kért arra, hogy mérjék fel a székelyföldi helyzetet, és tegyenek javaslatot a fejlesztésre.
A vaskos tanulmány fő megállapításai szerint a régióban az alapellátás és a középszintű kórházi ellátás megfelelő, ám egyes részterületeken óriási a lemaradás, vagy nincs is ellátás. Ugyanakkor a nagy székelyföldi orvosképző intézmény, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzettjei közül bizonyíthatóan legalább ötezer Magyarországon dolgozik – hiányukat megérzi az erdélyi magyar közösség.
– Székelyföldnek 600 ezer magyar nemzetiségű lakosa van, többségük immár magyar állampolgár is. A tudatos bukaresti politika eredményeképpen ez az ország egyik legelmaradottabb térsége, és eddig a nagy egészségügyi beruházások is elkerülték, elsősorban a high-tech rendszereket figyelembe véve – fejtette ki a Magyar Nemzetnek Lukács Csaba, a Székely Szeretetszolgálat elnöke (egyben lapunk munkatársa – a szerk.).
Romániában gyakorlatilag nem létezik szervezett betegszűrés és egészségmegőrzés, ezért egy CT-vel felszerelt szűrőkamion (amely kardiológiai és pulmonológiai vizsgálatokra is alkalmas), valamint egy vérképelemző egység beállításával emberek ezreinek az életét lehetne megmenteni azzal, ha időben fölfedezik betegségeiket. Ilyen szűrőállomás két éve kezdte meg működését Somogy megyében, és bekerülési ára nem kifizethetetlen: 250 millió forintba kerül.
A másik, fontosabb tennivaló egy, a meglévő struktúrákhoz csatlakozó, a legmodernebb technológiával felszerelt diagnosztikai és egészségügyi központ létrehozása, ahol elvégezhetnék a Székelyföldön nem alkalmazott beavatkozásokat (jelenleg nem tudnak nyújtani onkológiai, onkoradiológiai kezelést, invazív kardiológiai, cerebrovaszkuláris beavatkozást stb., nem beszélve a CT- és MR-diagnosztika elérhetetlenségéről). Ehhez csatlakozna egy betegszállító egység, amely a térség kis falvaiból hozná el a betegeket.
A magyar szakemberek az új központ kialakításának helyét többszöri konzultáció alapján, figyelembe véve a földrajzi viszonyokat, Csíkszeredában jelölték ki, mert a város a régió központjában található, és a létesítmény kiegészíthetné a már meglévő és működő megyei kórház kapacitásait. Kicsivel több, mint nyolcmilliárd forint a modulszerűen felépülő program teljes költsége, de a projekt több lépésben is megvalósítható – miután a rendszer elindul, a román betegbiztosítóval megkötendő szerződések, valamint magán-biztosítópénztárakkal való együttműködés alapján nyereséges is lehet. Az elképzelés kulcseleme, hogy az új központ egy helyi kórházra épülve helyi orvosokkal, egészségügyi szakdolgozókkal működne együtt.
mno.hu
Erdély.ma

Szász Endre grafikus, festő 90 éve született
Szász Endre Munkácsy-díjas grafikus, könyvillusztrátor, festőművész kilencven éve, 1926. január 7-én született. Csíkszeredában látta meg a napvilágot. Sebészdoktor apja orvosi pályára szánta, de már gyermekkorában megmutatkozott kiváló készsége a rajzoláshoz, festéshez.
Marosvásárhelyen érettségizett, itt került kapcsolatba Erdély akkori szellemi vezetőivel, Kós Károllyal, Szolnay Sándorral és Nagy Imrével, akik felismerték tehetségét, segítették fejlődését. Tanára a marosvásárhelyi festőiskolában az akvarellista Bordy András volt.
Miután 1946-ban átjött Magyarországra, a budapesti Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. Az intézményben Szőnyi István és Bernáth Aurél volt a mestere, de Szász nehezen viselte a politikai légkört és az iskolai kötöttséget, ezért abbahagyta tanulmányait.
Dekorációs szakemberként helyezkedett el, de mivel nem volt hajlandó „Szabad Nép-félórákra” járni, 1950-ben fegyverrejtegetés koholt vádjával tíz év börtönre ítélték, a rácsok mögött egy évet töltött. 1951 és 1960 között mintegy 600 könyvet illusztrált, vonalrajzaival, rézkarcaival több díjat nyert külföldi könyvkiállításokon. Illusztrációiban felhasználta a rézkarctechnikát, vonalrajzai máig meghatározóak a hazai könyvillusztrálásban.
Számos közéleti ember portréját készítette el, festészetében a klasszikus mesterek technikájából merített, sajátosan egyedi, figuratív stílusban használta fel a szürrealizmus és a szimbolizmus elemeit. Néhány évig a filmgyárban is dolgozott, 1968-ban látványtervezője volt a Várkonyi Zoltán rendezte Egri csillagoknak.
1970-től Torontóban, majd 1974-től Los Angelesben élt, ekkor lett világhírű. A világ több nagyvárosában rendezett kiállításokon csodálhatták meg a látogatók egyedi motívumait, jellegzetes, allegorikus fejdíszt viselő nőalakokkal díszített porcelánjait, ékszereit, kristályait. Népszerű lett, rengeteg pénzt keresett, a saját maga által kikevert színű Rolls-Royce-szal járta a világot. A gazdagság azonban nem hozott boldogságot számára, csak a munka.
Csaknem húsz év után végleg visszatért Magyarországra, mert mesteriskolát szándékozott alapítani a tehetséges itthoni fiataloknak. A Hollóházi Porcelángyár stúdiójának megalapításával tervét részben meg is valósította, itt születtek meg világviszonylatban is egyedülálló falképei. Ötven „porcelánfalat” készített, de különleges forma- és színvilágú vázákat, dísztárgyakat is. A hatalmas porcelán faliképek megalkotásakor a nyers, öt milliméter vastag porcelánra szórópisztollyal fújta rá a festéket, azután égette ki nagy gondossággal a lapokat. Így készült a Győri Nemzeti Színház előcsarnokának arany-fehér porcelánfala, a Miskolci Egyetem aulájának faliképe, a kaposvári kormányhivatal Somogy múltját és jelenét bemutató több mint 100 darabból álló porcelánkép-sorozata. Ezután Sopronba költözött, majd kaposvári kötődése miatt – anyai nagyszüleinek köszönhetően – a megyeszékhelyhez közeli Várdán telepedett le, az általa felújított kastélyban élt és alkotott. Otthonában éveken át szervezett képzőművészeti tábort fiataloknak. Szabadság (Kolozsvár)

Gólya Pista bácsi világháborús emlékei
A 94 esztendős marossárpataki Gólya István már néhány éve egyedül él. Feleségét, lányait eltemette, jelenleg a Csengeri család jelent számára segítséget, támogatást. Értelmes, jókedvű öregemberként ismertem meg, aki csillogó szemmel mesélt a honvédség kötelékében eltöltött évekről, kihangsúlyozva azt, hogy a magyar katona fő erénye a fegyelmezettség volt. Ez derül ki, többek között, az alábbi visszaemlékezésből is, amelyben Pista bácsi elmesélte élete egyik legfontosabb szakaszát.
– Önkéntesen vonultam be katonának 1941 októberében. Ezt megelőzően elmondtam a sorozó- bizottságnak, hogy csak úgy vállalom a katonai szolgálatot, ha a légvédelmi tüzérekhez küldenek. Szegény családból származtam, már gyerekként szolgáltam a mindennapi betevőért. Úgy terveztem, hogy katonának jelentkezem, aztán a szolgálati idő letöltése után kakastollas csendőr leszek. Tetszett a kakastollas csendőrök öltözete, tekintélyt követelő viselkedése. Nagyon szigorú, de talpig becsületes, igazságos emberek voltak az itt szolgáló csendőrök. Fegyelem is volt a faluban...
Kiképzés izgalmakkal
Szóval, a sorozóközpontot megjárva, Kolozsvárra szólított a parancs, ahol komoly kiképzést kaptunk. A IX/1-es ágyúüteghez kerültem, az első rajhoz, magasságomnak köszönhetően. Az osztálytörzsparancsnokom Radványi Béla alezredes volt, a századparancsnokom Karácsonyi István százados. A marossárpatakiak közül Ercsei János volt velem. Kemény volt a gyakorlatozás, az újoncélet mindig nehéz. Sokat gondoltunk haza, ezért nem mindig tudtunk figyelni a legjobban az őrvezetőre. Egy alkalommal Varga őrvezető úgy állon vágott, hogy ellepett a vér. Galléron ragadtam, amit a szakaszvezető is észrevett. Kihallgatásra rendelt be a századoshoz. Arra gondoltam, hogy na, ennek már fele sem tréfa, szigorú büntetés vár reám. A soromra várva eszembe jutott egy nóta:
" ...Másnap reggel nyolc órára,/ állok a kihallgatásra,/ százados úr egyre diktál,/ laktanya fogsággal kínál./ Százados úr, arra kérem,/ engedje el büntetésem,/ messze lakik a kedvesem, nyolc órára ott kell lennem."
A százados alaposan lehordott, amiért szembeszálltam a felettesemmel. Megfenyegetett, aztán kioktatott, elsorolva, hogy milyen kötelességei vannak egy magyar katonának. Megszabadultam a büntetéstől, de attól a pillanattól kezdve nem volt nyugtom Varga őrvezetőtől. Később jöttem rá, hogy azzal volt szerencsém, hogy alig háromhetes újonc voltam, különben szigorú büntetést kaptam volna, akárcsak egy sáromberki bajtársam, akit két órára gúzsba kötöttek a laktanya udvarán. A honvédségnél nagy szigorúság volt, s ennek eredményeképpen nagy fegyelem. Aki hibázott, százszor bánta meg cselekedetét. Az említett sáromberki cimborát azért kötötték ki, mert "kurvázott" a szolgálati idő alatt. Hétvégén különben kiengedtek a laktanyából, hogy nőügyeinket rendezzük, s egy- két pohár itókát felhajtsunk.
A kiképzés után az üteg minden tagjának megtanultam a feladatait. Az ágyúütegnél hét személy dolgozott együtt, ezenkívül a lőszeradogatók. Nagy ágyúkat használtunk, amelyeknek 8 cm-es átmérőjük volt. Egyenként kellett behelyezni a lövedéket, amit aztán be kellett mérni, időzíteni. Gépvontatású, légvédelmi ágyúk voltak, sem lóval, sem autóval nem lehetett vontatni őket, csak Hoffer traktorokkal. A kiképzést követően kiválasztották a "fasza gyerekeket", s tiszti iskolába küldtek. A kolozsvári Farkas utcában elméleti és gyakorlati oktatásban részesültünk. Őrvezetőként végeztem a tanfolyamot, s nem sokkal később lehetőségem volt, hogy megtáncoltassam azt a Varga őrvezetőt, aki oly sok kínos percet, órát szerzett nekem. Őrvezetőként lövegvezető lettem. Azt a feladatot kaptuk, hogy a Fellegvárnál négy löveggel, tüzelőállásban légvédelmet biztosítsunk a vonatállomásnak. Állandó készenlétben álltunk, de nem volt szükség beavatkozásra. Oláhláposon lőttünk először éles golyóval, egy hadgyakorlat során. Repülő húzta 50 méter távolságra maga után a célzsákot, ami célpontul szolgált. Ütegeink nagyon jól szerepeltek, s századosunkat előléptették őrnaggyá. Együtt ünnepeltük előléptetését: a legénység, a tisztesek és az őrnagy úr szeretője. Nekünk egy-egy pohárnyi sört osztottak ki, az újdonsült őrnagy vedelte az ízletes nedűt, a szeretője pedig nagyokat kacagott. Az őrmester magához intett, és utasított, hogy menjek oda századparancsnokunk asztalához, s a legénység nevében gratuláljak az őrnagynak. Oda is mentem, elő is adtam a mondandómat, de befejezésül a gúnynevét említve kívántam neki erőt, egészséget. Ma sem tudom, hogy mertem ilyent tenni. Társaim hangosan nevettek, én pedig kissé berezeltem. Szerencsémre az őrnagy értette a viccet, s mivel jókedvében találtam, büntetés helyett még egy kört rendelt nekünk.
Désről Ukrajnába
A frontra készülve, a dési Rózsadombra vittek, ahol két hétig voltunk tüzelőállásban. Aztán közölték, hogy kivisznek a frontra. Bevagoníroztak, s Ukrajnáig meg sem álltunk. Zabinál tettek ki a vagonból, s azt a feladatot kaptuk, hogy nehézágyúinkkal légvédelmet nyújtsunk bajtársainknak. Hoffer traktorral vontattuk az ágyúkat, amely úgy pufogott, hogy az oroszok rendszerint felfedezték állásainkat. Egyszer voltunk bevetve, de ütegünk kudarcot vallott. Be kellett ásni a löveget a földbe, s tűzkésszé tenni, de nem volt ahová elhúzódjunk. 1944-ben pünkösd első napján légi bombatámadást kaptunk a sebes vizű Cseromosz folyónál. A Stuka felderítőgép háromszor dobott le aknákat ránk, s közben sortüzet nyitott. Az első támadásra nem tudtunk reagálni, mert nem volt idő. Második alkalommal már lőttünk, de célt tévesztettünk. A harmadik próbálkozás viszont sikerrel járt. Lelőttük az orosz gépet, s büszkén helyeztük fel az ágyú csövére a jelképes fehér karikát. Ezek az ágyú csövén az üteg által eltalált repülők számát jelezték.
Ukrajnában kezdtem megtanulni a nyelvet, s megszokni a környéket, no meg megismerni az ukrán lányokat. Ezek nagyon jól tudtak csókolózni, de többet nem engedtek meg nekünk. Mi pedig nem mertünk erőszakoskodni, mert feletteseink szigorúan megtiltották. A civil lakosságot segíteni kellett élelemmel, jó viszonyt kellett fenntartani velük, hogy ne álljanak be a partizánok soraiba. Sosem voltak élelmezési problémáink, mindennap megkaptuk az adagunkat. Persze, az előttünk harcolóknak már nem ment olyan jól soruk. Nálunk problémát csak a tisztálkodás jelentett. Nem tudtunk rendszeresen tisztálkodni, sok eső volt, jó páran megrühösödtünk. Hátravittek egy rögtönzött kórházba, ahol a betegek és a sebesültek elsősegélyt kaptak, orvosi ellátásban részesültek. Több mint egy hónapot töltöttünk a kórháznak berendezett kastélyban, ahol nem igazán szerettük, mert éjszakánként mi, a járó betegek kellett a halottakat eltemessük.
Aztán visszatértünk az üteghez, és Galíciáig mentünk előre. De itt nem sokáig tudtuk tartani állásainkat, mert gyakran ért légitámadás. Aknákat dobtak le, sortüzet nyitottak ránk, s az se volt nagyon, ahová elhúzódjunk. Az idő múlásával egyre nagyobb veszélybe kerültünk. A gyalogosok megkezdték a visszavonulást, minden irányból menekültek, de mi hiába vártuk a parancsot, hogy visszaindulhassunk. Ekkor ismét a Cseromosz folyónál voltunk tüzelőállásban. A főhadnagyunk egyszer megsokallta a dolgot, és utasított, hogy keljünk át mi is a folyón, követve a többieket. Az átkelés nagyon lassú és nehéz volt. A derékig érő vízben beadták a kulcsot a Hofferek. Ott akartuk hagyni az ágyúkat a folyóban, de a főhadnagy nem engedte. Nagy volt az ijedtség, mert a közelben voltak már az oroszok, hallottuk a puskaropogást. Be kellett mennünk derékig a vízbe, hogy az ágyúkat kihúzzuk, kitoljuk. Szerencsénk volt. Néhány nappal később láthattuk, hogy azokat a légvédelmi tüzéreket, akik elhagyták ágyúikat, az első vonalba küldték, a gyalogosok közé.
Máramarosszigeten jöttünk át az ukrán határon, ahol Tordára irányítottak. Az oroszok azonban elvágták utunkat. Ditrónál feltartóztatott a muszka, innen Nagyváradra szólított a parancs. Dombóváron ismét tüzelőállásba parancsoltak, de csak rövid ideig tudtuk biztosítani a légvédelmet. Folytattuk a visszavonulást, Somogy megyéhez érve bekerített az orosz, s a tisztek közölték velünk, hogy rövid pihenő után meg kell próbálnunk kiutat keresni, ellenkező esetben végünk. Azt tervezték feletteseink, hogy egy 3 km hosszú mellékúton át egy hidat fogunk elérni, amelyet még nem birtokol az orosz, s onnan már szabad az út. Ágyúinkat ökrök vonszolták az októberi sárban. Az oroszok közben megállás nélkül lőttek ránk, és szétverték az ütegeinket. Az ágyúk egy részét elhagytuk, bajtársaim közül többen fogságba estek. Nekem szerencsém volt...
Somogyszil községben néhány nappal korábban megismertem egy nőt. Akkor már éreztük, tudtuk, hogy a háborút elvesztettük, közel az orosz, végünk van. Ezért néhány értékesebb tárgyat odaajándékoztam a nőnek, aki szállást és kosztot adott nekem. Amikor veszélybe kerültem, ez a nő jutott eszembe. Visszalopóztam a faluba, és ismét megkerestem. Civil ruhát kértem tőle, meg is kaptam, és átöltöztem. A katonaruhát elástuk a kertbe, egy szalmaszakasz tövébe, a fegyverekkel együtt. Három hétig maradtam a nőnél, aki szívesen lett volna a feleségem. De én mindenáron haza akartam jönni, csak kerestem az alkalmas pillanatot. Közben hallottam, hogy a faluban más házaknál is bujkáltak honvédok. Lovas kozákok járták a falut, keresve a katonákat. Az udvaron sántikálva, meggörnyedve, bottal jártam, hogy öregebbnek mutassak, nehogy gyanút fogjanak.
Egy alkalommal hírét vettem, hogy a szerbek a szomszéd faluba gyűjtik össze a románokat, és hazaküldik őket. Elszöktem a menyecskétől, s én is jelentkeztem. Bevagoníroztak és Székelykocsárdra hoztak, ahol a szerb katonák átadtak a románoknak. Közölték velünk, hogy először hídépíteni visznek, s csak azután engednek haza. De én nem vártam ezt meg, meglógtam a sorból, s Istennek hála, szerencsésen hazaértem. Itthon megtudtam, hogy azelőtt két nappal Földvárra kísérték azokat, akik előttem tértek haza. Nekem sikerült ezt is elkerülni...
Be kellett vonuljak román katonának
A háború utáni hónapokban a bíró román csendőrökkel járva a falut, fegyverek után kutatott. Korábban az Enyed alatt két halottat találtam, annak ellenére, hogy azelőtt összeszedtük a halottakat. Egyik elhunyt katona mellett ott volt a fegyvere, amit hazavittem, s elrejtettem. Később egy őzet akartam elejteni vele, de nem sikerült. Valószínűleg akkor lesett meg valaki, s elárulta, hogy fegyvert tartok. Egyszer a bíró meglátogatott, s figyelmeztetett, hogy elárultak, ezért adjam át jószántamból a hatóságoknak a fegyvert. Először tagadtam, hogy van puskám, de végül átadtam a román csendőröknek. Buksa Sándor bácsi megígérte, hogy semmi bántódásom nem lesz. A puskáért nem is volt, betartotta a szavát.
1946 tavaszán a bíró utasítást kapott, hogy kísérjen be a sorozóközponthoz. Próbáltam tiltakozni, mert három hónapos kisgyerekünk volt, de mennem kellett. Útközben megtanított, hogy mit tegyünk, amíg ő jelenti a parancsnokságon, hogy megjelentünk. "Tűnjetek el az udvarról, találkozunk a Maros-híd melletti kocsmában" – mondta. Úgy is tettünk. A második behívást viszont már nem úsztuk meg. A korábban megalakult román csendőrség helyi képviselői összeszedtek, sorba állítottak, s Várhegy felé vezetve minket, bekísértek a sorozóközpontba. Útközben minden kocsmánál megálltunk, énekelve vonultunk, a kísérő csendőr többször is elismételte, hogy ne aggódjunk, mert estére otthon leszünk. Persze, nem így történt...
Még aznap éjjel Gyulafehérvárra vittek, Sárpatakról öten voltunk a csoportban. Kolozsvárra helyeztek ki munkaszolgálatra, ahol elég jól ment sorunk. Tisztiszolga lettem egy ezredesnél, aki szász nemzetiségű volt, s szerette a magyarokat. A raktárba küldött, ahol új ruhát kaptam. Egyszer megkérdezte, hogy nem értek-e a melegágykészítéshez. Gondoltam, én legénykoromban dolgoztam eleget, nem fogok itt ásni, gereblyézni, kapálni, ezért nemet mondtam. Az ezredes ekkor arra kért, hogy keressek egy kertészt a katonák között. A sárpataki Szántó Mihályt javasoltam. Ő lett a kertész, munkások dolgoztak a keze alatt, Mihály csak irányított.
Nyolcadik hónapja szolgáltunk, amikor hírét vettük, hogy elkezdődtek a leszerelések. Megkérdeztem az ezredest, aki közölte, hogy három "szériában" fognak hazaengedni bennünket. Kértem, hogy benne legyünk az első csoportban. Visszarendeltek Gyulafehérvárra, ahol egy román cigány altiszt keményen megdolgoztatott, megkínzott, majd útnak engedtek, s hazajöhettünk.
Ui. A visszaemlékezés rövidebb változata korábban már megjelent egy erdélyi sajtókiadványban. A közelmúltban azonban újra felkerestem Pista bácsit, s újabb érdekességekkel egészítettük ki az előző beszélgetést.
Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely)

A somogyi rosseb hadosztály története
Lukács Bence Ákos és Szabó Péter A somogyi rosseb hadosztály a Don-kanyarban című könyvét mutatták be szerdán Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán, a csíkszeredai Lázár-házban.
A kötet azon katonák visszaemlékezéseit, naplóit, tábori lapjait tartalmazza, akik nagyrészt Somogy megyében születtek és ottani alakulatokkal vettek részt az 1942-43-as keleti hadszíntéri hadműveletekben.
Somogy megye „rosseb bakái” a magyar 2. hadsereg 10. könnyű hadosztály kötelékében, közel 14 ezer fővel vonultak ki 1942 május végén a keleti frontra, a Don menti hadműveleti területre – foglalták össze röviden a szerzők. Kérdésünkre Szabó Péter hadtörténész elmondta, ebben az alakulatban is szolgáltak székelyföldi katonák, de nem mint egy korábbi székely alakulattöredék tagjaiként, hanem csak egyénenként.
„Korábban szolgáltak már a román hadseregben, és a székelyföldi területek visszatérését követően somogyi alakulatokban képezték át őket. Ezekkel az alakulatokkal kerültek ki a Donhoz. Konkrétan egy tüzértisztről is tudunk, aki sajnos 1943. január 19-én hősi halált halt, Vass Lászlónak hívták és Gyimesbükkön született.”
Lukács Bence Ákos rámutatott, a hadosztály nevében szereplő „rosseb” kifejezés Somogyban elég gyakori káromkodás volt, és az első világháborúban harcoló somogyi 44. császári és királyi  gyalogezredet hívták így. Ebből ered a második világháború alatt használt rosseb hadosztály kifejezés is. „Először csak a katonák maguk között, különböző, fronton írt levelekben használják, de később aztán megjelent a hadiokmányokban is.”
A kötet hat fejezete a fronteseményeket mutatja be 1942 májusától 1943 májusáig. Ezekhez tartozik egy rövid életrajzgyűjtemény gazdag fotóanyaggal. A könyvnek van egy CD-melléklete is, amelyen Somogy megyében született katonák és munkaszolgálatosok veszteségi adatbázisa található.
Péter Beáta. Székelyhon.ro

Dámák diadala a Fársángban
Csokonai Vitéz Mihály 1799-ben kelt "furcsa vitézi versezete", azaz a Dorottya ihlette László Csaba koreográfust, hogy a témát hazahozza Székelykeresztúrra, s olyan köntösbe öltöztesse, amely hozzánk illendő. Nem tett egyebet, csak ötvözte Csokonai Vitéz nyelvezetét és humorát az udvarhelyszéki farsangi szokásokkal, az itteni népi tánccal és muzsikával.
Korábban, a Nagyvárad Táncegyüttesnél volt már emlékezetes találkozása Csokonai művével, de ez alkalommal igyekezett a koreográfus mindent egybegyűjteni, ami egy ilyen "poema chorea-heroico-comicum" színreviteléhez kell. Úgyhogy behívta az előadásba a helyi Kispipacsok és Forgórózsák ifjúsági tánccsoportok javát, igénybe vette a Székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar közreműködését és "felfogadta" a sepsiszentgyörgyi Heveder együttest, majd a jól átgondolt mozgásterv mellett (László Zsolt társ-koreográfus segítségével), Kincses Olga jelmez és színpadtervével, a László Anna által kiválasztott táncok, népviseleti ruhaelemek és népdalok segítségével "honosította" és színpadra állította ezt a munkát. Mindennek tetejébe még Márdirosz Ágnest, a Csíki Játékszín művésznőjét is megszólította Dorottya szerepével.
Udvarhelyszéken ma is élő farsangi, lakodalmi szokások, szerepjátékok bukkannak fel a nagyjából hetvenperces produkcióban, de ugyanakkor a kétszáz évvel ezelőtt, dunántúli folklórelemek is jelen vannak, hiszen Csokonai a Dorottya megírásához Somogy megyében látott alkalmas mintákat. A népdalok, a táncrend elemei azonban több székelyföldi és erdélyi kistáj sajátosságait hordozván, kilépnek a Nagyküküllő Keresztúr-fiúszék, a Nyikó-mente miliőjéból és egy általánosabb, már-már összmagyar jelleget képviselve - amelyek nem mentesek a román és a mezőségi "beütésektől" sem -, úgymond "univerzálissá" nagyítják és másutt is értelmezhetővé, érvényessé teszik a Székely Dorottyát. 
Nagy kár, hogy kevés lehetőség van a további előadásokra, hiszen a Nagyváradon dolgozó, de életvitelszerűen Rugonfalván és Székelykeresztúron élő László Csaba csíkszerdai és sepsiszentgyörgyi közreműködőket választott, akik egyéb elfoglaltságaik mellett csak igen nehezen, ritkán tudnak időt szakítani e produkcióhoz. Pedig megérdemelné a nagyobb publicitást, a hosszabb életet, még akkor is, ha idén nagyon rövidre sikeredett a farsang. A darabnak egy rövidített változatát Alsósófalván láthatták a szerencsések, majd teljes egészében egyszer Székelykeresztúron, s most ez a péntek délutáni előadás csak egy szerencsés ráadás volt, amelyet sikerült tető alá hozniuk a szervezőknek.
A székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes előadásai nem műkedvelő előadások. Nem intézményes keretek közt születnek ugyan, nincsen állandó és főállású társulat hozzá, de azért professzionálisan mindig kiemelkednek. Az az érzés támad az emberben, hogy milyen jó lenne, ha létezne egy gyűjtő-együttes Székelyföldön vagy Erdélyben, amely segítené az ilyen produkciók létrejöttét és közreműködne abban, hogy minél hosszabb ideig - egy évadon át -, minél szélesebb körben játszhassák el a hasonló darabokat. Talán egyszer. A Székely Dorottyáról videófelvétel készült. Hátha valamelyik televízió majd műsorára tűzi. Ha nem, akkor ki-ki hazaviheti a dvd-t, s családi körben nézheti. Ez is több a semminél.
Simó Márton. eloszekelyfold.com